Olyan naiv vagyok.
Sosem szabad elhinnem, hogy a dolgok egyenesen haladnak afelé, hogy megint minden rendben legyen, hogy megint béke honoljon mindenki között, hogy az egész társaság egy összetartó erőd legyen, mint az első két évben.
Jó, persze Ron és Hermione állandóan hajba kaptak valamin, de ez már megszokott volt, része volt a négyesünknek, inkább volt mókás az egész, mintha egy begyepesedett házaspár lennének, és őszintén, jól el lehetett szórakozni azon, hogyan próbál meg Hermione észérvekkel hatni a fiúra. De mondom, ez köztük teljesen normális volt. Szinte rutinszerű.
De ez más volt.
Minden jel arra mutatott, hogy a barátságuk végleg befellegzett, mert ez az incidens túl nagy pofon volt ennek.
Szörnyű volt látni.
Olyan megátalkodott dühvel fújtak egymásra, hogy semmi esélyt nem láttam a békülésre. Pedig tényleg csak egy hajszál választotta el őket tőle, főleg miután visszakaptuk a Tűzvillámokat.
Nem mellesleg olyan hirtelen történt minden, hogy meg sem tudtuk siratni Makeszt, akinek furcsamód rejtély övezte a halálát, ami teljesen megosztotta a csapatot.
Ron ugyanis azt vetette Hermione szemére, hogy a lány nem vette komolyan Csámpás korábbi merényleteit, és nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket a patkány védelmében, és a történtek tetejében még volt képe a macskáját ártatlannak beállítani, és azt mondani neki, hogy keresse tovább Makeszt a többi fiú ágya alatt. És mindennek tetejébe azt bizonygatta, hogy Ronnak nincsenek bizonyítékai Csámpás ellen, és hogy a vörös szőrcsomó talán már karácsony óta ott hevert, és hogy Ron azóta acsarog a macskára, mióta az ráugrott a Mágikus Menazsériában.
Ami akár jogos is lehetett volna, de sajnos minden körülmény az ellenkezőjére mutatott.
És én akartam hinni Hermione érveiben, bízni benne, hogy egyrészt Makesz él, másrészt hogy a barátságuk Ronnal rendbe jöhet, mert szörnyű érzés volt egy szakadék felett terpeszteni, ami egyre nagyobb lesz, és bárhová is döntök, hogy átlépek arra az oldalra, túl sok minden marad a másik oldalon, amit ott hagyok.
Ron olyan mintha az öcsém lenne, és ha Hermione pártját fogom, hiába utál meg, előbb-utóbb meg kell velem békélnie, hisz egymás nyakán élünk. De ez szinte lehetetlen volt, hisz bármennyire is akartam, még érdekből sem tudtam most a lány oldalára állni.
Az egész teljesen más volt a Tűzvillámos esethez képest.
Ott igaza volt, teljesen jogosan imtézkedett a védelmünk érdekében.
De még magamat sem tudtam átverni az indokokkal amiket Hermione mondott, hisz bármennyire is reménykedtem hogy igaza van, és Makeszt csak meg kell találni, a szeretett, vén patkányunk emlékére átpityeregve egy estét tudtam, hogy legbelül sajnos úgy történt, ahogy Ron meggyőződött róla.
Fogalmam sem volt ezt hogyan mondhatnám el Hermionénak, hisz tudtam, hogyha én Ron oldalára állok azok után, hogy az utóbbi hetekben ő kapart föl állandóan a földről és az ő vállán bőghettem ki magam, sose bocsátaná meg.
Főleg azok után igyekeztem inkább meghúzni magam és a vélenyem, miután másnap reggel a klubhelységben összefutva a lánnyal és Harryvel szemtanúja lehettem, hogyan reagál Hermione arra, hogy Harry is Ron álláspontját osztja.
- Persze, állj csak ki Ron mellett! - kiabálta, miután a szemüveges elmagyarázta ő hogyan vélekedik a dologról. Csak megszeppenten pislogott a tajtékzó lányra, miközben én sunyi módon oldalogtam a portré felé, nehogy engem is megkérdezzen, mert hazudni nem akarok, de ha igazat mondok, Hermione biztos hogy haját tépi. - Nem is számítottam másra! Előbb a Tűzvillám, most Makesz, mindenről én tehetek, mi? Hagyj engem békén Harry, épp elég bajom van nélküled is!
Ajkamba harapva, fülem és farkam behúzva iszkoltam ki a Griffendél toronyból, mielőtt a lány felrobban vagy engem is letámad.
Aljas volt, de tudtam, ha megmondom az igazat, márpedig hazudni nem fogok, akkor átharapja a torkom a lány, nem mellesleg akkor végleg elültetem benne az érzést, hogy most nem ketté szakadt a baráti társaságunk, hanem ő szakadt ki belőle, hisz ami történt megtörtént, és Ron nem fogja egykönnyen megbocsátani.
És hogy ne keveredjek olyan konfliktushelyzetbe mint Harry, inkább egyik odalra sem álltam, szimplán állandóvá kezdett válni, hogy szünetekben és órák után a klubhelységben vagy az ebédlőben az ikrekhez verődöm oda.
És ez ott függött a levegőben, szépen lassan mászva a hátunkra, a vállunkba csimpaszkodva. Hisz tettethettük azt, hogy majd rendbe jön ez, de mikor már a harmadik alkalommal is üvöltve veszekedéssé fajult az, hogy Ron és Hermione egy helységben tartózkodtak, szinte biztos voltam benne, hogy a négyesünk már soha nem lesz a régi. Túl nagy dolog mérgezte be az egészet.
Az incidens után Hermione könnyes arccal viharzott fel a hálókörletbe, miközben Harry, én és az ikrek és pár elsős megdöbbenve bámultunk utána, Ron meg szimplán odamorogta, hogy "kit érdekel ha besértődik megint".
Utána mentem volna megvigasztalni, de egyrészt, mivel Ron mellé pártoltam, fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, másrészt pedig lefoglalt az, hogy én is a könnyeket morzsoljam el a szememből, mert még mindig viszhangzott a helység attól, amiket ez a kettő egymás fejéhez vágott.
Ron a hajába túrva, hatalmas sóhajjal és nem túl illedelmes szavakkal (kíváncsi vagyok honnan tanult ilyen trágár beszédet, bár az elfojtva vihogó Georgeot nézve akadt pár tippem), levágta magát mellém, majd látványos szenvedésbe kezdett; elővette a gyógyszert amit még Makesznak vett az Abszol úton, és rimánkodni kezdett, hogy ezt már sose fogja megtudni, ért-e volna valamit a patkány gyógyulásában.
- Ugyan már - hajolt át felettem Fred, vigasztalóan megpaskolva az öccse vállát. - hisz folyton panaszkodtál, hogy semmire nem lehet használni. - próbálta jobb kedvre deríteni, ami nem igazán sikerült, főleg a következő szavai után: - Már réges-rég csak vegetált. Ha úgy vesszük, jobb is volt neki így. Hammm, és kész. Szerintem nem is érzett semmit.
- Fred! - hajoltam felé, és durván vállon csaptam a tapintatlan szavakért. Még csak nem is az én állatom volt, de nekem is rosszul esett volna.
- Makesz mást se csinált, csak evett és aludt - tette hozzá George, majd gúnyosan rám vigyorgott, mikor csúnyán ránéztem, amiért folytatta a hülyeséget, de őt már el sem értem, hogy figyelmeztetően megcsapkodjam a másik kanapéról. - Te magad mondtad.
- Egyszer megharapta Monstrót! - vette a néhai patkányt védelmébe Ron. - Emlékeztek Flower?
Segítségkérően fordult felénk, én meg Harry pedig nem győztünk bólogatni.
- Igen ez igaz. - felelte a szemüveges.
Fred mellettem elvigyorodott, én pedig már készültem felemelni a kezem, ha megint valami tuskóságra készülne.
- Az volt Makesz karrierjének fénypontja - jelentette ki gúnyos ünnepiességgel. - A heg Monstro úján örök időkig őrzi majd dicső emlékét. - majd mikor látta, hogy az öccse még mindig megsemmisülten mered maga elé, ingerülten kitárta a karjait. - Ugyan már Ron, mire jó ez a siránkozás? Menjél le Roxmortsba és vegyél magadnak egy másik patkányt!
- Ahj Fred, ez nem ilyen egyszerű! - csattantam fel. - Még elbúcsúzni sem tudtak, had gyászolja meg Makeszt rendesen!
- Igen! - helyeselt lebiggyedt ajkakkal Ron. - Egy új patkány sosem tudná pótolni Makeszt úgy...
Mindannyiunk elcsendesedett, mert Ronon tényleg látszott, mennyire megrázta a patkánya halála, én pedig megint kénytelen voltam megtörölni a szemem, mert égető fájdalmat okozott a mellkasomban belegondolni, hogy mi lenne ha ez Vadóccal és velem történt volna meg.
Végül a kínos csönd után, amit csak a szipogásom zavart meg (kiérdemeltem érte Fredtől egy döbbent pillantást), Harry tett egy utolsó próbálkozást, felajánlotta neki, hogyha elkíséri őt a szombati meccs előtti utolsó csapatedzésre, akkor kipróbálhatja a Tűzvillámunkat a pályán.
Ron reakciója annyira meglepett, hogy meg is feledkeztem pityeregni a patkány halálán.
Ugyanis erre annyira felderült az emlegetett, hogy meg is feledkezett Makeszról, és azonnal úgy pattant fel a kanapéról, mint akibe bolha csípett.
- Hát persze, hogy lemegyek! - újongott és izgatott vigyorral ragadta meg a barátja vállát. - Majd megpróbálhatok gólt dobni is róla?
Leesett állal bámultam fogadott öcsémre, aki úgy viselkedett és áradozott a seprűről és dobásokról, mintha a patkánya soha nem is létezett volna.
Én napok óta ezért vagyok gyűrött és nyomott, mert elvesztettük egy kedves, régi családi kabalánkat, és emiatt még Ron és Hermione barátsága is tönkrement, a szokásos négyesünk abszolút szétrobbant, ő meg azonnal a világ legboldogabb embere lesz, csak mert repülhet egy Tűzvillámmal?
Egy méregdrága seprű sem pótolhat sem egy elvesztett házi kedvencet, sem a barátságot...
Sértetten felpattantam, és egy szó nélkül elviharzottam a hálókörleteinkbe vezető lépcső felé, mert semmi kedvem nem maradt Ron mellett maradni, mert csak a torkának ugranék amiért ennyire könnyen vehető.
Már trappoltam volna fel a csigalépcsőn, amikor ahelyett hogy megmarkolhattam volna a korlátot, az én csuklómra markolt rá valaki.
Dühösen megfordultam, majdnem lefejelve így az időközben mellettem termett Fredet.
- Mi az... - kezdtem volna, de inkább csak bosszús beletörődéssel elharaptam a mondatot, mikor megláttam a fiút.
- Na most mi a sértődés tárgya? - villantott rám egy féloldalas mosolyt, és a szeme csillogása elárulta, hogy pontosan tudja miről van szó.
Megforgattam a szemem.
- Mi az hogy most? - fortyantam fel. - Úgy beszélsz mintha valami hisztis csitri len...
- Na ki vele! - vágott a szavamba. - Miért akarsz megint elvonulni?
Nagyot sóhajtottam, és behunytam a szemem, hogy kicsit lehiggadjak, majd mikor kinyitottam, kiszúrtam Fred válla felett elnézve Ront, aki még mindig lelkesen beszélt Harryhez, valószínűleg arról, hogyan és milyen trükköket akar megpróbálni a Tűzvillámon, miközben pont ő volt az egyedüli, aki nem bámult utánam bánatosan. Ergo, pont ő, akinek szólt, nem vette észre a duzzogásom.
- Ez! - mutattam drámaian Ron felé. - Megvédem attól, hogy piszkáljátok Makesz miatt, erre előkerül a Tűzvillám, és tőle akár Makeszt a szeme láttára ehetné meg Csámpás, akkor sem érdekelné!
Idegesen hadonásztam, majd mikor kifogytam a szuszból összefontam a mellkasomon a karjaimat, és morogva elnéztem.
Fred felkuncogott, majd mielőtt erre ráfortyanhattam volna, ennyit mondott:
- Én megmondtam, hogy nem Ronnak lenne érdemes odaadnod a Tűzvillámodat.
Erre csak ismét a szememet forgattam, és vállon sóztam.
- Ja persze, és pont emiatt nem érdemes, mi? - ingattam a fejem. - A múltkor ezt nem mondtad, szimplán csak meg akartál győzni, hogy neked adjam oda Ron helyett!
- A kettő nem zárja ki egymást. - vigyorgott pimaszul, mire csak egy dühös "argh"-ot hallatva elfordultam tőle.
Majd ha már kompromisszumnál tartottunk, közömbösen Fredre néztem, de a mosoly már ott bújkált az arcomon.
- Pénteken nem csak Ron lehet az, aki dob pár gólt egy Tűzvillámról - kacsintottam Fredre, aki leütve a magas labdát, megrántotta a vállát.
- Főleg, hogy Ron nem is fog, mert nem tudna gólt dobni. - mondta.
- Ahj, nem ez a lényeg - csattantam fel. - Az edzés előtt le akarnám vinni Hagridnak a kész beszédet. Ha lekísérsz, megfontolom, hogy megismételjük a múltkorit, és talán elgondolkozom rajta, kinek akarom adni a seprűmet. - öltöttem ki a nyelvem.
A pajkosság mögött azonban kétségbeesett reménykedés bújt meg.
Harryékkel nem mehettem a mostani helyzet miatt, sem Hermionéval, mert valamelyik oldal mindenképp pikkelne rám, bármelyiket is választom, viszont egyedül nem akartam lemenni. Így jobb a békesség, azért, hogy az ikrekkel töltök időt, senki sem haragudhat rám.
Így a szívem óriásit dobbant, mikor Fred kedves mosollyal biccentett:
- Áll az alku.
Hirtelen már nekem sem volt olyan rossz kedvem, és magamra is haragudhattam, mert a fiú pajkos vigyorát látva, egy pillanatra én is megfeledkeztem Makeszról.

******

A pénteki nap hamar elérkezett.
Végre hétvége, egyúttal azonban az utolsó csapatedzés is.
Előtte akartam odaadni a védőbeszédet Hagridnak, hogy semmi sem maradhasson ami frusztrál vagy elintézetlenül marad, és csak arra tudjak fókuszálni, hogy ma és leginkább holnap a lehető legjobb teljesítményem nyújtsam. Hiszen a múltkori meccsünk után muszáj nyernünk, ha versenyben akarunk maradni a kviddics kupáért.
Így hát, mielőtt végleg a nyakamba szakadt volna a meccs-drukk, még előtte a kviddics talár helyett a hosszú kabátomat kanyarítottam magamra, majd gondos tekercsbe hajtva a kész és javított szöveget, lebattyogtam a klubhelységbe, ahol Fred az ablakba ülve már várt rám, majd egy utolsót harapott a kezében tartott almába, és vigyorogva odakocogott hozzám, miközben a csutkát a kandallóba dobta.
- Indulhatunk? - bújt bele a fotelre terített kabátjába.
Utoljára bedugtam a kezem a zsebembe és kitapogattam a papírt, majd egy bólintással igent intve elindultam a portré felé.
Az út nem telt csöndben. Nem hát, hisz Fred Weasley volt az útitárs, mit is vártam.
Először csak azzal próbálkozott, hogy a minden ízű drazséból kiválogatott szemeket, amiket undorítónak talált, megpróbálta úgy legurítani a lépcső korláton, hogy végig is érjenek, de ez mind kudarcot vallott, a színes szemek csak úgy hullottak alá a több tucatnyi emeletnek ami felett áthaladtunk, miközben a fiú a sikertelen próbálkozások miatt nyafogott.
Aztán mikor elfogytak a cukorkák, zsebre vágta a kezeit, és megpróbálta a lépteit hozzám igazítani, ami elég nehezen ment neki a nyurga, két méteres lábai miatt, na meg ezért mert sikeresen megbotlott a kibomlott cipőfűzője miatt.
- Mpfh... - adta ki az értelmes hangot döbbenetében, miközben kalimpálva eltaknyolt...
Volna, ha nem ölelem át a derekát, és szorítom magamhoz, majd lököm neki a korlátnak hogy azon támaszkodjon, mert a fene se fog egy kigyúrt, majdnem két méteres kviddics játékost tartogatni.
- Köszi Flo - vigyorodott el, miután megtalálta az egyensúlyát.
- Igazán nincs mit. - forgattam meg a szemem, majd anélkül, hogy megvártam volna, tovább mentem és a vállam felett odaböktem. - És ne produkáld tovább magad.
Erre a válasz csak egy hitetlen "ch" volt, és az előnyöm azonnal semmivé lett, mikor meghallottam, hogy a fiú milyen könnyedén mellém kocog és beér.
Kerek egy percig sétáltunk csendben, amit csak a fogam vacogása zavart meg, ami egyre erősebb lett, főleg mikor kiértünk az előcsarnokba, ahol a hőmérséklet még elviselhetlenebb lett.
Fred rám sandított, és letekerte a kockás sálját, aztán a nagyajtó előtt fél méterrel megállítva magával szembe fordított, és áthajolva mellettem, a fejem köré tekerte.
Az ujját a sálba akasztotta, majd lehúzta a számról, és közben végig vigyorgott.
Kérdőn felvontam a szemöldököm:
- Ezt most mivel érdemeltem ki?
- Egy torokgyulladást mivel érdemelnél ki? - rántotta meg a vállát, majd kitárta nekem az ajtót és biccentett nekem, hogy menjek előre.
- Pontosan azzal amivel te is - válaszoltam, és már kezdtem volna letekerni a sálját, de megfogta a kezem és eltolta onnan, aztán pedig kitessékelt.
- Nekem nincs leszakadva a kabátom felső gombja, feltudom húzni a nyakamig - válaszolta, majd úgy is tett, és már indult is el a vadászkunyhó felé.
- Megfogtál - morogtam, ahogy megtapogattam a leszakadt gomb helyét, majd inkább panaszkodás nélkül belefúrtam a máris pirosra fagyott orrom a sálba, és a csípős levegő helyett a süti-Fred-enyhe csillagszóró illatot szívtam be.
Hóban ropogó bakancsal haladtunk előre, nehézkesen haladva a bokáig érő fehér dara miatt, miközben egy ideig csendben bámultuk a fehérbe öltözött erdőt, hósipkás hegyeket és ködbe bújt völgyeket.
- Szerinted anya mennyire fog kiakadni egytől tízig terjedő skálán ha megtudja hogy Makesz kipurcant? - kérdezte a semmiből Fred, miközben faarccal nézte a szájából előtörő párát.
Nagyot nyeltem, majd gyorsan megtöröltem a szemem, amiket hirtelen megint elleptek a könnyek a vén patkányunk halála miatt.
- Hát... - kezdtem egy szipogás után. - Azt nem tudom... De mibe, hogy szegény Ront fogja hibáztatni érte?
Fred halkan felkuncogott, amiért nagyon csúnya pillantást nyert tőlem.
- Ah, már látom is, ahogy hajigálja Ronra a fakanalat, hogy miért nem tudott rá jobban vigyázni. - mondta a fiú, miközben Molly szigorú arcát utánozva lehajolt, és egy marák havat felkapva úgy dobta el, ahogy az asszony szokott... bármilyen konyhai eszközt, ha rátör az idegroham valamelyik engedetlen csemetéje miatt.
Ezen kicsit azért mosolyogtam, de aztán megint elkomorodtam, és csak ennyit mondtam:
- Makesz azóta velünk van, hogy Percy kiskorában megkapta. Néha rajtakaptam Mollyt, hogy gügyög hozzá főzés közben, bármennyire is tagadta hogy szereti azt a patkányt, tudom hogy neki is fájni fog a hír.
Fred szomorú ábrázattal bólintott, majd támogatóan a vállamra tette a kezét.
A gyász nehéz lepelként borult ránk.
Nem szóltunk többet, csak a melankólikus csöndbe merülve megtettük a maradék utat Hagrid házáig, miközben hallgattuk, ahogy a rengeteg mélyéről felhuhog egy bagoly.
A cipőnk teljesen átázott, mire elértük a vadőrlakot, a talpunk nem is kopogott a lépcsőn, annyi hó tapadt rá.
Miután felértünk, bekopogás közben megpróbáltuk a hó nagyját lehúzni a legfelső lépcső szélén. Több-kevesebb sikerrel.
Zár kattanása hallatszódott, és miközben az ajtó kitárult, hálát adva átfagyott kezeinkkel húzódtunk közelebb a bejárathoz.
Hagrid óriási alakja jelent meg, hatalmas, foltokból varrt pulóverben, foltos medvebőr nadrágban és akkora bakancsban, amibe beletudtam volna férni ülve.
Az óriás szakálla mögül felcsillanó szemekkel meredt ránk, és olyan vidám elbődüléssel köszöntött minket, hogy ijedten Frednek ugrottam.
- FLOWER! FRED! - bömbölte a vadőr, majd lapátkezét kitárva felénk lépett.
Fred termete ellenére ügyesen kitért a hatalmas mancsok elől, én viszont nem voltam ilyen szerencsés, egy pillanat múlva már megrokkant hátamon egy óriási karral fúródott a képem Hagrid hasába, miközben az arcomat szúrta a durva szakálla. - El sem hiszitek mennyire örülök hogy itt vagytok! Nagyon rég jártatok itt! Már azt hittem megfeledkeztetek rólam!
- Mhmmhfh - válaszoltam, ami egy "dehogyis Hagrid, hogy gondolhatsz ilyet" akart lenni, de a szavaknak egy óriási bendő és egy marék szakáll állta útját.
Nagy nehezen kibontakoztam az ölelésből, majd hátrébb léptem, és illedelmes mosollyal megvártam, amíg Hagrid beinvitál.
Beléptünk, majd amennyit sikerült, a latyakból a viharvert lábtörlőbe töröltünk, amin égett lyukak, fognyomok éktelenkettek, még Norbert, a sárkánybébi emlékét őrizve.
- Nem mintha nem örülnék a látogatásnak - mondta Hagrid, miközben felkapott az asztalról két sütőkesztyűt, és az időközben sípolni kezdő teáskanna felé igyekezett, ami a tűzön forrt. - De hogyhogy csak ti ketten vagytok itt? Hermione szokott még beugrani, de mindig nélkületek, Harryt és az öcsédet Fred, pedig már nem is tudom mikor láttam erre járni...
Freddel összenéztünk.
Természetesen tudott mindkét balhéról, a Tűzvillámosról is, hisz ha Ron és Hermione az elmúlt hónapban összevesztek valamin, az látványosabb volt mint egy nyilvános kivégzés. Állandóak voltak az üvöltözve veszekedések és sértődött néma tüntetések egymással szemben, annyira, hogy lassan már minden griffendéles erről pusmogott, hisz ennek mind a szemtanúi lehettek azok, akik a klubhelységben tartózkodtak ilyenkor, és általában sikerült ezeket a balhékat mindig akkorra időzíteniük, amikor csúcsidő volt a toronyban.
Az egész egy ostoba szappanoperára hasonlított.
És hát így elég volt Freddel egy pillantást váltanunk ahhoz, hogy megvitassuk az okát.
Annyira szétszakadt a baráti társaságunk, hogy már kínos lett volna együtt lennünk, Makesz halála után főleg. Hisz hiába tudta volna Hermione és Ron moderálni magát mondjuk egy Hagridnál tett látogatás alatt, akkor is szörnyen kínos lenne az egész. Nem szólnának egymáshoz, nem is néznének egymásra, max olyan gyilkos tekintettel, hogy én sírnám el magam tőle.
Érthető volt, hogy minden közös pontot elkerülnek, így a vadőr kunyhót is, vagyis, most már tudom, hogy csak az egyikőjük.
Nem is sejtettem, hogy Hermione járt itt, méghozzá elég sokat.
- Hermione... szokott itt járni? - kérdeztem döbbenten, miközben végignéztem ahogy az óriás végiglocsolja a padlót forró vízzel, ahogy a fém véletlen hozzáér a kezéhez.
A kanna nagyot csattant az asztal tetején, és Freddel gyorsan elhúztuk a kezünket, mielőtt arra is ráömlik a teavíz.
- Igen - vakkantotta Hagrid. - Olyan furcsa lenne ez? Már meglátogatni se szabad engem?
- Jaj, nem úgy értettem - nyögtem gondterhelten. - Csak... mostanában... nem... töltünk annyi időt együtt. Vagyis izé... - segítségkérően Fredre néztem, ugyanis a dadogásomból semmi értelmes választ nem tudtam adni Hagridnak.
- Ron, Harry, Hermione és Flower mostanában el vannak foglalva a saját dolgaikkal - próbálkozott Fred, mire fintorogva meredtem rá.
Ennél rosszabbat akarva se mondhatott volna, mire kiérdemeltem egy sértett vállrántást.
Jogosan, még mindig jobban csinálta mint én.
- Beszélsz már itt zöldségeket - legyintett Hagrid, ahogy a csészés polc felé igyekezett, majdnem ránk borítva az asztalt, amit Fred akadályozott meg azzal, hogy gyorsan rákönyökölt. - Titeket akkor is együtt látni, ha épp világvége vagy vizsgaidőszak van.
A vadőr három csorba csészét tett elénk az asztalra, majd kihúzott egy széket, és hangos nyekkenéssel levágta magát rá, és gyanakvóan végigmért minket.
- Na halljam, ki vele - biccentett - Mi a szösz van veletek gyerekek, eh?
Freddel megintcsak összenéztünk, majd hogy a válaszadást minél tovább húzhassuk, a lehető leglassabban húztuk ki a székeket, hogy helyet foglaljunk az asztalnál.
-Hát öhm... - nyögtem.
-Bonyolult. - mondta Fred.
-És hosszú.
-

Van időnk ha jól tudom - mondta Hagrid, majd két csészét tolt elénk, és megtöltötte teával. - Az edzésig még van majdnem két órátok.
- Honnan tudod? - döbbentem le, majd gyorsan elrántottam a kezem a csészétől, amibe Hagrid forró vizet locsolt.
- Ejnye, ennyire szabadulni akarsz Flower? - húzta fel a szemöldökét az óriás. - Hisz csak most jöttetek. Most már komolyan érdekel mi ilyen komoly dolog. - mondta, majd Fred poharát is megtöltötte. - Egyébként tudom mikor vannak az edzések, az egész iskola a közelgő meccstől hangos. Főleg, hogy most van az utolsó esélye a Griffendélnek versenyben maradni a kupáért.
- Köszi az emlékeztetést - morogtam, és a versenydrukkra azonnal összeszorult a gyomrom. Hisz épp ma van az utolsó edzés a Hollóhát elleni ütközet előtt.
- Ne tereld a témát - vakkantotta a vadőr. - Meséljetek szépen.
Nagyot sóhajtottam, és becsuktam a szemem, miközben a fejemet az asztalra nyomtam, hogy csillapítsam a hangos gondolatokat.
Nem volt kedvem beszélni róla.
Egyrészt ez akkor is váratlanul ért volna, ha nem felkészületlenül érkezem ide, de csak úgy a semmiből nem tudok olyan választ adni, ami leírja a helyzetet, nekem sem annyira kínos és nem sértem vele egyik félt sem a "Hermione Ron ellen" háborúból.
- Ennyire rossz a helyzet? - kérdezte Hagrid, majd megpróbálta óvatosan megrázni a vállam, ami nem igen jött össze neki, úgy megfejeltem az asztal sarkát tőle, hogy fél percig csillagokat láttam és könnyeztem.
- Elég rossz igen - fogott bele Fred, miután látta rajtam, hogy egy értelmes mondatra sem vagyok képes. - A történet lényege annyi, hogy Hermione macskája megkajálta Ron patkányát, és nagyon úgy néz ki, hogy azok ketten végleg összevesztek. Flower meg szimplán nem akart két tűz közé állni, szóval pártatlan maradt.
Hagrid tátott szájjal meredt ránk, először Fredre majd rám, mintha azt remélné ez csak egy rossz vicc és mindjárt megcáfolom.
De én csak a számat húztam, és szomorúan bólogattam.
- Na ne! - bődült akkorát Hagrid, hogy az ágy mellett alvó Agyar ijedten felriadt. - Ez most komoly? Nem szórakoztok?
- Szórakoznánk ilyennel, Hagrid? - kérdeztem bánatosan, majd kipislogtam pár könnyet, amit most nem az asztal pereme okozott.
Fred keze az asztal alatt óvatosan, támogatóan megszorította az enyémet ami a térdemen pihent.
Az óriás lapátkezével a szája elé kapott, majdnem felborítva a teát.
- Nahát ilyet! Pedig biztos voltam benne, hogy semmi olyasmi, ami miatt ti négyen ne tudnátok kibékülni. Komolyan, titeket első osztályos korotok óta nem láttalak külön, még a legveszélyesebb helyzetekbe is mindig együtt kevertétek bele magatokat. - hitetlenkedett Hagrid a hasát csapkodva döbbenetében. - De ez? Hát gyerekek, ezt nagyon jól összehoztátok...
- Nekem mondod? - csattantam fel a hajamba túrva. - Szerinted milyen érzés ugrálni a két tábor között, aztán meg kerülni mindkettőt, mielőtt valaki rám is végleg megsértődik? Hiányoznak a barátaim, a baráti körünk, főleg ebben az azkabanos őrületben, de én Ron helyében nem tudok Hermionénak megbocsátani, és az ő helyében sem tudok kárpótolni senkit! Hiába akarom, van valami amit én se tudok rendbe tenni, akkor se ha mindenki elvárja tőlem, oké? - annyira elragadott az indulat, hogy észre sem vettem, hogy zihálok, ki vagyok vörösödve és a nagy hévben fel is álltam a székből, és úgy kiabálok Hagriddal. Akivel az illem szerint nem is tegeződhetnék elvileg.
Miután befejeztem, és még az asztalra is csaptam, hirtelen beállt a csönd, ami rádöbbentett arra, hol vagyok, ki vagyok és mit és kinek, na meg hogyan mondok. Főleg miután Hagrid döbbent tekintetébe néztem.
A számra tapasztottam a kezem, mintha ezzel visszatömhetném a szavakat, és közben a könnyes szemeimmel igyekeztem minden bocsánatomat az asztalra vetíteni.
A csönd égetett.
De Hagrid bús, sértett hangja még inkább:
- Senki nem kért tőled ilyet Flower. - mondta finoman az óriás.
- Én...én tudom... én csak... - motyogtam, miközben Fred felállt mellőlem, és csitítóan visszatolt a székembe, miközben félvállal átkarolt, és "csak lazán Flo" mondatokkal próbált lenyugtatni. - Én... sajnálom.
Ennyit bírtam kinyögni, mielőtt a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne szipogjak fel.
A sírás marta a torkom kegyetlenül, de úgy döntöttem nem kéne a meccs előtti utolsó edzésen Wood elé állni kisírt szemekkel és eldugult orral, és Hagridhoz sem azért jöttem, hogy pszihológust csináljak belőle.
Meg kell tartanom az ilyen idegrohamaimat magamnak, mert senkinek nem segítek vele. Legfőképp magamnak nem.
- Semmi gond, ugyan - legyintett a vadőr. - Rád jár a rúd ebben a tanévben Flower. Senki sem hibáztathat ilyenekért. De meg kell értened, hogy a legtöbben nem is tesszük és nem is várjuk el, hogy mindig minden konfliktust te oldj meg a Roxfortban. Főleg a tavalyi év után...
Nagyot nyeltem a tavalyi év gondolatára. De most legalább nem okozott akkora gyomorgörcsöt mint szokott, mert most legalább volt hatezer másik dolog, ami a közelmúltban történt és ami volt annyira súlyos, hogy aggódhatok rajta.
De jó...
Kisvártatva Hagrid ismét megszólalt, miközben felállt az asztaltól, hogy az egyik szekrény tetejéről megkeményedett teasütis tálcát cipeljen oda hozzánk.
- Akartam is mondani. - fogott bele, miközben elénk tette az édességes edényt. - Nem kell ám megírnod a beszédet. Így is bőven többet tettél már Csikócsőrért és értem mint amit kéne, és nincs jogom ilyen terheket szabni rád amikor...
- Hagrid - szóltam közbe, miközben kiérdemeltem Fredtől egy értetlen pillantást, amiért nem eszek a sütiből, ő pedig naivan nyúlt értük, hiába néztem rá figyelmeztetően.
- Itt van Sirius Black, a dementorok, most ez... - folytatta a vadőr.
- Hagrid!
A kicsit határozottabb hangnem meghozta a hatását, az óriás elhallgatott.
- Részben ezért is jöttünk ide - mondtam, majd a zsebembe túrtam és kihúztam a készre írt szöveget. - Itt a beszéd.
Azzal leraktam az asztalra a pergament, és a férfi elé toltam.
- Olvasd el, hogy jó-e, kell-e még-e bele valami... igyekeztem minden régi referenciát beleírni, meg minden téged és Csikócsőrt illető jogot megemlíteni, de azért szükség lesz a te véleményedre is. - mondtam félénken, Hagrid reakcióját várva.
A vadőr a kezébe vette a minden fiókot megjárt lapot, ami már eléggé viseltes volt, és kicsit fura is, mert mindig azzal a pergamennel és tintával írtam rá, amit épp találtam. De kész volt, és ez volt a lényeg, bár a magabiztosságom egy pillanatra megingott, mikor Hagrid már percek óta csak tátott szájjal meredt az irományra.
A víz levert, hogy hónapoknyi munkám a vadőr egyetlen lekezelő pillantásává veszik, ám ekkor Hagrid úgy elbődülte magát, hogy azt hittem kiköpöm a szívem ijedtemben.
- KÖSZÖNÖM - kiáltotta, és én biztos voltam benne, hogy a kandalló fölé akasztott üst is megremegett a hangjától.
Az óriás hatalmas, döngő léptekkel jött oda hozzám, majd éreztem, hogy a két vastag karja a vállamra csapódik, és ő jól magához szorít.
Nem voltam benne biztos a vékony sípolás a torkomból jött, vagy a tüdömből amiből Hagrid kipréselte a levegőt.
A nyakamba zúdult szakáll mélyéről szipogást hallottam, ezért bizonytalanul megpaskoltam az óriás karjait, és közben megpróbáltam kidugni a fejem a válla mellett, hogy kapjak levegőt.
- I-ighazán nincs mith - mondtam, amennyire a levegőhiánytól sikerült.
Fred már épp nyúlt volna felénk, hogy lehámozza rólam Hagridot, mielőtt végleg megfulladok (s közben könnyezett a szeme, amiért teli erőből ráharapott a kőkemény teasütire), ám ekkor a vadőr eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Nem, nem érted Flower - mondta szenvedélyesen. - El sem tudod képzelni, mekkora csodát tettél ezzel a beszéddel!
Zavartan nevetgéltem, és a szoba másik sarkába bámultam.
- Ugyan...
- Nem ugyan, Flower - rázta vadul a fejét Hagrid. - Hát nem fogod fel? Ezzel meg tudod menteni Csikócsőr életét! Flower, megtudsz menteni egy ártatlan lelket!
Az utóbbi szavainak sikerült elérni bennem azt, ami rádöbbentett, hogy valóban nagy lépést segítettem megtenni ahhoz, hogy megóvjuk a hipogriff ártatlanságát. Megilletődve néztem le az ölemben pihenő kezeimre, és halványan mosolyogtam. Boldog ember leszek, ha tudom, hogy ezt megtudtam tenni Hagridért és Csikócsőrért.
- Flowernek nem újdonság az ártatlan lelkek megmentése. - szólt közbe vigyorogva Fred, aki elég idétlenül nézett ki, a szemfoga mellé szorult sütimorzsákkal. - Amióta idejár, a főfoglalkozása.
Döbbenten fordultam a fiú felé, aki csak kuncogott.
Menten úgy elpirultam mint egy érett paradicsom, és zavaromban azt sem tudtam hova nézzek. Mielőtt ellenkezhettem volna, Hagrid felállt mellőlem, majd gyorsan a tűzrakás felé sietett, amin egy kisebb edényben ismeretlen eredetű húscafatok főttek. Remélhetőleg Csikócsőrnek és nem Hagridnak. Vagy mégrosszabb, nekünk.
- Ebben van valami - helyeselt, miközben leemelte az edény fedelét, és az egész szobát furcsa halszag töltötte be. - Bocsánat a szagért, ma heringet főztem. Jót tesz a hipogriff emésztésének.
Az orrfacsaró bűz sem tudta elvonni a figyelmem arról, amit a vadőr mondott.
Meg Fred.
Rettenetesen zavarban voltam.
Igen, valóban sokszor keveredtem bajba azért, mert hősködni akartam az elmúlt két év során, de... semmi olyat nem tettem, amiért mondjuk Harryt, Ront vagy Hermionét ne lehetne kiemelni.
Fülig vörösödve bámultam a kezeimet, teljesen tanácstalanul, hogy most mit kéne mondanom. Nem akartam jópofozni, elvégre az életmentésekért nem csak nekem lehet kreditet felírni, de Fred szerencsére megtörte a csöndet:
- Tényleg, hol van most az az óriásmadár?
- Hipogriff - javítottuk ki Hagriddal egyszerre.
- Akkor az.
- Most épp a tónál kötöttem ki egy hosszabb kötéllel, hogy tudjon a lelkem halászgatni egy kicsit. - adta meg a választ az óriás.
