A folyosón egy köpeny alá zsúfolva közlekedni igencsak nagy odafigyelést igényelt, főleg, hogy nem a szokásos felállásban nyomorogtunk, avagy négy egymagas ember, hanem voltam én, és volt a két langaléta, akiknek teljesen be kellett púposodniuk, és még így is fenállt egy kivillanó boka vagy semmiből felderengő cipőorr veszélye.
Így hát teljesen beállt a nyakam, mire egyáltalán le támolyogtunk addig a folyosóig, ami a nagyteremre és onnan az előcsarnokba vezetett, ahonnan már ott tátongott a Mardekár pincejárataiba nyíló szakasz. A hátam teljesen leizzadt, ahogy a fiúk mellkasának préselve furakodtam előre, ők pedig összekapaszkodva totyogtak utánam, hogy biztos minden a legnagyobb rendben legyen, és csírájában folytsuk el a lebukás esélyeit.
Igyekeztünk pont akkor menni, amikor a vacsorának vége van, így Piton pont visszaér a lakrészébe, de még nem tér aludni, szóval ki ugraszthatjuk a medvét a bokorból.
Így csak pár lézengő diák jött szembe velünk, de a szűkös, rizikó felállás megkívánta, hogy az óvatosságunk határait messze toljuk ki, így általában a falig húzódva, vissza tartott lélegzettel megvártuk, amíg elmennek mellettünk.
Általában mindig a kihalt, éjszaka sötétjében lopakodás volt, amikor használtuk a köpenyt, így feledtébb feszéjező volt a fákylák gyanútól pislákoló fényében menetelni, ahol egy apró bakit, egy kilógó végtagot bizony már nem tudott elrejteni a fénytelen este. Így szinte az egész úton reszketve pakoltam egymás mellé a lábam, és mikor a Hóborcos incidens után még a duzzogó hisztit is kicsaptam, nem volt csoda, hogy teljesen kiidegelt állapotban érkeztem meg az előcsarnokba.
Ugyanis félúton lehettünk, mikor ezüstös fény derengett fel előttünk, mi pedig kérdőn lassítva lépteinket, a fényforrás irányába hunyorogtunk.
Lassan, a folyosó köves messzeségéből egy dundi, ezüstös kupac jelent meg, ami, sebesen siklott felénk, mikor közelebb ért, kibontakoztak dundi végtagjai, idétlen bohócsipkája és csúcsos cipői.
A Roxfort kopogószelleme ma este is aktívan részt vett az iskola rendjének szabotálásában, legalábbis a kezében tartott papírok amiket széthajigált, arról árulkodott, hisz valószínűleg dolgozatokat csent el és szórt szét, fehér pergamen ösvényt hagyva maga után.
Mikor felénk ért, akaratlanul is összehúztam a vállaimat, mert a ránk vetülő fénytől hirtelen nem létezőnek éreztem a köpenyt, és befeszített nyakkal, szorosan összepréselt ajkakkal meredtem az idétlen bukfencekbe ugráló kísértetet.
- És akkor ő most frankón nem lát belőlünk semmit? - sutyorogta a fülembe George izgatott pusmogással.
- Nem... - motyogtam, kissé feljebb vittem a hangsúlyt, utalva arra, hogy nem lát minket, de ha tovább totojázunk itt, akkor igenis fog, mert belénk ütközik vagy ilyesmi. A kalimpáló kézfejétől már így is görcsben volt a gyomrom, annyira kis híján múlt, hogy a köpenyegbe akadt.
- Pazar! - szólalt meg egyszerre a két fiú, elhagyva a suttogó hangnemet.
Mikor ez elhagyta ajkukat, éreztem hogy a félelem apró tűként fúrja be magát a fejembe, a hasam pedig úgy felhabarodik, hogy a hetekkel ezelőtt megevett reggelimet is vissza tudtam volna adni.
Levert a jeges veríték, és a szemem sarkából is csak annyit láttam, hogy Hóborc kerekred alakja azonnal lefékez.
- Ki van ott? - sziszegte fülsértően vékony hangján, miközben összefonta karjait kerek pocakján és malacszemeit összehúzva, fintorogva kutatott a hang után.
Annyi szitok és rágalmazás jutott hirtelen eszembe amit a fiúk fejéhez vagdostam volna, hogy ugyan mit képzelnek, hisz ezzel majdnemhogy biztosan lebuktattak, de helyette csak ajkamba vájtam a fogam, a sérelmeimet vissza nyeltem, és ideges intéssel mutattam a menekülést jelentő lépcső felé, majd erőteljesen de lassú, reszketeg léptekkel megindultam a márvány fokok felé.
A fiúk tudván, hogy most igencsak belerontottak a tervbe, csak röstellve lesütve arcukat, engedélyesen követtek, még szorosabban összehúzva a triónkat.
Olyan óvatosan gördítettem a talpam a kövön, hogy egy macska megirigyelte volna, s közben idegesen kitárva ujjaim a köpeny belsejére tapintottam, és igyekeztem megtartani, hogy véletlen se csúszkáljon lejjebb, közben pedig fejemmel oldalra sandítva néztem Hóborcra.
A szellem eközben magasabbra emelkedett, és sebesen kapkodva fejét kutatott az ikrek hangforrása után.
A fogaim majd szét törtek egymáson, úgy összefeszítettem az állkapcsom, miközben halálos óvatossággal tettem egyik lábam a másik elé, és a feszült figyelmemmel amit a kopogószellem irányába vetítettem, arra sem maradt erőm, hogy a fiúknak tartogatott dorgáló pillantásomat elsüssem.
Már majdnem ott voltunk a korlátnál, már kezdtem reménykedni és lenyugodni, amikor láttam, hogy Hóborc ujjaivval az egyik papírra markol, és ökölnyi galacsinná gyűri azt. Majd mikor a papír sercegése elhalt, dundi ujjai a magasba emelkedtek, majd találomra elhajította a pergamen gombócot.
Mire reagálhattam volna akármit, éreztem, hogy a golyó a vállamnak pattan, majd visszarepül, és akadozó gurulással megérkezik Hóborc pipaszár lábai elé.
A legnagyobb baj azonban nem a félre csúszott köpeny vagy az eltalált, bizsergő vállam volt. Hanem az, hogy Hóborc mindebből annyit látott, hogy a papírgolyó a semmiről pattan vissza.
És hát nem csoda, hogy felháborodott értetlenség lett úrrá rajta.
Arca grimaszba tódult, eltátotta ajkait, és rikácsolva előredőlt:
- Szemfényvesztő, csaló, szabályszegő lurkók! Mutassátok magatokat! - bömbölte teli torokból, és ezüstös foltok jelentek meg orcáján és homlokán, jelezve hogy a kísértet kipirult a kiáltozásba.
Karjait előre tartva, ujjait kitárva elrúgta magát, és baljós süvítéssel indult meg pontosan abba az irányba, ahol mi ácsorogtunk a köpeny alatt.
Egy pillanat maradt a gondolkodásra és cselekvésre, ezért a reflexeimre bízva magunkat megragadtam a fiúk talárjának ujját, majd térdemet behajlítva leroskadtam guggolásba, magammal rántva így a két lókötőt is, akik megbicsakló háttal borultak utánam, így egymásra esve egy nyakatekert gombócot alkottunk, és egymás hátára görnyedve figyeltük, ahogy a kísértet egy ezüstös villanás kíséretében elhúz feledtünk.
Hiába volt Fred és George mellkasa a hátamra terítve, hiába szapora lélegzetük aminek forró levegője az én hajam lebegtette, még így is éreztem a hűvös menetszelet, ami felpöndörítette a köpeny sarkait.
Bénultan figyeltem ahogy Hóborc újabb lapot gyűr göröngyös gombóccá, majd válla felett áthajítva azt is útjára ereszti. Épp hogy kikerült minket.
Ez volt a végszó, a noszogatás az indulásra, ezért további habozás nélkül dobtam egyet a vállaimon, így a fiúk felocsúdva le másztak a hátamról, én pedig egy ingerült intéssel jeleztem, hogy induljunk meg.
És nem kértem bocsánatot, mert véletlen állon legyintettem ezzel ujjaimmal Fredet.
Engedelmesen utánam totyogtak, s égő, sajgó combizmokkal végre megérkeztünk a lépcsőhöz, majd óvatosan rákuporodtunk az első fokra.
Aztán előre nyújtva lábam, a második lépcsőre tapintottam, majd kezemmel az elsőbe kapaszkodva előre billentem, és nehézkesen tettem még egy lépést. A fiúk nagy nehezen követtek, mindeközben én ujjammal finoman előre nyúltam és közé csippentettem a köpényt, majd szemmagasságba emelve igyekeztem ott tartani, hogy rögzíteni tudjam a minket fedő fátylat.
S eközben nagyot nyelve konstatáltam, hogy a korlát felett pedig meggyarapodott számmal röpülnek el a galacsinok, vagy pattannak le a mélybe a korlátról, ezért egy évtizednek tűnt, mire lassú lépésekkel, márványba mélyesztett körmökkel és óvatosan csúsztatott lábfejekkel letornásztuk magunkat a lentebbi emeletre.
Ott nagyon lassan felegyenesedtem, és apró terpeszbe lépekedve igyekeztem megszüntetni a lábaim reszketését, amik egyrészt a guggoló járás másrészt a félelem miatt nem akartak nyugton maradni.
Apró hanggal lepattant tőlünk egy méterre egy papír galacsin, fehér labdaként gurulva végig a repedezett kövön, megpuhulva, ahogy a résekbe szorult vizet magába itta.
- Ne haragudj.... - motyogta Fred, szemével a papírgolyó útját végig követve.
Vállat vontam, majd sértetten mutattam a folyosó irányába, ami hála Merlinnek már a nagycsarnok felé vezetett.
A fiúk ellenekezés nélkül követtek.
Szóval teljesen kikészültem, mire leérkeztünk az utolsó lépcsőn is, szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami a köpeny alá zsúfolva folytogatott mindannyiunkat.
Megálltunk a sötét, tátongó nyílással szemben, ami már a zöld kígyók pince rendszerébe kalauzolt minket.
George kezét a zsebébe tömte, majd előhúzta az üres pergament, és ujját a résekbe dugva szét hajtogatta azt.
Karjára terítve maga elé emelte, majd másik zsebét is kiürítve apró suhintással előszedte a pálcáját, majd ujjaivval rámarkolva hegyével megkocogtatta a papírlap üres felületét.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! - motyogta, majd várt.
Én most valahogy nem éreztem kényszert arra, hogy rácsodálkozzak a maguktól térképet formáló, szövevényes tinta folyókra, hanem inkább mint a bokorba rejtőzött préda, pislogtam ide-oda, szkenneltem végig a tekintetemmel minden folyosót, kanyart vagy árnyékosabb sarkot, sőt, paranoiásan még az ablakok keretét is megvizsgáltam.
A szemem sarkából láttam csak annyit, ahogy a Roxfort alaprajza szépen megformálódik, és alapjáraton lenyűgőzve ittam volna magamba az ikrek furfangos térképének látványát, de most annyira ideges voltam, hogy felbukkanó tanárokon vagy prefektusokon kívűl semmit sem találtam érdekfeszítőnek.
