(piros rózsa szálat rejtettem a lapok közé, lapozz oda ha a félkészet már olvastad- Flo)

A reggelem ennél pazarabbul nem is indulhatott volna.
Az ébresztésemnél természetesen George és Fred felelt azért hogy kiemelkedően nem szokványos legyen.
Éppen térdemet a hasamhoz húzva, elégedetten szuszogva, kezemet a puha párna alá csúsztatva, hagyva hogy az arcomat édesgesse a tollpihékkel kitömött puhaság aludtam az igazak álmát, miközben a hűvös reggeltől elrejtőzve kényelmesen fészkelődtem a hatalmas matracon rajtam a takaró súlyával.
Álomtalan szunyókálásban lebegtem, egyedül az édes semmi közepén, ami azért is volt csodálatos, mert mostanság ritkák voltak az olyan éjszakák amiket átaludtam vagy nem rémálmok gyötörtek.
Olyan jól aludtam, hogy nem is mocorogtam éjszaka, a matrac úgy ahogy volt felvette a testem formáját, és a kezemen is ott volt a lepedő gyűrődésének piros nyoma.
Persze ez kerek egészen addig tartott amíg a két idióta be nem rontott a szobámba.
Az ajtó éktelen robajjal vágódott ki, a zár csattogott akár egy dühös krokodil állkapcsa, majd a kilincs a falba vágódott egy csúnya hanggal, és utána még apró és tompa kopogás is hozzájárult a zajhoz, ami cipők talpának trappolását és a vakolat pergését jelezte.
A szemem kipattant mint az elengedett madzagú redőny, és hálát adtam amiért az igazi, ami az én szobámba födte el íriszeim elől a vakító fényt, le volt húzva.
Hagytam hogy lecsússzon az oldalamon pihentetett tenyerem a matracra, majd abba erőt adva feltoltam magam és fejemet a kirobbant ajtó irányába tekerve bosszúsan, duzzadt szemekkel, kócos, szénaboglya reinkarnáció hajammal és duzzogva elhúzott ajkakkal rábámultam a frissen érkezőkre.
Két egyforma fiú, szeplős arcukon vigyor, vörös hajuk rakoncátlan tincsekben keretezték huncut arcukat, szemük pedig olyan örömmel villogott, hogy bűn volt nekem azzal a haragos morgással viszonozni a pillantásukat.
Fred és George ébresztett fel.
A fiúk vihogva, egymás vállának koccanva ügettek be az ajtón, és olyan ártatlanul csillogó szemekkel néztek rám, mintha a vilag legtermészetesebb dolga lenne kora reggel hahotázva betörni egy alvó ember szobájába.
Álmosságtól kótyagosan átgördültem a másik oldalra, a takaró pedig a lábamra tekeredve hősiesen követett.
Tenyeremet a matracba fúrva letámasztottam, és fáradt, bedagadt szemeimet igyekeztem annyira félelmetes, haragos pillantásba fojtani, hogy legyen legalább egy cseppnyi méltóságom a viháncoló ébresztőórák ellen, ami tettük megbánásra készteti őket.
Farkasszemet néztem a leveli békát meghazudtolóan vigyorgó párossal, és végül a közénk beállt csöndet Fred törte meg, aki vidám élénkséggel intett egyet, kézfeje meg-meg remegett hisz még mindig rázta vállait a röhögés.
- Pálinkás jó reggelt Flo! - csicseregte kuncogva, miközben szemtelenül csibész mosollyal figyelte ahogy kezemet felhozva testem mellett nagyot nyújtózok. A csigolyáim halk kattanásának ütemére pislogtam, majd hagytam hogy a végtagjaim ernyedten mellém csapódjanak.
- Nem láttad Ront? - kérdezte George.
Olyan hitetlen pillantással jutalmaztam meg, hogy az már fájt.
- Szerinted? - vetettem oda rekedten, erős rúgkapálással igyekezve letornázni a lábaimra tekeredett takarót. - Most keltem fel észlény... - morogtam ziláltan összegubancolódott hajjal keretezett, sápadt, karikás arcommal végig mérve őket.
- Jó jó... - tördellte kezeit bűnbánóan Fred. - De ötlet, hogy hol lehet? - pislogott rám reménykedve. - Gratulálni akarunk neki mert leöntötte Penelope Clearwater fényképét. - eléggé értetlen arccal válaszolhattam mert sietve hozzá tette. - Tudod, a barátnője... - mondta Fred tömény undorral és borzongással a hangjában, mintha prűd óvodás lenne, tipikusan aki pfújolni kezd ha csókolózó párt lát az utcán. - A képe most bebújt a keret mögé, mert szégyelli hogy felázott az orra. - mutatott ismét harsány vihogásban kitörve a saját szeplővel tarkított orrára.
- Mondjuk a saját szobájában? - ráztam a fejem vállamat vonogatva, miközben nagyon bosszús hanggal igyekeztem megnyilvánítani mennyire mérges vagyok a pitiáner ok miatti kora reggeles zaklatásért.
- Már néztük. - rázta a fejét.
- Akkor mit tudom én... - csaptam a párnámra haragosan mire egy adag tollcsomó lövellt ki belőle. - Nem olyan nagy ez a fogadó. Nézzétek meg Harrynél... - hesegettem ki őket a szobából. Amúgy se volt jó hangulatom, hisz ma térek vissza a Roxfortba, ahol mindenki az én apám miatt van rettegésben, és ki tudja hogy fogják fogadni... plusz most felvert ez a két hígagyú is, ráadásul olyan indokkal aminél ritka nevetségesebb sincs.
- Kösz a tippet! - mondták szemtelenül, majd kitaszigálták egymást az ajtón.
Nagyot sóhajtottam, majd megemeltem karom, könyökömet combomra tettem, és a tenyerembe temetve arcom megdörzsöltem a szemem, fülem, minden egyes szegletét nyúzott fejemnek, hátha attól jobban felébredek.
Muszáj volt felkelnem, habár legszívesebben magamra rántottam volna a takarót, és átaludtam volna ezt a napot, talán az egész évet, átaludni az egész átkozott életemet amíg apámat kézre nem kerítik...
De tudtam hogy kötelességem felkelni, felülni a kilenc és három negyedik vágányra, elutaznom a Roxfortba... és szembe nézni azzal ami ott vár rám.
Legyen az elítélés, megvetés... muszáj lesz. Ott lesznek a barátaim az oldalamon. Nem tudom mennyit ér ez egy egész iskolával szemben, de azt hiszem az elmúlt két év tapasztalatait nézve, nehéz dolgom lesz...

Miután felöltöztem, nagy nehezen rendbe szettem a hajam, ami még most is alaktalan boglyaként tornyosult a fejemen, majd bekaptam egy mentolos bűvös bizserét mert a fogkefémet nem volt kedvem a láda aljáról előszedni miután tegnap oda tömködtem be, így a varázslatos édesség mellélhatása miatt pár percig lebegtem körbe körbe a szobában, megvárva még elmúlik a hatása, majd le ballagtam reggelizni.
Arthur komoran maga elé tartotta a Reggeli Prófétát és azt bújta, nekem pedig még csak találgatnom sem kellett mi után kutakodik a sorok közt ennyire gondterhelt érdeklődéssel.
Morcosan kirántottam egy széket Ginny mellett, aminek lába csikorogva súrolta a padlót, majd levágtam magam a lányok mellé.
Hermione és fogadott húgom elég flörtös hangulatban voltak, ugyanis sóhajtozva hallgatták Molly történetét egy szerelmi bájitalról amit még hatodikosan főzött.
Nem nagyon figyeltem oda, egyrészt mert már ezerszer hallottam hogyan tölti csokibombonba a szerelmi főzetet, és a legsármosabb griffendéles fiúnak akarta adni, aki véletlen azt a darabot vette el amiben nem volt főzet, még az ifjúkori Arthur azt csente el a dobozból véletlen, amibe történetesen leendő felesége az italt töltötte. Mivel a fiú eleve szerelmes volt Mollyba, kérdés sem volt hogy a rajongása a tető fokára hágott...
És hát most pedig férj és feleség.
Ha nem lettem volna teljesen leamortizálódva a közelgő évnyitó miatt, én is kislányosan kuncogtam volna, hisz nevelőszüleim története a legaranyosabb amit valaha is meséltek nekem.
Másrészt azért nem erősítettem a mesereggel nézőközönségének létszámát, mert miközben sült kolbászt lapátoltam a számba és nagy kortyokban hörpintettem a kakaómat, félfüllel Harry és Ron pusmogását szúrtam ki.
- Mit is akartál mondani...? - kérdezte a vörös.
- Majd később... - mérte végig az asztal gyarapodó társaságát összevont szemöldökkel, sanda arccal Harry.
Majd a fiú egyenest az én szemembe bámult, majd áthajolt az asztal felett, és mintha a sóért nyúlt volna, felém dőlt és a fülembe súgta. - A Roxfort expresszen szeretnék majd beszélni a tegnapiról.
Mivel reggeli után azonnal megindult a szokásos, indulás előtti kapkodás, sajnos nem volt alkalmam kifaggatni a fiút hogy pontosan mire gondol.
Molly felhesegetett a szobámba, ahol békésen billegve a sarkamon és az ajtófélfán reszelgetve a körmöm megvártam míg Fred végez, majd hatalmas könyörgő kutya szemekkel addig rágtam a fülét amíg bele nem egyezett hogy segít lecipelni a ládám.
Erősen rámarkoltam a fogantyúra, annyira hogy utána órákig benne volt a piros veret a tenyerembe, majd vészesen instabilul imbolygó léptekkel levittük, átvágtunk vele a báron, ahol sikeresen beleütköztünk egy pincérbe aki lelocsolta Fredet lángnyelv whiskeyvel.
Sűrűn esedezve elsiettünk, vagyis én, mert Fred vihogva nyalogatta saját karjáról az italt, mire a kezére sóztam. Fintorogva tudatosult bennem hogy az éles, tömény szag beleivódott a tenyerembe. A még mindig röhögő fiú gallérjába töröltem.
Nagyokat szuszogva leraktuk a ládát a többi mellé, majd én még felrohantam és lehurcoltam a két állatom kalitkáját is, majd visszasiettem és a nadrágom övére erősítettem Tűzféreg zsákját.
Feltornyozott omlásban hevertek a motyók az Üst ajtaja mellett, a kupac tetején pedig három kalitka, egy fonott kosár és egy ketrec hevert.
Elsőben a hófehér, pihés nyakú Hedvig tollászkodott békésen, csontos lábával elégedett murrogással vakargatta saját hasát, aztán ott volt Hermész, Percy kuvikja ami ugyanolyan lenézően sipogott a jelenlévőkre, ahogy a gazdája szokott nézni a kisebb testvéreire... madarat tolláról, szokták mondani, és ékes példa erre a prefi bubus és a pökhendi szárnyasa. Meg persze ott volt Ében, aki épp gondtalanul turbékolva aludt, miközben Ginny bedugta csontos kis ujját a rácsok közt, és a madár fenséges, szurokfekete tollait cirógatta, állát egy mályvaszín ládán pihentetve, ragyogó szemeivel gyönyörködve a hollóban.
A ketrecében Vadóc épp Georgera fújt veszettül, aki bebandzsítva énekelte a szerencsétlen hiúznak a Roxfort indulót, hozzá egy megfontol lépéssel odasomfordáltam, megemeltem kezem, majd meglendítve taslit kevertem le a bolondjának, hogy ugyan ne idegelje már szegény párát, így is eléggé kivan hogy két napja ketrecbe kapja az eleséget és abba zsúfolva kell aludnia.
A fonott kosárka pedig, fűzvesszői közül kiszűrődő dühös acsargás alapján kizárásos alapon Hermione új állatának adott ideiglenes szálláshelyet.
Szaggatott csíkokban látni is lehetett ahogy az állat vörhenyes bundája meg-megvillan, ahogy az tehetetlen haragjában össze-vissza mocorog börtönjében.
- Jól van, ne mérgelődj, Csámpás! - hajolt oda Hermione, hatalmas borzas haja mind arcába hullott, miközben a lány gügyögve behajlította mutatóujját, majd megkocogtatta vele a kosárka szárait. - Ha felszálltunk a vonatra rögtön kiengedlek. - ígérte ajkával anyáskodva csücsörítve haragosan kaparászó állatának.
- Még csak az kéne - fortyant fel Ron, aki egész eddig vállát a falnak támasztva, szemöldökét egy komor vonalba összehúzva méregette a cicájának duruzsoló barátját. - És mi lesz szegény Makesszal?
Megemelte kezét, majd mutató ujját saját mellkasa irányába kanyarítva egy részre mutatott, ahol a zsebén egy dudorodó dombocska és az azt lezáró feszülő patent gomb jelezte a patkány tartózkodási helyét. A vörös ingen lévő kupac aprón emelkedett és süppedt, a rágcsáló valószínűleg az igazak álmát szundíthatta.
Nagyot sóhajtva megforgattam a szemem. Ha ezek ketten állandóan ezen fognak hadakozni, és nem megpróbálni mindketten felelősség teljesen megregulázni kedvenceiket, én esküszöm leugrok a roxforti kastély legmagasabb tornyáról.
Mielőtt azonban újabb vitába bonyolódhatott volna Hermionéval, ajtó kattanás tompa zaja vonta magára a marakodók figyelmét, ahogy a fogadó bejárata ócska nyikorgással kitárult, majd Arthur kopaszodó kobakját bedugta a keletkezett résen.
Mindannyian odakaptuk a tekintetünket.
- Itt vannak a kocsik. - simított végig fényes, hajtalan homlokán a férfi, miközben másik kezét behozta maga mellé és hátra bökött, ahonnan duda tompa tutulása nyomatékosította a szavait. - Harry, gyere ki! - utasította külön a fekete hajú, vézna fiút, aki zavartan odafordult a csomagkupac felé, tenyerét Hedvig kalitkájának oldalára tette, majd megemelte és kopott utazóládája tetejére helyezte. Majd megragadta a láda két oldalát, és erős pihegéssel megemelte.
Mivel a minisztériumi fuvarok híresek voltak arról hogy nem igen van ínyűkre ha várakozniuk kell, ezért mázsás poggyászomról nekem kellett gondoskodnom, ám mindhiába hajoltam meg és ragadtam meg a fogantyúját, húztam, cibáltam, pánikolva tudatosult bennem hogy az bizony egy tapottat sem fog mozdulni onnan.
- Had segítsek drágám! - hangzott fel mögöttem egy kedves hang, mire verejték gyöngyözte arccal a mögöttem álló Mollyra néztem, aki épp kardigánja lebernyeg zsebébe nyúlt, majd előhúzta a pálcáját, és a ládámra mutatva vele meghusintotta azt.
A ládám egy nagy zöttyenéssel elemelkedett a földről, majd szépen lassan lebegve megindult magától az ajtó felé, Mollyval a nyomában aki dudorászva tartotta rajta a husángja hegyét a röpülő motyómon.
- Köszönöm... - hálálkodtam, miközben odamenten Vadóc kalitkájához, megragadtam, majd felemelve azt Ében kalitkáját is a hónom alá csaptam és utánuk eredtem.
- Szóra sem érdemes - fektette állát vállára Molly, és fél arcát rám emelve kacsintott.
A ládám bordó fedele és rézcsatja szépen megcsillant, ahogy a kint áradozó napfénybe úszott bele, nyomában Mollyval és velem.
Az utcán két méregzöld, gyönyörűre mázolt autó várt minket, ajtajuk nyitva állt, így be lehetett látni a tértágító bűbájjal ellátott belsejükbe, amiken puha kárpittal lefedett hosszús ülések sorakoztak, miközben az elsötétített üvegek elnyelték a nap ősztől gyérecske sugarait.
Ragyogó tisztára sikált műszerfalak előtt zöld bársony egyenruhát öltött, csokornyakkendős kemény kalapos sofőrök ültek, akik marcona arccal kipattantak az autóból.
Én csak sóhajtva nézegettem őket.
Akkor ez most ravatal vagy utas szállítás? Netán ki kellett volna öltöznöm.
Amíg a taxisok, fuvarosok bánom is én segítőkészen a cipekedőkhöz penderültek, táncosokat meghazudtolva sasszézva el az autó mellett hogy fehér, bársony kesztyűbe bújtatott kezükkel feladatkészen elkezdjenek a csomagtartóba rámolni, oda léptem a patkához, majd letettem a hatalmas, feszes autókerék mellé az állataim hordozóját persze távol egymástól, nehogy Vadóc kapdosó mancsával kárt tegyen Ébenben, majd felegyenesedtem, és végig néztem az öltözetemen. Egy bordó, nagy nyakú, kötött, olyan bő ujjú pulóver ami elfedi a tenyerem, és egy sima farmernadrág és az elengedhetetlen bakancsom.
Még magamhoz képest is kiöltöztem, nálam ez a maximum.
Saját ízlés ficamos személyiségemen felkuncogtam, miközben a feszülős öltönyös fuvaroson akadtam meg szemeim.
- Mi olyan vicces? - bökött oldalba Fred, bordáim belezsibbadtak izmos karja erejébe. Te jó ég... meg kell mondanom ennek a fiúnak hogy óvatosabban... négy éve megszakítás nélkül eddz kviddicsben, azért az nem gyerekjáték...
- Semmin.... - fújtattam kezemet oldalamra csúsztatva és megszorítva a megmerényelt pontot.
Ám ekkor a hatalmas pulóver ernyedt ujját arcomhoz csaptam, és menthetetlenül beleröhögtem ismét, kicsorduló könnyeimet a bolyhos anyag fel is itta. Ugyanis kiszúrtam ahogy Vadóc annyira ráfúj az ő ketrecét emelő sofőrre, hogy az rendesen lányos sikkantással a csomagtartóba ejtette a kocsikulcsát.
- Mi bajod van? Volt valami a reggeliben? - méregett gyanakodva a Weasley srác, gyanakvó szeme fel alá járkált arcom rángatózó vonásain, azokon persze amit nem fedett pulcsi.
Mire azonban a nevetéstől apró csuklásokat hallatva bele kezdhettem volna, Arthur szigorú hangja csendült mögöttünk.
- Szállj be Flower te is! -a parancsoló hangnem miatt azonnal kijózanultam a kacagásból, és lábamat megbillentve sarkon perdültem.
Arthur nagyon szigorú arccal mutatott a kocsi nyitott ajtaja felé ahol épp Harry kászálódott be.
Nem értettem miért kell ilyen halálosan komolyan venni hogy nyitott terepen vagyunk.
Az apám egy tébolyult szemét, de azért csak szorult belé annyi ész hogy nem fényes nappal támad le minket egy járókelőkkel teli utcán a miniszter embereivel körülvéve...
Ekkor eszembe jutott kiről van szó.
Borzongás járta át testem.
Apa tizenkét ártatlan emberrel végzett. A nyílt utcán. Nem zavarta a mugli járókelők hada.
Ennél gyorsabban még soha nem szálltam be autóba.
Lecsaptam tenyerem a puha kárpitra, majd behajoltam az utas térbe és meglendítve jobb lábam becsusszantam Harry mellé.
Ron is behuppant mellém, Hermione pedig a velünk szembeni ülésre telepedett le, majd miután végzett a nehézkes mászással ujjait göndör hajzatába vezette és azzal kezdte fésülgetni az önálló életre kelt frizuráját.
Szórakozottan kibámultam az ablakon, miközben kényelmesen megmozgattam lábaim, de a forgalmas utca és az Üst mellett bagózó vén boszorkával díszitett fogadó bejárat helyett Ron arcán állapodott meg tekintetem.
Furcsállkodva félre billentettem a fejem, ahogy a fiú grimaszba torzult arca egy irányba bámul.
Kérdőn követtem pillantását, és Percyt láttam meg, aki a mi autónk felé igyekezett sebes léptekkel, ő már talárba feszített kora reggel is, az fekete szárnyakként úszott utána.
Meghökkenve elakadt a lélegzetem.
Na ne... tudom, tudom rövid út innen a King's Crossra, de Percyvel az a pár perc pár órának tűnik...
Pánikolva az ajtó mellett álló Fredre néztem, és veszetten integetni kezdtem neki, annyira hogy vállba vertem szegény Harryt, akitől sűrűn esedezve fordultam ismét a fogadott bátyám felé. Ő addigra kiszúrt, kérdőn méregetett, kezét kitárva hogy nem érti mit akarok.
Erre eszeveszett nyögéssel Percy felé mutattam.
Fred is odanézett, és azonnal levette mit akarok.
Bólintott, majd odasurrant a kocsihoz, annak ajtaját megragadva elzárva Percy elöl az utat, megemelte hosszú lábát, betette az ülések közé.
Keze ott maradt az ajtón, lecsúszott a kilincsre majd a hitetlenkedő prefektus orrára csapta azt, miközben becsusszant elém, térdével játékosan megbökte az enyémet.
Harry és Hermione értetlenül elkerekedett szemekkel bámulták a jelenetet, Ron és én azonban örök hálás pillantással meredtünk Fredre, aki mindkettőnkre rá kacsintott.
Ez szemétség volt mindannyiunk részéről, de végül letudtuk annyival hogy Percy gőgössége miatt nekünk kijár ennyi.
- Biztos...? - kérdeztem bizonytalanul pislogva a friss társunkra. - Így nem utazhatsz Georgeal... - biccentettem a másik autó felé a szélvédőn át, amibe épp ikre küzdötte be magát.
- Nem hinném hogy belehal pár percbe... - villantott rám egy pajkos féloldalas mosolyt, majd megemelte térdét, és lábát az én lábam mellé, az ülésre tette.
- Pfuuuuj! - csaptam rá koszos cipője orrára, mire nagy adag sárrög pergett halkan kopogva a frissen mosottnak tűnt kárpitra. - Én sem rajongok a felesleges luxusért de azért na... - fogtam meg a cipőt, megemeltem majd eltartva leejtettem, hagyva hogy a fiú lába a kocsi aljára puffanjon.
Fred összefonta tarkójánál a kezét majd harsányan kinevetett, majd a másik oldalra rakta fel a piszkos pracliját.
- Annak hogy megmentettem a prefi mumustól a búrátokat, ára van... - mondta huncut ártatlansággal.
Nagyot sóhajtottam, majd duzzogva hátradőltem az ülésen, miközbe rajtunk, helyesbítve rajtam és Freddel nevettek.
Kezdtem visszasírni azt, hogy mi lett volna ha Percy ül ide. Ő legalább nem lenne ennyire modortalan, és nem csipkelődne. Lehet mégiscsak hosszú út lesz ez.

Ami végül nem lett igaz.
A sértettségemet a többiek önfeledett beszélgetéssel feledtették, így a nyári élményeket kiegészítő csacsogást leszámítva jobbára eseménytelenül zajlott.
Harry észre vette és szóvá is tette, hogy a minisztériumi autók olyam szűk helyeken is átférnek ahol erre a nagybácsija új céges autója nem lenne képes. Ezt mind megmosolyogtuk, a mugli neveltetésű varázspalánták az eléjük megnyíló világra való rácsodálkozása nekünk az egyik legaranyosabb jelenség, kivéve Hermionét, aki rögtön ecsetelni kezdte ez milyen bűbájnak köszönhető. Ezen már annyira nem vigyorogtunk.
Az autók közvetlen a King's Cross előtt álltak meg.
Amíg a sofőrök kufferkulikat kerítettek és rárakodták a csomagjainkat, mi szájtátva megbámultuk a fenséges pályaudvar üveg csarnokán megragyogó napsugarakat és szórakozott füleléssel hallgattuk a vonatok füttyszóját.
Aztán az egyik zöld ruhás odalépett az autó ajtajához és rámarkolva a kilincsre kitárta nekünk.
Mi elgémberedett végtagokkal kikászálódtunk, majd mindenki a saját kulija hideg fém keretére tekerte ujjait, majd én nagy boldogan meg is lódultam volna a bejárat felé, amikor Arthur simította tenyerét a hátamra, majd magához húzott bő felsőmnél megragadva. Na tessék... mint vadászkopónak a bőre...
- Maradjatok mellettem... - mondta, miközben megindulva, lépteim hozzá igazítva kiszúrtam hogy bal kezével Harryt támogatja maga mellett ugyanúgy mint engem.
Keserű íz terjedt a számban, miközben Arthur úgy kísért minket mintha céltábla lenne a fejünkön Blacknek, ezért megalázva elpirulva, ajkamat csócsálva léptestem, dühösen hallgatva a minisztériumi kocsik kerekének csikorgását, és érezve a vádlimra pattanó kavicsokat amiket azok vertek fel. A hirtelen hangok tökéletesen demonstrálták feszült hangulatom, miközben a pályaudvar bejárata felé terelt minket Arthur, keze melege kezdett méreg keltően forró lenni hátamon, hiába léptünk be az árnyékos részbe, be az üvegfal alatti zsibongásba.
Irigykedve néztem Fredet és Georgeot akik elszáguldottak mellettünk, versenyezve ki tolja előbb oda a kulit a falhoz.
De tudtam hogy ez így jó.
Kényszerítettem magam arra hogy Sirius ép tagja maradjon a gondolataimnak.
Nem szabad felednem... apa a nyomomban, Harryt meg akarja ölni, engem pedig halál falóvá tenni...
Minden óvintézkedés értem van, lehetnék egy kicsit hálásabb...
Magamat dorgálva lépdeltem a tömegben, ahol egyre több ismerős arc tűnt fel, talárban vagy baglyot tartalmazó kalitkát himbáló kezükről azonnal levettem hogy Roxfortosok.
Ám a tekintetüket most kerültem, nem kerestem. Ki tudja milyen vélemény van rólam megalkotva most a fejükben.
Sodróttam a tömeggel, hallgatva a polírozott márvány padlón koppanó cipőm talpát, átvágva a csarnokon, célba véve a bizonyos jegypénztárat.
Szerencsére kevesebb volt a varázslónövendék mint a mugli, ezért könnyedén bele tudtam olvadni a tömegbe úgy hogy senkinek se essen le ki jár-kel a peronon.
A gyomrom viszont azonnal görcsbe rándult, mihelyst eszembe jutott hogy amint átmegyünk a falon, semmi sem fog megóvni a megvető pillantásoktól.
A torkom kapart, a szám kiszáradt, az ujjaim pedig annyira szorongatták a kuli vasrácsát, hogy elfehéredtek.
Igyekeztem az arra pakolt hatalmas holmi kupac mögé rejteni vérbordó arcom.
Szerencsére a hatalmas cokmók cipelő megakadályozta hogy bárki is belém jöjjön, én pedig azon a rövid távon ahogy a jegypénztár mellé értünk, nagyon erősen igyekeztem felkészülni arra ami mögötte vár. Természetesen ez nem ment, minden porcikám ugyanúgy remegett, és a jeges veríték a bőröm minden egyes borsódzó felületét beborította.
Legalább újságírók nem lesznek... ez az... maradj pozitív Flower... a megvető tekintetek villanását még mindig könnyebb elviselni mint a vakuét, nemdebár?
Hirtelen a kulim valami keménynek csapódott, ezért az egész nagy csattanással huppant egyet, ugrott pár centit a szemeim előtt, a csomagok ingatagon kilengtek jobbra.
Ében kalitkája megbillent lefelé, lassan dőlni kezdett, és egy látóterembe beúszó tenyér az utolsó pillanatban csattant a vasrácsokra, és tolta vissza azt az eredeti helyére.
Amikor a fekete madár ketrece leesett, látni véltem Ron szenvedésbe torzult arcát, ami arra engedett következtetni hogy az ő hátának tolhattam neki a kulit.
- Bocsánat... - hebegtem felocsúdva a néma pánik kezelésemből. - És köszönöm... - néztem oldalra, államat a vállamon pihentetve egy futó pillantással meghálálva Georgenak hogy megmentette a kalitkát az eséstől.
Ében panaszosan felrikácsolt, amire több mugli is felénk kapta a fejét, és megbotránkozva eliszkoltak onnan, hisz nem mindennapi látvány mégiscsak egy hollót, baglyot és hiúzt cipelő társaság nemhogy a King's Crosson, úgy nagyjából sehol.
Arthur sandán méregetve a tömeget, hol néha szemeit a csillapodó madaron pihentetve meg, megvárta amíg Ében nem vinnyog és nem rázza szurokszín tollait, majd ránk emelte kék íriszeit, és végigmérte népes családját.
- Mivel ilyen sokan vagyunk, kettesével megyünk be. - határozott, miközben bal mutató és középső ujját behajlítva párokba számolt mindenkit, nyelve hegyét koncentrálva kidugva. - Harry és én kezdjük a sort. Mindenki más mindegy, kivéve Flower téged, a legbiztonságosabb megoldás ha Percy kísér át téged. - nézett mélyen a szemembe a tagbaszakadt férfi.
Kedvtelenül bólogattam, és a csípős megjegyzésem halkan mormogva, hagyva hogy a tömeg zaja nyelje el, eregettem el egy szarkasztikus "remek" szót, miközben a prefektus fiú arrogánsan kihúzva magát, fontoskodva mellém lépett.
- Maradj mellettem! - tette tenyerét a vállamra, mire megforgattam a szemem.
- Persze, mert Black pont egy népes pályaudvaron rohan le, ahol már az iskola védelme alatt állunk... - húztam el a szám, fintorba húzva kerek orrom, lesandítva a karomra nehezedő sápadt kézfejre.
Majd unottan néztem ahogy Harry és Arthur oda tolják motyójukat a jegypénztár falához, nyomban meg is szaporázták lépteiket.
Arthur menet közbe élénk érdeklődéssel figyelte a kilences vágányra begördülő Intercity százhuszonötös járatot, ami pöfékelve, csikorogva állt meg a síneken, majd váza alól fehér füst gomolygott fel. Hiába, Arthur még egy használt rágógumira is rácsodálkozna, hisz mugli tárgy.
Mikor odaértek kilences és tízes vágányt elválasztó korlát felé, mindketten megrántottak kezüket, így a kulik engedelmesen melléjük gördültek, ami okos dolog volt, hisz így nagyjából takarásban voltak a muglik elől.
Aztán Arthur sokat mondó pillantással Harryre fordította kopaszodó fejét, majd jobb lábát behajlítva mellékesen nekidőlt a korlátnak. A szemüveges fiú követte a példáját.
A tömör vasrúd mintha levegővé vált volna, utat engedett nekik, és másodperccel később mindketten eggyé váltak a fallal, teljesen eltűntek mint a kámfor.
- Gyere! - utasított Percy, határozott tolással ösztökélve a mozgásra.
Kelletlen hümmögéssel válaszolva követtem, majd lépteim szaporázva hagytam hogy a fiú futó tempóba invitáljon.
Görcsösen markoltam a kulim oszlopát, miközben a cipőnk talpa kusza ütemet topogott a csiszolt padlón.
A hajam hátrafújta a menetszél, és egyben kellemes hűtötte az arcom.
Viszont a hideg átcsapott egy kellemetlen, szorongató érzésbe, mintha jéggé fagyott volna az ereimben a vér.
Féltem mi vár rám a túl oldalon, de Percy nem hagyott felkészülési időt.
Pár lépés választott el a faltól, és én automatikusan behunytam a szemem, noha már ötödjére suhanok át ugyanazon a falon.
Reflexszerű volt, hogy vártam az ütközést ami persze most is alaptalan volt, simán átsiklottunk a jegypénztár vöröses téglájin.
Mikor kinyitottam a szemem, már lassítottunk, majd végleg gyalogos tempóba totyogtunk át.
Ott voltam.
Ott pöfögött előttem a Roxfort Expressz piros, lakozott gőzmozdonya, aminek fényes oldalán meg-megragyogott a pályaudvar üvegablakain betekintő napfény.
Hatalmas, ékes betűkkel díszelgett egyik kocsiján a tulajdon neve, miközben széles ablakin be lehetett látni a varázsló gyerekek ténykedésébe, ahogy nyüzsögve tolongtak a fülkékbe, vagy épp csomagjaikat cincálták fel a vonatra.
A peronon is mágus apák és boszorkány anyukák kísérgették csemetéiket sürgősködően, miközben fehér felhőbe vonta őket a járatból eregetett füstfelhő.
Azonnal holtraváltan lehajtottam a fejem, majd miközben sebes léptekkel beértük Arthurékat, kezemet bedugtam dús loboncom alá, ujjbegyeimet a nyakamhoz érintettem, majd a hajamat az arcomba kotortam, és ezután ezt megismételtem a másik kezemmel is, remélve hogy a csomagok és a kakaóbarna tincseim elrejtenek az engem felismeréssel fenyegető tekintetek elől. Közben szorosan, amennyire az előttem guruló kuli engedte, Arthur mellé nyomultam, mintha a közelsége megvédene a vádaskodó arcoktól.