- Nem unja, hogy folyton pórázon kell lennie? - kérdeztem szomorkásan.
Hagrid búsan bólogatott.
- Óh, ha tudnád... - sóhajtott, majd megtörölte a szemét. - Mindennap sírdogál, már menne a többi griffel repkedni, de hát a szabályzat szerint még a telekről sem mozdulhatna el, már így is a tűzzel játszok, hogy kiviszem a tóhoz, meg itt bent elengedem.
- Remélhetőleg már nem lesz így sokáig. - próbálta meg Fred jobb kedvre deríteni a vadőrt.
- Hidd el fiam, nálam senki nem akarja ezt jobban.
Úgy döntöttem, nem fogok ellenkezni azzal, hogy de én igen. Nem lett volna szép, főleg, hogy én nem vagyok a gazdája.
Pedig megint elkönnyesedett a szemem a gondolatra, hogy milyen sors várhat Csikócsőrre, ha nem járunk sikerrel.
Hogy ne vegye észre senki, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon, gyorsan kibámultam az ablakon.
Elmélázva bámultam a zord téli tájat, miközben halk zajok kísértek a bambulásban. Hagrid ahogy az edényekkel csörömpölt, Fred, ahogy megpróbálkozott egy újabb megkövült süteménnyel.
Unottan pásztáztam a csupasz fák sorait, a hóbuckákat, távolban ágaskodó hegyeket, néha hunyorogtam egy sort, ha valamit nem láttam a szállingózó hó miatt.
Egy jó ideje csak kényelmes csöndben ülve élveztük a vadőr kunyhó nyújtotta melegséget, ami a tűzrakásból áradt.
Aztán olyan hirtelen történt minden, hogy feldolgozni sem volt időm.
A fák törzsének árnyékában hirtelen kiszúrtam egy fekete alakot.
Először azt hittem csak káprázik a szemem, mert olyan gyorsan suhant bokorról bokorra, hogy abban sem voltam biztos, tényleg ott van-e.
De ott volt.
És mintha érezte volna, hogy kiszúrtam, megállt, így teljesen ki tudtam venni, mi is az pontosan.
Karcsú lábai, hosszú, izmos teste és nagy, kajla fülei voltak. Éjfekete szőre és óriási mancsai pontosan azok voltak, amik a rémálmaimban is kísértettek.
A fekete kutya.
Pontosan az, amelyiket a nyáron kergettem, pontosan az, amit a tónál láttam először, ami követett a Roxfortba is, ami mostanában minden rémálmomban benne volt.
Mintha Sirius szökése egyúttal rám szabadította volna ezt a sötét óment is, hogy a nyomomban járjon, és rettegésben tartson anélkül, hogy apám megmutatkozna.
Az állat hosszú pofáját az ablak felé fordította, és Merlinre meg mernék esküszni, hogy egyenesen rám nézett.
A rémület úgy ütött nyakon mint egy hidegzuhany.
A következő amire emlékszek, hogy olyan hirtelen pattanok fel a székből, hogy az nagy csattanással hátraborul.
Számra szorítottam a kezem, és úgy bámultam ki az ablakon, miközben a fenevad hátracsapta a füleit, és egy utolsó pillantást vetve rám, megiramodott az erdő belseje felé.
Egy pislantás, és a fekete kutya sehol sem volt.
- Hé, Flo, mi a baj? - állt fel azonnal Fred a helyéről, miközben a teasütit nagy koppanással dobta vissza a tálcára.
Miközben a fiú mellém lépett, és csitítóan megpróbálta lehámozni a kezem a számról, Hagrid megfordult a heringes lábossal a kezében, és gyanakodva méregetett minket:
- Mi a fene történt?
Nem válaszoltam, Fred pedig csak tanácstalan pillantásokkal tudott szolgálni.
- Én... izé én... - motyogtam, és megpóbáltam a lehető legértelmesebb magyarázatot kinyögni. - Mennyi az idő? Még át kell öltöznöm a kviddics taláromba...
- Még van vagy másfél órátok... - dörmögte a vadőr.
- I-igen, de nekem most jutott eszembe, hogy... - vakmerőség volt belekezdenem a mondatba amit nem tudtam befejezni, mert egy épkéz hazugság sem jutott eszembe.
- Tényleg, Flowernek igaza van, mennünk kell. - csapott a homlokára Fred. - Wood mondta, hogy sokkal hamarabb kell odaérni, mert Flowernek akar tartani egy gyorstalpalót a cserejátékos dologról, holnapra.
Arra sem volt időm, hogy döbbent és egyben hálás arcot küldhessek felé, amiért fedezett, mert máris megragadta a vállam, majd az ajtó felé tolt.
- Köszönjük a teát és a sütit, Hagrid - mondta gyorsan, én pedig esetlenül motyogtam egy "köszönjük"-t, és hagytam, hogy Fred kinyissa előttem az ajtót, majd kitereljen a hidegbe, miközben gyorsan elköszönt, és időt se hagyott Hagridnak ellenkezni (aki feledtébb gyanakodva meredt ránk), becsapta a vadőrlak ajtaját.
Karon ragadott, és sietve maga után húzott a lépcsőn, amin a fagyott fokok miatt kétszer is a fiúnak estem.
Amennyire a vádliig érő hóban tudtunk, gyorsan elindultunk.
Zihálva rakosgattam egyik lábamat a másik elé, miközben egyre nehezebben ment a haladás a lábamra ragadó hó miatt.
Frednek azonban mintha fel sem tűnt volna, úgy tört előre nyurga lábaival, mintha a méteres hóréteg nem is létezne.
Így hamar beért, és megragadva a vállam, maga felé fordított.
Kérdőn néztem rá, majd a háta mögé, bele a rengetegbe.
Nagyot nyeltem, és éreztem hogy a csizmámba ment hónál is hidegebb veríték csorog le a hátamon.
Kint voltunk. Kint, ahol pár másodperce láttam azt a hatalmas fekete kutyát, ami álmaimban megtámadott, reggel pedig kísértett.
Nem éreztem magam biztonságban, de ez az arcomra is kiülhetett, mert Fred közel hajolt, és aggodalmasan megrázta a vállam:
- Elmondod, igazából miért ugrottál fel úgy, mint aki szellemet látott?
"Pontosan ezért. Szellemet láttam." - vágtam volna rá, de behunytam a szemem, és mély levegőt vettem.
Frednek értelmes magyarázat kell, ha azt akarom hogy higyjen nekem. És muszáj lesz, mert ő volt az egyedüli, aki rajtam és Harryn kívűl biztosítani tudja, hogy nem csak képzelődünk.
És hacsak Frednek sem jósolt Trelawney zordókat a teás poharából, akkor ő lehet egy lépés a megoldás felé, egyúttal megnyugodhatok, hogy nem vár rám közelgő halál.
Csak megint egy megoldandó rejtély, ami minden energiámat elveszi az utolsó félévre. Remek.
Inkább akkor az előző.
Jó ez még viccnek is rossz, főleg, hogy általában minden évben egy olyan rejtélyt oldottunk meg, ami majdnem az életünkbe került.
Kifújtam a levegőt, egyúttal a kavargó gondolatokat is, és úgy döntöttem egyenes leszek.
- Emlékszel arra a fekete kutyára? - kérdeztem. - Amit nyáron láttunk?
Az egész teljesen nonszensznek hangzott, és Fred arca pontosan ugyanezt tükrözte.
- Igen - felelte bizonytalanul, majd félre billentette a fejét. - Azt ne mondd... azt ne mondd, hogy most is láttad.
- De. Pontosan ez történt.
Fred nem válaszolt, csak gondterhelten a hajába túrt, és elnézett.
Nem tetszett a szemében megcsillanó bizonytalanság.
- Ugye hiszel nekem? - kerestem a tekintetét kétségbeesetten.
- Persze, hogy hiszek neked Flo - válaszolta, de továbbra sem voltam meggyőzve. - Egyszerűen csak... Annyira fura az egész.
- Nekem mondod?
- Úgy értem... eleinte azt gondoltam, hogy csak megint elszaporodtak a farkasok a falu környékén... de lehetetlen, hogy ugyanaz a farkas követett téged idáig a Roxfortig. Nem lehet, hogy csak hasonló volt a kettő amit láttál?
- Nem, és még csak nem is farkas volt, Fred! - csattantam fel, és elfordultam tőle, hogy idegesen járkálni kezdhessek. - Megismerem! Ő volt az akit az Odúnál is láttunk! Tudom!
Tehetetlenül rúgtam egy hóbuckába
- Aaaarghh! Senki sem hisz nekem! Azt hiszem teljesen be fogok golyózni!
Mielőtt kitéphettem volna a hajam idegi alapon, Fred mögém lépett, és határozott mozdulattal maga felé fordított.
- Egy szóval sem mondtam hogy nem hiszek neked - förmedt rám a fiú. - Csak próbálok értelmes magyarázatot találni a dolgokra! Nem lenne jobb egy apró félreértés, mint az, hogy megint azon aggódjunk, ki akar az életedre törni?
Azonnal elhallgattam, és bocsánatkérően néztem Fredre, aki teljesen kipirult az indulattól. A látvány szokatlan, és annál inkább ijesztő volt.
- Sajnálom - motyogtam alig halhatóan.
Fred vonásai azonnal engedtek, mikor látta, milyen védtelenül nézek rá, majd egy hirtelen mozdulattal magához szorított, és az állát a fejemre tette.
Annyira meglepődtem, hogy csak pillanatokkal később öleltem vissza bizonytalanul.
- Nincs miért bocsánatot kérni, Flo - mondta csitítóan. - Csak hagyd, hogy segítsek neked.
- De hát már így is nagyon sokat segítesz. - néztem fel rá.
A pimasz mosoly, amit cserébe kaptam, mindent megért.
- Azzal, hogy utaskísérőt játszok Hagridhoz?
- Tudod mekkora segítség, hogy nem egyedül kellett lejönnöm? Láttad, hogy most is alig bírtam, amikor Harryékről kérdezgetett.
A fiú felkuncogott.
- Hát biztosan életbevágó, ha a Tűzvillámodat ajánlgatod fel cserébe. - kacsintott.
Megpróbáltam eltolni magamtól, és miután ez nem sikerült, mérgesen a mellkasára csaptam.
- Te tróger! - morogtam. - Csak emiatt jöttél le, mi?
- Micsoda feltételezés! - tettetett sértettséget Fred.
Én azonban csak elhátráltam tőle, karba tett kézzel csóváltam a fejem.
És a végén csak elérte amit akart, mikor már térdre ereszkedve siránkozott arról, mennyire elítélem; elmosolyodtam.
- Na jól van állj fel, mert felfázol - ráncigáltam fel a földről nevetve.
- Most meg aggódsz értem? - ciccegett. - Teljesen kiolvashatatlan vagy drága Flower.
Megintcsak nevettem.
- Amúgy tényleg olyan hideg van, hogy mindjárt lefagy a...
- Oké, akkor menjünk fel, és együk meg a maradék csokibékát, amit a szilveszteri pukkantósból kaptam. - vágtam gyorsan a szavába, majd röhögve magam után húztam a fiút, aki kezdett komolyan siránkozni, amikor a hóban térdeléstől derékig elázott a nadrágja. - És átöltözünk valami kevésbé vizesbe, még úgy is rengeteg időnk van.
Fred egyetértően iramodott meg a kastély felé, én meg nevetve próbáltam tartani vele az iramot, és próbáltam nem törődni azzal a szörnyű, félelmetes érzéssel, hogy valaki figyel a rengeteg fái mögül.

Végül a csokibékák sorsa az lett, mikor felértünk, hogy Fred elővett két bögrét, majd a még két éve letört, fiú hálószoba függönytartó rúdjára fellógatta őket, és beletartotta a tűzbe, miközben az édességeket a poharakba tömte.
A világ legnevetségesebb látványa volt, ahogy egy törött boton egyensúlyozva két bögrét, Fred ott gubbaszt a kandalló előtt, és ha bárki arra járva megkérdezte mi a fészkes fenét művel, csak rávágta, hogy instant forrócsokit.
Én eközben pedig mögötte ültem a kanapén, és fetrengve a röhögéstől, megpróbáltam örökre a fejembe zárni ezt a képet, ami valljuk be nem volt nehéz.
Az egész procedúra vége pedig az lett, hogy a rúd, mivel fából volt, kigyulladt, ezért Fred felkapta Hermione tintatartóját az asztalról, és a végére locsolta.
Mondanom sem kell, hogy a lány minimum egy tizenöt percen keresztül üvöltött Freddel, és végül én kárpótoltam azzal, hogy felajánlottam a fiókomból a tintatégelyes készletemet, hogy vegyen belőle egy újat nyugodtan, mert nekem ez a látvány megért egy üveg tintát.
Utána persze Fred után is takaríthattam, sika bűbájjal megpróbáltam a kék foltokat legalább annyira kiszedni a szőnyegből, hogy McGalagony ne vegye észre.
És végül kanalakkal kellett felkaparni a csokoládét a bögre aljáról, mert (mily meglepő) nem olvadt olyan szépre ahogy Fred azt egy törött függönytartótól remélte, hanem eldeformálodott, szörnyszülött lények lettek a csokibékákból.
És az egészre rátett egy lapáttal, hogy még működött a csoki varázsa, így a félig megolvadt zombi-békák szánalmasan vonszolták magukat a bögre alján.
Borzasztó volt, de legalább az íze megmaradt. És igenis megérte Fred magánshow-ja vele, mertha ugyanoda lyukadtunk csak félig megolvadt békaszörnyekkel, akkor is az év egyik legvicesebb emléke marad, főleg hogy a vége felé, amikor majdnem kigyulladt a klubhelység, minden griffendéles odagyűlt Freden röhögni.
Így hát kellemes, na meg olvadt csoki ízzel kísérve vonultunk le a kviddics pályára, nyomunkban Ronnal, aki már alig várta, hogy edzés után felülhessen a Tűzvillámra.
Még mindig rettenetesen izgultam a meccs miatt, ami várt ránk, főleg, hogy ez volt az utolsó edzésünk, egyben az utolsó esélyünk hogy versenyben maradjunk.
És ezt sajnos semmilyen békaforraló akció nem tudta feledtetni velem.
El sem tudtam képzelni, ha én cserejátékosként így érzek, akkor vajon a csapat többi tagján mekkora nyomás lehet.
Kiérve a pályára azonban nem tudtunk azonnal a lovak vagyis gurkók közé csapni, ugyanis Madam Hooch, aki továbbra is minden edzésünket végigülte a dementoros eset óta, éppen annyira el volt ragadtatva a Tűzvillámtól, mint bárki más. Felszállás előtt odaviharzott hozzánk, majd kikapta Harry kezéből a seprűt, és rögtönzött sportszerismereti kiselőadással tisztelt meg minket.
Aminek máskor örültem volna és nyálcsorgatva hallgattam volna, de már legszívesebben száguldoztam volna a hónom alatt a kvaffal, hogy tökéletesítsek mindent, a holnapi meccsre.
Így hát érdeklődéssel leplezve az ingerültségem, én is beálltam a többiek közé, akik Madam Hooch köre gyűltek, és hallgattam a Tűzvillámról zengett ódáját.
- Nézzétek, milyen tökéletes a súlyelosztása! Ha a Nimbusz sorozatnak van gyengéje, akkor az az enyhe farnehézség - igyekeztem nem felhorkanni. Tűzvillám ide vagy oda, az én kis Nimbuszom minden felhajtásnál többet ért. - Számos példánynál megfigyelhető, hogy pár év után lógatni kezdi a farkát. A nyelet is tökéletesítették; egy leheletnyivel karcsúbb, mint a Jólsep-R-eké, inkább a régi Ezüst Nyilakra emlékeztet. Azok kiváló seprűk voltak, nagy kár, hogy leálltak a gyártásukkal. Én magam is Ezüst Nyílon tanultam meg repülni...
És ez így ment tovább, hosszú percekig.
Már fel sem fogtam mit mondd, és annyit áradozott, hogyha nem ígértem volna meg Frednek, hogy használhatja edzés után, fölszaladtam volna kicserélni a Tűzvillámot a Nimbuszomra. Fogalmam sincs, ahhoz miért ragaszkodtam jobban, hogyha azt is apámtól kaptam, de hát az más volt. Azt egy olyan apa adta, akit akkor még el is tudtam képzelni, igazi apának.
Madam Hooch szónoklatába végül Wood szólt közbe, és még soha nem voltam ennyire hálás, amiért sietteti a gyakorlást:
- Elnézést tanárnő - emelte fel a kapitány udvariasan a karját. - Megtenné, hogy visszaadja Harrynek a seprűt? Tudja, edzenünk kellene...
- Oh... persze, persze - kapott észbe a tanárnő. - Tessék Potter. Mi majd Weasleyvel leülünk ott oldalt.
Azzal a szemüveges fiú kezébe nyomta a Tűzvillámot (persze előtte utoljára gyorsan végigsimította a polírozott nyelet), azzal Ronnal a nyomában levonult a pályáról, én és a többi játékos pedig Wood köré gyűltünk, hogy meghallgassuk a másnapi meccs előtti utolsó edzés instrukcióit.
Oliver Harryvel kezdte, fontoskodva fordult a fogónk felé.
- Harry, ma tudtam meg, hogy a hollóhátasok fogója mégis Cho Chang lesz. Ő egy negyedikes lány, és elég ügyes... Reméltem, hogy nem vállalja a meccset, mert volt egy elég komoly sérülése... - Wood egy fintorral éreztette Cho Chang gyógyulása miatt érzett csalódottságát, amit én már kicsit túlzásnak tartottam. - Másrészt viszont neki egy Kométa Kettő-hatvanasa van, ami egy ócskahajítófa a Tűzvillámhoz képest. - Tiszteletteljes pillantást vetett az említett seprűre, aztán felém fordult. - Flower, habár cserejátékos leszel holnap, javaslom, hogy te is a Tűzvillámodat hozd el, mert bármi is történik, azt akarom, hogy a legnagyobb esélyekkel indulhassunk holnap a meccsen. Reméljük nem lesz szükség váltásra. Ne érds félre, nagyon jól játszol, de nem akarom hogy bármelyik csapattag is lesérüljön komolyabban, főleg most, hogy szorul a hurok rajtunk. Világos? - kérdezte, mire azonnal bólogattam.
Világosabb volt mint a nap.
Soha nem kivántam volna egyik csapattársam baját sem, csakhogy én léphessek a helyére. Hiszen ez a csapat volt a legjobb közösség aminek tagja lehettem, meg hát mindegyikük messze jobb játékos mint én.
Azon viszont muszáj voltam megforgatni a szemem miután Wood már nem rám figyelt, hogy bezzeg Cho Changnak örült volna ha ki kell hagynia a meccset.
Oliver tehetséges játékos, de rosszindulatból azért nem szenved hiányt, ha a túlbuzgó versenyszelleméről van szó.
- És most gyerünk, hölgyeim és uraim, munkára! - tapsolt a kapitány, mire mindenki a lába közé kapta a seprűt, és volt aki már ott repkedett a póznák magasságában, a szokásos bemelegítő köröket leírva.
Bármennyire is hűnek tartottam magam a Nimbuszomhoz, még mindig földön túli élmény volt a lábam közé kapni a Tűzvillámot, ami mintha a testemhez lett volna hangolva, könnyedén és szélsebesen röppent a levegőbe. Az érzéstől nagyot bukfencezett a gyomrom, és vigyorogva figyeltem, ahogy a talaj, a fű, és a még fel nem szállt játékosok összezsugorodnak alattam.
Előrenéztem, és nagyot sóhajtottam, nézve, ahogy a téli tájat is magam alá parancsolom. Szemmagasságban voltam a hosszú horizonttal, miközben rászorítottam a combommal a nyélre, és kilőttem előre.
Szédítő érzés volt, ahogy egy pillanat alatt gyorsultam halálos sebességre, és egy másodpercbe sem telt, mire elértem a stadion végét. Körös-körül minden fehéres-szürke folttá olvadt össze, és egy éles, száznyolcvan fokos kanyarral buktam oldalra, hogy ne ütközzek neki a középső póznának.
A vasoszlop mentén spirálokat leírva felrepültem a tetejéig, onnan pedig egyenesen lebukva zuhantam mint egy vadászó sólyom. A föld egyre közeledett, és a lábujjam a földet súrolta, mikor az utolsó pillanatban felrántottam. Alicia Spinnet fel is sikoltott a rémülettől. Az adrenalin, ami elárasztotta a testem, olyan hirtelen szállt a fejembe a kis híján becsapódástól, hogy teljesen kipirulva, zihálva fékeztem le Harry mellett, aki szintén teljesen bezsongva állt meg egy tripla fordulatból, amit bemutatott új seprűjén.
Összenéztünk, és egymásra vigyorogtunk.
Láttam rajta azt a fajta tettre kész, határtalan izgalmat, amit én is éreztem, mikor először kipróbáltam ezt a seprűt. Álmodni se mertem volna róla, hogy ilyen csodálatos lesz.
Szó szerint nem mertem, mert hiába tudtam úgy száguldani, hogy a szél se ért volna utol, akkor is ott motoszkált bennem, kitől kaptuk ezeket.
Vagyis, hogy feltételezhetően kitől kaptuk.
Az, hogy nálunk van, hogy a kezükbe foghatjuk bármilyen következmény nélkül, túl szép volt ahhoz, hogy elhiggyem, köze van apámhoz. Lehetetlennek tartottam, hogy pont ő adhassa meg ezt, hogy bármilyen ár nélkül ilyen csodálatos lehessen valami, amit Sirius Black okozhat.
És mégis...
Pontosan olyan érzés volt, mint a stadion felett lebegni, pár zuhanórepülés és szaltó után. Földöntúli. Felemelő. Álomszerű.
Pontosan olyan, mint a fejembe lévő kavar, a gondolataim és a színes, repülés közbeni képek, ahogy összekeveredtek.
Magabiztosan markoltam meg a seprű nyelét.
Akkor ott, biztos voltam a győzelmünkben.
- Harry! - kiáltotta Wood. - Kiengedem a cikeszt!
Azzal Oliver felcsapta a labdás láda tetejét, és a cikeszen kívűl a két gurkót és a kvaffot is felengette.
Harry elstartolt mellőlem, vízszintesbe fordult, és versenyt repült egy gurkóval a karikák felé. Könnyedén maga mögé utasította a nehéz golyót.
Én a vörös kvaffra összpontosítottam, majd alábukva végigsüvítettem a pályán, és egy faroló dubla fordulattal elkaptam a labdát. Olyan jó tengelye volt a Tűzvillámnak, hogy még egy körbefordulást is bemutattam rajta, mielőtt feldobtam a magasba, majd merész mozdulattal megtoltam a csípőm oldalra, így a seprű végével jól irányzott ütést mértem rá.
A nagy labda pillanatokon belül leírt egy gyönyörű ívet, mielőtt csont nélkül átrepült a középső karikán, majd Katie Bells kezeiben landolt.
A csapat üdvrivalgásban kelt ki, Fred és George pedig felém repültek, és elhúztak a két oldalamon, miközben mindkettejük kinyújtott tenyerébe belecsaptam.
És rá tíz másodperc sem telt el, mikor Harry a magasba röppent, majd egy gyors mozdulattal a levegőbe markolt.
Felemelte a zsákmányát, az ujjai közt vergődő aranycikeszt.
Erre megintcsak hangos éljenzés töltötte be a pályát, én is teli torokból kiáltoztam, és a levegőbe boxoltam.
Ez az edzés kifejezetten jó belátásokat ígért a holnapi meccsre, és ezt mindenki érezte, mert alig pár percbe telt, és máris mindenki kifogástalan összmunkával dobta a gólokat, miközben Fred és George átütögették felettünk a gurkókat, fergetes passzokkal.
Harry eközben szabadon engedte a cikeszt, de mit számított az az egy perc egérút, mert a következő mutatványa egy kis bukfenc volt Katie körül, hogy aztán a lány térde mellett lebegő aranygolyót ismét elkapja.
És rá pár percre olyan gól passzt adtam Aliciának, hogy annál szebben csak egy madár tudott volna átlibbenni a karikán.
Ennél sikeresebb edzésünk még aligha volt. A Tűzvillámok jelenléte az egész csapatot felvillanyozta; hibátlanul hajtottuk végre a legnehezebb figurákat is, még a vándormadár alakzatot is, ahol a "v" alak legvégén én repültem, és a hátrafordulós elkapásból olyan gólt dobtam, hogy még a páholyban ülő Madam Hooch is megtapsolta.
A tenyerem már piros volt az erőteljes passzoktól és dobásoktól, és már folyt a könnyem, ahogy a menetszél kicsípte az arcom, de még sose vigyorogtam ennyit a kviddics edzések alatt.
Minden csel és figura tökéletesen sikerült, de lehet csak azért, mert egy ilyen seprűn mertem merészet álmodni és végrehajtani.
Csodás volt a nyomomban csattogó talár hangja, a hajam, amit tépett a szél, a sebesség... a sebesség volt a legjobb.
Ezen a seprűn olyan gyorsan szálltam, hogy amíg véget nem ért az edzés, minden problémámat lehagytam, messze magam mögött. A Tűzvillámmal legyorsultam a legaggasztóbb gondolatokat is, és nem maradt más, csak a kviddics, a labdák, a szél és a játék öröme.
És elég messze lemaradhattak mögöttem ezek a gondok, mert mikor Wood és Madam Hooch edzés végét fújtak, még akkor is vigyorogtam.
Leérve a fűre ugyan hiányzott az érzés, ahogy a talpam alatt süvít a szél, és súlytalanul szelhetem ketté a hideg levegőt, a szilárd talajt módszeresen elutasították a lábaim, még esetlenül megrogyó térdekkel, kifáradva is büszkén kapaszkodtam össze Angelinával, Katievel és Aliciával, akik bőszen gratuláltak a mai teljesítményemért, mintha nem is edzettünk volna, hanem egyenesen megnyertük volna a mérkőzést.
És ami csak fokozta a kedvünket, az az volt, hogy Wood egy kritikus megjegyzést sem tett ránk. Pedig ez - amint arra George azonnal felhívta a figyelmet - még sohasem fordult elő.
Még inkább dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy megélhettem, hogy Oliver teljes mértékben meg van velünk elégedve, pedig két éve sincs, hogy a csapat tagja vagyok.
- Semmi sem állíthat meg minket holnap - lelkendezett a kapitány. A mai sikerélmény miatt én is teljesen meg voltam győzödve erről. - Hacsak... - itt elfogott a szorongás. - Mondd, Harry, kiküszöbölted a dementor problémát?
Az említett kihúzta magát.
- Igen - a hangja viszont már annál bizonytalanabbul csengett.
Én csak bosszúsan elfordultam, és menten lefagyott a mosoly az arcomról.
Naná, mégha vérszegény patrónussal is, de igen. Mert őt legalább Remus hajlandó volt fogadni.
Én meg? Ha megjelenik egy dementor a meccs közepén, ki tudja, talán most rajtam lesz a sor, hogy száz métert zuhanjak, mert kiájulok a páholyból.
Mindez csak azért, mert Remus duzzogósat játszik.
Remek. Egyszerűen remek.
Máris elnyomta a sikeres edzés örömét a szorongás és keserűség.
- A dementorok nem zavarnak be többet Oliver - jelentette ki szilárd meggyőződéssel Fred. - Dumbledore leállította őket.
Kíváncsian sandítottam a fiúra, hogy honnan tudhatja ezt, de Wood megszólalt:
- Kívánom hogy igazad legyen. - biccentett. - Köszönöm fiúk-lányok, szép munka volt. Menjünk vissza a toronyba, és mindenki aludja ki magát.
- Én még maradok egy kicsit - szólt közbe Harry. - Ron ki akarja próbálni a Tűzvillámot.
- Én is maradok - emelte fel a kezét Fred. - Flower odaígérte egy körre ezt a gyönyörűséget. - mutatott a kezemben tartott seprűre, mire kuncogva megforgattam a szemem.
- Akkor már én is maradok, hékás! - csattant fel George. - Nehogy már egyedül élvezkedj!
- Ne már! Nekem ígérte oda mert lekísértem Hagridhoz! - ellenkezett azonnal Fred.
- Na és?
- Mi az hogy na és?
A többiek elmentek átöltözni, miközben én a két civakodó idióta közé álltam, és megpróbáltam őket lenyugtatni, aminek az lett a vége, hogy Fred vérig sértődött, amiért nem csak neki ítéltem végül a Tűzvillámot.
Még jó hogy az én seprűm, ezek meg úgy veszekednek rajta, mintha találták volna és azt kéne eldönteniük kié legyen.
Kétségbeesve néztem Harryre, hátha kapok tőle egy kis segítséget, de a fiú akkor már háttal állt, és épp nyújtotta a saját seprűjét Ronnak, aki átugrott a pályát a lelátoktól elválasztó korláton, és már rohant is érte.
Madam Hooch pedig időközben elszunyókált, félre billent fejjel horkolt az egyik padon, és még arra sem ébredt fel, hogy Fred és George olyan hangosan veszekedtek a seprűn, hogy az egész stadion attól viszhangzott. Meg merem kockáztatni, az egész roxforti birtok attól viszhangzott.
Ron eközben átszellemült arccal a térde közé szorította a seprűt, és megcélozta vele az alkonyi homályba burkolózott eget. Harry a pálya szélén sétálgatva figyelte őt. Én csak letettem a fűre a sajátomat, és én is az esetlenül kanyargó Ront figyeltem. Majd elviszi az enyémet az, aki megnyerte a vitát.
Mire visszanéztem a viaskodókra, addigra azt láttam, hogy Fred úgy oldotta meg a kialakult konfliktust, hogy odarohant a Tűzvillámhoz, majd felreppent vele.
George egy ideig vörös fejjel ordibált utána, de Fred addigra már apró ponttá zsugorodott az égen, és azzal szórakozott, hogy néha lerepült a talajhoz, incselkedve leírt egy kört a duzzogó George körül, majd felkapott egy fűcsomót, és azzal hajigálta szerencsétlen Ront, nehogy már nyugodtan tudja élvezni, hogy repülhet.
Kezdett sötétedni, és a két Tűzvillám egyszer sem ért le, Ron és Fred folyamatosan ide-oda cikáztak, és a vége felé a fiatalabbik egész jól belejött, már gond nélkül kanyarodott el a felé dobott fűcsomoktól, és egyszer még le is hagyta Fredet.
Aki erre úgy felháborodott, hogy leszállt hozzám, és addig magyarázott arról, hogy neki és ne Ronnak merészeljem odaadni a Tűzvillámot, hogy George simán odasettenkedett, és kimarta a kezéből, majd kilőtt az égre.
Most Fred kiabált rá teli torokból, hogy adja vissza, majd tőlem kezdte várni a megoldást.
- Mégis mit akarsz? - nevettem fel hitetlenül. - Növesszek szárnyat és menjek utána?
- Hát, képes lennél rá! - csattant fel a fiú. - Mindig tudsz valami menő abrakadabrát, csináld most is!
- Nincs nálam a pálcám!
- Az neked nem szokott probléma lenni!
Itt elvörösödtem, és zavartan félre néztem.
Ám se varázslás sem seprű visszaszerzés nem történt, ugyanis mikor már teljesen lebukott a nap a hegyek mögé, Madam Hooch felriadt álmából.
A tanárnő óbégatva rohant oda hozzánk, és jól leteremtett mindannyiunkat, amiért nem ébresztettük fel, és azonnali hatállyal visszaparancsolt minket a kastélyba.
Igyekeztünk leplezni a kuncogásunkat, a tanárnő ugyanis nem nyújtott sok tekintélyt, ahogy félre aludt, tüsis hajjal próbált kiosztani minket.
Persze azonnal eleget tettünk a kérésének, hisz a Sirius Black miatti óvintézkedéseket azért már komolyan vettük.
Harryvel a vállunkra vettük a Tűzvillámokat, és nevetve sétáltunk ki a stadionból, mert a három Weasley fiú lelombozott képe minden pénzt megért.
Átvágtunk a szépre nyírt gyepen, majd átslattyogtunk a kiürült öltözőkön, ki az iskola előtti tisztásra.
A három fivér azóta kijózanodott a bánatból, hogy nem repkedhetnek tovább, és egymást túllicitálva dicsérték a Tűzvillám kifogástalan kormányozhatóságát, felülmúlhatatlan gyorsulását és hihetetlen kanyarodó képességét. Ebbe természetesen már mi is beszálltunk Harryvel, majd nagyot nevettünk azon, hogy az ikrek megkérdezték viheti-e valamelyikőjük a seprűmet, és ezen megintcsak összevesztek, pedig nem is válaszoltam.
Majd utána azon röhögtünk mindannyian, hogy végül a vállukra vették mindketten, és esetlenül botladoztak vele a bejárat felé.
Ron közbe odaosont mellém, és halkan megkérdezte, hogy még mindig az övé lehet-e a seprűm.
Megborzoltam a haját és bólogattam.
Az ikreknek nem adhatom, mert valamelyik egészen biztosan megsértődik.
Már félúton járhattunk a kastély felé, amikor Harry balra pillantott, és úgy megtorpant, mintha falnak ütközött volna.
- Mi az? - kérdeztem, majd én is odanéztem, és azonnal elakadt a lélegzetem.
A sötétből két világító pont rajzolódott ki. A számra szorítottam a kezem, és éreztem, hogy ugyanaz a rémület lesz úrrá rajtam, mint ami ma délután Hagrid kunyhójában is.
Egy szempár volt az.
Remegni kezdtem, és akaratlanul is hátráltam egy lépést, miközben éreztem, hogy a rettegés felkapaszkodik a lábaimon.
- Mi a baj? - állt meg mellettünk Ron.
Én csak reszkető ujjakkal a szempárra mutattam. A vöröshajú elővette a pálcáját.
- Lumos! - intett vele, addigra az ikrek is aggodalmas arccal odagyűltek hozzánk.
A pálca hegyén kigyúló lángocska fényében egy fa körvonalai rajzolódtak ki. Az ágak közt pedig ott gubbasztott egy dagadt, vörös macska.
Csámpás volt az, és lapos pofájával undokul nézett minket.
- Sicc innen! - kiáltott rá Ron, azzal felkapott egy kavicsot a fűből. Mielőtt azonban elhajíthatta volna, a murmász suhintott egyet hosszú, lompos farkával, és eliszkolt. A deres avar még jó ideig ropogott utána, de mikor elhaltak a léptei, még akkor sem nyugodtam meg teljesen.
Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, de a szívem még mindig hevesen kalapált, mert egy percig egészen biztos voltam benne, hogy a Zordó mered ránk.
- Látjátok? - háborgott Ron. - Még mindig engedi szabadon kószálni ezt a fenevadat. Most, hogy jóllakott Makesszal, biztos néhány madarat is lenyel desszert gyanánt.
Harryvel nem kommentáltuk a dolgot, csak nagyot sóhajtottunk.
Ron pálcájának végén lebegő ezüst fényben láttam, hogy a fiú felém néz.
Még így, hogy a fény vakítóan megcsillant a szemüvegén, még így is ki tudtam venni a kétségbeesett, segítségkérő arcot. Ugyanazt tükrözte mint az enyém.
Biccentettem, mert tudtam, hogy ő is ugyanazt képzelte oda, mint én.
Valahol megnyugtatott, hogy nem egyedül ijedtem meg annyira, habár annyira szégyelltem, hogy senkihez sem szóltam. De nem is néztem se jobbra, se balra, amíg be nem értünk a kivilágított bejárati csarnokba.
Mikor bent voltunk, még akkor sem nyugodtam le teljesen.
Utoljára, a már becsukódó ajtó résén kinézve vetettem egy pillantást a félelmetes estébe borult tájon.
Egy fekete árny, de lehet csak képzeltem, elsuhant az ajtó előtt, pont mielőtt az becsukódhatott volna.
Ijedtemben hátratántorodtam, és alig bírtam elfojtani az ijedt nyögésemet.
Ahogy hátraléptem azonban egy kemény valaminek ütköztem, amitől ismét halálra rémülve fordultam oda, mire két erős kar ragadta meg a vállam, és tartott meg egy helyben.
A félelemtől ziháltam és meg is szédültem, így alig tudtam kivenni Fred arcát, aki a kezek gazdája volt, és egészen közel hajolt hozzám.
- Nincs ott semmi Flo - mondta csitítóan, de a hangja alig tört át azon a burkon, ami körülvett, és fojtogatott.- Nincs ott semmi. Nyugodj meg, és menjünk fel, jó?
Még mindig kapkodtam a levegőt, amikor sikerült teljesen az ő arcára fókuszálnom.
A szívemet továbbra is szorongatta annak a pár percnek a hatása ami történt.
Bágyadtan bólogattam, de csak is azért, mert Fred válla fölött Ron, Harry és George is kérdőn pislogtak rám.
Tudtam, hogy van ott kint valami. Valami ami ránk vadászik. Nem képzelődöm. Létezik az a fekete kutya.
A térdeim alig akartak engedelmeskedni, ahogy Fredbe kapaszkodva megindultam a többiek után.
Folyamatosan ott motoszkált bennem az a fekete alak, ami az ajtó előtt rohant el. Lelki szemeim előtt pedig csak is azt az ormótlan fekete kutyát láttam.
Még akkor is csorgott rólam a veríték, mikor felértünk a klubhelységbe, és félelem nem akart múlni, mire elborzadtam az érzéstől, ami elfogott: már a Roxfortban sem éreztem magam biztonságban.

