Meredtem előre.
A hátamnak simult az ajtó.
Az arcom pontosan olyan üres volt, mint amilyennek éreztem magam belül.
Üveges szemekkel néztem előre.
Teljesen szürreális volt az egész. Hiszen egy puszta közepén ültem. Kopár sziklák és kiszáradt fűcsomók, amíg a szem ellátott. Megsárgult moha burjánzott a kövek tövében, és semmi erdő, csak néhol egy kopasz, haldokló bokor, kétségbeesetten szétmeredő gallyakkal. Mintha egy földből kinyúló, csontos kéz lenne.
Durva kőtömbök mindenütt, mintha egy hatalmas, szürkészöld tenger tükrén ülnék, ami megállt, lefagyott, ahogy az idő is. Nem volt szellő. Apró fuvallatok sem.
A levegőben valami furcsa, poshadt szag terjengett. Mintha penész és nedves falak szaga lenne. Mintha egy cellában ültem volna, amit valaki elvarázsolt, hogy egy pusztának nézzen ki.
Hogy olyan legyen, hogy ugyan tudod, hogy be vagy zárva, de a táj azt tükrözi, amit belül érzel. Egy kopár vidék, ahol bolyongasz, saját magad után kutatva, miközben körülötted minden rothad, minden bomlik el, pontosan úgy, ahogy a lelked is.
Szóval így éreznek az azkabani rabok - gondoltam magamba, és mocorogtam egy kicsit. A száraz fű szúrta a tenyerem.
Felnéztem az égre, és eltorzult az arcom.
Az ég furcsa, vöröses színben égett. De nem volt se alkony, se pirkadat. A napot nem láttam, csak azt, hogy a horizont piros, mint egy elkapart seb.
A szag erősebb lett, én pedig megborzongtam. Pedig nem volt hideg.
Másféle érzés tette ezt, nem a levegő hőmérséklete, hanem az a furcsa valami, vagy valaki, aki azt a szagot árasztotta.
Ami olyan volt mint a múlandóság. Vagy a halál. Piszkos, száraz, dohos.
Kapart a torkom.
Fejemet az ajtónak nyomtam.
És akkor tudatosult bennem. Egy ajtó.
A puszta közepén.
Tudtam, hogy nem lehet más, éreztem az üreges érzést, ami a túloldalt jelentette. Éreztem a küszöböt, ami a combomba nyomódott.
Valahogy nem volt furcsa. Nem lepett meg annyira, mint amennyire meg kellett volna.
Ez viszont megrémített.
Utáltam ezt az egész helyszínt, a hülye fűcsomókkal és sziklákkal együtt, a vérszínű éggel együtt, mégis jobban utáltam az érzést, hogy nem utálom eléggé a helyet.
Mintha valami keserű beletörődést éreztem volna. Mintha valahogy... nem belenyugodtam, de elfogadtam, hogy itt kell lennem.
És ettől az érzéstől köpni tudtam volna.
Mert a hely pontosan tudtam kire emlékeztet, és nem vagyok hajlandó semmit se elfogadni, ami vele kapcsolatos.
Elfintorodtam, és az ökölbe szorult kezeimre néztem. Láttam a halványfehér bőrt. Az ereket.
A csontokat.
Megmozgattam.
Hirtelen borzalmas dolog történt vele.
Az erek vékony vonalai elfeketedtek, mintha valami sötét, szurokszerű folyadék terjedne szét bennük. A bőr fehérebb lett, redős lett, megnyúlt. Száraz lett, élettelen.
A csontok kitüremkedtek, mintha pár másodperc alatt kétszer olyan vékonyra fogytam volna.
Aszalódott a kezem, vékonyodott és színtelen, szürke foltok bukkantak elő rajta. Mintha egy holtest bomlását látnám felgyorsítva.
Elborzadtam, és éreztem, hogy a rémület szétárad bennem, akárcsak az a fekete likvid az ereimben.
Felsikoltottam, de a hang nem jött ki a torkomon. Elnyelte a pusztaság fojtogató, tömény szaga.
A torkomhoz kaptam. Megnémultam volna...?