Szerencsére egyenlőre annyira nagy volt a sürgés-forgás a peronon, hogy a kapkodó szülők és izgatottan zsibongó, csomagjaikat vonszoló, vagy épp rég nem látott barátaikat üdvözlő diákok egyenlőre nem vettek rólam tudomást.
- Áh, ott van Penelope! - rikkantotta kipirult arccal Percy, keze menten lehullott a lapockámról, hogy aztán a fejéhez emelkedhessen, majd sebtében végig simíthasson lenyalt hajzatán.
Aztán sietve megindult a hollóhátas, hosszú, göndör hajú lány irányába, menet közben pedig kidüllesztette mellkasát, még feltűnőbb legyen fényesre suvickolt jelvénye.
Én azonnal sebes mozdulattal Harry irányába kaptam a fejem, hajam hatalmas ívben lendült meg nyakam körül, így felfedte az arcom, persze miután összemosolyogtam a fiúval a látottak után, azonnal begörnyedten hogy az arcomba hulljon az óvó tincs-lepel.
A peron kövén ácsorogva megvártuk még a többi Weasley és Hermione is átér az átjárón, miközben én fel sem merten nézni, rettegve, mint a sarokba szorított nyúl, tanulmányoztam a bakancsom mattfekete orrán egy koszfoltot, nehogy véletlenül is egy rajtam megrökönyödő arccal találjam szembe magam.
Szinte felsikoltottam megkönnyebbülésemben, mikor végre mindenki beért, és végre Arthur és Harry vezetésével a csapat elindult a vonat vége felé.
Zsúfolt vagonok mellett haladtunk el, még végül elértünk egy kocsit, amiben még voltak szabad helyek.
Mindenki felnyalábolta saját motyóját, majd elkezdték felhurcibálni azt a vonatra, mindenki úgy fújtatva és nyögve mint a kimerült sivatagi karaván banda, amit megtudtam érteni, főleg hogy még az ujjukról is lelógott egy-egy kalitka vagy seprűtartó.
Könyörgő pillantás lövelltem Molly felé, hisz én a súlyomat megkönnyítő, leszakadó karoktól megmentő Leviosa bűbájt csak az iskolában használhatom majd, így egy felnőtt segítségére lesz szükségem, hogyha csomagostul akarok a Roxfortba érkezni.
A nő persze azonnal lágy mosollyal bólintott, pár másodperccel később pedig pálcája suhanásával párhuzamosan a levegőbe emelkedő poggyászomat lökdöste maga előtt fel a vonatra.
Én a vállamra kaptam Ében kalitkáját majd hónom alá csaptam Vadóc ketrecét, aki hála az égnek nem karmolta szét az oldalam, mert épp a zárat rágcsálta. Persze ez nem tett jót a fogainak, és legszívesebben nedves kis orrára sóztam volna hogy ne csinálja, de pár percig igazán megteheti, legalább az leköti és nem engem szadizik. Akkor lehetetlenség lenne felcibálni a mozdonyra.
Sóhajtva bevittem az állati rakományokat is a vonat vörös kárpitos belsejébe, majd követtem Mollyt az utolsó fülkéhez, és okosan most a kinti poggyász tartóra, ami a kupékkal szembe volt, rámoltunk fel, hogy több helyünk legyen bent.
Én Ront kértem meg hogy tegye fel az állataim, mert ő ért fel odáig, aki kelletlenül mormogva robotolt, rámolta a csomagokat, hisz csak ő ért fel odáig, ugyanis Fred és Goerge tüntetően odahányták elé az övéiket, majd a segítség felajánlása nélkül elindultak köszönni örök lókötő szövetségesüknek, Lee Jordannek.
Megforgattam a szemem. Legalább udvariasságból odabökhettek volna egy köszt szegény Ronnak, akit még a sors sem jutalmazott a kemény munkáért, mert Vadóc ujjon harapta.
Aztán megindultunk a vonat kijárata felé hogy elbúcsúzzunk a Weasley szülőktől.
Amikor egyesével leugráltunk majd rajtam lett volna a sor, hirtelen három hollóhátas lány állt meg előttem.
Mikor megláttak, elkerekedett a szemük, és veszettül sutyorogva egymás felé fordultak, majd félve hátrálni kezdtek.
Nekem azonnal görcsbe rándult a gyomrom, és földbe gyökerezett lábbal hagytam hogy az arcom a szenvedés ráncaiba torzuljon.
Hermione biztatóan átkarolta a vállam, és úgy tessékelt le onnan, miközben én sokkosan és remegő ajkakkal követtem a többiek felé.
Hát így állunk.
Hivatalosan is kezdődik. Idő kérdése, és elterjed a vonaton hogy megérkeztem, aztán még csak tüsszentenem sem kell hogy rám kapják a fejüket, elég a tudat hogy ott vagyok és én leszek az új szenzáció amin minden diáktársam csámcsoghat. Olyan leszek mint egy borzalmas kiállítási darab vagy ronda állat egy vadasparkban ami a szürrealitása miatt vonzza a tekinteteket.
A szívem olyan gyorsan zakatolt, ahogy még az indulás kész Roxfort Expressz se lenne képes soha, miközben keserű hüppögéssel léptem Mollyhoz.
A nő búcsúképp egyesével megcsókolta gyermekei arcát, majd Hermionéjét, Harryét és az enyémet is.
Miután cuppanós puszit lehelt jobb profilomra, kitárta karjait, Harry és az én testem köre fonta, majd egy nagy lendülettel egyszerre ölelt minket magához, plusz búcsúmondó ajándékkal ellátva minket.
Még a szénfekete hajú fiú kissé pironkodva, de hálásan viszonozta azt, én világ fájdalmas nyögéssel a nő süti illatú puha nyakába fúrtam az arcom, és hagytam hogy az iménti kínos jelenet az ölelő karok gyengédségétől semlegesedjen el.
- Nagyon vigyázzatok magatokra! - szólt az asszony furcsán csillogó szemekkel, miután mellkasunkra simította tenyerét, és eltolt minket magától hogy szemügyre vehesse arcunkat. Tehát erre fel a buzgó gesztus halom. Még mindig féltenek minket...
Komor arccal elhátráltam miután Molly elengedett minket, hogy aztán túlméretezett kézitáskájához hajoljon, majd kinyitva azt beledugja pufók, puha kézfejét, és szorgosan kotorászni kezdjen benne. Aztán felénk fordult.
- Mindegyikőtöknek készítettem szendvicset. - mondta, majd elővette az első, szalvétába hentergett bucit. - Tessék Ron. - nyomta legfiatalabb fia kezébe, aki azonnal kérdezgetni kezdte a tartalmáról. - Nem, nem marhahúsos.... - fojtotta belé a szót, mire a finnyás fél elégedetten beledugta ujját a fehér papírba, majd felhajtva azt beleszimatolt. - Fred? Hol van Fred? - nézett körbe, majd az undorító, paprikás, tonhalas kenyeret amit még nem is az ikrek, de egyedül csakis Fred bír megenni, az ominózus gyermeke tenyerébe helyezte. - Tessék drágáim. - mondta, mikor hozzánk ért Harryvel, egy-egy csirkés darabot ejtve bele.
- Harry, Flower - szólt Arthur halkan, mikor eltettük az adagunkat. Azonnal gombóc nőtt a torkomba, mikor megláttam a férfi komolyan s egyben komoran felcsillanó szemeit, kelletlen elhúzott ajka ívét, s kezeit amik gondterhelten vakarták halántékát. - gyertek egy percre... - fejével egy közeli oszlop felé intett.
Megindult, mi pedig Harryvel sokatmondó, gyanakvó és egyben aggodalmas pillantást váltottunk, majd nyomába szegődtünk.
Mikor odaértünk a férfi szembe fordult velünk, hátát a vöröses téglafalnak vetette, majd mélyen a szemünkbe nézett.
- El kell mondanom nektek valamit, mielőtt elindultok. - fogott bele fojtott hangon, idegesen, paranoiás pislogással méregetve a fel-felszálló vagy tolongó varázslópalántákat és szüleiket, mintha valami eszméletlen titkos dolgot akarna az orrunkra kötni. Elfogott a rémület, a térdem akaratlanul is megrogyott.
- Semmit sem kell mondania. - rázta a fejét Harry, mire én és Arthur meglepve és megrökönyödve bámultunk rá. - Már mindent tudunk.
- Hogyhogy...?! Honnan...?! - dőlt el a faltól a férfi, teste azonnal gyanakvó, merev tartás vett fel.
Ám Harry még azelőtt elmondta, mielőtt figyelmeztetően a lábára tapostam.
- Hát.... - halt egy kicsit a lábujja reccsenése miatt a szava, de mire megkönnyebbültem volna, csitítóan megpaskolta kezével titkon az enyémet, majd folytatta. - Szóval tegnap este véletlenül hallottuk a beszélgetésüket Mrs Weasleyvel. - én rajtam azonnal eluralkodott a szégyen érzet és a tenyerembe temettem az arcom. Inkább végig kellett volna hallgatni mégegyszer az intelmeket és a helyzet felvázolását, de ezzel Arthurék belénk vetett bizalmát dobjuk el és tapossuk a földbe. - Nem akartunk hallgatózni... - mentette a menthetetlent.
- Nagyon sajnáljuk... - nyögtem ki ujjaim közül, kilesve szaggatottan látva Arthur meghökkent arcát. Ami felért egy pofonnal.
- Nem éppen így akartam tudomásotokra hozni a dolgot. - csóválta a fejét a férfi, mire én csak még jobban égtem a szégyentől, erőtlenül leejtettem a kezemet, skarlát betűként viselve pirosba borult arcbőröm.
- Szerintem jó volt ez így. - jegyezte meg szelíden Harry. - Maga is betartotta amit Caramelnek ígért, és mi is megtudtuk amit kellett. - mondta tárgyilagosan kihúzva magát.
Arthur félénken ránk hunyorgott, majd együttérzéssel vegyült szomorúsággal ingatta a fejét.
- Biztos halálra rémültetek... - mondta.
- Igen... - nyögtem volna, ám Harry ugyanabban a pillanatban rávágta:
- Nem. - jelentette ki nagy komolyan, majd mikor én és Arthur is egy teljes hitetlenkedő pillantással ajándékoztuk meg ezért, hozzátette. - Tényleg nem. Nem akarok hősködni, de úgy gondolom, Sirius Black sem lehet veszélyesebb, mint Voldemort.
Én azonban felhorkanva rá függesztettem apró lekezelő pillantásom.
- Azt azért ne feledd, hogy eddig annak a mágusnak csak a legyengített formájával néztünk szembe. - mondtam karba tett kézzel, ami akár a saját álláspontom megcáfolása is lehetett volna, ám nekem konkrét és józan paraszti eszen alapuló érvek sorakoztak fejemben. - És az apám, aki véghez vitte a lehetetlent, és megtette azt, amire évszázadok óta senki sem volt képes, vagyis megszökött a világ legszigorúbb mágikus őrizete alá vont börtönéből, ne hidd hogy kezes bárány lesz. Voldemort elenyésző visszatérési formái - itt vesszőket rajzoltam a levegőbe mert nyilván magához képest volt gyenge - semmi ahhoz képest amire ez az eszelős bolond hajlandó. És amit ezek ketten le tudnak művelni ha egymásra találnak... - megborzongtam. - Jobb óvatosan félni mint vakmerően a halálba szaladni... - leheltem búsan és rettegve.
Arthur összerezzent, akármelyikünk akárhányszor kiejtette a nevet, de nem tette szóvá a dolgot.
- Harry, tudom, hogy téged keményebb fából faragtak, mint Caramel gondolja, és persze örülök hogy nem félsz, de Flowernek igaza van abban hogy... - kezdte volna, de egy éles hang félbe szakította.
- Arthur! - kiáltotta oda vadul hadonászva kezével Molly, miközben a másikkal már a vonat ajtaja felé terelgette a többi gyerkőcöt. - Mit csinálsz Arthur? Indul a vonat!
- Mindjárt megyünk Molly! - nyugtatta meg férje, majd újra felénk fordult, és sietve folytatta. - Harry ígérd meg nekem, és Flower akármennyire éretten átláttad a helyzetet, te is, hogy...
- ...hogy jó gyerekek leszünk, és szépen a kastélyban maradunk? - darálta csüggedten Harry, miközben én fapofával meredtem Arthur ingjére, gondolataimba merülve.
Hát persze... apám nem csak az elítélés tengerét zúdítja a nyakamba, de még most egész évben vagy ki tudja meddig kuksolhatok a kastélyban, amíg vissza nem viszik az Azkabanba, mert máris a nyomunkba van, s mivel Roxmorts nem áll Dumbledore védelme alatt, lemondhatok az idei kiruccanásokról, akármennyire is vártam, mert apám ott fog várni rám....
Hirtelen bennem akadt a levegő, és ha lehetett, még jobban levert a jeges veríték.
Valamire rádöbbentem, valamire amitől ismét elfogott a rettegés legdurvább hulláma.
Vajon... miért apám aláírása kellet a Roxmortsi engedélyemre?
Hát mert biztos akart lenni benne hogy lejutok oda, és ő elkaphat... Remus pedig miért tette azt hogy eljutatta hozzá? Nem... nem veszi észre hogy ezzel egyenest elvezeti hozzám SIRIUS BLACKET?
Mégis mi a flancos fenét képzelt magáról? Miért akar ártani nekem, mégis mi a célja?
Uram atyám... hirtelen annyira megrogyott a lábam a vállamra nehezedő lelki súly miatt, hogy a vállam Harryének koccant.
A szívem annyira erősen vert, hogy nem tudtam eldönteni a félelem vagy az fáj jobban.
És... és... Mivan ha végig azért ápolt ennyire jó kapcsolatot velem és most azért szerezte meg magának az állást hogy forródrót legyen apám és köztem?
Tompa hang szűrődött át elködösült tudatomon, áthasadt a beteges de... legnagyobb fájdalmamra igazságon is alapulható elmélet kovácsolásán.
- Nem egészen - mondta olyan komor arccal, amilyennel még sose láttam. Nem mellesleg az én arcomon ugyanaz az ábrázat látszódhatott, hisz rajtam egyre jobban látszódott meg a harag és a színtiszta rettegés az árulástól. Tehát Remus potenciális ellenség lett. Erre figyelmeztetnem kell mielőbb Harryéket, mert lehet hogy tényleg az apám szökése okozta paranoia csupán, de sose lehet tudni, s főleg most a lehető legóvatosabbnak kell lennem. És az sose lehet az ember.... - Harry, Flower, ígérjétek meg hogy nem fogjátok keresni Blacket.
Ez viszont kizökkentett a Remus körül forgó gondolataimból, és megdöbbenve, földig leesett állal meredtem a férfira.
Keresni...? Keresni az embert aki most a legnagyobb veszélyt jelenti az egész varázsló és mugli világra egyaránt...?
- Tessék...? - hebegtük egyszerre a fiúval.
Éles sípszó hangzott fel. Peronőrök sétáltak végig a vonat mentén, és fekete bőrkesztyűs kezükkel sorra becsapkodták az ajtókat.
- Ígérjétek meg - hadarta Arthur verejtéktől fényes homlokkal. - hogy bármi történik...
- Miért keresnénk valakit, aki az egyikünket meg akarja gyilkolni, a másikunkat pedig beállítani annak a fekete mágusnak a seregébe aki már kétszer is a kettőnk életére tört? - hördültem fel hitetlenkedve, annyira hadonászva hogy szegény Harryt vállba legyintettem.
Arthur azonban nem tágított,a vállunkra tette kezét, majd megrázott, mintha idióták lennénk.
- Esküdjetek meg, hogy bármit hallotok...
- Arthur, siess! - visította Molly.
Riadtan odakaptuk a fejünket.
Gomolygó füst szállt fel a mozdony kéményéből, s a vonat lusta lassúsággal elindult.
Harry és én lélekszakadva az ajtóhoz rohantunk, ami halk kattanással elhúzódott, majd Ron félrehúzódó alakja jelent meg, ahogy utat ad nekünk kapkodó léptekkel.
Harry felugrott, majd kezét nyújtva felém fordult.
Én belecsaptam, majd jobb lábamat meglendítve felcsaptam azt a vágány peremére, és feltoltam magam.
Belereccsent ebbe a mutatványba a térdem és a bokám is, de legalább nem csüngtem száz méternyit ki a vonatból mielőtt valaki felhúzott, mint tavaly...
Kibambultam a távolodó peronra, ahol szülők hada bámult rám megrökönyödött arccal.
Nagyon reméltem hogy az iménti mutatvány miatt, és nem azért mert felismertek...
- Na mi az Flo? - hallottam meg egy csipkelődő hangot, ami mögött nevetés remegése bújkált. - A történelem megismétli magát?
Bosszúsan felszegtem fejem, mire a fufrum kócos, csapzott tincsekben csapódott a szemembe.
Fred arcával találtam szembe magam. Szeplős bőrén nosztalgikus mosoly feszült, amit viszonoztam volna, hogyha nem remegtek volna szájsarkai az elfojtott nevetéstől.
Még a többiek értetlenül nézték a jelenetet, puffogva felálltam, lesepertem magam, majd a fiú szemébe fúrtam tekintetem.
- Ha ha.... - pirítottam oda cinikus dünnyögéssel, mire a fiú csak fejét ingatva nevetett még egy sort.
Inkább haragosan elfordultam, most nem volt kedvem pitiáner gúnyolódáshoz.
Inkább az ablakhoz nyomtam az orrom, és addig integettem erőtlenül rángó csuklóval, amíg Molly és Arthur és a többi mágus alakja a távol masszájává nem olvadt.
Az ikrek ráuntak a búcsúzásra, ezért leléptek mert elvileg Lee Jordannek volt valami új kiszerelésű durranó patronja.
Mikor az állomás alakja is egybe laposodott a horizonttal, s csak a zöld rétek és cserjecsoportok suhantak el mellettünk, Harry felénk fordult.
- Beszélnem kell veletek - mondta komolyan biccentve felénk a fiú, mikor a vonat már utazósebességgel döcögött alattunk.
- Nekem is! - böktem oda. A vágy szinte hamuvá perzselt belülről hogy figyelmeztessek mindenkit a Remussal kapcsolatos gyanúmra.
Ron bólintott, majd húgára emelte szeplőtől tarka arcát.
- Sipirc innen Ginny! - szólt rá húgára tenyereit maga elé emelve, hessegetve a kislányt.
Ő úgy felfújta magát mint egy béka, arca piros lett mint a paradicsom, szeplői haragos vörös árnyalaton ragyogtak.
- Kösz, nagyon kedves vagy! - csattant fel éles hangon, majd dühösen sarkon fordult, vörös haja durva csattanással röpült utána, ahogy eltrappolt.
Sajnáltam, de az égető vágy hogy a barátaimmal átbeszélhessem kételyejeim, elnyomta.
Elindultunk keresni egy helyet, ahol zavartalanul beszélhettünk.
Az összes fülke tele volt, és a sors savanyú fintora okozta hogy az az egy átkozott a vagon végében pont nem. Vagyis pont nem azzal a személlyel akire számítottam.
Egy személy ült ott, egy férfi, aki az ablak mellett aludt. Elnyűtt, folt hátán folt varázslótalár simult csontos végtagjaira. Arca sápadt, szeme alatt karikák. Betegnek tűnt, legalábbis kimerültnek. Bár nem volt idős, szőkésbarnás hajába ősz hajszálak vegyültek.
Kobakja ütemesen püfölte apró koccanásokkal az ablakot amire dőlt.
Harry és Hermione habozva megálltak a fülke ajtajában, Ron azonban bevonult és levágta magát a férfival szemben.
Én dühödt vicsorral elhátráltam onnan.
- Keressünk másikat. - mondtam kifogást nem tűrő morgással.
- Ugyan, Flower. Alszik mint a bunda. Majd halkan beszélünk... - nyugtatgatott kényelembe helyezve magát a vörös, lábait jobbra balra mozdítva belefészkelve magát az ülésbe.
- Nem azzal van a baj! - fortyantam fel. Tüntetően összefontam mellkasom előtt a karjaim.
- Miért, ki ez? - kapkodta köztünk a fejét bizonytalanul Harry, fekete tincsei csapdostak mint az ostor.
Hermione egy apró totyannással átlépte a kupé küszöbét és a férfire meredt.
- R. J. Lupin professzor. - felelte minden gondolkodás nélkül a lány, mire gyanakodva feléje fordultam, kezemet államhoz emelve komótosan megdörzsöltem azt.
- Miből gondolod? - haraptam rá azonnal az alkalomra, sandán összeránduló szemhéjamon át tanakodva figyeltem a lány arcvonásait. Mi köze lehet Remushoz...?
- Rá van írva a csomagjára. - lendítette meg kézfejét a lány, majd mutatóján kívűl az összes ujját a markára görbítette, és a poggyásztartó felé bökött. A rácsokon egy viharvert, kopott barna bőrönd hevert, madzaggal átkötve, mert a zára és a cipzárja tropára ment, mindegyik kissé elnyílva belátást engedett a férfi cokmókjába, és vészjóslóan feszült a vékonyka kis hurok rajta, mint amelyik bármelyik pillanatban szét pattanhat. Húh... eléggé hajszálon vagyis madzagon táncikál most Remus, de azonnal kaján gúnnyal elfordultam. Jelen helyzetbe kivételesen nem sajnálnám annyira ha szétpattanna az utazókája. A bőrönd jobb felső sarkában pedig hámló betűkkel az "R. J. Lupin prof." felirat állt.
- Sötét varázslatok kivédését tanít. - morrantam fel, majd beletörődve betrappoltam a kupéba, majd féltalpra emelkedve megpördültem, és az ülés Remustól lehető legtávolabbik sarkába vágtam le magam.
Hermione szelíden mellém lépett, majd berogyasztva térdeit letelepedett mellém.
- Gondoltam... - egymás hátán, ölébe téve pihentette kezeit, miközben suttogva Remus beesett arcát vizsgálgatta, akinek halvány rózsaszín ajkai enyhén elnyíltak, ahogy a férfi kimerülten hortyogott. - Csak a sötét varázslatok kivédése jöhet szóba. - fordult felénk komoly arccal, utalva arra a tanári posztra, ami amióta csak Roxfortosok vagyunk, minden évben különböző okok miatt megüresedett.
Fred és George állítása szerint ez már beállt ciklus, az SVK tanárok úgy váltják egymást mint a váltófutók, eddig egyik sem maradt meg egy tanévnél tovább a szerepben. Már olyan teóriákat rebesgettek a diákok maguk közt állításuk szerint, hogy a tantárgyon átok ül.
Hát nem is tudom... alaptalannak nem alaptalan, de mégis miért és hogyan lehetne már egy munkahelyi poszt elátkozva?
- Flowernek levelet is küldött róla. - magyarázta Ron. - Én onnan tudom. A családunk közeli barátja. - mondta Harryre és Hermionéra pillantva, miközben én elhúzott ajkakkal, ráncba szaladt szemöldökkel és eléggé megvetően nézegettem a pihegő tanárt, arcom tömény ellentéte volt annak amit Ron állított, legalábbis arról a kifejezésről kapcsolódóan hogy közeli barát. Barátnak barát, épp csak feltehetően egy hamis barát.
- Nem vennék erre mérget. - sziszegtem végül, mire az összes jelenlevő furcsállkodva felém kapta a fejét.
- Hogy? Mi? Miért? - hebegett Ron, félszemével Remus csontos, fehér arcát nézegetve, mintha a fakó bőr mögött rejlene a válasz a kérdéseire.
Én csak egy újabb megvető pillantást lövelltem a lóbőrt húzó fél felé, majd felemeltem kezem, és kézfejemet meglegyintve jeleztem Harrynek hogy kezdjen beszélni.
- Akartál valamit mondani. - utaltam elég egyértelműen arra hogy a mesedélutánt nem én óhajtom kezdeni. - Utána kifejtem mi a problémám az újdonsült professzorral. - az utolsó szót szinte köptem, annyira ódzkodtam kimondani. A keserű érzés minden egyes gúnyos megjegyzésemmel egyre csak nőtt bennem, s valahol sajnos muszáj voltam beismerni magamnak, hogy legyen hamis akár igaz a felvetésem, feleslegesen hergelem magam Remus ellen. Ha magamra haragítom nem lesz kevésbé áruló velem szemben.
Harry egy bizonytalan pillantással az enyémbe fúrta tekintetét, szavak nélkül kérdezve hogy biztos vagyok-e abban hogy ő kezdje. Magabiztosan biccentettem, sárbarna fufrum komoran káprázó szemembe hullt.
A fiú ezért beszámolt Arthur és Molly vitájáról, részletesen elmesélte azt is, mire figyelmeztetett minket a családfő a pályaudvaron, hogy mi k a céljai velünk Sirius Blacknek.
A fiú annyira belemerült a heves gesztusokkal elregélt történetbe, hogy észre sem vette, hogy barátai a végletekig megrökönyödnek a hallottaktól.
Ron kővé dermedt, mint egy csodálkozás mimikájával megfaragott szobor, Hermione pedig szájára szorította kezét döbbenetében.
És a fekete leves ezután jött, mikor én morcosan és fojtott hanggal elmondtam hogy mit tudtam meg az Abszol Úton, hogy a roxmortsi engedélyemet Remus jutatta el apámhoz, talán azért hogy elvezesse hozzám, és még azt is kinézem belőle hogy az állásra is azért csapott le, hogy apámnak kémkedjen utánunk.
Zavart pillantások kereszttüze villogott át a kupéban, senki sem tudta hogy viszonyuljon az elméletemhez, és pár percig az egész fülkében fájdalmas némaság honolt.
Végül Hermione törte meg a csöndet, bizonytalanul remegő hanggal.
- Sirius Black... - háta megvonaglott, ahogy hidegrázás tört rá. - azért szökött meg, hogy rád vadásszon, Flowert pedig Voldemort csatlósává nevelje? - makogta remegő ujjakkal babrálva lila pulóverének gallérját a lány, aggodalmasan sziporkázó tekintettel meredve a szemüveges fiúra. - Jaj Harry... akkor nagyon óvatosnak kell lennetek... - anyáskodott panaszosan vinnyogva. - könyörgök ne keressétek a bajt... - emelte mellkasa elé tenyereit, majd esdekelve összeillesztette őket.
Harryvel mindketten olyan sértett tekintettel ajándékoztuk meg a lányt, mintha soha nem bóklásztunk volna tiltott helyeken. Mintha Bolyhoska folyosója, a Tiltott Rengeteg, a folyosók éjszaka.... mintha ez semmissé vált volna.
- Nem szoktuk keresni a bajt! - fortyant fel bosszús horkantással Harry, mint egy sértett ló.
Én továbbra is Remus beesett, teliholdsápadt bőrét nézegettem, ami egészségtelenül vékonyan simult arccsontjára.
- Rendszerint az talál meg minket... - tettem hozzá vádló, mély dörmögéssel, majd lekezelően az alvó tanár felé intettem. - Ahogy most is.
Hermione gondterhelten odaillesztette ujjait halántékához, majd megvakargatta azt, követve tekintetével a kezem, ami Remusra legyintett.
- Hát nem is tudom... - dünnyögte fejét ingatva. - Nem hinném hogy Dumbledore bizalmába tudna férkőzni ha tényleg igaz lenne amit mondasz. - rágcsálta ajkát, apró sajnálatot ragyogtatva meg mogyoróbarna szemeiben, ahogy a professzora vándorolt tekintete.
Éreztem hogy a pumpa felmegy bennem, és a harag Remus iránt új erőre kap.
- A tanárok nem szentek Hermione - mordultam fel. - Ha Mógus képes volt a testébe bújtatott és hordozott Voldemorttal Dumbledore bizalmát élvezni, ugyan neki miért ne menne Sirius közvetítő kábeleként? - tenyeremet felfelé fordítottam, majd éles dühhel a sarokban kuporgó professzorra mutattam.
- De annyi sok mindent tett érted, azért elég durva és szürreális lenne ha tényleg Siriusnak kémkedne... - szállt be a viharvert Remus védelmébe Ron is.
Erre már végleg lüktetni kezdett a halántékom az idegességtől.
- Talán pont ez volt a csel! - csattantam fel, mire Remus aprót horkantott, majd kissé mocorogva áthelyezkedett, karját esetlenül becsúsztatta párna gyanánt feje alá, így a kobakjának ütemes koccanása a vonat zsötykölődésével párhuzamosan, abba maradt. Feszülten figyeltem, majd halkabbra véve folytattam. - Mindig is kézségesen továbbította a börtönből apám ajándékait és üzeneteit, sőt, még néha el-el említgette hogy apám még mindig szeret engem. Ez nem elég jel? - sziszegtem haragosan, fogaim majd kirepültek a haragos fröcsögéstől.
- Talán beszélned kéne vele.... - érintette meg finoman a karom Hermione. - Mert ha csak egy félre értés, neked is fájni fog hogy ellöktél magadtól egy barátot.
Oldalra fordítottam a fejem, és a lány ragyogó szempárjába néztem, amiben csupa jóság és ártatlan könyörgés ragyogott.
Lehajtottam arcom és a dús pulóverembe süppedő ujjaim kezdtem tanulmányozni.
Tegyük fel hogy igaza van, és megér kifaggatni a kételyeimről Remust.
De ha helyt álló a feltevésem, akkor is tagadni fogja, szóval nem leszek előrébb.
Viszont hátha elszór apró jeleket, elszólja magát vagy nincs ésszerű kifogása a vádjaim ellen, akkor áthatolhatok a pajzson...
Elég régóta ismerem ahhoz hogy tudjam mikor hazudik... hacsak nem volt az egész eddigi barátságunk egy hazugság, egy bizalmi színjáték hogy közelebb hozza magán keresztül Siriust hozzám...
Az ajkamba haraptam, a szívem pedig elfacsarodott.
Reménykedni, sőt a sorshoz esdekelni kezdtem hogy tévedjek a férfivel kapcsolatban.
Nem élnék túl ekkora csalódást, hisz mióta az eszemet tudom, Remus volt az aki hősiesen mellettem állt és Mollyéakkal együtt tartotta a hátát értem, támasz és vigasz volt mióta csak ismerem.
Miközben magamba és keserű hallgatagságomba burkolóztam, Ron hangja törte meg a bús némaságot.
- Ki olyan idióta, hogy direkt keressen valakit, aki meg akarja ölni? - húzta fintorba az orrát a fiú, szeplői kusza ráncba tömörültek. Mikor mindenki egyértelmű hallgatással válaszolt, a fiú folytatta. - Nem tudni hogyan szökött meg az Azkabanból. - szavaitól akaratlanul is összerándultam. Miért pont az én apámnak kellett? Miért kell kontakt nélkül megkeseríteni az életemet...? - Ez előtte senkinek sem sikerült, ráadásul őt a legszigorúbb őrizet alatt tartották. - kötötte a téma ebjét a karóhoz.
- Előbb- utóbb biztos elfogják. - bizonygatta Hermione, bősz bólogatással amivel magát is egyaránt győzködte, aggodalmasan ragyogó szemei és görcsösen megfeszülő állkapcsa elárulta hogy még magának sem igazán hisz. - Hiszen még a muglik is mind őt keresik...
Én viszont azonnal puszta kezemmel taszítottam szét a kártyavárat amit a lány optimista, gyenge reménye épített.
Olyan méltatlanul horkantam fel, mint egy makk után kutató vaddisznó.
- Előbb-utóbb - nyögtem keserűen. - Addigra már a századik gyilkosságon is túl lesz... - prüszköltem, majd elemeltem sarkam, elengedtem és hagytam hogy az csúnyán koppanjon az ülés alján.
- Mi ez a hang? - kapta fel a fejét Ron, tarkója a lendülettől az ülőhely párnájába csapódott.
- Belerúgtam a székbe. - válaszoltam, majd megkocogtattam párszor a fémlapot hogy nyomatékosítsam a választ.
- Nem az... - intett le Ron. - Ez a sípolás.
Felszegtem az állam, és feszülten fülelni kezdtem. És akkor én is meghallottam.
Valahonnan halk, tompa sipítás jött, mintha a vagon másik végéből fújna valaki egy furulyát.
Mindannyian kérdőn forgattuk a fejünket, gyanakodva vizsgáltuk a kupé belsejét.
- Mintha kintről jönne... - morfondíroztam, fülemet hegyezve a fülke maszatos ablakkal ellátott ajtaját fürkészve.
Leraktam a tenyerem, majd állóhelyzetbe tornásztam magam, és odaléptem az ajtóhoz. Megragadtam a kilincset és elhúztam a kupé ajtaját, ami halk, ócska morgással mozdult el.
Oldalt fordultam majd kinyomakodtam a nyíláson.
Megálltam a folyosón, és mereven kihúzott háttal tovább füleltem.
A kis hangocska elnyomottan érkezett a cokmókjaink felöl.
- A ládádból jön, Harry. - állapítottam meg, majd intettem Ronnak, miután egy erőteljes felnyújtózás után én nem értem el a ládát.