A fülem már sípolt, annyira megfeszítettem minden arcizmom, és a levegőt is folyamatosan csak szaggatott hanggal bírtam kifújni, miközben a gyomromban lévő görcs már tetőfokára hágott, és félő volt, tényleg színesre festem a köveket a reggelimmel ha nem tudom valahogy lenyugtatni magam.
- Azt mondja - kezdte Fred, miközben homlokán ráncokba gyűrődött a bőr, ahogy koncentrálva a pergamenre görnyedt, én pedig hangjára riadtan összerándultam, de aztán feszült figyelemmel én is a térképre meredtem, néha végig követve íriszeimmel egy folyosókon eltotyogó prefektust, vagy a trófea teremben cirkáló Fricset. - itt lemegyünk - bökött a már bemért, homályba öltözött pincejárat felé. - aztán balra, jobbra, egy lépcső, és onnan a harmadik ajtó lesz a denevéré. - navigált, hosszú ujjának első percét a lapra illesztve, követve végig a lenarrált útvonalat.
Amikor az úticélunkhoz ért, megkocogtatta a szobát, amire azonnal éhesen vetettem rá pillantásom, és közelebb hajolva mustráltam meg Piton lakhelyét.
Továbbra is állt a polcok szsbása miatt kerekded iroda, a háló és a csöppnyi fürdő, polcokkal íróasztallal és egy ágyánál szöszmötőlő, apró, fekete tintafigurával, akinek a névtábláján a rigolyás bájitalmester neve szerepelt.
Tehát már a szobájában van. A terv első aprócska tényezője nekünk kedvezett.
Bólintással nyugtáztam, és memorizáltam az utat, majd indulásra készen felpillantottam az ikrekre.
- Akkor mire várunk még? - biccentettem nekik, és megfordult egy bátorító mosoly gondolata elmém legalján, de végül a heves izgalom és félelem maga alá temette, és nem engedte hogy megvalósítsam.
Helyette a gyomrom ismét nyakatekert bukfencekkel igyekezte kiadni magából a csekély reggelimet.
Béna totyogással, hogy ne tornásszam le magunkról a köpenyt, megfordultam, majd mély levegőt vettem, s azt igyekeztem a lehető legmagabiztosabban kifújni.
Megindultam előre, Fred és George pedig kézségesen meneteltek utánam, és minden elismerésem hogy egy kósza panaszszavuk nem volt arra, hogy görnyedt háttal és kényelmetlenül egymásnak préselve kellett bandukolniuk.
Átvágtunk a nagy csarnokon, ahol szellem suttogásként visszhangozta be a hatalmas boltíveket lábaink óvatos ritmusa. A fáklyák fénye olyan remegve táncolt végig az ódon falakon , mintha ők is értünk rettegnének, és összehúzva hirtelen félelmetesen óriási volt a hatalmas bejárati terem, a repedezett falak pedig sanda monstrumként zártak közre minket.
Odaérve a pince lejárathoz, összefontuk karjainkat, és annyira egymáshoz szorítottuk magunkat, hogy egy papírlap se fért volna közénk.
Így csúsztattuk le cipőnket az első fokra, majd botladozva a másodikra, és így tovább.
Kínzó lassú tempóban haladtunk, s közbe folyamatosan hátrapislogtunk, jönnek-e diákok, hisz egy ütközés a teljes vesztünket is okozhatta volna.
S lassan a folyosó baljós sötétje magába nyelt minket, ahogy nagy nehezen leverekedtük magunkat az utolsó fokra is.
Onnan a megritkult fáklyák miatt borzongva haladtunk tovább, én pedig minden lépésnél hatalmas nyelésekkel igyekeztem magamban tartani a gyomrom tartalmát.
Ha az ikrek izmos vállának nem nyomom neki magam teli erőből, félek annyi kurázsi sem lett volna bennem, hogy hason kúszva vánszorogjak el Piton lakrészéig, hanem pánikolva kuporodok le az egyik sötét sarokba.
Lépteink zaja fantomként kísértek minket végig a kanyarokon és nyirkos falú pinceszakaszok hideg légkörén, ahol érezhetően annyira megtizedelődött a hőmérséklet, hogy már nem is tudtam, hogy a félelemtől vagy a hidegleléstől remegnek annyira az ajkaim.
Minden esetre még beljebb vackoltam magam a fiúk mellkasához, és úgy totyogtam tovább.
Vége láthatatlan, sötét szakaszok után végre elérkeztünk az utolsó lépcsőhöz is, ott pedig már a szokásos, összekapaszkodós, préselős módszerrel ismételten leszenvedtük magunkat, és nekem minden egyes foknál újabb nagy adag görcs hullám futott végig a testemen.
A jeges verítékben úgy úsztam mintha medencébe estem volna, és úgy remegtem, hogy csodáltam, hogy a fiúk nem szóltak meg érte. A kicsapás gondolata pedig nem hagyta, hogy a libabőr eltűnjön akármelyik végtagomról is.
Mikor leértünk az utolsó fokon is, felsóhajtottam, majd tovább haladtam.
Egy - számoltam az első, sötétre mázolt ajtót, ami kibontakozott a fénytelenségből.
Kettő - elszoruló torokkal követtem végig az ezüstkilincset a tekintetemmel, majd egy rettegő, elharapott nyögéssel néztem, ahogy pár méter múlva ott terem a bizonyos harmadik.
A sikernek valahogy semmilyen megközelítésből sem voltam képes örülni.
Hiába találtuk meg, ezzel csak eggyel közelebb sodortuk magunkat a lebukáshoz. Hiába feszített ott az arannyal kiemelt névtábla, rajta cikornya betűkkel hogy Perselus Piton, a kincset nemcsak megtalálni, hanem megszerezni is meg kellett.
Lefékeztünk, majd megbabonázva pislogtunk az oroszlán avagy kígyó barlangjára, én pedig liftező gyomorral kezemet az arcomhoz emeltem, majd behunytam a szemem, és tízig számolással igyekeztem kompenzálni kezelhetetlen izgatottságom.
- Ez lesz az... - hallottam meg egy hangya leheletnél is finomabb suttogást, Fredét, aki alátámasztva sikerünket, ujját diadalittasan bár bizonytalan remegéssel Piton szobájára döfte.
Elég volt kinyitni a szemem, csak egy résben beengedni a barátságtalan pince látványát, majd oldalra sandítani a térképre, látni hogy a nevünket és Pitonét alig egy tusnyi vonal választ el egymástól, ismételten beleszipogtam szorosan számra tapasztott tenyerembe.
A fiúk pár percig a negyed siker látványától részegen vigyorogtak egymásra, egyrészt mert minden apróbb mérföldkőnek örülni tudtak, másrészt gondolom, mennyire tapasztaltan mozognak már a tanári és egyéb tiltott helységek illegális látogatásaiban.
Aztán George utoljára büszkén végig vándoroltatta szemét Piton nevén, majd tenyerét a zsebéhez emelve cinkos mosollyal megtapogatta azt.
- Tehát eldobom a gránátot, és a nyugati torony irányába vezető lépcsőn elhúzom a csíkot, míg ti kiraboljátok a denevért. - vette át magában saját szerepét, miközben körme élével finoman végig szántott a térképen azon az útvonalon amit bejárni készült.
- Pontosan. - helyeselt Fred. - balról a második ajtónál kell megállnod ha befordultál, attól három lépés, és ott lesz az a szakasz, ahol ha eldobod a durrogtatókat, egy a millióhoz az esélye hogy nem kelted fel vele Pitonka figyelmét. - bökött a kisebb tanteremre hajazó alakzatra a fiú vékony ujjával. - Aztán pedig rohanj, mintha az életed múlna rajta öcskös, és a klubhelységig meg sem állj, közbe pedig hajíts még el pár gránátot, hogy a lehető legmesszebb csald az áldozatunkat. Használd a Kilenc Orrú Táltos festményénél lévő kitérőt, ott Frics szinte sose jár. - kacsintott a fivérére. - Aztán csak ügyesen. Semmi épeszűség. - emelte meg kezét, majd kuncogva megpaskolta George vállát.
- Úgy ismersz engem? - vigyorodott el a másik válaszul, majd egy visszafolytott csatakiáltással (ami hiába volt a helyzetre tekintettel óvatos és halkabb, engem rögtön levert a jeges víz és Piton ajtaja felé kaptam a fejem) behajlítva térdeit leguggolt, kézfejét a lehelet finom fátyol alá tette, elseperte magáról, majd kibújva a rejtekhelyéről megindult a folyosón, s kevés időbe tellett, mikor nyurga alakja sötétben motoszkáló sziluetté majd semmivé foszlott a pince rendszer vak éjszakájában.
- Vigyázz magadra... - hebegtem remegő ajkakkal magam elé, miközben éreztem hogy a gyomrom olyan apró és úgy remeg, mintha egy meggymag méretű, időzített bomba lenne, és a torkom George halkuló lépteivel párhuzamosan szorult el.
- Nem lesz semmi baja... - éreztem meg egy tenyér biztató súlyát a vállamon.
Óvatosan felsandítottam Fredre, akinek ajkai széles mosolyba kunkorodtak, szemei pedig csintalan fénnyel égtek.
Csodáltam, hogy ennyire vakon biztos George felhőtlen sikerében, elvégre a kockázat itt akkora és olyan sok, hogy már attól kiver a víz ha csak újra átgondolom az egész helyzetet.
Vagy csak nagyon jól leplezi.
Mindegy, Frednek általaban igaza van, szóval az első opció miatt, és mivel hiába rizikós a dolog ő már gyakorlott benne, akkor meg a második opció miatt tenne nekem is jót, ha az ő magabiztosságából merítenék erőt.
Ezért mélyen a nyári égbolt színében játszó íriszeibe néztem, majd nagy levegőt véve biccentettem.
Fred keze felcsúszott a hátamon a tarkómhoz, majd ujjaival megborzolta a hajam, megannyi barna szálat lökve ezzel az orrom elé.
- Minden rendben lesz! - bíztatott, miközben elharapott vigyorral nézte ahogy én prüszkölve hesegetem el a kezét.
Utána a fiú feljebb emelte a térképét, majd hunyorogva az egyik gyéren pislákoló fáklya felé tartva nézte, ahogy a George Weasley névvel ellátott kis figura végig suhan a párhuzamos folyosón, elhagyja a kért termet, majd lefékez.
Lélegzetemet visszafolytva vártam, hisz tudtam, hogy bármelyik pillanatban megkezdődhet az akció, azzal a jól ismert durrogtató hanggal, amit kivételesen most nem Molly zsörtölődése fog követni.
Fred keze finoman az enyémhez vándorolt, majd ujjával óvatosan megbökte a csuklóm.
Kérdőn kaptam rá a fejem az izgága tintacsomókkal teli térképről a fiúra, aki csücsörítő ajkához nyomva mutató ujjpercét, csendre parancsolt, másik karjával pedig az enyémbe karolva húzott a fal felé.