******

A sikeres edzést majdnemhogy úgy lehúzhattam a vécén, ahogy volt.
Miután visszaértünk a klubhelységbe előző nap azután, hogy halálra rémített amit Harryvel láttunk, azt hittem képes leszek lenyugodni, hiszen fent a toronyban, ahol védett egy bonyolult jelszó rendszer, tanári és prefektusi felügyelet, és ott volt minden apró örömöm elzárva, a lábaimon pihegő Vadóctól kezdve a barátaimig, akik mind ott voltak velem, akár egy szobában, akár a szemközti hálókörletben, de nem így történt.
Kezdtem beleőrülni abba, hogy minden sarokban fekete kutyákat vagy csimbókos hajú, elszabadult azkabani foglyokat láttam, és hogy már egyedül képtelen voltam megmaradni bármelyik helységben. Mertha megtörtént, a gondolataim addig szőtték a képzelgéseket és a rémképeket, amíg fel nem építettek egy fantom Zordót, ami csak a fejemben létezett, de minden sötét szobasarokba és nyikorgó ajtóba kivetült, mint egy baljós árnyék.
Miközben a másnapi ruhámat túrtam elő a bőröndőmből, legszívesebben fél percenként hátrafordultam volna, és a gyomromban szűnni nem akaró reszketés csak akkor csillapodott le, amikor végre Hermione is végzett a fürdéssel, és felcsapva a számmisztika könyvét, levetette magát az ágyra.
Sose hittem, hogy eljön a pillanat, amikor örülni fogok Parvati és Lavender jelenlétének, de így, hogy minél több ember volt velem egy helységben a való világból, könnyebben ki tudtam zárni azokat, akik csak a fejemben léteztek, akiket címlapfotók és rémálmok alkottak.
Még én nyugodtabb voltam, hogy többen vagyunk egy helységben, és emiatt az esélye is kevés, hogy megrohamoznak a gondolataim (mert így legalább volt motivációm normálisan viselkedni), addig a két ellenszenves szobatársam megvetően suttogtak rólam, mikor a nagy figyelmetlenségben elejtettem a neszeszerem, és fel kellett törölnöm a kiborult tusfürdőmet, egyértelműen a tudtomra adva, hogy ők viszont bárhol máshol, még a fekete kutyával lakott rengetegben is szívesebben tudnának, mint velük egy szobába.
Ügyet sem vetettem rájuk, mert inkább hallgattam a lekezelő pusmogást, mint a tébolyult nevetést, ami a rémálmaimból ébredt fel kísérteni.
Monoton mozdulatokkal sikáltam fel a padlóról a levendula illatú folyadékot, bűntudattal, hogy Molly házikészítésű habfürdője, amit ajándékba kaptam, most mind egy darab zsebkendő martaléka lesz...
Kidobtam a kukába a papírt, majd felegyenesedve pont ki tudtam bámészkodni az ágyam feletti ablakon.
Megbabonázva meredtem az erdő szélére és a fák felett tátongó éjfekete égre, és már el is gondolkoztam azon, hogy mi van, ha valaki szintén engem figyel most onnan, a fák rejtekéből, pont úgy, ahogy én bámulok ki bamba arccal az ablakon.
Az érzés, hogy egy óriási kutya, vagy rosszabb, egy beesett arcú, vézna, rongyos, őrült alak ugyanolyan eltátott szájjal és kigúvadó szemekkel figyel engem a fák közül, annyira kikészített, hogy a kezembe temettem az arcom, és úgy ültem le az ágyam szélére, miközben kirázott a hideg.
Borzalmas vagyok. Nem kell még súlyosabbá tenni a helyzetet, mint amilyen eleve.
Nem segítek magamon azzal, hogyha felhergelem magam szándékosan, miközben tudom, hogyha Sirius Black megpróbálna bejutni, a járőröző tanárok azonnal elkapják és (kivételesen) mindenki megkönnyebbülésére riasztják és elárasztják a kastélyt dementorokkal.
Fel kéne fognom, hogy nem tudok mit tenni ebben a helyzetben. Vagyis Sirius Blackel semmit se tudok kezdeni.
Tanulnom kell, a legjobb teljesítményt nyújtanom az órákon, és élni az életemet, nem pedig megnehezíteni azzal, hogy apámon rágódom. Nehéz, de azzal, hogy magamat ijesztgetem Sirius Black nem fog könnyebben bejutni, de nem fogják hamarabb elkapni sem. Az egész annyira jó, hogy teremtek magamnak egy tehetetlen állapotot, ami leragaszt egy helyben, és habár valóban elővigyázatosabb leszek tőle, olyan paranoiássá válok, hogy a félelem minden mást kiszorít a mindennapjaimból. Hagyom apámat a bőröm alá kúszni, anélkül, hogy neki bármit kéne tennie. És talán pont ez a célja. Néha felbukkanni, hírt adnia magáról, épp csak annyira, hogy megint a sarokba szorítson mindenféle szörnyeteggel, és mire rájövök, hogy azok nem igaziak, csak én képzelem oda, addigra megint rám ijeszt valamivel, amitől visszaiszkolok a sarokba, és a félelemtől hagyom elvonni a figyelmem a fontos dolgokról.
Az igazán fontos dolgokról, mint a barátaim, a tanulás vagy épp a holnapi mérkőzés. Eleven falat fel, saját magammal, úgy, hogy minden fontos dolgot eltaszít tőlem, és letuszkolja a torkomon a rettegést.
Hogy ne tudjak önmagam lenni.
Akárcsak holnap.
- Minden rendben Flower?
Úgy összerándultam Hermione hangjára, hogy Vadóc ijedten nyávogott rám egyet.
Túl mélyre merültem abban az örvényben amiből kirángatott a lány.
- Igen - néztem fel a kezemből. - Igen, csak nagyon izgulok a holnapi meccs miatt.
- Nincs mitől félned. - lapozott a könyvében Hermione. - Úgy hallottam Harrytől nagyon jól sikerült a mai edzés. Ha pedig a dementorok miatt izgulsz, ne tedd. Dumbledore a múltkori után egészen biztos, hogy jobban odafigyel a védelemre.
- Igen. Igen, tudom. - ennyire futotta az erőtlen nyögéseimből, mielőtt eldőltem volna az ágyon, és bedugtam volna a lábam a takaróm alá.
A fal felé fordultam, és utoljára felnyúltam behúzni az ablak előtt a függönyt. Biztos ami biztos.
Majd megróttam magam, amiért megint engedtem a félelmemnek, és kijebb húztam a függönyt.
Nevetségesen viselkedtem.
- Biztos nem nyomaszt más? - kérdezte Hermione.
- Biztosan - vakkantottam, majd becsuktam a szemem, és nyakig húztam a takarómat.
Nem tudtam sokáig úgy maradni, az agyam folyamatosan dobálta be a borzasztóbbnál borzasztóbb rémképeket.

És az éjszaka lassan telt így.
Egy pislantásra sem tudtam lehunyni a szemem, mert akkor színes képek kavalkádja fogadott, amiből Zordók és Sirius Blackek rajzolódtak ki.
Az egész este egy monoton folyamat volt.
Falfelé fordulás. Képzelgés. Átfordulás. Túlgondolás. Fejjel a plafon felé. Már majdnem elaludtam mikor felrázott egy újabb szörnyű kép.
Hasra fordulás émelygés a kimerültség miatt. Majd az egészet megismételni.
Kínosan hosszan teltek az órák, mindig egy lépéssel közelebb araszolt a hajnal, akárhányszor a vekkeremre pillantottam.
Olyan hajnali fél négy felé elég sok ideig ismételgettem magamban a Piton féle házinak feladott recept összetevőit ahhoz, hogy elbóbiskoljak.

Érdekes módon egész nyugodtan ébredtem. Nem rázott fel kivételesen egy rémálom sem.
Megnyugodva kászálódtam ki az ágyból, megkönnyebbült sóhajjal konstatálva, hogy az egész éjszakás virrasztáshoz képest egész jól vagyok.
Nagyot nyújtóztam, majd kissé meghökkenve körbekémleltem a szobát. Már senki sem volt bent, amit furcsának találtam, mert kint a nap épphogy csak felbukkant a horizont mögül.
A vállam felett hátrapislogtam.
A pirkadat a szokásosnál is vörösebb volt. Túl vörös... az ég egészen vérvörös színt öltött.
Olyan természetellenes volt, hogy muszájnak éreztem elfordulni onnan.
Elkapott valami furcsa érzés, ahogy felálltam az ágyról, és bizonytalan léptekkel elindultam az ajtó felé.
Vadóc sehol. Ében sehol.
A csönd éget, még a kint süvítő téli szél is elhallgatott.
Valami nem volt rendben.
Remegni kezdtem, ahogy a félelem jeges vízként csorgott végig a hátamon.
A szoba az ablakon bekukkantó vérvörös fények ellenére olyan sötét volt, mintha az éjszaka bezárult volna a hálókörletünkbe, és fogságba esett volna ott.
Nyikorgott a lábam alatt a padló, és ez volt az egyetlen hangforrás.
Egészen a következő pillanatig, amikor fülsértő dörömbölés hangzott fel.
Ijedtemben felsikítottam, majd láttam, hogy a szoba ajtaja megremeg az erőszakos kopácsolástól.
Láttam, ahogy a kilincs eltekeredik, ahogy valaki türelmetlenül rángatja.
- Ki az? - kiáltottam kétségbeesetten, miközben muszáj voltam megkapaszkodni az ágyam támlájában, hogy ne essek össze.
A rettegéstől ugyanis minden izmom kezdett cserben hagyni. Olyan volt, mint egy bénító méreg, ami lassan megteszi a hatását.
A következőktől ijedtemben a padlóra roskadtam.
- NAGYON JÓL TUDOD KI AZ, EGYETLENEM! - érkezett a válasz az ajtó túloldaláról, egy rekedt üvöltés formájában, amitől felsírtam, olyan borzalmas és ijesztő volt.
Minden szőr vigyázba állt a hátamon, és a pánik egy kötélként tekeredett a nyakamra.
A hangos, ziháló lélegzetvételemet elnyomta az újabb türelmetlen dörömbölés, amitől befogtam a fülem, és motyogni kezdtem, hogy múljon el.
A tudat, hogy ki áll az ajtó mögött, úgy hasított belém mint egy kard.
Minden porcikám égett, reszketett, és hiába maradt zárva az ajtó, tudtam hogy az nem véd meg. Pillanatok kérdése, és az azkabani fogoly rám rúgja az ajtót.
Egy sereg dementor, egy képzett professzori kar és megannyi védőbűbáj sem volt elég ahhoz, hogy ezt a szörnyeteget távol tartsa tőlem. Akkor egy zár miért tenné?
Azt vettem észre, hogy a dörömbölés hangja erősödött, és körbevett, mintha már a szoba minden egyes felülete túloldaláról kopogna valaki. A végén meg mintha a fejemből szólt volna.
Elviselhetetlen hangzavar volt, ami elnyomta a zokogásom. Csak a forró könnyeket éreztem, de hiába kiabáltam, elnyomta a kopácsolás.
Ami hirtelen elhalt.
Olyan hirtelen, ahogy jött.
A csend égetett.
Felnéztem.
Az ajtó nyitva volt.
A torkom elszorult, a szívem pedig megállt dobbanni. A testem mindenhol hideg lett.
A rémület teljesen felemésztett.
Két koszos, vékony lábat láttam, amire végtelen piszokréteg tapadt, de még így se tudta eltüntetni a bokáján a piros nyomot, amit a lánc okozott.
Tépett, csíkos börtöni ruha foszlányai lógtak a térdéig.
Megcsapta az orrom a fém és az ápolatlan haj orrfacsaró bűze.
Feljebb néztem.
Két szürke szem, egy félrebillentett fej és egy eszelős vihogás volt az utolsó amire emlékszem, mielőtt felébredtem a rémálmomból.

- Flower! Flower kelj már fel! - miközben úsztam felfelé a valóságba abból a tömény ködből, ami az álom és a valóvilág között lebegett, távolról meghallottam egy kétségbeesett hangot, ami engem szólogatott.
Elkezdtem arra úszni, kapálózni, hogy azt a szörnyű rémképet amit magam alatt hagytam, minél távolabb legyen tőlem.
Siklottam előre a sötétségben, a megváltást nyújtó fény felé, hagyva, hogy a sűrűségbe beleragadjanak a képek amik az álmaimból kísértettek, és szabadon térhessek vissza az igazi hálókörletbe.
Egyre nehezebb lett a testem, míg nem meg nem éreztem, ahogy benyomódik alattam az ágy, és végre visszaérkezhettem oda, ahol nagyobb biztonságban vagyok, mint a saját elmémben.
A szemeim kipattantak, de még így sem láttam tisztán, mert forró, fülledt homály telepedett a szemeimre.
Kellett pár lélegzetvétel, mire le tudtam nyugtatni magam eléggé ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, azok könnyek; az egyetlen amit a félelmen kívűl magammal hoztam abból az álomból.
Minden porcikám sajgott, mintha mindet egyszerre kísértette volna az, amit az előbb átéltem.
A szívem hevesen vert, mintha attól rettegne, megtörténik az, ami az álmaimban is; leáll, és nem ver tovább.
Úsztam a hideg verejtékben, ami hozzám ragasztotta lepedőt, a takarót és a párnát. A sok ágynemű és a hajam fojtogatva tekeredett rám.
Remegtem még mindig, és a fejem lüktetett, miközben bedugult orral igyekeztem levegőhöz jutni.
Minden végtagomban tombolt a rettegés, mintha vér helyett is a hideg rémület folyna az ereimben.
Veszettül hunyorogni kezdtem, hogy kipislogjam a könnyeket.
Ám ekkor két kezet éreztem meg, meg amik a vállamba kapaszkodnak, és megráznak. Azon az egy ponton éreztem a testem kicsit melegebbnek, mindenhol máshol még mindig a sokk uralkodott.
Amennyira a nyakamra tekeredett, izzadt tincsek engedték, odafordultam, ahonnan a rázogatáshoz a vékony hang is társult, ami ébresztgetett.
Hermione arcát láttam meg, ami teljesen eltorzult a rettegéstől, és folyamatosan engem nézett. Ott csillogtak a szemében azok, amik az én arcomon már seregével patagzottak, a könnyek.
Nyöszörögve megkapaszkodtam a kezeibe amik a vállamat rázogatták, majd erőtlenül rászorítottam, és azok segítségével ülöhelyzetbe tornásztam magam.
Megszédültem még ettől is, úgyhogy a hátamat erőtlenül az ágy háttámlájának vetettem, és még mindig úgy tartottam az ujjaim Hermione csuklója körül, mintha az életem függne tőle.
A gyomrom fel-alá liftezett, pedig még egy falat sem volt bennem.
Csak bámultam előre, és minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam a vihogás viszhangját, amire emlékeztem az álmomból.
- Mi történt Flower? Mi a baj? - vetette le magát mellém a barátnőm, miközben megragadta a vállam. - Felébredtem és elmentem lezuhanyozni, aztán gondoltam visszajövök felkelteni téged ha még mindig alszol, hogy összetudj készülni kényelmesen, de mire visszaértem azt láttam hogy sírsz és kiabálsz álmodban és összevissza dobálod magad! Én... annyira... annyira megijedtem... - Hermionéből csak úgy dőltek a szavak, nekem viszont még mindig hasogatott a fejem, és főleg a zajos lidérces álom után semmi másra nem vágytam jobban, mint csöndre és nyugalomra.
Ernyedten felemeltem a tenyerem, hogy elhallgattassam a rémülten hadaró lányt, majd megmasszíroztam a halántékom.
- Sz-szörnyű rémálmom volt, Hermione... - magamat is megijesztettem, milyen rekedt, erőtlen hangom volt.
Nem tehettem úgy, mintha semmi sem történt volna, hisz a lány most vallotta be, hogy végignézte az egészet.
- Apu... Blackel álmodtál? - kérdezte a barátnőm cérnavékony hangon, miközben remegő kézzel, félénken félretűrte az arcomból az összetapadt tincseket.
Túlságosan kimerített az álom, a remegés és a rettegés ahhoz, hogy szóvátegyem a nyelvbotlást, de még így is szörnyen csúnya ábrázattal jutalmaztam érte Hermionét.
Vette a lapot, halkan bocsanatot kért.
- Honnan találtad ki? - sóhajtottam, miközben lerugdaltam magamról a takarót, majd lefejtettem a karjaimhoz tapadt lepedőt.
- Az ő nevét kiáltoztad álmodban...
Hermione miután ezt mondta, lesütötte a szemét, és nagyot nyelt.
- Értem...
Felálltam az ágyról, majd megtántorodtam, így Hermione azonnal felpattant, elkapott, és visszanyomott a matracra.
Leguggolt elém és a kezeit tördellve meredt rám.
- N-nem tudom mit álmodtál pontosan, de őszinte leszek veled - fogott bele remegő hangon. - Nem tűnik viccnek ami történik veled. Látom, hogy bármennyire is rejtegeted, kikészít téged ez a felhajtás Black körül. És minél kevésbé törődsz vele, annál rosszabb lesz.
Nagyot sóhajtott, és az ajkába harapva végignézett a csatakos hajamon, remegő vállaimon és könnyes, karikás szemeimen.
- Talán az lenne a legjobb, ha kihagynád a mai meccset és...
- Nem! - emeltem fel a hangom azonnal. Bármit is akart mondani, és legyen az bármennyire is előnyös az állapotomra nézve, nincs az a pénz, amiért én ne lennék ma ott a Griffendél és a Hollóhát meccsén. - Ott a helyem Hermione! A csapatom utolsó esélye arra, hogy megnyerjük a kviddics kupát, és egyébként is cserejátékos vagyok! Azonnal ott kell lennem, ha szükség van rám!
- De Wood is biztosan megértené ha...
- Erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni! Ott leszek és pont!
Bármennyire is csábító ajánlat volt fent maradni a toronyban, távol attól a zsibongó, hangos tömegtől, ami ugyan máskor lenyűgözött, és lelkesen csatlakoztam hozzá, most taszított, mint denevért a szikrázó napfény... de akkor sem tudtam volna megtenni azt, hogy nem mutatkozok a meccsen.
Egy elv és egy csapat szeretete köt oda a stadionba. Ez nem baráti szívesség, ez egy kötelesség.
Bármi is lesz a mai eredmény, azt látnom kell, és ha a meccs végén leszállnak a földre a játékosok, ott kell lennem, és eredménytől függetlenül a nyakukba borulni.
Nem csak azért vagyok a csapat tagja, hogy kviddicsezzek. Hanem mert ügyesnek tartanak eléggé ahhoz, hogy bevegyenek egy közösségbe, amit cserébe minden lehetséges úton támogatnom kell. Ez az igazi csapatszellem.
Nem egy dísz vagyok, hanem egy építő kő, amire számítanak.
És ezzel nem élhetek vissza.
- Egyébként se beszélj zöldségeket - morogtam, miközben a szekrényemhez botorkáltam, és kirángattam onnan egy fekete pulóvert, egy vastag melegítőt és egy zoknit, ami meleg és bolyhos, de még talán belefér a lábammal együtt a kviddics csizmába. - Wood egy szenvedélyes kapitány. Számít mindenkire, ahogy rám is. Fontos neki, hogy mindenki ott legyen, akire támaszkodhat.
- És azzal mennyit segítesz, ha ilyen állapotban lemész? Mire behívhatnak pótjátékosnak, rá se ülhetsz a seprűdre és összeesel! - csattant fel Hermione, a térdére sózva idegességében.
- Nem csak azért megyek, hogy ott legyek ha történik valamelyik hajtónkkal valami. - vágtam vissza, ahogy erőszakosan magamra rángattam a ruhákat, a pizsamámat pedig az ágyra dobtam, pont Vadócra, aki felszisszenve harcolni kezdett a ruhadarabbal. - A jelenlétem is fontos! A csapat tagja vagyok, és ha nem mutatkozok a meccsen, az pontosan azzal érne fel, mintha játékosként úgy döntök, hogy nem állok be!
- Azért a kettő mesze nem ugyanaz, ezt lásd be! - sziszegte a foga között a lány, akin most látszott igazán, mennyire ellenzi azt a megszállotságot, ami Harryre, Ronra és rám is jellemző volt, ha kviddicsről volt szó.
- Elvben igen! - förmedtem rá, majd a fésűmmel nekiestem a hajamnak, de végül feladtam, és hanyag kontyba tűztem a fejem tetején, az édesanyámtól örökölt hajtűvel, amitől kicsit elérzékenyültem, de aztán rögtön visszatértem a bosszankodáshoz. - Semmit sem tudsz tenni, hogy megállíts!
Azzal sarkon fordultam, majd a mosdóba benyitva durva mozdulatokkal hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és a törölközővel igyekeztem mindent lesikálni magamról, ami a meccsen kívűl a fejemben járt.
Kilépve esélyt se hagytam Hermioénak, hogy megakadályozhasson, kiviharzottam a hálóteremből, miközben felmartam az ajtó mellé támasztott seprűmet, emlékezve Oliver tegnapi kérésére, hogy a Tűzvillámot vigyem le. Bár szerintem egy Nimbusz se rontja le annyira az esélyeinket, de mernék is én a fanatikus kapitány szava ellen menni.
Kicsit elfogott a szédülés, ahogy elképzeltem, álmomban ki várakozott rám amögött az ajtó mögött, de a veszettül kopogó Sirius képe azonnal elillant, ahogy céltudatosan siettem a lépcső felé.
A rettegést mélyen magamba temettem, de nem tudtam sokáig koncentrálni, ugyanis a nyomomba szegődő Hermione kirángatott a gondolataimból.
- Legalább akkor ígérd meg, hogy eszel valamit a mérkőzés előtt! - ragadta meg a vállam a lány, aggodalmát kioktató hangnem mögé rejtve. - Szokásod a meccsek előtt éhgyomorral lemenni, de ha ezt ma megcsinálod, egészen biztosan kiájulsz a látótérről!
Leráztam a kezét, és megforgattam a szemem, de ahogy megragadtam a csigalépcső korlátját és utoljára a lány szemeibe néztem, elfogott a bűntudat.
Csak aggódott értem, teljesen jogosan, és csak jót akart nekem.
Attól még, hogy mindenről amibe benne van a kviddics szó, megmakacsolom magam, még nem kell figyelmen kívűl hagynom azt, hogy Hermione félt engem, és a ma reggeli incidens után teljesen jogosan.
Ellágyult a tekintetem, ahogy rá néztem:
- Ígérem.
Azzal lemásztunk a klubhelységbe, ami már csordultig volt izgatott diákokkal, akik mind a mai mérkőzésről beszélgettek, az utolsó simításokat végezték a Griffendélnek drukkoló zászlóikon, vagy épp egymás arcára festegettek apró kis oroszlános címereket.
Nagy volt a felfordulás, mert akik végeztek, mind egy hely körül tolongtak, ahol nem volt nehéz kitalálni így, hogy ki állt, főleg, hogy a tömegből kimagasodott a Tűzvillám egyenesre rendezett vesszőcsokra.
Bármennyire is ellenkezett sajogva a fejem a hatalmas hangorkán ellenére, muszáj voltam összeszorítani a fogam és tűrni, mert egyrészt odaakartam jutni Harryékhez, másrészt tudtam, hogy a stadionba kiérve ez csak rosszabb lesz.
A fiúhoz való út nehezebbnek bizonyult, mint reméltem.
Az odafele úton minimum három elsős kérdezte meg, hogy megnézheti-e a seprűmet, és két negyedikes fiú pedig vigyorogva kacsintottak rám, dícsérgetve a Tűzvillámomat. Szerencsére rájuk elég volt egy bosszús arcot villantani, ami a nyúzott fejem miatt kétszer olyan szörnyen festhetett, és szétoszlattam a tolakodókat.
Persze még így is rám szegeződtek az ujjak és a tekintetek, de szerencsére ezzel már kevésbé tudtam foglalkozni, miután a vállammal egy nagydarab hetedikes fiúnak feszülve, kitúrtam az útból, így végre közvetlen Harry elé érkeztem, nem törődve az odébb taszított fiú morgolódásával.
- Jó reggelt - köszöntem a lehető legtöbb élénkséget passzírozva a hangomba, amennyire a kialvatlanság és a fejfájás lehetővé tette.
- Neked is - viszonozta mosolyogva Harry. - Jól érzed magad? Kicsit nyúzottnak tűnsz...
Behunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy idő kérdése volt, mire ő is észreveszi a borzalmas éjszaka nyomait, de mégis megerőltető volt magamba fojtani a választ, és csak visszafogottan biccenteni.
- Nem aludtam túl jól. - válaszoltam tömören. - Mégha nem is játszok ma, akkor is rettenetesen izgulok, mertha elveszítjük a mai meccset, kiesünk a versenyből.
Direkt beszéltem úgy, mintha a mai küzdelem rajtam is múlna, hogy ne helyezzem még csak szavakkal se Harryt nagyobb nyomás alá, mint ami alatt amúgy is van, azzal, hogy éreztetem vele, hogy az ő vállukat nyomja a mai eredmény súlya.
Hermione a fél-hazugságom hallatán csak megvetően ciccegett a hátam mögül.
Úgy döntöttem, bármennyire is felidegesített, főleg az, hogy utána megígérhettem Harrynek hogy elmondom mi nyomaszt valójában, mert Hermione reakciója után úgy döntött nem hisz nekem, nem fogok jelenetet rendezni, így is feszült a hangulatunk a meccs miatti izgalom miatt, és Harry mellé szegődve hagytam magunkat kisodortatni a szurkoló griffendélesekkel a folyosóra.
Akik egyöntetűen úgy vélték, a Tűzvillámok díszkíséretet érdemelnek.
De legalább a nagy zsivaj segített abban, hogy kitúrja a gondolataim az apámról való álomról, és csak a fejfájást és émelygést hagyja meg. Hurrá...
Kísértetként siklottam folyosóról lépcsőre, miközben ignoráltam Harry kérdéseit, miszerint biztos jól vagyok-e. A gyomrom görcsölt, a fejem lüktetett, és minden percben figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne kalandozzak el gondolatban vissza az álomhoz.
A tömeggel együtt vonultunk le a nagyterembe, ahol minden szem a seprűkre szegeződőtt, és az utunkat az asztalhoz izgatott moraj kísérte. Még roszabbul lettem ennyi figyelemtől, és alig vártam, hogy odaérjünk az ikrekhez, akik helyet szorítottak maguk között.
Nem voltam rest a Tűzvillámomat az asztal alá gurítani, majd olyan gyorsan bepréselni magam a két fiú közé, ahogy lehet.
Így legalább csak a hátamat lyukasztották ki a bámészkodó tekintetek, és nekem nem kellett látnom őket és a szemérmetlenül bámuló szemeiket.
Lekönyököltem az asztalra, és magam elé húztam egy serleget meg egy tál tejbegrízt. Étvágyam nem volt, főleg a bámészkodók sora után amivel szembe kellett néznem, de valamivel le kellett foglalnom a kezem, meg Hermione is folyamatosan felém nyújtogatta a nyakát, hogy beváltom-e az ígéretemet.
- Szörnyen festesz - fordult felém Fred, aki már kviddics szerelésben feszített, és a haja copfba kötve lógott a tarkójára. Georgeal egyetemben. Inkább bele sem gondoltam, mikor kelhettek, ha már így néznek ki.
- Neked is jó reggelt! - morogtam kedvtelenül, gorombán kitépve a fiú kezéből a kanalat amit felém nyújtott.
Fred arca elkomolyodott, ahogy közelebb hajolt, hogy csak mi hárman hallhassuk amit mond.
- Komolyan mondom Flo. - suttogta. - Tényleg szörnyen nézel ki.
Nem válaszoltam, de megállt a tejbegrízben megmerített kanál, félúton a szám fele, ahogy bevillantak a rémálmom képei.
Kirázott a hideg.
- Megint rémálmaid voltak, ugye? - kérdezte George aggodalmasan.
Nem válaszoltam, csak lassan bólintottam, és visszatettem a kanalat.
- Róla, ugye? - tudakolta Fred sötét tekintettel. - Most mit álmodtál?
Nem tudtam áldjam vagy átkozzam Merlint, amiért ilyen jól ismernek.
Végül a serlegembe bambulva úgy döntöttem ezt nem most fogom eldönteni.
- Most szeretnék mindent kiverni a fejemből, ami nem a meccsel kapcsolatos - szögeztem le, amennyire tudva, megőrizve a nyugalmat a hangomban. - Nem akarom, hogy Sirius Black egy hülye álommal elvonja a figyelmem a megnyerendő küzdelemről. Ha vége, esküszöm mindent elmondok nektek, de ma a kviddics legyen az első. - néztem mélyen először George majd Fred szemébe, akik ezután összenéztek, majd elmosolyodtak, és átkaroltak.
- Ez a beszéd Flo.
- Imádom a mentalitásod - vigyorgott George, majd megborzolta a hajam, ami miatt kibomlott a kontyom. Miután bosszankodva visszatekertem, felkaptam a kiürült kenyeres kosarat, és azzal kezdtem el püfölni a fiút, aki csak vihogott, és azzal próbált szépíteni, hogy jól áll a feltűzött haj.
Végül csak akkor voltam hajlandó abbahagyni, mikor kiszúrtam, hogy McGalagony gyilkos tekintettel méreget minket.
Inkább visszatértem a tejbegrízemhez, és megpróbáltam leerőltetni a torkomon pár falatot, de végül Ronnak adtam, aki fenhangon panaszkodott róla, hogy az volt az utolsó tálnyi tejbegríz, és ő is azt akart volna enni. Ezt kihasználva kibújtam az evés alól, amire Hermione, az ikrek és Harry azonnal meg akartak szidni, de végül megbékéltek vele, mikor látták hogy kimerült nyögéssel összehúzom magam. Tudták, hogy nem most van az ideje emiatt nyüsztetni engem.
Szerencsére azonban nem sokáig voltam a főattrakció, mert csak percek kérdése volt, mire a Tűzvillám az egész reggeliző diáksereg figyelmét felkelti.
Harry például úgy vigyorgott mint a tejbetök, és mikor megkérdeztem mi az, csak a Mardekár asztala felé mutatott.
Hátrafordultam, igyekezve kitérni a pirítóssal hadonászó Fred keze elől, és jóleső elégtétellel láttam, hogy a zöld kígyók kviddicscsapatának tagjai döbbenettől tátogva merednek a Harry combjának támasztott vadiúj seprűre. A bamba képük mindent megért, még a hajamba hullott pirítós morzsákat is, Fred jóvoltából, aki mint kiderült, azzal akart Georgenak valami új terelő-taktikát szemléltetni.
- Láttátok Malfoy arcát? - kérdezte kaján örömmel Ron. - Nem hisz a szemének! Micsoda látvány!
Mosolyogva vettem észre, hogy az ébredésem óta először van jó kedvem, és kivételesen nem érdekelt, sőt, jó volt érezni, hogy ez a káröröm, amit az undok, szőke görény és csapata miatt éreztem.
Mindeközben Wood is élvezettel fürdött a Tűzvillám dicsőségének fényében.
- Tegyük le ide Harry - mondta, azzal elcsente a fiú mellől a seprűt, és megkért, hogy toljam félre a zabkásás kondért, hogy le tudja fektetni az asztal közepére, gondosan ügyelve arra, hogy a felirata is jól látható legyen.
Aztán kiszúrta a lábamnál az enyémet, és mielőtt ellenkezhettem volna, felmarta, majdnem fejbe kólintva vele a habzsoló Ront, és Harryé mellé tette.
Megmosolyogtam a jelenetet, de azért már igazán le akartam locsolni a hideg töklével Olivert, hogy csihadjon már, mikor megkért, hogy forgassam én is az enyémet úgy, ahogy Harryé van, aztán hogy húzodjak odébb, hogy a mögöttünk lévő asztal is jól lássa a Tűzvillámokat.
Persze Wood intézkedései megtették a hatásukat.
Hamarosan kezdtek is odaszállingózni a kíváncsi hugrabugosok és hollóhátasok (a mardekárosoknak túl nagy volt az egója ahhoz, hogy odamenjenek rácsodálkozni az ellenséges ház seprűjére, így csak a távolból fintorogtak az eseményekre).
A magas, jóvágású hugrabugos fogó, Cedric Diggory gratulált Harrynek, hogy ilyen kíváló seprűt sikerült szereznie tönkrement Nimbusza helyett, majd megkérdezte kié is a másik, mire félénken feltettem a kezem. Cedric elismerően gratulált nekem is, és mondta, hogyha ezt is olyan ügyesen kormányzom mint a Nimbuszt a múltkori meccsen, akkor biztosan sikerül versenyben maradni a kupáért. Pedig ma nem is játszottam.
Úgy elpirultam, hogy muszáj voltam a tökleves pohárba tömni az orrom, főleg miután a hollóhátas Michael Corner is úgy dícsért meg, mintha a Tűzvillám kitűnősége az én érdemem lenne.
Miután távolabb állt mindkét srác, hallottam ahogy Fred felmordul mellettem:
- Mi van? Így hogy Flowernek lett egy új seprűje, máris hirtelen kétszer olyan érdekes lett?
George jóízűen kinevette, én meg vállat vontam. Biztosan féltékeny a Tűzvillám nyújtotta dicsőségre. Aminek nem örülök, de akkor is jól esett, hogy még az ellenfél kapitánya is megdicsért, sőt, Michael háza ellen pedig ma játszunk, szóval semmi sem kényszeríthette, hogy jó szándékon kívűl bármi céljuk lett volna az elismerésekkel. Sőt, ez az igazi fair gondolkodás.
Bármennyire is hihetetlennek hangzik, de van amiben a Griffendél hasonlít a Mardekárra. Mégpedig a versengés miatti beképzeltség.
Talán ezért állnak annyira szemben egymással. Ezért is...
Fred zsörtölődéséről az odelépő Penelope Clearwater, Percy barátnője vonta el a figyelmem, aki megkérdezte Harrytől, kezébe veheti-e a Tűzvillámot.
- Nana, Penelope csak semmi csalás - szólt rá tréfásan Percy, aki borzalmas volt flörtölésben. - Penelope és én fogadást kötöttünk - magyarázta a csapatnak, miután egyöntetűen kapott tőlünk egy kérdő pillantást. - Tíz galleont tettünk fel a meccsre.
Penelope letette a Tűzvillámot, köszönetet mondott Harrynek, és visszament a Hollóhát asztalához.
Percy áthajolt a seprűk felett, és csillogó szemekkel bámult Harryre.
- Mindenképp győznötök kell - súgta a fiúnak. - Nincs tíz galleonom.
A kijelentésére olyan hangosan röhögtem fel, hogy a fél társaság felém fordult.
- Kipótolnám Percy... - mondtam a könnyeimet törölgetve. - Ezért megérné, de tudom, hogy mi nyerünk ma.
Fogadott bátyám mogorva pillantással jutalmazta a közbeszólásom, majd lepisszegett, de semmire se jutott vele, mert az asztalnál a szavaimat mindenki vagy kitörő nevetéssel, vagy éljenzéssel fogadta.
- Halkabban Flower! - förmedt rám, majd óvatosan hátra nézett, hallotta-e ezt Penelope, vagy valamelyik vihogó, hollóhátas lány. - Igen, Penny, megyek már! - Azzal elsietett, hogy megfelezzen a lánnyal egy pirítóst.
Mindannyian jóízűen nevettünk a jeleneten, ami nagyon hatásosan tudta szépen lassan kimosni emlékezetemből a rémálmomat.
Egészen addig, amíg...
- Gondolod, hogy elbírsz ezzel a seprűvel, Potter? - nyekeregte egy ismerős hang.
Gyilkos vicsorral fordultam a felénk lépő Draco Malfoy irányába, aki Crak és Monstro díszkíséretében úgy lépett oda hozzánk mint a kiskirály.
- Igen, azt hiszem - felelte Harry, akinek nagyon irigyeltem a higgadtságát.
- Egy csomó extrája van, mi? - a mardekáros szürke szemeiben gonosz fény csillant. - Kár, hogy ejtőernyőt nem szereltek rá. Mi lesz ha meglátsz egy dementort?
Crak és Monstro ostobán heherésztek, nekem pedig ökölbe szorult a kezem az asztal alatt. Éreztem, hogy hajszálak választanak el attól, hogy jelenetet rendezzek, és letunkoljam a kenyeres kosarat ennek a tuskónak a torkán.
- A te seprűdről pedig egy harmadik kéz hiányzik - vágott vissza Harry. - Ami elkapja helyetted a cikeszt.
A griffendéles csapat hahotában tört ki. Amihez csatlakoztam, ugyanis olyan frappánsan beoltotta Harry Malfoyt, hogy menten elpárolgott minden bosszúságom, ahogy az dühösen összehúzta a szemét, és megalázva sarkon fordult. Biztosítottuk, hogy amíg oda nem ér az asztalához, végigkísérje a termen a nevetésünk.
Mikor a szőke görény leült a helyére, mardekáros csapattársai izgatottan odahajoltak hozzá; bizonyára arról faggatták, hogy Harry és az én seprűm valóban egy igazi Tűzvillám-e.
Belevigyorogtam a serlegembe.
Rémálmok ide vagy oda, ez a mai meccs ígéretes lesz.