A fiú felállt helyéről, majd beakasztotta ujját a fülke szélébe és kifurakodott mellém.
Felágaskodott, majd rövid kotorászás után előhúzott Harry ruhái közül valami apró tárgyat, ami tényleg a hunyó lehetett, mert a sípolás hangja élesen felerősödött, betöltve a folyosót és a fülkét egyaránt.
Leemelte öklét szemmagasságba, majd kitárta ujjait, így láthatóvá vált a tettes.
Egy kis, búgócsiga alakú szerkezet volt, ami fehér volt, de a csúcsos teteje körül apró, sokszínben pompázó pöttyök voltak, amíg világítottak mint a diszkógömb, ezért ahogy vadul pörgött, színes karimává olvadtak a kis tárgy szélén.
Felismertem. A zsebgyanúszkóp volt amit Ron Egyiptomban vett Harrynek ajándékba és árustól.
- Ez egy gyanúszkóp? - hallatszódott Hermione kérdése, aki időközben felállt, majd kidugta bozontos fejét a résen, hogy előre hajolva jobban megszemlélhesse a különös kütyüt, ami akadozva mozgott, ahogy Ron tenyér vájataiba belegördülve pörgött.
- Igen, az - felelte a vörös hajú. - de egy olcsóbb típus. Akkor is megkergült, amikor Errol lábához próbáltam, hogy elküldjem Harrynek.
Hermione ajkain egy mosoly bújkált, ahogy gyanakodva megnézte a fiú arcát.
- Nem csináltál épp valami csintalanságot? - szegezte neki a kérdést gyanakvóan ingatva fejét.
- Nem! - vágta rá bosszúsan fintorogva Ron, orra fitos grimaszba mint egy malacnak. - Azaz... - bizonytalanodott el a sipító szerkezet mozgásában elveszve. - tulajdonképpen nem volt szép dolog, hogy Errolt használtam. - meredt maga elé elmélázva. - Nemigen bírja már a hosszú utazásokat. De hát hogyan küldtem volna el Harrynek? - nézett a lányra ajkait húzva.
A gyanúszkóp eközben továbbra is pörgött mint a hátára billentett poloska, világított és élesen fütyült.
A szemem betikkelt, a fülem pedig fájdalmasan besípolt.
- Dugd vissza a ládába, megőrülök tőle! - utasítottam a fiút, tenyeremet arcom mentén felcsúsztatva a fülemre tapasztva, majd az útból félrehúzódó Hermione mellett visszanyomakodtam a kupénkba, és lehuppantam a helyemre. - Meg a végén Remus is felébred rá. - biccentettem a szunyókáló férfi irányába komor szemöldök ráncolással.
Ron felágaskodott, majd ujjait a láda fedelére tapasztva kihúzott egy lyukas, sötétkék zoknit, belegyömöszölte a kis szerkentyűt, majd behajította a fatákolmányba és rácsapta a tetejét a hordozónak.
- Majd Roxmortsban megnézetjük. - jegyezte meg miután végzett a hangtalanítással, és visszaoldalgott a kupéba, majd levágta magát az ülésre, aminek nyekkenésére Remus apró horkolással válaszolt. - Fred és George mesélték, hogy a Dervish és Durran varázslóboltban is árulnak ilyeneket. - mondta, miközben a mókaáruház gondolatára szeme izgatottan felcsillant, tenyerét maga elé emelve izgatottan összedörzsölte.
- Ti mit tudtok Roxmortsról? - kapott a témán Hermione, ő is bezsongva előre hajolt, miután ügyes pördüléssel mellém ült. - Azt olvastam róla, hogy az egyetlen teljes muglimentes település Nagy-Britanniában.
Engem is akaratlanul magával ragadott a lázba hozó tudálékonyság.
- Igen igen - helyeseltem sokat sejtően. - A számon tartások szerint soha egyetlen varázstalan ember nem járt még ott, egyetlenegy esetről tudnak amikor egy erdész véletlen...
Harry érdeklődve hallgatott minket, arca tudás éhesen vizslatta a miénket, Ron azonban leintett.
- Igen, lehet - lengette meg kézfejét jólértesülten Ron, mire nagyon morcosan elhúztam az ajkam, szinte az arcom bal féltekére kerültek teljesen az ajkaim, miközben kelletlenül hümmögtem amiért ilyen illetlen módon belém fojtották a szót, s sértetten hátradőltem. - de én nem ezért akarok lemenni. Engem a Mézesfalás érdekel! - mondta, mire szinte azonnal feledtette velem a lelki sérelmem okát, és a híres-neves édességbolt gondolatára összefutott a nyál a számban.
- Az meg mi? - kérdezte Hermione.
- Egy édességáruház. - feleltem mámoros mosollyal gondolva a nosztalgikus élményre, mikor tavaly az ikrekkel Halloweenkor belógtunk annak a raktárába.
Ron ábrándos arccal folytatta.
- Ahol mindent - erős hangsúllyal megnyomta a minden szót. - lehet kapni.... Borsbogyót, amitől füstölni kezd a szád, nagy kövér Csokipocakot, - ennél a résznél akaratlanul is felkuncogtam, szintén a tavalyi nap emlékén elmerengve, ahol azért kellett sürgősen visszasietnünk a kastélyba, mert George rosszul lett a Csokipocak túlzásba vitt habzsolásától. - tele málnakrémmel és tejszínhabbal, finom cukorpennát, amit óra alatt is lehet szopogatni, mert így tűnik mintha a tolladat rágnád...
- Habár a vén róka Piton úgyse venné be a trükköt - böktem oda cinikus keserűséggel, mire Hermionén kívűl mindenki a markába nevetett, ő viszont aggodalmas pillantással titkon Remus felé pislantott. Engem azonban nem érdekelt ha hallja. Több okból sem. Egyrészt százszor hallott már Pitonra szitokszavakat köszörülni, másrészt ha apám kezére játszik, úgyis a tanárok ellen van valamilyen szinten.
- De Roxmorts egyébként is érdekes hely. - fordult Ron felé erősködve Hermione azzal a szándékkal hogy egy kis kultúrát tuszkol a fiúba. - A Mágiatörténeti Helységkalauz szerint a falu fogadójában volt az 1612-es koboldlázadás főhadiszállása, a Szellemszállás nevű kunyhó legsűrűbben kísértett hely az egész országban. - sorolta az érdekességet Hermione.
- Igen, a Szárnyas Vadkanban volt a főhadiszállás, ugye a Három Seprű nem több éves egy évtizednél... - csacsogtam én is. A lány tudás megosztás izgalmában mosolyogva bólogatott, büszke volt hogy partnerre akadt az okításban.
Ron azonban továbbra is leragadt a nyalánkságoknál.
- ... és olyan pezsgőcukrot, amitől pár centire a föld felett lebegsz, miközben szopogatod. - folytatta monológját a fiú, ügyet sem vetve Hermionéval a párbeszédünkre.
Hermionéval csak váltottunk egy "reménytelen eset" pillantást, majd a lány Harry felé fordult.
- Mindenesetre alig várom, hogy ellátogathassunk Roxmortsba. - mondta lelkes mosollyal.
Harry arca azonban úgy komorult el, mintha esőfelhők kúsztak volna napként felcsillanó íriszei elé. S ami abszurd volt, hogy kint az ég is szürkülni kezdett, a dombocskák felett gomolygó szürke esőfelhő pamacsoktól.
Meghökkenve megcsóváltam a fejem. Sors fintora vagy mi....
- Hát igen... - szakadt fel egy szomorkás sóhaj a fiú tüdejéből. - Aztán majd elmesélitek, mi mindent láttatok... - nézte magába roskadva cipője kifoltosodott orrát.
Mindannyian meghökkenve a fiú elkeseredett fizimiskájára meredtünk elképedten.
- Ezt meg hogy érted? - adott csodálkozásának hitetlen hangot Ron.
- Én nem mehetek le... - dünnyögte Harry, hollófekete haja csalódottan káprázó szemeibe hullt. - Dursleyék nem írták alá a nyilatkozatot, és Carameltől sem kaptam engedélyt. - ingatta lehangoltan búskomor öszvér módjára lehorgasztott orcáját.
Én fájdalmasan felnyögtem, Ron pedig rákvörösre pirult felháborodásában.
- Nem jöhetsz le velünk a faluba? - csapott ökleivel ügyvédi szenvedéllyel combjaira. - De hát... - harapott nyelvére nehogy a frissen jelölt tanár előtt valami oda nem illően maradandó dolog csússzon ki ajkain. - ez nem lehet... - nyöszörgött mint kisgyermek a fogorvosi rendelőben. - McGalagony professzor vagy valaki biztos engedélyezi neked! - kezdte el bizonygatni a lehetetlent.
Harry keserűen felnevetett, én pedig a jogos reakciót egy ötletet megvető fújtatással toldottam meg.
Ezt Ron sem gondolhatja komolyan.
McGalagony lenne Piton után az utolsó aki aláírná... a Griffendél ház feje híres volt különösen keménykezű szigoráról.
Ron azonban nem adta fel:
- .... vagy majd szólunk Frednek és Georgenak. Ők biztos ismernek minden titkos alagutat... - próbálkozott tovább.
- Ron! - csattant fel erre szikrákat szóró tekintettel a göndör hajú leányzó. - Amíg Black szabadon garázdálkodik, Harrynek a kastélyban a helye...
- Igen, valószínűleg McGalagony is ezt felelné, ha engedélyt kérnék tőle - kesergett Harry búskomor bólintással igazat adva a lány vészmadárkodásának, miközben én magamban ezért is elátkoztam apámat.
- De hát nem egyedül menne, hanem velünk. - érvelt Ron kétségbeesetten. - Black nem merne...
- Ugyan már, Ron, ne beszélj badarságokat! - torkolta le a lány karba font kezekkel. - Black képes volt vérfürdőt rendezni a nyílt utcán! Komolyan azt gondolod, hogy megfutamodik, csak azért mert mi ott vagyunk?
- Hát ez az! - bólintottam én is. - Épp ezért, szerintem én is lemondok a roxmortsi kalandokról... - fortyantam fel, miközben felhúztam kissé térdem, hogy kiengedjem Hermionét, mert ő ki akart menni Csámpás kosaráért.
- Miiii? - hördült fel Ron. - Ne kezd már te is! Neked engedélyed is van, mi a baj? - csapkodta durcásan a térdét.
- Az hogy apám írta alá! - mordultam a fiúra ellent mondást nem tűrő hangon. - Tudja hogy ott leszek, minden bizonnyal azért is ő írta alá hogy megbizonyosodjon arról hogy ott megtalál. - dühöngtem fogam csikorgatva. - Nem adom meg neki az esélyt hogy megtaláljon. Legalább Harry nem egyedül poshad majd a kastélyban. - néztem a fiúra barátságosan, aki erre mérhetetlen hálás pillantást lövellt felém, még Ron eközben nagyon morcos nyögéssel hátracsapta fejét az ülés párnájára.
- Ez bölcs ötlet - dicsért meg Hermione, miközben kezében Csámpás kosarával visszatért, és leült.
- Csak miattam igazán nem kell... - kezdett volna bele Harry, de Hermione és én leintettük.
- Flowerről tudja Sirius hogy roxmortsi engedélye van. Az a legbiztonságosabb valóban, ha veled marad. Legalább te sem unod halálra magad. - érvelt a lány, s beszéd közben Csámpás kosarának zárjával babrált.
- Nehogy kiengedd azt a bestiát! - horkant fel Ron, de túl későn: a vörhenyes macska könnyedén kiszökkent a kosárból, kinyújtóztatta tagjait, sejhaját dorombolva tolva a szeplős arcú felé, mintha ezzel is gúnyolódna, és nagyot ásított, majd odaügetett Ronhoz, és lelapult a földre.
Aztán elrúgta magát és kecses ívbe feszítve ugró testét, a fiú térdén landolt.
A fiú mellényzsebét feszítő dudor. ekkor nyugtalanul mocorogni kezdett. A fiú erre mérgesen megemelte tenyerét, a macska oldalára tette, majd könyökét lendítve leseperte az állatot az öléből.
- Nem mész innen! - förmedt rá, mire én is és Hermione is nagyon bosszúsan meredtünk rá.
Nekem a szemöldököm egy rosszalló csíkba olvadt, miközben mellkasomat térdemre tapasztva legörnyedtem, és kezemet előre nyújtva vigasztalóan megsimítottam Csámpás hátát.
- Ron, ne bántsd! - szólt rá méltatlan vinnyogással a murmász gazdája göndör tincseit hitetlenül csóválva.
Csámpás felugrott Hermione és az én lábam közé, összekuporodott az ülésen, és belapult pofáját Ronra függesztve kitartóan figyelte annak kidudorodó mellény szütyőjét.
Ron már épp válaszolni akart, már nyitotta ajkait egy csípős visszavágásra, amikor Remus váratlanul megmozdult.
Mind a négyen várakozva, és feszülten visszafojtott lélegzettel néztünk rá, de vaklárma volt, a professzor csak a másik vállára hajtotta fejét, és félig nyitott szájjal tovább aludt.
A Roxfort Expressz kitartóan robogott észak felé.
A táj egyre vadabb és sötétebb képet öltött, barátságos dimbes-dombos mezők helyett, amin birka és kecskenyájak legelésztek fehér pontokként a távolban, most lombos, erdős, vadregénybe illő táj következett, a sötétzöld szín dominánsan betöltötte a mellettünk elsuhanó képet.
Az égen eközben egyre sűrűbben gyülekeztek a szürke esőfelhők, mint a tó tetején a halenyv, örvénylettek a szél sóhajaira lomhán, és valahogy így az egész táj kapott egy ilyen sötét, aggasztó beütést, egy vészes esszenciát, ami miatt valahogy arra az örvénylő színtelenségre tapadt a pillantásom, és a kupé előtt szaladgáló, nyüzsgő diákok tompa zsivaját fülelve nézegettem kifelé az ablakon.
Egészen addig meredtem bele a hamuszín fellegekbe, amíg pontban egykor fel nem tűnt a büfésboszorkány, kusza ősz tincsekkel körbe ölelt orcáját nagymamás mosollyal bedugta az ajtón, tenyérbe mászóan, mézásmázosan felkínálva kocsija tartalmát számunkra.
Miközben Harry zsebében matatva leadta saját rendelését, Ron aggodalmasan Remusra sandított.
- Mit gondoltok, ne ébresszük fel? - kérdezte tétovázva, és a férfi felé biccentett, ujjaival habozva dobolva kopott farmerján. - Úgy nézem nem ártana neki ha enne valamit...
Én csak némaságba burkolózva meredtem a szunyókáló férfira.
Lemondó sóhajjal inkább magamba fojtottam a véleményem.
Én nagyon is tudtam miért néz ki ilyen nyúzottan Remus, de azt kétlem, hogy érdemes bárkinek is elmondani.
Habár ha az elméletem bizonyosságot nyer, nem nagyon lehetne nekem felróni, azok után hogy milyen csúnyán hátba döfött, ha szétkürtölném a titkát...
Megráztam a fejem, miközben a szívem köré épített pajzs résén alattomosan bekúszott egy érzés, ami a gyönge, megviselt férfi látványa okozott: szánalom.
Ha igazam is van, akkor se fűlene ilyen gerinctelen dologhoz a fogam.
Hermione lelki civódásaim közepette óvatosan közelebb hajolt a leendő tanárhoz.
- Öhm... - nyögte tanácstalanul. - professzor úr... - szólongatta finoman, mire kissé vicces érzésem támadt. Fura volt arra az emberre a professzor szót hallani, akit én amióta eszemet tudom ismerem és tegezem, sőt, egy remélhetőleg átmeneti bizalmatlansági állapotot leszámítva legjobb barátomnak tekintettem... - Bocsánat... Professzor úr? - próbálkozott ismét.
Amaz azonban nem mozdult.
- Hagyd csak kedvesem - legyintett a pufók büfés boszorkány, eres kezében, vékony ujjaival egy csomag Kondéros kekszet szorongatva, amit Harrynek készült átnyújtani. - Ha majd felébred, és éhes lesz, elöl a mozdonyvezetőnél megtalál. - emelte válla mellé hüvelyujját, a szorgos szív módjára zakatoló mozdony orra felé bökve vele.
- De ugye tényleg csak alszik? - kérdezte halkan Ron, mikor a büfés boszorka halk kattanással bezárta a fülke ajtót, miután apró fejrázással jeleztem neki hogy én most nem kérek semmit. - Úgy értem... - motyogta mikor hitetlen, tágra nyílt szemeimbe botlott tekintete. - ugye, nem halt meg? - bökte ki.
- Dehogy, lélegzik te idióta! - horkantam fel a férfi finoman süppedő és emelkedő mellkasára merevedve, aminek mozgását elég jól lehetett látni annak nevetségesen rongyos öltözete miatt, habár utána azonnal bűnbánóan vissza roskadtam helyemre.
Én könnyen beszélek, hisz én tudom mi nyavaja gyötri.
Remus emiatt nem is bizonyult valami szórakoztató útitársnak, de legalább hasznosnak igen, még álmában is, és bármennyire is nehezteltem rá, kifejezetten örültem a jelenlétének egy bizonyos alkalommal az utunk során....

Úgy három óra tájt lehetett.
A vonat monoton zakatolását hallgatni olyan volt mint levegőt venni, teljesen hozzá szoktam.
Időközben eleredt az eső is, a távolban elkúszó hegyek fakó szürke fátylat öltöttek.
Az ég is melankólikus szürkeségbe borult. Nem tetszett, mert a rémálmaimra emlékeztetett.
Kisvártatva halk kopogással rá is csattantak az első esőszemek az ablakra, apró gyöngyökként gurulva lefelé az üvegen.
A búskomor dobolás lüktető ritmust adott a vonat kerekeinek trappolásával.
Én eközben behúztam egyik lábam a másik mögé, és nagylábujjamal rátapostam a cipőm sarkára, majd kihúztam a másik lábfejem. Ugyanezt a balossal is elismételtem, majd kissé vacogva felhúztam a térdem a mellkasomhoz és átöleltem.
Államat a két térdemre tettem, és álmosan pislogtam kifelé az ablakon.
Egyre laposabban, hosszabban, záródott le a szemhéjam, már én is majdnem elbóbiskoltam az egyre hevesebb esőszitálás hangjára, amikor közeledő lépések zaja hallatszott.
Lustán a kupé ajtaja felé fordítottam a fejem.
Kisvártatva fel is bukkant az a három ember, akik ezek után a lehető legkevésbé sem hiányoztak.
Egy sápadt, hegyes arcú, lenyalt tejfelszőke hajú fiú, akinek meg Percynél is nagyobra nyúlt az egója, és a világ leggőgösebb és arrogánsabb arcával mérte végig a tulajdon tükörképén kívűl mindent ami élt és mozgott, oldalán pedig az elmaradhatatlan testőrei, a hegyomlások akik készen mint két pórázra fogott rottweiler, álltak elébe annak ha üdvöskéjük parancsára bárkit el kellett páholni ha annak sértett büszkeségéről esett szó.
A Mardekár gyöngyszemei.
Draco Malfoy, valamint két elmaradhatatlan csatlósa, Vincent Crak és Gregory Monstro.
Draco Malfoyyal azóta esküdt ellenségek és önjelölt riválisok voltunk, amióta először utaztunk együtt a Roxfort Expresszen.
A tejfehér, alattomos patkányképű kis Malfoyyal a gyűlöletünk pedig egy ördögi kör lett. Bármennyire próbált a házának dicsfényt szerezni és abba fürdeni, mindig Harry jött ki jól és vitte a pálmát, és még a fiú tehetségének köszönhetően már elsős kora óta a Griffendél kviddics csapatának ékes tagja volt, addig ő csak második évére tudta bevásárolni magát a csapatába új seprűkkel, de a cikeszt még negyed annyiszor se tartotta markában mint Harry, mert az egójával ellentétben a sporthoz való érzéke a nulla értékével volt párhuzamos.
És mivel ki nem állhatta ha nem őt ünnepli és féli a tömeg, ezért a harag folyamatosan fokozódott irántunk, még el nem értük a tömény gyűlölet szintjét, avagy egyikünk se tud úgy elmenni a másik fél mellett hogy ne ugorjunk egymás torkának. Persze a különbség az volt, hogy még mi kerültük a perpatvart, addig Malfoy szándékosan oda jött a levesünkbe köpni, akárcsak most is.
Elhúzta az ajtót, mire menten elvágtatott a pulzusom az egekbe, s mintha lánccal erősítették volna hozzá, magával rántotta a higgadtságomat is.
A kezem remegni kezdett, és mélyen a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne hallassak a kis féreg láttán egy állatias morgást.
A dühöm pedig csak fokozódott, mikor nyomában megláttam ott tolongani a két tagbaszakadt, tompa agyú fiút.
Crak, a magasbbik gombafrizurával és vastag nyakkal rendelkezett, még Montsro kefehajával és hosszú karjaival egy gorillára hajazott.
És nem is az hergelt tovább hogy ott vannak, hisz csak két ostoba izomfasírtról van szó, akik ész híján követik az első rendelkezésre álló embert, ez esetben Malfoyt mint a hűséges pincsi kutyák, hanem az, hogy tudtam hogy a főgörény nélkülük egy lépést sem merne tenni, mert a szája nagyobb mint a bátorsága. Olyan volt, mint házőrző a kerítés mögött. Amíg az ott van, csak addig ugat. Utána nem lesz más mint egy gyáva, gyámoltalan kis senki.
- Nicsak, itt a kis csapat! - szólt a szokásos lusta, vontatott modorában, miközben az elnyitott ajtón bedugta fejét, és én a kupé kijárata mellett üldögélve azon filozofáltam kirúgnak-e ha rácsukom a kis fejére a nehéz nyílászárót. Eközben a fiú gúnyorosan végigpásztázta a jelenlévőket. - Pöttöm, Vízlipatkány és a két kis cafkájuk. - a bütykeim hangosan megroppantak ahogy az öklöm annyira összezárult, hogy a körmeim félhold alakú sebeket vájtak a bőrömbe ahogy belemélyedtek.
Crak és Monstro bután heherésztek, mély hangjuk bezengte a csöpp fülkét, ahol a feszültség miatt egyre hevesebb, forróbb lett a légkör.
- Hallom apád végre leakasztott egy kis aranyat a nyáron - folytatta Ron felé hajolva a tésztaképű Malfoy. - Anyád nem kapott szívrohamot?
Ron olyan bőszen pattant fel, hogy még Csámpás kosarát is lesodorta az ülésről.
- Az ő hátsóját legalább nem pátyolgatja egy ex-halálfaló. - morrantam fel én, halkan és úgy sziszegve a szavakat, mint egy kobra.
Az indulat pezsgett bennem mint a forró víz a tűzhelyen a lábosban.
Malfoy szeme élesen megvillant, arca olyan utálatos grimaszt öltött, hogy a rendületlenül kemény maszkká fagyasztott tekintetem egy pillanatra riadtan megrándult.
Malfoy lassan felém hajolt, fehér arca majdnem teljesen betöltötte a látóterem.
Ajkait annyira összepréselte hogy az keskenyebb lett mint a borotva penge éle.
A szemem kutatóan tűrte a haragos szürke íriszeket, amik baljósabban villogtak mint a szintén fakó felhők kint az égen.
Elnyitotta a száját és halkan, kimérten az arcomba köpte:
- A jelenlegi helyzetemben nem dobálóznék ilyen súlyos szavakkal - lehelte gyilkos suttogással, de az affektáló remegés elárulta hogy a hangszálait igenis a tömény harag pengeti. - Black. - vágta arcomba azt a szót, amitől minden önbizalmam úgy szállt inamba onnan pedig lett semmivé, mintha délibábot cibálna a haragos szél.
Lehajtottam a fejem, nagyot nyeltem és hagytam hogy a testem mélyen a szégyen savjának legaljára merüljön.
Lesütöttem a szemem, és megalázva magamba roskadtam, rámarkoltam a nadrágomra.
A torkomat egy keserű gombóc marta meg, ahogy a szememet is sós cseppek telítették el.
- Na azért mondom. Tanuld meg a helyed, korcs. - sziszegte Malfoy, lehellete végig csiklandozta a homlokomat. A testem vonaglott a megaláztatás kínjától.
Már épp hüppögtem volna egyet, ám Remus álmosan horkant egyet, ami elnyomta a gyönge szipogást.
Malfoy odakapta a fejét, majd ösztönösen hátrált egy lépést.
- Az meg kicsoda? - hördült fel Malfoy gúvadó szemekkel meredve a hortyogó férfira.
- Egy új tanár - felelte Harry, és ugyancsak felállt, hogy szükség esetén visszatartsa Ront, közben elém penderült, hogy közém és Malfoy közé álljon. Hálásan néztem fel rá. - Mit is mondtál az előbb? - morogta oda kihívóan.
Malfoy fénytelen szeme összeszűkült. Szorult belé annyi ész, hogy ne provokáljon komoly csetepatét, ne adj isten verekedést egy tanár orra előtt.
- Gyerünk - vetette oda bosszúsan csatlósainak, majd kihátrált a fülkéből, azzal mindhárman kereket oldottak.
Harry és Ron visszaültek a helyükre.
- Minden rendben? - hajolt felém Harry, hangja éles tónussal váltott halkra és gondoskodóra, ami szokatlan volt miután olyan fortyogó utálattal fröcsögött Malfoynak.
Én csak egy hamiskás, szomorú mosollyal bólintottam.
Nagyon jól esett a törődése, és noha bár a kis mardekáros féreg ott szúrt belém ahol mindennél jobban fáj, nem tetézem az eltolt hangulatot azzal hogy nekiállok panaszkodni.
Ron maga elé emelte öklét és fog csikorgatva megdörzsölte azt.
- Az idén nem fogom lenyelni Malfoy gúnyolódását - fogadkozott, miközben úgy fújtatott mint egy bika. - Esküszöm - emelte fel olyan hevesen a tenyerét hogy majdnem arcba sózta Harryt. - ha mégegyszer megjegyzést tesz a családomra, elkapom a fejét és...
Azzal kifeszítette ujjait, majd tenyere belső élével vad csapást mért a levegőre, mintha egy szamuráj lenne.
- Ron - sziszegte Hermione, és kimért, figyelmeztető arccal Remus felé bökött. - vigyázz, hogy mit beszélsz.
Az újdonsült professzor azonban továbbra is az igazak álmát hortyogta.
Titkon egy kis lángnyi hála gyúlt bennem a jelenléte miatt.
A neheztelés enyhült, de azzal éltettem magamba a haragomat (amit nem tudom miért tettem, ebben a helyzetben már így is pattanásig feszült minden idegszálam) hogy puszta véletlen, ez az egy fülke volt szabad, így tüntetően a vak szerencsének és nem Remusnak tartozom hálával.

Az eső nem állt el, sőt, ahogy még északabbra siklottunk a meggypiros járat vagonján, egyre jobban rá kezdett. Mire legközelebb terepszemlére fordítottam az arcom az ablakok felé, azon kaptam magam, hogy riadtan összerándulok ahogy realizálom mekkora hízott esőcseppek püfölik az ablakot, és a mellettünk elsuhanó táj homályos masszává olvadt a csatakos ablakon át.
Fázni kezdtem, ezért felálltam és Ront magamhoz intve mindenkinek kitúrtuk a talárját, majd visszasiettünk mert a folyosókon még zimankósabb hőmérséklet uralkodott.
Megragadtam a fekete anyagot, apró ujjmunkával a könyökömre gyűrtem, majd legörnyedtem és vacogva belebújtattam a fejem, majd fészkelődve eligazgattam magamon.
Nem sokat ért, de legalább mi már készen vártuk hogy a járat beérkezzen az állomásra.
Az ablakon túli nedves szürke ködön mind kevesebb és kevesebb fény hatolt át; végül a félhomály annyira eluralkodott az egész vonaton, hogy a lámpák pislákolva kigyúltak a folyosókon, így hallgatag arcainkra sápadt sárga fény vetült.
Zakatolt az Expressz, esőcseppek verték az ablakot, és süvített a szél.
A fejem már zsongott a lehangoló zajok ordító kórusától.
El sem tudtam képzelni Remus hogy aludhat ilyen zavartalanul végig, habár lehet a ciklusok teljesen elveszik minden erejét...
A szívem köré épült jégburok olvadozni kezdett mikor lopva egy sajnálkozó pillantást lövelltem felé.
Ron előredőlt, és a koromfekete ablak felé pislogott.
- Már nem lehetünk messze.
Alighogy ezt kimondta, a vonat lassítani kezdett.
A távolban pedig, az égen valami fekete elmosódott alak mozdult meg, én pedig egy pillanatra megriadtam, de megráztam a fejem. Minden bizonnyal a felhők játékába látok bele baljós jeleket, semmi okom az aggodalomra.
És mekkorát tévedtem...(🌹🥀🌹🥀)
- Szuper. - Ron erőteljesen elrugaszkodott, majd lelkesen felpattant, de azért óvatos léptekkel kerülte meg a hétalvó professzort, és az ablak elé lépett. Cingár alakja magasodott a vízcseppektől elhomályosodott tájképbe, ami sötétkék s fekete összemaszatolt elegyében pompázott, ahogy a nap már a túlsó végen haladt lefelé, éjszalába borítva a világot, s a viharfelhők árnyéka is alattomosan a járműre vetült. - Már alig várom a lakomát. Mindjárt éhen halok... - nyögte a vörös, majd fehér kézfejét nyomaték képpen hasára szorította.
Hermione maga elé emelte csuklóját, majd ajkait rágcsálva idegesen rápislogott karórájára. Fejét csóválta, göndör lobonca hullámokként ringtak aggodalmas arca körül.
- Még nem lehetünk ott. - mondta, miközben sanda gyanakvással ölébe ejtette kezét, és nyakát nyújtogatva pislogott ki a kupé ajtón.
Én eközben összevontam a szemöldököm, körmeimet az ülésbe vájtam, majd azzal megtartva magam előre dőltem, és gyanakvó grimasszal hunyorogtam ki az ablakon.
Egy folyó volt alattunk, épp egy fenséges híd kellős közepén igyekezett megállni a vonat, miközben a záportól megduzzadt folyam haragosan hömpölygött alattunk.
- A roxforti állomásnak se híre se hamva. - állapítottam meg a vad tájat szemlélve, miközben remegő ajkakkal konstatáltam meggymag méretűre zsugorodó gyomrom, és pulzáló fájdalmat éreztem a nyakamban, ugyanis a szívem a torkomban dobogott eszméletlen ritmussal. Baljós érzetem támadt a vonat oktalan viselkedése miatt. - Képtelenség hogy ott legyünk. Azért ennyire nem rossz a kép memóriám. - morogtam, tisztán magam előtt látva a kerek medrű roxforti fekete tavat, a zsémbes, kusza gyökerű fákkal keretezett mezőt és a szikla peremen magasodó fenséges kastélyt.
- Akkor miért álltunk meg? - csavarta el derekát Ron, hogy gyanakodva szemembe bámulhasson.
Már épp rá vágtam volna élesen hogy "én tudjam?", amikor a jármű érezhetően még jobban fékezni kezdett. A zakatolás lassult mint sebzett állat szívverése, és a kerekek éles csikorgása hasított a csöndbe, majd azok is elhaltak, és az Expressz ütemes zajai megszűnése miatt a szél és az eső még hangosabban korbácsolta az ablakot, legalábbis a vagonok ritmusos csattogásának megszűnése kiemelte a durva időjárás tombolását.
Vállamhoz tettem a kezem, majd taláromba markolva még jobban összehúztam magamon az anyagot.
Reszketve hátradőltem, és hátamat az ülésbe passzírozva igyekeztem biztonság érzetet adó pózba kucorogni.
Harry eközben feltápászkodott, majd odabandukolt a fülke ajtajához, megragadta a kilincset és épp annyira elhúzta hogy kidughassa a fejét. Kíváncsian kilesett a folyosóra, majd visszamászott a kupéba és tompa puffanással a helyére katintotta a zárat.
Felénk fordult, majd hatalmasat rántott vállain. Tehát semmit nem talált ami a szokatlan kényszermegállásra utalt volna.
A teljes tanácstalanság miatt még jobban félni kezdtem.
A vonat hirtelen megállt: mindannyian kissé előre zökkentünk a lendülettől, én majdnem combon is fejeltem Harryt, majd távoli puffanások jelezték hogy egyik-másik csomag a tulajdonosa fejére pottyant.
Aztán pedig nagyon furcsa dolog történt: hirtelen kialudt az összes lámpa, minden előjel nélkül az összes fényforrás megszűnt.
Az egész vonatra vaksötétség borult, a félelmetes feketeség úgy terült mindenre mint egy ormótlan ponyva.