Először fintorogva toporogtam egy helybe, fogalmam sem volt mit akar, aztán mikor fejével nagyokat és unszolóan bökött oda, rájöttem.
Óvatosan a falhoz meneteltünk, majd hátunkat a hideg, nyirkos kőnek préseltük.
Ugyanis a szakasz legközepén ácsorogtunk addig, és félő volt, ha a rigolyás professzor nagy lendülettel kiront a lakosztályából, azonnal lebukunk ha belénk szalad mint tavaly Harryék a fúriafűzbe.
Szaporán járó mellkassal, kicserepesedett ajkamba vájt fogakkal és meg-megrogyó térdekkel nézegettem az előttem nagy szaltókat vető folyosót, már fogalmam sem volt a rosszullét vagy az izgalom okozza ezeket. Józan paraszti észre hallgatva mindkettő.
Hosszú, kínzó másodpercek következtek.
Úgy lapultunk a falra mintha bele akarnánk olvadni a durva, érdes szikláiba, s közben hol egymás tekintetét kaptuk el, ahol már Freden is láttam a feszültséget, hol pedig csak tűrtük hogy a csönd némán ordítson a fülünkbe.
Mikor már kezdtem kényelmetlenül mocorogni, hogy ugyan mi lesz már, mintha csak a sors erre várt volna, hirtelen égtelen durranás zendült pár kanyarnyira, ami csúnya visszhanggal siklott végig a falak mentén, mintha száz petárda harsanna egyszerre mellettünk.
Ezt zavaros, zajos pattogással újabb égtelen muzsika követte, aminek hatására ijedten rándultam össze, annyira a számba marva a fogammal, hogy éreztem ahogy a nyelvemre vasas ízű, meleg folyadék csorog.
De a félelem izgalma elnyomta a fájdalmat, és csak egy valamire tudtam gondolni: ha Piton kilép azon az ajtón, a visszaútra az esély rohamosan megfogyatkozik.
A hangos durranások nem hagytak alább, még egy percig szüntelenül kiabálták ütemtelen hangjukat a hűvös pincerendszer levegőjében.
És aztán megtörtént.
- Jön... - Fred ennyit bírt kibökni visszafogott nyögéssel, ám ekkor zár kattanás hangja, majd az ominózus ajtó kivágódott a keretéből.
Fejem a falnak koccant, ahogy ijedt sikolyomnak esélyt se adva olyan erővel csaptam a számra a kezem, hogy a nyakam hátra billent.
Kisuhant rajta egy alak, ám elsőre nem is akartam elhinni, hogy Piton az.
Nem lobogott merev lábai után ormótlan fekete talár, hanem egy szimpla fekete nadrágban és egy rövid ujjú, nyeszlett fekete felsőben viharzott ki onnan, miközben mély hangjával olyan gátlástalanul szidta a zaj forrását, hogy abba Freddel ketten belepirultunk.
Ha nem lettem volna ilyen helyzetben, autómatikusan felkacagok, hisz Perselus Pitont, a szigor maga rendületlen megtestesítőjét pizsamában látni felért minden galleonnal.
De sajnos a boldog vihorászást jegelnünk kellett, ugyanis ahogy tarkóját verdeső, zsíros fekete loboncát elnyelte a legközelebbi kanyar, addigra a pukkantások elhaltak, tehát óra indul.
Megrökönyödve néztem a tárva hagyott ajtót, ahova belépni készültünk, s csak akkor voltam képes megmozdulni, mikor Fred a nevemet ismételve megrántott, így egyensúlyomat vesztve kellett utána vonszolnom magam.
Átvágtunk a szemközti falhoz, majd botladozva átbukdácsoltunk a kereten, majd átkozódva lecibáltuk az egyik keretből kikandikáló szögbe akadt köpenyt.
Majd nagy nehezen betántorogtunk a szoba közepébe.
Nem volt veszteni való időnk, de ami látvány bent fogadott, arra még az is meg állt volna rácsodálkozni, akinek az élete múlt a megadadott perceken.
Piton szobája olyan volt, mintha létezett volna olyan festék és bútor faragás stílus, amibe egy egyéniséget bele lehet kutyulni.
Ugyanis bárhova forgattuk a fejünket, minden egyes zugból, berendézi tárgyból ordított a rigolyás tanárúr ízlése.
Először is, mindenhol polcok, így a falfestés aligha látszott, de a plafonról le lehetett venni, hogy a helységet feketére mázolták, s még onnan is alig lehetett kiszúrni a sötét árnyalatot, ugyanis fentről egy fekete, hegyes gyertyatartókkal kidekorált csillár lógott alá, amibe olvadó viaszt könnyező gyertya rudak hevertek, de halványzöld lánggal égtek, ezzel ugyanilyen zöldes erezetet festve a falakra.
A szoba javarészt üres volt, középen volt egy nagyon sötét barnából épített emelvény, mint egy tanári katedra, s rajta egy feketére mázolt íróasztal, tele karcokkal és a sarka is levolt törve, lábai antik módon visszakunkorodtak. Rajta olyan egyenletesre rendezett halomba voltak rápakolva a papírok, hogyha miliméterben mérjük le, akkor sem lett volna egy kiálló él sem.
Egy letört fülü, szintén hollófekete tartóban különféle pennák végei kandikáltak ki, volt ott sastoll, páva toll, sima lúdtoll, egész kalitkára valónyi faj tollai, persze szigorúan a lehető legsötétebb színekben. A sarokban üstök, a tenyérnyitől a malac bendő méretűig terjedő méretben sorakoztak.
Mögötte egy polc volt, ami konkrétan plafontól padlóig befoglalta a falat, s a beléje szerelt deszkáknak ha hangjuk lett volna, fáradt vinnyogás töltötte volna be a szobát, ahogy a rájuk pakolt, vaskos, bőrkötétes könyvek roskadásig közéjük voltak rámolva.
És leszámítva azt a falat, ahonnan az ajtó nyílt a szobába, mindent szintúgy polcok födtek, egy kicsi szakasz volt kihagyva a jobb oldali részen, ahol a polcok közé egy ajtó ékelődött, arany fogantyúja minden bizonnyal Piton vackára nyílt.
És ezek a tároló fák már nem súlyos összetevő ismertetőkkel és kotyvalék enciklopédiákkal, hanem mindenféle fiolával, üvegcsével, dobozzal, terráriummal, akváriummal, vázával lombikkal, s mindegyikbe annyiféle növény, szirup, állati testrész (és az még a jobbik eset ha megállapítható volt hogy egyáltalán milyen állaté) lubickolt, és halványan már meg is bizsergette orrunkat a kupacokban és vázákban heverő fűszerek bódító illata vagy épp szaga. És minden polc tele volt. Nem akadt a vékony, csiszolt deszkákon egy olyan négyzetméter, amit ne fedett volna be valami furcsa, szagos összetevő. Az egész egyszerre volt fanyar, és sötét mint Piton egyénisége, és egyszerre volt színes, amit a szerekkel megpakolt szekrények biztosítottak, amit úgy társítottam, hogy a komor Piton-hangulatban az képviselte a kétszínű nyájasságot a saját háza felé.
Mellettünk egy csicsás, szintén arany fogantyús, feketére festett komód állt, még annak a tetején is csurtig pakolt vázák és fiola tartók, meg néhány rézmérleg.
Miután tátott szájjal végig pásztáztam a szobát, és csoda volt, hogy a nyálam nem csordult ki, hagytam, hogy az izgalom újabb gyomorgörcse vissza rángasson a jelenbe.
Annyira sok és apró, különféle üvegek és miegyéb tartók meredtenk ránk a plafonig ágaskodó polcokról, hogy szinte hallottam a harsány nevetést, ahogy minden egyes fiola csilingelve kacag azon, hogy mennyire reménytelen a helyzetünk.
A hatalmas nyelésem durván szelte ketté a ránk telepedett csendet, és éreztem, hogy a minket befedő fátyolos anyag hozzátapad félelmetes tehetetlenségemben verejtékes homlokomra.
- Mégis... - leheltem berekedt hangon. - mégis....hogyan tudnánk itt megtalálni bármit is amit keresünk? - motyogtam és ujjaimat fejemhez emelve hajamba téptem.
Fred rám sandított, és látva tincseimet szaggattó, remegő ujjaimat, odakapta hatalmas tenyerét az enyémhez, és finoman rámarkolva kézfejemre tolta szerencsétlen loboncomtól őket.
- Nem mondom, hogy könnyű dolgunk van... - harapott a szájába és már neki sem ragyogott olyan magabiztos fénnyel a szeme, mint az indulásunkkor. - De amondó vagyok, hogy kezdjük el a kutakodást, nem lenne jó üres vagyis sebes kézzel visszatérni. - villantott rám egy bizonytalan fél oldalas mosolyt, ám a célját, hogy oldja a lehetetlen helyzetünk feszültségét, sajnos nem nagyon sikerült elérnie.
Bólintottam azért, majd szótlanul szegeztem a mutató ujjam az egyik teljesen találomra választott polcra, hogy megkezdjük a kutatást.
Együtt, óvatossan vágtunk át a sötét, barátsagtalanul ropogó deszkákon, kezünket görcsösen a fátyolos anyagra tapasztva, hogy ne csússzon le rólunk. Ha ketté válva kutatjuk át a szobát, nyilván több esélyünk van a nullánál arra, hogy találjunk is valamit, de nem kockáztatunk, mert habár a George által nyert idő minden bizonnyal még tartott, nem lett volna kellemes ha Piton arra torpan be, hogy mi ketten elmélyülten túrjuk fel a polcait.
Ezért a biztos láthatatlanságban maradva odaügyetlenkedtünk a legközelebbi részhez, és lassan előre hajolva elkezdtük nézegetni az üvegcséket.
A gyomrom minden percben egy rettenetes rándulással emlékeztetett fogyatkozó időre és a helyzetünk hatalmas mértékű kockázatosságára, így az ujjam, amit remegve futtattam végig a felcímkézett fiolákon, néha egy ideges rángással Fred kezének csapódott, aki szintén lázasan vándoroltatta szemeit az összetevők sorai közt.
Szemeink sebesen ugráltak pohártól üvegig, lombiktól vázákig, és néha elgémberedett lábainkkal egy tyúklépésnyit odébb mentünk, ha egy szakaszon minden egyes címkét elolvastunk amit csak tudtunk.
A különféle füvek, bimbók, reszelékek nevei kezdtek összefolyni a szemem előtt, a hosszabb nevűeket már lustán ki is kerültem a tekintetemmel, és kimerülten ráncolva a homlokom szédelegve kapaszkodtam hol a polc szálkás szélébe, hol Fred vállába, és idegesen morogva, ajkamat sebesre rágva hajszálnyira voltam attól, hogy dühöngve leseperjek mindent a deszkákról, amíg csak ujjaim közé nem akad amit keresünk.
Ujabb adag lila szutyok, tömény levél csomó, kupac lárvaszem, de sehol a főnix könny.
Eszelősen felhúztam az ajkaim, és a plafon felé emelve tekintetem felhorkantam.