Háromnegyed tizenegykor elindultunk az öltözőbe. A díszkíséret egészen az előcsarnokig velünk tartott, és még akkor is hallottuk a kviddics lázban égő griffendélesek hangját, mikor a csoportjuk már rég tovább hömpölygött a lelátók felé vezető lépcső irányába.
Derült, hűvös idő volt, s szinte állt a levegő: ezúttal tökéletes látási viszonyokra számíthattunk, nem úgy mint a Hugrabug elleni találkozón. Az idő két nap alatt annyit változott, hogy mikor átvágtunk a tisztáson a stadion bejárata felé, észrevettem, hogy sokkal könnyedebben lépkedek, mint tegnap a vadőrkunyhóba menet. Ami azért volt, mert a hó már másnapra jelentősen sokat olvadt, és itt-ott már egy füves szakasz is kivillant a fehér takaró alól, jelezve az ébredező tavasz érkeztét. Nem beszélve a kviddics pálya füvéről, amit mindig tisztán tartottak, és amin már megcsillant a nap; jelezve, hogy már sokkal erősebb fényre számíthatunk a téli, sápadt derengéshez képest.
Beértünk a letisztult, sportszer és seprű ápoló szer illatú öltözőbe, ahol gyorsan a saját szekrényemhez léptem (csak azért tudtam megtalálni mindig, mert Fred és George egy ír indulót fújó matricát ragasztottak rá), és sebesen magamra rángattam a kviddics taláromat, és lerúgtam a bakancsomat, hogy belebújhassak a kicsit bő csizmába. Kivételesen nem kellett a lány részre átvonulnunk Angelináékkal, a meccsek alatt Wood mindig megfeledkezik erről, hisz ilyenkor van elég más, ami nyomást helyez rá, mint az emiatt kialakulható, esetleges kellemetlen helyzetek.
A mozdulataim kapkodóak voltak, ugyanis kezdett úrrá lenni rajtam az a fajta kellemes izgatottság is, amit a kviddicsmeccsek előtt éreztem. A lámpaláz és a félelem, ugyanakkor a sport szeretetének furcsa elegye dolgozott bennem.
Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam kintről a nézők tömegének zsivaját.
A távoli hang elárulta, hogy az egész iskola jelen van, és már mindenki elfoglalta a páholyokat.
Mégha nem is játszottam, de lámpalázasan nyeltem egyet. Egyik eddigi meccsemen sem volt könnyű dolog az EGÉSZ Roxfort szeme láttára kivonulni a pálya közepére. Ennyi figyelemtől szinte meztelennek éreztem magam. Persze valamelyest könnyebb idén, hisz Sirius Black miatt így is én vagyok a főattrakció ebben az évben.
Hátranéztem a többiekre, miközben kivettem a pálcámat a nadrágom zsebéből, és gyorsan lehúztam a talárom nyakát, hogy betehessem a pólom alá. Mindenkin látszott az izgatottság, de leginkább Harryn, aki szintén magához vette a varázslásra alkalmas eszközét. Kissé remegtek a kezei, és sápadtabb volt a szokásosnál. Ami érthető volt, hisz a múltkori dementoros baleset után minden oka megvolt a félelemre. Vagyis remélhetőleg nem, mertha Frednek igaza van, Dumbledore már tett az ügy érdekében.
De akkor is, elég durva jelenet volt ahhoz, hogy Harry okkal legyen idegesebb a kelleténél, ezért miután végzett az öltözködéssel és én is, odementem hozzá, és biztatóan megpaskoltam a vállát:
- Minden rendben lesz. A legjobbak lesztek ma. Mindenkit lemostok a pályáról.
A fiú hálásan vigyorgott a szemüvege mögül, és egy halk "köszi Flower"-el válaszolt.
A hangja még mindig bizonytalanul csengett, de örömmel töltött el, hogy már kevésbé viselkedett feszéjezve.
Valamennyire engem is nyugodtsággal töltött el, hogy mindkettőnknél ott lesz a pálca, de attól teljesen még akkor sem voltam magabiztos. Bármi megtörténhet.
A dementorokról eszembe jutott Remus. Vajon ő is ott ül a nézők között?
Régen csekkoltam a naptárat, így nem tudtam a mai nap vajon telihold környékére esik-e.
De valahol reméltem, hogy nem.
Bármennyire is haragudtam a férfira, akkor is, az énem, amelyik minden nyáron lelkesen ugrott Remus nyakába, amelyik a szüleiről faggatta... vagy éppenséggel amelyik abba a látomásba szerepelt, amelyiket a különórán láttam, a patrónus bűbáj közben, titkon akarta, sőt, égett a vágytól, hogy a figura, aki a legjobban tudta pótolni a nem létező apa szerepét, ott ül majd a lelátón, és vigyáz rám, ha már felkészíteni a dementorok ellen nem volt hajlandó...
A pálca a mellkasomnál akaratlanul égetni kezdett, mintha emlékeztetni akarna rá, hogy Remus lemondott rólam, csak rá, a pálcára és a varázserejére számíthatok.
Összeszorítottam a szám. Nagyon zavart, hogy hiába nem tehetek semmit, még mindig zavar a közém és Remus közé ékelődött fal.
Hogyha a mai meccsen megjelennek a dementorok, felkészületlenül fog érni, mert láttam valamit, ami egy gyönyörű dolog lehetne, ha tudnám mi az, nem viselkedne velem miatta Remus úgy, mintha levegő lennék.
Mielőtt azonban túlságosan belevolhattam volna magam a magasajnálatba, Wood fél lábbal az egyik padra állt, és egy öblös tapsal magára vonta a csapat figyelmét, miután mindenki végzett az átöltözéssel.
- Tudjátok mi a helyzet - szólt komoly arccal. - Ha ezt a meccset elveszítjük, a kupának lőttek.
- Ez az, bátoríts csak minket... - morogtam az orrom alatt, mire Harry úgy felhorkant az elfojtott nevetéstől, hogy majdnem magukra vontuk a kapitány figyelmét.
- Nem kérek mást, csak repüljetek úgy, ahogy tegnap. Akkor nem lehet baj. - fejezte be ezzel a szokásos meccsnyitó szónoklatát Wood, és csodáltuk, hogy csak ennyit mond, de valószínűleg mivel hetedikesként ez az utolsó esélye a kupaszerzésre, biztosan ő is izgul.
Az őrző azzal kivágta az öltöző ajtaját, ahonnan már a pálya nyílt.
Még ki se léptünk onnan, de már hallottam a közönség moraját, amitől elkapott a félelem, de lenyugtattam magam azzal, hogy nekem úgy is csak addig jut a rivaldafényből, amíg föl nem reppenek a pótjátékosok páholyába.
Behunytam a szemem, mély levegőt vettem, és megpróbáltam kifújni az izgalmat, amitől remegett a gyomrom, no meg Remus gondolatát.
Kinyitva a szemem már nem egy rettegő diák, hanem egy elszánt hajtó voltam, aki készen állt támogatni a csapatát, és ha nem is játszani, de együtt nyerni, és ha kell, együtt bukni velük. Nem érdekelt se Sirius, se a rémálmok, se Remus... csak a kviddics.
Magabiztosan léptem ki Harry nyomában a sercegő fűre.
A kivonuló csapatot a közönség mennydörgésszerű üdvrivalgással fogadta. Kivéve a mardekárosokat, de helyettük hangos volt eléggé a vörös színben pompázó lelátó is.
Előre szegeztem a tekintetem, mielőtt akaratlanul is Remus után kezdtem volna kutatni a tanári páholyban.
A kék taláros hollóhátasok már ott álltak a pálya közepén. Fogójuk, Cho Chang volt az egyetlen lány a csapatban. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, és a velem nagyjából egymagas Harrynél.
Odagyűltünk az ellenfél játékosai elé.
Mikor a kapitányaik mögött sorakozó játékosok mind felénk fordultak, azonnal jobban szemügyre vettem Chot, próbálva kitalálni, mennyivel lehet méltó ellenfél Harry számára.
Ám mikor a lányra tévedt a pillantásom, láttam, ahogy elmosolyodik, és csak azután tudtam, hogy a gesztust Harrynek címezte, hogy láttam, ahogy az illető fülig pirul mellettem.
Gyanítottam, hogy ennek semmi köze nem volt a lámpaláz szokásos tüneteihez.
Megszeppenten magam elé bámultam a jelenet láttán, és inkább igyekeztem az elénk lévő Madam Hoochra, és a lába mellett már nyitva álló labdás ládára koncentrálni.
- Wood, Davies, fogjatok kezet - utasította őket a meccset vezető tanárnő. A két kapitány engedelmeskedett. - Felszálláshoz készülj! Sípszóra indul a mérkőzés! Három...
Elfogott a remegés, rettenetesen izgultam a csapattársaimért.
- Kettő...
Lábam közé kaptam a seprűm, a többiekkel egyetemben.
- Egy...
Éles hang hasított a levegőbe, amikor Madam Hooch az ajkához illesztette az ezüstsípját.
Elrúgtam magam a földtől, és teljesen függőlegesbe rántottam a Tűzvillámot, ami mindenki mást leelőzve emelkedett a magasba.
A gyomrom nagyot ugrott, egyrészt az utánozhatatlan repülés érzéséért, másrészt mert belém hasított az elismerés, hogy hivatalosan is elkezdődött a meccs, amin eldől a sorsunk a verseny szezont illetően.
Mikor kellően magasba értem, egyenesbe toltam a seprűt, és vetettem egy utolsó pillantást lentre, ahol már Madam Hoochon kívűl senki sem maradt. A tanárnő lehajolt, és leszedte a szíjakat a labdáról, így a vörös kvaff, a barna gurkók és az aranycikesz egyszerre emelkedett a levegőbe. Az utóbbi pillanatokon belül el is tűnt.
Visszafojtottam a kényszert, hogy a kvaff nyomába eredjek, és szememmel gyorsan kikerestem a pótjátékosok páholyát, ahová épp akkor ereszkedett le egy hollóhátas lány, egy csereőrző.
Elindultam afalé, igyekezve minél nagyobb de észrevétlen íveket belecsempészni az útba, hogy minél tovább élvezhessem az alattam fütyülő szelet, az arcomba csapó levegőt, és bizsergető sebességet. A páholyok, a stadion falai mind színes csíkokká olvadtak össze mellettem, amihez csatlakozott a hajam is amibe a szél tépett.
Mégha egy percig is, de amíg átsüvítettem a stadiont, nagyon jó érzés volt. Lefékeztem a nekem előírt lelátóhoz, majd leereszkedtem, és kecsesen átlendítettem a lábam a seprűn, így ugorva le Lana Cope mellé, a hollóhát cserejátékosához.
Kezembe vettem a Tűzvillámot, majd gyorsan levágtam magam Lana mellé, hogy aztán erősen hunyorogva megpróbáljam a sok ide-oda száguldozó pontot felismerni, ki kicsoda.
- Na mi van Black, látom neked csak a selejtes hely jutott! - hallottam meg egy hangot magam mögül, mire idegesen hátrafordultam, és Malfoyt és kísérő gorilláit láttam meg, ahogy a mi páholyunk mellett vonulnak a mardekárosok felé. Kezeikben pedig valami nagy kupac, fekete ruhával. Lehet Griffendél-ellenes zászlók - gondoltam.
-Én legalább nem úgy jutottam be, hogy bevásároltam magam a csapatba, Malfoy - kiáltottam vissza, majd a pálya felé néztem, és igyekeztem kizárni a szőke görény gúnyolódását.
- Ne is törődj vele, szerintem jól játszol. Amúgy nagyon menő a seprűd - hajolt felém Lana, zöld szemeivel szerelmes arccal bámulva a Tűzvillámra. Félénken néztem rá, ugyanis a majdnem Fredékkel egymagas, rövidre nyírt hajával és hegyes arcával Lana elég... tekintélyt parancsoló lány volt, főleg, hogy az izmos vállairól azonnal megmondta volna valaki, hogy kviddicsezik. És az egészet tetézte, hogy elvileg ő állandó játékos, csak azért ül most kint, mert elvileg egy meccset büntetésképpen cserejátékosként kell végigülnie, amiért csúnyán összeverekedett a Mardekár őrzőjével egy nézeteltérés miatt...
- Köszi! - mosolyogtam rá futtában, hogy aztán újra minden figyelmemet a meccsnek szentelhessem.
A sok elmosódott, lobogó talárból végül nagy nehezen kiszúrtam Harryt, aki épp a stadion mentén repülte körbe a pályát, a cikesz után kutatva.
Minden évben látom őt játszani, és minden évben alig bírom követni, hisz a Nimbuszával mindig félelmetes sebességet diktált, de a Tűzvillámján mire megláttam a tanárok előtt elröppenni, addigra már a pálya másik végében volt. Onnan ismertem fel, hogy ő volt az egyedüli, aki felsimerhetetlen volt a sebesség miatt.
Csak egy pillanatra állt meg, akkor tudtam gyorsan szemügyre venni.
A fiú lázasan koncentrált, és a seprűjére hasalva kutatott a cikesz után. Újra elindult, így lehetetlen lett számomra szemmel tartani őt, így inkább a többieket kezdtem nézni.
Nagyot sikkantottam örömömben, mikor láttam, ahogy Wood könnyedén elkap egy, a mi póznáink felé dobott kvaffot, majd megküldi előre, ahol Katie azonnal elkapta, és megiramodott vele előre.
Eközben Fred és George rajzolódott ki a tömegben, fergetes összjátékban passzolgatva egymásnak az egyik gurkót.
Ökölbe szorított kezekkel, orrom alatt halkan motyogva drukkoltam a csapatnak, miközben félfüllel hallgattam az ikrek barátja, Lee Jordan kommentárját, aki abban a pillanatban kapta kezébe a mikrofont, és állt ki az eredményjelző tábla alatti emelvényre:
- És ezzel elkezdődött a mai találkozó, amelynek legnagyobb szenzációja a Griffendél színeiben repülő Harry Potter és az ígéretes hajtópalánta, Flower Black Tűzvillámja. - fogott bele Jordan, miközben úgy figyelte a páholyából Harryt és a seprűjét, mintha csak ő repkedne az egész pályán. - A Seprűk Világában megjelent cikk szerint a nemzeti válogatottak is Tűzvillámokat használnak majd az idei világbajnokságon...
- Ezt én is hallottam - szólalt meg mellettem csevegve Lana. - Apukám a mi helyi kviddicscsapatunk edzője, az ilyen emberek mindig elsőkézben értesülnek ezekről.
- Aha. Az király. - válaszoltam bizonytalanul, miközben igyekeztem nagyon úgy kinézni, mint akit ez feldob és érdekel, de közben aggodalmasan pislogtam Harry után, sikerült-e már kiszúrnia cikeszt. Meg persze, akarva akaratlanul is kutattam az eget, csuklyás, lebegő alakoktól rettegve...
- Jordan, arról is hallhatnánk valamit, ami a meccsen történik? - adta közbe jelét nem tetszésének McGalagony, amiért diákja úgy döntött, sport közvetítőből felcsap seprű minőség-ellenőrnek.
- Hogyne tanárnő, csak egy kis háttérinformációt próbálok adni. - felelte szemtelenül Jordan, majd folytatta ott, ahol abbahagyta. - A Tűzvillám szériatartozéka a fékezőrendszer és a...
- Jordan! - ripakodott rá McGalagony, mire nem tudtam visszatartani a nevetésem, hátravetett fejjel felkacagtam.
- Imádom a srácot! Nem tudom elképzelni, ki tudná majd hozni a szintjét, ha elballag egyszer... - kuncogott mellettem Lana is, amiért máris egy fokkal szimpatikusabb lett.
- Jó-jó - húzta be a nyakát Jordan. - ...a Griffendélnél van a labda, Katie Bell közeledik vele a karikák felé...
Csak egy futó pillantást vetettem Katiere, és mikor láttam, hogy könnyedén kicselezi a hollóhát védőfalát egy dubla bukófordulattal, úgy döntöttem a telepatikus támogatásom nélkül is boldogul (nem mintha a megszállott bámulás bármiben is segítségére lett volna, de néha szeretek hinni a lelkierő hatásosságában).
Megint Harry után kezdtem nézelődni, akit nem kellett sokáig keresnem, ugyanis épp elhúzott Katie mellett, így könnyedén át tudtam ragasztani a tekintetem a lányról őrá.
Nem sokkal később észrevettem Cho Changet is, ahogy szorosan a nyomában repült, lobogó, kék talárral és hosszú, fekete hajjal, úgy lapulva a seprűjére, mint egy prédára leselkedő macska. Kárörvendve konstatáltam, hogy őt tökéletesen kitudom venni, ugyanis a Kométája feleannyi teljesítményt sem tudott nyújtani, mint a Tűzvillám.
Azonban a mosolyom hamar lehervadt, ugyanis be kellett látnom, hogy Cho rendkívűl jól bánt a seprűjével, mégha az egy Kométa is volt; pazar kanyarokkal vágta le a távolságokat amiket Harry Tűzvillámja állított kettejük közé, és cseles kanyarokkal tudott mindig Harry mögé ékelődni, ahonnan pedig nagyon kihasználta és előnyére fordította a lemaradását. Pont annyira hagyta maga előtt Harryt, hogy legyen ideje elemezni a fiú újabb mozdulatát, és onnan irányt váltva bevágjon elé.
Harrynek esélye sem volt a cikesz után kutatni, mert folyton éles kanyarokra kényszerült Cho taktikája miatt.
Így a Tűzvillám szédítő gyorsulását sem tudta kihasználni, mert mire utolérhetetlenné gyorsult volna, Cho ismét bevágott, és irányváltása kényszerítette. A lány úgy tapadt rá, mint a pióca, és bármennyire is bosszantott, hogy bezavarja Harryt, be kellett látnom, hogy ez az egyetlen taktika, amivel Cho esélyt tud szerezni az ellenfele Tűzvillámjával szemben. És amit csinált, azt sajnos jól csinálta.
Így, hogy Harry nem tudott olyan sebesen haladni, ahogy lehetett volna, könnyebben kiszúrtam, és elszoruló torokkal láttam ahogy a fogó zihálva, kimerült kétségbeeséssel markolja a Tűzvillám nyelét.
Főleg, hogy a fiú nem messze, alig hét méternyire az én páholyom felett állt meg. Még én Harry állapotáért és esélyeiért aggódva néztem rá, addig mellettem Lana tátott szájjal, szinte nyálcsorgatva bámulta a seprűt, amin a fogó ült.
Hirtelen Fred bukkant fel, és saját seprűjét Harry felé kormányozta, vörös haja csak úgy lobogott a szélben, amiből időközben kitépte a szél a hajgumit, és most zabolátlanul táncolt a fiú arca körül.
- Mutasd meg neki, hogyan gyorsul a Villám! - rikkantotta a terelő, miközben elhúzott Harry mellett, hogy utolérjen egy gurkót, ami Alicia felé tartott.
Mosolyogva néztem a magas, vöröshajú orkán után, aki úgy lengette a kezében az ütőt, mint egy szablyát.
Aztán visszafordultam Harry felé, és tölcsért formálva a kezemből odakiáltottam neki:
- MINDENT BELE HARRY!
A fiú döbbenten fordult a hangom irányába, de mikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, szélesen elvigyorodott, és felmutatta a hüvelykujját. Büszke voltam, hogy azt a mosolyt én kaptam, Cho helyett, aki hiába villantott kedves arcokat a meccs elején a fiúra, most lemaradt mögötte, ahogy Harry a biztatásra a seprűjére hasalt, és kilőtt előre, hogy épp hogy ki tudta kerülni a Hollóhát póznáit. Cho már meg se próbálkozott egy ilyen veszélyes mutatvánnyal, inkább lemaradt a fiú mögött, más lehetőség után keresve.
Időközben pedig hatalmas öröm-ordibálás hangzott fel, és a Griffendél tábora hatalmas mozgolódásba kezdett; sokan felállva tapsoltak és kiabáltak, mások fáradhatatlanul lengették a szurkolói zászlókat, ahogy Katie egy jól irányzott dobással megszerezte az első gólt a javunkra.
A Hollóhát őrzője mogorva arccal indult a karikán átrepülő labda után, miközben Katie haját hátradobva pacsizott le a mellé száguldó Angelinával.
Az ellenfél megküldte előre a kvaffot, ami vörös ívet rajzolt a pálya fölé.
Kíváncsian figyeltem a nehézkes labda útját, azonban azonnal félrenéztem, mikor kiszúrtam ismét Harryt, aki meredten bámult egy pontra, kihúzott háttal ülve a Tűzvillámon.
Odakaptam én is a tekintetem, és izgatott sóhajjal nyugtáztam, hogy az aranyszínű, szárnyas labdácska ott lebeg az egyik, tanári páholyt tartó korlát mellett, közvetlenül a föld felett.
- Gyerünk Harry, kapd el és nyerd meg nekünk a meccset... - motyogtam az orrom alatt, miközben az izgalomtúl túlfűtve kulcsoltam össze a két kezemet.
Harry előredöntötte a seprűjét, és el is indult.
Cho azonban, aki egy pillanatra se vette volna le a szemét Harryről, hogy esetleg megmutassa hogy tényleg olyan hú de jó fogó-e, és magától keresse a cikeszt, kiszúrta mire készül a griffendéles, és már szélsebesen a nyomába is eredt, már amennyire azt a lomha Kométája engedte.
Cserébe Harry egyre jobban begyorsított, és célegyenesen süvített a kis golyó felé, miközben lekövethetetlen, sebes kanyarokat írt le a levegőben, amit a Tűzvillám súlyeloszlása és tökéletes irányegyenessége miatt nagyon jól tudott kivitelezni.
Minden porcikám bizsergett az izgalomtól, ahogy a nyélre hasaló fiút figyeltem, aki egy olyan hirtelen mozdulattal bukott alá a levegőben, hogy majdnem a homlokára csúszott a szemüvege. A talárja és a haja csak úgy csattogott a nyomában, és a fergetes mutatványnak sikerült három méterré faragni a távolságot tőle a cikesztől.
Mindenki megbabonázva figyelte a fiatal fogó fergetes műsorát, amit meg tudtam érteni. Harrynek a zuhanórepülés volt a specialitása, és egy Tűzvillámmal halálos sebességgel tudta ezt a trükköt bemutatni.
Annyira átjárt az izgalom és a lelkesedés, hogy sikerül-e megszereznie Harrynek a nyereséget a csapatunknak, hogy felpattantam, és a korláthoz rohantam. Olyan hévvel siettem oda, hogy a hasam nekicsapódott a farúdnak, és félig teljesen kidőltem mögüle.
Úgy lógtam ott alá a pályának, mint egy, a griffendélesek által lobogtatott zászló, főleg a vörös taláromban, és közben torkaszakadtából bíztattam Harryt.
Eszelős látványt nyújthattam, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé.
A szívem egyre hevesebben dobogott, Harry keze már nyúlt a cikeszért...
Ekkor azonban felbukkant a semmiből egy gurkó, ami az egyik hollóhátas terelő jóvoltából repült felé. Riadtan sikkantottam fel, de szerencsére Harry épp hogy, de észrevette a felé küldött nehézkes golyót, és az utolsó pillanatban félrerántotta a Tűzvillámot, és erősen zihálva fékezett le ott, ahol a cikesznek már hűlt helye sem volt.
A griffendéles szurkolókórus csalódottan óh-zott, az ellentábor azonban újongva megtapsolta a hollóhát szemfüles terelőjét.
Olyan csalódottság lett úrrá rajtam, hogy elléptem a korláttól, és duzzogva vágtam vissza magam a padra Lana mellé, aki szintén fellelkesült füttyögéssel jutalmazta a sikertelenségünket.
George a csapat nevében azzal állt bosszút, hogy a másik gurkót a terelő felé pofozta, s az csak úgy tudott kitérni a támadás elől, hogy seprűstől fejjel lefelé fordult. Ez viszonylag enyhítette az elszalasztott cikesz okozta bosszúságomat, és a trükköt egy tapsal jutalmazva bíztattam tovább a játékosainkat.
- A Griffendél nyolcvan-nullára vezet, és milyen gyönyörűen repül az a Tűzvillám! - vágott bele a két tábor őrjöngésébe Jordan hangja. - Potter tényleg mindent kihoz abból a seprűből. Micsoda kanyar! Chang Kométája a nyomába se ér! - nem tudtam nem hangosan felnevetni az utolsó szavain, bármennyire is én voltam még tegnap az, aki sportszerűtlen attitűdért ítélte el Woodot. Cho mesterkedését látva jócskán megváltozott a véleményem, és jól esett elszórakozni Lee egyértelmű pártfogásán. - A hosszú, egyenes röpszakaszokon megfigyelhetjük a Tűzvillám tökéletes iránytartását...
- JORDAN! MAGÁT LEFIZETTÉK HOGY A TŰZVILLÁMOT REKLÁMOZZA? A MECCSEL FOGLALKOZZON!
McGalagony üvöltésén megintcsak elkapott a röhögőgörcs, ami nem jött túl jól, mert Lanának kellett megcsapkodnia a hátam ahhoz, hogy a könnyeim mögül láthassam, ahogy Angelina újabb két gólt dob egymás után, aztán Alicia az öklével küld meg egyet, ami szintén átrepül a karikákon. Az őrző eldobta előre a labdát, de Katie azonnal elkapta, és átsüvítve a pálya felett bedobott a középső póznába még egyet. Utána még egyet, visszakézből vágta vissza a karikába az őrző passzát, aztán pedig ismét Angelina tört előre, aki két hajtó között, kockázatos de csodálatos, íves gólt hajított a mi javunkra.
A tenyerem fájt a sok tapsolástól, de sajnos pihenniük kellett. Ugyanis hirtelen a Hollóhát magára talált.
A három kék taláros hajtó megelégelte a folyamatos sikereinket, ezért a következő pillanatban az egyik közvetlen az őrző kezéből marta el a labdát, hogy véletlenül se legyen esély arra, hogy egy előre passznál megintcsak hozzánk tudjon kerülni a kvaff.
Elsuhant előre, és a másik, őt követő hollóhátassal flipper golyóként dobálták egymás közt a labdát, amiből is csak egy néha felbukkanó vörös foltot láttam.
Két gólt is sikeresen bedobtak, majd kihasználva Wood bosszankodását, még egyet beküldtek a karikáinkba.
A Griffendél előnye így ötven pontra csökkent, és én együtt hördültem fel a nekünk szurkoló tömeggel, még mellettem Lana kitartóan kiáltozva bíztatta a sikeres csapattársait.
Inkább elhúzódtam tőle, a hosszú karjaival, ahogy hadonászott izgalmában, kétszer is majdnem orrba vágott.
Elfogott az a fajta izgalom, ami már nem a kellemes kategóriába tartozott.
Szorongva figyeltem a pályán keringő játékosokat, és igyekeztem az összezsugorodó gyomromba lenyelni azt az aggasztó gondolatot, hogyha Chónak most sikerül elkapnia a cikeszt, nem hogy a meccset, az egész szezont buktuk.
Remegtem és teljesen leizzadtam a félelemtől, és minden lelki erőmmel a csapattársaimat támogattam.
Megint kiszúrtam Harryt, aki épp ereszkedett lejjebb, és riadtan felsikoltottam, mikor láttam, hogy egy arra süvítő hollóhátas hajtóval kishíján összeütközik. A karambolt épp csak eltudták kerülni, ahogy Harry gyorsan a másik irányba rántotta a seprűt, átlósan egy fél fordulatot vetve.
Mikor a fiú visszanyerte az uralmát a helyzet felett, ingerülten nyújtogatni kezdte a nyakát, megintcsak a cikesz után kutatva, miközben én a mellkasomra szorítottam a kezem, igyekezve lenyugtatni a veszettül dobogó szívem.
A fiú szeme felcsillant, és puskagolyóként lőtt ki a Griffendél póznái felé, miközben magabiztosan megmarkolta a seprűt.
Kíváncsian hunyorogtam abba az irányba, ahova tartott, és az egész testem megremegett az izgalomtól, mikor kiszúrtam a bal oldali karika körül verdeső két kis szárnyat és aranyszínű pontot.
Visszanéztem a fogónkra, aki elszántan a cikeszre szegezte a tekintetét, és előre hajolva gyorsított a tempón.
A kezeimet ökölbe szorítva ütögettem a padot mellettem, és közben teljesen kipirultan a játék hevétől:
- Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!
Ám mintha az imámat nem az hallotta volna meg, akinek szántam, a szélnél is gyorsabb Harry elé bevágott egy kék folt, Cho képében.
A lány makacsul lefékezett a fogónk előtt, és nem volt hajlandó mozdulni, így Harry kénytelen volt alábukni, és megintcsak elszalasztani a cikeszt, hogy elkerülje az ütközést.
- A FENÉBE IS! - uralkodtak el rajtam az indulatok, és a levegőbe boxoltam.
Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy semerre sem halad a meccs, mert oké, hogy Cho a szándékos akadályozásra játszik, de így soha nem lesz vége. Nagyon jól tudja, hogyha nekiállna ő is a cikesszel foglalkozni, haladnánk valamerre, és Harry tehetségét és világbajnoki seprűjét tekintve sejtjük mi lesz az eredmény. És értem, hogy a vereséget nehéz elfogadni, főleg ha előre megvan írva és semmit se tudsz tenni ellene, de ezzel a taktikával a saját csapata esélyeit is rontja, ha nem velük, hanem csak Harry ellen játszik.
Úgy tűnt a kapitányunknak is elege lett a macskaegér játékból, mert mikor Harry csalódott arccal lefékezett a póznáink mellett, még onnan a páholyból is hallottam Oliver hangját, ahogy magából kikelve üvöltözni kezd a fiúval:
- HARRY NE JÁTSZD ITT AZ ÚRIEMBERT! - Wood feje rákvörös volt a haragtól, és olyan idegesen küldte meg előre a kvaffot, hogy Alicia majdnem leesett a seprűről, hogy elkapja. - LÖKD LE A SEPRŰJÉRŐL, HA AZ UTADBA ÁLL!
Még én is elszégyelltem magam Wood durva kikelésétől, és végtelenül sajnáltam Harryt, hisz ő semmiről se tehetett. Hozta volna ő a jó formáját, de Cho kísértette a sorsot, és olyan helyzeteket teremtett, hogyha Harry nem reagált volna időben, komoly balesetek is lehettek volna.
Már nem csak Chóra haragudtam, aki időközben megfordult, és szemtelenül vigyorgott Harryre, aki letörten suhant el Wood mellől, mint egy megrótt kiskutya, de Woodra is, amiért szabálytalanságra akarja buzdítani Harryt, csak azért, mert Cho úgy döntött elbarmolja az egész meccset. Ő is láthatná, hogy nem Harry a ludas a történetben.
A griffendéles fogó felrántotta a seprűjét, és hat métettel lebegett a többi játékos felett. Óvatosan hátrasandított a válla felett, és mikor kiszúrta, hogy Cho követi, lefékezett, és gondterhelt arcal a hajába túrt. Számára is egyértelművé vált, hogy a hollóhátas lány a következetes akadályozásra játszik, a cikeszt meg sem próbálja megkeresni.
Harry pár percig csak ült egy helyben és magába fordulva nézett az alatta zajló küzdelemre, majd olyan arcot vágott, mint akinek épp akkor jutott eszébe egy zseniális ötlet.
Izgulva, hogy mire készülhet, előre görnyedtem, és úgy figyeltem a fiú mozdulatait.
Harry megdöntötte előre a seprűjét, és lebukott, makacsul a pálya közepének egyik füves pontjára szegezve a pillantását.
Értetlenül pislogtam abba az irányba ahova tartott, de se arany fényt, se berregő szárnyakat nem láttam.
Vagy nekem romlott a szemem röpke tíz perc alatt, vagy Harry valami egészen másra készült...
És végül az utóbbi lett. Akkor esett le, hogy a fiú azon munkálkodik, hogy Cho taktikáját maga a lány ellen fordítsa, amikor láttam, hogy már nem is néz arra, amerre olyan magabiztosan elindult, hanem ravasz félmosollyal tekint hátra a nyomába szegődő hollóhátasra.
Összeszűkült szemekkel, még jobban előre görnyedve próbáltam kitalálni mire készülhet Harry, ám mikor megláttam, hogy félúton felrántja a seprűjét, és a mélybe vigyorogva konstatálja a gyanútlanul tovább suhanó Chót, felpattantam örömömben, és megintcsak a korláthoz szaladtam.
Úgy rámarkoltam, hogy az ujjaim is elfehéredtek, és hangos újongással díjaztam a pazar cselt, amivel Harry Chora zúdította a lány sunyi trükkjének következményeit.
A fiú, így hogy nyert magának egy kis időt, eszeveszetten kezdte kapkodni a fejét, tüzetesen átvizsgálva a pálya minden szegletét.
Onnan tudtam, hogy harmadjára is kiszúrta a cikeszt, hogy a tartása megmerevedett, és izgatottan hátraseperte a homlokából a haját, aztán megküldte a Tűzvillámot előre.
Nem sok kellett, és a tekintetét követve hamarosan én is kiszúrtam a százötven pontot ígérő aranygolyót a Hollóhát térfele fölött.
Harry gyorsított, és ragadozó módra hajolt a seprű nyelére, és ha nem csattogott volna a hátán a sporttalár, teljesen eggyé olvadt volna a nyéllel.
Sajnos Cho azonban addigra rájött, hogy kicselezték, és hamarosan már ott is kanyargott nem sokkal lemaradva a fogónk mögött.
Másodpercről másodpercre nőtt közöttük a távolság, én pedig majd kitéptem a meccs hevétől a korlátot, miközben kipirosodva, rekedtre kiabálva magam bíztattam Harryt.
Idegtépő üldözést nézhettünk végig, és már mindketten a pálya másik végében süvítettek, én pedig majd' felrobbantam a testemben tomboló adrenalintól, amikor...
Cho hirtelen megállt, felegyenesedett, majd rémülettől eltorzult arccal a mélybe mutatott. A sikoltásától azonnal kirázott a hideg, és menten kizökkentem a szurkolói-hangulatból.
Leesett állal és megbotránkozva fordultam arra, amerre a lány hadonászott.
Amit láttam, attól éreztem, hogy minden erő elhagyja a testem, minden izgatottságot magával ragadva, és a helyébe rettenetes, jeges félelmet fecskendez.
Minden porcikámat marta a pánik, ami eluralkodott rajtam, és éreztem, ahogy a korlát a mellkasomba fúródik, ahogy arra roskadok. Minden levegőm kifacsaródott belőlem, és hirtelen az egész pálya egy nagy, színes massza lett, ami körülöttem kavargott, és csak egy fix pontot láttam, ami megfogta, és erőszakosan ott tartotta a tekintetem.
A saját zihálásomat elnyomta a fülemben dübörgő vér, és se a szédítő mély, ami felett fél testtel lógtam, se a mellém trappoló Lana, aki hangosan kérdezgette jól vagyok-e, nem tudott annyira megijeszteni, mint amit a pálya szélén láttam.
A stadion füvén három fekete, csuklyás alak állt, elrettentően meredve Harryre. Meredten követték a tekintettükkel, és a fekete kámzsájuk alapján azonnal tudtam, hogy semmit sem értek Dumbledore óvintézkedései. A dementorok bejutottak a meccsre.
Elfogott valami émelyítő érzés, olyan, ami úgy kapaszkodott fel a hátamon, mint valami hideg, nyirkos bőrű kígyó.
De ez nem az az érzés volt, ami akkor jelentkezett, ha dementorok voltak a közelben. Sőt, furcsamód az az érzés jelenleg sehol sem volt.
Ez inkább valami más, valami ösztönös volt.
Leginkább úgy tudnám leírni, mint valami kényszeres tettvágy és féltés keveréke.
Valami olyasmi, ami teljesen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem, mint a kusza, ködös rosszullét, amit a dementorok szoktak.
Itt nem fagytam le, sőt.
Miután megláttam a csuklyás szörnyeket, csak arra emlékszem, hogy már rá is markoltam a pálcámra, és mire kigondolhatnám mit akarok kezdeni vele, már el is üvöltöm magam:
- EXPECTO PATRONUM!
A sikításom betöltötte az egész stadiont, és egy pillanatra még a hőbörgő tömeg zaját is túlharsogta.
A pálcám hegye a három fekete alakra mutatott.
Minden porcikámat egy furcsa, erőteljes zsibbadás járta át, de még mindig nem az a sokkos, ijesztő állapot, amire a dementoroktól számítottam.
Hanem valami meleg, mintha minden sejtemben égne egy tűz, aminek a hője megvéd a szörnyektől, amik a pálya szélén ácsorognak. Mintha egy védőburok lenne körülöttem, ami taszít minden sötétséget, bánatot és félelmet.
Ami segít higgadtnak maradni, ugyanakkor erőssé tesz, olyan erőssé, hogy azt érzem, a puszta jelenlétemmel meg tudnék tölteni egy sötét szobát fénnyel.
De ez még messze nem minden furcsaság, ami történt.
A kezemben vibrálni kezdett a pálca, majd akkorát rúgott mint egy puska, miközben a hegyéből egy hatalmas, ezüstszürke felhő robbant ki, ami majdnem jobban megijesztett, mint a dementorok maguk.
Az ezüst villanás úgy robogott végig a stadionon, mint egy lecsapni készülő, fehér sárkány, és a mágiát, amivel sikerült azt létrehozni, éreztem a zsigereimben.