A szemem kitágult és riadt pislantásokkal igyekezett hozzá szokni a vaksötéthez amibe belebámult. A térdemet ismét a mellkasomhoz csaptam, és olyan szorosan húztam magamhoz hogy majdnem egy apró labdává gyúrtam az egész testem.
Tudtam hogy valami nincs rendben, egyszerűen valami baljós érzés azt sugallta tartanom kell.
Reszketve öleltem magamhoz a lábam, lendületet pumpálva testembe nyugtatóan aprókat ringattam magamon.
- Mi ez a cirkusz? - csattant fel Ron, aki ijedtében hátrált egy lépést.
- Au! - nyöszörgött Hermione éles sipítással. - Az a lábam volt Ron!
Harry eközben előre nyújtotta kezeit, majd lomha hadonászással, tapogatózással visszatántorgott a helyére.

- Lehet hogy elromlott a mozdony? - vetettem fel, miközben remegő nyakkal meredtem kifelé az ablakon.
- Nem t'om... - rándultak meg az ablak félhomályába hasító fekete alak vállai, minden bizonnyal Roné, hogyha a villanyoltás óta nem ült vissza a helyére.
Hirtelen nyikorgó hang hallatszódott, tompán és távolan, mintha a mozdony egy másik sarkában valaki ajtó reteszeket húzigálna.
A fémes zaj habár messzi volt, a hideglelés kerülgetett tőle. Dunsztom sem volt hogy miért, de az egész jelenség miatt volt egy nagyon rossz előérzetem.
Eközben az ablak előtt ácsorgó Ron sziluettje felemelte a karját, majd tenyerét az ablakra tapasztotta és egy ponton letörölte a hideg üvegre telepedett párát, majd előre hajolva kimeresztette szemeit a fehér páraponyván keletkezett lyukon.
Nekem eközben riadtan elapadt a lélegzetem, és egy újabb hideglelés miatt vonaglott meg a gerincem.
Mióta van olyan jéghideg hogy konkrétán hóréteget meghazudtoló vastag dér csücsül az ablakon? Az előbb még én is tisztán kiláttam...
- Mozgást látok - jelentette Ron, fél orcája a jéghideg üveglapnak préselve. Én aki eleve vacogva húzogatta borsodzó nyakára talárját, még jobban fázni kezdtem a látványtól, ahogy a fiú fél fej féltekéje a párás üveghez nyomódott. - Mintha emberek szállnának fel a vonatra... - adta le a helyzetelemzést, mire az én agyam a hidegtől kábán és fogaim vacogó kocogásával negzavarva de eszelősen kattogni kezdett.
Ellenőrök? Két éve utazom a Roxfort Expresszel, csak össze akadtunk volna már velük, főleg hogy az egész iskolai bagázst egy menettel tudják le, így még az se lehet hogy csak bizonyos járatokat ellenőriznek.
Akkor kik? Utasok? Csak nem egy elhagyatott híd kellős közepén kecmeregnének fel a vonatra...
A lázas töprengés nem vezetett eredményre, ezért még jobban félni kezdtem a kialakult helyzettől, és rettegve kapkodtam tekintetem a kupéban, ahogy a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez.
Minden jelenlévő arcán riadt grimasz ült, ugyanolyan vegytiszta tanácstalansággal meredtek rám ahogy én rájuk. Kivéve Remust, ő elnyitott ajkakkal hortyogott még mindig.
Az, hogy nem találtam ésszerű magyarázatot, annyira rám hozta a frászt, hogy gyorsan kezdtem kapkodni a levegőt és a szívverésem is olyan gyors és erőteljes lett, hogy csodáltam hogy a leendő professzor úr nem kelt fel rá.
A kétségbeesett fixírozásból zár kattanás fémes hangja zökkentett ki.
Megriadt szusszanással odakaptam a fejem, és azt láttam hogy a fülke ajtó lassan kinyílik, majd egy esetlen, kerekded alak kacsázik be rajta, majd azzal a mozdulattal meg is dőlt, mert lábfejei ügyetlen botorkálással Harry kinyújtott vádlijába ütköztek.
Az alak kapálózó kezekkel megdőlt előre, majd jobbja lezúgott füle mellett, egyenest az én térdem felé, majd telt ujjak markoltak rá a combomra.
Nem tetszésem jeléül bosszús szisszenéssel összerándultam, és böktem egyet lábammal hogy a kacska mancs elengedjen.
- Bocsánat!... - szabadkozás hallatszódott ijedt, vékony hangon, miközben a tulajdonosa a szemközti ülés kárpitjába markolva felállt, és csámpás lábfejekkel megállva végig nézett a kupé tagjain. Fekete haja félrenyírt tincsekben hullott szemébe, talárja és süvege félrecsúszva, sápadt arcán félelem torz ívei ültek. Pufók alakjára rásimult az elgombolt talárja. - Ti tudjátok, mi történt? - kérdezte, majd ismét megindult előre, de újfent telibe találta Harry lábát, így megbillenve előre zúdult, nagydarab alakja egyre jobban magasodott felém és töltötte be a látóterem, majd egy ijedten ziháló mellkas és két dundi kéz gabalyodott rám. Neville Longbottom volt az, hiperventilláló lehellete ütemesen verdeste a halántékom ahogy a fiú teljes súlyával rám esett. - Au! - nyikkant fel. - Bocsánat... áh te vagy az Flower...- szabadkozott, miközben a vállára tettem a tenyerem és eltoltam magamról komor ábrázattal, egy kelletlen morranással viszonozva a... a gondolom véletlenül fájdalmasra sikerült üdvözlést.
- Szia, Neville - üdvözölte őt Harry, némi tapogatózás után rámarkolt a fiú köpenyének nyakára is segített lehámozni rólam az ijedt tagot.
- Harry? Te vagy az? - örült meg a fiú, idétlen csípőmozgással kukackodva magát vissza állóhelyzetbe.
- Gyere Neville ülj le... - invitálta beljebb a fiút, mire az apró döccenéssel igyekezettba számára kijelölt hely felé bicegni.
Vad sziszegés majd egy fájdalmas kiáltás hasított a levegőbe.
Idegesen oda kaptam a fejem, ahol Nevillet pillantottam meg, aki tomporát markolászva ugrott fel Harry mellől, ugyanis sikeresen Csámpásra akart leheveredni, erről tanúbizonyságot tett az ülésen hentergő, haragosan fújtató kupac, ami aztán tompa puffanással elslisszolt onnan.
- Megyek, megkérdezem a mozdonyvezetőt, mi történt. - szólalt fel Hermione, majd a karfába markolva feltápászkodott, és ruha enyhe simítása a sípcsontomon és enyhe menetszél cirógatása az orromon jelezte hogy a lány elment mellettem.
Egy pillanatig néma csönd maradt Hermione után, azonban a békés állapot nem tartott sokáig, a levegőt hirtelen éles sikkantás töltötte be, s mivel a forrását nem láttam, csak a semmiből robbant be a fejembe, ezért akkorát ugrottam együltő helyembe, mint egy bolha.
Ma már tíz perc alatt körülbelül negyvenedszére ijedtem halálra, a pulzusom is számtalanadjára szökött az egekbe, ezért felhevült fogcsikorgatással hajoltam a kupé üvege felé hogy meglessem a káosz sikolyainak forrását.
- Ki vagy? - hallottam meg Hermione zihálását.
- Te ki vagy? - érkezett egy ismerős riadt hangon a válasz.
Megdöntöttem a vállam, majd a fejemet elcsavarva kihajoltam a folyosóra, hogy lássam mi történik. Egy nekem háttal álló göndör gubancot pillantottam meg először, gondolom Hermione, előtte pedig riadtan összegörnyedt sziluett bontakozott ki.
Lesápadt, szeplős arcát derékig érő vörös haj keretezte, miközben amaz kezeit tördellve, ajkát lebiggyesztve meredt a bozontos hajú boszorkára.
- Ginny? - kérdeztem az én érzéseimen osztozó avagy zavart és ijedt fogadott húgocskámra pislogva.
Ő először állát megemelve, elnézve Hermione válla felett rám majd újra a vele szembe állóra függesztette megszeppent tekintetét.
- Flower? Hermione? - kérdezte remegő hangszínnel.
- Mit csinálsz itt? - faggatta a harmadéves barátnőnk.
- Ront keresem. - felelte a fülkénk felé lendítve mutató ujját Ginny.
- Itt van. - intettem a lánynak, mire ő kviddics bajnokokat lealázó gyorsasággal sprintelt oda hozzánk, majd pördült be a kupéba.
- Ne ide! - szólt gyorsan Harry mikor a lány konkrétan nem vette észre és majdnem az ölébe kötött ki. - Itt én vagyok!
- Gyere, ülj oda.... - mutattam a Remus melletti szabad helyre, ami épp hogy a vézna kis Ginnynek elég volt, mert már így is többen nyomorogtunk az üléseken mint amennyi a helység ajánlott létszáma.
Ginny odatipegett majd bevackolta magát, közbe véletlen bokán taposta Nevillet, aki erre panaszosan felnyögött:
- Au!
- Csend! - szólalt fel egy rekedt, ám mégis tekintélyt parancsoló hang a sarokból, aztán halk mocorgás ráébresztett kihez is tartozott a parancsosztás, és azonnal elképedve a sarokba bambultam.
Halk roppanás hallatszódott, majd hirtelen gyér, de a vaksötétseg után déli napfény szintjén elvakító világosság töltötte be a fülkét, mire azonnal sajgó íriszeim elé kaptam a tenyerem, majd behunyt szemhéjamat apró szisszenéssel megdörzsöltem.
Aztán ujjaimat megpihentettem animágusság miatt érzékeny látószerveimen, majd pár másodperc után finoman kinyitottam ujjaim, elhúztam őket egymástól, majd abrések közt a világolás forrása után kutattam.
Úgy tűnt Remus végre felébredt.
Oszladozó kabáttal fedett sovány karját maga előtt tartotta, kitárt ujjaival keretezett feszes tenyerén mintha lángnyelvet tartott volna, ami pár centivel bőre felett lebegett, mintha láthatatlan kis máglyarakás hevert volna a férfi markában.
A lángocska gyengén remegett, árnyék játékot produkálva a kupéban jelenlévők arcán, és rávetülve a gazdája sápadt arcára, ami ha még mindig aludt volna, tényleg egy halott hatását kelthette volna, ám karikákkal kihúzott szeme élénken csillogott, lázas fénnyel szkennelve az utastársait.
Óvatosan leengedtem a tenyerem ami végig simítva arccsontomon ölembe hullott.
Mikor a hidegkék íriszek az enyémbe fúródtak, és a bizalmamat vesztett férfi ajkai halvány, meleg és üdvözlő mosolyra görbültek, zavartan a combomon pihent markomra sütöttem szemem.
Magam sem tudtam hányadán álltam Remus Lupinnal, de... nem tudtam elsiklani a lehetséges árulása felett, akármennyire is megcirógatta szívem éves barátságunk szeretével átitatott gesztusa.
-Maradjatok a helyeteken - hallottam meg rekedtes, reszelős hangját, ahogyan az igazi frissen keltek beszédével utasított minket. Halk ülés nyekergés jelezte hogy felállt, majd cipőtalpak óvatos kattogása kezdett ritmust verni a padlón. Eközben a fény is finoman bevándorolta a fülkét, ahogy a férfi tenyerét előrenyújtva odabandukolt az ajtóhoz.
Ám még jócskán a kupé közepén állt, amikor zár kattanás összetéveszhetetlen hangja csendült.
Lassan nyílni kezdett az ajtó, és nekem eddig vacogó állam viszonylag még meleg mellkasomra volt szorítva, mert annyira lehűlt valamiért a levegő, hogy úgy éreztem mintha anyaszült meztelenül lubickolnék egy adag jégkásában. A kíváncsiság azonban győzött, és a lomhán elhúzódó ajtóra kaptam a fejem.
D

e amit ott láttam, azt kívántam bár soha ne láttam volna. Még a szememet is ingerem támadt kinyomni csakhogy ne kelljen ebben a szörnyű látványban részesülnöm.
A táncoló lángnyelvek fényében egy hórihorgas, görnyedt, köpönyöges alak bontakozott ki.
Fekete sziluettje nehézkesen vállt ki abból a sötét szakaszból, ahová Remus fénye eljutott, mintha magának az ismeretlen sötétségnek egy darabja lenne, mintha magából a szurokfekete, baljós semmiből vállt volna ki.
Nyurga, magas alak volt, és ha nem görbítette volna be hátát, be se látott volna a kupénkba.
Ránézésre csontos, vézna alak lehetett, a gond csak az volt hogy ormótlan fekete csuklya fedte teste majdnem minden szegletét.
A sötét anyag néhol catafos volt, mintha vad, veszett kutyák tépték volna meg, néhol még lyukacsok is éktelenkedtek rajta.
Arcába ugyanannak a rusnya köpenynek a csuklyája volt rántva, arcát teljesen befedte karimája árnyéka.
És ami a legfélelmetesebb volt, az a mozgása.
A rá aggatott gusztustalan, szakadt, fekete hacuka lágyan ringott utána, mintha az alak víz alatt haladna. Egy-egy vékony cafat módszeresen lebegett, mintha tényleg a mély tenger alján lebegne.
És ez még nem minden volt.
Hirtelen a levegő ha lehet még hidegebb lett, és a félelem úgy bénított le mintha valaki a vénámba fecskendezte volna.
A hidegség szét áradt az ereimben, befészkelte magát a szívem legapróbb billentyűje alá, a mellkasomra telepedett, mintha a félelem és a közte lévő határok elmosódtak volna, mintha a hideg maga lett volna a bordáim rágcsáló rettegés és a rettegés a fagyasztó elegy a levegőben ami minden szőrt fel állított az ember hátán.
Az ujjvégeim lefagytak, nem éreztem őket, és lassan a tenyerem egy fagyott, zsibbadt használhatatlan húsdarabként hevert a lábaimon.
Úgy kezdtem el remegni, mintha nem is fáznék hanem áramot vezettek volna belém.
Furcsa érzés fogalmazodótt meg bennem.
Egy letört, reménytelen állapot. Olyan mintha a szomorúság és a rettegés állapota olyan alapértelmezett lenne, mintha soha nem éreztem volna pozitív érzelmeket.
És lassan elenyészett előttem a boldogság fogalma, mintha a lény felöl áradó szörnyű aura sűrű nehezékkent telepedett volna az emlékeimre.
Pánikolva konstatáltam hogy elfelejtettem milyen örömtelinek lenni. Mintha mélyen merültem volna valami nyúlós éterben, ami elzárta a külvilágot, én a lény és a rettegéseim maradtak.
A semmiből emlékképek kezdtek bevillani. Mint egy filmtekercs, kezdett el előttem leperegni minden eddigi legborzalmasabb emlékem.
Mikor az Odúban lakó padlásszellem hatéves koromban bezárt a sötét garázsba vihar idején, amikor tíz évesen beleestem a folyóba, mikor Bolyhoskával néztem szembe, mikor Mógus rontást küldött rám a katakombákban, mikor Ginny élettelen testét megpillantottam, mikor a Baziliszkusz belém mart, mikor haldokolva feküdtem a saját véremben...
Zihálni kezdtem, mert nem tudtam másra gondolni. Nem jutott eszembe semmien emlék amivel el tudtam volna nyomni. Még csak egy kósza bolondos gondolat, vicc, bármi, mintha ezeknek a borzalmas emlékeknek a lemeze beakadt volna előttem.
Elfolytott nyögéssel a lényre kaptam a fejem, mert tudtam hogy köze van hozzá. Tudtam hogy ő okozza, csak azt nem hogy hogyan.
A lélegzetem azonnal elapadt, mikor megláttam, ahogy annak az alaktalan karja lassan felsiklik, majd... a köpeny egy résén egy zölden fénylő, cafatos kézfej bukkant elő, hosszúkás ujjai undok cuppanással markoltak az ajtó keretre.
Émelyegni kezdtem. Mintha egy vízihulla bőre villant volna meg Remus tenyerén szorongatott lángban.
És ahogy a hosszú, szakadozott köpönyege lágyan úszott utána, tényleg az egész olyan hatást keltett, mintha egy víz alá rekedt élettelen test ringana a folyosón.
A lény feje lassan megbukott előre.
Megérezte hogy a kezét nézem, mert ökölbe rándult a marka, hullafehér bütykei gusztustalanul átütöttek szennyvízszínű bőrén, majd visszarándulva lustán eltűnt a köpeny leomló redői közt.
És a legrosszabb csak ezután következett.
- Mi olyan kivetnivaló benne? Halálotok után nektek is így fog kinézni.... - csendült fel egy barátsagtalan suttogás. Mintha a fejemben, nem, a lelkemben szólt volna, mintha egy belső hang, egy védpajzson átjutott ellenség duruzsolna a fülembe. Borzalmas volt, olyan mintha egy haldokló utolsó hörgései lettek volna, csak az a haldokló bizonyos ok miatt haragudott, ezért szeszélyes, fenyegetészserű beütése volt.
Bennem akadt a levegő, és egy ijedt nyögéssel balra kaptam a fejem.
Lázasan méregedtem az előttem álló Lupint, Nevillet, aki szemét befogva nyöszörgött és dőlt előre hátra, Ront aki az ajtótól távolodva a falhoz húzódott, arcán annyi ránc mint egy vénemberén, ahogy szenvedve grimaszolt a félelmetes teremtményre, Hermionét, aki csészalj méretűre kerekedett szemekkel ölelte magához Csámpást, Ginnyt, aki sokkot kapva remegett az ülésen, és Harryt, aki tágra nyílt szemekkel, mozdulatlanul meredt a szörnyetegre, mintha egyfajta transzba esett volna.
Egyikőjükből sem jöhetett ez a hang... lehetetlen... de akkor még is ki szólt? Ki a fene adta ki magából ezt a hangot...?
- Ostoba halandó, egyik sem... - szólalt fel ismét a borzalmas suttogás. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a fal mögül suttogott ránk a Baziliszkusz, csak itt én voltam a fal, és mélyen az én elmémből buggyant fel ez a túlvilági hörgés.
Megint felkaptam a fejem, és a szemem sós, maró könnyekbe lábadt, ahogy a pánik lassan eluralkodott rajtam, amiért nem találtam a hang forrását, és kezdtem azt érezni hogy én bolondultam meg. Úgy kapkodtam a fejem, mint egy riadt veréb a macska karmaiban, egészen addig, még újra a hórihorgas jövevény aszott, cafatos csuklyáján nem állapodott meg a tekintetem.
És a szívem akkor kezdett el úgy igazán hevesen verdesni, annyira a pulzusom hangosabb volt akár a roxforti ebédjelző harang kongása, mikor láttam, hogy az alak feje lassan, megfontolt kómotossággal felém fordul. Megrándultam mikor kivillant hullazöld szín nyakának nyirkos bőre.
- Szóval te hallasz engem... - sikítani akartam mikor ismét megszólalt fejemben a hang, ugyanazzal a szív szorongató, baljós hideggel.
És ekkor halványan derengeni kezdett. Hogy ki a gazdája a testetlen acsargásnak.
Remegtem, mint a villával böködött kocsonya, és a jéghideg ami a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig betöltötte a testem.
Nem kéne ennyire meglepve lennem, a Baziliszkuszról sem gondolná senki hogy tud beszélni....
Ám ami bennem hagyta a kételkedést, a legutolsó mondata. Szóval te hallasz engem...
Lehetetlen. Ez a hang annyira jelen van, annyira erőteljes és forr benne a tapintható harag, nem létezik hogy csak én hallottam. Nem...
- Miért ne lehetne? - ismét felszólalt, és nekem a szívemben jelenlévő acélhideg rettegés még tovább terjedt bennem, mint egy daganat. A fejem fájt, hasogatott, és a légzésem is makacsul maradt a szapora, nyugtalan tempójában hullámzott a mellkasom össze s vissza.
Annyira belefúrtam hátam az ülésbe, hogy már jó formán eggyé olvadtam a színkavalkádos kárpittal.
Az alak eggyel közelebb görnyedt felém, és nekem mint mikor reggeli csípős szélben kitárom az ablakot, olyan jegeshideg szél csikarta végig az arcbőröm.
- Te Sirius Black vagy...? - az arctalan kámzsa tetőtől talpig végig mért, ahol pillantása megérintett, még jobban átzsibbasztott a rettegés.
NEM - ordítottam volna válasz gyanánt, de sejtelmem sem volt kinek adnék választ egyáltalán, ráadásul azt hogy a félelem zsibbadása, szó szerint értetődő. A sokk, mint valami érzéstelenítő, áradt szét az ereimben, csak épp semleges állapot helyett nyers rettegés és félelem vette át a helyét minden porcikámban.
Ám a válasz annak ellenére is megérkezett, hogy nem adtam hangos szavat a gondolataimnak.
- Sejtettem. Neki más íze van.... benned sokkal több... - tényleg mintha a fejemben beszélt volna, a gondolataimra válaszolgatott. Kezdtem bepánikolni, hogy tényleg az őrület határáról igyekszem lebillenni, amikor a hangban hezitálás érződött. - a csalódottság. A reménytelenség. Ez nem ízlik, te biztosan nem Sirius Black vagy. - szögezte le lemondóan a borzalmas hörgés.
Tanácstalanul igyekeztem feldolgozni a szavait, miközben úgy markoltam a kárpitot, hogy már az ülés vasvázáig elhatoltak az ujjaim. Remegtem, és nem tudtam hogy a saját riadt nyögdécselésemet hallom, vagy valaki másét.
A kámzsás alak elfordult tőlem, és bennem véglegesen feléledt a gyanú, hogy ki beszélt hozzám. Csak is a köpönyeges lény lehetett. Túl sok az árulkodó tényező, a véletlen gesztusok egybeesése, ahhoz hogy a feltételezésem alaptalan legyen.
Őt hallottam nem lehet hogy más, kinek lenne ilyen se nem férfias, se nem nőies hangja, és kinek van annyira rekedt és visszataszító hörgése mint amilyet én hallottam. Vagyis mindenki. Nem létezhet hogy csak én hallom, ugyan miért hallanám csak én? A Baziliszkusz más, mert párszaszájú vagyok... de...
A rettegett jövevény ekkor lomhán Harry irányába tekerte a nyakát, vállai lassan felfelébb emelkedtek, mintha egy fenyítő ragadozó fújná fel magát hogy még jobban a frászt hozza a prédájára.
- Csak egy kicsit...a fiút... épp hogy megkóstolom... muszáj... - a borzalmas hörgés ismét a semmiből robbant be a fejembe, mire olyan lendülettel csaptam fel a tenyerem a fülemre, hogy rendesen belefájdult a halántékom. - Egy kicsit....
Ám hiába. A hang tovább lüktetett a fejemben, mintha egy sebre tisztítás és fertőtlenítés nélkül teszünk kötést.
A rossz benne marad, alatta tovább terjed megállíthatatlanul.
Zihálva ringtam előre hátra együltő helyemben, miközben a teljes téboly határán néztem az alakot, ahogy kiegyenesedik, mint egy bíró ítélet mondás előtt.
Hosszú, elnyújtott hörgés hallatszódott a csuklya alól: az arctalan alak mély lélegzetet vett. Rekedt volt akár egy fulldokló állat utolsó kortya a levegőből mielőtt a magas hullámok maguk alá temetik.
Szomjas, volt, csak a hasonlattól eltérően nem levegőre, hanem valami másra, mintha egy szűrő lenne ajkain, és valami mást akarna kiszippantani a fülkéből.
Jeges fuvallat sepert végig mindannyiunkon, és én először zavart szuszogással az ablakra pislogtam, mert azt hittem az nyílt ki.
De nem. A hűvös, rettegést hozó szél a semmiből kerekedett fel, a kéretlen jegesség mintha láthatatlan lyukból fújt volna be a vonatba.
Ám ez másféle hidegség volt mint egy átlagos őszi lehellet.
Ez a hideg rosszabb volt mintha az ember egyben nyelné le a jégkockákat.
Ez behatolt a bőröm alá, mintha az nem is lenne, szét áradt a testemben, mintha vér helyett latyakot pumpálna  a szívem, és behatolt minden porcikámba, ott volt minden pulzusomban dobbanva és minden gondolatomban.
Az elkeseredettség érzése erősen tombolt bennem, mintha a lény a lélegzetvételével az örömöt és az életkedvet, nem a levegőt szipolyozta volna el.
A szemgolyóm riadtan forgott üregében, olyan gyorsan hogy már remegett szinte, majd befordult, fennakadt mert a hasogató hideg beszabadult minden sejtembe, és a világ elsötétülni látszott előttem.
Fulladoztam a hidegtől, s úgy zúgott a fülem, mintha egy vízesés mellett álltam volna.
Éreztem, hogy valami ellenállhatatlan erővel húz lefelé, mintha ez a kilátástalan helyzet párhuzamosan növekedne a lény hosszú, recsegő hörgésével.
A félelem tava legalján járhattam, mélyen a lélek háborgató sötétjében, amikor azt láttam, hogy a velem szemközti ülésen Harry fenn akadt tekintettel, szinte már csak a szeme fehérje világított a Remus tenyerén rebegő fényben, dőlni kezd.
Azonnal odakaptam a fejem, és látni véltem, ahogy a barátomból szépen kifut az erő, és úgy bukik meg előre mint egy sarokba hajított krumplis zsák.
Teste megállíthatatlanul zuhant előre, majd rá rogyott az ülésre, oldalra gurult, és csúnya koppanással a földre esett, végtagjai rongyként követték őt, aránytalan, kusza alakban köré hullva. Ami a legijesztőbb volt, hogy amint a fiú földet ért, mintha rohama lett volna, minden végtagja görcsösen rángatózni kezdett, majd pár percig ez tartott, végül teljesen erőtlenül szétterült mint egy kilapított varangy.
Összerándultam, és aggódva egy elfolytott nyögést hallattam, miközben  próbáltam rávenni magam hogy mozduljak meg és kapjak utána, de a félelem úgy bénított le, mintha a rémülten kapkodó fejemen kívül minden egy áthatolhatatlan jégburokba fagyott volna.
Csak bámultam riadt habogással a padlóra bucskázott fiút, és dermedten hallgattam saját fogaim csattogását.
Ekkor Remus foltozott szövetgatyába bujtatott lába hetykén megemelkedett, majd szakadt orrú lakkcipője átlendült Harry összeroskadt teste felett, akinek eközben szemüvege halk csilingeléssel legurult orrnyergéről, fekete haja elalélt arcába hullt.
A leendő professzor leejtette maga mellé lángot tartó karját, mire az egész fülke sötétségbe borult, én pedig szorosan behunytam a szemem, mert a beálló ismeretlen feketeségben még baljósabb volt a szörny összefüggéstelen krákogása, hörgése.
Furcsa sistergést hallottam, mintha valaki hirtelen rántott volna elő valamit, de túlságosan rettegtem szorosan egymásnak préselt szemhéjaim kinyitni, bármennyire is remegtek azok a kíváncsiságtól.
- Egyikünk se rejtegeti Sirius Blacket a köpenye alatt. Távozz! - hallottam meg egy erőteljes, rekedtsége ellenére kitörő és határozott férfi baritont, mire a szemeim úgy pattantak ki mintha rémálomból riadtam volna, de helyette egy másikba csöppentem.
A csuklyás lény továbbra is foszló hacukájával és oszló végtagokkal lebegett a kupé előtt, és nem mozdult, miközben Remus előtte állt, szakadt kabátja ellenére olyan magabiztos tartással, mintha nem is ő lett volna az erőtlen, bágyadtan szuszogó alak pár perce az ablak mellett. Fehér öklében ott remegett barna, faragványos pálcája, egyenest arra a pontra szegezve a lény alaktalan testén, ahol anatómiailag a szíve helyezkedett volna el. De valami azt súgta ennek olyanja nagyon nem lehet.
Ám hiába a hősiesen ácsorgó Remus, a kámzsás alak továbbra is a keretbe ringva meredt oszló karimája alól rá, és nagyon nem úgy nézett ki mint akinek szándékában áll távozni.
Ekkor a férfi ajkait halk, monoton duruzsulás hagyta el, mintha egy sebtében odamormogott varázsige lett volna.
Pálcája karcos hegyéből pedig ezüst fény robbant elő, pompás ragyogó fátyolba fedve az ormótlan teremtményt.
Úgy áradt a vakító világolás a csapzott fahusángból, mintha egy sárkány eregetne lángcsóvát torkából, és opálos fényt vetített a jelenlévők riadt arcára.
Szinte felzokogtam a megkönnyebbüléstől, mikor a magas, baljós alak lassan lebegve elhátrált a kupétól, majd vállát lomhán ingatva balra fordult, és elúszott mint egy rusnya fekete kísértet.
A hideg ezzel párhuzamosan enyhült, ám a kellemetlen szorítás a mellkasomban nem.
Még mindig remegtem, és éreztem hogy az arcomat leguruló verejték cseppek csiklandozzák.
A térdem annyira magamhoz öleltem félelmemben, hogy nem is vettem észre hogy a légzésem azért nem csillapodik át zihálásból emberibb tempóba, mert annyira összepréselem a térdemmel.
Ám a kezeim nem engedelmeskedtek, olyan görcsösen ölelték magamhoz a lábaim, mintha fulldokló lennék és egy magányos rönkbe kapaszkodnék ami a víz sodró habjain egyetlen reményem.
Az állkapcsom görcsösen megfeszült, fogaim nyikorogtak egymáson, ajkam pedig remegett mint a szélben cibált, elszáradt falevél.
Egy örökkévalóságnak tűnt miután Remus vakító fényű bűbájának kihunyása után végre a mozdony lámpáiba is visszatért az élet.
Addig feszülten kuporogtam a vaksötétbe meredve, mint egy sebzett madár a fészekből a barátsagtalan avarba esve.
Elnyitottam ajkam, majd a fogam közt élesen beszippantva a levegőt fájdalmasan felszisszentem mikor a fény hirtelen töltött be mindent, a lámpák a folyosón és a kupéban egyaránt hirtelen gyúltak ki.
A fény mintha az életet is némiképp magában hordozta volna, vagyis egyesekét, mert velem ellentétben a világosság visszatérte hatására sürgős mozgolódásba kezdett a kupé pár tagja.
Remus átlépett az elalélt Harry felett, sietősen a poggyásza felé ugrott, még Hermione a háttámlára nyomta könyökét, majd ellökte magát, lábai lecsúsztak az ülésről, majd halkan puffantak térdei a padlón, ahogy Harry mellé telepedett.
Ron esetlenül lebucskázva a földre követte a példáját, két tenyerével a padlón kúszva barátja fölé magasodott.
Hermione a sápadt fiú felé hajolt, akinek hollófekete fürtökkel keretezett feje ernyedten kopogott a padlón a vonat zakatolásának ütemére, mert a vonat lassú csikorgással megindult, mintha az is a fények visszatértére várakozott volna.
Göndör fürtjei Harry arcát súrolták.
- Harry... - szólította meg remegő, aggodalomtól csöpögő hanggal, ami rögtön bűntudat bombát rombantott bennem. Nekem is oda kéne mennem, segítenem neki, és nem itt az ülésen kucorognom mint valami riadt rágcsáló, velem ellentétben van aki rosszabbul járt, speciel itt fekszik előttem... mégis a sokk, hogy a lény mivel és hogyan váltotta ki bennem a halálkedvhez hasonló melankóliát, miért rettegek tőle még mindig (habár semmi nem garantálja hogy már nincs a vonaton) és Harry miért ájult el, a levegő miért fagyott meg... - Harry! - próbálkozott ismét a lány, határozottabban szólongatva az eszméletlent. - Válaszolj! - parancsolt rá, majd mikor a fiú erre sem mutatott élet jelet, Ron megemelte tenyerét, a fiú arcához emelte, majd gyengéden megpaskolta azt, tenyere óvatosan meglegyintgette a holdsápadt bőrt a kiütött fiú fizimiskáján.
Annak óvatosan megdőlt feje, először azt hittem Ron pofonjai billentették meg, de aztán fáradt, rekedt hangon megszólalt:
- Mi-mi van? - érkezett az elhaló nyögés a torkából, miközben zavartan hunyorgott a feléje tornyosulókra, mire éreztem hogy hatalmas kő gördül le a szívemről, és egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, a rettegés okozta köd oszolni kezdett fejem körül, ahogy lassan már pozitív érzelmek is beszabadultak a tudatomba, mint a megkönnyebbülés egy könnyedebb öröm szikra is amiért a fiú jól van.
Eközben Ron felnyalábolta Harry kerek lencsés szemüvegét a padlóról, majd megvárta amíg Hermione a fiú hóna alá nyúlva ülő helyzetbe tolja azt, és a kezébe nyomta az optikai segédeszközt, amit Harry gyönge, remegő ujjakkal zárt markába.
Ugyanolyan hevesen reszkető kezekkel irányba forgatta, majd lassú mozdulattal orrához emelte és beletolva arcát a szemei elé igazította.