A kezemet a rajtam lévő rongyos, szakadt ruha zsebébe nyomtam, hogy elrejtsem magam elől.
Ziháltam, és átöleltem magam, miközben a rajtam lévő göncökbe markoltam. Ugye ez nem a valóság?
Szipogtam és nyöszörögtem, hátha meghallom magam. Már annak is örültem volna. Legalább tudom, hogy még létezem, és nem váltam eggyé ezzel a visszataszító hellyel.
A szívem nem dobogott. Hanem őrjöngött. Mintha egy vadállat költözött volna a mellkasomba, és ki akarna törni onnan.
Aztán megmerevedtem, és megsemmisülten meredtem magam elé.
Reszkettem, mint a nyárfa levél.
Valami nagyon nem volt rendben.
És ez az érzés úgy mászott fel a hátamon, mint valami hideg, nyirkos kígyó.
Éreztem, hogy a puszta hiába nagy, egyre kisebbnek érzem a teret, ahol mozoghatok. Mintha láthatatlan falak nyomódnának nekem.
Kétségbeesetten kutattam a dolog, kósza gondolat, bármi után, ami okozhatta ezt az érzést.
Lázasan kutattam a fejemben, miközben a hideg földet és szúros fűcsomókat kapartam idegességemben.
A vérvörös ég vészjóslóan derengett.
Aztán hirtelen a fülemben dobogó vér elhalkult. Minden elhalkult. A csönd szinte fájt.
És mégis volt valami hang. Ami mélyebb volt, mint a csönd.
Valami egészen borzalmas. Valami, amit nem csak a fülemmel, de minden zsigeremmel hallottam.
Undok, kaparászó motoszkálás.
Levert a víz, és nagyot nyeltem.
A félelemtől majdnem kiadtam magamból azt is, ami talán bennem se volt.
A zaj amögül az ajtó mögül jött, aminek nekitámaszkodtam.
Éreztem, ahogy a fát körmök karistolják, a zár ropog és valaki nehezen szedi a levegőt.
Éreztem a hátamban a hangot, éreztem a szívem legmélyén, a torkomban és a fejemben is. Kongott az egész testem tőle.
Tudtam, hogy van valaki az ajtó túloldalán, és nem is akárki.
A kezem, ami eltorzult, viszketni, égetni kezdett, ezért a száraz fűhöz dörzsöltem, mintha azzal el tudnám tünteni a repedezett bőrt és szürke foltokat.
Aztán hirtelen egy éles, rekedt hang támadt. Hangos volt, és fülsértő, mintha mindenhonnan az szólt volna, még a fűszálak is azt rikácsolást hallatták volna. Mintha egyszerre tombolt volna a fejemben, és szólt volna minden irányból.
Egy nevetés volt. Egy berekedt, keserű kacaj, amitől a hideg futkosott a hátamon.
Megmerevedtem, és csak pislogtam magam elé.
A szívem megállt egy pillanatra, és az egész világ, még ez a morbid, kietlen puszta is lelassulni látszott. Mintha minden perc elnyúlna, csak azért, hogy minél tovább szenvedhessek ezen a borzalmas helyen.
Remegve fújtam ki a levegőt, miközben a hátamat az ajtóba vágtam, hátha ezzel elhallgathattatom azt, aki a túloldalon vihorászik.
Mert már kezdett elviselhetetlenül fájni a fejem és csengeni a fülem tőle. Nem mellesleg a frászt hozta rám.
Valóban úgy történt, ahogy sejtettem, de azután azt kívántam, bárcsak nevetett volna tovább. Inkább nevessen, és hagyjon békén, minthogy észrevegyen, és hozzám szóljon.
Habár az a szörnyű hahota pontosan olyan volt, mint aki tudta, hogy ott vagyok, és azon nevet, mennyire halálra vagyok rémülve.
Sőt, utólag visszagondolva, mintha két szótagot ismételgetett volna, csak nehezen kivehetően, mert olyan artikulátlan üvöltése volt. De ki lehetett, hisz az ő szájából bármilyen formában felismerem azt az egy szót, amit újra és újra a levegőbe kiáltott, élesen kacagva: "Flo-weer, Flo-weer, FLO-WEER".