- Sose fogjuk megtalálni! - morogtam, és éreztem, hogy az az oldalam, ami az ajtó felé néz, kellemetlenül bizseregni kezd. Ugyanis tudtam, hogy lassan bármelyik pillanat lehet az, amikor Piton betorpan és rajta kap minket. - Lassan tíz perce itt vacakolunk, eddig egy két méternyi szakaszt sem sikerült teljesen végig kutatni, és az időnk le fog járni! - morogtam a talárom ujjába idegesen, miközben a kezemen a vágás válaszul irritáló lüktetéssel válaszolt.
Fred állkapcsa megfeszült, ahogy nyugtató szavait vissza nyelte, hisz belátta, hogy sok értelmük ebben a helyzetben valóban nincsenek.
Mindketten hol egymásra, hol a még rengeteg átkutatlan polc részre néztünk.
A fiú mellkasából olyan elkeseredett sóhaj szakadt fel, hogy hiába láttam a sikerünk nem létét már akkor mikor beléptünk ide, akaratlanul is elszorult a torkom.
Ujjaival vörös hajzatába szántott, majd kék szemeivel rám nézett.
- Figyelj... - kezdte, én pedig a legrosszabbra gondolva azonnal lesütöttem a szemem. - George valószínűleg messzebbre elcsalta innen Pitont, ő pedig tudod hogy addig nem nyugszik amíg valakit be nem cibálhat Dumbledorehoz. Már pedig Georgeot aztán keresheti, így időnk az még van bőven. - próbálta egy bizakodó mosollyal megtoldani szavait.
Én már majdnem újra vissza fordultam a fűszerek vége láthatatlan serege felé, hogy folytassam ahol abba hagytam, de mikor eszembe jutott, mennyi átvizsgálatlan rész maradt hátra, és az én szerencsémet ismerve a legutolsónak átvizsgáltnak szánt polcon bújkál amit keresünk, lelombozva megingattam a fejem.
- De ahhoz, hogy ezt mint átkutassuk, minimum egy éjszaka kell! - mutattam körbe teljes reménytelenséggel a plafonokig nyújtózó polcokig.
Fred erre már nem tudott mit mondani.
Nagyot nyeldesve körbe nézett.
Majd ismét rám.
Kezeit össze teszi, és tehetetlenül ropogtatja ujjait, majd szájába harap.
A feszültség nőttön nő, az idő telik, és mi egy helyben toporzékolunk.
Hányinger lett úrrá rajtam, és éreztem hogy egyre nehezebben sikerül vissza nyelni a pánik rohamom és már sehogy se tudom fogaim koccanásait korrigálni.
Hajamba túrtam, és minden porcikámat áthatotta a tehetetlenség mérge.
Behunytam a szemem, és a sötétségbe ringatva igyekeztem kizárni a vállamra mázsás súlyként tehénkedő gondot. Hátha ha nem látom a botránkozóan sok polcot ami átnézésre vár, talán kevésbe akarom magam nyakon szúrni egy szép kis sastoll pennával.
Már percek óta ázalogtunk a bukott csöndben, amikor egyszer csak Fred hangja utat tört magának a feladás fájdalmas ködjén át a szívemig.
- Várjunk csak! - hangjára a szemeim úgy pattanak ki, mintha soha nem is létezett volna szemhéjam. Olyan várakozás teljesen unszoltam a fiút a pillantásommal, hogy az már fájt. - Észre vettem valamit! - szántott végig szétzilált copfján a fiú elégedett vigyorral, mire még felcsigázottabban ostromoltam szemeimmel. - Minden egyes fiola amit eddig átnéztünk... észre vetted köztük az összefüggést? - néz rám bizakodó tekintettel.
Vetettem egy futó pillantást a felsorakoztatott összetevőkre.
Megráztam a fejem, fufrum verejtékező homlokomra tapadt.
- Mindegyik mérgekhez vagy hasonlókhoz kellenek! Ultra erős altatók, hashajtók, robbanó szerek, ezek a növények mind ezekhez kellenek! - csap a homlokára. - Viszont ha átnézel oda, aprított liliom szirom, aranyhal pikkely... - sorolja a szemközti falon felállított polcon helyet foglaló összetevőket, miközben én tarkómat vakargatva próbálom megérteni, mire akar kilyukadni. - Szerelmi bájitalok, gyógyfőzetek... ez lesz az Flower! - fordul velem szembe, majd olyam lelkesen ragadja meg a vállam, hogy majdnem hátra esek.
Kérdőn csücsörítve bambulok az izgatottságtól ragyogó kék szemekbe, és bamba arccal próbálok rájönni a lényegre.
- Nem értem... - nyögöm ki, mikor már kezdem unni, hogy Fred továbbra is olyan örömtelve markolássza a vállam, mintha már meg is leltük volna a hőn áhított főnix könnyet, viszont nekem továbbra sincs halvány lila gőzöm arról, miért leszünk ezzel előrébb.
- Hát nem érted? - háborodik fel, finoman rázva rajtam egyet, mire bosszús horkantással elhátrálok, és idegesen rázom a fejem.
- Nem, de talán haladnánk is valamerre ha elmagyaráznád... - fújtattam keserűen.
- A jobb oldalon van minden, ami úgymond az ártó főzetekhez kell, és szembe pedig minden, ami az ellenkezőjéhez! - bök állával a másik fatákolmány irányába. - Tehát annyit kizárhatunk, hogy melyik oldalon NE keressük a főnix könnyet! - mutat tenyerével az eddig lázasan vizsgált polcok felé.
Majd mintha ez elég magyarázat lenne, ujjait a könyökömre kulcsolta, majd megindult a párhuzamos fal felé, maga után rántva engem is.
Én csak értetlenül toporogva mentem utána, majd egyensúlyomat keresve karjaimat a dereka köré fonva megtámaszkodtam, és lassan felfogtam mire jött rá.
Habár nem nagyon akartam engedni a kételyeimből.
- És... - kezdtem elhúzva a szám. - Honnan vagy te ebben ennyire biztos? Mármint bízok benned, meg ilyesmi, csak a griffendélesek hírhedten rossz alkimisták... - próbáltam finoman a tudtára adni, hogy majdnem minden vörös oroszlán bukásra áll bájitaltanból, legfőképpen ők, akik legendásan nagy robbantásokat hajtottak végre Piton óráján.
Fred erre megállt a polcok szorgos átvizsgálásában, és a sértődés legkisebb jele nélkül ajándékozott meg egy cinkos félmosollyal.
- Szerinted miért sikerülnek olyan jól a házi készítésű szikravetők és bűzbombák? - kacsint. - Azért a jó öreg Fred is tud egyet s mást.... - kuncog, majd int egyet. - A gyógyító rész erre lesz, vadkörte mag, körömvirág rost... igen, gyere itt kell valahol lennie! - lelkesedése lassan átragad rám is, és a remény meleg lángjától kissé oldódva én is derekasan vetem magam bele a fiolák és dugattyús palackok mustrálásába.
Átnéztem rengeteg kis üvegcsét, a levegőbe szippantottam mikor egy újabb mellényúlással egy számomra holt ismeretlen összetevő címkéjére csillant fel a szemem.
Tovább nézelődtem, egyre elkeseredetebben kutatva a gyógyírünk után, de a melléfogásaink száma nem csökkent azzal, hogy esélyesebb helyen folytattuk a kutató munkát.
Fredre sandítottam, miután újabb rossz ajtón kopogtatva közelebbről szemügyre vettem egy ezüstös folyadékot amiről kiderült hogy csak vélanyál volt, és láttam hogy az ő mosolya is kezd erőltetetté válni, ahogy ő is sikertelenséget sikertelenségre halmoz.
Még pár üvegsoron végig futattam a szemem, előre hajolva, meredt bambulással hátha a csoda eddig csak váratott magára, ám továbbra sem akadt orrom elé amit kerestünk.
Mikor ismételten buktatóba botlottam, idegesen kifújtam az orromon a levegőt, mint egy megbokrosodott bika, és hátrébb hajolva összefontam mellkasomon a kezeim.
- Ez reménytelen! - hördültem fel, hajam kócosan gyűrődött a köpeny fátyla alá, ahogy elfogyott türelemmel a plafonra néztem. - Továbbra is a nagy büdös semmi, Piton bármelyik percben itt lehet, és az se biztos hogy az átkozott könny itt van! - hadartam, miközben a fejembe az idegesség hasogató nyílvesszőként fúródott bele, ezért halántékomat masszírozva morgolódtam tovább.
Fred ajka már teljesen felduzzadt ahogy gondterhelten ismét beleharapott, és most először láttam azt, hogy ténylegesen eluralkodik rajta a kétségbeesés, ahogy görcsösen ökölbe szorult kézzel dobol a combján, és nyakán az inak megfeszülnek.
- Nem értem... - rázza vörös loboncát rekedten. - Egyszerűen nem értem... minden itt van, minden amit valaha gyógyító főzet receptjében olvastam, a ferde orrú kutya csipájára, miért pont az nem amit keresünk? - mordult fel ő is, elfogyó türelme, remegő ujja, amit idegesen futatott végig az előttünk heverő felcímkézett üvegeken, és láthatóan eluralkodó kétségbe esése megijesztett engem is, és az ablakunkon kopogtató kudarcot soha nem éreztem ennyire közelnek.
Válaszul a sebem, mintha érezné mi lesz az akciónk végkimenetele, baljósan fellüktetett.
- Sejthettem, hogy ez lesz... - nyögtem fel, miközben tenyeremet az arcomra tapasztottam, és olyan erőszakos mozdulattal dörzsöltem meg, hogy a bőröm csípni kezdett mintha csalánt kentem volna rá. - Mit is gondoltam, hogy idejövünk? - mutattam körbe, ahogy ismét pánikteljesen tudatosult bennem, hol vagyunk, mit teszünk és milyen következményeket hajszolunk ezzel a veszélyes akcióval.
A szívem már ezredjére iramodott meg fájdalmasan gyors tempóban.
- Mi lesz most? Teljesen feleslegesen sodortalak titeket bajba, most aztán megnézhetem magam... istenem, ha miattam csapnak ki titeket akkor én... Georgeot lehet már el is kapta és... - ahogy vetettem fel az egyre rémálomképesebb lehetőségeket, egyre jobban felgyorsult a légzésem, és az ajtó fele pislogva egyre hisztérikusabb hangulatba hajszoltam magam. Fred szája elnyílt hogy mondjon valamit, azonban égnek emelve pillantását, ajkai tátva maradtak, torkán pedig megakadtak a szavak.
- Ott van! - vágott a szavamba, miközben győzedelmesen felragyogó kék szemei kiszúrtak egy pontot, keze pedig hallgatásra bírva a vállamra tapadt, balján mutató ujja pedig a magasba szegeződött.
Annyira meglepett a kijelentésével, hogy a mondanivalóm egy nyikkanásba fulladt, és feltartott mutató ujjal és ledöbbent arccal, földig lógó állal csak pislogtam rá.
- Ott van! - ismételte meg, szemét addig rajta tartva a bizonyos ponton, amíg ajkai egy tökéletes mosolyra húzódtak, és mikor már szélesebb nem lehetett, rám emelte tekintetét és engem ajándékozott meg vele. - Ott van, Flo, amit keresünk! - a vállamon heverő kezével belemarkolt a vállamba, majd hogy észhez térítsen a kábulatomból, megrázott kicsit.