Hermione és Ron egy-egy hóna alá nyúltak, majd talpukra billenve felálltak, szép lassan felhúzva Harryt is, majd a fiú rogyadozó térdekkel, csálén álló karokkal hagyta hogy barátai az ülésbe nyomják, majd miután azok megbizonyosodtak arról hogy a fiú az ülésre roskadt rá és nem fog a padlóra bucskázni, visszatámolyogtak a helyükre, Hermione le nem véve a szemét róla lepattant az ájuldozó mellé, Ron pedig ültében azért közel hajolt hozzá.
- Jobban vagy? - kérdezte aggodalom gondoskodásával Ron, szemöldökét húzva.
A fiú elnyitotta válaszra kiszáradt ajkait, miközben üveges tekintetét émelygően a vörösre emelte.
- Igen. - lehelte erőtlenül, és rekedt, kifulladt hangszíne épp az ellenkezőjét támasztotta alá a fiú válaszának. Aztán arca felélénkült, de nem egészséges értelemben, hanem éber félelem csillant szemében, miközbem gyorsan az ajtó felé kapta fejét, szemébe csapó hollószín tincsei alól pislogva az ajtóra. - Mi történt? - hadarta riadtan. - Hol van az a... - szava elakadt, őmaga pedig beleborzongott, valószínüleg nem találta arra a förtelmes teremtményre a megfelelően ledegradáló szót, annyira ódzkodott tőle. -  az az izé? És ki sikoltott? - utolsó kérdése után az összes többi fülke tag háta megmerevedett, és Remuson kívűl (ő ugyanis heges kezeivel bőszen matatott valamit bőröndje oldalzsebében, háttal nekünk) mindenki döbbent, rémült arccal meredt Harryre.
Sikoltás?
Én csak nyöszörögtem, maximum azt hallhatta, de azt is olyan halkan és elfúvó hangon hogy még én sem voltam biztos benne hogy én voltam.
Sikoltás...
Hirtelen baljósan, izgatottan dobbant fel a szívem.
Tehát nem én vagyok az egyetlen aki furcsa hangokat hallott.
De én ellenben barátommal nem tettem szóvá. Volt egy olyan érzésem hogy a válaszoktól még a mostaninál is jobban pánikba esnék.
- Senki nem sikoltott. - mondta finoman Hermione, ujjbegyeit lehellet finoman Harry vállára téve, mintha abban kételkedne hogy a labilis állapotú fiút lehet hogy nem a kelleténél jobban viselte meg a szörny jelenléte. Hangjában gyanakvás és óvatos rávezetés érződött, mintha meg lenne bizonyosodva arról hogy Harry hallucinált vagy ilyesmi.
Amaz meghökkenve konstatálta a választ, majd lassan körülnézett a lámpafényben fürdő kupéban, mintha olyan emberek után kutatna akik hitelt adnak szavának.
Ám Neville, Ron, Ginny és én is meghökkenten, a letaglózottság döbbenetével, kétkedően pislogva viszonoztuk a pillantását. Néma válasszal adtuk tudtára hogy senki nem sikoltott. Most már én is egyre jobban aggódtam.
Nem hallhatott engem, mert azt a többiek is alátámaszthatnák. Nekik is hallaniuk kellett volna, vagy hallották de tudták hogy az nem sikoly.
A megszeppenten nemlegességet konstatáló Harry arca kétségbeesésbe torzult.
- De én sikoltást hallottam... - bizonygatta, és segítség kérően kutakodott egy megértő, igazat adó pillantás után, ám még én is a sípcsontomat markoló ujjaim kezdtem tanulmányozni. Senki nem sikoltott.
Harry vagy képzelődött, vagy...
A szívem ismét őrült vágtágba kezdett.
Vagy ennek a fantom sikolynak köze van ahhoz hogy én mit hallottam.
Reményteljesen a fiúra emeltem pillantásom, ám akkor ő már megremegő ajkakkal hunyorgott ki az ablakon, szemüvegét enyhe pára fehérje lepte be.
Nekem viszont elhatározásom lett, hogy erről mindenképp beszélnem kell vele négyszemközt.
Ekkor hangos koppanás majd papírcsörgés kellemetlen zaja csapott fel, amitől mindannyian ijedten összerezzentünk.
Oda kaptam a fejem, és azt láttam hogy Remus, kezében egy félig róla papírt lehámozott barna tejcsokoládé táblát szorongat a bal kezében, még a jobbal szorgos munkával igyekszik darabokra törni az édességet.
Egy különösen nagy szeletet Harry felé nyújtott, mikor nagy koppanással letörte.
- Tessék, edd meg. Jót fog tenni. - mondta, miközben meglóbálta a nyalánkságot a kába fiú orra előtt.
Harry kinyújtotta markát kitárt ujakkal, hagyta hogy a professzor beleejtse a nyalánkságot, majd magához húzta, de nem evett belőle, csak homályos, kissé elrettent arccal maga elé bambult.
A szemem sarkából láttam, hogy Remus pillantása rám siklik. Arcán szenvedés és aggodalom csúnya izom rángása jelent meg, ahogy szorgosan nekem is egy nagyobb darabot tört le, mikor meglátta hogy milyen szánalmas kuporgással ringatom magam az ülésen.
Sápadt bőrén szinte feketén hatott a csokoládé rög amit az arcom elé tartott.
A szívemben az elárultság haragjának csalódott tüze lobbant. Eszembe jutott a sok bizalom amit a férfi viselkedése nyelt el.
Lassan felemeltem a fejem, majd kimerülten, de amennyire tudtam, nem törődöm stílusban oda vetettem neki:
- Tartsa meg professzor úr. Már nincs szükségem a pátyolgatásra... - a megjegyzés élesebb, csípősebb és megvetőbb lett, mint ahogy a fejemben hangzott. A hangom fáradtsága pedig egy apró cinizmust is belevitt, így majdnem szöget ütött fejemben a bűntudat, ahogy láttam a férfi arcán az érzelmek film tekercsét lejátszódni.
Először mély ledöbbenésbe nyúltak vonásai, majd csalódott szomorúság mosta le a ráncokat a homlokáról és gyullasztott mélabús fényt íriszeiben, majd arca rideg maszkká keményedett és szorgosan tovább osztogatta az édességet. Ám szemében még mindig a megalázottak éles káprázasa csillogott.
A jéggé fagyott szívem mélyén apró megbánás lángja ébredt, de én egy fújással semmisé tettem. Elárult apámnak. Nincs az a megdöntő érv ami arra sarkallna hogy szeretetet és törődést fogadjak el tőle vagy adjak neki.
Hermione cipő orra meglendült, majd tompa puffanással a vádlimba rúgott.
Dühödten vicsorogva meredtem rá, ő azonban fejét ingatta.
Már épp vissza böktem volna, amikor Harry megtörte a Remust lekezelő jelenetem okozta sokkos, lélegzet visszafolytott csöndet. Mindenki, még aki tudta is hogy miért viselkedem így a férfival, döbbent szájtátással meredt rám hol pedig a tanárra.
- Mi volt az a csuklyás lény? - tudakolta bizonytalanul remegő hangon Harry.
- Egy dementor. - vágta rá Remus, majd Ginny kezébe nyomta a maradék falat csokoládét. - Az azkabani dementorok egyike. - szomorkás, komor hang hordozása volt. Nem lepett meg, és nem is hatott meg.
Ronon, Ginnyn és rajtam kívűl mindenki értetlenül meredt rá.
Tudtam mik azok, de Arthur sosem volt hajlandó mesélni róluk többet annál, hogy pontosan mik ezek és mi a feladatuk.
Így mindjárt más... mondta hogy olyan lények akik kiszipolyozzák az emberből minden jókedvét, jó emlékét amíg lelki roncsok nem lesznek.
Igen, az alaptudnivalóknak én is a birtokában álltam.
De eléggé megviselt hogy most a saját bőrömön tapasztalhattam meg a lények sajátosságait. És az is gyorsan összeállt a fejemben, mit keresett itt... apámat.
A félelem ismét felkúszott a tarkómon.
A jeges hörgés Sirius Blacket említette... őt kereste és majdnem engem kapott el, mert...
A dementorok az emberek auráját eszik el. Az alapján ismert fel.
Én a dementort hallottam. Tényleg ő beszélt. A kérdés már csak az... miért csak én hallottam...?
A borzongás soha nem futott még végig ennyire bizarran a hátamon.
Gondolataimból éles zörgés zökkentett ki, ahogy Remus ujjai galacsinba gyűrték az üres csokicsomagolást.
- Egyetek. - ismételte. - Jót fog tenni. Én megyek beszélek a mozdony vezetővel. - mondta, azzal szakadt zsebébe tömte a papírt, és a kupé ajtajához lépett, majd elhúzta. Ám mikor már majdnem kiért rajta, visszafordult, és egyenest az enyémbe fúrta tekintetét. - Flower, beszélhetnék veled egy percet? - kérdése hallatán meredten kíhúztam magam, majd Hermionéra néztem, aki a professzor felé biccentett, és szigorú arccal bólintott.
Igaza van.
Akármennyire nincs kedvem, muszáj végig hallgatnom Remust. Magamnak sem tudnám megbocsátatani ha kiderülne hogy tényleg nem akart rosszat, amit kétlek ugyan, viszont ha az ellenkezője derül ki, legalább tudom ki az akit onnantól kezdve ellenségként kell meghatároznunk.
Így hát nagy nehezen elengedtem a lábam (észre sem vettem ennyire zsibbadt már a rá tekeredő szoros ujjaim miatt), a székre támaszkodva ellöktem magam, majd komoran kikullogtam Remus nyomában az ajtón.
A férfi megfordult, átnyúlva felettem becsukta a kupé ajtaját, majd a vállamra téve kezét pár méterrel odébb kormányzott.
A szívem a torkomban dobogott.
Kész voltam vádolni, ugyanakkor kész voltam megbocsátásért könyörögve a nyakába vetni magam, megkönnyebbülve hogy a paranoiás félreértés és nem az igazság az amivel szemben állok.
Remus megfordult, majd a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Szinte felperzselt gyanakvó pillantása, ám nagy nehezen és aggodalmas nyelésekkel álltam a szemkontaktust.
- Neheztelsz rám valamiért? - kérdezte, hangjában kétségbeesés lappangott.
Apró megsajnálás gyullt bennem.
Ám a bennem remegő érzelem lángja nem volt elég erős ahhoz hogy felolvassza a rideg maszkot amit az arcomra öltöttem.
Remus arcához emelte kezét, majd megmasszírozta állkapcsát, mintegy nyugtató hatást gyakorolva magára.
- Kérlek - nézett ismét rám miután gondterhelten kibambult a mellettünk elsuhanó burjánzó erdőre. - nem tudok segíteni ha nem mondod el mi a gond... - kérlelt szinte könyörögve.
Nekem is be kellett látnom, hogyha  a feltevéseim helyt állóak és van okom neheztelni a férfira, akkor sem jutok egyről a kettőre ha nem vagyok hajlandó beszélni vele.
Így hát mély levegőt vettem, majd elhaló hangon így szóltam:
- Miért segítettél neki? - nyögtem megalázottan, legyőzött keserűséggel.
Annyira meghökkent szavaimon, hogy egy pillanatra azt hittem tényleg akaratlan, nem rossz szándékú cselekedetet követett el.
Ám már nem tudtam benne annyira megbízni hogy a gesztusaira támaszkodjak.
- M-miről beszélsz? - habogta, én pedig azonnal zavarba jöttem a helyzet szürrealitásától.
Felnőtt férfit, főleg az életvidám Remust ritkán hallom dadogni.
Vagy azért teszi mert tényleg nem sejt semmit, vagy meghökkent mert nagyon is tudja hogy rájöttem a hazugságára.
Nagyot szusszantam. Csak egy módon tudhatom meg.
- Miért kellett apámmal aláíratni a Roxmortsos engedélyem? Eszedbe se jutott hogy így iránytűt adsz apa kezébe hozzám? - fakadtam ki panaszos nyögéssel túrva a fufrumba mire az azonnal az égnek meredt. - Azon a papíron rajta van az időbeosztás amikor kijárást kapunk oda. Sirius Blacknek ennyi elég ahhoz hogy rám bukkanjon a faluba, hacsak ki sem dugom az orrom egész évben a kastélyból! - a hangom a végére remegett. Felfogtam végleg Remus tettének súlyát. Vagy apa kezére játszom, és elkapatom magam, vagy tényleg bezárkózok hátralévő iskolai életemben a kastélyba.
A férfi arca eltorzult, a szomorú felismerés szenvedő ráncokat firkált bőrére.
Ez a reakció még mindig kétértelmű volt. Vagy a lebukását siratta vagy belátta hogy hibázott, de megbánta.
Mivel nem tudtam, távolságtartóan elhátráltam karja elöl amit a vállamra akart helyezni. Ettől még jobban elkámpicsorodott.
- Flower... - húzta vissza olyan megbántott, elkeseredett arccal a kezét, mintha nem elléptem volna előle, hanem egyenest odébb ütöttem volna. - Hibáztam. Ezért haragudhatsz rám ameddig és amennyire csak akarsz... - mondta teljesen sebezhetően, mire a szívemre feszült megvető jégburok rohamosan olvadni kezdett. - De szeretném hogy tudd... nem akartam neked rosszat egy áldott pillanatig sem. - hangja megszilárdult, hősiesen magabiztos lett. - Az engedélyt nem azért adtam Siriusnak hogy eláruljalak neki. Mégcsak eszembe sem volt hogy neki segítsek, habár lehetett volna ennél több eszem hogy leessen mit teszek ezzel... - hajtotta le megadóan a fejét. - De van abban a levélben valami, amit nem apádért, nem magamért, mégcsak kivételesen nem is érted kellett hogy eljuttassam Siriustól hozzád... - hangja megremegett, sebezhetőbbnek tűnt mint valaha. A szívemről ezernyi szilánkként robbant le a bizonyos jégrétek. Legszívesebben azonnal Remus derekára kulcsoltam volna a kezem, de megakadályozott ebben az, hogy még mindig nem tudtam miről beszél. - hanem egy olyasvalakiért aki nagyon sokat jelent nekem. Többet mint valaha eltudnád képzelni... - a férfi szeme elhomályosodott. Cseppek gyűltek sápadtkék íriszeiben.
Közelebb léptem hozzá, és erőtlenül megemeltem a kezem, majd kabátjába kapaszkodtam. A filces anyagot úgy markoltam mint szakadén szélén lógó lélek a peremet ami a biztos halálba való zuhanástól megmentheti.
- Ki az? - kérdeztem elfúvó hangon, miközben végre megtaláltam a tekintetét, és szemeimet az övéhez tapasztva elveszhettem bűnbánó pillantásában.
- Azt... - habogta. - azt sajnos nem mondhatom el.... - fordította a cseppekkel kigyöngyözött üvegre az arcát, majd egy versenyt futó kövér vízcsöppet nézegetve nagyot sóhajtott.
A szívem csalódottan feldobbant. A kíváncsiság kilyuggadta az oldalam, és halvány sejtés fogalmazódott meg bennem arról, ki lehet az a személy...
- Kérlek... - kezdtem könyörögni. - Legalább ennyit mondj el, hamár céltáblával a hátamon kell Roxmortsba mennem, vagy egész évben a kastélyban rekednem... - kérleltem, habár szavaimat azonnal megbántam.
Remus itt áll előttem megtörten, és én épp zsarolás egy enyhébb formájával próbálom kicsikarni belőle azt, ami láthatóan érzékeny s fájó pontra tapint a lelkében. Legszívesebben visszaszívtam volna amit mondtam, de annyira felül kerekedett bennem a kíváncsiság, hogy feszülten vártam, ahogy a férfi mély levegőt véve rám emelte pillantását.
Megadóan megemelte tenyereit.
- Az édesanyád. - mondta, majd tenyerébe temette arcát. - Ennél többet ne is várd hogy mondja.... - itt elakadt a szava, ugyanis lehet hogy hazudott, lehet tényleg apa kezére játszott, semmi nem garantálta hogy a megérzéseim helyesek. De ahogy ott állt előttem, szürkéskék szeméből épp egy nagy könnycsepp buggyant s sebezhetőbb volt mint valaha... ráadásul édesanyámról volt szó. Ha apámnak soha sem, neki adóztam némi tisztelettel, főleg most, hogy láttam Remuson neki mennyire fontos volt az ő érdekében elintézni egy ügyet.
Közeli barátok lehetettek? Még inkább mellette kell álljak, mert... mert úgy érzem valami veszteség is összekapcsolja a női szülőm létét valamivel, vagy akkor Remus nem állna előttem sós cseppekkel a szemében.
A férfi pedig azért akadt el mondandójában, mert a sok szörnyűség közepette kellett végre egy apró sziget a kilátástalan helyzetem tengeréből, kellett egy vigasz és megnyugvás hogy nem vagyok egyedül. És én úgy éreztem megbízhatok Remusban. Ostoba ösztön? Kétségbeesett bizalom keresés? Lehet.... tizenhárom éve úgy bánik velem mint a saját lányával, és anya puszta gondolatára elérzékenyül, úgyhogy perpillanat lelki cövekemnek tökéletesen megfelelt, ezért el kellett harapnia a mondadát, mikor kitártam karom és teljes erőből átöleltem a derekát.
Éreztem ahogy vézna testéből lassan kifut a levegő, ám eleinte összerándult karjaim közt, nyilván a meglepetés erejével bírt hogy össze-vissza vádolgatom és ridegeskedek vele, aztán hirtelen úgy szorítom magamhoz mintha az élete függne tőle.
Ahol a mellkasom filces kabátjának puhaságához ért, igyekeztem azon a ponton át heves lelki erővel átvinni azt az érzelmet, ami az iránta megvetett végtelen bizalmamat fogalmazza meg. Remussal egyszerűen nem az van hogy nem hiszem, hanem egyenest nem akarom, a szívem tiltakozik az ellen hogy ne szeressem és ne élvezzen nálam első számú bizalmasaim tagjainak címét.
Remus vagy azért mert megérezte mit akarok annyira elérni érzelmileg vagy nem akarta illetlen ficsúr módon figyelmen kívűl hagyni a gesztusom, de viszonozta.
Két nagy, csontos kézfej simult a lapockámhoz, és szorított magához, miközben az arcomat végig súrolta elnyűtt, elszabadult cérnavégektől rojtos ingje, ahogy a férfi lassan behajlította térdét, így egy szintre süllyedt hozzám, a mellkasán pihent meg a jobb fülem, és én halk szipogás közepette hallgattam ahogy ahogy a szíve egyre lassabban ver, majd beáll egy nyugalmas lüktető tempóba, ahogy az enyém is, mindketten egymás bocsánatkérésért esedező karjaiba borulunk.
Ujjaimmal finoman a barna kabátkába szövetébe markoltam és még közelebb bújtam Remushoz.
Mindig is labilisan dőlt a mérleg az életemben e téren, hogy ki számomra az apa figura, aki pótolja azt, aki eldobott magától azzal hogy egy nagyon rossz útra tért rá. Arthur? Bill? Remus?
Arthur volt aki eltartott, aki igyekezett megteremteni azokat a körülményeket amikben gond mentesen nőhetek fel, és az ő reszortja volt az aggódás is értem. Bill volt az, aki megtanított az élet nagy dolgaira, akivel a hülyeség határa a csillagos ég, ugyanakkor bármikor átlelkizi veled az egész éjszakát ha épp arra van szükséged.
Remus? Remus azt hiszem a kettő közötti aranyközépút. Ő volt a kapocs a szüleim még szennyezetlen emléke és köztem, ő volt az, aki segített emlékezni és felejteni egyaránt.
Ott volt életem megannyi fontosabb pillanatában, és ha tehetné ő fogadott volna örökbe, legalábbis állítása szerint. De még így, hogy nem egy fedél alá tartozunk, még így is, mikor teheti engem helyez előtérbe.
Nem tudnám rá vágni ki az igazi apaszemélyiség a számomra. Mindhárom, felelném, és képes lennék akármikor bármelyiket egy érzelmes ölelésbe vonni.
Jelen esetben Remus. Főleg a jelenlegi helyzetben, minden lopott pillanat számít, jó érezni a legkilátástalanabb helyzetben is, hogy nekem is van olyanom, aki akire felnézhetek, de úgy, mint egy magas bástyára ami védelmet és erőt ad.
Megbíztam Remusban, a bizalmam ajánlottam fel fizettségért amiért feltétel nélkül oltalmazott sajátjaként.
Hangos szipogással, remegő hanggal reméltem, hogy én magadhatom neki azt, amit ő nekem fordítva.
Sosem mondta ki, de mindig is akart egy gyereket, akiről gondoskodhat, akit apa szeretetével munkálhat derék emberré, és mindig ott lyukadt ki hogy túl szegény és öreg ahhoz, hogy a szeretetén kívűl bármit megadhasson neki.
Nem értettem vele egyet, de ha hajthatatlan, akkor itt vagyok én.
Apám egy szörnyeteg, rég nem apa a szememben, és ha Remus teljes bevetéssel áll elébe a megüresedett helynek, akkor itt a bizalmam, és az én szeretetem cserébe. Leszek én az, akit szeretni akar, és ez lehet önzőn hangzik, de akkor leszek önző, és boldoggá teszem Remust.
Belátva mekkora hiba volt ellökni magamtól, még szorosabban bújtam hozzá, és már meg sem próbáltam visszanyelni a könnyeim.
Nem zokogtam, csak hagytam, hogy a szívem halk hüppögéssel kísérve azokkal mossa ki magából a Remus iránt gyúlt haragom piszkát.
Hagytam hogy sós patakként távozzanak belőlem a kételyeim és a félelmeim.
Percek röpültek el a fejünk felett, és mi nem csináltunk mást, csak mintha igazi apa és lánya lennék, hosszas öleléssel nyugtáztuk a bocsánatkérésünket.
Remus egy szót sem szólt a nagy, nedves foltra a kabátgallérján, amiért az én szemem volt a felelős.
Csak halkan, csitítóan pihentette állát a fejemen.
Ez a pillanat egy eléggé érzelmes origó  volt mindkettőnknek. Az utóbbi hét feszültségeit érezhetően ebbe a gesztusba csapoltuk le mindketten, ez a bizalmi rendülés volt az utolsó cseppünk.
Nem érdekelt ha a leendő professzoromat ölelgetve találnak meg a kupéjukból kilépő diákok.
Nekik egy tanár, nekem egy ember aki segít betölteni a Sirius vájta űrt a lelkemben.
Sok ideje kapaszkodhattunk már egymásba, amikor Remus fátyolos, rekedtes hangon megszólalt, és erre csak rá tett az erőtlen beütés is, amit vérfarkas ciklusa okozott.
- Ha akarod... - súgta, meleg lehellete tábor tűzként melegítette a fejem búbját. - írok egy levelet Siriusnak hogy sajnos az ő aláírását nem fogadják el, így érvénytelen az okmány és nem mehetsz le Roxmortsba. - búgta, miközben hangja bűntudattol volt nehézkes, majd kezei végig csúsztak a hátamon, egészen a vállamhoz, amibe gyengéden belemarkolt, hogy el tudjon tolni magától, és oldalra majd kissé lejjebb billentve fejét szembe nézhessen velem.
Én egy percig még oldalt tartottam a fejem, és visszahúzva ujjam talárom hosszú anyagába a szememhez toltam a kezem és erősen dörzsölni kezdtem a bőröm, hogy eltávolítsam az arcomon lefelé vándorló könnycseppeket.
Csak miután nagy részt végeztem az arcom szárítgatásával, lassan a sápadt férfi felé emeltem a pillantásom, majd a vonat út óta először olyasmit tettem, ami az akkori időben igazi ritkaság volt: őszintén elmosolyodtam.
- Az...- makogtam. - Az jó lenne.... - mondtam majd szégyenlősen fél arcomra tapasztottam kezem, hogy eltakarjam pirospozsgás foltokkal tarkított orcám, ami még mindig a pityergés árulkodó nyoma volt. - És igazat írnál? - ajkaim elváltak, a szájsarkaim pedig még feljebb görbültek. Cinkos vigyort villantottam Remusra.
Tetézve jókedvem viszonozta a boldog tekintetem, és kacsintott.
- Természetesen nem. - felelte pajkosan, beteg, beesett szemei most először csillantottak fel magukban az öröm szikráját. - Habár a biztonság és az elégtétel kedvéért kénytelen leszek elkísérni a faluba. - fogta komolyabbra a szót, hangjába aggodalom és rendületlen komolyság koppant. - Elsősorban az én hibám, hogy ötletet adtam apád kezébe hol keressen téged. - arca megrándult, a saját hibája őszinte bánásától olyan fájdalom ült ki szarkalábas szemeire, amitől menten az én kedvem is úgy lohadt le, ahogy jött.
- Ezért nem kell a tanári teendőiet háttérbe raknod. Én sem halok bele ha nem megyek le minden áldott nap Roxmortsba. - vontam vállat, teljesen őszinte szavakkal élve, és remélve hogy a faluba való kiruccanásokat ilyen félvállas stílussal kezelem, oldom a férfi önostoroló hangulatát.
Remus tüdejéből elnyújtott sóhaj szakadt fel.
Reméltem nem a gondterheltség jelképe volt, és hogy ezzel a reménnyel éljek, biztató félmosollyal ajándékoztam meg.
Ő mélyen az enyémbe fúrta hidegkék íriszeit, amik amilyen precízen utánozták a jégtábla hűvös árnyalatát, olyan meleg szeretettel bámultak az én szemeimbe.
- Akkor legalább ígérd meg hogy a testőreidet magaddal viszed. - hangjába ismét visszatért a játékos oldottság, amit jó jelként véve hagytam hogy befeszült váll izmaim elernyedjenek, és újra felszabadult vigyorral toldjam meg hangulatom, habár nem értettem mit értett "testőrök" alatt. Rögtön Malfoy csicskái jutottak eszembe, a két hegyomlás, de nekem köszönöm nem kell olyan testőr akibe annyi ész nem szorult mint egy csipet hangyalábba, és mindenre a verekedést találja helytálló megoldásnak.
Ezért mellkasomon karba font kezekkel unszoltam a férfit hogy fejtse mire gondol.
Ő felkuncogott.
- A Weasley ikrekre gondoltam. - kacsintott ismét.
Én is hagytam egy apró nevetgélést kicsusszani ajkaimból, majd megemelve tenyerem, Mollysan legyintettem egyet.
- Jönnek ők kérvényes unszolás nélkül is, ne aggódj. -vigyorodtam el még jobban a két lókötő gondolatára. És igazam is volt, ha én lemegyek csín és édesség boltokat játni, képtelenség hogy azok ketten ne szegődjenek a nyomomba. Habár...ha apám keresni fog Roxmortsba, lehet nem kéne ki tennem őket veszélynek... de egyedül meg annál is könnyebb célpont leszek, viszont meg mindig jobb mintha belőlük is célpontot csinálok.
Nagyot nyeldesve megpörgettem agyam fogaskerekeit hogy mitévő legyek, ám a lázas töprengésembe Remus hangja szólalt bele.
- Most viszont menj vissza, Harryék már biztos várnak, meg a diákok se feltételezzék azt hogy a tanárral kötött haverságod és nem a tehetséged miatt leszel kitünő a tantárgyamból. - a harmadik kacsintásra rándult szemhéja, mire felkuncogtam ismét, majd pihe könnyű szívvel sarkon fordultam hogy vissza térjek a barátaimhoz, és soha ennyire nem éreztem még erősnek a Remus és a köztem levő köteléket, így abból merítve erőt igyekeztem a rosszallóan sutyorgó lány társaságot tőlünk pár méterre figyelmen kívűl hagyni.
- Flower! - szólt utánam a férfi, mire kérdőn elfordítottam a lábam, majd talpélen megpördülve az utánam szólt férfi szemébe bámultam. Aki akkor épp kezét kabátja mellkas zsebéhez emelte, két ujjával bőszen kotorászott benne, majd rácsípett valamire, és ki is rántott egy cicomás dobozkába csomagolt csokibékát. Felém nyújtotta kitárt ujju tenyerén az édességet. - Neville elkunyerálta a neked szánt adagot, viszont örülnék ha te is ennél. Hidd el, jót tesz! - mondta nagyon komoly hangvétellel, mire majdnem felnevettem, hisz soha nem tukmáltak rám ennyire létfontosságú komolysággal nyalánkságot. Aminek mondjuk örülök, a kötelezző édesség habzsolás maga a mennyország.
Szórakozottan kinyúltam érte, majd felkaptam a dobozt és hálálkodva orrom elé emeltem, majd körmömmel a békától elválasztó papírt kezdtem kapirgálni, hogy ki tudjam bontani.
Ám azonnal úgy távozott belőlem a felhőtlen öröm és könnyed lelki jólét, mintha a gazda füttyenésére az összes seregély egyszerre suhanna el a szőlőültetvényből. Ugyanis eszembe ötlött milyen okból kifolyólag kell ezt megennem, és a dementor gondolatára azonnal újra, szinte élethűen hallottam ahogy az alak hörgése a fejemben tombol.
Fogaim hevesen megkoccantak, még én rosszul esően tűrtem egy borzongás fusson végig a testemen.
- Remus... - most rajtam volt a sor hogy utána szóljak, ám a hangom elfúvó és erőtlen nyekergés volt. Állam félszegen, a félelemtől bódultan felemeltem, és kétségbe esetten bambultam a férfi után. Ő megállt, mert már épp induló félben volt a mozdonyvezető kabinja felé, majd állát oldalra fordítva válla felett rám sandított.
- Hallgatlak. - felelte.
Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Beszélni is nehéz volt arról amit a kupéban saját félelemben maró savjában lubickolva tapasztaltam.
- A... - kezdtem bele, de a görcsbe ugró gyomrom megnehezítette a beszédem. - a... dementorok... tudnak beszélni? - nyögtem ki, majd végtelen kétségbe eséssel az ő fél szemébe bámultam, ami felém fordult profiljából látszott, mert tudtam hogyha valaki ebben tud segíteni, az a leendő SVK tanár. És itt a lehetőség hogy bizalmasan beszélhessek erről, hisz történetesen Remusé ez a szerep.
Az ő arca azonnal megnyúlt, elkerekedett szemekkel felém fordult, kabátja nagy barna lepelként táncolt lába körül.
- Tudtommal nem képesek emberi kommunikációra. - mondta aggodalomtól élessé vált hangszínnel, amire azonnal egy meglehetősen kétségbe esett arcot vághattam, mert gyanakodva közelebb lépett. - Miért kérded? - firtatta, összevont szemöldökkel kiszúrva remegő, fehéredő ujjperceim, amik úgy szorongatták a csokibéka dobozt, mintha az életem függne tőle,amiket azonnal nagyot nyelve a zsebembe rejtettem.
- Semmi... semmi különös. - hazudtam a motívumos veres szönyegre lesütve szemem. Akkor abnormális amit én hallottam. És ha ez nem mindennapi, akkor nagy bajban vagyok. A hárításom ezen nem sokat segített, de a nagy félelem közepette abba a hitbe ringattam magam, hogy ha homokba dugom a fejem, azzal semmisé tehetem a fülkében lejátszódó baljós dolgokat. - Csak érdekelt. - próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de Remus megbotránkozó grimaszából ítélve ez egy erőltetett vicsorra sikerült.
Ő kihúztam magát, majd még közelebb jött, és egyenes hátát lassan lebillentve komolyra szilárdított vonásokkal az arcomat fürkészte.
Szégyen pirosára pirulva elnéztem szőkésbarna feje felett, nem tudtam állni a lelkem mélyéig látó kék szempár fürkészését.
- Van valami amiről tudnom kéne? - kérdezte sanda gyanúval telt baritonján.
Hatalmasat nyeltem, ami azelőtt elárult hogy én bármit is mondtam volna.
- Nincs... - mindketten tisztában voltunk azzal hogy nem mondtam igazat.
- Nekem bármit elmondhatsz. - unszolt a férfi, mert azonnal átlátott a körém vont kamu leplen. Szemöldökét annyira összehúzta, hogy már egy csíkba olvadt homlokán.
- Tudom... - feleltem magabiztosnak szánt, erőtlen motyogásra sikerült válasszal. - De tényleg nincs... - aztán oldalra fordítottam fejem, ahol belátást nyertem a kupéba, ahol Ron, Harry és Hermione mind feszült figyelemmel kísérték végig Remussal a párbeszédünk, habár nem hallhatták, épp ezért nagyon mohón ostromolták szemeikkel a testbeszédünk. Azonnal elkapták a fejüket mikor rájuk pislogtam.- Harryék is biztos várnak már... - mondtam, majd hátrálni kezdtem, amíg hátam a hűvös kupé ajtó üvegének nem ütközött. Képtelen voltam Remus szemébe látni, így is teljesen le voltam már bukva előtte.