De most elhalkult. A fejemben még sokáig viszhangzott a saját nevem, ami most olyan volt, mint egy átok, egy szitokszó. Soha nem szégyelltem ennyire, hogy visszahallhatom a nevem. Ilyen formában, ilyen embertől.
Mint egy mantra, ami minden egyes ismétlésnél egyre kellemetlenebb hatást vált ki.
A számba haraptam, és vártam, mi jön most.
A legrosszabb forgatókönyvek pörögtek bennem, hiszen legmélyen már tudtam, ki volt az ajtó másik oldalán.
És mintha csak igazolni akart volna, ugyanazon a rekedt, reszelős hangon megszólalt:
- Felesleges. Minden amit teszel, felesleges.
Majd eszelős kuncogás.
Kirázott a hideg, de érdekes módon rideg és érzelemmentes maradtam.
Mint a nyúl, ami az utolsókat szusszanja az anakonda szorításában. Már tudtam, hogy nincs értelme harcolni ellene.
- Tudom.
Csak ennyit feleltem.
- Akkor miért csinálod még?
A kérdése nem ért váratlanul.
Sőt, gúnyosan elvigyorodtam, tudván, hogy ezt ő úgy sem értheti.
- Bármit, csak ne feleljek meg az elvárásaidnak. - feleltem.
- A saját apádénak?
Eddig tartott a hidegvérem.
Hirtelen olyan düh öntött el, hogy még a vörösszínű égnél is vörösebben láttam.
- Nem vagy az apám. - köptem a szavakat.
A kezem remegett, és felindultan vártam mit lép erre.
Kezdtem elveszíteni a fejem, míg Sirius egyre magabiztosabb lett.
- Pedig nagyon hasonlítunk. Ezt te is észrevehetted már.
- Egy dolgot se tudnék mondani a vezetéknevünkön kívűl. - morogtam, és idegességemben az egyik fűcsomóba markoltam. Szúrt, égetett, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Pedig biztos sokszor megfordultak már olyan a gondolatok a fejedben, hogy kivégezz mint egy malacot.
A nyers szavakra felkavarodott a gyomrom, és könnyes szemekkel igyekeztem visszanyelni a savas ízeket.
- Honnan tudod te, mi fordul meg a fejemben? Tizenhárom éve eldobtál magadtól mint egy rongyot, megölted anyut és most meg akarod ölni a barátaimat. Ne te tudd már jobban, mit gondolok bármiről is.
- Ugyan, találgatnom sem kell. A hangodból áradó puszta utálat is elég ahhoz, hogy rájöjjek.
- Mégis mire? - kiáltottam rá, és az öklömet az ajtóba vertem. Rettentően dühös voltam.
- Hogy ugyanolyan vadállat vagy mint én. - szinte láttam magam előtt a vigyorát.
- Csak szeretnéd. - sziszegtem.
A szívem úgy vert, mint egy kalapács.
- Imádom.
- MÉGIS MIT? - üvöltöttem, és éreztem, hogy a pusztában most először mozdul meg a levegő. Mintha a haragommal életre keltettem volna a szelet, a fűcsomók borzongani kezdtek, a hajam pedig úgy csapkodja az arcom mint egy ostor.
- Azt, hogy egyre jobban hasonlítasz rám. Bármit teszel, a kislányom leszel. Mindig.
Eddig bírtam, és az undor úgy bukott ki belőlem, mint egy vulkán.
Előre hajoltam, és beleüvöltöttem a szélorkánba. A hangomba annyi mindent adtam bele, amennyit csak tudtam.
Utálatot.
Haragot.
Félelmet.
Tehetetlenséget.
Hagytam, hogy a hang egy láncon rángassa maga után az érzelmeimet, és a világba vagdossa.
Azt reméltem, a hangommal kárt tehetek ebben az undorító helyben. Had seperje el a száraz füvet, a köveket, az ajtót, túloldalán Siriussal együtt.
Minden porcikám égett.