Én még mindig nem akartam elhinni, annyira belefeledkeztem a sopánkodásba, hogy az agyamig nem akart eljutni az életmentő információ.
Fred torkából óvatos kuncogás tört elő, majd elemelte kezét a vállamról, mutató ujjával és hüvelykujjával megragadta az állam, majd finoman a korrekt irányba fordította.
Bambán rábambultam arra a pontra, ahol kellett pár másodperc, mire leesett, hogy az ökölnyi, henger formájú tégelyben majdnem áttetsző, ezüstös esszenciával rikító folyadék hömpölyög, és a parafadugója alatt egy címke tekerte körbe, rajta szigorú, cikornyás, dőlt betűkkel ez állt:
Főnixkönny
A szívem kihagyott egy ütemet, döbbenten ízlelgette a hirtelen támadt siker szelét.
Nagyot nyeltem, és még mindig alig akartam elhinni, úgy megbabonázta szemem az apró kis üveg, hogy perceken keresztül csak bámultam, és akkor még le sem esett, hogy a plafonig érő polcok legfelső fokán foglal helyet, egyszerűen csak hagytam, hogy a tudatom végre feldolgozza az apró sikert.
Fred nevetése ismét felhangzott.
- Na szerezzük meg! - paskolta meg a derekam, majd közelebb lépett a polchoz.
Még mindig siker-részegen bámultam, ahogy lábujjhegyre emelkedik, kezével odébb tűri a köpenyt, hosszú hátát megnyújtva megemeli a kezét, majd fölfele ágaskodva ujjbegyeivel az üvegcse felé kap.
Ám a boldogság sem tartott sokáig, a kis melléktényező, hogy az üveg a legmagasabb polcon volt, most lett igazán fontos.
Fred ugyanis, hiába a száznyolcvan centiméteres magasságával, a polc pofátlanul nyúlt el a fekete mennyezetig, annyira, hogy a fiú minden erőlkődésével is épp hogy csak megcsikizte ujjbegyei hegyével a tégelyt.
Még jobban felágaskodott, annyira megnyújtózott, hogy már attól féltem ketté szakad. Másik kezét felemelve úgy rámarkolt az egyik deszka szegélyére, hogy elféheredtek a bütykei, majd egy merész gondolattal behajlította a térdeit, és elrugaszkodva ugrott egyet.
Egy pislantás volt az egész.
Egyik pillanatban még a körmömet rágcsálva figyelem az ügyködését, a másikban pedig látom, ahogy a kézfeje teljes erőből az üvegnek koccan, mire az megbillen, apró kopogással perdül párat a tengelye körül, majd hangtalanul lesiklik a polcról.
Az ezüst villanás villám gyorsan zuhant a nem sok jót ígérő deszkák felé.
Egy rémüt sikolyt visszanyelve leguggoltam nyekkenő térdekkel és kitárt marokkal.
A gyomrom hatalmas bukfencet vetett, majd még egyet.
Először azért, mert az egész életem lepergett a szemem láttára, ahogy a nyerésünk záloga megállíthatatlanul zuhant a biztos ripityára törés felé, másodjára pedig azért, mert éreztem ahogy a hűvös üveg a tenyerembe csattant, az ujjaim pedig görcsösen köré fonódnak.
Kezemet a mellkasomhoz kaptam, és kissé széthúzva ujjaim, hagytam hogy a hideg fiola a nyakamhoz érjen és lenézve meglássam az ezüstös folyadékot, és biztos lehessek abban hogy a markomban van.
De se csillanó tócsa, csilingelő szilánk, csak a hideg kis tégely az ujjaim satujában.
Becsuktam a szemem, és remegve kifújtam a levegőt, és még mindig olyan szorosan fogtam mellkasomra a kis fiolát, hogy majdnemhogy azért tört el, és nem Fred bakija miatt.
- Ez... közel volt... - hallottam meg a fiú nevetését, amivel hiába próbálta oldani a feszültséget, a mögötte megbújt erőltetettség miatt legalább tudtam hogy szégyenli magát a majdnem félre ment magánakciója miatt.
A szemeim megrovóan kipattantak, és villámokat hányó tekintettel meredtem a fiúra.
- Az nem kifejezés! - morogtam, miközben kivételesen örültem hogy a hideg üveg fájdalmasan a sebes kezembe nyomódik, mert így biztos lehettem abban, hogy még mindig ott van.
Egyaránt pedig felhívás is volt arra, hogy ideje ellátni a sebet és sürgősen olajra lépni innen, mert így is csoda hogy eddig zavartalanul vacakolhattunk.
Fred szégyenlősen lesütötte a szemét.
- De lényeg hogy megvan, siessünk! - próbáltam oldani a szeplős arcára kiült bűntudatot, miközben a lázban égő homlokom és tótágast álló gyomrom még mindig nem akarta elhini, hogy a kezemben tarthatom a főnixkönnyet.
Erre már a fiú is felkapta a fejét és elszántan bólintott.
Elemeltem a mellkasomról az üveget, majd kitárva ujjaim szemmagasságba emeltem.
Egy kimerült sóhajjal szemügyre vettem a benne locsogó szürkés lét, ami másodjára, ha nem is az életveszélytől, de megment a csávából.
Ép kezemmel szorosra fogtam az üvegcsét, a másik kezemmel pedig ujjaim közé csíptem a dugattyút, és óvatosan húzni kezdtem.
Pár másodperc múlva könnyed pukkanással kijött a helyéről, minket pedig megcsapott valami friss, sós illat, mintha egyszerre szippantanád magadba az óceán és nem rég esett esőtől hűs levegő illatát.
Keserűen megremegett az ajkam, ahogy kezemet Fred fele nyújtva tenyerébe nyomtam a dugót, miközben arra gondoltam, végre van szerencsém ahhoz, hogy megérezzem ennek a csodás dolognak az illatát, és nem keveredik bele a saját vérem fémes bűze.
Fogadott bátyám ábrázata elgondolkodva ostromolt, ahogy meglátta elhúzott szám és múlton szörnyülködő grimaszom.
- Ne csináljam inkább én? - kérdezte finoman, ideges sebességgel pörgetve ujjai közt a kis fadarabot, miközben leplezetlen bizonytalansággal nézte, ahogy az üveget is a kezébe adom, majd a kötéshez nyúlva beleakasztom az ujjam, és félre tűröm.
A sebbe tapadt szövet éles fájdalommal szakadt ki a kezemből, de a három napja tartó kínzó fájdalmak miatt az egészet egy fáradt szemrebbenéssel nyugtáztam, majd hagytam hogy a fehér anyag otromba karkötőként a csuklómra csússzon.
Kitárt ujjakkal szemügyre vettem a vágást. A lila elszíneződés és kirajzolódó erek már az ujjaim tövéig értek, a megszáradt vér alól új serkent ki, és az izmok is elég sápadtas színben mutatkoztak meg.
Undorodva elkaptam a szemem, majd Fred felé nyújtottam az ép kezem, és fejemmel nemleges választ intve néztem, ahogy viszolyogva, de azért odaadja a fiolát.
Oda emeltem a kezemhez, amit tenyérrel felfele fordítva a tégelyhez toltam, és elszorult a torkom, mert nem kerülte el a figyelmem Fred arca, ami minden akadály nélkül torzult el egy megbotránkozó tekintetbe.
Száját húzva és szemeit behunyva lehorgasztotta a fejét.
Jó lesz rajta minél előbb túlesni, hogy neki se kelljen ebben a visszataszító látványban részesülnie.
Ezért elszántan megfeszítettem fogásom a kis üvegen, majd finoman billenteni kezdtem.
Erősen fókuszáltam az engedelmesen meglóduló folyadékra.
Már majdnem kibuggyant az első csepp, amikor a kezem heves remegésbe kezdett.
Mind a kettő. A sebes is, főleg a fájdalomtól, és az ápoló szerepet betöltő is, ugyanis a kín hatására szédülni kezdtem, a koncentrációm is elúszott, az izgalmam pedig a plafonig érő polcoknál is magasabbra csapott.
És az sem segített, hogy időközben Fred felemelte az állát, és szájába tépve fogaival félelemmel méregető szemekkel kísérte végig az ügyködésem.
A kezem erre még hevesebb reszketéssel válaszolt.
Megfeszítettem, ám erre még inkább eluralkodott rajta a reszketés.
Vissza helyeztem eredeti pozícióba az üveget, és ideges sóhajjal leengedtem magam mellé a feltépett tenyerem.
Behunytam a szemem, és még nagyobb levegővétellel igyekeztem az idegességem kifújni magamból, mintha csak félre ment cigaretta füsttől akarnék megszabadulni.
- Tudom... - mondtam visszafogott morgással, hogy Fred ne hallja a hangomon a szintén igencsak intenzív remegést. - ...hogy undorodsz tőle, és hidd el, annyi csokibékát veszek neked és takarítom a szobád amíg akarod, sőt, a Nimbuszomat is akkor lovagolod amikor kedved óhajtja, de azt hiszem, mégiscsak szükségem lenne a segítségedre... - néztem mélyen a szemébe nagy nyeléssel, ami a gombócot a torkomból nem, de az önbecsülésemet sikeresen leküldte a gyomromba.
A fiú tekintete semmit sem árult el, ugyanis óvatos pillantással a kezembe tartott folyadékra nézett, majd szólás nélkül érte nyúlt, és kivette még mindig remegő kezemből. Hosszú ujjaival magabiztosan tartotta, egy apró kis rándulás nélkül, amiért féltékenyen megforgattam a szemem.
Majd lenézett a kezemre, és kinyújtva tenyerét óvatosan a kézfejemre simította az ujjait, amire automatikusan rándultam egyet, de elfolytott lélegzettel tűrtem, ahogy arca elé emeli a csúnya vágással rondított testrészt.
Kitártam az ujjaim, miközben annyira közel húzta arcához a tenyerem, hogy ujjaimat csiklandozta a szájából kiáramló levegő.
Oda emelte az üveget, majd mielőtt neki látott volna, égszínkék íriszeivel megtalálta az enyémeket.
- Nem undorodom tőle, ilyet egy percig se gondolj! - szólt rám határozottan, de a düh vagy harag legkisebb beütése nélkül. Sőt, a lágy stílustól még én éreztem azt, mintha bocsánatot kérne amiért látnia kellett a vágást. Félénken pislogtam rá. - Csupán aggódom érted. Úgyhogy maradj szépen nyugodtan, és bízd ezt rám, eleget vezekeltél már az ostoba kis taknyos Malfoy és Hagrid hiposzamara helyett is. - mosolygott rám a tipikus féloldalas vigyorával, mire szája sarkában összegyűltek a szeplői.
- Hipogriff... - dünnyögtem.
Összpontosítva a kezemre nézett, és felé emelve az üveget mesteri aprólékossággal megbillentette, és mire felkiálthattam volna, hogy ne, ne ennyire hevesen, mert feltűnő lesz ha sok fogy belőle, az első hideg csepp a vágáson landolt.