A férfi gondokkal terhelt sóhajt eregetett ajkaiból.
Majd felegyenesedett, és hátrébb lépett, de azért még tenyere súlyát vállamra vitte, majd megpaskolta és visszaengedte maga mellé.
- Igazad van hogy a körülmények nem a megfelelőek ennek a beszélgetésnek a befejezésére...  - szólt tarkóját masszírozva. Majd arca olyan komoly lett, amitől én is megijedtem - ... de ne tekintsd lezártnak! - szólt. - A Roxfortba majd még beszélünk! - emelte ujját ellent mondást nem tűrő hangon, majd olyan gyorsan elviharzott a vezetői vagon felé, hogy a menetszele a fufrumat kirepítette homlokomból.
Lebukottak szégyenével fordultam meg, kulcsoltam ujjam a hűvös fém kilincsre, majd halk morajjal elhúztam az ajtót, beléptem és becsuktam. Mind ezt nagyon lassan és megfontoltan. Barátaim habár mind más irányba néztek, tudtam hogy figyelemmel kísérnek.
De legalább volt bennük annyi, hogy nem kezdtek el faggatni a párbeszédünk részleteiről, még Hermione sem, aki bezsongva mocorgott, részlet éhesen.
Pár percig néma csendben csak Ron, Ginny, Neville és Hermione csokoládét ropogtató fogaik zaja hallatszódott, még én és Harry érintetlenül pihentettük ölünkben a kapott édességet, és komoran pásztáztuk a vihartól recsegő üvegen át a borús éggel keretezett tájat.
Kisvártatva visszaérkezett Remus, halk kattanás jelezte érkeztét, majd egy pillantra megállt a kupéban, és körülnézett, főleg Harryt és engem tisztelve meg sokáig pillantásával, és ajkán bújkáló mosollyal így szólt, miközben kezeivel kitárva kapaszkodott az ajtó keretbe:
- Nem mérgeztem meg a csokoládét. - mondta fejét csóválva, majd lepillantott a kezünkben szorongatott édességre, majd az ajkainkra, mintha néma unszolással igyekezne falatozásra bírni.
Harry szájához emelte a csoki szeletet, majd szégyenlősen beleharapott egy kicsit. Hirtelen el kezdett vissza térni az arca színe, ezért én is elkezdtem szorgos ujjmunkával lehámozni a csomagolást a békáról.
- Tíz perc múlva megérkezünk. - mondta Remus, betört lapú karóráját orra elé emelve, bőszen ráncolt homlokkal nézegetve. Aztán törődő pillantással a szénfekete hajú félte  nézett. - Jól vagy Harry? - tudakolta.
Nem kérdeztünk rá honnan tudja a fiú nevét. Találkoztak már az Abszol úton amikor Remus engem kísérgetett, meg manapság senki sem lepődik meg ha engem vagy a fiút arcról felismernek. Az enyém ráadásul valószínűleg most is valahol apám cikke mellett viríthat.
Keserűen a számba gyömöszöltem a ficánkoló békát, majd gyorsan összezártam a fogam, amit majdnem kitört a neki csapódó csokitest.
- Igen. - érkezett Harry részéről a tömör válasz.
- Flower? - fordult felém a férfi, kék szeme a tudat alattim legsötétebb zugát is bevilágította.
Nagy nyeléssel igyekeztem a torkomban keletkezett gombócot és a békát egyaránt leküldeni.
Nem ment, ezért apró köhintéssel adtam választ.
Remus ajkai megrándultak, miközben nagyot sóhajtott.
Sajnos túl jól ismert ahhoz, hogy elhiggye a gyönge hazugságom.
Tombolt bennem az érzelmek orkánja, én mégis halálos némaságban meredtem ki az ablakon.

Az út hátralevő részében nem sokat beszéltünk. Sőt, én egy mukkot se adtam ki.
Nem volt ez olyan meglepő, hiszen mindenkit sokk hatásként ért a vonatra felszabadult dementor.
A mellettünk elhaladó szürke tájat bámultam, és minden egyes sötétebb lombokorána vagy átlagnál sötétebb felhőpamacsra paranoiásan rákaptam a fejem. A fülemben újra és újra felcsengett a földön túli krákogás, és feledtébb rám hozta a frászt, hogy minden jel szerint az egyedüli voltam aki hallotta.
De akkor tényleg a dementor hangja volt? És miért csak én? Félnem kéne...?
Jó az utóbbit beírhatjuk az évszázad legostobbáb kérdései közé, mert ez nyilván nem normális dolog... de azért a halvány remény ott motoszkált bennem, hátha ez is egy olyan képesség mint a párszaszáj... valakinek van, valakinek nincs, és a történet le van bonyolítva azzal hogy megtanulom figyelmen kívűl hagyni.
Csak az volt a bökkenő, hogy ilyen lényeket hallani szerintem egyáltalán nem olyan, mint a kígyókat hallani. Jó, persze, Mardekárra hajazzó képesség tudom én, de egy rothadó hullához hasonlító, emlék szipolyozó lény gondolatait fogni mégis melyik ház specialitása?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatmenetek ostromolták a fejem, miközben az állam ütemes kopogással zötyögött a tenyeremen, amin megtámaszkodtam.
Annyira mélyen merültem a gondolataim tavába, hogy a Remus által ígért tíz perc hamar tovaszaladt, és mire észbe kaptam, már éles féknyikorgás hangjával kísérve arra eszméltem hogy Hermione finoman a vállamat bökdösi.
Nagy sóhajjal megkapaszkodtam a szék támlájához hátranyúlva, majd felrántottam magam, és követtem barátaim ki a kupéból, miközben fél füllel hallottam ahogy a piros mozdony öblös böffenéssel kiereszti magából a füstöt.
A folyosón majdnem a hányinger kapott el, ahogy a sok letóduló diák test nekem nyomódva, könyökök a hátamba állva és cipőorrok a sarkamon taposva sodortak a leszálló ajtó felé, miközben a fülem hasogatva csengett, ahogy macskák izgatott nyávogása, baglyok bezsongott huhogása, és Neville süvege alá csempészett Trevor nevű varangy kuruttyolása egyszerre csapott velőt rázó szimfóniát. A tetejébe még Ébenre is akkor jött rá az öt perc, ezért az egész járgányt túlharsogva rikácsolt, mint egy házsártos vénasszony.
Felszisszenve hagytam hogy a tömeg az ajtóig taszigáljon.
Amint az első lépcsőfokra léptem, hátulról egy váll csapódott belém, de mire idegbeteg morranással hátra kaphattam volna a fejem, megcsusszant a lábam és hangos csattanással letoppantam a peronra, és ha nem kapaszkodom meg az épp előttem gyalogló George vállába, úgy elvágódom a mini-szökőárrá változott peron kövön, mint a kivágott fa.
A fiú megpaskolva vállam segített lábra állni, ám akár hagyhatott is volna elzakózni, mert amint kiértem a vagonból, pofon csapott a dermesztően hideg szél ami süvítve tombolt kint, ráadásul milliónyi ezer tűhegyként fúródott a bőrömbe a zápor cseppjei.
Perceken belül csatakosra ázott a hajam, jeges lé csorgott végig a porcikáimon, és egy méretes árokra való vizet ki lehetett facsarni a taláromból.
Vacogva és magamba sűrűn átkozódva átöleltem magam a karommal, és fröccsenő pocsolyákba bele trappoló bakancs talppal meglódultam a tömeggel, szorosan barátaim nyomában haladva.
Bosszúsan törtettem előre, fogaim csattogtak mint az ostor, ahogy átfagyva minél előbb be akartam huppanni egy fiákerbe hogy a nem befűtött, de legalább fedélt biztosító kastély falain belül tudhassam magam.
A lábaim is rázkódtak a vacogástól mint a kocsonya, ahogy zsörtölődve, szétlelilult ajkaimat rágcsálva trappoltam végig a peron tégláin, miközben komoran Harry fekete hajára meredtem, ami nedves csíkokban tapadt a fiú nyakára, és akkora tócsa gyűlt már a talárja redőibe, hogyha lábujjhegyre ereszkedem és leszegem a fejem, tükörként használhatnám.
Siettem ahogy lábam és beleivódott víztől elnehezedett ruháim hagyták, és már majdnem lekocoghattam a kocsikhoz vezető ösvényre, amikor mély, öblös hang érkezett el hozzám, amit átfagyott, kipirult fülem alig hallott meg a zivatar heves zúgásától és kövön való csapkodásától, ám ezt a baritont még a természet viszontagságai sem tudnák legyőzni.
- Elsőévesek, ide hozzám! - harsant az ismerős hang, mire én, Harry, Hermione és Ron is azonnal lelkesen oda kaptuk a fejünket, nem érdekelt minket hogy ezzel kivívtuk hogy még nagyobb erővel csapjon orcán a vihar könnyáradata. A látványért megérte.
Toronymagas alak emelte két lapátkezét a magasba a járda túl oldalán. Fejét busa, göndör hajzat és bozontos, madárfészket megszégyenítő szakáll fedte, arcának egyetlen szőrmentes pontja a két szeme volt, ami obszídián feketén ragyogott ki a sötét, burjánzó haj bokorból. Hatalmas alakján foltos vakondbőr kabát feszült, amin annyi zseb volt mint tiszta éjszakai égbolton a csillag, és a gallyakon át a törött csészefülig mindenféle zsebpiszok kandikált ki belőlük.
Még dús szőrzetéből is kiragyogott lelkes mosolya, amivel szerintem egyedül ő büszkélkedhetett, annak ellenére hogy a rontó körülmények rajta is meglátszódtak: haja csatakos volt a beleömlő víztől, amit cserébe még a szél is megcibált, arcát borpirosra marta a hideg, ám ő mégis kedves izgatottsággal fogadta a felé bandukoló gólyákat, akik megszeppenten próbáltak felé nyomulni, ahogy a felsőbb évesek türelmetlenül lökdösödve vonultak a szekerek felé.
Rubeus Hagrid, a Roxfort vadőrje, életvidám óriása idén is elnagyolt hadonászással terelgette a döbbent tekintetű első éveseket a part felé, ahol a hagyomány szerint a leendő diákok a roxforti fekete tavon áthajózva lesznek átszállásolva a fogadó szobába, ahonnan a beosztási ceremóniára viszik őket.
Jól tudom a rendszer műkődését, jómagamnak döntőfontosságú emlékeként van elraktározva.
Annak ellenére hogy homályos színfoltokká olvasztotta a szemembe ömlő víz a látóterem, halvány de szeretetteljes mosollyal figyeltem Hagridot, aki szórakozottan megveregedte pár mellé tóduló gyerek vállát, akik azonnal majd' le roskadtak a peronról az óriás péklapát méretű, kugligolyó súlyú markától, majd igyekeztek biztonságos távolságba eloldalogni onnan, fájó vállukat masszírozva.
Hagrid felmarkolt egy övére erősített lámpást, majd azt himbálva megakadt rajtunk örömteli vigyorral kipingált feje.
Eltátotta száját, majd még a lehetőnél is magasabbra emelkedve odakiáltott nekünk:
- Isten hozott! - harsogta a fényes objektumot lengetve, bogárszeme a viszontlátás boldogságával ragyogott ránk, és én legszívesebben heves integetéssel ott ácsorogtam volna örömtől megrészegülve, ám a hátamba csapódó mogorva negyed éves hollóhátas fiú segített lemondani erről a célról.
A tömeg tova is sodort minket, tolongva leügettünk a lépcsőn, amint az utolsó fokot elhagyta a lábam, belecuppant a vihar készítette sár tengerbe.
Fintorogva megemeltem, majd még egyet léptem, és a talpamra ragadó latyaktól egyre elnehezültebben végig cammogtam az ösvényen miközben hatalmas lombkoronák ágaskodtak felém, és szinte felrikoltottam a megkönnyebbüléstől, mikor végre megpillantottam egy kanyar után a cserjék közül kivillanva a sok fiákért, ami karcos farúdakból tákolva ott állt, elé befogva azok a csontsovány, lószerű valamik, amiktől már tavaly is a hideg rázott.
Fekete, ragyás bőrük csupasz köpényként lógott csontjaikon, elnyúlt fejükön üveges, opálos szemek pislogtak a vakvilágba, aszott, lukacsos szárnyak borultak rá kilógó csigolyáikra, és kiálló állkapcsukkal állandóan magukat harapdálták, mint a bolhás kutya. Ráadásul olyan szaguk volt, mint a temetőnek: föld, füst és kő maró elegye, meg egy kis száraz széna.
Borzongva odacaplattunk a legközelebbi ilyen szekérhez.
Harry megragadta a tetejét majd berogyasztva térdét felugrott rá, majd felsegítette Ront, akinek kifutott a lába maga alól, és ha Harry nem húzza fel és Hermione nem tartja meg a combjánál fogva, rám esve mindketten a sárba bucskázunk.
Mikor Hermione is feltornászta magát, oda léptem én is, majd kezemet az elázott fa nyirkos kapaszkodójára kulcsoltam.
Miközben lendületet gyűjtöttem a felugráshoz, tekintetem az út végén magasodó szikla halomra, azon is a fenséges száztornyú kastélyra emeltem. Ablakai megannyi csillagként ragyogtak a viseltes épület bástyáiról, tornya hegyei rendületlenül karistolták az égboltot.
Akaratlanul is sóhajtottam egy megkönnyebbültet. Hiányzott már a Roxfort, akármennyire is félek attól ami bent vár rám.
- Flower! Gyere már! - zökkentett ki a gondolatomból Ron türelmetlen unszolása.
Megráztam a fejem, majd nagyot ugorva betornásztam magam a doh szagú szekérbe, és leheveredtem Harry mellé.
A járgány nagy zökkenéssel megindult, ahogy a vézna állat rühes vakarózás után el kezdett a társai után ügetni.
Ez az út sem telt sokkal esemény dúsabban mint a vágányon töltött utolsó tíz perc.
Habár csend volt, mindenki száját befogva komor arccal tűrte a nyakába csapódó vízcseppeket, karjainkat szorosan összefontuk magunk körül, mégis tapintható volt a feszültség.
Ron, Hermione és én állandóan kétkedő pillantásokkal ostromoltuk Harryt, aki bár láthatóan erőre kapott a csokoládétól, attól tartottuk bármelyik pillanatban újra elalélhat.
A fiú feszengve piszkálta a körmét vagy egy csatakos tincsével játszadozott, érezte hogy lankadatlan figyelemmel kísérjük végig minden mozzanatát.
Eközben hatalmas, göcsörtös fatörzsekkel keretezett út kísérte végig a szekerünket, hatalmas lombjaik baljós nagy lepelként takarták el előlünk a fényes csillagokkal hímzett égboltot.
Apró neszeket lehetett néha fogni a rengeteg mélyéről, de az irdatlan zuhé tombolása azonnal enyomnta még az egyik bokron sebesen átiramodó nyúl trappolását is.
Néha nagy huppanással kísérve kissé elemelkedett tomporunk a faülésekről, ahogy egy nagyobb gödörbe hajtott a csökövény állat, a kerekek pedig undok cuppanással jártak ki egyik saras tócsából a másikba.
Átfagyva megemeltem a kezem, majd erősen a mellkasom köré kulcsoltam, habár a testem minden szegletéhez hozzá tapadó jeges létől átázott ruha lehetetlenné tette hogy bármilyen módon is felmelegítsem magam.
Bosszúsan fúrtam elhidegedett ujjperceimet a vállamba, és didergve, türelmetlenül oldalra kaptam a fejem, rápislogva az útra, hogy ugyan mennyi van még.
Közel jártunk, habár elbizonytalanodtam hogy ennek örülnöm kéne-e.
És most nem a diáktársaim megvető pillantásáról beszélek, annak a tudatához hogy bent fogad majd, ha nem is megbékéltem de viszonylag beletörődtem.
Hanem hogy ugyan megpillantottam a míves, girbe-gurba motívumokkal kiöntött, kovácsoltas kapu szárnyait, amik két robosztus márvány oszlopra szerelve tárultak ki a felé döcögő fiákereknek, miközben a rácsain áttetsző gyöngyökként gurguláztak le a vízcseppek, és meg-megnyikordult mindegyik a neki vágódó haragos szélben, így kísérteties, fáradt vijjogással üdvözölték a vacogó diákokat, és az oszlopokon a karcos, durvára faragott két vadkant amik haragosan emelve agyarukat viseltes monstrumként vigyázták a bejáratot, kőfogaik csálé kerítésként bukkantak elő töredezett agyaruk mellől, de sajnos olyasmit is láttam, amire több mint nem voltam készen állva.
A két oszlop tövében ugyanis köpönyeges, hórihogras alakok lebegtek, lábuk nem volt, hanem a levegőben ringó köpönyegük fekete szegélyével cirógatták a füvet, ami alattuk egészen kiszürkésedett, mintha a növényekből is elszívnák az életet. Zöld, nyálkás kezük kitárva libegett alaktalan testük mellett, és engem már nem csak kívűlről ostromolt a hideg, a vihar szele, hanem szétáradt bennem az a halálos hűvösség is, amit a (akkor már nevezzük nevén) az oszlopok mellett trónoló dementorok okoztak.
Az ereimben jéggé fagyott a vér, és újra az a furcsa émelygés hívta táncba a gyomromat, és egyre nehezebben sikerült elterelni a gondolataimat a borzalmas emlékekről amik nyomokban kezdtek bevillani.
És amitől a legjobban rettegtem, hogy ismét hallani fogom azt a minden félelmemet buzdító szörnyű suttogást, azt a borzalmas hörgést ami a legelborultabb rémálmok narrátora lehetne.
Éreztem hogy a félelem befecskendezi magát minden porcikámba, lebénít és folytogat.
Remegett a szívem, az ajkam, amibe erősen beleharapva lehunytam a szemem, kezeim görcsösen ökölbe rándultak, kifehéredve markoltak bele a tenyerem bőrébe, ami a körmeim vájta sebek miatt csúnyán fellángolt. Igyekeztem erre az égető fájdalomra összpontosítani, hátha az elvonja a figyelmem, de csak erősítette bennem azt a szörnyű érzést.
Egymásnak préseltem szemhéjam ahogy csak tudtam, és remegő szusszanással lejjebb csúsztam a széken.
Imádkoztam hogy minél előbb átérjünk a kapun. Csak annyit éreztem a külvilágból hogy mellettem Harry is ugyanolyan nyugtalanul fészkelődik mint amilyennek én éreztem magam akkor.
Nem tudtam hol járunk, nem mertem kinyitni a szemem.
Ám hamarosan bebizonyosodott, hogy nem kell nekem látnom ahhoz, hogy tudjam mikor haladtunk el a kapu mellett.
Hirtelen újra felcsendült a rekedtes, sistergő hang, mikor a parázsra vizet öntünk vagy egy dühödt vadmacska fújása, tomboló orkánként harsant fel fejemben a hang, mintegy bizonyíték hogy a dementorok ismét számomra foghatóan kommunikálnak.
- Éhes... éhes vagyok... - ez mást volt mint amit a vonaton hallottam. Mélyebb, ércesebb... mintha ezeknek a borzalmas bestiáknak is lenne valahol egyéniségük... a fogam mélyebbre hatolt ajkamba, amint meghallottam. A szívem úgy vert mint egy háborodott dobszóló, és a hang sokáig viszhangzott fejemben, vagyis viszhangzott volna, hogyha nem követi egy másik.
- Ha... csak... ha csak egyre rávethetném magam... egyre... egyetlen egyre... - sziszegte egy másik borzalmas hang, nekem körmeim fájdalmasan karistolták a vállam, ahogy belemélyedtek. Hátamat a falapnak szorítottam, és görcsös grimaszolás közepette igyekeztem nem elveszíteni a józan eszem.
Ziháltam, fújtattam mint egy öreg kemence.
A jeges érzés addigra teljesen eluralkodott, és én épp valamiért annak az emléknek a jelenetét pörgettem le magam előtt, amikor beleestem a folyóba, és Bill kishíján ért oda időben...
Aztán furcsa érzésem támadt... olyan képek villantak be, amikre nem hogy nem emlékeztem teljesen, egészen biztos hogy soha nem láttam őket... egy csillagos égbolt... egy homályos arc ami könnyben úszott... egy rekedten óbégató férfi, majd rengeteg zöld villanás....
- Flower! FLOWER! - hirtelen apró csattanást éreztem az arcomon, a bal félteke kissé zsibbadt, miközben bágyadtan odaemeltem a kezem, és ujjbegyeimet finoman az érintett bőrre helyeztem. Jeges verítéket tapintottak ujjaim, majd láttam egy fehér tenyeret, ami a pofon után aggodalmasan a vállamra nehezedik. Kérdőn megemeltem az állam, és üveges szemmel Hermione arcába bámultam, aki felelős volt az észhez térítő tasliért. - Minden rendben? - tudakolta, szemei annyira kigúvadtak félelmében, hogyha nem lettem volna ilyen állapotban, még viccesnek is találtam volna.
Meg akartam szólalni, de előbb erőteljesen meg kellett köszörülnöm a torkom, ugyanis a hangszálaimból ugyanúgy elszállt az élet mint ernyedten le-lecsukódó szemhájaimból.
- Én... - nyögtem cserepes ajkaimból erőtlenül. - Én... azt hiszem... - motyogtam az eléggé könnyen leleplezhető hazugságot, amit elárult jeges félelem verítékétől ragyogó homlokom, és a szapora légzésem amit csak akkor vettem észre mennyire hangosan betölti a szekeret. - Miért? - tettem fel a kérdést rettegve, hogy esetleg én is valami hasonlóan furcsa dolgot tettem, mint az ájuldozás, önakaraton kívűl.
Ron szemöldöke egy vörös csíkká olvadt komoran ráncolt homlokán.
- Becsuktad a szemed és olyan volt mintha lepisszegnél valakit... mintha csöndet akarnál, pedig senki se szólalt egy mukkot sem. - vázolta fel a fiú hevesen hadonászva ami elől Harry nem tért elhajolni.
Ekkor realizáltam hogy a nyelvem hegye tényleg be van szorítva a fogaim közé, mintha valóban pisszegtem volna valamire. Fogalmam sem volt hogy csináltam vagy miért... jó a miért kérdésre talán van egy-két feltételezésem.
- Én csak... - kezdtem volna azonnal mindenféle gyönge indokkal felhozakodni miközben lázasan forgolódva nézegettem el a barátaim feje mellett, hogy elhagytuk-e már végre az átkozott kaput. Azt szerencsére elnyelte egy kanyar, s mire elkezdhettem volna szabadkozni, a fiáker nagy döccenéssel megállt.
Nagyot huppantam, de visszakézből lecsaptam magam mellé a tenyerem, és azzal a mozdulattal feltornásztam magam a padról, és sikamlós léptekkel végig totyogtam a szekér padlójan, majd előre nyúlva megragadtam a két farudat, majd tolatva aztán meglódulva előre rúgtam és kipattantam a szekérből, bakancsom hatalmas sár placsnit verve csapódott az útra. Bosszúsan odaemeltem talárom ujját az arcomhoz, ugyanis odáig felcsaptak a barna koszpettyek, majd letörülve őket megvártam még barátaim is kikászálódnak a kocsiból, s közbe háttal nekik államat szegve bámultam fel a kastély hatalmas, égbe nyúló tornyaira, amik hegyes tornyukkal száz ágú koronát alkottak, ami becses, robosztus ékszerként magasodott a hegyomláson.
- Végre.... - szakadt fel belőlem egy sóhaj, és türelmetlenül topogva lábammal vártam hogy Ronék végre letámolyogjanak a fiákérről.
Nem akartam hátra nézni, mert tudtam mit hagytunk magunk mögött.
Hiába fedte cserje lomb, ott volt, és semmi kedvem nem volt rá terelni még több figyelmem, mintha nem keringett volna már így is minden gondolatom akörül, mint naiv bolygók egy ormótlan, fekete csillag körül.
- Biztos jól vagy Flower? - csendült fel mögöttem egy vékony, anyáskodó hang, majd halk léptek hallatszódtak és Hermione ért mellém, tenyere finoman megpihent a vállamon.
Már épp nagy levegő buborékot tukmáltam tüdőmbe egy igenlő ám hazug válaszra, hogy megnyugtassam barátném, ám ekkor egy éles, gúnyoros hang szakított félbe.
- Elájultál Potter? - amint meghallottam a rosszalló vinnyogást azonnal felment bennem a pumpa. Sebesre rágcsált ajkamra belülről haraptam rá, mert tanár közelében,  kastély tövében ahol már ólálkodhat akármennyi, nem lenne célszerű megengedetlen szavakkal dobálózni. Így csak idegességtől reszkető ököllel a hang irányába tekertem a nyakam, és bosszús pillantásomat a felénk tolongó, csípőjével másokat odébb taszigáló Malfoyra tapasztottam. - Igaz amit Longbottom mond? - lökött odébb egy másodikost, miközben gúnyos vigyorának sarkai egyre feljebb szaladtak fején. Nagy nehezen odaért elénk, majd gőgösen kibillentette csípőjét, rá tette kezeit, és csipkelődő kuncogással, lekezelő pillantással ostromolta Harryt. - Tényleg elájultál?
Elállta utunkat, tésztaképén gonosz mosolya csak úgy ragyogott, s amúgy fénytelen szeme csillogott a kárörömtől.
A torkom összeszorult a rám törő nyers dühtől.
- Kotródj, Malfoy! - mordultam a kis görényre, szemöldökömet ellenségesen összehúzva, és olyan világundor grimasszal mértem végig a lenyalt hajú kis bestiát, mintha a cipőmre ragadt piszok lenne. Nem is tartottam annál többre, egyébként.
A fiú hegyes arca ellenségesen rám villant.
- Te is elájultál, Black? - harsogta a fiú, lekezelő kacajjal pedig sok kíváncsi tekintetet vonzott oda hozzánk, mert amint meghallották a "Black" nevet, mohón nyújtogatva nyakukat a kibontakozó csetepatét kezdték figyelni. És amitől azonnal inába szállt a bátorságom és az önbizalmam, az az volt, hogy nem Malfoyra néztek utálkozva. Hanem rám. - Betojtál te is a csúnya öreg dementor bácsiktól? Pedig apádat tekintve jól ki kéne jönnötök egymással, elvégre bérelt helyed van mellette... - alázott meg folyamatosan, nekem pedig görcsbe szaladt a gyomrom, és lehajtottam fejem, magamon érezve az ezer s ezer dárdaként belém fúródó, Malfoyyal egyet értő gonosz pillantást.
Azt kívántam az iszapos föld ne csak a cipőm felét, hanem az egész testemet nyelje el, had süllyedjek szégyenemben a lucsok legeslegaljára....
Ajkamat peharapva, megsemmisülten nézegettem barna piszoktól szennyes cipőorrom, és már épp azon voltam hogy könnyező szemekkel, legyőzöttként berohanok a kastélyba az engem utáló pillantások kereszttüze elöl, amikor szelíd hang csendült mögülem.
- Valami gond van? - a lágy férfihang búgása halk volt, mégis annyira tekintély parancsoló hogy a lenéző kuncogások és Malfoyyal egyet értő bosszús pusmogások azonnal csenddé oszlottak.
Egy tenyér melege ragadt átázott vállamra, én pedig még soha ilyen hálás nem voltam tanár jelenlétéért.
A megkönnyebbüléstől szinte felzokogva pislogtam először a nyakam mellett pihenő eres kézfejre aminek tetején egy fehér seb hege húzódott csuklójáig, majd a szintén sérülések mintájával ellátott fejre néztem, ami Remushoz tartozott és nyugodtan de kérdőre vonóan mérte végig Malfoyt.
A teljefszőke mardekáros szemtelenül végig mérte a professzort, elidőzve foltos talárján és jobb napokat látott bőröndjén. Azután enyhe gúnnyal a hangjában így szólt:
- Nem, nincs semm gond, öhm... - nyelve megakadt és fintorogva, erőlködést színlelt, mintha nehezére esne Remust a tisztességes megszólításán nevezni. - professzor úr. - vetette oda lekezelő éllel, majd rávigyorgott Crakra és Monstróra, majd eliszkolt, gorilláji döngő léptekkel követték felfelé, a bejárathoz vezető lépcsőn.
- Te kis... - ingerültem fel, majd a barátom anyagi helyzetére tett rossz szándékúan incselkedő viselkedésen teljesen jogosan felháborodva, már lódultam is volna meg, hogy Malfoyra vessem magam, nem érdekelt ha kicsapnak mert átokkal ledurrantottam a fejét a helyéről, ám ekkor a kéz a vállamról az alkaromra siklott, majd ujjak markoltak a dühtől lüktető végtagra, és visszahúztak a helyemre, így egyensúlyt nyerő totyogással kellett vissza témferegnem Remus mellé.
- Ne adj okot hogy felidegesítsen Flower... - suttogta a professzor felém hajolva, meleg lehelete hideg víztől csöpőgő fejem búbját súrolta.
Hitetlenkedve felhörerrentem, Malfoy már így is másodjára idegeli ki a lelket belőlem.
- De... - fortyantam fel. - ez egy leendő diákod! Nem hagyhatod hogy így beszéljen veled! - mutattam tenyeremet az ég felé csavarva a győztesek gőgjével távolodó fiúra, ujjaim remegtek az idegtől mint a szél cibálta falevél, s közben szemem káprázott a fejembe lüktető vértől, és bennem tomboló haragtól.
Remus halovány színű ajkai azonban megbékélő mosolyra húzódtak a férfi holdszín orcáján, és csak megingatta szőkésbarna hajzatát.
- Akkor legyen az a büntetése, hogyha nem adózik felém és a szakmám felé kellő tisztelettel, negyed olyan jó varázsló sem lesz, mint amilyen tehetséges boszorka te már most vagy. - kacsintott, majd mielőtt elpirulva ellenkezhettem volna, hátamra tapintva finom lökdöséssel a bejárat felé hömpölygő tömegbe terelt. Barátaim ámulattal néztek a bölcs professzorra, és kézségesen követtek minket.
Halkan kopogó léptekkel fel igyekeztünk a lépcsőn, majd pár percig áhítattal, felszegett állal felmeredtünk a tekintélyt parancsoló, kitárt szárnyú, hatalmas tölgyfa ajtóra, amit kovácsoltas, míves vas tartott egybe.
Egy kis időre megálltam és ízlelgettem a pillanatot.
Ismét beléphetek a Roxfortba. Idén is ezzel a lépésemmel egy nehéz tanévbe merülök bele, de legalább az eddigiekkel ellentétben az ideire számítottam hogy nem lesz kátyú mentes utam. A pofon fájni fog, de nem fog váratlanul érni.
Elnyitottam ajkam, majd mélyen beszívtam a levegőt, tüdőm kitágult mint egy légzsák. Majd hatalmas sóhajjal kiengedtem, s közben a fenséges kastély legmagasabbik tornyát figyeltem, ami királyként magasodott a rengeteg felé, szinte minden fa meghajolt előtte.
Hát itt vagyok.
Minden évben ez volt akkori életszakaszaim egyik legszebb pillanata, de most aligha volt kedvem belépni hűn szeretett iskolámba.
A riporterek és a hátam mögött bosszúsan pusmogó diákok kellő képpen elvették a kedvem attól hogy teljes vállszélességű lelkesedéssel vessem bele magam a varázslóképző forgatagába.
Két hatodikos hollóhátas lány sutyorogva visszanéztek rám a válluk felett.
Lehajtottam a fejem, és szíven ütve, a csalódottság üres érzelmével beléptem az előcsarnokba.
A pompás, kavalkádos márvány padló lenyűgözően ragyogott az ódon, repedezett falakon lobogó fáklyák aranyló fényében. Árnyékok pajkos játéka tette forgalmassá a hideg folyosót, amibe belépvén szinte szokatlan volt, hogy végre van fedél a fejünk felett, és nem zuhog az eső megállíthatatlanul a nyakunkba.
A mennyezet hatalmas boltíve csodálatos hatalmassággal kanyaradott át a fejünk felett, előttünk pedig fehér márványlépcső széles fokai vezettek fel a nagyteremhez tartozó szakaszra. A falatnyi ablakokon az ezüst hold opálos arca pislákolt rá a diákokra, és a csillagos ég egy falatja világolt ránk kedvesen.
Akármennyire is el voltam kenődve, a szívem hatalmas dobbanással nyugtázta a pompás építeszeti csodát.
Ám a nebuló sokaság nem sok időt hagyott a gondolkodásra, hamar odatolongtak a hatalmas lépcsősorhoz.
Tenyeremet finoman a hűvös kőkorlátra tapasztottam, majd szórakozott léptekkel feltrappoltam rajtuk. Szinte bűntudatom volt a koszos foltok miatt amit a sárban lézengett gyerekek talpa hagyott a hófehéren csillogó márványon, de hamar elhesegettem az empátiámat, ugyanis Frics, a Roxfort házsártos, gyermekgyűlölő gondonkára hárult a takarítás feladata, és mivel többször őmaga is szóvá tette mennyire szívesen adna fizikális fájdalommal járó büntetést a szabályszegő gyerekeknek, sőt, a nem szabály szegőknek is, hogy felőlem aztán kipurcanásig vakarhatja a mocskot a lépcsőről.