Fűtött az utálat iránta. Magam iránt. Minden iránt, amit miatta sose kaphatok meg.
- Ez az Flower. Add ki magadból. Had lássam a valódi éned. - biztatott Sirius.
- Gyűlöllek! - túrtam a hajamba, és tehetetlenül vágtam a hátam az ajtóba.
- Csak azt hiszed.
- Gyűlöllek, fogd már fel! - kiáltottam hisztérikusan.
- Nem tudom felfogni. Hisz akkor magadat gyűlölnéd, és ha annyira gyűlölnéd magad, nem lennél itt.
Itt lett elegem az ostoba rébuszokból, amikben beszélt, és hátrafordultam, hogy az ajtóba csapjak, hogy hallgasson már el, de mikor ezt megtettem, annyira ledöbbentem, hogy a kezeim megálltak a levegőben.
- Mégis mi a fenéről besz... - elhallgattam, és a sokktól, hirtelen úgy éreztem, soha nem tudnék többet megszólalni.
A hátam mögött nem egy ajtó volt.
Hanem egy tükörlap.
A puszta mögöttem kétszer akkorára nyúlt.
De a legijesztőbb nem az volt, hogy egy tükörlap megáll csak úgy a puszta közepén.
Hanem az, hogy a tükörbe nem én voltam.
Habár az arckifejezés ugyanaz a döbbent, sokkos pillantást volt, de a testem nem az enyém volt.
Vézna, sorvadt karok. Foltos, szürke rongyok, kiálló csontok, koponyaszerű arc, csimbókos, fekete haj, fekete, beesett szemek. Hullafehér bőr.
Ápolatlan borosta.
A rémület utat tört magának.
Felsikítottam, és az arcomhoz kaptam a kezem, és a körmöm a bőrömbe vájtam, mintha le akarnám tépni azt, amit a tükör mutatott.
Reszkettem, pánikoltam, egy test börtönében. Ezért nem tudtam előle menekülni. Saját magam elől hogy a fenébe futhatnék el?
Folytak a könnyeim, és a saját szipogásomon túl felhangzott valami más is.
Először mint egy halk pulzálás, egy szívdobbanás.
Majd mint egy ajtón túli kopogás.
Aztán egy ember, ami a szoba túloldaláról próbálna szólni hozzám.
Aztán mintha közvetlen a fülembe üvöltött volna, felbuggyant az az eszelős vihogás, és vele együtt egyre csak a nevem ismételgette.
Flower. Flower. Flower. FLOWER.
Könyörögtem, hogy hagyja abba.
Rimánkodtam, hogy bármit megteszek, csak hagyja abba, de a nevetés csak egyre hangosabb, elviselhetlenebb lett, a fejem majd szétcsattant, szinte éreztem, ahogy az agyam dagadni kezd.
Aztán távolról felhangzott egy kiáltáds, egy dallamos, kétségbeesett mély hangon:
- Nem én vagyok az!
Megpróbáltam felordítani, hogy csöndet már.
Ám ekkor minden elsötétült, elhalkult, megszűnt létezni, és már csak a borzalmas világ emléke és fura, bizarr viszhangok maradtak abból a borzalmas helyből.
Zuhanni kezdtem, vissza a valóságba.
És miközben ébredtem fel, fogalmam sem volt, melyik a rosszabb. Itt maradni, vagy visszatérni.

******

Olyan hirtelen ültem fel, hogy majdnem lefordultam a kanapéról.
Egy pillanatra még mindig azt hittem benne vagyok abba a szürreális álomba, ahonnan érkeztem, ezért lázasan forgattam a fejem, hogy biztos lehessek abban, hogy már nem.
Már nem bánthat. Már nincs itt. Már nem vagyok ott.
A tenyeremmel letöröltem a verítéket a homlokomról, és kibámultam a szegényesen berendezett lakrész ablakán. Az ég tiszta volt és halványkék.
Sehol száraz fű, vagy szikla. Sehol ő...
Behunytam a szemem, és megpróbáltam lenyugtatni a légzésem, miközben összeráncoltam a homlokom, és próbáltam kitalálni mit keresek pontosan én itt...