Ott pumpált a szívemben, édessé tette a levegőt amit belélegeztem és a fejembe szállt, mint egy korsó vajsör.
Tiszta, fehér mágia volt, olyan, amit csak a tiszta jó teremthetett meg.
Annyira átjárt a varázsa, hogy hirtelen az egész pálya homályosodni kezdett, ahogy teljesen elkábultam a rengeteg energiától, ami újra és újra végigáramlott rajtam.
Hirtelen az a furcsa, tömény köd szállt a fejemre, amit azonnal megismertem.
Ezt éreztem akkor, amikor Remusnál sikerült megidézni a patrónust.
És mintha ez lett volna a varázsszó, hirtelen megint oda kerültem.
Csokoládé illat lengett körbe, és elmosódott képeket láttam.
Egy levélről, egy medálról, és egy férfiről, aki valaha sokkal többet jelentett nekem, mint amire emlékszem.
Akkor mindig tudsz rám vigyázni...
Boldog születésnapot királynő...
...a világ legboldogabb apukájává tettél most...
Újra hallottam a hangját.
Előtört az az emlék.
Hiába haragudtunk egymásra Remussal.
Az a valami, ami látomásként kísért, túlmutat a haragon.
Az valami olyasmi, amit se ő, se én nem tudunk letagadni.
És erősebb minden dementornál.
A stadiont elnyelte a sötétség, és a helyét a színes emléképpek kavalkádja váltotta fel, de nem tartott sokáig.
Ugyanis hirtelen mindennek vége lett.
A valóság berontott a fejembe.
A távolból egy éles sípolás jött.
Aztán hatalmas moraj. Emberek százai kiabáltak, fütyültek és sikongattak.
A hang egyre erősődött, a burok a fejem körül pedig szétfoszlott, Remus arcával együtt.
Meghallottam a saját zihálásomat is, amihez társult a fülemben dübörgő vér is.
Visszatértem a testembe, és valami furcsa volt.
Fáztam. És valami melegnek nyomódott a hátam.
És valaki a nevemen szólongatott.
- Black! Black, jól érzed magad? Black! Válaszolj kérlek, vagy kénytelen leszek idehívni egy tanárt!
Megérezni a valóságot olyan volt, mintha valaki erővel rántott volna fel egy langyos, kellemes víztükör alól.
Kipattantak a szemeim, de egy ideig csak színes, örvénylő foltokat láttam magam körül, amik néha Remus arcává álltak össze, de amint megragadhattam volna a pillantásommal, már el is tűntek.
Hunyorogni kezdtem, miközben éreztem, hogy valószínűleg eleshettem, mert éreztem hogy ülök, és hogy a karjaim mellettem lógnak, és valaki erősen tart a hónom alá nyúlva.
Nagyot nyeltem, és fintorogtam egyet, mert az émelygéstől rám tört a hányinger, és csak nagy nehezen tudtam visszaparancsolni a megivott töklevet a helyére.
Nagyokat pislogtam, hogy magamhoz térjek, vagy legalább a látásom kitisztuljon.
Negyedsiker lett, mert ugyan továbbra is minden forgott velem, de legalább már azt ki tudtam venni, hogy hol vagyok.
Előttem fából faragott tákolmány, felismertem benne a lelátó korlátját.
Alattam a páholy kissé korhadt padlója, mellettem pedig az üres padok a cserejátékosoknak fenttartva.
Mivel, hogy biztonságosabb legyen, a korlát alja tömény fa volt, nem láttam rá a pályára.
De hallottam, hogy az iskola minden diákja őrjöng, de úgy, hogy az egészen a hegyekről verődik vissza.
Volt örömteli kurjantás és letört hurrogás is. Így nem tudtam, most akkor pontosan melyik csapat áll nyerésre vagy épp büntető dobást ítéltek-e valakinek, vagy mi a szösz van.
Ficánkolni kezdtem, és megpróbáltam letenni a tenyerem a földre, hogy ülőhelyzetbe tornásszam magam, de csak ekkor vettem észre, hogy két erős marok tart meg.
Riadtan néztem fel a kezek gazdájára, aki a térdét alám téve támasztott meg, és aggodalmasan meredt rám.
Mikor meglátta, hogy felébredtem és a szemébe nézek, leengedte a széles vállait, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hála az égnek, hogy jól vagy! - kiáltott fel a támogatóm, akit kisvártatva fel is ismertem rövid hajáról és magas alakjára simuló, kék kviddics talárjáról.
- M-mi történt? - kérdeztem rekedt hangon, majd megtapogattam a fejem, ami enyhén lüktetett.
Lana engedett a szorításon, de azért az egyik kezét a hátamon tartotta, hogyha esetleg vissza találok ájulni, meg tudjon tartani, és úgy kezdett el beszélni.
- Hát egyszer csak megjelentek a dementorok a pályán. Te meg kihajoltál és lelőtted őket patrónus bűbájjal. Aztán összeestél. Rám hoztad a frászt rendesen. - mondta, aztán felnézett, és megvizsgálta azt, amit ő látott, de én a korlát miatt nem.
- És mi történt? Elmentek? És mi ez a hangzavar?
Elkezdtem fészkelődni, és Lana vállába kapaszkodva megpróbáltam felállni.
A térdeim megrogytak, így kénytelen voltam a magas hollóhátasnak dőlni, aki átbújtatta magát a karom alatt, és úgy húzott fel, hogy le tudjon ültetni a padra. A gyomrom háborgott, és mindig rettenetesen erőtlennek éreztem magam, úgy markoltam a pad szélét, mintha az életem függene tőle.
- De büszke lehetsz magadra - állt fel, majd lemondó arccal a hajába túrt. - Potter elkapta a cikeszt. Toronymagasan nyertétek a meccset.
Azt mondtam erőtlennek érzem magam?
Felejtsétek is el, hajlamos vagyok hülyeségeket beszélni.
Amint Lana kimondta ezeket a szavakat, elkerekedtek a szemeim, és teljesen leesett az állam.
A pillanatokkal ezelőtti erőtlenségnek nyoma sem volt, mintha az ülőhelyen keresztül áramot vezettek volna belém, úgy pattantam fel.
- Hogy mi? - sikkantottam, és megragadtam Lana vállát, hogy magam felé fordítsam. Tényleg nagyon ledöbbenhettem, mert a két méter magas, kigyúrt kviddicsest megfordítani nem kevés erőt vett igénybe, főleg miután beájultam a patrónus bűbájom után, de akkor ez meg sem kottyant. - Miket beszélsz?
Lana elég fancsali képet vágott, látszott, hogy rendesen fáj kimondani a vereséget.
- Mondom. A fogótok elkapta a cikeszt. Ezzel a patrónussal konkrétan megnyerted magatoknak meccset. - hadarta Lana, majd összeszorította a száját, és komor pillantással üzente, hogy ne merészeljem megint megkérdezni, hogy nyertünk-e, mert már így is eléggé kiborította az eredmény, nem hajlandó még egyszer elismerni szóban a győzelmünket. - És ha nem haragszol és jobban vagy, akkor én magadra hagylak. Azt hiszem, el kéne most egy kis bátorító szöveg a csapatomnak...
Ám az utolsó mondatára már fittyet hánytam, odacsörtettem a korláthoz, és tátott szájjal lógtam előre, és csak a vékony farúd tartott vissza attól, hogy majdnem száz métert zuhanjak lefelé.
Amit odalent láttam, attól olyan izgatottan kezdett dobogni a szívem, hogy legszívesebben hátravetett fejjel üvöltöttem volna a világba bele, hogy "NYERTÜNK".
Odalent hatalmas volt a káosz. A lelátókról a szurkolótábor és minden diák egyszerre hömpölygött lefelé, és hamarosan az egész pálya megtelt a házak négy színével, ahogy a diáksereg elárasztotta a stadiont.
Griffendéles zászlók lobogtak és táblák nyújtóztak ki a tömegből, miközben minden vörös taláros őrjöngve ünnepelte a győzelmet.
Az egész tér úgy nézett ki, mint egy óriási hangyaboly, csak kétezerszer olyan hangos. Annyira, mintha a világkupadöntőt nyerték volna meg.
Megannyi arc tündökölt az óriási tömegben, voltak csalódottak, gúnyosak, de a legtöbb ragyogott az örömtől, vagy épp eltorzult az örömkiáltásoktól.
Lana időközben a seprűjére pattant, és suhogó talárral lőtt ki a pálya jobb sarkába, ahol a hullámzó tömeg által kiszorított, csalódott, letört hollóhátas csapat ácsorgott.
Az ujjaim elernyedtek, és a korlátról magam mellé hullottak.
A hajamba túrtam, és meghatottan, erőtlenül felnevettem, miközben könnyek gyűltek a szemembe.
Nem akartam elhinni.
Nyertünk.
Tényleg megnyertük ezt a meccset. Versenyben maradtunk. A Griffendél újra esélyes a kviddics kupára.
A hetek óta tartó rettegés, a mérkőzéstől való félelem hirtelen mind egyszerre szakadt le rólam, és azonnal pillekönnyűnek éreztem magam. Szinte szárnyalni tudtam volna a örömömben, és bármilyen Tűzvillámot lehagytam volna.
Sőt, a lelkem, ami előbb fogta fel mi történt mint az agyam és a testem ami még a sokk alatt állt, már ott repkedett a póznák körül, és a szurkolók feje felett, örömódát zengve.
Nagy nehezen eljutott a tudatomig, hogy győztünk. De ehhez is arra volt szükség, hogy több percen keresztül bambuljak az óriási, tengerként tajtékzó tömegre.
Mikor végre felfogtam, kipislogtam pár könnycseppet, és önfeledett, meghatódott kacagással a seprűmért rohantam, a lábam közé kaptam, és elrúgtam magam a talajtól.
Felemelkedni pontosan olyan érzés volt, mint ahogy a lelkemet emelte magasba az öröm.
A nyelét lenyomtam, és hiába volt vége a meccsnek, sebes zuhanórepülésbe kezdtem, mert minél előbb ott akartam lenni a nyertes csapat gyűrűjében és Harry és az ikrek nyakába ugrani.
A hajamat hátravitte a szél, és a szemem kipirosodott ahogy kicsípte, de még így se tudtam letörölni a vigyort az arcomról.
A szívem úgy dobogott, mint egy szélvihar. Pontosan olyan eszeveszetten és kuszán mint a tömeg zaja.
A kezeim remegtek az örömtől, és a megkönnyebbüléstől, hogy még a megjelenő dementorok sem tudták elvenni tőlünk a jól megérdemelt nyereséget.
Még mielőtt leértem, már akkor átlendítettem a lábam a nyél felett, és röptében ugrottam le róla.
Még egy ideig siklottam lefelé a Tűzvillámba kapaszkodva, aztán talajt fogtam, és már rohantam is a tömeg közepe felé.
A seprűt arra használtam, hogy magam előtt tartsam, és utat vájjak vele, félretolva az embereket.
De még így is sok váll ütődött az enyémnek, sok könyök landolt a bordáimban, és a lábamban is biztos voltam, hogy annyian tapostak rá, hogy péppé változott a csizmámban.
Tovább haladtam, vagyis araszolgattam, miközben kezdett fájni a fejem hangzavartól, a hatalmas tömegtől, levegőhiánytól és mellkasomnak nyomódó embertől.
De egy pillanatra sem álltam meg, meredten bámultam oda, ahol Harryéket sejtettem, és tovább nyomultam előre.
Kinyújtottam a nyakam egy megszeppent, mardekáros elsős feje felett, és megkönnyebbült sóhajjal láttam, hogy már csak pár hugrabugos csoport választ el a vörös taláros gyűrűtől, ami közrefogta a nyertes csapatot.
Lehajoltam, és faltörő kos módjára előre léptem. Nem érdekelt az émelygés, a tömeg miatti rosszullét, csak is az lebegett a szemem előtt, hogy végre odaérjek, és én is önfeledett visongással vessem magam a győzteseim karjaiba.
Átpréseltem magam két hugrabugos között, majd gyorsan lehajoltam és magamhoz szorítottam a seprűt, mielőtt beleakad egy magas, sárga sálas fiú hónaljába ahogy átbújok alatta, és már haladtam volna tovább, amikor az illető utánam kapott.
Riadtan fordultam meg, és észrevettem, hogy aki karja alatt átfurakodtam az nem más volt, mint Cedric Diggory.
A fiú ezer wattos mosollyal nézett le rám, majd elengedett, és az orrom alá tartotta a tenyerét.
- Nagyon szép meccs volt! Gratulálok! - mondta, miközben arra várt, hogy kezet fogjak vele.
Döbbenten hápogtam.
- D-de hát nem is az én érdemem...
Cedric csak felkuncogott a zavart arcomon.
- De, nagyon is a te érdemed is. - mondta, és még közelebb tolta a kezét. - Ha nem küldesz bűbájt a dementorokra, lehet megismétlődik ami a múltkor. A Griffendél csapata nagyon szerencsésnek érezheti magát melletted.
Olyan vörös lett az arcom, mint egy főtt homár, ahogy félénken Cedric hatalmas tenyerébe tettem az enyémet, és hagytam, hogy megrázza.
Ám nem sokáig pironkodhattam a hugrabug csapatkapitányának pillantásában, ugyanis hirtelen egy ismerős hang bődült mögöttem, amit a legnagyobb hangzavarból is kiszűrtem volna, akkor is, ha mindenki egyszerre üvölt a fülembe:
- FLOWER!
Azonnal kijózanodtam a döbbenetből amit Cedric elismerése okozott, és elengedve a fiú kezét, olyan gyorsan pördültem meg, hogy majdnem hátraestem a lendülettől.
Az ünneplő, magasba emelt kezű griffendélesek mind rám néztek, és mikor felismertek, vigyorogva szétváltak, utat nyitva ezzel afelé, aki a nevemet kiáltotta.
Mikor is is kiszúrtam őt, úgy éreztem, mintha a kiabáló, őrjöngő tömeg lehalkult volna, mintha letekertek volna egy rádión egy gombot. El is fakultak, csak azt az egy embert láttam tisztán, akkor, kócos, szélborzolta hajával, félrecsúszott szemüvegével és kipirult arcával felém igyekezett, bal kezében egy arany, szárnyas golyót szorongatva.
Kitárt karokkal megindultam Harry irányába, nem törődve azzal, hogy egy szegény elsős bagázsnak mind le kellett buknia, mert a Tűzvillámmal majdnem kupán vágtam őket, és a kitárt kezeimmel a fejüket is épp hogy nem borotváltam le.
A fiú olyan széles mosollyal ajándékozott meg, hogy úgy éreztem, mintha tényleg megnyertük volna a világkupa döntőt.
- FLOWER! - üvöltötte magánkívűli örömmel a fiú, aki kiszakította magát az arcát puszilgató Angelina és Alicia karjaiból, és kikerülte a vállába boxoló, önfeledetten táncikáló Woodot, hogy felém szaladhasson. - NYERTÜNK! NYERTÜNK, FLOWER!
Már csak pár lépést kellett tennem, és éreztem, hogy Harry mellkasa az enyémnek csapódik, a karjai pedig szorosan a hátam köré kulcsolódnak. Én is a nyaka köré fontam a sajátom, majd döbbenten sikkantottam egyet, mikor éreztem, ahogy a fiú szorítása erősödik, és a lábaim elengedik a talajt.
Harry felemelt, majd egyszer körbepörgetett, és letett, de továbbra sem engedett el, hanem úgy ölelt magához, mintha én lennék a nyereség a sikeres meccsért cserébe.
Az állát a vállamra tette, majd belesúgta.
- Köszönöm!
- Mégis mit? - kérdeztem, miközben a fejemet az övének döntöttem, hogy legalább az egyik fülemmel halhassam amit mond, ugyanis körülöttünk a tömeg úgy tajtékzott, hogy saját magamat is alig hallottam.
- A patrónus bűbájt. Ha nem csinálod meg, nekem kellett volna, és akkor nem tudtam volna elkapni a cikeszt.
- Ugyan már... - nevettem, és megpaskoltam a hátát. - Az évszázad legjobb fogója vagy. Akkor is elkapod, ha egy dementor kezéből kell kitépned.
- De nélküled akkor sem ment volna. - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen, és biztatóan megmarkolta a vállam. - Annyira jól csináltad, hogy meg sem éreztem a jelenlétüket.
Elpirultam az átható tekintetétől, és zavartan lesütöttem a szemem.
- De te akkor is a legjobb fogó vagy. James büszke lenne rád. - néztem vissza a zöld íriszekbe, amik a szavaim után gyanúsan csillogni kezdtek, és Harry eltátotta a száját.
Annyira elérzékenyült attól, hogy megemlítettem az apját, hogy megint magához ölelt, és a fejét a vállamba fúrta, így alig hallottam, ahogy elfojtva a taláromba motyogja:
- Köszönöm, Flower.
Az idilli pillanat azonban nem tartott sokáig, ugyanis Ron vezetésével körénk gyűlt egy adag griffendél drukker.
A vöröshajú fiú kiszaggatta Harryt az ölelésből, így csak nézhettem, ahogy a fiú vet rám egy utolsó, végtelenül boldog és gyöngéd mosolyt, majd megtörli a szemét és tűri, hogy a barátja a magasba rántsa a kezét.
- Győzelem! - harsogta Ron, és megszállott arccal markolta a fogónk csuklóját. - Győzelem! Győzelem!
Én is elmorzsoltam pár örömkönnyet, és átadtam magam a győzelem mámorító érzésének!
- ÉLJEN HARRY! - visítottam, és annyira elragadott a hév, hogy elkaptam a hozzám legközelebb álló ember, vagyis Percy kezét, és béna örömtáncot kezdtem vele járni.
Percy is annyira magánkívűl volt a boldogságtól, főleg, hogy egy fogadást is megnyert ezzel, hogy nevetve elfogadta a karom, és még meg is pörgetett egyszer, mielőtt az ünnepelt fogónkhoz fordult.
- Szép volt Harry - lelkendezett a prefektus. - Tíz galleont nyertem! - azzal észbe kapott, és elszánt arccal elindult a hollóhátas tábor felé. - Bocsánat, meg kell keresnem Penelope-ot...
Percy helyét azonban hamar átvette még egy adag lelkes rajongó.
- Szuper voltál, Harry! - rikkantotta Seamus Finnigan.
- Azt a kutyafáját! - bömbölte Hagrid az odatódult griffendélesek feje fölött.
Mindegyik gratuláló szavával teljesen tudtam azonosulni, és mélyen egyet értettem abban, hogy Harry a nap hőse, hisz ezzel a pazar játékkal ismét versenyképessé tette a vörös oroszlánokat.
Ám a fiú úgy gondolta, nem csak az övé az érdem, ugyanis hirtelen felém mutatott, és hogy mindenki halja, belekiabálta az újongók tömegébe.
- Ezt a győzelmet csakis Flowernek köszönhetem! Ha ő és a varázspálcája nincs, nem tudtam volna elkapni a cikeszt!
A hirtelen felém forduló tekintetek kereszttüzében annyira szemérmes lettem, hogy legszívesebben a talárommal eltakarva a paprikapiros arcomat, felrohantam volna a kastélyba.
Főleg miután a tömeg egyetértően felsikoltott, és arra kaptam fel a fejem, hogy rengeteg kisebb és nagyobb griffendéles diák áll körbe, és már fáj a hátam a sok gratuláló veregetéstől, főleg miután Alicia a nyakamba ugrott, és az én arcomat is telehintette cuppanós puszikkal.
Angelina átkarolt, majd mint egy karmester lengette a karját, így szabályozva, mikor melyik oldal kiabáljon nekem lelkesen, ettől pedig még inkább elpirultam a fülem tövéig.
Hirtelen Oliver lépett ki a tömegből, majd a lelkesedés közepette akkorát vágott a vállamra hogy majdnem összeestem.
A fiú ezután átkarolt, majd ő is a magasba emelt.
- ÉLJEN FLOWER, AKI MÁR MÁSODJÁRA MENTI MEG A FOGÓNKAT!
Hatalmas ováció kerekedett, mindenki a nevemet kiabálta, és mikor letett, az összes egyszerre próbált megölelni, aminek az lett az eredménye, hogy térdre borultam, ahonnan végül Harry rántott fel nevetve.
- Igen! - nézett ő is rám széles vigyorral. - Másodjára mentettél meg attól, hogy összetörjem magam. Sokkal jövök neked.
A fejem már rosszabb lehetett mint egy túlérett paradicsom, és nem tudtam zavaromban hova nézzek.
És ha ez nem lett volna elég, hirtelen meghallottam egy halk hangot, amitől minden izmom megdermedt, és egy percig csak tátott szájjal meredtem magam elé.
- Hát igen, ez patrónus volt a javából. - halk, és mégis hangosabb minden egyes torkaszakadtából üvöltő drukkernél.
Remegtem az érzelmektől amik hirtelen elárasztottak, és annyi emlék, fájdalom és döbbenet nehezedett a vállamra, hogy csak úgy tudtam a hang forrása felé fordulni, hogy megkapaszkodtam Katie vállában.
A tekintetem azonnal találkozott a hidegkék íriszekkel, amik akkor és már az első patrónusom óta kísértettek.
Remus arca ámulattal vegyes elégedettséget tükrözött, és szakadt kabátjában mégis úgy tündökölt ki a tömegből, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. De még inkáb attól, hogy a férfi majdnem egy hónapja először szólított meg.
Csak bámultam rá, miközben Harry is meglátta a professzort, és a szavait halva odalépett mellém, átkarolt és büszkén tolt oda a tanárúr elé.
- Ugye? Meg sem éreztem a dementorokat! - újságolta lelkesen. - Meg sem szédültem tőlük! Flower egy csoda!
Már épp kezdtem volna szabadkozni, hogy az hogy csoda vagyok, az erős szó, hisz alap dolog, hogy a legjobb barátom segítségére sietek, ha szükséges, de a meleg, kedves mosoly Remus arcán elhallgattatott.
- Ebben én sem kételkedem - nézett rám áthatóan, és hirtelen megint megláttam a szemében azt a tekintetet, amivel a látomásomban apaként nézett rám. - De hogy nem érezted őket, annak nos... az lehet az oka... - kuncogva a pálya sarka felé nézett, majd ismét ránk. - Szóval hogy nem is dementorok voltak.
Harryvel mindkettőnk szeme elkerekedett.
A döbbenet olyan volt mint egy józanító pofon, és csak tátogtam előre mint egy ponty.
- N-nem dementorok? - dadogtam.
- Gyertek csak... - mondta Remus, azzal megfogta a vállam és kivezetett a gratulálok gyűrűjéből.
Annyira meglepett amit mondott, hogy fel se tűnt, mennyire jól esik a gondoskodó érintése, ami már hetek óta hiányzott.
A férfi magához húzott, és lehajolva a stadion szélére mutatott.
Harryvel hunyorogva próbáltuk kitalálni mire mutathat a professzor, és mikor megláttuk, úgy ledermedtünk mint a kőszobor.
- Alaposan ráijesztettél Malfoyra... - nézett rám pajkos mosollyal Remus, de a sok kedves gesztust, amin ha nem ebben a helyzetben lennénk, szinte sírva a boldogságtól fogadnék, de ott...
Ott csak a jeges, kiábrándító érzést éltem meg, amit a döbbenet okozott.
Megszólalni sem tudtam, annyira meghökkentem.
Malfoy, Crak, Monstro és Marcus Flint, a mardekárosok csapatkapitánya egymás hegyén-hátán hevertek a fűben, és kapkodva próbáltak kikecmeregni hosszú, fekete, kámzsás köpenyeikből, amibe nyakig belegabalyodtak, és minden végtagjukról az lógott. Úgy tűnt, mintha Malfoy Monstro nyakában ült volna, legalábbis az, hogy a fiú kétségbeesetten próbálta a lábait lerángatni a nagydarab évfolyamtársa vállairól, erről árulkodott.
A végtagjaik az ég felé meredtek, és folyton egymásnak ütköztek, ahogy szánalmas vergődéssel próbáltak felállni és kiszabadulni a fekete anyagok fogságából.
A rakás mellett pedig ott állt McGalagony professzor, akinek az arca csak úgy lángolt a dühtől. Biztos voltam benne, ha felemelné a fülvédőjét, gőz szállna a fejéből.
- UNDORÍTÓ, ALJAS TRÜKK! - rikácsolta éles hangján, amitől a hideg is kirázott. - GYÁVA, ALANTAS SZABOTÁZS A GRIFFENDÉL FOGÓJA ELLEN. BÜNTETŐFELADAT MIND A NÉGYÜKNEK, ÉS ÖTVEN PONT LEVONÁS A MARDEKÁRTÓL! ERRŐL DUMBLEDORE PROFESSZOR IS ÉRTESÜLNI FOG, ARRA MÉRGET VEHETNEK! - azzal eszelősen hátrapillantott a válla felett, ahol a páholy lépcsői felől előviharzott az igazgató, hosszú szakálla és köpenye csak úgy lengett utána. - TESSÉK, MÁR JÖN IS! - mutatott Dumbledorra a helyettese.
Ennél gyönyörűbben meg sem lehetett volna koronázni a Griffendél nyereségét. Ron, miután nagynehezen átverekedte magát a tömegen, átkarolta Harry nyakát, elszakítva őt Remustól és tőlem, hogy aztán mindketten görnyedve nevessenek Malfoyék láttán, aki még mindig nem tudta lehámozni magáról Monstróval a közös köpenyüket. Crak épp rálépett, így Malfoy a hátraránduló anyaggal együtt ismét elborult.
- Zseniális vagy Flower, imádlak! - vihogott a mardekáros kupac felé intve Ron, aztán Harryt megragadva visszacsörtetett az ünneplők körébe.
Alapjáraton hangos kacajban törtem volna ki, de ekkor tudatosult bennem, hogy Remus mellettem áll. A keze a vállamon. Hozzám szólt. Remus egy hónapja először végre hozzám szólt. És rám mosolygott. Megdicsérte a patrónusom.
Itt van.
Remus itt van velem.
A férfi megérezte, hogy őt bámulom, és rám nézett. Azt a mosolyt adta nekem, amire már annyira vágytam.
Azt a szeretetteljes mosolyát, amitől úgy éreztem, a legszerethetőbb ember vagyok a világon.
Nagyot dobbant a szívem, és hirtelen nem találtam a szavakat, csak kapaszkodtam Remusba, rettegve attól, hogy megint elveszítem.
Csak néztünk egymásra.
A tömeg körülöttünk mintha halkulni kezdett volna, pedig továbbra is fenhangon kiáltozott mindenki.
A pillanat lelassult, pedig percek repültek el a fejünk felett.
Hónapnyi mondanivaló és elfojtott érzelem próbált kitörni mindkettőnk tekintetéből.
Végül legnagyobb meglepetésemre, én törtem a csöndet.
- Patrónus a javából, azt mondod? - kérdeztem, megengedve magamnak egy huncut felmosolyt.
- Pontosan azt. - biccentett Remus. - Kevés varázslónak sikerül ilyen fiatalon ilyen erős patrónust varázsolnia. Elképesztő volt. Biztos vagyok benne, hogy igazival szemben is megállná a helyét.
- Igazából miattad történt. - mondtam nagykomolyan.
- Miattam? - billenette félre a fejét zavartan.
- Igen miattad - bólogattam. - Megint azzal az emlékkel sikerült megidézni, amivel a múltkor.
Remus arcán döbbenet, szomorúság, félelem és enyhe vágyakozás váltogatta egymást.
Nem tudtam mi járhat a fejében, ezért azonnal elkaptam a kezét, és olyan szorosan tartottam, mint még soha.
- Most nem engedem, hogy elmenj. - ráztam a fejem szinte hisztérikusan. - Magyarázatot akarok. Már hetek óta a magyarázatodra várok. Türelmes vagyok, mert látom, hogy komoly dologról van szó, de nem menekülhetsz előlem örökre. - magabiztosan kihúztam magam, és már szinte csimpaszkodtam a kezébe. - Kérlek Remus! Tudni szeretném mi az amit láttam, és te se gondolhatod komolyan, hogy életed végéig kerülni fogsz mostantól, csak mert történt valami régen, amiről én nem tudok.
Remus felsóhajtott, és olyan végtelen bánattal nézett rám, hogy megrémültem.
- Bárcsak tényleg valamiről lenne szó - sóhajtotta. - De ez nem akármi. Ez olyan dolog, ami miatt talán soha nem bocsátasz meg nekem.
- Hogyan várhatod el, hogy megértselek és teszel feltételezéseket, ha esélyt se adsz nekem arra, hogy átlássam a helyzetet. - siránkoztam, és bár a férfi nem adta jelét arra, hogy mozdulni szeretne, én mégis közelebb húztam a karját magamhoz. - Nem hinném, hogy olyan bűn lenne, amitől egy életre megutálnálak. Bárcsak belátnád végre, hogy erre képtelen vagyok, és elmondanád!
Remus döbbenten meredt rám, majd becsukta a száját, és lehelet finoman, mintha attól félne, hogy összetörne, megsimogatta a hajam.
- Túl éretten viselkedsz, Flower - motyogta maga elé. - Bárcsak előbb beláttam volna, hogy felesleges előled menekülni.
Remény csillant a szememben.
- Ez azt jelenti, hogy elmondod végre, mit láttam?
A hangom remegett az izgatottságtól, és a szívem majd' kiszakadt a mellkasomból.
Remus mélyen a szemembe nézett, és kinyitotta a száját, de ekkor egy éles kiáltás hangzott fel, ami belé fojtotta a választ.
- Gyere Flower! - hallottam meg George hangját, aki sugárzó mosollyal integetett nekem a tömegből. - Bulizunk! Irány a klubhelység!
- Mindjárt megyek! - vakkantottam oda a kelleténél sokkal idegesebben, de láttam Remuson hogy valamit mondani akar, és engem az se érdekel ha gyökeret eresztünk, akkor sem mozdulok innen, amíg el nem mondja amit akart.
Visszafordultam felé, és várakozásteljes, szinte eszelős arccal biccentettem neki, hogy folytassa.
A férfi mosolyogva figyelte a griffendéleseket, akik rám vártak, majd rám nézett, és finomam megpaskolta a fejem búbját.
- Most menj ünnepelni, megérdemled ezek után. - már nyitottam volna a számat a heves ellenkezésre, de Remus az ujját a szám elé tette, és Georgeék felé intett. - Már várnak rád. Ez amúgy se a megfelelő környezet. Szeretnék mindent egy nyugodt, csendes helyen elmondani, négyszemközt.
- De megígéred, hogy elmondod? - néztem rá vágyakozva, és a kabátjába kapaszkodva.
- Szavamat adom - suttogta, miközben felém hajolt, és a száját a homlokomhoz érintette egy pillanatra, majd elhátrált előlem.
Addigra az óbégató tömeg odaért hozzám, és mire Remus után kaphattam volna, éreztem, hogy két kar a lábam alá nyúl, és nagyot sikkantottam, mikor éreztem, hogy Fred és George a vállukra emelnek.
- Héj! - csattantam fel, majd elkezdtem a két vihogó idióta vállát csapkodni, hogy tegyenek le, de ők csak szorosan markolták a bokámat, és eszük ágában sem volt elengedni.
Így, hogy majdnem egy méterrel magasodtam a tömeg fölé, gyorsan hátrafordultam, hogy megkeressem Remust.
Mire kiszúrtam azonban, már messze vittek a többiek, és a kijárathoz közeledtünk.
A férfi mosolygott, és kedvesen integetett.
Én is elmosolyodtam, majd visszafordultam, és lepacsiztam Harryvel, akit pedig Wood és Ron cipelt.
A lelkem nyugodt volt.
Tudtam, hogy Remus betartja az ígéretét. Nem kell többet egy emlékfoszlányt kergetnem, és visszakaphatom a férfit, aki a családot jelentette számomra.
- ÉLJEN FLOWER, A GRIFFENDÉL ŐRANGYALA - kiáltotta Fred alólam, mire a tömeg egyetértően kiabált.
Elpirultam, de azért belecsaptam a felém nyújtott kezekbe.
És most már Remus sem nyomta a szívem.
Készen álltam megünnepelni az oroszlánok nyereségét.

******

A hangulat fergetes volt.
A griffendélesem mind úgy érezték magukat, mintha máris a zsebükben lenne a kviddicskupa. Kora délutántól késő éjszakáig tartott az ünneplés.
Míg én felszaladtam egy gyors zuhanyra és átöltözésre, addig az ikrek elhúztak, hogy aztán egy jó pár üveg vajsörrel, tökpezsgővel és mézesfalásos édességgel térjenek vissza, mire kikászálódok a forró vízsugár alól, és magamra kapok egy fehér inget és fekete farmert, hogy amennyire azt a szerény ruhatáram megengedi, ünnepélyesbe csapjam magam.
Mikor visszaértem, hatalmasat nevettem, ugyanis arra toppantam be, hogy Fred egy kupakkal a szájában töltögeti a pezsgőt a sok mohó, felé nyújtott pohárba, miközben George az édességes zacskó tartalmát a tömegbe szórja. Ja és persze mindketten a kandalló előtti asztalon álltak.
Kuncogva léptem oda, ami nagy hiba volt, ugyanis Fred elkapta a kezem, és maga mellé rántott, fel az asztallapra. Az nagyokat nyekkent, két izmos, magas kviddicses és egy nem olyan nagy, de azért szintén elég magas harmadikost már elég nehezen bírt el.
- Nagy tapsot a vörös címeres őrangyalnak! - rikkantotta, ami mióta a pályán kitalálta, kedvelt becenevem lett az estére.
Felhangzott az óriási tapsvihar és füttyögés, amitől szégyenemben megint elvörösödtem, és azonnal kirántva a kezem Fredéből, zavartan integettem a nekem újongóknak, és lemásztam az asztalról, és a szintén lelkesen nekem tapsoló Harry mellé álltam.
Szerencsére a figyelem hamar elterőlödött rólam, ugyanis amikor George egy marék mentolos varangyot dobott a tömegbe, az összes tenyér ami addig tapsikolt, most megint a cukorkák után kezdett kapdosni.
- De jó! - sikkantott fel Angelina, és markába zárt egy varangyot, és kibontotta. - Hogyan szereztétek?
- Holdsáp, Féregfark, Tapmancs, Ágas és Fülerojt kisasszony segítségével - súgta oda nekem Fred ahogy lehajolt az asztalról.
De aztán gyorsan kiegyenesedett, mikor Wood felé nyújtotta a poharát egy tökpezsgő repetára. És hát hiába győztünk, a kapitány az kapitány marad.
Elérzékenyülten néztem körbe a boldogan tolongó, táncikáló vagy épp koccintó tömegen, miközben elfogadtam Harrytől a felém nyújtott vajsörös üveget, és az övéhez koccintottam.
Beleittam a mézédes, pont kellemesen sűrű italba, és az első korty után elfogott egy olyan melegség, amitől folyamatosan mosolyoghatnékom volt.
Nevetve hagytam, hogy Fred elkapja a kezem, és gondosan eltartva magamtól az italom, hagytam, hogy megpörgessen, aztán elmartam az asztalról egy árván hagyott mentolos varangyot, és a számba tömtem.
Egy korty vajsörrel kísértem le, és boldogan figyeltem a többieket, akik kézen fogva, telitorokból fújták a Csúzlik csapat indulóját.
Végignéztem a tömegen, de mikor a klubhelység sarkába tévedt a tekintetem, a döbbenettől félrenyeltem a vajsörömet, amitől Harrynek vagy öt percen át csapkodnia kellett a hátam, hogy ne fulladjak meg.
A könnyeim patagzottak a végére, de sebtében letöröltem őket, majd megragadtam a feketehajú kezét, és komor arccal biccentettem abba az irányba.
Harry tekintete is elsötétült, majd egy bólintással jelezte, hogy benne van abban, hogy tegyünk valamit az ügy érdekében.
Ugyanis volt egyvalaki, aki nem vett részt a partin.
Hermione felháborító módon ott gubbasztott a sarokban, és a fotelbe süppedve kitartóan meredt a Brit muglik társasági és magánélete című vaskos könyv lapjaira.
Harryvel összenéztünk, majd otthagytuk az üres vajsörös üvegekkel zsonglőrködő Fredet és Georgeot, és kihasználva hogy az ikrek műsora minden ünneplőt maga köré csábított, könnyedén kikerültük a forgatagot, és megálltunk a lány előtt.
- Nincs kedved odajönni hozzánk? Olyan rossz nézni ahogy egyedül ülsz itt, meg hát kicsit bunkóság is... - kérdeztem.
- A tanulás bunkóság? Bocs hogy a kötelességeim fontosabbak mint a vandálkodás amit műveltek. - morogta.
Aztán hanyagul felnézett ránk, majd makacs fejrázással elutasította a vajsöröm felét, amit neki kínáltam, egyúttal pedig a kérdésemre is egyértelmű választ adott.
Vállat vontam, és egy hörpintéssel kiittam a maradékot.
- Lejöttél egyáltalán a meccsre? - szólt neki most Harry.
Hermione nem nézett fel a könyvből, de látszódott, hogy az ujjai elfehérednek, ahogy erősebben kezdte szorítani a borítót.
- Persze hogy lementem - felelte elcsukló hangon. - Örülök hogy győztünk, remekül játszottál, de hétfőre el kell olvasnom ezt a könyvet.
- Hermione, az a könyv tud várni egy estét szerintem, főleg hogy biztos vagyok benne, hogy a szobában is ezt fogod olvasni.