Elakadt a lélegzetem a kellemes, hűvös érzet miatt, majd néztem, ahogy a csoda ismét megtörténik.
A seb halványodni kezdett, a feltépett bőr megnyúlt, nőni kezdett, majd mielőtt az izmok színe visszanyerhette volna egészséges színét, elfedte előlünk a gyógyuló húst, újra feszesen és érintetlenül rásimult a tenyeremre. Az elszíneződés úgy tűnt el, mintha láthatlan radírral satírozná valaki.
Fred mutató ujját megemelte, majd kocogtatott párat az üveg fenekén, mire újabb két cseppecske buggyant ki belőle, és ismét a kellemes hűs érzéssel kísérve a kezemre folytak.
A piros hegek és a pár megmaradt, felkunkorodott sebes bőr darab is visszasimult a helyére, majd az egész egy halovány rózsaszín heggé húzta össze magát, s végül az is úgy illant el, mint a délibáb.
A fájdalom megszűnt, és a levegő cirógatása soha nem esett ennyire jól a végre egészséges bőrnek, ami így, gyógyultan olyan volt, mintha már hetek óta olyan lenne.
Felüdülve néztem, hogy a ronda, napjaimat megkeserítő seb valaha létezéséről márcsak az árulkodik, hogy a csuklómon lifegő kötést száradt vér színezi be.
Megmozgattam az ujjaim, és szinte el sem akartam hinni, hogy nyoma sincs az otromba hasításnak, és valahogy szokatlan volt a mindennapossá és minden percessé vált lüktető fájdalom nélkül.
A megkönnyebbüléstől majdnem felkacagva vizsgálgattam a probléma hűlt helyét, miközben Fred ujjával rágörgette a dugót az üveg szájára, majd egy pöcköléssel belenyomta és leengedte maga mellé, és ő is szemügyre vette és boldogan konstatálta hogy már...nincs mit szemügyre vennie.
Szinte könnybe lábadt a szemem a megkönnyebbüléstől, hogy már nincs mit rejtegetnem, és az undok mardekáros kis görény végre kedvére szeleteltheti velem a hernyóit, olyan boldog mosollyal fogom neki felaprítani hogy csak les majd. Végezetül pedig olyan nagy pofont keverek neki az EGÉSZSÉGES kezemmel, hogy nagyobb lesz a horpadás az arcán mint a hajdani vágás a tenyeremen.
Mintha a sebbel együtt valami óriási terhet is lemosott volna a könny a tenyeremről, vállaim kiengedtek, és már semmit sem éreztem, az elmúlt napok fáradalmai miatti kimerült ám felszabadult állapoton kívűl.
Vajon a Bazikiszkusz harapása is ilyen szépen zsugorodott két szép kis forradássá...?
Megráztam a fejem. Nem akartam most semmi másra gondolni, csak arra, hogy ennek a rémálomnak vége van, aminek titoknak kell maradnia, az is marad... sőt, miről beszélünk, nincs is amit titokba kell tartani, hisz a tenyeremen szebben feszül a bőr mint új korában.
Könnyed mosollyal Fredre néztem, aki még mindig markában tartotta az enyémet, és fejét ingatva nézegette.
- Köszönöm... - suttogtam, és igyekeztem minden hálám abba az egy kis szóba tömöríteni, hisz tényleg így volt. Ezért mindkét fiúnak hatalmas hálával tartozom, amiért vállalták ezt az eszelősséget, a saját épségüket és roxfortos diák mivoltjukat kockáztatják értem, és egyikük még a piszkos munkát is elvégezte helyettem.
Fred nem válaszolt.
Pompakék pillantása egy pillanatra az enyémbe fúródott, majd ismét az ép tenyérre nézett.
Nem tudtam mi jár a fejében, ezért kérdőn félre billentettem az arcom.
Hisz a seb már nincs, Piton egyenlőre nem kapott el minket...
Talán haragszik, amiért megkértem hogy ő csinálja? De hisz ő ajánlotta fel...
Tomboló gondolataimat azonban a fiú egy apró mozdulattal kikergette a kobakomból.
Hüvelykujját lassan megemelte, majd odaérintette, ahol a néhai sérülés íve húzódott.
Bennem akadt a levegő, ahogy nem állt meg itt, hanem olyan lehelet finomsággal simított végig a fantom forradás vonalán, mintha lepke szárnyait tartaná a markában.
A gyengéd, gondoskodó érintéstől a gyomrom egy hatalmas ugrással válaszolt, a kezemen pedig libabőrbe vágták magukat a szőrszálak.
A fiú párszor megismételte, hosszú ujjának első perce még három lusta ívet körzött a bőrömre.
Visszafolytott lélegzettel figyeltem a mozdulatait.
Aztán megemelte a kezem, egészen addig húzta arcához, amíg a tenyerem hozzá nem ért ajkaihoz.
- Miért kell mindannyiunk helyett hősnek lenned? - suttogta a bőrömre, forró lehelete beterítette a seb helyét, én pedig megremegő kézzel és megugró gyomorral plusz egy nagy nyeléssel tudtam csak válaszolni.
Erre nem tudtam válaszolni.
Én mint hős? Nem, ez nem... hősködés.
Ez alap dolog. Hagrid munkája forog kockán, és hallottam már eleget Arthurtól a minisztériumi eljárásokról, hogy tudjam, Csikócsőr pedig az életével is fizethet egy ilyen akcióért, főleg ha olyan csókos és aljas emberek gondoskodnak róla, mint Malfoy apja.
De valahogy úgy éreztem, a magamat lealacsonyító papolásnak nem most van itt az ideje.
Fred arcát ugyanis úgy fúrta a tenyerembe, mint aki meghallotta a gondolataim, és azok elől menekülne a bőrömbe.
A percek sunyin gyorssá váltak, elrepültek a fejünk felett, ahogy a háromnegyed sikerünket ezzel a nyugodt állapottal dícsértük.
Fred meleg szuszogása a bőrömön, csukott szemei és nyugodt pihegése egy olyan összkép volt, amit a világ minden galleonjáért sem akartam megzavarni.
Főleg hogy a végtelen törődése irántam, úgy hogy mégcsak nem is édes-testvéri kapcsolatról beszélünk, annyira önzőn jól esett, hogy eszem ágában sem volt sürgetve kiszabadítani kezem az övéből.
A pillanat csöndes volt, békés, nem létezett Piton barátsagtalan szobája, a probléma, a fogyó idő, sem a seb (a többivel ellentétben ez már literálisan sem), csak mi, ahogy némán és egymás felé adott szeretettel és gondoskodással ünnepeljük a sikert.
Hiába gondoltam azt, hogy a vágásom rejtegése alap dolog volt, akkor is, fogadott testvérem ujjaim közé nyomott, békés, szeplős orcája elhitette velem, hogy megérdemlem hogy belekényelmesedjek a meghitt percbe.
Igen...
Minden annyira nyugodt... volt...

Ugyanis hirtelen folyosón döngőn visszhangzó léptek összetéveszthetetlen zaja ütötte meg a fülünket, és mire észbe kaptunk, kezem kicsúszott Fred hatalmas tenyeréből, és mindketten riadtan a zaj forrása felé kaptuk a fejünket, addigra a léptek már nyikorgó deszkákat ropogtattak meg, és teljes, mogorva valójában, dühbe torzult arcába hulló zsíros, fekete hajzattal, ökölbe szorult kezekkel és elsöprő, ideges attitűddel berobogott a szoba, és a vörös hajú mostoha bátyám kezében szorongatott üveg gazdája.
Piton olyan hévvel csörtetett be, hogy megijedni sem volt időnk.
Először fel sem fogtam mi történik, egyik pillanatba még a kezem Fred kezében, és ünnepeljük a sérülésem nem létét, minden olyan nyugodt, a másikban meg a semmiből tűnik fel a bájitaltan tanár.
A szívem kihagyott jó pár ütemet, és miután újra verni kezdett, azt csodáltam, hogy Piton azt nem hallotta meg. A fülemben basszus mód dobolt a vér, az izmaim pedig megmerevedtek, és könnybe lábadt a szemem, ahogy igyekeztem legyűrni egy hatalmas nyelés ingerét.
Az első gondolatom az volt, hogy kész, köszöntem szépen, lebuktunk.
Piton az ellenséges fogalmát kimerítően összepréselt szájjal és remegő orrcimpával, tombolva rontott be a szobába, miközben fehér kezével idegesen túrt vállig érő hajába és a torkából olyan állatias morgás tört elő, hogy azt hittem ott helyben összepisilem magam mint mikor hét évesen kutya formámba George rám ijesztett a hortenzia ágyásban...
A lélegzetem elapadt, és észre sem vettem félelmemben, hogy mennyire szúr a tüdőm a léghiány végett.
Csak ledöbbenve néztem, ahogy a láthatóan végletegik felharagított férfi bedönget a szobába, tekintete egy pillanatra nyíl egyenesen arra a pontra téved, ahol mi is álltunk.
Az ereimben meghűlt a vér, és már nyílt a torkom az esdeklő magyarázkodásra, miközben minden porcikámat átjárta a félelem.
Ám a férfi pillantása könnyeden tova siklott, gyors léptekkel átszelte a szobát, és a jobb falon helyet kapott ajtó felé sietve kinyújtotta karját, amin az izmok olyan hirtelen és erősen feszültek meg, hogy amikor megragadta a kilincset, azt hittem menten kitépi az ajtót a keretből.
Úgy kitárta, hogy a falap tehetetlenül csapódott a szekrényekkel kipányvázott falnak, az összetevők pedig halk, együtt egészen erős csilingelő kórust hoztak létre, ahogy Piton haragját egymásnak ütődve vezették le.
A professzor eltűnt az első rálátásra szintén fekete falú és méregzöld világítással dizájnolt szobában, és nekem csak akkor esett le, hogy a köpeny még rajtunk van.
A levegőt remegve fújtam ki, és éreztem, hogy a hideg veríték úgy araszol le a halántékomon, mintha sürgetné valaki.
Habár sürgette is, csak nem őt, hanem az idő és a szituáció minket.
Ugyanis egy papírlapnyi anyag választ el minket attól, hogy a bájitaltan tanár, akinek minden szempontból megközelítve illegálisan tartózkunk a lakrészébe, éppen megloptuk, és minimum páros lábbal rúgnak ki minket a Roxfortból, ha ez kitudódik.
Szóval igen, valamit tenni kéne a lefagyott, tehetetlen bambuláson kívűl, mielőtt Piton tényleges megtudja hogy itt tartózkodunk.
Hála az égnek, az életösztönöm felülkerekedett a félelmemen, vagy egyszerűen csak táplálta az egyik a másikat, de észbe kapva Fredre néztem, aki szintén teljesen ledöbbent arccal meredt maga elé, az ő fejében a hirtelen támadt veszély még feldolgozás alatt állt.
A kezében tartott főnix könnyre vezettem a pillantásom, mire ő is visszafolytott zihálással bámult ugyanoda.
Aztán egymásra néztünk, és némán megállapítottuk, hogy esélytelen hogy az üveget az eredeti helyére tegyük vissza anélkül, hogy minden testrészünk láthatatlan maradjon.