A szívem még mindig kalapált az álom hatása miatt, de már kezdett egészen lenyugodni, főleg a vállamra tekeredett takaró ismerős illata miatt, ám ekkor eszembe jutott minden.
Az ikrekkel való kilógástól Ron kiabálásán át addig, hogy kétségbeesetten próbálok bejutni Remus ajtaján, és utána az életemért könyörgök egy sötét sarokban, miközben apám és a Zordó is a nyomomban van.
Az éjszaka emlékei olyanok voltak, mintha valaki egy nehéz üllőt ejtett volna a fejemre: hirtelen volt, nehéz, fájt és mozdulni sem bírtam tőle.
A halántékomat masszíroztam, és a két térdem közé nyomtam az arcom.
Hiába sikerült aludnom egy keveset, úgy éreztem magam, mintha az események óta egy másodperc sem telt volna el.
Hihetetlenül fáradtnak, elveszettnek és rémültnek éreztem magam. A kezeim megint remegni kezdtek, ezért a hajamba túrtam velük, hogy legyen valamit tenniük, és ne érezzem ahogy az ujjaim zsibbadnak attól a furcsa, bizsergető, rossz érzéstől, ami tegnap óta a nyomomba van.
A mellkasom szorított, és a takaróból áradó otthonos Remus és tea illat sem tudott rajta enyhíteni.
Miért...? Miért nem lehet egy nyamvadt perc nyugtom sem?
Annyira jó volt tegnap minden... a meccs, az ünneplés, a hármas piknikezés egy random erkélyen... miért kell mindennek ilyen gyorsan és katasztrofálisan véget érnie? Miért nem élvezhetem az életet csak egy nyomorult pillanatig...?
És ha a tegnapi események dominója nem lett volna elég, hogy mind a nyakamba borult, cserébe túl vagyok egy ilyen rémálmon is...
Fintorogtam, ahogy az orromba kúszott az álmomban érzett dohos, nedves szag emléke.
Felmordultam, és megdörzsöltem a szemeimet. Puffadtak voltak és viszkettek, amit mondjuk nem csodáltam a tegnap esti folyamatos sírás után.
A legkimerítőbb még csak nem is az volt, hogy ilyen állapotokba virrasztottam át az éjszakát, hanem az, hogy mindig azt hiszem, hogy túl vagyok a legrosszabbon, aztán jön apám, és megint akkora döfést mér rám, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy eljön a pillanat, amikor képtelen leszek talpra állni egy ilyen akciója után. Mindig van lejjebb, sőt, egy jó ideje márcsak az üreg tetejét látom, amibe apám minden egyes alkalommal egyre mélyebbre rúgdal.
Megráztam a fejem, és egy olyan fájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem, hogy azt egy kárhozott kísértet is megirigyelte volna.
Már túl sok volt minden.
Annyira fáradtnak, elveszettnek éreztem magam, hogy valószínűleg egész nap ott kuporgok, ha egy hang nem rángat ki a magasajnálatásból.
-Jó reggelt! - hallottam meg egy gyöngéd hangot. - Megint rémálmod volt?
Felkaptam a fejem, és rémülten fordultam arra.
M

egijesztett, hogy Remus teljesen hétköznapian ott ült a fotellel szembeni íróasztalnál, és mégse vettem észre, hiába forgólódtam össze-vissza az előbb.
Nagyot nyeltem, és megköszörültem a torkom.
- J-jó reggelt. - a hangom még így is visszataszítóan rekedt volt, hiába számítottam rá. Az időről pedig fogalmam sem volt, Remus köszönése alapján válaszoltam. - Azt hiszem... Bocsánat, nagyon... hangos voltam?
A kérdésemnek semmi értelme nem volt, de Remus tudta mit akarok mondani.
Az arca ami mindig nyugodtnak és barátságosnak hatott, most még inkább ellágyult, ahogy félre rakta a papírjait, felállt az asztaltól, és elindult felém.