Mikor felértem a tetejére, már lódultam is tovább, ruganyos léptekkel haladtam barátaimmal a nyomomban a nagyterem felé, ami hatalmas kitárt ajtókkal várt minket.
Végig vonultunk, gyalogló testünk fáklyák remegő fényében fürösztve suhant végig az ódon folyosón.
Hamar odaértünk, az izgatott sokaság ugyanis nem hagyta hogy lassú léptekkel kiélvezzük a kastélyban való lét örömét, már vittek is a beosztási csarnok felé.
Kitárt ajtaja belátást engedett a hosszú asztalokkal kibélelt hatalmas terembe, aminek elvarázsolt teteje borús felhők pamacsával teli éjszakai égboltot engedett láthatóvá, végén a szokásos kis sámlival, ami egy faragványos fapódium tetején álldogált, mögötte pedig keresztbe helyet foglalt a tanári asztal, ahol már ott ült az oktatók apraja nagyja, habár maga a helyiség akkora volt, hogy arcukat nem láttam, csak azt, hogy Bimba kócos ősz haja kibuggyan süvege alól, Sinistra professzor vérpiros kosztümje gallérját igazgatja, Piton pedig a szokásos mogorva tartásával bámul ki zsíros, fekete loboncából.
Már épp kedvtelenül megforgattam volna a szemem a nem kívánatos tanár láttán, aki két éve hajthatatlanul keseríti meg az összes griffendéles mindennapjait, legalábbis bájitaltanon biztosan, és már lódultam volna megfele a terem irányába, amikor egy szigorú, éles hang száguldott végig a folyosón, amitől riadtan összerándultam, hát még erre rátett egy lapáttal hogy nekünk szólt.
- Black! Potter! Granger! Jöjjenek ide! - hangzott a kimért hang.
Mind a négyen meghökkenve tettünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, és a szólitónkra bámultunk.
Az átváltoztatástan tanárunk állt előttünk, egyben oroszlán jelképes házunk fője,  diákok közt a szigorú ám acélos igazságosztó modora miatt hírhedt McGalagony professzor.
A szigorú arcú boszorkány mint mindig, most is olyan szoros kontyba csavarta hajzatát feje búbján, hogy ráncai kisimultak ahogy bőre is megfeszült, orra hegyes, ajkai pengevékonyra préselve, vékony csontos alakjára kedvenc méregzöld talárja simult, pillantásait négyszögletes okuláré mögül szórta diákjaira.
Lopott pillantással felnéztem Remusra, aki erre bátorítóan megszorította vállam, akkor esett le hogy végig támogatóan a hátamon tartotta, így amikor mancsa lecsúszott rólam, hogy aztán a férfi sarkon fordulva beléphessen a tanári asztal felé suhanva, azonnal úrrá lett rajtam a szorongás, majd egy hatalmas nyelés után félelem grimaszától eltorzult arccal szorongva a tömegben utat vágó Harry után siettem, akinek válla leeresztve, s aki szintén ugyanolyan rettegve leszegett fejjel sietett a professzor asszony felé, mint én.
Az igazgató helyettes asszony éles, parancsoló hangneme mindig azt éreztette az ember gyermekével, hogy tetten érték valamin.
Félelemtől megnyúlt arccal sorakoztunk fel McGalagony előtt, aki megremegő orrcimpával és tárgyilagos szigorral igazított egyet szemüvegén, majd hangjában bújkáló hitetlenkedéssel így szólt:
- Nem kell megszeppenniük, csak beszélni akarok magukkal. - szólt a koros boszorka, miközben vékony szemöldökét magasra húzta, miközben szemügyre vette félénken egymásra pislantó tekintetünk. Szemem sarkában Harryre néztem. Ő feszülten piszkálva talárja nyakát, viszonozta a bizonytalan arcom. - Maga menjen tovább, Weasley.
Azzal megpördült, zöld ruhája kecses szárnyakként követte cingár testét, majd felemelte kezét feje mellé, és unszolóan intett nekünk hogy kövessük.
Így Ron csupán csak nézhette, ahogy McGalagony elkalauzol minket a nagyterem zsibongó forgatától.
Megindultunk bizonytalan léptekkel, a kihalt folyosón a merev egyenes háttal suhanó tanárnő nyomában.
Végig mentünk egy hosszú folyosón, cipő talpaink koppanása egyre hangosabban visszhangzott, minél távolabb értünk az izgatottan zsongó diák seregtől.
Aztán tettünk egy kanyart, egy kissé szűkebb folyosóra érve, ahol a fáklyák is megritkultak, a sárga világolásba már be-be szabadult a hold ragyogása is.
Itt már egyedül a talpaink ütemes topogása hangzott, plusz taláraink halk susogása.
Az ajtók színes folttá olvadtak a fallal ahogy elhaladtunk mellettük, olyan gyorsra kellett kapcsolnunk a tempót, ha nem akartunk McGalagony mögött lemaradni.
Vaskos deszkákból összetákolt tanterem ajtók és repedezett falak mellett mentünk el, amiken színes játékot űzött a tűz és a hold fénye, érdekes mintákat alkotva a köveken lévő sérülésekkel, bemélyedésekkel.
Végül elérkeztünk a tanárnő irodájához, ahol már egészen apró mag méretűre szűkült a gyomrom, habár semmi bizonyíték nem állt fent amellett hogy penitenciát szabtak volna ki ránk, egyszerűen a paranoia apám szökése óta elkísér mindenhova mint egy idegesítő, kéretlen árnyékfigura.
A professzor asszony sebes léptekkel az ajtajához viharzott, előre nyújtotta kezét, majd szorosan a kilincsre tekerte ujjait, és megtolva lenyomta a zárat.
Halk kattanással kitárult a nyílászáró, majd mindannyian rosszabbnál rosszabbra gondolva bekullogtunk a tanárnő nyomában az irodába.
Aprócska hely volt, tele könyvektől roskadozó polcokkal, ahol szín és ábécé sorrendbe voltak állítva a kötetek (ezt mindig megcsodálkoztam, nem kis munka lehetett ezt összeállítani), íróasztalán katonás rendbe állítva minden, egy karcsú gyertya fényében rakoncátlan árnyékot vetve a faasztal makulátlanul ragyogó lapjára. Minden stimmelt úgy ahogy emlékeztem, csak  a javítandó dolgozatok maradtak el, ami elengedhetetlen kelléke volt a naphosszat azokat piros javító tintával pingáló asszony felszerelésének, csak ugye bár most úgy kötöttünk itt ki, hogy még el sem kezdődött a tanév.
Ezért is voltam ennyire gyanakvó és ezért is emeltem ajkamhoz a kezem, becsúsztatva közte ujjam rettegve fogaimmal a körmömet kezdtem rágcsálni, miközben McGalagony megkerülte az asztalát egy kora ellenére kecses csípő mozdulattal, csontos ujjaival megrántotta széke támláját, ami a feszült csendben a vártnál nagyobb hanggal csikordult meg sarkaival a fapadlón, majd a nő lassan, szemét végig rajtunk tartva beleereszkedett ülőhelyébe.
Aztán megemelte eres kezét, és komoran intett, hogy üljünk le.
Mindannyian lassan odaléptünk, megragadtuk egy-egy szék hátát, majd megemelve magunkhoz húztuk, aztán megkerülve lehuppantunk belé, közbe ideges pillantást váltottunk.
McGalagony eközben felcsípte pálcáját íróasztaláról, majd maga elé emelve suhintott egyet, mire az ajtó bezárult mögöttünk, határozott csattanással csúszva keretébe.
Ettől még hevesebben kezdett pulzálni a szívem. Egy lélek sem volt a folyosón... mégis mi lehet ennyire halaszthatatlan és titkos, te jó ég...
A bal lábfejem akaratlanul is hevesen topogni kezdett a padlón, s hiába zsibbadt pár perc után a combom, a lábam szakadatlanul járt fel-le izgatott félelemben.
McGalagony eközben letette a varázshusángját, majd előre tette kezeit, és ujjbegyeit összeérintve felénk hajolt, szeme szigorúan meredt ránk gyertyalángban ragyogó szemüveg lencséi mögül.
Elnyitotta beretva penge vékony ajkait, majd így szólt:
- Lupin professzor előre küldött egy baglyot a hírrel, hogy maga rosszul lett a vonaton, Potter. - mondta, szavai kissé mormogás szerűek voltak, ahogy ujjai feszülten ajkához tapadtak, körmeivel finoman cirógatta saját orrát, mintegy aggodalmas gesztusként.
Harry mielőtt válaszolhatott volna, kinyitotta száját, ám ekkor kopogtatás ritmusos hangja csendült, mintha a fiú torkából beszéd helyett az ütemes zaj lett volna a válasz.
Az ajtó finom kattanással ismét kitárult, mire vállam felett hátrafordulva kérdőn pislogtam az új jövevényre, államat megpihentetve vállamon, ami érezte állkapcsom görcsös mozgását, ahogy félve harapdáltam az ajkam.
Természetesen megértettem a tanárok aggodalmát Harry felé, de még mindig nem értettem én és Hermione mit keresünk vele együtt az irodában.
Mi se viseltük túl jól, de minket nem említett Remus ezek szerint a levélben. Akkor meg mi az oka hogy nekünk is jönnünk kellett?
Remélem csak valami ártatlan indok hogy például mi kísérjük vissza Harryt a nagyterembe vagy ilyesmi... persze legbelül tudtam hogy McGalagony nem hívna erre két embert...
Az irodába eközben Madam Pomfrey, azt iskola ápolója lépett be, kerekded arcát fehér kötény csavarta körbe, és zömök testén is ugyanolyan patyolat tiszta, hószín ruha lengedezett.
Sietősen berohant, hacukája hatalmas fehér hullámként követte őt, miközben dundi karjait maga elé emelte, és úgy közelített Harry felé, zöldeskék szemében aggodalom, ajkai szigorúan összezárva.
Harryre sandítottam, hogy ő hogy reagál a történtekre.
A fiú fülig vörösödött, lángba borult orcáján tojást lehetett volna sütni, miközben maga alatt lévő grimasszal nyugtázta a javasasszony érkeztét.
Látszott rajta, hogy szégyelli hogy elájult, de hogy még fel is fújják a dolgot, egyenesen bosszantotta.
- Már teljesen rendbe jöttem. - bizonygatta keserűen, ölébe ejtett kezeit tanulmányozva. - Nincs szükségem semmire... - mondogatta.
Ám Madam Pomfrey hajthatatlan volt, hiába beszéltek neki.
- Áh - nyugtázta a fiú jelenlétét, figyelmen kívűl hagyva annak bosszankodását. - Szóval te vagy a beteg. - szólt, azzal átvágva a szobán, gyorsan a szénfekete hajú mellett termett, csípőre illesztett tenyerekkel megállt előtte, és lenézett rá. - Gondolom, már megint valami veszélyes kalandba keveredtél. - csóválta fejét tapasztaltan, miközben lehajolva alaposan szemügyre vette a "páciens" arcát.
Majdnem felhorkantam.
Sajnos ebben az ápolónőnek igaza volt. A baráti négyesünk tagjai kivétel nélkül mindig azért kötöttek ki a gyengélkedő rácsos ágyain, mert mindig olyan dolgokba ütöttük bele az orrunkat, aminek a veszélyes részletei után igencsak a körmünkre nézett az egészségi állapotunk, lásd csak miután egy Voldemorttal való harc után ott riadtunk fel, Harry és a goromba gurkó esete, Hermione aki a nyomozás miatt a könyvtárban a Baziliszkusz áldozata lett, én, aki az idióta Voldemortos látomásai miatt oda ájulta be magát...
Hát nem vagyunk a javasasszony kedvencei, maradjunk annyiban, noha kivételesen nem tehetünk arról hogy a segítségére szorultunk.
- Találkozott egy dementorral, Poppy. - magyarázta McGalagony, miközben féltve nézte kollégája ügyködését tanítványa körül.
Madam Pomfrey megütközve meredt a másik boszorkára válla felett. Sötét, sokat mondó pillantást váltottak, majd az ápoló rosszallóan megcsóválta a fejét, és visszatért Harry diagnosztizálásához.
- Dementorokat küldeni egy iskola köré... - dörmögte orra alatt, miközben tenyerét kitárva Harry fejéhez nyúlt, majd egy mozdulattal kiseperte annak rakoncátlan, hollófekete tincseit homlokából, a másikat pedig szorosan a barátunk homlokára simította, szaporán tapogatva azt. - Nem ő az első, aki elájul tőlük. - mondta fogait csikorgatva. Habár igyekezgetése irritálónak bizonyult Harry számára, reménykedtem benne hogy legalább vigasz lesz számára hogy nem ő az egyetlen aki rosszul viselte a csuklyás szörnyek támadását. - Tessék, még mindig hideg a homloka. - hörrent fel, elkapva a kezét a fiú fejéről, mégis úgy rázogatta mintha forró dolgot érintett volna, annyira ledöbbent. Legszívesebben én is megpiszkáltam volna Harry fejét, mert nem akartam  elhinni hogy ennyire baljós a helyzet. Aztán a javasasszony folytatta zsörtölődését: - Borzalmas egy társaság, és aki amúgy is érzékeny, gyenge alkat...
Erre Harry felkapta fejét, szeme haragosan villant.
- Nem vagyok gyenge! - pirított oda duzzogva, sértett fintorral a fiú.
- Hát persze hogy nem vagy - hagyta rá szórakozottan Madam Pomfrey, majd kezét a fiú csuklójára tette, és mutató és középső ujját összeillesztve megmérte a fiú pulzusát.
- Mire van szüksége? - tudakolta McGalagony, akit jó érzés de szokatlan volt ennyire törődőnek látni, és hogy ennyire szívén viselte egy diákja sorsát, elárulta valójában a szigor álarca mögött milyen gondoskodó szív dobban. Bezzeg ha Piton ülne a helyében, még örülne is Harry állapotának... szinte magam előtt látom ahogy össze pacsizik Malfoyyal a hír hallatán... -Feküdnie kell? Töltse az éjszakát a gyengélkedőn? - mondta, eres kezeivel zavartan rendezgetve egy szép ékkövekkel kirakott papírnehezéket. Ujjai ide-oda tologatták a szép díszt, aminek alja csikorgó hangot hallatott a csöndes teremben.
Nem tudni Harry emiatt vagy az igazgató helyettes asszony javaslata miatt gurult be (feltehetőleg az utóbbi és csak engem idegesített annyira a fémes csikorgás), de azonnal heves ellenkezésbe kezdett, sápadt bőre a hitetlenkedés ráncaiba szaladt.
- Teljesen jól vagyok! - tiltakozott a fiú, és felpattant a székből, ami halk nyikordulással hátrébb csusszant.
Aztán kicsit megingott, szeme ferdén pislogott a jelenlévőkre, feltehetőleg koránstem volt olyan jól, épp csak nem akart a Malfoy féle férgeknek új okot adni a gúnyolódásra.
A javasasszony rosszallóan tette a fiú vállára a kezét.
- Nos, ha mást nem, egy kis csokoládét mindenképpen ennie kell - jelentette ki Madam Pomfrey, miközben oldalra dőlve mélyen a fiú szemébe nézett, majd kissé megbillegtette a fejét, gondolom a pupilláit vizsgálta meg vagy nem tudom, minden esetre elég vicces látvány volt.
- Csokoládét már kaptam - vágta rá gyorsan Harry, sarkát megemelve hátrább totyogott az ápolónőtől. - Mindannyian kaptunk Lupin professzortól. - majdnem felkuncogtam.
Annyira furcsa volt Remust Lupin professzorként emlegetve hallani. És ehhez valószínűleg nem feltétlen fogok hozzászokni sem.
- Valóban? - rántotta el kezeit meghökkenve Madam Pomfrey, majd elismerően bólintott, arcára tisztelettel fűszerezett helyeslés ült ki, ajkai halvány mosolyta rándultak. - Úgy tűnik, végre van egy sötét varázslatok kivédése tanárunk, aki ért is valamihez. - mondta cinikusan.
Itt majdnem azonnal bosszankodva felfortyantam. Remus nagyon is érti a dolgát. Nincs szükség becsmérlésre, nem tudom milyenek az eddigi tapasztalataik, de azt bízvást állíthatom hogy nála jobb tanárt aligha találnak.
McGalagony azonban még mindig gyanakvóan összehúzott pillantással méregette Harryt.
- Biztos benne, hogy jól érzi magát, Potter? - kérdezte élesen a professzor asszony, orrcimpái szokásosan ha ideges volt, remegtek.
Harry keze ökölbe szorult.
- Igen! - sziszegte teljesen zavarban léve, ugyanis Madam Pomfrey még mindig szélvészként sürgött-forgott körülötte.
- Helyes. - mondta. - Black kisasszony... - jelezte felém egy bólintással hogy most én következek.
Megdöbbenve kihúztam magam a székemben, hirtelen jött a téma váltás, aminek ráadásul én leszek a tárgya.
Azonnal minden zsigerem kellemetlen bizsergésbe kezdett. Egy tippem volt, hogy mi az oka az itt létemnek.
- Az apjáról lenne szó... - fogta suttogóra a hangját, ami remegett az aggodalomtól, vizslató tekintete azt kutatta hogy milyen reakcióval fogadom a témát. - Szeretne ha négyszemközt beszélnénk erről? - tudakolta mikor semmi válasz nem érkezett felőlem, ugyanis én baljós sejtésem beigazolódása miatt csak bosszúsan összepréseltem az ajkaimat. Arcizmaim megfeszültek mint a sújt tartó kötelek.
Megráztam a fejem.
Nem akarom hogy kiküljde Harryéket. Sőt, örülnék is, ha itt maradnának. A jelenlétük támasz ebben a kilátástalan káoszban.
Ragaszkodóan vetettem egy pillantást barátaimra, majd felkészülve az arcomba csapódó, Siriusos kellemetlenség hullámra, a professzor asszony keskeny vágású, szarkalábakkal tarkított szemébe néztem.
Ő bólintott, majd belekezdett:
- Tudomásomra jutott hogy a roxmortsi engedélyét az apja írta alá. - mondta, majd az asztalon egymás felé csúsztatta kezeit, és görcsös, izgatott mozdulattal összefonta ujjait. - És ez azután történt hogy az apja szabadlábra került.
A felismerés hogy hova akart McGalagony kilyukadni, arcon csapott mint egy hatalmas tenyér. Hátra hőköltem, mire a szék lába vészjóslóan recsegve tolódott hátra, miközben olyan haragos mozdulattal tettem mellkasomra a kezem és fontam össze, hogy a szorítástól elnehezült a légzésem, ami a haragtól amúgy is zihálásba csapott át, így hangok alapján olyan volt mintha négy ember mozdulatlanul tűrné hogy szemtanúja legyen egy fulladás áldozatának.
Olyan megfeszült állkapoccsal nyitottam szét a szám, hogy beleroppant.
- Mielőtt megkérdezné, fogalmam sincs apám tartózkodási helyéről, így nem tudom kiadn... - acsarogtam dühtől reszkető hangon, mert szerintem igazán jogosan háborodtam fel azon, hogy rajtam keresztül akarják Sirius Blacket kézre keríteni. Nyilván önként nyomtam a kezébe a nyilatkozatot, másra se vágyok jobban mint a sorozatgyilkos apámmal trécselni az iskolás napjaimról és engedélyeket aláíratni egy olyan kézzel amihez ártatlan emberek vére tapadt...
Ám McGalagony azonnal a szavamba vágott, mikor felismerte hogy hogyan értelmeztem a mondanivalóját.
- Nem erre akarok kitérni Flower... - csitított tenyerét felém emelve, mire rögtön minden haragom elpárolgott. Főleg mert elérzékenyült megdöbbenéssel konstatáltam hogy a szigor bálványa letegezett. - Hanem hogy féltem magát. Az apja keresi önt, és ezzel lehetőséget nyomtunk a kezébe hogy elvezzessük önhöz. - ismertette szinte hadarva a helyzetet, láthatóan bántotta hogy félre értettem és vádaskodni kezdtem.
- Óh... - nyögtem fel bűntudatosan amiért semmit se tudva, de azért a professzor asszony torkának estem. Összeszedtem a gondolataim, majd amennyire sértett önbizalmam hagyta, elmotyogtam. - Rem...Lupin professzor ír neki egy levelet hogy nem fogadják el az ő engedélyét, és akkor... - kezdtem volna el, el-elcsukló hanggal újraidézve magam előtt az érzelgős társalgást Remussal.
Ám McGalagony határozott hangja kizökkentett a naiv pusmogásból.
- Ami jelen esetben igaz is. - vágta rá, csontos vállait parancsolóan kihúzva.
A döbbenet úgy futott végig a testemen mint egy áramütés.
Felkaptam a fejem, és elkerekedett szemekkel és eltátott ajkakkal a professzorra meredtem.
- T-tessék? - hebegtem.
Az ő arca azonban továbbra is kemény vonásokkal acélos szigort tükrözött.
- Sajnálom - arcizmai kicsit elengedtek, de csak is azért mert újabb rossz dolgot ígérő mondanivalóra készült. - Tényleg el kell utasítatunk az engedélyét, a maga biztonsága érdekében.
A döbbenet lezsibbasztotta egy pillanatra, és csak pár másodperc letaglózott bambulás után találtam meg a hangom, de akkor nagyon is.
- És ha egy tanár lekísér? Vagy az iskola társaim? Végig ott lesznek mellettem, ígérem... - rimánkodtam, habár szinte azonnal, abban a pillanatban megbántam.
Hogy lehetek ennyire önző?
Megpróbálom magam mégis a roxmortsi turnusba besúvasztani, holott megígértem Harrynek hogy úgy is mindketten veszélynek vagyunk kitéve az iskolán kívűl, ezért vele maradok hogy ne érezze magát minden nap egyedül és kóvályogjon magára maradva a kastélyba zárva...
Most meg itt alkudozok hogy mégis lemehessek a faluba. Szép kis barát vagyok, mondhatom...
Megbánva vissza süppedtem a székembe, ami halk reccsenéssel nyugtázta ezt, majd lehajtottam a fejem mint egy megszidott kiskutya. Ironikus hasonlat.
- Tényleg sajnálom, nehéz meghozni nekem is ezeket a döntéseket, de mindent a maga érdekében teszek. Blacket nem fogja néhány diák meggátolni, arról nem is beszélve hogy ezzel őket is veszélynek tennénk ki. - érvelt McGalagony.
Rávágtam volna hogy ennyi erővel mindenki maradjon a kastélyban, úgy a legbiztonságasabb, de be kellett látnom mélyen legbelül, hogy apám úgy is csak miattam (és Harry miatt, de ugye az ő engedélyét a Dursley család hazavágta) merészkedne oda.
Tudtam hogy az igazgató helyettesnek igaza van.
Úgyhogy megértően csak bólintottam egyet.
- Nagyon örülök hogy megérti, Black - McGalagony hangjában a viaskodás megszűnése miatt megkönnyebbülés bújkált. Nyilván nagy terhet emeltem le a vállairól azzal hogy nem tanúsítottam további ellenkezést. Eközben én magamat átkozva a körmeimet a szék ülő részének szélébe vájtam. - Ha most megbocsátanak szeretnék néhány szót váltani Granger kisasszonnyal az órarendjéről. A folyosón várakozzanak, utána együtt lemegyünk a nagyterembe. - szólt McGalagony, majd utalóan az ajtó felé bökött orrával, mire löttyent egyet szeme előtt szögletes szemüvege.
Értettük a célzást, így megemeltük lábunk, majd lendületet véve rá gördültünk, felálltunk, megkerültük a székeinket, majd Madam Pomfrey nyomában átvágtunk a szűk kis irodán.
A javasasszony rátette kezét a kilincsre, majd halk kattanással kitárta az ajtót, mi pedig Harryvel kinyomakodtunk utána.
A fiú a keretébe rántotta a zárat, majd mindketten csöndben figyeltük ahogy az ápolónő valami csokoládé adag átvételére hivatkozva, motyogva, szoknyáját felcsippantva meglódul a folyosón, ruhájának hófehér szegélye menetszelet ver, ami finoman megcirógatja arcunkat.
Fehér stólaként követte őt ruhája, egészen addig még sebes fordulattal el nem tűnt az egyik kanyarban, alakját fáklyák fonták arany fénybe mielőtt végleg eltűnt szemünk elöl.
- Tényleg gyenge vagyok...? - a kihalt folyosó tömény csendjében váratlanul ért Harry vékony hangja, ahogy bizonytalanul, szinte összezárt ajkakkal beszélve, de a kastély ódon, kihaltságtól néma folyosói ordítássá nagyították szavait.
Összerezzentem, majd lábamat kiforgatva felé fordultam, karjaim finoman lengtek csapzott testem körül.
- Tessék? - kérdeztem vissza, és csak akkor esett le mennyire fázom, mikor a folyosón egy szál ronggyá ázott talárban ácsorogtam, és a huzat könnyedén átlehelt a ruhán.
Szembe találtam magam Harry aggodalmasan lesütött fűzöld szemeivel, és magabánóan grimaszolva.
Behunyta szemeit, majd mély levegőt vett, vállai megemelkedtek, sóhaja szélorkán hangjaként szánkázott végig a folyosón.
- Elájultam a vonaton... - emlékeztetett keserűen a fiú, elhúzta száját, miközben ökölbe szorult kezével idegesen sózott egyet combjára. - A dementor miatt...
Felismerésemben égre emeltem állam, szememet a boltíves, míves plafonra függesztettem, majd vissza vándoroltattam a fiú arcára.
- Ugyan már... - emeltem meg mancsom majd nagyot legyintettem, szele meglibbentette egy hajtincsem, amit titkon örömmel konstatáltam, mert ezek szerint kezdett megszáradni csapzott loboncom. - Madam Pomfrey is mondta hogy nem te vagy az egyetlen akik elájult tőlük. - hozakodtam fel a leghelytállóbb érvvel, magával a javasasszony szavaival.
A hangom persze remegett a magamban lévő hitetlenkedésért, mert ugyanez a személy használta Harryre a gyönge szót, végső soron pont miatta bonyolódtunk most Harryvel ebbe a beszélgetésbe.
Aztán persze rögtön elárasztott a harag is. Malfoy is felelős Harry kétkedésséért, mertha végre vissza venne ebből az alpári, alávaló gúnyolódásából, mindannyiunk életét mázsákkal megkönnyítené...
- Közületek senki sem... - mutatott rá ellenérvére a fiú.
- Az nem jelent semmit... - toppantottam, felvéve a hollófekete hajú összefont karos, bosszúsan állát felszegő testtartását.
- Te könnyen beszélsz... - morogta, oldalra fordulva, szemében saját magával kíméletlen önkritikával.
Nekem túlcsordult az a bizonyos pohár, és csúnya hasadékot ejtett a szívemen ahol kicsordulhatott a víz. Utáltam ha bármelyik barátom olyanért marcangolta magát, ami annyira jogos mint Piton utálkozása.
Megemeltem a lábam és egy határazott léptel a fiú elé mentem, karjaimat kibontottam a mellkasom elöl, majd tenyeremet a vállára tapasztottam, és mélyen a szemébe néztem, fejemet szögegyenesbe tartva felé.
- Harry Potter - ejtettem ki a nevét magabiztos büszkeséggel, mire ő ijedten hátrált volna, de az ujjaimat marasztalóan talárjába vájtam. - Lepattant rólad minden idők legveszélyesebb fekete mágusának halálos átka, túlélted egy Baziliszkusz marását és össze sem bírom számolni hányszor tetted kockára az életed értünk. Ha mégegyszer gyengének nevezed magad, konzervet készítek belőled Vadócnak. - soroltam, szenvedélyes arccal, ugyanis nagyon hatásos szavakkal sikerült élnem, de hát volt is kire felnéznem miattuk. Másrészt pedig újra éltem minden ilyen emléket ahol a fiú hősies már-már mártír tetteivel milyen szoros kapcsot teremtett közte és köztünk.
Szinte könnybe lábadt a szemem attól,  ahogy lepergett előttem a legutóbbi, ahol a fiú halálos méreggel a kezében is arra törekedett, hogy megmentsen minket... és a halál peremén is az érdekelte hogy velem minden rendben-e...
És ezt meri gyengének nevezni?
Harryn látszódott hogy szintén elérzékenyül ahogy az emlékek filmtekercse lepereg előtte.
Szívem nagyot dobbant örömömben mikor láttam hogy sikerült lelket öntenem beléje.
Végig siklott ujjam a válla szélén, egészen addig míg bőröm el nem hagyta talárját, majd még előrébb léptem, és alkaromat nyaka körül megpihentetve átöleltem.
Ő egy pillanatig meghökkenten, meredten tűrte hogy a nyakába borulok, de aztán heves mozdulattal magához szorított, szívünk összeérő mellkasunknál egyszerre dobbant az igaz barátság megtörhetetlen szeretetével.
- Köszönöm... - suttogta, ahogy álla végig siklott nyakam mellett, és végre megkönnyebbülten belefúrta fejét ölelésünkbe. Lehelete ellibbentette fufrumat boldogságtelien csillogó íríszeim elöl.
Pár perc múlva, mikor az ajtó isménti kattogására kibontakoztunk az ölelésből, elemelve egymás válláról fejünket, elkullogva egymás elől, immár kissé könnyedebb szívvel indultunk meg McGalagony és a torzonborz hajzatú Hermione nyomában az évnyitó ünnepségre.
Lábaink könnyeden emelkedtek és süppedtek, mintha az egymásnak nyújtott lelki fröccs után egész testünkröl lecsúszott volna a mai napok fájó, tonnás lelki súlyának egy része.

A nagyterembe belépve hegyes, fekete süvegek tengere fogadott minket, amik ahogy mozogtak olyan volt mint egy hatalmas izgó-mozgó hangyaboly.
A diákok a házak hosszú asztalai mellett ültek, arcuk ragyogott egyrészt a több ezer lebegő gyertya fényében, amiknek milliónyi aprón libegő lángja fényes petty felhőket alkottak a nebulók felett, másrészt mert arcuk káprázott rég nem látott barátaik miatti örömükben, miközben lelkesen pergett mindenki nyelve, ahogy nyári élményeiket hadarták.
Ezüst foltok is voltak a teremben, ahogy a házak kísértetei gyönge pamacsként ringatóztak a levegőben, opálos fényük a holdéval vált eggyé.
A plafonon szürke felhők gomolygó összképe takarta el a csillagos eget, az elvarázsolt mennyezet tökéletesen tükrözte a kint tomboló viszontagságokat, így olyan volt mintha a kastély tetejét lenyesték volna, és a bent tartózkodók igazából gyönyörködhetnek a természet égi festővásznán.
Előttünk a tanári asztal, a terem végében húzódva, ahol rögtön megláttam Remust, aki sápadt volt de nagyon izgatott mosollyal biccentett felém, szürkéskék szeme jobban ragyogott mint valaha.
A tanári társaság előtt pedig épp az ősz hajú, türkizkék dísztaláros, pihe szakállú, pöttöm professzor, a bűbájtant oktató Flitwick tanárúr suhant el éppen, előre nyújtott, kitárt ujjakkal felfelé néző tenyerén egy kopott süveget, bal hóna alá pedig egy rozoga sámlit szorítva igyekezett elfelé.
- De kár... - hajolt felém Hermione, göndör tincsei vállamra omlottak és arcomat csiklandozták. - Lemaradtunk a beosztásról... - suttogta lebiggyesztett ajkakkal.
Átvéve a szomorkás hangulatot, bőszen bólogattam.
A beosztási ceremónia mindig egy érdekes esemény, és jó látni a megszeppent gólyákat, ahogy lelkesen rohannak újdonsült házuk örömteli örjöngésben kitörő asztala felé, és jó nosztalgikus mosollyal újraélni, mikor én ültem ott reszketve, várva a Teszlek Süveg ítéletét.
Na meg, mindig hangzatos kis dalocskákat hallhattunk az elnyűtt fejfedőtől, valamelyiknek a szövegét a mai napig vidáman szoktam dudorászni.
Így hát enyhe csalódottsággal a szívünkben vonultunk az asztalok mentén, én eközben szorosan a Griffendél társaságán tartottam a szemem, hátha kiszúrok egy-két ismeretlen arcot, akik az újdonsült elsősöknek felelhetnek meg esetleg.
Ám hamar elvonta a figyelmem a többi asztal felöl érkező szinte tapintható figyelem.