Patt helyzet - gondoltam, miközben a fogaim kocogásának ütemét ízlelgettem a számban.
Jobb ötlet híján idegesen oda kaptam a fiú kezéhez, majd ujjaim közé csípve a kis tégelyt kihúztam a szorításából, majd olyan lassú és óvatos mozdulatokkal, mintha porcelánon állnék, leguggoltam, combjaim már remegtek az erőlködéstől, ahogy halálos elővigyázatossággal ereszkedtem a földre.
Eszeveszett pulzussal beakasztottam ujjam a köpeny bársonyos szélébe, majd felemeltem, és kinyújtva az üveget, letettem a legalsó polcra, majd finoman hozzá érintve az ujjam olyannyira betoltam, amennyire a többi kis fiola engedte, és még nem értek egymáshoz, ugyanis egy apró üveg koccanás hangja is elég ahhoz hogy lebukjunk.
Amint ez megvolt, úgy rántottam vissza a kezem a rejtekünkbe, mintha forró vasat fogdostam volna, és hátrébb totyogva, hogy biztos takarásba egyenesedhessek fel, felálltam.
Fredre néztem, majd mutató ujjamat ajkamhoz illesztve biccentettem az ajtó felé, amit valami Merlin ránk mért áldása miatt Piton nyitva hagyott.
Valószínűleg még tervezett kimenni rajta, hisz a panasz tétele George után még hátra volt, ami nekünk kifejezetten jó hírnek bizonyult, hisz így valószínűleg a fiú lebukás nélkül megúszta a terv ráeső részét.
Fred közelebb lépett hozzám, majd elszántan bólintott.
Megfordultam, és bemértem azt a mérföldeknek tűnő hét méter, ami elválasztott minket az egérúttól.
Nagy levegőt vettem, és bent tartottam pár percig, behunyt szemmel felkészültem a nehézkes útra.
Ahogy kifújtam, barna tincsek libbentek el a szemem elől, így teljesen élesbe be tudtam mérni az ajtót.
Akkor gyerünk.
Megemeltem a lábam, majd előre téve csak a cipőm orrát tettem le, és olyan óvatosan nehezedtem rá a parkettára, mint egy lopakodó macska, apránként engedtem le a talpam, megelőzve bármilyen deszka nyekkenést ami elárulhat minket.
Éreztem, hogy Fred is meglódul mögöttem, és így, mint valami lassított felvétel, elkezdtünk kínzó óvatossággal végig vánszorogni a parkettán.
A lábaim remegtek, a tüdőm szúrt a bentartott lélegzetemtől, és még a homlokomat csiklandozó izzadság cseppeket sem töröltem le, annyira koncentráltam a biztonságos átkelés megvalósítására.
Egészen ügyenesen araszoltunk előre, ugyebár azért gyakorlatom volt a lopakodásba, hisz az elmúlt két év során számtalanszor kellett olyan helyen császkálnom, ahol nem lett volna szabad, Fred pedig sportot űz a szabályszegő, éjszakai folyosó túrákból, szóval négy métert simán lezavartunk bármiféle komplikáció nélkül.
Ám nem mi lennénk, ha ennyivel megúsztuk volna. Amikor már majdnem elértük az ajtót, tudni illik a polcok mentén haladtunk, egyrészt ha Piton megint ilyen hirtelen csörtet ki a szobából, és a lakrészéből érkező feldúlt hangok miatt erre nem is kicsi volt az esély, akkor ha nem a szoba közepén imbolygunk, az esély is kisebb lesz arra, hogy belénk gázoljon, hirtelen hatalmas, vagyis hát a lopakodásunkhoz képest hatalmas csattanás rázta meg a fülem, majd edények lehelet finom csilingelése.
Éreztem az ijedtséget, ami egy nyakamba borított jeges vízsugár formájában ért utol.
A szemeim kigúvadtak mint a csigának, miközben remegve hátra fordultam.
Fred fájdalmasan eltorzult arccal meredt maga elé, lábát felhúzva és rázogatva, így nem volt nehéz összeraknom mi történt.
Sikeresen bevágta a lábát a polcokba.
Ám mire felfoghattam volna mi történt, és megragadhattam volna a karját, hogy csapot-papot hagyva loholni kezdjünk, egy ideges, mély bariton tört elő a bájitalmester szobájából.
- Ki van ott? - vakkantotta Piton, olyan rémisztően ideges hangsúllyal, amit még akkor sem hallottam tőle, mint mikor Seamus ránk robbantotta a légyirtó főzetet. Ebben az egy röpke kérdésben több volt az indulat mint az összes valaha griffendélesnek címzett beszólásában.
Annyira megijedtem, hogy remegni is elfelejtettem, és a pánik, mint egy tonnás súly, tepert maga alá.
Piton megjelent az ajtóban.
A maga magas, hórihorgas és gyűlöletet sugárzó kitinfekete szemes valójában.
Mint a lesújtó halál, úgy magasodott felénk a szemközti faltól.
Fred torkából vagy a fájdalom miatt, vagy a tanárúr hirtelen felbukkanása miatt, egy apró, rekedt cincogás tört fel, ami azonnal kijózanított a kábult félelmemből.
Olyan gyorsan lendítettem meg a kezem, mintha pofon akarnám csapni, és a tenyeremet a szájára szorítva le sem vettem a szemem Pitonról, akinek nem kerülte el füleit az apró hang, így kezével dühösen felmordulva túrt fekete pizsama gatyája zsebébe, és rántotta elő pálcáját.
Az arcára kiült gyanakvó düh miatt hiába volt rajta alvós ruha, még ha Neville nagyanyjának prémjébe képzeltem volna, akkor is halálosan ijesztő látványt nyújtott volna. Talán mert ez nem mumus volt, ez a húsvér Perselus Piton, akit pillanatok választanak el attól, hogy a fülünknél fogva rángasson el az igazgatóiba.
Éreztem, hogy a kezem alatt Fred arcát is kigyöngyözi a félelem hideg verítéke.
Piton pedig görbe sasorrát felhúzva megindult előre, kimért ideges léptekkel, miközben úgy tartotta maga elé a pálcát, mintha nem is varázsolni hanem szíven döfni akarna vele valakit.
Sötét alakja úgy siklott felénk, mint maga az ítélet, és nyilván pontosan abba az irányba, ahol mi álltunk.
Éreztem hogy az egész testemre hideg láncként tekeredik rá a félelem, miközben vállam felett hisztérikus vicsorral átnézve tudatosult bennem, hogy a polc miatt sehova sem tudunk hátrálni.
A kezem remegni kezdett, miközben Fred arcizmai is megrándultak, hiszen párhuzamosan azzal, ahogy eluralkodott rajtam a pánik, úgy szorítottam szerencsétlennek az állkapcsát is egyre erősebben.
Vissza néztem Pitonra, aki egyre közelebb ért hozzánk, a távolság egyre fogyatkozott, mi pedig semmit se tehettünk, csak imádkozhattunk Merlinhez, hogy nem ér el idáig, mert ellépni gyorsan kellene, viszont ha most végig trappolunk a megmaradt részen, akkor a lebukásunk garantálva és a halálos ítéletünk is aláírva.
Viszont a házsártos professzor egyáltalán nem úgy festett, mint aki tervez megállni.
- Jobban teszed, ha most megmutatod magad, mert tudom hogy itt vagy, és ha én kaplak el, azzal rosszabbul jársz! - mennydörögte olyan haragosan, hogy még görcsösebben markoltam meg Fred arccsontját, aki erre visszafolytott hümmögéssel és behunyt szemekkel válaszolt.
Piton nyála is kifröccsent, ahogy dühödt fortyogással egyre közelebb ért hozzánk.
A remegestől azt csodáltam nem csúszott le rólunk a köpeny, és azt hittem menten színesre festem belülről a ruhadarabot, mertha Piton nem áll meg vagy változtat irányt, kidobom a taccsot, és a mellkasomat és torkomat vasmarokkal tartó szorongás sem javított a helyzeten.
Piton már annyira közel volt, hogyha kinyújtja a pálcát tartó kezét egy kicsit jobban, akkor az már súrolná a minket fedő leplet...
Az idő lelassult, szinte biztos voltam benne, hogy itt a vég, lebuktunk, pár folytogató pillanat és már kulloghatunk is szedni a sátorfánkat a legközelebbi Roxfort expresszre, hacsak Piton nem átkoz minket cafatokra itt és most, mert annak az esélye sem volt kizárva, sőt...
A közeledő sápadt, dühödt ráncokba gyűrt arcon kívűl semmit se láttam, és a félelem, a lebukás előre érzetétől rám törő megaláztatás legyűrt bennem mindent, és éreztem hogy a józan eszemet végleg felemészti a félelem.
Nem tudtam tisztán gondolkodni, így az, hogy mit tettem és az hogy sikerült, számomra még mindig egymilliós rejtély, pontosan hogyan.
Azon kaptam magam, hogy Piton pálcája egy lepkesóhajnyira sem volt már tőlünk, és tényleg csak a csoda segíthetett rajtunk, így hát abba a kategóriába soroltam ami ezután következett.
A kezem lesiklott Fred ajkairól, majd kitárt ujjakkal, mintha kézzel akarnénk valakit elátkozni, a szemközti, Piton lakrészébe nyíló ajtó felé löktem. Nem tudtam mit vártam, és hogy hogyan, de megkaptam, ugyanis az ajtó, mintha meghallotta volna az ujjaimból érkező kétségbe esett próbálkozást, meglendült, és olyan hevesen csapódott be, hogy a hangjába az egész szoba beleremegett.
Piton szemei erre úgy elkerekedtek, hogy majdnem kiestek tulajdonosuk viaszos, beesett arcüregéből, és olyan hevesen fordult meg, hogy a haja által kavart szél meglibbentette a köpenyt.
Olyan hangos és dühös kiáltással konstatálta a történést, hogy azt hittem én is felordítok meglepetésemben.
A férfi olyan hévvel csörtetett el tőlünk, hogy egy szembe jövő, teljes gőzzel zakatoló vonat sem tudta volna megfékezni.
A levegőt most először mertem percek óta kifújni, miközben a hajam ördöghurokként csavarodott a verejtéktől nyirkos fejemre.
Csak bámultam, egyszerűen túl sok volt felfogni ezt a rengeteg rizikót és hajszálon csüngő eseményt, ezért valósággal megugrottam, mikor Fred vállát az enyémnek koccintva a kijárat felé bökött szeplős orrával.
Bágyadtan csak bólogattam, majd hagytam, hogy karon ragadjon, és már nem is foglalkoztam azzal, hogy a fapallókon koccanó bakancsom mekkora figyelem felvonással járhat, mert több ilyen feszültséget már képtelen volt magába fogadni az agyam.
A zöldes fénnyel mérgezett légkör lassan eltűnt, és mintha forró láztól égő testtel vetném magam egy hűvős fürdővízzel tele kádba, olyan felüdülés volt kirontani a folyosóra, majd hagyni, hogy a menetszél a bársonyos anyagot a felhevült homlokomra tapassza.