- Forgolódtál meg motyogtál álmodban. Gondolom, mondanom sem kell miről vagyis inkább kiről... - mondta, miközben óvatosan leült a fotel szélére.
- Bocsánat, nem akartalak zavarni... - motyogtam.
Remus a fejét ingatta.
- Meg se hallottam ezt. Ezért ne kérj bocsánatot.
Egy ideig csendben ültünk, Remus fürkészően meredt rám, miközben én nem tudtam sokáig állni az átható tekintetét, ezért a kezeimet mustráltam.
Még ez is nehéznek bizonyult, mert folyton pislognom kellett, a sírástól úgy kiszáradt a szemem, hogy nyitvatartani is alig tudtam.
De becsukni hosszabb időre akkor se akartam, ha kiesik a helyéről. Nem akartam véletlenül se megkockáztatni, hogy visszakerülök arra a helyre.
Aztán eszembe jutott valami, ami megmaradt Remus jó reggeltjéből.
- Honnan tudtad, hogy a rémálmaim rendszeresek? - suttogtam, és bizonytalanul néztem a férfira.
Remus ajkain halványodott a törődő mosoly, ahogy nagyot sóhajtott.
- Ismerlek Flower. Egy jó ideje. Látom, ha valami nincs rendben, a karikás szemeid pedig bárkinek feltünnének.
A szavai sokáig lebegtek köztünk. Vagyis hevertek, hisz a súlyuk nagyobb volt bármilyen betonfalnál.
- Tudod - kezdett bele, és finoman megérintette a vállam. - Előttem nem kell úgy tenned, mintha könnyű lenne neked. Látom, hogy nem az, de tudod néha közel kell engedned valakit akivel osztozhatsz ezen a terhen. Rossz nézni, ahogy felemészted magad.
Meghatódva néztem a vállamon pihenő kézre.
- Köszönöm - nyekeregtem, és megtöröltem a szemem, észre sem vettem, mikor lábadt könnybe.
Remus felkuncogott.
- Olyan dolgokat köszönsz meg és kérsz értük bocsánatot, amiért nem kéne. - mondta, és megborzolta a hajam.
Lapítgatni kezdtem a kócos, összetapadt tincseket. A forgolódástól, no meg attól, hogy tegnap reggel óta nem látott fésüt, teljesen kezelhetetlen lett.
Csönd következett, amiről nem tudtam megállapítani, milyen. Kínos vagy nem. Jó vagy rossz. Ígér valamit, vagy csak jelzi, hogy kifogytunk a mondanivalókból.
Egy kicsit mindegyik, mert én azt se tudtam hova bújjak szégyenemben a tegnap esti után, nem hogy mit akarnék én mondani, ellenben Remus arca olyan komor lett, hogy megijedtem tőle.
- Mmm - vakarta a fejét gondterhelten, és a szemembe nézett. - Viszont van itt valami amiről azt hiszem beszélnünk kéne, Flower.
- M-mi lenne az? - kérdeztem elcsukló hangon.
Nagyot nyeltem. Egy ilyen éjszaka után már fogalmam sem volt, mi várhat még rám.
Remus arcáról semmit se tudtam leolvasni, az őrlődésen és a hirtelen komolyságon kívűl.
Félve néztem, ahogy lehajol, és a nadrágja zsebéből előhalász egy pergament.
Mintha robbanóanyagot tartana a markában, nagyon lassan hajoltam közelebb, és nagyon óvatosan, hogy lássam mi az.
Elég volt csak a papír tetején virító felirat első szavát elolvasnom.
Tekergők...
A szemeim elkerekedtek, annyira meglepődtem, hogy meg sem próbáltam leplezni, hogy tudom mi az.
Hátrahőköltem, és mivel fogalmam sem volt, ezért mit kaphatok, vagy Remus hogy reagálna erre, és nem tudtam mire számítsak.
A férfi fürkészően nézett rám, az átható kék szemektől pedig még inkább zavarba jöttem.
- Tehát akkor tudod mi ez. - mutatta fel a térképet, és gondterhelten sóhajtott. - Legalább most már biztos lehetek benne, hogy tényleg nálad volt eddig.