Ugyanis láttunkra páran utátunk fordultak, vállak kanyarodtak, copfok repkedtek ahogy úgy vonzottuk a tekinteteket mint a mágnest. Valakiknek a felkarja megemelkedett, ujjuk előre meresztve egyenest ránk mutatott.
Szememet zavartan lesütve, a csiszolt kőlapokkal kirakott, arany lángok fényében fürdő padlóra meredve tűrtem a megannyi nyílzáporként ránk irányuló szempárt vagy ujjat.
Nagyot nyeltem, nyekergő hangja szinte elnyomta a csacsogó ám érkeztünk alkalmából hangjukat mint rádió tekerőgombját, lehalkító diákokat.
Ilyen gyorsan elterjedt volna a híre, hogy Harry összeesett a vonaton?
És ahogy arcukat néztem, rájöttem, hogy minden tekintet rám szegeződik.
Minden pillantás az én lépteimet követi árgus szemmel, akárcsak egy viszga bizottság tagjai.
A tekintetek rám tapadtak, mint a mézbe röpülő légy, ami ostobasága miatt fulladozni kezd. Ők is, mint a légy, szabadulni akartak, el akarták kapni a fejüket mikor észre vettem hogy engem nézegetnek, de nem tudták elszakadni, továbbra is bőszen ostromoltak elítélő vagy rettegő íriszeikkel.
Nem Harryt nézték. Engem.
A szívem lezsibbadt, majd verni kezdett mint a sámán dob, és éreztem hogy a rám csorgott esőnél is hidegebb veríték ver ki, lesápadok mint egy kísértet.
Engem üldöztek a származásom démonai, amiket apa üldözött hozzám a szökésével.
A végtagjaimból mintha megszűnt volna a csont, lépteim erőtlenek és vészesen ruganyosak lettek, izmaimból minden erő egyenes úton át a padlóba áramlott, s mire megérkeztünk az asztal végére, ahol Ron maga mellett foglalt helyet Harryéknek, nekem pedig az ikrek szorítottak maguk között egy kis padszakaszt, már valósággal úgy kellett magam előre küzdeni, mintha a félelem ereje vesztett rongybabává változtatott volna.
Remegő lábam átemeltem a pad felett, az erőtlen mozdulattól a sarkam végig súrlódott az ülőhely szegélyén, így hogyha nem nyújtom előre a kezem és kapaszkodom meg Goerge vállába, rá esek az asztalra.
Nagy nehezen megtámaszkodtam, majd átemeltem a másik lábam, majd hagytam hogy kifusson belőle az erő, és leroskadtam a Weasley fiúk mellé, hátsó felem csúnya puffanással landolt a fából fabrikolt ülőhelyen.
- Mit akart McGalagony? - hajolt felém Fred, szeplős arca úgy töltötte be a látóterem mint egy elém vetett pettyes ponyva, miközben lángvörös haja ziláltan omlott a vállára, minden bizonnyal az eső kimosta belőle a hajgumit. Meglepetten felhúztam az orrom, hogy ugyan honnan tudja hogy az igazgató helyettesnél voltam, de aztán leesett valószínűleg onnan hogy alig pár méterre lemaradva tolongtak be utánunk a nagycsarnok folyosójára. Ám válaszolni nem tudtam, mert a hangom elvitte a félelem megerőltető bénultsága, így csak elnyitott, száraz ajkakkal meredtem az előttem heverő üres porcelán tányér gyertyafényben ragyogó szegélyére. - Minden rendben? - tudakolta a fiú, mikor látta hogy csak kifogott ponty módra habogok, és olyan sápadt vagyok mint a frissen gyúrt tészta, és az állkapcsom remeg mint a kocsonya, a szemem pedig a döbbenet kerekségével mered maga elé.
Mire azonban erre kinyöghettem volna valami aprócska tőmondatot, az egész teremben elhalt pusmogás, mintha valaki egy fújással minden hangot az ajtón túlra kergetett volna, s a szemem sarkából már meg is láttam, mi a sutyorgást elkergető ok, ahogy a tanári asztalnál egy gyémántfény kéken ragyogó taláros alak lassan, méltóságteljes tartással kiemelkedett a székéből, kérges kezeire támaszkodva.
Elfordítottam a fejem, majd hátam kicsit hátra megdöntve teljes egészében belátást adtam magamnak a tanári asztalra, ahol Albus Dumbledore magasodott a jelenlévők felé ünnepélyesen.
A Roxfort igazgatója igencsak benne járt a korban, még is fiatalos életerő sugárzott belőle, és ajka felett kibuggyanó ősz bajusza úgy görbült felfelé mintha a sok dús, ezüst lepel alatt most is mosolyogna.
Csontos, ráncokkal tűzdelt orcáját leomló szürke haj és szakáll keretezte, mi olyan hosszú volt, hogy be tudta volna tűrni azt öltözéke díszeként szolgáló övébe, s hihetetlenül görbe orrán félhold alakú szemüveg csücsült, ami mögül szeretett teljesen ragyogó zafírkék szempár meredt a diákokra.
Sokan a kor legnagyobb varázslójának tartották, ám én nem ezért tiszteltem.
Albus Dumbledore élet filozófiája és tanulságai olyan acélosan igazak és szívmelengetően lélekemelőek voltak, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is bármikor rábíznám magam, akár az életemmel együtt.
S most, hogy a nebulókra bátorítóan mosolygó professzorra nézhettem, végre eltöltött a biztonság érzet, először azóta hogy a dementor megjelent a vonaton. Tudtam hogy ő tudja az ártatlanságom bizonyságát és hogy apám és én mindennél jobban távol állunk egymástól. Ő tudta, teljes szívével tudta hogy nem vagyok igazi Black. Olyan volt nekem mint egy pótnagyapa, akinek mindenre van egy bölcs válasza, és aki úgy áll mögöttem, hogyha az élet ellök, ő karjába kap és felállít, akkor is a ha teljesen padlót fogok.
Ő volt a mi hosszú szakállú, citrompor szerető őrangyalunk.
- Isten hozott mindenkit! - szólt Dumbledore, szakálla megcsillant a gyertyafényben, ahogy felszegve fejét üdvözlö gesztussal meglengette kezét. - Boldog új tanévet kívánok! - zengő, dallamos, mély baritonja kedvesen ölelte be a termet. -  Mondanom kell néhány dolgot, s mivel van köztük egy komoly téma is, jobb lesz ha túlesünk rajta, mielőtt a fényűző lakománk megrészegíti a társaságot... - itt szeméből eltünt a pajkos fény kialudt szemében, s én újra elveszettnek éreztem magam, mert az igazgató íriszeiben ragyogó meleg szeretet volt a kilátástalan viharban az én kilátótornyom...
A professzor megköszörülte torkát, ám ez inkább tűnt komoly dologra magát felkészítő gesztusnak, mintsem torok pucolásnak. Látszódott hogy nehéz témával igyekszik felhozakodni, s nekem nem is kellett odanéznem, hogy lássam a felém pislogó szemeket.
A gyomrom görcsbe rándult.
- Amint azt a Roxfort Expresszen átmenetileg lezajlott razzia után kitalálhattátok, - itt midenki felszisszent, mintha egy seregnyi kígyót szabadítottak volna a nagyterembe - iskolánk átmenetileg vendégül lát néhány azkabani dementort, akik a minisztérium megbízásából érkeztek ide.
Szünetet tartott, arcára soha nem látott rosszalló keserűség ült ki, homlokára mintha hirtelen több ránc szökött volna.
Eszembe jutott, mintha Arthur említette volna, hogy maga Dumbledore sem rajong azért az ötletért hogy ide hozassák őket.
Meg tudtam érteni.
- Dementorok őrködnek a park összes bejáratánál - folytatta az igazgató, hangja sötét orgánumot kapott, ahogy a nem kedvelt témába ásta bele magát, szeme még bosszúsabban fénylett. - Amíg itt vannak, senki nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. - ezen mondatrésznél elszorult a torkom, mint egy elfacsart citrom. Eszembe jutott a megvont nyilatkozatom, ami végül pont azért vállt érvénytelenné amivel Remussal hazudni próbáltunk apámnak. - A dementorokat nem lehet kijátszani se furfanggal, se álruhával... - sóhajnyi szünetet tartott. - De még láthatatlanná tévő köpennyel sem. - tette hozzá szelíden a professzor, és habár nem nézett konkrétan ránk, elég feltűnő volt legalábbis nekünk ahogy a Griffendél asztala felé húzza a pillantása. Elfordítottam fejem, és egyenest Harry és Ron sokatmondó tekintetébe fúrtam sajátom. Ismerjük a trükköt mint a rossz pénzt, így az utalgatás is telibe talált. Cinkos horkantással fordultam vissza Dumbledore irányába. - A dementorokat nem hatja meg semmilyen könyörgés vagy kifogás, ezért nyomatékosan kérem: - mellkasa nehéz szusszanástól süppedezett talárja alatt, a vak is láthatta hogy nagyon fontos, nagy súllyal bíró szavak következnek. Aggodalmasan és a borzalmas hörgést felidézve kíméletlenül az ajkamba haraptam. Fémes íz csorgott a számba. - ne adjatok okot rá, hogy bántsanak titeket. A prefektusok és az új iskolaelsőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összeütközésbe a dementorokkal. - nézett felelősségsúlyosan az asztaloknál fényes jelvénnyel ellátott említettekre.
Nem kellett odanéznem, hogy a pár székkel mögöttem helyet foglaló Percyt magam előtt lássam, ahogy fontoskodva kidülleszti a mellét, és a kötelesség tudat komolyságával összeráncolja szeplős homlokát.
Dumbledore eközben ismét szünetet tartott, és figyelmeztető komolysággal körülnézett. Pásztázó zafírkék szeme szinte felperzselte a nebulók megszeppent tekintetét.
A teremben egy pisszenés sem hallatszódott, a legkisebb szék recsegés is úgy hangzott, mintha lábast húznék a fejemre és fakanallál kongatnám.
Dumbledore arca rám siklott, és a szívem irgalmatlan vágtágba kezdve jelezte, hogy tudja mi következik.
Elfolytottam a lélegzetem, és éreztem hogy a pánik ismét minden porcikámat megremegteti.
Az idős férfi szakálla finoman meglibbent, jelezve hogy elnyíltak ajkai.
- Továbbá szeretném felhívni a figyelmet arra, amit tavaly is elmondtam. - kezdte hatalmas komolysággal, miközben nekem a halántékomon egy jeges csepp araszolt lefelé. A nyelvembe harapva igyekeztem tompítani a fogaim koccanását, ám az erősödött, egyre inkább, ahogy egyre több tekintet talált ismét rám. Előre tudta mindenki, mi jön most... - Főleg a jelenlegi helyzetben lenne fontos, hogy éljetek azzal amit megosztok veletek. - emelte magasba mutató ujját, ami csontos jelzőként adott nyomatékot a drámai beszédnek. - Ne okoljunk senkit olyanért amit nem követett el. - itt metszően a Mardekár asztala felé kapta fejét, aminek láttán édeskés káröröm tompította a pánikot. Még a házakkal szkeptikus igazgató is tudja, hogy kik azok akik a  legjobban visszaélnek a származásom tényeivel. Kik azok, akik a legtöbbet hántorgatják fel az amúgy is feltúrt földet e téren. - Ne lássuk egy személy bűneit egy teljesen más emberbe. Az azkabani hír alapján nagyon remélem senki nem szorul magyarázatra atéren, mire értettem ezt. Így is elég kellemetlen lehet az ominózus személyeknek... - a többes számra azonnal gyanakodva felfigyeltem.
Rajtam kívül van valaki, aki olyan kapcsolatban áll Sirius Blackel, hogy ugyanabban a cipőben járunk?
Még is... ki a fene lehet az?
Lázas töprengésem végül a baráti társaságomra engedett következtetni.... hát persze... mennyi elítélés érheti őket is amiatt mert griffendéles létükre pont velem barátkoznak...
És én megint csak magamra gondoltam.
Szörnyű vagyok, nem is értem miért vagyok meglepve amiért az apámat látják bennem....
Keservesen összepréseltem ajkam, tűrve a hátamba szúródó éles vagy épp meghökkent szempárokat.
Aztán... meleg ujjbegyek tapadtak a kezemre, majd egy nagy tenyér lapult rá az enyémre, hője azonnal csitította az inaimban tomboló pánik hidegét...
Meghatottan pislogtam a combomon pihent kezemre, amint Fredé hevert.
Mikor felpislantottam a zilált hajú, sápadt arcú fiúra, aki mégis olyan vidám mosollyal és bátorítóan ragyogó szemekkel ajándékozott meg, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy Black az apám.
Elfolytott, visszanyeldesett könnyekkel pislogtam fogadott fivéremre, akinek lelki támasza abban a pillanatban erősebb volt bármelyik falnál, ami a Roxfort robosztus monstrumát tartotta. Erősebb a hegy falánál, amire épült.
A szívemen a mázsás súly pihekönnyűvé vált, s úgy szállt le a szívemről mint egy madártoll.
Újult erővel fordultam vissza az igazgató felé, mutató ujjam besúvaszta a fiú markában, és apró, játékosan csípéssel átraktam a markába a hálám.
Deja vu érzés. Egy évvel ezelőtt, kereken pont ekkor, az igazgató épp áttért egy vidámabb témára, miközben egy fiú és sajátjaként szeretett húga kéz a kézben jelezték egymásnak, hogy ott lesznek a másiknak, történjék akármi, és hirtelen minden undok pusmogás és pillantást úgy pattant le róluk mint forró hamu a hideg acélról.
- Most pedig térjünk át egy kellemesebb témára - váltott hangot Dumbledore, vállai is könnyedén kiengedték magukból a merev tartás görcsét, amit a nehéz szavak okoztak az igazgatónak, s derűsen körbe pislantott az egybegyűlteken. - Tantestületünk az idén két új taggal gazdagodik. - jelentette be, mire egyrészt büszke öröm fénye késztetett mosolygásra, s másrészt izgatott kíváncsiság lett úrra rajtam, hisz én egyről tudtam, vajon ki lehet az egyik. Viszont a másik friss tagról ötletem sem volt. Dumbledore az asztal azon része felé emelte kitárt ujjakkal tenyerét, ahol a kopottas hacukában gubbasztó, ám letörölhetetlen vigyorú Remus foglalt helyet. - Először is bemutatom Lupin professzort, aki volt olyan szíves, és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását. - a leendő Lupin professzor (nagyon furcsa így szólítani azt akit farkasbácsinak becéztem kiskoromban) meglehetősen gyér tapsot kapott, nem tudni azért mert még a diákok nagyrésze még mindig a nekem címezett szövegen rágódtak, vagy mert Lupin szegényes öltözéke miatt még szembe tűnőbb volt a legjobb talárjukban feszítő tantestület tagjai közül, s ha az utóbbi, azonnal hangosabban kezdtem tapsolni, kicsit behajlítva ujjam még öblösebb csattanást hallatva, hogy a vele egy kupéban utazókkal megadhassam neki azt a tiszteletet, ami kijárt neki. Szeretem a Roxfortot, de igen elítélő népséget kell eltűrnie néha.
- Nézd a denevért! - meleg lehellet csiklandozta a nyakam, ahogy George a fülemhez hajolva pimaszul belesutyorgott, szeme utálattal meredt annak a tanárnak az irányába, akit azonnal bemértem a beceneve alapján.
S valóban szokatlan látvány volt, vagyis félig szokatlan.
Ugyanis Perselus Piton, ormótlan fekete talárja és baljós, beesett arca miatt jogosan kivívva magának becenevét, az asztal túlsó végéből Remusra meredt.
A sovány, sárgásfakó arcú, sasorrú bájitaltan tanárról mindenki tudta hogy szívesen megkaparintaná magának az SVK tantárgyat, de én, aki ki nem állhattam őt, még ezzel együtt is megdöbbenten fogadtam a férfi arckifejezését: az nem pusztán dühöt, vagy irigységet, hanem tömény undort is tükrözött.
Azért volt félig furcsa, mert ha bár jól ismertem a tanár ezen fizimiskáját (ránk, griffendélesekre is mindig így nézett, legfőképp a mi társaságunkra, azon belül is leginkább Harryre), de hogy Remust miért illette ilyen pillantással.... mintha ismerné. Egy rég feledett ismerős, akihez nem fűzik kellemes emlékek...
Furcsa volt, annyi bizonyos.
Ám Dumbledore nem hagyott ezen rágódni.
- Ami pedig a másik tanárcserét illeti - itt azonnal délibábként foszlott szét a Pitonon való rágódásom, és azonnal témára harapva felkaptam a fejem, mikor az igazgató a Remusnak adott lanyha taps után ismét belevágott. - sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki diákok nemzedékeit oktatta a legendás lények gondozására, a múlt tanév végével nyugállományba vonult, - nem nagyon volt alkalmam találkozni az említett tanárral, de mindig egy szórakozott, vidám ember ugrott be mikor megpróbáltam elővakarni őt az emlékezetemből. Keserűen elhúztam a szám, ugyanis nem meglepő hogy pont a tavalyi tanév bírta végül távozásra. - hogy végre kinyújtóztathassa végtagjait. Örömmel jelenthetem viszont, hogy az új tanárotok nem más, mint Rubeus Hagrid, aki ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd. - harsogta az igazgató, tenyerével büszke mozdulatot téve Hagrid felé.
Harry, Hermione, Ron, az ikrek és én a megdöbbentség megnyúlt vonásaival, kigúvadt szemekkel néztünk egymásra.
Majd lassan elérte szívünk az eufórikus érzés és büszkeség, és lelkesen beszálltunk a kirobbanó tapsviharba, ami a griffendélesek asztalánál dörgött a leghangosabban.
A nyakamat nyújtogatva néztem Hagrid felé, és mikor kiszúrtam, azonnal szélesen elmosolyodtam.
A vadőr elvörösödve bámulta péklapát kezeit, és fülig érő szájsarkakkal vigyorgott bozontos, fekete szakálla rejtekében, bogárszeme csillogott mint az obszídián.
- Hát persze, tudhattuk volna - kiáltotta mögülem Ron, az asztalt csapkodva, mire azonnal érdeklődve rásandítottam, hogy ugyan miből következtet ő erre. - Ki más írna elő nekünk harapós könyvet?
A feltevés jogos volt, ezért kitárt ajkaimból helyeslő kuncogást hallattam szám elé emelve ujjaim, s közben arra gondoltam hogy a behemót, de légynek ártani se tudó óriásunknál nincs is rátermettebb a feladatra, hatalmas szívével amivel szenvedélyesen rajong minden varázslényért.
Baráti társaságunk az utolsók között hagytuk abba a tapsot, az én mancsaim hangja volt a kitörő örömvihar utolsó öblös hangja, ahogy vidáman még utoljára három ütéssel nyugtáztam a csodás hírt.
Mikor Dumbledore professzor újra szóhoz jutott, megláttam hogy Hagrid összecsípi ujjai közé az abrosznak egy csücskét, és azzal törölgeti szemét.
Eközben az igazgató méltóságteljesen kidüllesztette mellkasát, és vidáman ismét végig pásztázta a növendékeket.
Felemelte kezét feje mellé kitárva, majd így szólt:
- Ezzel is is mondtam minden fontos dolgot - fejezte be beszédjét az igazgató. - Kezdődjék a lakoma! - ünnepélyes kiáltása betöltötte az egész nagytermet, majd összeütötte eres kezeit, s hirtelen orrumba tódult megannyi ínycsiklandozó illat.
Mire vissza fordultam az asztallap felé, az azon lévő arany szegélyezett porcelántálak és aranykancsók egyszerre megteltek étellel-itallal.
Én, akinek csak akkor esett le, mennyire farkaséhes, a tányérom alá nyúlva vidáman feltoltam magam, majd egy merőkanalat megragadva rakott tésztát halmoztam magamnak egy hatalmas ezüsttepsiből.
Visszaülve helyemre azonnal villámra szúrtam egy falatot, majd lakmározni kezdtem, s amíg a tányéromon akárcsak egy morzsa is volt, szavamat sem lehetett venni.

Valóban pompás lakoma volt: a nagyterem csak úgy zengett a vidám zsibongástól, s a kések villák csörgésétől.
Túrós gombócomat harapdálva jó érzés volt egy kiadós vacsora idejére elfeledni a nehézségeket, és csak átadni magam a vidám társaság izgatott morajának.
Még nevettem is egyszer, mikor Fred a villájával Percy felé katapultál egy falat tört krumplit, és a prefektus tajtékozva sikálgatta egy szalvétával sárga pürében fürdő jelvényét.
Ám ezek ellenére én mégis megsürgettem volna az asztalbontást, mert már alig vártam hogy végre beszélhessek Hagriddal, és elhalmozzam a gratulációmmal.
Mindannyian nagyon jól tudtuk, mit jelent ez a tanári kinevezés a vadőr számára.
Hagrid ugyanis nem volt diplomás varázsló, mert harmadikos korában eltanácsolták a Roxfortból, egy olyan bűnért amit el sem követett.
Az előző tanév nehézségeivel szembe szegülve azonban sikerült tisztáznunk őt, habár majdnem az életünkbe került hogy ellátogattunk Aragog fészkébe....
Nagy sokára, mikor a tökös rétes utolsó morzsái is eltűntek az aranytálkákról, és Dumbledore kiadta végre a parancsot a takarodóra, mi mindannyian felpattantunk Harryékkel, és sebes léptekkel a tanári asztal felé keztünk suhanni, majd vidám arccal lefékeztünk ott.
- Gratulálunk Hagrid! - sikantott lelkesen Hermione, kezét maga elé emelve úgy integett mintha szél tépne egy papírcsíkot.
Az óriás nedves, kipirult arccal pislogott fel ránk.
- Nektek köszönhetem... - felelte Hagrid, s a markába gyűrt, már amúgy is csatakos kendővel felitatott pár szeme sarkában meggyűlt könnycseppet. - El sem merem hinni... - suttogta óvatosan meredve a távolba, mint aki attól tart ez csak egy álom s mindjárt felébred. - Mindig mondtam hogy Dumbledore a legnagyszerűbb ember a világon... az első útja hozzám vezetett, miután Ebshont professzor szólt neki, hogy visszavonul... Erre vágytam egész életemben... - hüppögött, majd végképp elérzékenyülve megbicsaklott a feje, az asztalra borult, és mély, medvemorgásra hasonló zokogással busa hajával beterítve az asztalt, szipogott.
McGalagony megfeszült ajkakkal eltátogta hogy menjünk, miközben felemelte vézna karjait amiken kecsesen libegett zöld ruhája ujja, s pár legyintgető mozdulattal elhessegett minket.
Mi utoljára megajándékoztuk a magánkívűl örömkönnyeket hullajtó vadőrt egy büszke pillantással, majd sarkon fordultunk, s kőpadlón csattogó cipőtalpakkal meglódultunk  előre a nagyterem kijárata felé, ahol már ténferegtek is ki a kajakómától elnehezülten mozgó nebulók.
Miközben lassan megszáradó talárral (már a sarkába bele tudott kapni a menetszél, amit jó jelnek vettem) elsuhantunk a szennyes edényektől roskadozó asztalok mentén, kissé vidámabb hangulatban megjegyeztem:
- Nekem már most ő a kedvenc tanárom... - vállamat elfordítva végigpásztáztam a tanári asztalt, és igyekeztem Hagrid sikerére koncentrálni, hogy elnyomja a keserű szúrást a torkomban, amit az egyik savanyúan hátam mögött összesúgó hollóhátas lánytársaság okozott.

A klubhelységhez felvezető út mit ne mondjak, nem tartozott a kedvenc emlékeim közé.
Éreztem, még a griffendéles bagázs nyüzsgő sokaságában is elvegyülve, hogy amíg a többi ház le nem tért a maga hálókörletei felé, addig megannyi nyak nyúlt a plafon felé, megannyi szem meredt ki és megannyi lábujj gördült a magasba, hogy engem megbámulhasson.
Minden egyes lépcsőfok és magam mögött hagyott folyosó egy-egy kínszenvedés volt, főleg hogy még a saját házamból is akadtak olyanok, akik olyan pillantást küldtek felém, hogy szinte hallottam ahogy kétségek dacolnak a fejükben azzal kapcsolatban hogy bizalmukba fogadjanak-e.
Az ajkaim remegtek, és hiába volt a tenyerem George bátorítóan szorongató markába csúsztatva, sajnos az nem óvott meg attól, ami bennem történt. A lelkemet, amit a megvető pillantások luggattak ki, sajnos nem tudta kézen fogni egy kedves testvér sem.
Magamba hosszú "nyugodj meg Flower" és ehhez hasonló motyogásokat intézve magamhoz igyekeztem kizárni a fejemből a suttogás tengerből egy-egy kiszúrt "Black" nevet.
Szinte összerogytam a megkönnyebbüléstől, mikor szégyenkezve lehajtott fejjel neki vágtam az utolsó lépcsőfoknak, s mintha bokámhoz beton tömböket kötöztek volna, úgy slattyogtam fel az utolsó márvány fokon is, lángba borult arcomra meleg sárga fényt festettek a fáklyák, s ezt zilált loboncommal igyekeztem eltakargatni, amikor felérve óvatosan felpillantva megláttam magam előtt az aranyozott keretbe foglalt, virágágyásokkal cicomázott balkonon ücsürgő, nagydarab, habos-babos ruhába öltöztetett zsémbes dáma portréját. Az ismerős hölgyemény, aki út volt a Griffendél kerek társalgójába.
A nő pufók festékarca hetykén félre billent, göndör loknijai fátyollal fedett vállára hulltak.
- Jelszó? - kérdezte enyhe orrhangon, miközben gyűrűktől csicsás ujjaival elegáns mozdulatot tett.
- Jövök már, jövök - csendült fel mögöttünk egy sürgősködő hang, majd a griffendéles bagázsból előcsörtetett Percy, hátra simítva vörös fürtjeit, megállt a dáma előtt, és ünnepélyes köhécselés után így szólt: Az új jelszó: Fortuna Major!
- Jajj nekem... - nyögött fel mellettem Neville, kerek arcára úgy kúszott a sápadtság mint egy alattomos kígyó.
Köztudott volt ugyanis hogy az esetlen Longbottom fiú hadilábon állt mindennel amit meg kellett jegyezni, első osztályban kénytelenek voltunk a Malfoyyal tervezett párbajra (amiről végül nem győztük menteni a bőrünket mert átverés volt az egész) magunkkal cipelni, mert elfelejtette a jelszót, és kint rekedt a folyosón.
A portré kikattant keretéből, majd kinyílva belátást engedett a barátias, hőn szeretett klubhelységünkbe.
Az elsők között rontottam oda, majd felcsaptam tenyerem a bejárat peremére, és egy izgatott elrugaszkodással felugorva lecsaptam talpam a padlóra, aztán felegyenesedve körbe kémleltem a rég látott szobácskát.
Arany motívumokkal csipkézett  vörös tapéta burkolta a falakat, és oroszlán rajzokkal teli szőnyeg heveredett végig a padlón.
Egy hatalmas márvány kandallóban barátságosan ropogott a tűz gondtalan táncikáló lángnyelvekkel, s előtte pedig rendre felsorakoztak a szintén díszes kárpittal bevont szofák és puha fotelek, amik tökéletesek voltak arra hogy a terem egyik falát befedő könyvespolcokról leszedegetve egy-egy kötetet, azokba kucorodva kényelmesen elüssük az időt.
A kis ablak pedig a csillagos égboltba beleágaskodó Tiltott Rengeteg zord fáira engedett kilátást.
Besétálva a szoba közepére, kiélvezve a vörös oroszlánoknak megadatott otthonos környezet meleg, családias hangulatát, megvártam még a többiek is bekecmeregnek utánam.
Mihelyst az egész megtelt, Percy lehadarta a szokásos útmutatást arról az újdonsült elsősöknek ki hol találja a maga hálókörletét és a mosdó helységet, majd tekintélyét és rangját kihasználva azonnal elzavart mindenkit aludni, hisz őfelségének csend kell ahhoz, hogy egóját babusgatva suvickolja jelvényét és a tükörbe igazgassa magát és korrepetálást tartson saját magának arról, hogy minél határozottabban tudja azt mondani hogy "Engedjetek előre, prefektus és iskola első vagyok".
- Jó éjt! - intettem a fiúk után, majd ujjaimat a korlátra kulcsolva felsiettem a lányok csigalépcsőjén (persze ismét megcsúszva), majd alattam ropogó deszka lapokkal elsiettem Hermionéval a nyomomban a megszokott hálótermünk felé.
Egészen úrrá lett rajtam a megkönnyebbülés hogy végre a sok bámészkodó szem elől a puha matracomra roskadva, a világ elítélő szeme s közém behúzva a jó kis baldachinos ágyam mályvaszín függönyét, kialudhassam ennek a nehéz utazással telt napnak a fáradalmait, de az utolsó adag fekete leves csak ezután jött.
Nagy hévvel lefékeztem az ominózus ajtó előtt, ám azonnal szemet szúrt mikor már alkarom behajlítva nyúltam a kilincsért, hogy a szobában elszállásolt lányok nevének aranytáblája, ami az ott lakók nevét hirdette magába vésve, jóval rövidebb volt, s csak két név állt rajta.
Az enyém, és Hermionéjé.
Azonnal a döbbenet jeges vize borult a nyakamba, ahogy olyan élesen fordultam hátra hogy szegény Hermionét könyék hajlaton csaptam, s közbe arcomba hullt fufrum mögül letaglózva pislogva a barátnémra néztem.
- Ez... mégis mi akar... - dadogtam volna rossz előérzettel a szívemben mocorogva, ám ekkor meghallottam Lavender Brown jellegzetesen sipító hangját a folyosó bal irányából.
- Olyan jó hogy engedték a szoba váltást... - csacsogta, miközben épp piszkosszőke hajába font számtalan színes hajgumit igazgatta.
- Igen, nem is tudom mit csinálnék ha Alicia szobájában nem lenne még pont két szabad hely... - helyeselt a hosszú fekete hajú, indiai lány, Parvati Patil. - Inkább alszok a folyosón, mintsem azzal a tudattal hogy bármikor elnyisszantja éjszaka valaki a torkom... - fogta suttogóra hangját, s bennem ekkorra már minden idegsejtet hamuvá perzselt a nyers harag, miközben ajkaim remegtek, ujjaim pedig porc ropogás vészjósló hangjával rángatóztak felhevült szívem dobbanásának ütemére.
Lavender bőszen rázta kimázolt arcát, s közben barátnője felé hajolt.
- Nem is értem Granger hogy bír megmaradni mellette...- dobálta szőke
hajzatát.
A mécses nem hogy eltört, atomjaira hullott, a pohár nemhogy betelt, kiömlött, a cérna nem hogy elszakadt, szálakra bomlott, a szikra nemhogy elpattant, felrobbant.
A düh, és a keserű csalódottság váltakozott bennem, még maradt a legyőzött bánat, és az arcélemen egy lefelé araszoló könnycsepp.
Vállaimat megrázva lesepertem Hermione kezét magamról, aki már rámarkolt volna vállamra hogy ne tegyek semmi ostobaságot, ám nem is akartam, ez a két kígyó, a griffendél szégyenei nekem nem értek annyit, hogy a pálcámat rájuk fogjam.
Dumbledore a védelmemhez pártoló beszéde, alig volt egy órája, máris semmisé foszlott, ismét magamra maradva éreztem magam.
Csak hangomat, amennyire a sírás remegése engedte, megemeltem hogy a két kis girnyó hallhassa, majd végszóul odavetettem, ahogy az érzelmek tengere egy olyan emléket dobott nekem, ami pont a nyílás volt a szívem felé, ahol Parvatiék társalgásának nyíla élesen célba talált.
- Majd ha titeket is átharap egy Baziliszkusz, miközben az olyan hálátlan emberekért harcoltok, mint amilyenek ti vagytok, akkor feltételezzetek olyasmit, amihez semmi jogotok sincs.... - kész.
Annyi mindent mondtam volna még, vágtam volna a fejükhöz, de a hangom elcsuklott, és könnyektől elhomályosult szemem sarkában látva a két griffendéles megdöbbent arcát, berontottam a szobánkba.
Most nem ragadott el az a tipikus "hazaértem" érzés, mint bármikor amikor vidám hálótermem viszont láthattam.
Finoman befúrtam kezem a talárom majd a pólóm alá, derekamon felcsúsztatva hideg ujjaim, hidegtől libabőrőssé váló bőrömön kitapintva a két mély seb fájdalmas emlékét hordozó heget, éreztem, hogy soha nem voltam még ennyire egyedül azóta hogy Roxfortos vagyok, és soha nem éreztem még ennyire távol magamtól ezt az iskolát.
Hogyan vívhatnám ki a társaim bizalmát? Mit kell még tennem? Halljak mártír halált legközelebb, hátha akkor megkapok annyit, hogy egy tized fokkal jobb vagyok mint az apám?

Aznap szomorúan tértem nyugovóra....