- Nem, Flower, nem várhat! - csattant fel, majd olyan idegesen lapozott, hogy majdnem elszakította az oldalt. - Nekem veled ellentétben kétszer annyi órám van, szóval nem várhat!
Sértett arccal elhallgattam, és már mentem volna vissza az ünneplőkhöz, de Harry nem akarta feladni.
- Ugyan már, akkor legalább csak addig gyere amíg megeszel velünk valamit! - kérlelte a fiú, és a válla felett hátrapillantott, remélve, hogy Ron a győzelem örömére hajlandó lesz elásni a csatabárdot.
Én is a fiúra néztem, aki épp elég gusztustalan módon locsolta a szájába a vajsört, ugyanis verseny ivászatott folytatott Dean Thomassal.
- Nem mehetek Harry, még négyszázhuszonkét oldal van hátra! - felelte kissé hisztérikusan Hermione, majd ő is a vörös felé pillantott. - Különben is... ő biztos nem örülne, ha odamennék.
Ron épp akkor csapta le a kiivott vajsörös üveget, letörölte a szájáról a habot, majd a böffentett egyet, amire Hermionéval fintorogtunk egyet.
A szeplős mintha csak meghallotta volna, hogy róla van szó, ezt a pillanatot választotta arra, hogy fenhangon megjegyezze:
- Ha Makeszt nem falták volna fel, most ő is ehetne pár légybonbont. Az volt a kedvenc csemegéje...
Hermionéből hangos zokogás tört elő, s mielőtt Harry vagy én szóhoz juthattunk volna, könyvét magához ölelve elrohant a lányok lépcsője felé.
- Nem bírsz leszállni róla? - szólt oda rosszallóan Harry a barátjának.
- Nem. - felelte kurtán Ron. - Ha legalább látnám rajta, hogy megbánta. De nem, Hermione képtelen elismerni, hogy ő is tévedhet. Úgy csinál, mintha Makesz nyaralni ment volna.
- De azért beismerhetnéd végre, hogy nem ő ette meg a patkányod, hanem Csámpás! - dörrentem rá, mert már elegem volt a gyerekes viselkedéséből. - Borzasztóan unom már, hogy te meg úgy csinálsz, mintha Hermione nyelte volna le Makeszt!
- Jaj Flower, most mit pártolsz Hermione mellé? - grimaszolt válaszul Ron. - És ha Vadóccal történne meg?
A szavai szíven ütöttek, de lenyeltem a keserű érzést, és epésen visszavágtam:
- Akkor érett ember módjára viselkednék, és nem használnám az állatom halálát arra, hogy bántsam vele a másikat!
Ron erre csak legyintett, és a fogával felbontott egy csokibékát, majd a szájába tömte.
Idegesen masszírozni kezdtem a homlokom, de beláttam, hogy Ron túl gyerekes ahhoz, hogy jobb belátásra bírjam, és engedtem Harrynek, és hallgatva a javaslatára, hogy nem érdemes tovább aszalnom magam ezen, odaléptem az ünneplő tömeghez.
Ugyan megfordult a fejemben, hogy Hermione után megyek, de azt hiszem, jobban teszem, ha most hagyom őt kitombolni. Egészen biztos ébren lesz mire én is felmegyek, majd akkora napolom a lelkisegély szolgálatot.
Nem bántam meg, hogy végül a bulizók mellett maradtam.
Élménydús este volt, amibe benne volt az ikrek és Lee szerenádja amit ott helyben költöttek a győztes fogónak, benne volt egy nagyon béna és otromba tangó, amit a harmadik üveg vajsöröm után hajlandó voltam letáncolni Woodal, akinek már vörös volt a feje a rengeteg pezsgőtől és vajsörtől, aztán hagyni, hogy Fred a hátára vegyen, és körbecipeljen a klubhelységben, miközben majd lefordultam róla a nevetéstől (Wood pedig annyira kifáradt a rögtönzött duettünktől, hogy kiterült az egyik kétszemélyes kanapén és horkolni kezdett), utána összekapaszkodni Aliciával, Katievel és Angelinával, és idétlen körtáncot járni, miközben Fred George tapsolták az ütemet, a tömeg meg harsányan nevetett.
Teljesen kipirultam és elfáradtam a végére, de persze belementem abba, hogy Fred is körbepörgessen, majd hatalmasat sikkantottam, mikor leguggolt, és a vállait alám nyomva a nyakába vett.
Tántorogtunk egy sort, majd lepacsiztam Angelinával, akit George vett fel ugyanúgy mint Fred engem, aztán mikor a fiúk kifáradtak, letettek minket, így Angelinával összekapaszkodva ugrálni kezdtünk a kanapén ahol Wood aludt, mert... mert miért ne.
A kapitány nagyokat horkantott de nem ébredt fel, így az egész társaság harsány röhögésben tört ki.
Úgy elfáradtam az egészbe, mintha egy kiadós edzésen lennék túl, és éjfél után nem maradt másra erőm, csak leülni a szőnyegre (minden ülőalkalmatosság foglalt volt, vagy aludtak benne mint Wood, vagy épp egy pezsgőtől megszédült diák roskadt bele vihogva), de a hangulatom annyira jó volt, hogy már a legkevésbé sem érdekelt, hol ülök, csak üljek, mert a térdem teljesen felmondta a szolgálatot a sok tánc és tántorogva nevetés miatt.
A hasam és a fejem is fájt a rengeteg nevetéstől és üvöltve énekléstől (lement egy komplett Walpurgis album, a roxforti induló, pár népdal de még egy Magicca óda is, és ezeket mind az ikrek vezényelték le), így kimerülten dőltem Alicia oldalának, de a bárgyú vigyort nem bírtam letörölni a képemről.
Az én ölembe Angelina feküdt, akinek szintén a fejébe szállt a pezsgő, majd lányosan összekuncogtunk, mikor meghallottuk a mögöttünk duzzogó Georgeot, ahogy ezt mondja:
- Az én ölem is szabad, oda is dőlhettél volna...
A fiú elpirult, majd inkább Ronnal foglalta el magát, és megpróbált egy csótány csokrot nyomni az öccse szájába.
A lányokkal együtt hümmögtünk egy újabb Walpurgis számot, amire Katie zendített rá a kandalló előtt riszálva magát, majd megintcsak felnevettünk, mikor Harry a padlóra bucskázott égnek meredő végtagokkal, mikor Katie nem vette észre, és a csípőjét himbálva jól nekiment a fiúnak.
Fred és George egymásba karoltak, és harsány "nánánáná"-val kísérve Katiet, táncikálni kezdtek.
A hangulat a tetőfokára hágott, és már teljesen elvesztette mindenki az időérzékét. Egyre több diák követte a példánkat a szőnyegre üléssel, de az éneklést és nevetést semmi pénzért nem hagyták volna abba.
Kivéve ha McGalagony megjelenik.
Ugyanis a hatalmas banzájnak végül a házvezető tanárunk vetett végett, mikor is Sir Cadogan festménye kitárult, és a tanárnő dühödt arccal bemászott rajta.
Wood annyira megijedt mikor felébredve szembe találta magát a tanárnővel, hogy lányokat meghazudtolva sikított egyet, amin megint mindenki nevetni kezdett. Sőt, meg mertem volna esküdni, hogy még McGalagony szája is megrándul az elfojtott nevetéstől.
Onnan tudtuk meg, hogy hajnali egy óra van, hogy a tanárnő arra hivatkozva parancsolt minket ágyba, miközben csípőre tette a kezét.
Tudtuk, hogy a tanárnő dorgálását és figyelmeztetését véresen komolyan kell venni, de mikor Aliciáékkal egymásba kapaszkodva felkeltünk, muszájak voltunk halkan összenevetni a tanárnő kockás hálóköntösén, amiben nem mutatott túl tekintélyparancsolóan.
-... és egy pisszenést se többet! - zárta le a monológját a tanárnő, majd egy pálcaintéssel eltüntetett minden poharat és üveget.
Harryt sebtében átöleltem egy utolsó gratuláció és "jó éjszakát" kíséretében, majd a meginduló lány tömeggel a csigalépcső felé siettem, vagyis siettem volna, de éreztem ahogy valaki megmarkolja a vállam és a fülembe suttogja.
- Rejtőzz el a lépcsőnél amíg McGalagony ki nem megy, aztán gyere vissza a klubhelységbe - Fred hangja volt az, éreztem ahogy a lehellete megcsiklandozza a nyakam.
Kérdőn hátrasandítottam rá, mire a fiú elvigyorodott.
-

Nekünk nem kell, hogy véget érjen még a buli. - mondta izgatottan, majd a hálótermek lépcsője felé tolt.
Bólogattam, majd felosontam az első öt fokon, úgy, hogy pont takarásba legyek.
Hátamat a falnak vetettem és még viszonoztam pár elköszönést a lányoknak, aztán síri csöndben várakozni kezdtem.
Hirtelen bántani kezdte a fülem a csönd.
Már egészen hozzászoktam a zsivajhoz.
Izgatottan vártam.
Hallottam egy nagy szisszenést, ami jelezte, hogy McGalagony eloltotta a tüzet, majd megnyikordult a klubhelység bejárata, és az egész helységre csönd és sötétség borult.
Pár lépés és a kép a helyére kattant.
Megkönnyebbülten kiengedtem egy sóhajt, majd felálltam, és gyorsan visszasiettem a társalgóba, miközben a pálcámat előrántva egy gyors Lumost suttogtam.
A pálcám fénye ezüstbe vonta a kiürült szobát, és a sötétből két magas alak bontakozott ki.
Odaléptem a vigyorgó ikrekhez, és felvontam a szemöldököm.
- Szóval - kezdtem. - Hogy is értetted azt, hogy nekünk nem kell véget érnie a bulinak?
Azzal jelentőségteljesen Fredre néztem.
- Pontosan azt, amit mondtam. - öltötte ki a nyelvét az említett, majd összenéztek Georgeal, és elvigyorodtak.
- Félnem kéne? - kérdeztem kihívóan.
- Csak ha félsz a magasban. - vonta meg a vállát George. - De ismerve téged, a száz méteres magasságok neked meg sem kottyannak, Miss Tehetséges Hajtópalánta.
- Öhm... - itt a kezdeti magabiztosságom lelohadt, és gyanakodva méregettem az ikreket. Rosszat sejtettem.
- Mit terveztetek ti pontosan?
- Meglátod! - ragadta meg a kezem Fred, majd a klubhelység ablakához húzott. George széles mosollyal követett minket.
A számat harapdálva néztem, ahogy Fred egy nagy rántással kitárja az ablakot. Nagyot rosszat sejtettem, és ha hozzáadjuk az ikrek habitusát, egészen biztosan valami szabálybaütköző és veszélyes dolog van készülőben. Megborzongtam a beszabaduló, hideg esti levegő miatt.
A számra kellett tapasztanom a kezem, hogy ne nyögjek fel riadtan, mikor láttam, hogy Fred megragadja a keretet, és felkapaszkodik a kitárt ablakba.
- Mit művelsz? - sziszegtem ijedten.
- Meglátod! - ismételte magát, azzal megfordult, és kilógatta a lábait a mélybe, majd hirtelen elengedte az ablak párkányát.
- Uramisten! - kiáltottam fel, majd odaszaladtam és éreztem, hogy mindenemet átjárja a rémület.
Derékig kihajoltam az ablakból, és lenéztem, de csak Fred vigyorgó arcát láttam, ahogy az ablak alatti keskeny párkányon áll, és pisszeg egyet. - Rám hoztad a frászt te hülye!
Azzal nagyot nyögve letöröltem a hideg verítéket a homlokomról, és megkönnyebbülten a kőfalnak dőltem.
- Na mi lesz? - hallottam meg a fiú hangját, mire kérdőn kibámultam megint az ablakon. - Nem jössz Flo?
Dermedten meredtem rá.
- Te teljesen meg vagy húzatva? - hördültem fel. - Dehogy megyek!
Azzal Goergera néztem, utolsó elkeseredett remény gyanánt, hátha ez csak egy rossz vicc.
Ám ő csak a kezeit kitárva mutatott az ablakra:
- Hölgyeké az elsőbbség.
Kinéztem megint, és azt láttam, hogy Fred várakozásteljesen néz fel rám.
- Mi? - kapkodtam köztük ijedten a tekintetem? - Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy én oda kimászok?
- Hátha csak nincs nálad a seprűd, hogy odarepülj, akkor de, komolyan gondoljuk. - érkezett a válasz, a válasz, amit reméltem, hogy nem kapok meg.
- Oh édes Merlinem - motyogtam, ahogy remegő kezekkel megmarkoltam a párkányt, és kilesve saccolgatni kezdtem, mekkora az esélye annak, hogy leesem, és valamelyik alattunk nyújtózó toronyra nyársalódva végzem.
- Na, ne tojj be Flo, ennél sokkal veszélyesebb szituációkba is keverted már magad. - tárta ki a karjait Fred.
- És szerinted akartam én bármelyiket is? - dünnyögtem. - Ha választási lehetőségem van, inkább nem keverem magam semmilyen szituációba.
- Csak bízz bennünk. - vigyorgott Fred. - Nem fogod megbánni.
Végül a fránya szívem engedett a fiú csábításának, és megolvadt. Az olvadt szívet pedig legszívesebben Fred huncut mosolyába hajítottam volna, és elmentem volna kevésbé életveszélyes dolgokat csinálni, mint mondjuk aludni.
De helyette magamat átkozva felmásztam az ablakba, majd lelógatva a lábam, hatalmasat nyeltem, ahogy a tátongó mélybe és fenyegetően csillogó tornyokra, és halálos kőfalakra, amik egy rossz mozdulat után halálra zúzhatnak, néztem. A hajamba belekapott az esti szél, én pedig ismét megborzongtam. A Roxfort félelmetesen nagy. Még a legkisebb tornyai is.
Elkezdtem ereszkedni, majd mikor a kezembe nem maradt több erő, éreztem, hogy a gyomrom hatalmasat bukfencezik, én pedig zuhanok egy másodpercre, de tényleg csak annyira, majd a talpaim kőnek csapódtak, én pedig kapálózva a kezemmel, a torony falának tántorodtam, miközben Fred tettre készen a derekam köré kulcsolta a karjait.
Kétségbeesetten realizáltam, hogy a kezeim már nem a párkányt markolják, hanem a hideg esti levegőt.
Gyorsan Fred karjába kapaszkodtam, és zihálva meredtem magam elé, miközben hallottam, ahogy két cipőtalp koppan mellettem, és a szemem sarkából láttam, ahogy George játszi könnyedséggel utánunk mászik.
A mélység így még ijesztőbb lett, és mintha direkt rám akart volna ijeszteni, még forgott is alattam.
- Na ugye hogy nem haltál bele - ütötte finoman a vállát az enyémnek Fred.
Még. Még nem haltam bele, de nem sokon múlt.
- Fogd be - morogtam, és reszketve még erősebben csimpaszkodtam a kezébe.
A két fiú csak felnevetett a holtsápadt arcomon.
- Na gyertek, induljunk el - mondta George, majd a kezeivel megkapaszkodva a torony falán lévő kitüremkedésekben, araszolva elindult oldalra.
- HOVA AKARSZ MÉG TE MENNI? - fakadtam ki, és éreztem, hogy szédülni kezdek.
- Ugye nem gondoltad hogy az lesz a program, hogy szellőztetünk itt magunkon egyet, aztán visszamegyünk? - nevetett ki George.
- Hogy őszinte legyek, mindenre gondoltam, ezen kívűl...
A fiúk jóízűen ismét kinevettek.
- Na gyere, nincs messze... - intett a fiú, majd óvatosan mászva elindult.
- Ajánlom is.. - nyögtem, majd kifacsarodott pózban megkapaszkodtam én is a kőbe, az ujjaimat olyan erősen vájva a repedésekbe kapaszkodó gyanánt, hogy a körmeim felrepedtek, és úgy kezdtem el óvatosan rakosgatni egyik lábam a másik után.
Csak másztunk és másztunk, és reméltem, hogy legalább az alattam tátongó mélységhez hozzászokok egy idő után, de nem így történt, sőt, egyre jobban émelyegtem miatta.
Pár lassú percen át csak másztunk és másztunk, és már teljesen ki voltam idegileg, főleg amikor a heves kapaszkodásban egyszer megcsúszott a kezem, és az belakadt a falba, és eleredt a vérem, na akkor tényleg elegem lett abból, hogy fogalmam sincs mi a célja a két trógernek, mi abban a "buli" hogy öngyilkos mutatványt gyakorlunk a torony falán.
A monoton kézrakosgatás, kapaszkodó keresés és totyogás kezdett nagyon megerőltető lenni.
- Mikor érünk oda? - siránkoztam, ahogy Fred vállába kapaszkodtam, amíg gyorsan bekaptam a vérző ujjam, majd a mellkasomat a kőnek préseltem, hogy minél több felületemet támassza valami.
Ilyen szemszögből még a tornyok mögött elterülő, csodás birtok látványát sem tudtam értékelni.
- Itt vagyunk. - érkezett a válasz George felől, mire olyan megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, hogy az egészen a fekete tóig elhallatszódhatott.
Oldalra néztem, az erőlködéstől kipirult fejemet a hideg falnak nyomva, és meg is pillantottam.
Egy kisebb erkély volt az, megviselt, ferde korláttal, ami kacskaringós mintájával és talapzatból kifordult rácsaival nem volt a legbizalomgerjesztőbb látvány.
- Hol vagyunk? - kérdeztem meghökkenten, ahogy George odaaraszolt a nálunk egy fejjel magasabban lévő erkélyhez, majd a szélébe markolt, és elrúgta magát a keskeny párkánytól.
A lábai egy percig szánalmasan himbálóztak a levegőben, majd a fiú karjai megfeszültek, őmaga pedig felhúzta magát.
- Még anno a Tekergők Térképével felfedeztünk egy elhagyatott tantermet a Griffendéltorony bejáratától nem messze, aminek van egy kis erkélye - felelte mellőlem Fred.
George miután végzett a mászással, megfordult, majd a térdein megtámaszkodva egy huncut vigyorral kinyújtotta felém a kezét.
- Ideális hely, ha nem akarod hogy zavarjanak, mivel a terem bűbájjal le van zárva, és csak így lehet megközelíteni - mondta a fiú, miközben én bizonytalanul nyomtam reszkető tenyerem az övébe.
Fred észrevette, hogy mivel arra kényszerültem, hogy elengedjem a kapaszkodópontjaim, reszketni kezdtem, ezért biztatóan mögém lépett.
- Itt vagyunk Flo - suttogta kedvesen. - Nem hagyjuk, hogy bármi bajod essen.
Szavai hallatán viszonylag több bátorságom volt eltolni magam a párkánytól, de még így is bizsergett az az oldalam, ami most a mélység felé nézett.
Bizonytalanul nyögtem egyet, mikor megpróbáltam elrúgni magam, de megcsúszott a bakancsom, és Frednek el kellett kapnia a derekam:
- Nyugalom Flo, itt vagyunk. Bízz bennünk.
Bólintottam, majd igyekezve úrrá lenni a kezeim remegésén előre nyúltam, és elkaptam az erkély peremét.
Igyekeztem nem gondolni arra, hogyha Fred kezei nem fognák a derekam, valószínűleg úgy lezuhannék mint egy zsák krumpli.
A lélegzetvételem szaggatott volt, és összeszorított fogakkal próbáltam legyűrni a félelmet.
Vettem egy utolsó mély levegőt, minden bátorságom magamba szívva, majd lendületet vettem, és ugrottam egyet.
Az egyik kezemmel elkaptam Georgeét, miközben a lábaimmal eszeveszetten kalimpálni kezdtem, ugyanis rosszul számítottam ki, és sokkal több lendületet vettem mint kellett volna, így a mellkasom a szegélynek pattant, én meg esni kezdtem visszafelé.
Majdnem elhagyta egy sikoly a számat, de Fred kezei olyan szorosan tartottak mint egy heveder a hegymászókat.
- Nyugalom Blöki - mondta a fiú csitítóan, majd közelebb lépett és elkezdett tolni. - És ne rugdalózz légyszi, mert akkor mindketten leesünk.
Idegesen morogtam egyet, majd villámgyorsan elkaptam a korlátot és erősen George kezére szorítottam a sajátommal, majd minden erőmet latba vetve felhúztam magam, miközben Fred a lábamnál fogva fellökött.
Kimerülten szétterültem a hideg kövön, és zihálva próbáltam túltenni magam a sokkon, amit a kis akciónk okozott.
Az erőlködésben gyöngyöző, izzadt homlokomat a hideg erkélynek préseltem, és addig nem mozdultam, amíg a remegés alább nem hagyott.
Aztán éreztem, ahogy George keze finoman megböködi a vállam, a fiú pedig mosolyogva leguggol mellém.
- Kicsit odébb kéne mennünk, hogy Fred is feltudjon jönni - mutatott a másik vigyorgó sültbolondra, aki már ott könyökölt a párkányon, a teste többi része pedig valószínűleg a mélység felett csüngött, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ezer méter magasból csak így lógni.
A tenyeremet lecsaptam a kőre, és ingerülten odébb húztam magam, majd elkaptam Fred kezét, és ráncigálni kezdtem.
A fiúnak végre minden testrésze az erkélyen volt, ő pedig felpattant, leporolta magát, majd lenézett rám és elvigyorodott:
- Köszi a segítséget Flo, bár nekem ezek a kis kapaszkodások meg se kottyannak.
Megforgattam a szemem, és sértetten ülöhelyzetbe húztam magam, a térdemet a mellkasomhoz szorítottam, ráraktam az állam, és duzzogva meredtem az előttünk elterülő, végtelen, csillagos égboltra. Az ezernyi fényes pont legalább nem sérteget, és még szép is.
Magam mellől szöszmötölést, zacskócsörgést és kopácsolást hallottam meg.
Egy ideig makacsul nem néztem oda, és a lágy szélben hajlongó ágakat, az előttünk nyújtózó tornyok sokaságát és a távoli falu felcsillanó fényeit figyeltem, de mikor lepuffant mellém valami, már nem tudtam megállni, hogy ne lessek oda.
A fiúk konkrétan öt perc alatt kis piknikező helyet csináltak az erkélyből.
Három, piros és arany színekben pompázó díszpárna hevert a falak mellett, és egy kiterített abroszon pedig csokibéka, kondéros keksz és mindenféle mézesfalásos, színes cukorka hevert. Mellettük pedig egy barna, testesebb, hosszúnyakú üveg, ami parafa dugóval volt lezárva, kicsit poros volt, épp annyira, hogy ne tudjam elolvasni a címkét rajta, hogy mi lehet az pontosan.
- Hát ez? - nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, a makacsságot legyőzte a kíváncsiság.
- Egy kis hajnali terülj-terülj asztalkám - dörzsölte össze vigyorogva a tenyerét Fred, majd levágta magát az egyik párnára, és alám mutatott. - Javaslom, hogy te is ülj le az egyikre, mert fel fogsz fázni.
Kicsit zavarba jőve a gondoskodó szavaktól felemelkedtem a hideg erkély kövéről, ami valóban elég kellemetlen érzés volt, így hogy Fred szólt miatta.
Gyorsan átkecmeregtem a fiú mellé, és az egyik kis díszpárnára csücsültem.
Gyanakodva a kezembe vettem a szabadon maradt párnát, megvizsgáltam majd visszatettem, mielőtt George levágta magát rá.
A mintája gyanúsan ismerős volt.
- Héj, ezek véletlenül nem a klubhelység díszpárnái? - kérdeztem Fredtől grimaszolva.
- Dede. - érkezett a tömör válasz.
Itt megtört a jég, nem tudtam rájuk tovább haragudni.
Az eszement falmászást kompenzálta az ötletük, amiket egyenlőre nem tudtam eldönteni, idióta vagy zseniális volt. Valószínűleg a kettő határán.
Hátravetett fejjel felnevettem, a vidám hangot pedig a szellő tovább vitte az előttünk elterülő tisztásra, végig a tó tükrén, egészen Roxmortsig.
- Nem vagytok komplettek - kuncogtam még mindig a szemem törölgetve, mire két bugyuta vigyort kaptam válaszul. - A terítőt meg sem merem kérdezni, honnan van.
A fiúk összenéztek, majd cinkosan egymásra mosolyodtak.
- Lényeg, hogy a mardekárosoknak most jó ideig nem lesz terítőjük. - mondta George, mire megint felröhögtem.
Tíz perce se érkeztünk oda, de már fájt a hasam a nevetéstől.
Fred felkapott egy drazsét, majd a szájába dobta, aztán az arca pillanatok alatt undorba torzult, is kidugva a fejét a korlát rácsai között, ívesen kiköpte a cukorkát a mélybe.
- Bleh - prüszkölt a fiú, száját törölgetve és bosszúsan meredve a lezuhant cukorka után. - Pedig direkt kiválogattuk azokat amik elvileg jóízűek.
- Ja, de tudod, hogy a rothadt lazacosat mindig összekeverjük a vattacukrossal. - fintorgott George, majd inkább visszahúzta a kezét a drazséktól, okulva Fred esetéből.
Kinevettem őket, és a hasamat fogva próbáltam úgy lenyelni a kezembe kapott kondéros kekszet, hogy ne nyeljem félre, vagy küldjem Fred cukorkája után.
Egy ideig nevetgéltünk és idéztük fel a bulis este eseményeit, majd mindenki majd lefordult az erkélyről a röhögéstől, mikor George kifigurázta, Wood hogyan ijedt meg, mikor McGalagony berontott a klubhelységbe.
Felidéztük Woodal a tangónkat, Katie magánshowját, majd Fred elkezdte Georgeot szívatni azzal, hogy majdnem az egész Griffendél hallotta, ahogy féltékeny lesz rám csak azért, mert Angelina az ölembe feküdt amiért beütött neki a pezsgő.
Lenyeltem a kondéros kekszemet, és csak utána kuncogtam ki Georgeot, aki fülig pirult emiatt, majd Fredre förmedt, hogy egy szava se lehet, miután...
Ezt pedig sose tudtuk meg, mert az említett George szájára tapasztotta a kezét, és olyan gyilkos tekintettel meredt rá, mintha George halálosan megsértette volna.
Nem különösebben értettem miről van szó, viszont eléggé felcsigázott a dolog, mert meg mertem volna esküdni, hogy lány van a dologban.
Duzzogva a számba tömtem egy csokibékát, miutan az első az letandemezett az erkélyről a mélybe miután megpróbáltam leharapni a lábát. Kicsit nyomasztott, hogy Fred előttem valamiért még Georgenál is jobban titkolta az ilyen szívügyeit, pedig igazán tudhatná, hogy előttem is mondhatja. Vagyunk már szerintem annyira jóban, meg nem értem mit kell azt titkolni, ha csak a leányzó nem mardekáros. Na azt én is szégyellném.
Végül azonban nem tudtam sokáig őrölni magam azon, hogy vajon ki tetszhet Frednek akiről ennyire nem akar beszélni, de végül valami egészem másra sikerült terelni a figyelmem, amikor George felkapta a titokzatos palackot, és a foga közé véve a dugót, nagy cuppanással kihúzta a helyéről.
- Az mi? - kérdeztem, mert mióta megérkeztünk, ott motoszkált a fejemben, hogy mi lehet az a titokzatos likvid.
Az üveg felé nyúltam, majd megpróbáltam kivenni George kezéből, de a fiú elkapta a csuklóm és olyan magasra tartotta az üveget, hogy ne érjem el.
- H-héj! - csattantam fel, majd hiába a kéz ami a vállamnál fogva próbált távol tartani az italtól, makacsul nyúlkáltam utána.
- Á-á-á-ááá - rázta a fejét George. - Meglepetés!
Dühösen fújtattam egyet.
- A mai este után már nem bízok a meglepetéseitekben - dörrentem fel, majd a könyökömet a fiú bordái közé ütöttem, aki így egy hangos szusszanással összegörnyedt, így könnyedén ki tudtam kapni a mancsából az üveget, amit lejjebb engedett.
Gyorsan távolabb hajoltam tőle, és kihasználva amíg próbálja visszanyerni a levegőjét, az ujjammal letöröltem az üveg feliratára ragadt porréteget.
- Nagyhon... aljhas vhagy... Tökmagh... - zihálta George az oldalát masszírozva, és utoljára megpróbált a kezemben szorongatott üvegért nyúlni, de elhúzódtam tőle még messzebb.
Mikor sikerült elolvasni a tűz illusztrációkkal tarkított vörös betűket, teljesen elkerekedtek a szemeim, és olyan felháborodott arccal meredtem az ikrekre, hogy láttam a tekintetükben, attól félnek, idegességemben a kiköpött cukorka és leugrott béka után hajítom az üveget.
- Lángnyelv whiskey? - a hangom vagy hat oktávot ugrott, és a kezem a döbbent-idegességtől reszketni kezdett az üveg száján. - Mégis mire véljem ezt? Egyáltalán honnan szerezteték? Mert hogy nem a Három Seprűből, az is biztos!
Teljesen letaglózott, hogy honnan szülhettek ilyen ötletet a fiúk, hát még hogyan valósíthatták meg? Mert azért az olyan dolgok mint a Lángnyelv whiskey, már nem terem minden sarkon roxfortos, kiskorú tanulók számára, főleg hogy a kocsmákban az ilyen drága italokat már bűbájjal lezárt rakterekben tárolják.
- Ezt valóban nem Roxmortsból hoztuk, de mi meg tudtuk volna oldani, de így egyszerűbb volt - rántotta meg a vállát Fred.
- Ezt aputól loptuk - vigyorgott George úgy, mintha erre büszkének kéne lennie. - A garázsban találtuk, az egyik szerszámos szekrénybe rejtve. Biztos anya elől dugdosta.
- Normálisak vagytok? - csattantam fel. - Ha ezt Arthur vagy Molly megtudja, életetek végéig szobafogság, és akkor még keveset mondok!
- De honnan tudnák meg? - vigyorgott Fred.
- Ugyan már - mordultam rá, majd a whiskeyre sandítottam. - Ha eltűnik az Odúból nyomtalanul egy üveg Lángnyelv whiskey, szerinted kire gyanakodnának Arthurék először?
A fiúk összenéztek, én meg majdnem Merlinért kiáltottam, hogy segítse meg néhány agysejttel el ezt a két bolondot, mikor láttam, hogy "na erre mondjuk nem gondoltunk" arcot váltanak.
- Nem hiszlek el titeket... - sopánkodtam.
Fred azonban csak vállat vont, majd a szájába nyomott egy kondéros kekszet, és csámcsogva ennyit mondott:
- Lehet igazad van, de addigra eltüntetjük a bizonyítékot.
- Mármint ti eltüntetitek - mutattam rájuk az üveggel. - Mert hogy én ebből nem iszok, az is biztos.
Azzal undorodva visszanyomtam George kezébe az üveget.
- Ne csináld már Flo! - tárta ki a kezét Fred nyavajogva. - Direkt azért nem ittuk meg, hogy tudjunk neked is adni belőle! Tudod milyen nehéz volt kibírni, hogy egy tökéletes alkalomra megőrizzük, anélkül hogy megisszuk? Jobban is értékelhetnéd az erőfeszítéseinket, már nem azért...
Hitetlenül ciccegtem egyet.
- Értékelni? Hogy whiskeyt loptok Arthurtól? - horkantottam. - Különben is, mi volt abban olyan nehéz, hogy ne igyátok meg? Máris ilyen nagy alkoholistának tartjátok magatokat, vagy mi?
George megforgatta a szemét, majd felém mutatott, és panaszosan Fredre förmedt.
- Látod? - nyögte. - Mondtam, hogy Granger megfertőzte.
Még idegesebb lettem, és nagyot csapva a kőre, rájuk pirítottam:
- Héj! Ennek semmi köze Hermionéhoz!
- Akkor mivel magyarázod, hogy ennyire foglalkoztatnak a szabályok és nem engedsz meg magadnak egy kis szórakozást? - fintorgott Fred.
- Miket beszélsz? - hördültem föl. - Neked nem volt elég szórakozós - rajzoltam idéző jeleket a levegőbe - hogy körbetangóztam Woodal a klubhelységet és még azt is hagytam, hogy a nyakadba vegyél? Meg tudod, hogy utálok énekelni, mégis végigfújtam veletek az összes hülye népdalt meg indulót!
- Jó az más - intézte el ennyivel Fred, mire már nyitottam volna a számat, hogy fenhangon ellenkezzek, de a fiú elhallgattatott. - Én most arról beszélek, hogy nem mersz ilyen új dolgokat kipróbálni, mert jaj, mi lesz ha lebukunk! - drámaian, sóhajtott, és ajánlottam neki, hogy azzal ne a kifigurázásom legyen a célja, mert tarkón ütöm. - Erős ital a Lángnyelv whiskey, de attól azért nem kell félned, hogy egészen nyárig a szádba marad az íze, aztán rálehelsz anyára és azonnal leveszi, hogy még február végén ittál egy kevéssel!
Itt elhallgattam, és nagyon mérgesen néztem, de a világért sem ismertem volna be, hogy valóban voltak ilyen bugyuta félelmeim.
Tüntetően összefontam a kezem, mikor Fred vihogni kezdett, amiért a hallgatásomból leesett neki, hogy tényleg ilyenektől tartok.
- Ne már Flo, komolyan? - robbant ki Georgeból is a nevetés, majd a fiúk könnyező szemekkel, egymásba kapaszkodva nevetni kezdtek, aztán gyorsan abbahagyták és biztonságosba támasztották a falhoz a whiskeyt, hogy nehogy kiborítsák a "kincsüket".
- Na jól van elég már! - csattantam rájuk. - Amúgy se innék, ha nem is félnék attól, mit reagálnának otthon! Nem hinném, hogy harmadéves roxfortos diákként nekem Lángnyelv whiskeyt kéne kóstolgatnom!
- Na neee mááár - csapott a combjára hisztizve, grimaszolva Fred. - Nehogy emiatt ne igyál már belőle!
- Úgy is sokszor olyan megfontoltan meg felnőttesen viselkedsz, szerintem bőven belefér, hogy megkóstold. - vigyorgott George.
- Ja, néha a felkontyolt hajaddal, koncentráló arcoddal meg merev tartásoddal már tényleg csak egy üveg whiskey hiányzik a kezedből, és tisztára úgy néznél ki mint valami mágia ügyosztály vezetője, főleg amikor megszólalsz azokkal az életbölcsességeiddel - csatlakozott Fred is, majd összeráncolt szemöldökkel megpróbálta utánozni az elvileg hű de komoly fejemet, amitől annyira zavarba jöttem, hogy vörösebb lett a fejem, mint az ikrek haja.
Morcos, szégyentől piros arcomat lesütöttem, és makacsul bambultam a kezeimre, mire a fiúk kuncogni kezdtek.
- Jaj már Flower - bökte meg a vállam finoman George, hangja azonnal gyöngédebbé vált. - Ezt nem bántásból mondjuk, ne izélj már. Csak próbálunk rávenni egy kis szórakozásra. Megérdemled, hogy végre kiereszd a gőzt egy kicsit, állandóan az egész csapat, valamikor meg az egész iskola terhét meg aggodalmait magadon cipeled.
A szívem körüli jégburok olvadozni kezdett a szavai hatására, és óvatosan, a hajfüggönyöm mögül meghatott pillantással néztem fel rá.
- Igen - helyeselt Fred. - Nem elég, hogy most mindenki ferde arccal néz téged, csak mert Sirius Black meglógott Azkabanból - a név hallatán akaratlanul is megborzongtam. - de mellé még minden terhet meg nyűgöt magadra vállalsz, még Hagrid hülye védőbeszédét is.
Már nyitottam a számat, hogy dühösen a fejére olvassam, hogy igenis kötelességemnek érzem ott segíteni ahol tudok, de a fiú mintha olvasott volna a gondolataimban, felrakta a kezeit, és hallgatásra intett.
- Igen, tudom, hogy neked ilyen angyali természeted van, és természetesen nem kérem hogy csináld másképp, mert egyrészt úgyse fogod, másrészt meg büszke vagyok rád, amiért ennyire önzetlen vagy.
Itt csak hebegni tudtam tátott szájjal, annyira megleptek a fiú szavai, de legfőképpen, az, hogy teljesen őszintének és szívből jövőnek tűntek.
Letaglózva meredtem rá. És még én vagyok aki állandóan meglepi őket az életbölcsességekkel? Akkor ők mit csinálnak? Egyik pillanatban azzal dicsekednek, hogy whiskeyt lopnak Arthurtól, a másikba meg azt taglalják, mennyire büszkék a tetteim miatt, és milyen súlya van a felelősségeknek amiket magamra vállalok.
Hihetetlen.
Néha tényleg megijesztenek, mennyire nagy a tónus rajtuk, a vicces és a komoly oldaluk alapján.
- Ellenben, szeretnénk ha néha kirúgnál a hámból egy kicsit, mert igazán megérdemled, hogy felelőtlen meg hülye dolgokat csinálj. Ne akarj túl korán felnőni. Az nem buli. - kacsintott Fred, majd a bamba, döbbent ábrázatomat látva huncut félmosollyal felmarkolta az üveget, és felém kínálta.
Megráztam a fejem, megpróbálva túljutni a döbbenet okozta sokkon.
Nem sikerült.
Az ikrekkel megint alulmaradtam a vitában, mert megint volt a tarsolyukban valami világmegváltó szöveg, amit sose fogok megérteni, hogyan kaparnak elő abból az idióta, vigyorgó fejükből.