Igyekeztem lenyelni a kérdést, hogy "Miért ki más hagyhatta volna ott?".
Remus arcán olyan érzelmek váltották egymást, amivel végképp nem tudtam mit kezdeni. Csalódottság? Félelem? Megbánás aztán megkönnyebbülés...
Annyira nem tudtam mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, hogy csak bizonytalanul hümmögtem, és igyekeztem Remus szemein kívűl mindenhova nézni.
Haragszik? De miért lenne bűn, ha ez nálam van?
Jó, azt már tudtam, hogy köze van ehhez a térképhez, hisz egyszer már elszólta magát előttem. És azóta is kétes érzések kötnek a Tekergőkhöz, hiszen legnagyobb döbbenetemre apám is egy volt közülük, de Remus is. Szóval köze van apámhoz, de még ez sem tudott rávenni, hogy megváljak tőle, hisz életemben nem került még ilyen hasznos holmi a kezembe. Jó, Harry láthatatlanná tévő köpenyét leszámítva.
Csak is akkor nem volt nálam, mikor összevesztem miatta az ikrekkel, de az sem volt se az ikrek, sem a térkép hibája igazából. És akkor is napokon át hiányoltam.
Na de Remus?
Egyáltalán ő tudta, hogy még megvan a térkép? Vajon kereste? Elfelejtette? Személyes érzések biztos kötik hozzá, de vajon jók vagy rosszak?
Szólnom kellett volna a térképről neki?
Annyira nem tudtam, ebben a helyzetben mit kéne mondanom. Most vigasztalnom kéne? Bocsánatot kérnem? De hát fogalmam sincs miért kéne bármelyiket is tennem!
Egyre idegesebben fészkelődtem, mert Remus arca semmi konkrétat nem árult el, én pedig csak találgatni tudtam, mit kaphatok ezért.
Tudta, hogy az elkobzott tárgyaknál van? És hogy eltűnt?
Azt biztos nem tudta, hogy az ikreknél van, hisz már elvette volna, nem?
Az ajkamba haraptam.
Ezt tűnt a leglogikusabb magyarázatnak... Hiába egy emlék számára, tudta, hogy nem ártatlan holmi, és lehet úgy volt vele, jobb helyen van az ott elzárva, Frics szekrényében.
Megráztam a fejem.
Az ikrek már elsőben ellopták a térképet. Remus csak egy éve tanít itt.
Minek hajkurászná pont most? És kétlem azt is, hogy csak azért jött ide, hogy felkutassa a térképet. Meg ha kereste volna, nem most kezdte volna a Roxfortban. Ez sehogy se áll össze.
Egyszerűen teljesen tanácstalan voltam, mit kéne mondanom, mi jön most, és hogy egyáltalán mit jelentsen ez az egész.
Félve, de kíváncsian a férfira néztem, igyekezve ezt úgy tenni, hogy minél inkább a hajam takarásában legyek.
Remus azonban csak meredt maga elé, az állát dörzsölve, és úgy markolta a térképet, mintha még mindig nem akarná elhinni, hogy ott van.
- Sajnálom.
Ennyit mondtam. Ez tűnt a legodavalóbbnak, hisz ez minden eshetőségre lehetett egy opció.
Sajnáltam, hogy nálam van, ha nem szabadna. Sajnáltam, ha mély sebeket téptem fel azzal, hogy idehoztam. Sajnáltam, ha eddig kereste, és nálam találta meg. Sajnáltam, ha Siriust juttattam ezzel az eszébe, hiszen Sirius senkiben sem hagyott boldog emlékeket. Mindegyiket sajnáltam, szóval helyénvalónak tűnt.
Remus megrázta a fejét, mintha butaságot mondtam volna, de az arcán valami olyan fájdalom bújkált, hogy megszakadt érte a szívem.
- Ne tedd - mondta, de volt valami a hangjában, amitől úgy éreztem igenis kell. - Csak... csak nem értem.
Nem kérdeztem rá mit, mert már így is szörnyen éreztem magam. Csak csöndben, félve meredtem rá.
- Hogy került ez hozzád?