Rohantunk végig a folyosón, miközben Fred kiráncigálta zsebéből a térképet, majd széthajtva vetett rá egy pillantást. Az élményektől még mindig teljesen kábán hagytam, hogy arra tereljen amerre akar, és azon a lépcsőn kapaszkodtam fel, amire csak rámutatott.
Élveztem, hogy végre lüktető sebek és tajtékzó szédülés nélkül száguldozhatok végig a Roxfort folyosóján.

- Ki van itt? - sipítozta a szunyókálásból felriasztott dáma, miután Fred rákiáltotta a jelszót.
Nem okoltam a habos rózsaszín ruhába bújtatott nőszemélyt, hisz én, aki látta a fiút, még én is majd lefejeltem ijedtemben a falat határozott hangsúlyára, nem hogy a portré asszonyság, aki senkit se látott és még ráadásul a lehető legrosszabb időpontban hoztuk rá a frászt.
Ám kénytelen volt kinyílni bárkinek is gondolt minket, és az utolsó amit hallhatott, az az, hogy eszeveszett fújtatással valakik beugranak a klubhelységbe.
Beérve körülnéztünk, és mikor konstatáltuk, hogy az egyedüli személy aki a klubhelységben tartózkodik az George, aki keresztbe tett lábakkal süpped bele az egyik egyszemélyes, arany és vörös szofába és idegesen topog cipőjével a lángokkal beragyogott Griffendél torony szintén vöröses kárpitján, a másik pedig Ron, aki nyálát a kanapé karfájára csorgatja ahogy horkolva alszik, végre valahára lesepertük magunkról a köpenyt egy erőteljes mozdulattal, mintha azzal együtt a ma esti akció izgalmait és feszültségét is leseperhetnénk magunkról.
A csörtetésünk hangjára George hátra kapta ránk a fejét, és addigra már mi is eltávolítottuk magunkról az ezüstös, fátylas anyagot.
Kék szemében megkönnyebbült öröm csillant, ahogy a miénkben is. Hiszen akkor, attól a pillanattól fogva lehettünk igazán biztosak abba, hogy egyikünk se bukott le az akció során.
Nyurga alakja felpattant a fotelről, majd kitárt karokkal meglódult felénk.
- Hála Merlinnek! - kurjantotta, miközben lefékezett előttünk, jobbjával az enyém, baljával Fred vállát megragadva húzott minket magához. Én csak kimerülten hagytam, hogy a fejem a vállára bukjon, és a fele súlyomat is ő tartsa meg, ugyanis miután perceken keresztül tartottam magamban a levegőt Piton szobájában, utána pedig atlétát meghazudtolva galoppoztam végig majdnem a fél kastélyt (igenis nagyszó, a roxforti kastély fele is már akkor mint két normális kastély egybe építve), igenis megengedhettem magamnak a fáradtságot.
- Na hogy ment? - kérdezte izgatottan George, közelebb hajolva, mintha lenne rajtunk kívűl valaki, aki hallhatná.
Én csak Fredre villantottam egy olyan meggyőző félmosolyt, amire futotta a kimerült energia tartalékomból.
- Te mondod el... - lihegtem kuncogva, bízva Fred előadói képességében, hisz ő egy egyszerű, Odú beli nasi lopást is úgy írt le mint egy mágiaügyi terrorelhárítást.
Fred átéléssel belekezdett, miközben mindannyian a fotelekhez támogattuk egymást, majd arra lekuporodva, egymás vállának dőlve hallgattuk Fred beszámolóját, amit hiába a rengeteg izgalom, kockázat és szorult helyzet, végig mosolyogtam, hisz olyan stílusban és lelkesedéssel magyarázta, hogy még én magam is elhittem a végére, hogy ez nem egy életveszélyes, rizikós lopás hanem csupán egy kihívásokkal teli kaland volt.
- ... és még mindig fáj az állkapcsom, talán a nyoma is ott van! - fejezte be az esti mesét Fred azzal, hogy megsajnáltatta magát, ujjával kipirosodott orcáját tapogatva, ahol bármennyire is ellenkeztem, tényleg ott festett pár pír-csík, amit a szájára tapasztott kezem okozott.
- Héj! Ha nem rúgsz bele a szekrénybe, és hozod a nyakunkba a frászt, akkor nem kényszerülök rá hogy elhallgattassalak! - csaptam tettetett felháborodással, de sikertelül a vállára, ugyanis a végébe már én is belevihogtam.
Nevettünk egy sort, majd talárom ujjával letörölve könnyeim Georgera emeltem pillantásom.
- És te hogy boldogultál? - löktem meg a vállammal.
Elmosolyodott, majd testvéréhez hasonló, mintha csak hősi anekdotát készülne megosztani egy színpadi darabban, lelkesen megköszörülte a torkát.
- Ugye eldobáltam a bombákat, amire Piton természetesen jött is, mint légy a lócitromra - büszke mosollyal nyugtázta, ahogy harsány nevetéssel reagáljuk le a hasonlatot. - Utána pedig elfutottam, nyilván nem akartam a denevér vacsorája lenni, és egészen az elő csarnokig minden kanyarnál eldobtam egy bombát, hogy biztos legyek benne, hogy elég messze csalom el. Hallanotok kellett volna, Piton üvöltözése és a bűzgránátok csattogása igazán fület gyönyörködtető szimfónia... - tett karjával pár karmestert imitáló hadonászást, mire ismét egymás vállára borulva nevettünk, nekem pedig minden egyes kacajnál kisebb lett a szívemen rostokolló súly, amiért belerángattam őket ebbe az egészbe.
A laza felfogásuk, az öröm hogy segíthettek nekem és keresztbe tehettek Pitonnak, engem is megnyugtatott afelől, hogy nem neheztelnek rám.
- Utána pedig csak felrohantam idáig, igazából senki se gyanakodott mikor berontottam ide, már megszokták hogy mindig így érkezem, már nyílt titok hogy mindig rossz fát teszünk a tűzre... - vonta meg a vállát, majd Freddel hahotázva összepacsiztak előttem.
Mosolyogva néztem őket, majd megkoronázva a mai napot, egészséges tenyérrel mindkettejük felém nyújtott tenyerébe belecsaptam.

Még sokáig beszélgettünk, majd kinevettük Ront, aki világát se tudva kérdezgette hogy kerültünk oda Freddel, majd közölte hogy elvesztette a zokniját, átbukdácsolt a klubhelységen, majd felkapaszkodott a fiúk hálótermeibe vezető csigalépcsőn, és nem mellesleg a fél pár zoknija ami csupasz lábáról hiányzott, a pizsama felsője nyakába tűrve fityegett.
Bármennyire sem hittem el, George váltig állította hogy nem ő a felelős ezért.
- Lassan nekünk is menni kéne, mielőtt Percy leharapja a fejünket... - néztem az analóg órára, aminek kismutatója már igencsak túlhaladt a tízes számon. - Nem mellesleg másra sem vágyom most, mint azzal a tudattal ágyba bújni, hogy reggelre nem vérezem össze a lepedőt.... - álltam fel, mire a fiúk egyet értően bólogatva követték a mozdulatom.
Megálltunk ott, ahol már külön váltak útjaink az álmok világába, én pedig felnyalábolva a láthatatlanná tévő köpenyt a földről, a fiúk felé fordultam.
Szó nélkül kitártam a karom, majd a nyakukba vetettem magam.
- Köszönöm... - suttogtam a nyakukba, és igyekeztem tényleg minden hálámat az őket ölelő karjaimba és vállukat betemető arcomba sugározni, hisz nem lehetek elég köszönetteljes a ma este után.
Amit nap mint nap értem tesznek, arra nincsenek szavak.
- Alap dolog, Blöki - veregette meg a lapockám Fred, és a bal arcomon súrlódó bőr arra engedett következtetni, hogy George helyeslően bólogat.
Nem volt erőm ellenkezni, hogy nem, nem az, mert semmit sem érnek vagy nyernek azzal, hogy nap mint nap kockáztatják magukat az én hülyeségeim miatt, másrészt pedig a pillanat meghittségét sem akartam tropára vágni.
Így hát csak megemeltem a fejem, majd először George, aztán Fred arcára nyomtam egy apró puszit, hisz ha szavakba akarnám önteni a hálámat, holnap estig is itt ácsorognánk.
Majd sarkon pördültem, és a csigalépcső első fokára lépve még utoljára hátra pislantottam vállam felől a fiúkra.
- Jó éjt! - suttogtam egy még mindig köszönetemet kifejező, szeretetteljes mosolyba.
George vigyorogva nézett Fredre, aki arcának azt a féltekét fogva, ahova a csókot is nyomtam, paprika vörösre pirulva bámult utánam.
Értetlen volt a reakciója, viszont aranyos, ezért kuncogva elfordultam, majd felsiettem a hálókörletembe, magamba zárva a rákvörös bőrön izzó szeplők látványát és George csillogó szemeit. Biztos csak váratlanul érte a mindig érzéketlen húgicájától egy ilyen gesztus.
Végig siettem a folyosón, egészen addig az ajtóig, aminek tábláján az én nevem is ott virított.
Merlinhez imádkozva megragadtam a kilincset, és reménykedve, hogy Hermione már alszik, lenyomtam.
Kitártam az ajtót, majd vissza se nézve óvatosan a keretébe tolva siettem az ágyam felé, kibújva a cipőmből, megnyúlt zoknimban lábujjhegyre emelkedve.
- Merre jártál? - hangzott fel mögülem egy éles hang, mire egy riadt nyögést elfolytva pördültem meg a tengelyem körül, és farkasszemet néztem Hermionéval, aki az ágyba feküdt, fel sem nézve megnyalta az ujját, majd lapozott egyet számmisztika könyvében, majd megvakargatta az ölében kucorgó Csámpás fülét.
Fenébe - gondoltam nagyot nyelve.
Tudhattam volna, ismerhetném már annyira ezt a túlbuzgó boszorkányt, hogy előre láthattam volna, hogy addig virraszt, amíg ki nem húzza belőlem hova tűntem el.
Túl jól ismer, én viszont ezt nem kalkuláltam bele.
- Nem voltam éhes... - kezdtem bele dadogva kiengedve a bent tartott levegőt. - ... itt fent beszélgettünk Fredékkel, utána pedig elmentem... - ám a lány éles szemeinek villanása egy pillanat alatt elhallgattatott.
Hú.. be kéne tiltani és szabályba foglalni, hogy ne lehessen ennyire élethűen imitálni McGalagony professzor mimikáját, mert a fél diáksereget a szívbaj viszi el.
- Az igazat! - pirított rám Hermione, majd két kezét a könyv hátlapjára simítva becsapta azt, mire Csámpás nyivákolva leugrott az öléből ijedtében.
- Egy próbát megért... - motyogtam zavartan nézve a macskát, ami vörös csíkként illant el a lábam mellett.
Nagyot sóhajtottam. És még azt hittem, Pitont kikerülni lesz a legnagyobb kihívás.
- Kezdjük ott, hogy esküszöm megadom a szüleidnek a fertőtlenítő árát, annak ellenére, hogy már nincs rá szükség...