- Na jó, add ide - mordultam, majd kikaptam a hideg üveg nyakát a fiú mancsából, és miközben az orromhoz emeltem, hogy beleszagoljak, igyekeztem nem tudomást venni arról, ahogy a két tróger diadalittas mosolyt vált, amiért sikerült meggyőzniük. Amikor meg le is pacsiztak, na az több volt a soknál, így összeszorítottam a szemem, és elfojtottam egy köhögést a whiskey erős, tömény, fűszeres szaga miatt.
Az ajkamhoz illesztettem az üveg száját, majd ahogy a felnőtteket láttam erős alkoholt inni, meglöktem a kezem, és gyorsan a torkomra küldtem az italból.
A tömény, csípős likvid ízét leginkább a folyékony erős de édeskés paprikáéhoz tudtam hasonlítani, enyhe finom, almás utóízzel, és az egészet az alkohol tömény, bódító esszenciája kísérte. A fiúk füttyögve, "úúú"-zva és tapsolva jutalmazták a merész kortyot.
Az erős ital végigmarta a nyelvem, a torkom és a nyelőcsövem, így a szemem bekönnyesedett, és eszeveszett köhögésbe kezdtem, miközben a nyelvemet kidugva legyezgettem a számat, és krahácsolva George kezébe adtam az üveget, mielőtt elejtem.
Perceken keresztül csak köhögtem és whiskey ízű cseppeket prüszköltem ide-oda, és végtelenül hálás voltam a fiúknak, amiért egyáltalán nem nevettek ki, csak bíztató szavakkal paskolgatták a hátam.
A köhögés csak percek után enyhült, és mély, hangos levegővételekkel ittam a hűvös esti szellőt, hátha az lehűti a torkom, ami még mindig égett.
A könnyek patagzottak a szememből, amit Fred egy "ügyes vagy Flo", mondattal törölte le az arcomról a talárja ujjával.
Még köhögtem párat, majd megint könnyeztem a gyomromból áradó, forró whiskey íz miatt, de végül egy kondéros kekszet tömve a számba, sikerült lecsillapítani az erős ital mellékhatásait.
Megrázva a fejem és megnyalva az ajkam párszor hogy végleg elűzzem a csípős ízt, a fiúkra néztem, akik hátrahőköltek a piros szemem és bárgyú tekintetem láttán.
- Hű, Flo - mondta Fred. - Remélem jól vagy. Egészen jól bírtad amúgy. - veregette meg a vállam.
- Hátha neked ez egészen jó volt - krákogtam rekedt hanggal. A beszéd elhamarkodott döntés volt, mert újabb köhögőroham tört rám, ami megint eltartott egy percig.
A fiúk türelmesen kivárták, sőt, George még egy csokibékát is lefejezett nekem, hogy anélkül a számba tömhessem, hogy elugrana előlem.
- Jaja - felelte Fred. - Emlékszem Georgie mikor mi először próbáltuk? - bökte oldalba a fivérét vihogva.
- Mikor próbáltatok ti Lángnyelv whiskeyt és én miért nem tudok róla? - kérdeztem veszettül könnyezve.
- De hát emlékszel is! Nem? Két hónap szobafogság volt nekünk érte! - szegezte rám a mutatóujját George.
- Nem, azt azért kaptátok mert felgyújtottákok a vécéülőkét! - ráztam a fejem. Ez olyan emlékezetes volt, hogy ezt akkor sem felejtem el, ha rám szórják az exmemoriam-ot.
- És szerinted miért gyulladt fel a vécéülőke? - vihogott Fred, majd kíváncsian nézte ahogy George meghúzza a whiskeyes üveget. A fiú fintorgott egyet meg köhintett párat, és féltékeny arccal néztem, hogy ezen kívűl egyébként semmi jelét nem mutatja annak, amit én az előbb.
- Honnan tudjam? Akkor épp Remusnak segítettem megkeresni a láng... NA NE! - kiáltottam fel a fejemet fogva, mikor leesett a tantusz. - A whiskeyt amit Remus ajándékba kapott azon a napon a szüleitektől... azért tűnt el, mert ti elloptátok? - sipítottam teljesen kikelve magamból, ahogy befurakodott a fejembe a kép, ahogy Remus kétségbeesetten túrja fel a konyhaszekrényeket Mollyval, és teljesen ki van készülve, amiért egy ilyen drága ajándékot elvesztett, főleg, hogy ő tudta leginkább milyen érzés amikor évente egyszer tudsz a szeretteidnek vagy barátaidnak ilyen gesztust tenni, a gyér fizetésed miatt...
- Na igen, a Lángnyelv whiskeynek visszarókázva lehetnek ilyen-olyan mellékhatásai, mint például az, hogy elég gyúlékony... - nevetett hangosan Fred, a térdébe kapaszkodva.
Azonnal összeállt a kép, hogy mi történt akkor, hogy miért volt a fiúknak olyan kótyagos, vörös feje mikor Molly kirángatta őket a lángoló budiból, hogy Remus miért vitt haza végül a bontatlan helyett egy megkezdett üveggel, és Arthur kivételesen miért értett egyet a durva büntetéssel.
És hirtelen az is beugrott, miért nem volt étvágya a két lókötőnek a szobafogság első két hetében.
Próbáltam összepréselt ajkakkal haragot erőltetni magamba, és nagyon úgy nézni mint aki végtelenül haragszik a fiúkra.
Hisz elejétől a végéig óriási pofátlanság amit leműveltek, de egyszerűen annyira röhejes az egész, hogy egy világvégén is elnevetném magam rajta.
Főleg, hogy most hiába rendezek emiatt jelenetet velük, hogyha már megkapták érte a méltó büntetést, meg hát könyörgöm, ekkortájt ők annyi idősek lehettek, mint egy óvodás mugli.
Így csak hagytam, hogy kirobbanjon belőlem a nevetés, és könnyek közt kapaszkodjak a két fiú vállába, miközben igyekszünk nem lefordulni az erkélyről a hatalmas vihogás közepette.
Egyszerűen képtelenek voltunk abbahagyni, és már mindannyian a földet püföltük, főleg miután Fred megkísérelt nevetve beleinni a whiskeybe, de ahogy Georgeal ránéztünk a szétkönnyezett, vihogó arcunkkal, nem bírta, és akkorát horkantott, hogy az orrán folyt ki a whiskey. A szeme kigúvadt mint egy csigának, és vihogva, köhögve próbálta letörölni az orra alól a kipöffentett italt, miközben remegett a keze és a feje az erőlködéstől, hogy nyugton tudjon maradni, legalább addig amíg letörli magáról a csípős lét.
Odahajoltam hozzá, és a fene se tudja honnan előrángatott, viharvert zsepivel megpróbáltam eltávolítani a vörös löttyöt a fiú fejéről, de mikor közelről egymás szemébe néztünk, megint úgy elkezdtünk nevetni, hogy megintcsak jó ideig nem bírtuk abbahagyni, a zsepit emiatt meg olyan lazán fogtam, hogy a szél belekapott, és kivitte a kezemből, messze a Rentegeg fái felé.
Ez is valamiért szörnyen vicces volt, főleg, hogy mivel először ezt észre sem vettem, továbbra is összecsípett ujjakkal markoltam a nagy semmit, amire végül Fred hívta fel a figyelmem.
Folyamatosan csak nevettünk és nevettünk, és csak teltek a percek. A csillagok is már odébb vándoroltak az égen, hisz tényleg csak úgy szaladt az idő felettünk, ahogy szüntelenül vihogtunk mindenen, és közben beleittunk néha a whiskeyes üvegbe, aminek már fel sem tűnt az íze, hogy mennyire csíp, mert a könnyek amit okozott, úgy is összemosódtak azzal, amit röhögés közben termeltünk.
Ahogy lassan a tizenöt percből félóra lett, és hogy egy órát csináljunk a folyamatos röhögésből, elkezdtünk a fiatalabb korunkból előbányászni viccesebbnél vicesebb emlékeket, mint például amikor olyan kicsi voltam, hogy belefértem az üstbe, és belemászva elaludtam, Molly pedig majdnem a tűzre tett vele, és az utolsó pillanatban sikítva vette észre hogy benne vagyok, és majdnem agyonvert egy seprűvel, mert megint azt hitte telepet vert egy mosómedve a házban.
Aztán amikor az ikrek ellopták Arthur pálcáját és véletlen ember méretűre varázsoltak egy kertignómot, ami majdnem a fél virágágyást lezabálta így, meg majdnem Ginny macskáját is, aztán mikor hárman elbújtunk a padlásra, és egy két napig senki se vette észre hogy ott vagyunk, csak mikor Mollynak gyanússá vált, már egy jó ideje csak hat embernek kell megterítenie a kilenc helyett, és gyanúsan kevés a mosnivaló.
Vagy amikor kilógattuk Percy szívecskés alsónadrágjait a kert fölé egy nagy huzalon, és Magifixel rögzítettük oda, szóval amíg Arthur nem vett Magifix-oldót, egy héten át az egész szomszédság Percy fehérneműit bámulhatta.
Ezeket a történeteket felidézve olyan sokáig ültünk a nosztalgia vonaton, hogy észre se vettük, hogy a hajnali fél kettőből fél három lett.
Csak néztünk egymásra nevetve, miközben George, akiben azért már benne volt egy teljes üveg tökpezsgő, három vajsör és most a Lángnyelv whiskey, vörös fejjel csapkodta a falat, hogy nem bírja. A whiskey nagyját látszódott, hogy ő itta meg, ugyanis pazar perfomanszot bemutatva előadta hogy csenték el és itták meg Remus ajándék italát. És ezt persze sokszor el kellett játszania, hogy még tovább röhögtessen minket, így emberséges adagot megivott belőle.
Engem meg kezdett elfogni a szorongás, hogy hogyan tudjuk majd így visszatámogatni a klubhelységbe, főleg, hogy egy keskeny párkányon kell visszamásznunk, ami ezer méter magasan van. Oké, hogy alig pár méterről beszélünk, de ennek még csúnya vége lehet, mert elég egy kis botlás is...
George persze nem hagyott ezen töprengeni.
- Ajhh, Floooo nem bírommm hagyjátok abba, mert idehányok a nevetéstől - mormogta összefüggéstelenül George, aki ferde szemekkel bambult maga elé.
Mi csak megveregettük a vállát, majd előrehajoltunk, hogy túrjunk neki bármilyen édességet amivel józanodásra bírhatjuk, de mire kiválasztottam a célnak megfelelő csokibékát és még a lábát is leszedtem, hogy mindenképp meg tudjuk etetni Georgal, mire odafordultunk, annyit láttunk, hogy a fiú feje hátra van bukva, a kőfalnak dőlve, és nyitott szájjal horkol, miközben kifolyik a nyála.
Grimaszolva összenéztünk Freddel, majd megint elnevettük magunkat, amire George nem kelt fel, csak nagyot horkantva fészkelődni kezdett, majd előrebukott.
Mi gyorsan elkaptuk Freddel, és óvatosan odébb tolva az édesség halmot, finoman az abroszra fektettük a kicsit pityókás Georgeot.
- Azt hiszem Georgenak nem a legjobb barátja az alkohol - kuncogott fel Fred, majd cipője sarkával vállon bökte a hétalvót, aki erre csak motyogott valamit "Angelina ne csikizz már"-ról, félálomban, mire megint szakadni kezdtünk a nevetéstől.
- Hát nem. - kuncogtam. - Mondjuk tény, hogy a nagyját ő itta meg. - néztem le a kiürült üvegre, amit George horkolva markolászott.
Egy ideig csendben ültünk, és csak meredtünk a csillagos égre, és a csodálatos, opálos holdfénybe vont tájra, miközben néha összevigyorogtunk mikor George horkantott egyet, vagy ismét Angelináról motyogott valamit.
A whiskey okozta melegségnek a bendőmben köszönhetően nem fáztam még a hűvös éjszaka ellenére sem, és az államat a tenyeremen támasztva szemléltem az erdőt, a tisztás hullámzó fűtengerét és a hold arcát, amivel a késői kint maradás miatt szinte dorgálóan sütött ránk.
Hirtelen elfogott az érzés, hogy mennyire csodálatos este volt ez, sőt, az egész nap nagyon emlékezetes volt.
Nagyon kellemes meglepetés ért, hogy nagyon sok ideje ez volt az első nap, ami úgy telt el, hogy egy pillanatra sem gondoltam apámra, anyura, mindenkire akit Sirius megölt, mindenre amit Sirius elvett tőlünk...
Ma végre ismét egy gondtalan roxfortos diák lehettem, aki örül a kviddics meccsen elért győzelmének, aki a háztársaival együtt takarodóig ünnepel, és nincs nagyobb gondja a tanulásnál és annál, hogy hogyan fog az éjszakába nyúló bulizás után holnap felébredni.
Annyira felemelő volt a nap, és a tudat, hogy apám sötét gondolata még csak el sem érhetett egyik percben sem, hogy mosolyogva egy hatalmas, boldog sóhaj szakadt fel belőlem.
Fred erre felém nézett, és vigyorogva megkérdezte:
- Na min ér fülig a szád ennyire, Blöki?
Viszonoztam a pillantását, és behunytam a szemem, kiélvezve a szívem súlytalan, önfeledett, vidám dobbanásait, mielőtt válaszoltam:
- Semmi különös igazából - mondtam, és réveteg arccal ismét a csillagokra meredtem, amik valahogy szebben és fényesebben ragyogtak ma este. De lehet csak megártott a sok buli és whiskey meg vajsör. - Csak örülök, hogy ma végre nem azon törtem magam, hogy hol lehet most apám, hogyan próbálhat bejutni, mikor próbálkozik legközelebb és mikor lesz az, hogy megtörik a varázs, és megint az egész iskola úgy fog nézni rám, mintha apám képét hordanám a fejemen.
- Azért nem az EGÉSZ iskola - mormogta sértetetten Fred, egyértelmű utalást téve.
- Jó, tudod mire gondolok. - fogtam meg a vállát békítően. - Emlékezz csak vissza, hogyan reagált mindenki, mikor Sirius először bejutott a kastélyba.
Azzal menten elkomorodtam, és leejtettem magam mellé a kezem.
A rossz emlékek miatt, hogy az egész iskola ellenszenvesen esett nekem, a sok elítélő arc... megborzongtam, és igyekeztem kiűzni a fejemből az emléket.
- Igen tudom - sóhajtotta megenyhülve Fred, aztán kék szemei felragyogtak, ahogy lelkesen rám nézett. - De nagyon örülök, ha a mai nappal sikerült egy kicsit felejteni.
Viszonoztam a mosolyát, és pislogtam pár laposat, ugyanis a hajnali három óráig fenmaradás kezdte megtenni a hatását. Hatalmas ásítás alatt összeszedtem mit is akarok mondani, majd álmatag de még mindig határtalanul boldog mosollyal Fredre néztem.
- Igen. Ilyenkor azért jól esik azt gondolni, hogy igen? Egy gyilkos mászkál odakint valahol az erdőben és folyamatosan fenyeget minket? - a hév elkapott, és felemelt hanggal, kitárt kezekkel a levegőbe boxoltam. - Hát ott pukkadjon meg ahol van, én akkor is jól fogom magam érezni!
- Ez a beszéd! - nyújtotta ki Fred a kezét az enyém mellé, és mindketten összemosolyogtunk, ahogy a kezeinkkel úgy kaptunk a csillagok felé, mintha le tudnánk hozni őket az égről. Abban a pillanatban úgy is éreztem magam.
Egy pillanatra összeütközött a kezünk a nagy hadonászásba, amin zavartan összenevettünk, majd az ölünkbe ejtettük őket, és megintcsak az égre meredtünk.
- Szerinted azon kívűl, hogy a minisztérium dementorokat küld ide, tesznek valamit azon kívűl, hogy elkapják apámat? - kérdeztem hirtelem a semmiből, ahogy megborzongva elképzeltem, milyen csúnya vége lett volna az estének, ha az erkélyünkre egyszercsak belátogat egy dementor.
- Hát, az a baj, hogy ebben erősen kételkedem - vakarta meg a tarkóját Fred gondterhelten. - Szerintem Caramelt annyira zavarja, hogy az öreg Dumbledore nem hajlandó a minisztérium kezére játszani, hogy addig nem hajlandó komolyabb intézkedéseket hozni, amíg Dumbledore személyesen nem keresi meg a segítségéért.
- De ez akkor is igazságtalanság! Veszélyeztetni egy komplett iskolát, csak azért, mert nem tetszik neki az igazgatónk viselkedése? - háborodtam fel.
- Mhm, politikának vagy minek hívják a muglik. Apa mondta. - biccentett Fred.
- Már a neve se hangzik jól. - morogtam, mire a vöröshajú jóízűen felnevetett.
- Igen - kacagott. - Szerintem se.
Egy ideig megint csendben üldögéltünk, néha a szánkba tömve egy mentolos varangyot vagy Sav-a-Juj cukrot, aztán Fred nevetgélni kezdett.
A fiú a markába nevetett, és annyira felcsigázott min rötyöghet ennyire, hogy rá is kérdeztem, mi olyan vicces.
- Semmi-semmi - legyintett, miközben letörölte a mentolkrémet a szájáról. Túl fáradt voltam szólni neki, hogy az orra is olyan lett. - Csak az, hogyha nem ismerném Lupint, azt mondanám ő a minisztérium intézkedése.
Teljesen meghökkentem, és csak nagyokat pislogva meredtem Fredre:
- Hogy érted ezt?
- Hát csak gondolj bele - nevetett a fiú, majd kijebb gombolta a pulóverét, hogy hanyagabb kinézetet kölcsönözzön magának, és utánozni tudja Remust. - Ez a szakadt külső tökéletes álca lehetne neki. Meg aztán így, hogy hónaponta egyszer titokzatosan eltűnik, és mindig nyúzottan ér vissza... mintha mindig Black után menne nyomozni.
Ezen meg sem tudtam sértődni Remus nevében, annyira röhejes volt.
A kezembe temettem az arcom, és a fejemet ingatva nevettem:
- Jöbb összeesküvéseket gyártasz, mint az a hugrabugos McMillam.
- Héj kikérem magamnak, azért sértegetni nem kell! - mondta Fred tettetett felháborodással, mire utánozva a példáját, úgy csináltam, mint akit vérig sértettek:
- Akkor te meg ne mondj ilyeneket Remusról!
- Jól van na - vigyorodott el Fred. - De valld be hogy igazam van.
Megforgattam a szemem, fáradt voltam már az ellenkezéshez.
- Jó talán egy kicsit...
- Ez az! - ütött a levegőbe Fred ismét, aztán észbe kapva izgatottan felém fordult. - Tényleg, tudtál vele azóta beszélni arról, amit láttál?
- Nem még... - motyogtam.
- Oh - lohadt le a fiú mosolya, majd csalódottan de együttérzően a vállamra tette a kezét. - Sajnálom. Azt hittem azért ment oda hozzád a meccs után. Pont kiszúrtalak titeket, csak azért.
- Arról volt szó - mondtam, mire Fred szemei elkerekedtek. - Azt mondta ha akarná se tudná tovább titkolni a dolgot, de nem ott akarta elmondani. Azt mondta menjek ünnepelni, és majd egy nyugodtabb szituációban elmagyaráz mindent.
Fred arca akkorát derült, hogy a szeplői csak úgy ragyogtak. Öröm volt nézni is, így én is elmosolyodtam.
- Akkor csak ért valamit, hogy lekísértelek hozzá! - újongott gyermekded lelkesedéssel, amin nem tudtam nem felnevetni, olyan aranyos volt.
- Igen. És ezért végtelenül hálás vagyok neked. - mondtam komolyan, de még mindig mosolyogva.
- Ugyancsak! Flonak bármit! - kacsintott, mire elvörösödve a hajam mögé bújtam. Nem gondoltam, hogy tényleg annyit érek mint ahogy azt Fred beállítja, de ahogy viselkedett... még el is hittem, hogy de, igenis érek annyit.
- Köszönöm - suttogtam meghatottan magam elé.
- Nincs mit... - hallottam meg egészen közelről, mire felkaptam a fejem, és azt láttam, hogy Fred közelebb húzódott hozzám, és a karját átdobva a vállam felett egy kedves ölelésbe von.
Átkulcsoltam a kezemmel a mellkasát, és a vállának döntve a fejem átadtam magam a pillanatnak.
Vagyis adtam volna.
Épp lehunytam a szemem, és Fred sütiillatú pulóverébe nyomtam az orrom, amikor azonnal kipattantak a szemeim, ugyanis George nyöszörögni kezdett.
Ijedten néztünk a mocorgó srácra, aki felemelte nyomott, szenvedő arcát a félrealudt hajával együtt, és sűrűn hunyorogva meredt ránk.
- Nagyon...hukk... - itt hatalmasat csuklott. - Cukin mutatott így ketten... hukk... - a szavai hallatán azonnal fülig pirultam és kibontakoztam Fred öleléséből. - De... azt hiszem kicsikét rosszul vagyok... hukk...
A szavai azonnal kijózanítottak az álmatag, vidám hangulatomból, és azonnal odakúsztam hozzá, és megragadtam az arcát, kényszerítve hogy a szemembe nézzen. Féltem, a szívem a torkomban dobogott, hogy a fiúnak bármi baja lehet.
- Mi a baj George? Hányingered van? Mondj már valamit! - néztem vagy próbáltam a szemébe nézni, de a fiú kék íriszei ködösen meredtek két teljesen különböző irányba. Az arca hamusápadt volt.
Rettegő arccal fordultam hátra Fred felé, aki kíváncsian mászott hozzánk közelebb, és ő is aggodalmasan pislogott a fivérére.
- Azonnal vissza kell vinnünk a toronyba. - ragadtam meg Fred vállát riadtan. - Nem lenne jó, ha most rókázna be, az azért nagyobb nyomot hagy, mint pár cukorka...
A fiú vetett egy pillantást Georgera, és finoman megütögette az arcát, mire az felmordult, és valamit elkezdett motyogni arról, hogyha hánynia kell, vigyük őt Pitonhoz, had hányja le őt.
Mikot Fred felmérte a helyzetet, kötelességtudóan bólogatott. Egyikünk se mosolyogott a Pitonos szövegen, mert tudtuk, hogy a behányós részének a fele sem lehet tréfa, ezért gyorsan felálltunk, és mindent visszadobtunk a zacskóba amiben az ikrek a piknikhez szükséges dolgokat hozták.
- Hogy fért ez bele mind egy ekkora szatyorba? - ráztam a fejem hitetlenül, mikor a harmadik díszpárna az abrosszal együtt könnyedén belecsusszant a zacskóba, amibe egy gumilabda is alig tudott volna beleférni.
- Tértágító bűbáj - érkezett a tömör válasz, majd gyorsan a zsebébe tömte a kis szütyőt, aztán a korlátot megmarkolva kihajolt és aggodalmas arccal szemügyre vette a keskeny párkányt, amin idemásztunk.
- A fenébe - toppantott idegesen. - Lehetetlen hogy itt vissza tudjon jönni. Hisz kúszni is alig tud... - túrt hosszú, zabolázatlan fürtjeibe, és idegesenen meredt a földön fetrengő Georgera.
Halkan felkáromkodtam én is, és ideges járkálásba kezdtem, már amennyire a csöpp erkélyen elterülő George ezt lehetővé tette.
Gyerünk Flower....gondolkodj... gondolkodj már... ennél sokkal szorultabb helyzetekből is kimásztam már... jó, mondjuk akkor nem volt a nyakamon egy időzített bomba, ami bármelyik pillanatban lehányhat a torony tetejéről...
A pánik egyre kezdett eluralkodni rajtam, hogy akkor itt kell ki tudja meddig ácsorogni amíg George ki nem józanodik, vagy el nem kap minket valamelyik tanár, aki látja lezuhanni George... színes vízesését...
Már ott voltam, hogy a hatalmas idegességbe akkor az abrosszal a hátamra kötözöm Georgeot és úgy mászok vissza vele a toronyba, ám ekkor...
Az éjszakai hideg fuvallat meghozta magával az ihletet.
Ahogy a szél a hajamba kapott, és megláttam a távolban a kviddics stadion karikáit, ahogy az eget karcolják, hirtelen a fejembe ötlött a megoldás.
Olyan hirtelen fordultam Fred felé és ragadtam meg a vállait, hogy szegény majd' kiugrott az erkélyről ijedtében.
- Ugye nyitva hagytuk az ablakot amikor kimásztunk? - kérdeztem az arcába mászva, mire ő zavartan hápogni kezdett.
- Öhm...George mászott ki utoljára - nézett a földön fekvőre, majd mikor rájött, hogy az említett nincs abban az állapotban hogy ezt megtudjuk tőle, elgondolkodott, és igyekezett megfelelő választ adni. - De legjobb tudásom szerint igen.
Kicsit elbizonytalanodtam az ötletemmel kapcsolatban, de nem tudtam mással előrukkolni, így levert a víz, ahogy imádkozni kezdtem, hogy működjön amit kitaláltam.
- Öhm... Mire készülsz? - nézett rám gyanakodva Fred, ahogy hátrahőkölt, mikor látta, hogy előrántom a pálcámat.
Igyekeztem a félelmemet, hogy kudarcot vallok, egy magabiztos félmosoly mögé bújtatni, ahogy félrefújtam a szememből a hajam, és előre nyújtottam a kezem, benne a pálcával, aminek a hegye remegett egy kicsit.
- Ugye nem akarod Georgeot visszareptetni így vaktában a toronyba? - kérdezte Fred, arcára kiült a teljes rettenet.
- Hát ha úgy vesszük... - motyogtam, ahogy erősebben megmarkoltam a nyárfapálcát. - De, valami olyasmi...
Mire Fred döbbenten rámkiálthatott volna, hogy bármire is készülök ne tegyem, addigra erőteljes hangon az éjszakába böktem a pálcával:
- INVITO TŰZVILLÁM!
A hangom sokáig viszhangzott, végigtepert a Roxfort előtti réten, a rengetegen, a tó tükrén és a hegyek hósipkás tetején.
Fred részéről döbbent, az enyémről várakozásteljes csönd következett, és mindketten csak meredtünk a semmibe, minden reményünket a bűbájom sikerébe vetve.
Eltelt fél perc. Egy perc. Még mindig semmi.
Kezdett leverni a víz, és reszketett a kezem, mert tudtam, hogyha ez nem működik, akkor tényleg nem tudunk mást csinálni, csak várni amíg George kijózanodik valamennyire.
Nem tudtam sírjak vagy nevessek-e a helyzet abszurdságán, ám ekkor meghallottam, hogy a szél mintha erősebben fütyülne.
Odakaptam a fejem, és feldobbanó szívvel reméltem, hogy a szél hangját valami mással kevertem össze.
És akkor megtörtént. Egy fényes villanás, majd kecsesen befékezett elénk a polírozott nyél, az áramvonalas vesszőivel és az oldalára festett felirattal a világ legjobb seprűje.
A semmiből röppent oda, úgy tört elő az éjszaka levegőjéből, mint egy gyönyörű ragadozómadár, majd ünnepélyesen megállt az erkély előtt.
Egy karnyújtásnyira lebegett előttünk.
Majdnem felsikoltottam örömömben, ahogy gyorsan visszadugtam a pálcát a farmerem zsebébe, és mintha a szülinapi ajándékomat bontogatnám, kinyúltam a seprűért, és a kezembe zártam a sima, csiszolt fát.
Magamhoz emeltem, majd diadalittas mosollyal fordultam Fred felé, a magasba emelve a seprűmet.
A fiú leesett állal meredt rá, majd rám, aztán mikor felfogta mi történt, kitárta a karjait, és odalépett hozzám, majdnem előre bukva a közöttünk fetrengő Georgeba.
- ZSENIÁLIS VAGY FLO! - kiáltotta, és a Tűzvillámmal együtt magához szorított, nem törődve vele, hogy ezzel a mozdulattal elérte, hogy a seprű kettőnk közé szoruljon, hasba kólintva ezzel szegény Georgeot, aki erre csak morogva a másik oldalára fordult.
- Tudom - kacsintottam, majd eléptem mellőle, és lenézve szemügyre vettem az alvó fiút.
Annak az öröme, hogy ide tudtam hozni a seprűt, hamar lelohadt, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy az illuminált állapotban lévő Georgeot elnézve majdnem ugyanott tartunk, ha a párkányon mászunk vissza.
Georgeal konkrétan semmit se tudunk így kezdeni. Rákötjük a seprűre mi meg a lábába kapaszkodva lebegünk? Vagy mi?
Megint kezdett rajtam eluralkodni a félelem, hogy na ezt hogy oldjuk meg, mert hiába a seprű, ha George nem bír rajta megülni, de aztán a világ legeszementebb ötlete talált meg, ismét.
- Megvan hogy lesz - jelentettem ki, és igyekeztem annyi magabiztossággal mondani, hogy ezt magammal is el tudjam hitetni.
Fred kíváncsian meredt rám.
- Én felülök előre. - mutattam magamra, aztán bizonytalanul néztem Georgera, és azonnal leesett, hogy mennyire lehetetlen amire készülök, de úgy döntöttem, muszáj ezt a rizikót vállalni, ha még világosodás előtt visszaakarunk érni, és a lebukás félelme erősebbnek bizonyult, mint az, hogy mindannyian a mélybe potyogunk. Te jó ég, Hermione tényleg megfertőzött. - George megy középre, te meg mögé, és így kettőnk közé beszorítva meg tudjuk őt tartani.
Azt akartam mondani, TALÁN megtudjuk tartani, de muszáj voltam magabiztosan beszélni, mert a hitem a sikerességünkben csak így tudott megmaradni.
Fred bólogatott, de az arcára volt írva, hogy ő se teljesen biztos benne, hogy ez célre vezető ötlet.
De tudtuk, hogy nincs más esélyünk, így biccentettünk egymásnak.
A Tűzvillámot a térdünk magasságába emeltem, és elengedtem. A seprű engedelmesen megállt a levegőben.
- Hát akkor - álltam fel a hajamba túrva, végigmérve George elalélt testét. - Te fogod a hónalja alatt, én tartom a lábát és megpróbálom felültetni a seprűre, jó?
Fred bólogatott, majd megkerülte a testvérét, és a kezével a válla alá nyúlt, majd megemelte Georgeot, aki erre nagyot horkantott, de nem különösebben adta bármi jelét annak, hogy ellenére lenne a dolog.
Én elkaptam a bokájánál fogva, majd nagy szusszanással megemeltem.
Freddel nyögve nyelve és pár gerincsérvet bezsebelve odacipeltük a két méteres, izmos terelőt a seprűhöz, majd irányba forgattuk, én pedig a seprűre toltam, amíg nagyjából derékig rá nem került.
Fred tolni kezdte a hátát, így George nagy nehezen ülőhelyzetbe került, én pedig gyorsan beültem a fiú elé.
A súlybírás tesztjén is átment a csodás seprű, mert alig egy fél centit süllyedt meg alattunk.
Fred finoman nekem támasztotta Georgeot, én pedig fintorogni kezdtem, ahogy a fiú feje a vállamra bukott, és közvetlen közelből hallgathattam a horkolását. Meg hát könnyű sem volt, a kigyúrt mellkas és vállak amik a hátamnak nyomódtak, csak magába lehetett vagy tíz kiló.
Éreztem, hogy még lejjebb süllyed a seprű alattunk, ahogy Fred is mögénk helyezkedik, majd átkarol minket Georgeal, és megfogja a seprű elejét, hogy közénk szorítsa a fiút, minél jobban bebiztosítva őt.
Előre görnyedtem és rámarkoltam a Tűzvillám kecses nyakára.
Hátrafordultam és George alvó feje mellett Fredre néztem.
- Indulhatunk?
- Határunk a csillagos ég - vigyorgott Fred, majd talpait lerakta a földre hogy elrugaszkodjunk, amitől elég vicces látványt nyújtott, ugyanis a hosszú lábait maga alá kellett hajtogatnia, így hogy elég alacsonyan lebegtünk.
- Helyes! - mondtam. - Három... kettő... egy!
A kiáltásomat követve mindketten erőteljesen elrúgtuk magunkat a talajtól, aminek hatására a Tűzvillám a magasba emelkedett, és a kis erkély egy pillanat alatt öt méterrel alattunk volt.
A szokásos, repülés miatti izgalom megint elkapott, és összeugró gyomorral és izgatottan dobogó szívvel görnyedtem a seprűre.
Még így is utánozhatatlan volt az érzés, hogy kicsit nehezebb volt irányítani a seprűt, így, hogy a nagyobb súly miatt lomhábban ment a kanyarodás, és a középen lévő súlypont miatt több ideig tartott alábukni.
Kihasználtam, hogy repülhetek, így megtoltam előre a Tűzvillám nyelét, persze nem kezdtem halálos zuhanórepülésbe, ugyanis félő volt, akkor Fredék átbucskáznak rajtam keresztül a mélybe.
Épp hogy csak egy finom ereszkedésbe kezdtem, miközben igyekeztem nem fókuszálni a halálosan alattunk magasodó sziklaszirtekre, falakra és hegyes tornyokra, amiktől azonnal liftezni kezdett a gyomrom, benne együtt a whiskeyvel.
A hatalmas kőfalak óriási monstrumként húzódtak alattunk, és még a Tűzvillám sebességét se mertem kihasználni, konkrétan egy Kométa tempójában araszolgattam előre a levegőben, miközben igyekeztem a hátammal Georgeot minél jobban Frednek passzírozni, hogy véletlenül se essen le.
Egy ideig egészen zökkenő mentesen tudtunk menni, néha kicsit meginogva, ahogy a Tűzvillámon igazítani kellett egyet, hogy bírja a sok súlyt egyszerre egy kisebb kanyar közben.
Makacsul meredtem előre a távolban lévő, ködbe öltözött hegyekre, hogy véletlenül se szédítsen meg a sok torony ami fel akar nyársalni, a sok kőszirt ami egy rossz mozdulatnál halálra zúzhat.
Már egészen közel járhattunk a tóhoz, amikor George mögöttem nyögdécsélni kezdett kínjában:
- Sráááácok... assz'em nagyon kell hánynom...
- Na ne szórakozz velem! - csattantam fel, és éreztem, hogy elönt a félelem és a düh is egyben, hogy ezt Georgenak tényleg a leglehetetlenebb helyzetben kell benyögnie.
- Mindjárt ott vagyunk, felmegyünk a klubhelységbe és csinálhatod - igyekezte lenyugtatni a kedélyeket Fred.
- Addig nem bírom kiiii...
- Már pedig muszáj vagy, mert ha nyakon rókázól engem, vagy még rosszabb, lehányod a Tűzvillámomat, itt helyben doblak le innen - mordultam fel idegesen, és éreztem, hogy remegni kezd a kezem.
Komolyan velünk kell ennek megtörténnie?
Ám tudtam, hogy a fenyegetéseim semmit se érnek, mert aminek jönni kell, az jönni fog.
És George már nagyon gyanúsan nyeldesett mögöttem, ezért hagytam, hogy az ösztöneim átvegyék az irányítást, ugyanis semmi kedvem nem volt hajnali háromkor még magamról, a seprűmről és a ruháimról is whiskeyes-vajsörös trutyit takarítani.
Oldalra rántottam a seprűt, és egy vékonyabb torony mellett elmanőverezve kilőttem a tisztás felé.
Átsuhantam a kastély felett, majd lejjebb ereszkedtem, és az iskola kis tisztását is magunk mögött hagytuk.
A szemem már könnyes volt a menetszéltől, de egy pillanatra sem álltam meg, csak is egy cél lebegett előttem.
- Flooo, én tényleg hányni fogok... - siránkozott mögöttem George.
- Még egy másodpercet bírj ki, nagyon szépen könyörgök...
- Mire készülsz, Flower? - hallottam meg Fred aggodalmas hangját, de nem válaszoltam, csak magabiztosan hátradobtam a hajam, és a fekete tó felé kanyarodtam.
Odaérve magába nyelt minket a víztükör felett lebegő, sűrű, párás köd, és engem azonnal elöntött a megkönnyebbülés, hogy elértük a biztonságos zónát.
Kiegyenesedtem, és az alattunk hullámzó, sötét víztükörre mutattam:
- Add ki magadból Georgie.
A fiúnak nem kellett kétszer mondani.
Nem szívesen részletezem ami történt, a lényeg annyi, hogy egy jó bő öt percen keresztül nem csak a tó hullámjainak lágy csobogását hallottuk, hanem valami egészen undorító, nagyobb csobbanásokat is.
A szagra nagyot grimaszoltam, és befogtam az orrom, mielőtt rám is rámtör az öklendezés.
Szerencsére elég magasan álltam meg ahhoz, hogy a felcsapódó víz és más cseppek ne érjenek fel hozzánk.
- V-végheztem - mondta aztán George, és a száját megtörölve kényelmesen és dolgavégzetten visszafészkelte magát a helyére.
- Csodálatos... - morogtam. - Akkor elindulhatunk vissza?
Válaszul hortyogást kaptam, ami jelezte, hogy George ismét elaludt.
Ezt igennek vettem, és mivel már kezdett a szag elviselhetetlen lenni, megfordultam, és kilőttem a kastély felé.
- Nem mondom, hogy nem volt zseniális ötlet távolabb menni - hallottam meg Fred hangját kiszűrödni a menetszélből. - De miért pont a tó?
- Mert ma este megtudtam, hogy a kihányt Lángnyelv whiskey gyúlékony. Nem akartam kockáztatni. - feleltem, miközben végigszlalomoztam két torony között, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor megláttam a klubhelység kitárt ablakát.
- Egy zseni vagy. - mondta Fred.
- Tudom. - kacsintottam hátra, majd gyorsan visszafordultam, mikor szembe találtam magam az elalélt Georgeal, akiből áradt a whiskey szag.
Emlékezetes este, az biztos...
És akkor még nem is sejtettem, hogy milyen rémálom lesz a vége.

A visszamászás jobban sikerült mint arra számítottam.
Lefékeztem a Tűzvillámot az ablak előtt, Fred pedig előre beugrott, és amíg én összefogtam magam előtt George karjait, hogy ne essen le a szerencsétlen, majd Fred elkapta a derekánál és berántotta az ablakon.
Elégge fárasztó volt rongybabaként kezelni egy majdnem kilencven kilós kviddicses, két méteres fiút, de minden elismerésem magunknak, csak a bokáját verte be véletlenül az ablak keretbe. Jó meg a fejét egy kicsit...
Na mindegy, ami az erkélyen és tó felett, és persze a seprűmön történt, az kint is marad. Kicsit ferde éjszaka lett, de az biztos, hogy emlékezetes.
Kivéve Georgenak, aki kétlem, hogy sokra fog emlékezni a ma történtekről, főleg, hogy mikor odanéztem, épp bárgyú arccal lógott Freden, és valami táncoló McGalagonyokról magyarázatott, amiket elvileg a fejem felett látott.
Így hát kicsit értetlen arccal lógattam be a lábam az ablakon, majd ugrottam be a klubhelységbe, majd gyorsan behúztam a Tűzvillámomat is, ami türelmesen lebegett a párkány mellett.
A társalgó így, hogy a tűz is kialudt, és nyitva is maradt az ablak, eléggé lehűlt, így a karjaimat dörzsölve és a tenyerembe lehelve fordultam oda Fredhez, aki épp Georgeot pofozgatta, hogy térjen magához, legalább addig amíg feljutnak a hálókörletükbe.
Fejemet csóválva figyeltem a jelenetet, de nem tudtam nem vigyorogni rajta.
Mivel a szemem már állóhelyzetben sem akart nyitva maradni, meg hát George is úgy nézett ki, mint akire igencsak ráfér egy kiadós alvás, egy ásítás után odaléptem hozzájuk búcsúzkodni.
- Nagyon szépen köszönöm az utó-partit srácok - mosolyogtam álmosan de nagyon is boldogan, inkább Fredhez mint Georgehoz beszélve, tekintve hogy az utóbbi épp úgy nézett ki, mint aki más dimenzióba lépett át. Nem is értettem, ennyire a fejébe szállt a Lángnyelv whiskey?
- Hát, George seprűről lehány... - kezdte volna Fred, de a szavába vágtam, mielőtt felemlegeti, mert már szinte éreztem is a szagot, és hallottam a hangját ahogy...
Megborzongtam.
- Ne aggódj miatta. Az is a buli része volt.- nevettem. - Arthur amúgy is mondta, hogy a mugli kollégiumokban még ennél is durvább állapotok vannak. Szerintem egész jól megúsztuk vele...
Azzal biccentettem egyet Georgera, aki épp állva aludt, Frednek dőlve.
- Na igen - kacagott az ép állapotban lévő fiú. - Azt hiszem egy ideig rá se fog nézni a Lángnyelv whiskeyre.
- Hát igen, a karma. Legalább Arthur és Remus tartalékai is biztonságban lesznek addig.
Ezután a mondatom után jóízűen nevettünk egy sort Freddel, ami aztán mindkettőnknél ásításba torkollott, és már George feje is vészesen bukott előre mindig, akárhányszor Fred megmozdult.
- Azt hiszem a legjobb az lesz, ha most eltesszük magunkat holnapra. - állapítottam meg a szememet dörzsölve.
- Igen egyetértek - felelte Fred, akinek konkrétan könnyezett a szeme a hatalmas ásításoktól.
De egyikünk se mozdult, csak meredtünk a másikra mosolyogva, mint két idióta.
De nem bántuk.
Akármennyire is álmosak voltunk,  túlságosan élveztük a másik társaságát, és valahogy sehogy sem akaródzott megmozdulnunk.
Végül, pár percnyi bárgyú bambulás után odaléptem hozzá, és lábujjhegyre állva átöleltem a nyakát, és a fejemet a mellkasának döntöttem, már amennyire az előrebukott Georgetól odafértem.
- Köszönöm a mai estét. Tényleg. - motyogtam a pulcsijába, aminek a sütiillatát még a whiskey szag se tudta elnyomni, ezért beledörgöltem az orrom.
A fiú keze óvatosan a hátamra siklott, majd kedvesen megsimította, és a klubhelység csöndjébe suttogta:
- Én köszönöm.
Egy ideig csak élveztem az ölelést, és Fredre nehezedtem, aki hiába nem adta jelét, tudtam, hogy igen nagy erőfeszítés kell neki ahhoz, hogy ilyen álmosan Georgeot és pluszba még egy nekidőlő Flowert is megtartson.
De megtette, és csöndben tűrte.
Már majdnem ráaludtam én is mint George, amikor az említett hatalmasat horkantott, felkapta a fejét, és üveges szemekkel ránk bámult.
Rendesen hátrébb ugrottam, úgy megijedtem tőle.
- As-szemm megint rosszul vagyok... - mormogta, mire engem megint elfogott a rettegés, hogy a tó felett oké, de ha ez idehány a szőnyegre és ha nem is gyújtja fel a klubhelységet, de hányást vakarni hajnali háromkor a kárpitból... hát tudja ki fog.
Nem mi, mert vagy ráborulok az egyik szofára és elalszom, vagy megintcsak nem mi, mertha ezt McGalagony megtalálja, páros lábbal rúg ki minket innen.
- Na jó, menjetek fel, mert ennek csúnya vége lesz - hesegettem őket a fiúkörlet felé.
Fred arcán egy kis csalódott ábrázat jelent meg, én meg együttérzően húztam a szám.
Igen, én is szívesen maradtam volna még, hiába ragadnak le a szemeim, de túl jó este volt a mai ahhoz, hogy vége legyen bármikor is. Amíg meg nem virrad, és új nap kezdődik, de hát...
Vannak prioritások, és a hányástakarítást nem szívesen tenném bele. Bármennyire is jó lenne átmulatni a fejünk felett szaladó időt...
Egyrészt George, másrészt pedig úgy se jutnánk tovább annál, hogy valahova kilógunk, és aztán egymásra borulva elalszunk a kastély egyik zugában.
Így hát bármennyire is vad vágyálmom volt folytatni az esti banzájunkat, muszáj voltam sebtébe átölelni Fredet majd egy gyors fejpaskolást adni Georgenak, és jó éjszakát kívánni nekik.
- Vigyázzatok magatokra - fordultam vissza már a lépcsőről, mire Fred hátrakapta a fejét, és megállva a műveletben, hogy Georgeot a karjainál fogva húzza fel az emeletre, rám vigyorgott, majd felmutatta a hüvelykujját.
Kuncogtam egyet, majd utoljára elnéztem ahogy George lába eltűnik a lépcsőház kanyarjában, és én is fellopakodtam a saját hálókörletembe.
Lábujjhegyen osontam végig a folyosókon, miközben a vaksötétben oldalra téve a kezem igyekeztem a kilincseket tapogatva kitalálni, hányadik ajtónál járhatok.
Miután szégyenteljesen becsuktam az ajtót egy téves szoba után ahol három elsős lány hortyogott, remegő kézzel lenyomtam a második tippem alapján a jó ajtó kilincsét.
A szívem a torkomban dobogott, és azonnal felszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, mikor felismertem a baldachinos ágyamat arról, hogy a takaró milyen hanyagul volt rádobva, és a kis rózsaszín szatén rövidnadrágomat is megismertem amit pizsamának használtam.
Na meg persze Vadóc azonnal felkapta a fejét az érkezésemre, és a következő amit hallottam, ahogy a kis mancsai puffanak a padlón, majd a mellkasomnak csapódik valami szőrös, doromboló gomóc.
Azonnal magamhoz öleltem a rakoncátlan hiúzomat, majd a bojtos fülébe pusziltam, és halkan gyügyögve neki elindultam az ágyam felé.
Épp belefojtottam egy ásítást Vadóc bundájába, amikor hirtelen megálltam és felkaptam a fejem.
Fülelni kezdtem a sötétben, ugyanis hirtelen halk, szipogó hang törte meg a szoba csöndjét.
A fejemet lassan a hang irányába fordítottam, ami Hermione ágya volt.
Elkerekedtek a szemeim, és döbbenten bambultam a vaksötétbe.
Lehajolva óvatosan letettem Vadócot a földre, majd odaléptem az ágyhoz, és a kezemmel óvatosan odébb libbentettem a függönyt.
A szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, így nagyjából láttam a takaró alatt a dudort, ami feltehetőleg a begubózott Hermione lehetett.
Mély levegőt vettem, és egy ideig még hallgatóztam, majd mikor halk szipogást és szaggatott levegővételt hallottam, már biztos voltam benne, hogy a lány ébren van.
Óvatosan rátettem a kezem arra a dudorra ahol a lány fejét sejtettem, majd suttogva megszólítottam:
- Hermione...
A lány összerándult, és a takaró redői alól hamarosan előbukkant a feje, amivel olyan riadtan nézett rám, mintha szellemet látna.
Jó, mondjuk megértem hogy megijedt, elvégre biztos nem számított rá hajnali fél négykor, hogy én még ébren leszek, és hang nélkül az ágya mellé lopakodom.
Magam elé tettem a kezeim nyugtatóan, és elhátráltam az ágytól.
- Csak én vagyok az nyugi - csitítgattam a lányt, aki addigra már teljesen felült, és gyanúsan nedves szemeit törölgette.
- Mi a fenéért vagy még ébren? - sziszegte, miközben elfordult, hogy ne lássam a holdfényben megcsillanó, könnyes arcát.
- Én ugyanezt kérdezhetném tőled.
- Olvastam - érkezett az epés válasz.
- Aha. A sötétben. - tettem karba a kezem gúnyos tekintettel.
Hermione idegesen maga mellé csapott, és rám förmedt.
- Jó, nem olvastam! - mordult fel, majd gyorsan az alvó Parvatiék felé sandított, és suttogva folytatta: - Most boldog vagy?
- Nem - ráztam a fejem, mire a lány dühösen felhorkant, majd hátat fordított, amennyire ülve ezt megtudta tenni.
Óvatosan leültem az ágya szélére, mire felém kapta a fejét, és dühösen végigmért.
- Igen? - kérdezte ingerülten.
- Te azóta ébren vagy?
- És ha igen? - kérdezte mérgesen, de a hangja a végére elcsuklott.
Hallgattam egy ideig, és a számat harapdálva meredtem magam elé.
Tudtam, hogy megfogadtam hogy ebben a Makeszos történetben senki mellé nem fogok állni, mert egyiknek sem lenne jó vége, és bárkit is választanék, azzal véglegessé tenném a két tábort.
Próbáltam a sötétségből kiolvasni a legjobb választ amit ebben a helyzetben adhatnék.
Nagyot sóhajtottam.
- Sajnálom. - csak ennyi jutott eszembe, amit tényleg őszintén, elsőre tudok mondani. Mert tényleg sajnáltam.
Az egész szituáció annyira abszurd. Hogy tényleg pont emiatt menjen félre a barátságuk, de valahol érthető is. És nem is.
Egyszerűen egy zsákutca az egész, és ennyi amit tényleg tenni tudok. Sajnálni.
- Miért, te etted meg Makeszt? - horkantott Hermione.
- Nem, de attól még sajnálom ami van - tártam ki a karom tehetetlenül. - Hidd el, nem élvezem, hogy állandóan fújtok egymásra. Imádom mindannyiótokat külön-külön is, de együtt volt az igazi. Konkrétan nem merek szóbaállni se veled, se Ronnal, mert attól félek, hogy vagy egyikőtök a fejemet veszi, vagy tényleg annyira megharagudtok egymásra és ránk, hogy soha nem békültök ki.
A végére már teljesen elgyengült a hangom, és egy nagy gombóc keletkezett a torkomban. Hagytam, hogyha már őszinte akarok lenni, akkor legyek tényleg az, és legalább az egyikőjük szemét nyissam fel, hogy mennyire nincs értelme az egésznek.
Bár a ma este után megbizonyosodhattam róla, hogy itt már csak egy ember van, aki tényleg nem hajlandó a békére. És az Ron.
Az egész tehetetlen helyzetemben pedig nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam idegi alapon, mert eredetileg azért ültem ide, hogy megvigasztaljam Hermionét, ne ő engem.
A lány helyettem is hatalmasat szipogott.
- Nekem mondod? - hüppögte, és a pizsamája ujjába fúrta az arcát. - Tudod mennyire hiányzik az hogy négyen legyünk? Úgy érzem hálát kell adnom Merlinnek, hogy legalább te foglalkozol velem...
- Á, ácsi-ácsi-ácsi - nyúltam a lány felé, majd finoman lefejtettem a kezét az arcáról. - Ne beszélj hülyeségeket. Ha valakinek hálát kell adnod amiért a barátod vagyok, az csak is te vagy.
Hermione nagyot nyelt, majd könnyes arccal rám nézett:
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne tegyél már úgy mint egy értetlen furkászbébi - legyintettem. - Szerinted ha annyira borzalmas lennél, mint amennyire Ron most beállít téged, akkor szóba állnék veled?
A lány megtörölte az arcát, majd maga elé bámult.
- Nem. Azt hiszem nem...
- Na látod - karoltam át.
- Na és Harry? Ő konkrétan ma este szólt hozzám először amióta Csámpás... - a lány elharapta a mondatot, majd halkan felsírt.
Szorosabban magamhoz öleltem, és a számat húzva, de hagytam, hogy összekönnyezze az ingem nyakát. A sötétbe úgy se látta a fintorom, az inget meg lefogom venni ha lefekszek aludni, ami lassan bekövetkezik, tekintve, hogy állva el tudnék szundítani.
- Harry egyszerűen nagy dilemmába van. Ő is azt a taktikát alkalmazza amit én, csak hát amíg én Ront úgy ahogy ignorálom és téged nem, addig Harry fordítva.
- De hát miért? Ma este ő is azt akarta, hogy béküljünk ki Ronnal, és ha négyünkből hárman ezt akarjuk, akkor miért amellé áll aki nem?
- Hogy meglegyen a kozmikus egyensúly. Gondolom. - vontam meg a vállam. - Ha mindketten egy embert választanánk, azzal végleg kiutálnánk a negyediket, hisz az egyértelmű lenne, hogy kinek hisz ki és mennyire.
- Akkor ezek szerint Harry is azt gondolja, hogy Csámpás ette meg a patkányt. - ciccegett Hermione bosszúsan. - Remek.
- Mondjuk azért... - kezdtem bele, mire éreztem, hogy Hermione olyan gyilkos tekintettel mért végig, hogy hirtelen elgondolkodtam folytassam, de utána csak végigmondtam, ugyanis úgy voltam vele, hogy megérdemli, hogy tudja a véleményem az egészről. - Lássuk be, nem sok esély van arra, hogy Makesz életben van.
Hermione már módszeresen vicsorgott.
- Jól van - mondta dühtől remegő hangon, én pedig hálát adtam, hogy a sötét miatt nem látom teljesen milyen arcot vág, mert biztos sírva fakadtam volna tőle. - Jól van, ezek szerint te is úgy gondolod, hogy én vagyok a szemét, hogy Csámpás egy girhes dög aki miatt patkánya meghalt, hogy...
Feltettem a kezem, hogy elhallgattassam, de mikor erre se hagyta abba, vagy csak nem látta a sötétben, határozottan rászóltam:
- Ezek közül soha nem mondtam egyiket sem.
- De hát hiszel Ronnak! - recsegte a lány.
- Igen, annyiban hiszek neki, hogy Makeszt tényleg Csámpás ehette meg. - mondtam makacsul.
- Na látod! Ugyanolyan vagy mint Harryék! - csapkodott a lány, már nem törődve az alvó szobatársainkkal. - Pedig téged is ugyanúgy lehet gyanúsítani, Vadóc is levadászhatta Makeszt ugyanúgy!
- Vadócnak nincs vörös szőre. - vágtam rá.
- Na és? - csattant fel Hermione. - Ugyanott vagyunk! Mindenki engem utál, mert szegény öreg patkány eltűnt, és mivel Ron azóta utálja Csámpást, hogy meglátta, nyilván rá kell fognia! Ti meg hisztek neki, szóval semmiben sem vagytok jobbak!
- Senki nem utál téged Hermione.
A lányt kezdte felidegesíteni a higgadtságom.
- De hát most mondod hogy...
- Hogy szerintem is Csámpás ehette meg Makeszt.
- Na látod? - dühöngött a lány.
- De nem utállak. - közöltem. - Attól még, hogy Csámpás ugyanúgy viselkedett mint bármelyik normális macska vagy murmász, miért kéne téged utálnom? Különben is, érdekes, hogy Ron mindig panaszkodott arra Makesz mennyire hasztalan, és mégis most lett neki hirtelen ennyire fontos a patkánya, hogy drámázhat miatta.
Hermione erre nem mondott semmit, csak döbbent hallgatagságba süppedt, amit kihasználva, folytattam:
- Szóval egy percig se hidd, hogy haragszom én vagy akár Harry rád. - szögeztem le. - Attól még, hogy történt ez a baleset, ami ugyanúgy megtörténhetett volna Vadóccal is, nem fogunk utálni, mert Csámpás vadászösztönéért és Ron felelőtlenségéért legkevésbé te vagy a hibás.
Hermione egy percig megszólalni sem tudott, így megint megragadtam az alkalmat, hogy a nap bölcse lehessek:
- Szóval, csak hogy tudd, nem azért jöttem ide, hogy én is a szemedre hányjam Makesz halálát, hanem elmondani, hogy Harry és én egyáltalán nem haragszunk rád, csak elég nehéz Ronnal és veled is úgy jóban lenni, hogy a másik ne érezze végleg kirekesztve magát. Ron gyerekes, és ezen senki nem tud változtatni, úgyhogy ne vedd magadra, mert nem ér annyit, hogy egy egész éjszakát átsírj miatta. Oké? - néztem mélyen és nagykomolyan arra, ahol Hermione szemeit sejtettem. A fáradtság miatt már a kutyaérzékeim sem voltak a legjobbak.
Majd megvakargattam Vadóc hasát, aki időközben az ölembe mászott a neve folytonos említése miatt.
Egy ideig feszülten vártam, ugyanis Hermione arcáról nem tudtam vagy láttam eleget ahhoz, hogy leolvassak bármit is.
Aztán hirtelen két kar tekeredett a nyakam köré, és éreztem, hogy Hermione borzas haja az arcomba nyomódik, a lány pedig a vállamba szipog. Vadóc ijedten fújt egyet arra, hogy összerándultam alatta az érintésre.
De visszaöleltem, mert nagyon boldoggá tett, hogy én is tudtam segíteni neki. Már igazán kijárt neki azok után, amit értem tett az elmúlt hónapokban.
- Oh Flower - hallottam meg lehelethalkan, miközben a lány hátát veregettem. - Úgy sajnálom... az egészet... de köszönöm és ne haragudj hogy azt hittem...
- Ugyan, rá se ránts - csitítgattam, ugyanis hallottam, hogy nehezen találja a szavakat, de anélkül is megértettem őt. - Ez az egész helyzet nagyon el van rontva. És láttam, hogy kell neked valaki, aki emlékeztet, hogy semmiben sem te vagy a hibás. Még akkor se, ha tényleg Csámpás volt az.
A lány erre felhorkantott, de szerintem kezdte belátni, hogy igazam van, ezért csak utoljára szorított rajtam egyet, majd elengedett, és nagy sóhajjal visszaroskadt az ágyára.
De aztán azzal a lendülettel felült, és gyanakodva megkérdezte:
- Örülök, hogy ezeket elmondtad, de... te mégis miért vagy még fent?
Erre most rajtam volt a sor, hogy döbbenten elhallgassak.
Nagyot nyeltem.
Tudtam, hogyha elmondom az igazat, lelkitámasz ide vagy oda, a fejemet veszi itt helyben.
Lázasan gondolkodni kezdtem, hogy mit hazudhatnék neki. De megvoltam lőve, mert nem tudtam, tisztában van-e vele hogy most jöttem fel egyáltalán a hálókörletbe, vagy azt hitte a szobába vagyok... mert nem mindegy, ha hiteles akarok lenni nála.
Rendesen kivert a víz, mit mondhatnék amiért Hermione nem ugrik nekem itt helyben.
Izzadt tenyeremet Vadóc bundájába töröltem, és zavartan megköszörültem a torkom, hogy mondjak valamit, mert a hallgatásom már így is eléggé árulkodó lehetett; ha eddig azt hitte a szobában voltam, most már biztos, hogy nem hinné el.
Vagy aggodalmaskodni kezd, hogy megint rémálmaim vannak. Azt végképp nem akarom, így is épp elég baja van erre majdnem minden reggel.
- Flower - kezdte a lány a szokásos kiokató hangsúlyban, mire behúztam a nyakam. - Mit csináltál te eddig? És merjem-e megkérdezni hol és kivel?
- Öhm - nyögtem zavartan. - Az úgy volt, hogy... hogy az... - a dadogásomon egyszerűen nem tudtam úrra lenni, semmi se jutott már olyan fáradtan az eszembe. - Hogy izé, Fred és Geor...
Ekkor valami megzavart. Amiért hálás  lettem volna, de ha tudom mi az, talán inkább az igazságot is elmondom Hermionénak, csak ne történjen meg ami...
Mire elkezdhettem volna összeállítani a kis fedősztorimat, hirtelen egy üvöltés hangzott fel távolról, a klubhelység felől.
Kirázott a hideg, és teljesen megmerevedtem együltő helyemben.
Rettenetesen megijedtem, annyira, hogy a szoba, Parvaiték akik szintén ijedten kapták fel a fejüket, és másztak ki az ágyaikból, Hermione aki a válaszomra várt, Vadóc az ölemben aki ingerülten nyávogott, minden darabokra hullott körülöttem.
Mintha hirtelen ezernyi vészriasztó szólna a fejemben, fájt és zsongott.
Szédülni kezdtem a rémülettől, és minden szétszakadt kép előttem egy színes, szédítő masszává olvadt.
Annyira remegtem, hogy Vadóc mérgesen leugrott az ölemből.
A matracba markoltak az ujjaim.
Az üvöltés egy dolog volt.
Ami a legjobban megrémített benne, hogy felismertem benne Ron hangját.
Egy érintést éreztem meg a vállamon, ami olyan volt mint egy áramütés.
Összerándultam, ahogy a kéz kizökkentett a sokkos bambulásból, és Hermionéra kaptam a fejem.
Hallottam, ahogy Parvati és Lavender már pusmognak és a szemem sarkából láttam, hogy mindketten magukra tekerik a hálóköntösüket, és elindulnak ki a szoba ajtaján.
A klubhelységben időközben beszéd, izgatott zsizsgés és hangzavar támadt, majd fenhangú kiáltozás és veszekedés.
Hermione tekintete ugyanazt sugallta mint az enyém.
Biccentettünk, majd mindketten felálltunk, és miután Hermione magára kapott egy kardigánt, mi is kivonultunk a folyosóra, ahol már minden szoba ajtaja nyitva volt, és a lányok mind ijedt tekintettel tódultak ki a szobákból.
Kérdezgették mi történt, tanácstalanul forgolódtak, de én sem tudtam mást csinálni.
Remegő lábakkal és liftező gyomorral baktattam le a tömeggel le a lépcsőn, és még mások nagyokat ásítva, értetlen arccal vonultak előre, addig én és Hermione riadt tekintettel, és halodt sápadtan törtünk utat magunknak a káoszban.
Leérve láttam, hogy a fiúk már lent vannak, a felfordulás hatalmas volt.
Mindenki ott tolongott, és kíváncsian forgatta a fejét, nyújtogatta a nyakát vagy épp a mellette állóval veszekedett vagy sugdolózott.
A hajam a homlokomhoz tapadt a hideg verítéktől, és már a harmadik embert túrtam félre az utamból, hogy végre megláthassam mi történt, és közben kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy amit hallottam, azt rosszul hallottam.
Elfogott a rosszullét, a szoba és a csődület forgott velem, miközben úgy kapkodtam a levegőt, mintha víz alól jöttem volna fel.
- Ki kiabált?
- Mit csináltok?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések csattantak el a tömegben, miközben én reszketve siettem előre, hogy odaérhessek, ahol a baj forrását sejtettem.
A pánik egyre erősödött, főleg mikor egy hatodikos lány hóna alatt kilesve megláttam Ront.
Halodt sápadt volt az arca, a szemei kigúvadtak és véreresek voltak, remegett, és magából kikelve kiabált a  mellette álló Harryvel, aki nem rég kelhetett, a haja kócos volt, a szemüvege pedig ugyanúgy a szobájában maradt, mint ahogy az én józan eszem a saját hálókörletemben, amikor meghallottam az ordítást.
Fogadott öcsém borzalmas látványt nyújtott, ezért gondolkodás nélkül löktem odébb a csípőmmel egy szerencsétlen másodikost, és a pároshoz rohantam, remegő kezekkel nyúlva a vöröshajú felé.
Néhány diák a pálcáját is lehozta, így a néhány felvillanó Lumos varázslatban Ron arca még kísértetesebbnek és sápadtabbnak hatott.
- Biztos, hogy nem álmodtad Ron? - kérdezte Harry, miközben a barátja remegő vállait paskolgatta.
- Hányszor mondjam még, hogy láttam? - felelte hisztérikusan Ron.
- Mi a fene történt? - kérdeztem, miközben csitótóan megfogtam Ron kezeit, amik szintén reszkettek és jéghidegek voltak, csúsztak a verejtéktől.
- Itt volt Flower! Itt volt... - nézett a szemembe Ron, és a szemében kavargó nyers félelemtől kirázott a hideg.
Pontosan úgy nézett ki, mint aki démont látott.
- Kicsoda?
A választól már akkor rettegtem, és éreztem, ha bármelyik sejtésem beigazolódik, akkor azt nem bírnám ki...
Már akkor gyengébben álltam a lábaimon, pedig fogalmam sem volt, mi lesz a vége.
Talán a testem előre érezte a sokkot és mély, szivárgó sebet, ami várt rá.
Mielőtt választ kaphattam volna, még több ásítozó, köntösös lány, és a zavart sikongatást kiváltó, alsógatyában lebotorkáló fiú jelent meg, akik tetőzték a hangzavart:
- Mit zajongtok még?
- Rátok is vonatkozik, amit McGalagony mondott!
- Szuper! - láttam meg hirtelen Fredet kimagasodni a tömegből, aki felém nézett, kacsintott, majd bekiabálta a tömegbe: - Folytatjuk a bulit?
Túlságosan féltem attól, ami Ront ennyire megrémítette ahhoz, hogy kuncogni kezdjek azon, hogy George miért is nincs most lent.
Ekkor Percy szaladt le a lépcsőn.
- Mindenki menjen vissza a hálókörletébe! - parancsolta, és beszéd közben pizsamájára tűzte a frissen kifényesített prefektusi jelvényét.
Ron bágyadt arccal a bátyja felé fordult, majd olyan hévvel rohant oda hozzá, hogy majdnem a karjaiba roskadt.
- Percy... - hebegte félelemtől kábán. - Sirius Black! Bejött a hálótermünkbe! Késsel a kezében! Ő ébresztett fel!
A klubhelységben egy csapásra néma csönd lett.
Én megmerevedtem, mintha minden porcikám hirtelen jéggé vált volna.
Úgy elkerekedtek a szemeim, hogy majd' kiestek a fejemből, és éreztem, annyira elgyengültem a rám szabaduló félelemtől, hogy ha most valaki nekem jönne, egy pöcköléssel fel tudna dönteni.
A halántékomon egy perc sem telt bele, és folyni kezdtek a verejték cseppek.
Remegtem, már sokkal jobban mint Ron.
Apám neve hallatára az egész klubhelység kavargó, fehér ködde változott, ami rám borult, és a mélyéről meghallottam a nevetést, ami reggel óta kísértett.
Akartam, sőt, kétségbeesetten imádkoztam, hogy Ronnak csak rémálma volt.
De amit a szemében láttam félelem, pontosan az a félelem volt, amit a tükörben is láttam, miután megint apám egyik akciójáról olvasok a Reggeli Prófétában.
A gyomrom olyan pici lett, hogy azt hittem, menten követem George példáját a whiskeyvel.
Nagyot nyeltem, és a számra szorítottam a kezem, miközben észre sem vettem, hogy Sirius fantom karjai miatt, amik azóta a nyakamat szorongatták, mióta Ron kimondta a nevét, hogy percek óta nem vettem levegőt.
A sok pálcafény sok apró, szürke szempár lett, akik Sirius körözési lapjáról is néztek rám.
Minden diák arcára eszelős mosolyokat és koszos borostát képzeltem, miközben kétségbeesetten markoltam meg a legközelebbi fotel háttámláját, és arra görnyedtem.
Valahonnan távolról, mintha egy folyosó végéről szűrődnének hozzám a hangok, meghallottam Percy döbbent reakcióját:
- Badarság! - csattant fel a prefektus, de a hangjában meghallottam azt a bizonytalanságot, amitől még inkább szédülni kezdtem a félelemtől. - Túl sok édességet ettél, Ron. Rosszat álmodtál.
Bár úgy lenne, Merlin bár úgy lenne - gondoltam magamban, miközben úgy szorítottam a szofát, mintha az megmenthetne Siriustól.
És ami tetézte a dolgot, hogy a diákok kezdték felfogni a helyzet és a név súlyosságát, és már láttam is a sok arcot, ami engem nézett, csak azért, mert meg lettem pecsételve azzal a hülye névvel.
- Hidd el hogy... - kezdtett volna szabadkozni Ron, ám ekkor...
- Ami sok az sok!
Kivágodott a portrénk, és McGalagony jelent meg, akinek a vérengző arca semmi sem volt ahhoz képest, amiket a sötét sarkokba halucináltam egy bizonyos fogolyról... de ahhoz épp elég ijesztő volt, hogy elhallgattassa teljesen a társaságot, miközben bemászott, becsapta maga mögött a festményt, és villogó szemekkel körülnézett.
- Nagyon örülök, hogy a Griffendél megnyerte a mérkőzést, de amit csinálnak az már nevetséges! - fújtatott, majd a prefektusra nézett. - Percy, magától azért több komolyságot vártam!
Az említett sértődötten kihúzta magát.
- Természetesen nem adta erre engedélyt tanárnő! - mentette magát azonnal. - Épp azért jöttem ide, hogy visszaküldjek mindenkit az ágyába! Ron öcsémnek lidérces álma volt...
Annyira émelyegtem a rettegéstől, hogy soha nem kívántam semmit annál jobban, hogy az utolsó mondata igaz legyen.
A fotel támlája már nedves volt az izzadó tenyeremtől, a szivacsot pedig majdnem kitéptem, olyan erősen szorítottam, remélve, hogyha elég szorosan kapaszkodok bele, kirángat ebből a borzalmas rémálomból, felébredek a szobámban, ez a káosz eltűnik, vége lesz, nem marad semmilyen azkabani fogoly aki az életünkre tör, aki...
Ekkor beugrott apám eszelős vigyora, véreres, kigúvadt szemei, és az, ahogy a rejtélyes holdfény függönyében egy késsel a kezében magasodik fölém...
A számra szorítottam a kezem, és kénytelen voltam a fotelbe roskadni.
Magam elé meredtem és összerándultam Ron minden egyes üvöltő szavára:
- NEM ÁLMODTAM! - tajtékzott vörös arccal. - TANÁRNŐ ARRA ÉBREDTEM, HOGY SIRIUS BLACK OTT ÁLL FELETTEM, KÉSSEL A KEZÉBEN!
A szavai kiélesítették bennem a képet Siriusról, és éreztem, hogy kapkodni kezdem a levegőt.
A kezembe temettem az arcom, és elkezdtem előre-hátra ringatózni, hátha kilökhetem magamból a borzalmas képet, ami egyre torzabb lett előttem, minél jobban kezdtem bepánikolni.
- Ne beszéljen badarságokat Weasley. Hogyan juthatott volna be Black a prtrélyukon? - kérdezte McGalagony, mire éreztem, hogy egy húr elpattant bennem, és minden megakadályozhatatlanul robbant elő belőlem.
- Úgy, ahogy bejutott a Roxfortot védő bűbájokon, ahogy kicselezte a dementorokat és ahogy kisétált innen nyom nélkül! - csattantam fel, és teljesen elfeledkeztem róla, kivel beszélek ilyen hangnemben.
A szemeimet ellepték a düh és a kétségbeesés könnyei, miközben a klubhelységben mindenki felém fordult. De már a sok bámuló arc se tudott úgy égetni, mint a kép, ami apámról lebegett előttem.
- Megértem az aggodalmait, kedves diákom, de ha a kastély védelme valóban olyan hatástalan lenne, ön szerint itt lennénk most úgy, hogy a Roxfort még nyitva van? - lépett elém az igazgatóhelyettes, és a hangja furcsamód nem dorgáló, még csak nem is szemrehányó volt. Higgadt volt, és olyan, mint aki nyugtatni próbál. - Nyugodjanak le kérem, és...
Megéreztem a gyöngéd, támogató érintést a vállamon, és már majdnem kezdtem lenyugodni, amikor Ron ismét eszelős hangon közbeszólt:
- Kérdezze meg - mutatott Sir Cadogan festményének hátuljára. - Kérdezze meg őt, hogy látta-e...
McGalagony utoljára megveregette a vállam, vetett egy gyanakvó pillantást Ronra, majd kimászott a portrén.
A klubhelységben mindenki lélegzetvisszafojtva fülelt, én pedig a remegő kezeimet a számba tömve igyekeztem elnyomni a zihálásom.
- Nem lesz semmi baj, Flo - hallottam meg magam mellől Fred hangját, és fájt, hogy nem tudtam hinni neki. - Tudod, hogy Ron milyen. Szokott alvajárni meg ilyenek...
Nagyot nyeltem, és rekedt, erőtlen hangon ennyit mondtam:
- Érzem, hogy valami nincs rendjén, Fred...
-Ugyan... - kezdte volna, de a kételyeit elárulta a hangja bizonytalansága, és a feszült csönd, amivel McGalagonyt hallgatta.
A tanárnő hangja beszűrődött a rettegésbe borult, néma helységbe:
- Sir Cadogan, beengedett egy férfit az utóbbi időben a Griffendél-toronyba?
- Be én, ó, tisztes matróna - rikkantotta a lovag.
Egy pillanatig a portré mindkét oldalán döbbent csend volt.
Leszámítva a szaggatott, tenyerembe elfojtott, rémült nyögést.
- Úgy értsem... tényleg járt itt egy férfi? - hebegte McGalagony, és ahogy a magabiztosság kihalt a hangjából, úgy halt ki belőlem a remény is. - De hát... de hát a jelszó!
- Minden jelszót tudott - felelte büszkén a lovag. - Meg volt neki a hét összes jelszava kegyes hölgyem! Egy darab pergamenről olvasta fel őket!
A tanárnő visszamászott a klubhelységbe, és falfehér arccal megállt a döbbent diáksereg előtt.
Nekem ekkor már folytak a könnyeim.
- Ki volt az... - szólalt meg dühtől remegő hangon. - ki volt az a kötöznivaló bolond, aki leírta az összes eheti jelszót, és aztán elhányta a papírt?
Ahány gyanúsító tekintet fordult felém, tízszer annyi könny buggyant ki a szememből.
A halk nyöszörgésemet csak Harry, Hermione, Ron és Fred hallgatta sajnáló arccal.
Aztán a szőrpapucsos lábától a feje búbjáig reszkető Neville Longbottom lassan felemelte a kezét.
De hiába.
Alig kapott egy futó pillantást, utána az összes diák megintcsak engem kezdett fixírozni úgy, mintha én lennénk a gyilkos fegyenc aki késsel fenyegetőzött.
A világ szilánkokra hasadt, és szétkaszabolta a szívem, a testem, mindenem...
Túl sok volt.
Hogy apám közelebb volt hozzám mint valaha.
Hogy hiába Neville őszintesége, mindenki arcára rá van írva, hogy engem gyanúsít.
Hogy vége volt mindennek. A gyilkos, aki Harry életére tör és aki magával akar vinni halálfalónak, aki megölte az édesanyámat, itt van a kastélyban, talán most is eszelősen nevet valahol rajtunk egy szomszédos folyosón.
A szívem elfacsaradott, és könnyeket préselt magából az arcomra.
Nem az erő, de a rettegés felrángatott a fotelból egy láthatatlan lánccal.
Hangosan felzokogtam, és az engem bámuló arcok erdejében és az utánam kiáltó McGalagony és barátaim hangjával kísérve felrohantam a csigalépcsőn vissza, a hálókörletbe.
Nem érdekelt, ha apám ott van.
Vigyen el.
Ragadjon el.
Csináljon amit akar, csak legyen végre vége annak a kínzó fájdalomnak, ami a szökése óta kísér mindenhova, de most ütött a legnagyobbat.