Kinyitottam a szám, de a szavak visszapattantak a torkomra Remus éles arcáról.
Nem mondhattam el, hogy Fred és George adták nekem. Nem keverhettem őket bajba, hiszen nem tudhatták mekkora eszmei értéke van, meg hát... Fred és George az Fred és George.
Leizzadt a tenyerem, amit a takaróba töröltem, és remegő ajkakkal elmondtam gondolatban egy imát, hogy Remus higyjen nekem.
Az volt a taktikám, hogy a pillanatnyi habozásom elhiteti vele amit mondani akarok. Mert meggondoltam magam és az igazságot mondom el, amit Remus nem is sejthette, hogy ilyesmit most könnyebben mondok el, minthogy bemártsak valakit magam helyett.
- F-Frics irodájából loptam el - akkorát nem is hazudtam, annyi a bökkenő, hogy nem én loptam. - Még első osztályban.
Az első osztály régen volt. Azóta már senki se tartja számon jártam-e úgy Fricsnél, hogy ezt megtehettem volna, és Frics gyakran ráncigál be roxfortosokat magához, hogy megfenyegesse őket és a fiókjába rámoljon mindent, amit kicsit is gyanúsnak talál az illetőnél. Szóval remélhetőleg sikerülni fog.
Nem éreztem azt a keserű érzést, amit akkor szoktam, ha hazudok valakinek, különösen Remusnak, akinek soha nem is tudtam volna, legalábbis bűntudat nélkül, biztosan nem. Főleg, hogy azonnak rá is jött.
De tudtam, hogy ezzek az ikreket védem meg. És Remus inkább rám haragudjon, ha már haragszik, mert én ki tudok békülni vele, és legalább többet megtudhatnék ő és Sirius egykori barátságáról.
- És miért is csináltál te ilyet? - mordult fel, amitől azonnal megbántam egy pillanatra mindent, és bűnbánóan lehunytam a szemem.
- M-mert nem tudtam mi az. - nyöszörögtem. - Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Elvégre miért tartana az elkobzott tárgyaknál Frics egy üres pergament?
- Nem tudom! Talán pont azért mert egy nagyon jól álcázott, veszélyes, elátkozott tárgy! Hát nem tanultál Denem naplójának esetéből?
- Denem naplóját nem én raktam el hogy hű de jó móka lesz! - csattantam fel, de nem is igazán azért, mert haragudtam volna, szimplán megijesztett az emlék, amit felelevenített bennem. Ginny, a kőszobrok, a vér, a kamra... - A térkép pedig ártalmatlan! Te magad is tudhatnád, mert te csináltad, nemde?
A számra nyomtam a kezem, és a tenyerembe haraptam.
Miért nem tudok elhallgatni? Nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy így szemtelenkedjek Remussal.
De valahogy a saját figyelmeztetésem ellenére is ott lobogott bennem az a kis tűz, ami arra ösztönzött, hogy addig provokáljam Remust, amíg el nem mondja, hogyan is történt ez az egész térkép dolog, apámmal.
És ezt a tüzet csak az emlékek forrásával tudtam eloltani.
És itt volt a lehetőségem, nem tudtam megállni, hogy ne éljek vele.
- És? Szerinted ez feljogosít arra, hogy tiltott tárgyakat lopkodj az iskola elzárt részéről?
Remus közelebb hajolt, és a finom vonásai egy ijesztő, dühös arcba olvadtak. A szemei szikrákat hánytak.
Ritkán láttam ilyen feldúltnak és mérgesnek, sőt, talán soha eddig, velem szemben legalábbis biztos nem.
Megijesztett. A térkép is.
Elszoruló szívvel gondoltam arra, hogy milyen emlékek köthetik a térképhez ami ilyen reakciót vált ki belőle.
- Nem. - nyögtem, és összehúztam magam. Úgy éreztem, legszívesebben befojtanám magam abba a puha, otthon illatú takaróba ami rajtam volt, csak ne kelljen Remusnak állni a tekintetét. A hidegkék szemek soha nem égettek még annyira forrón és bántón.
- Akkor mégis miért csináltad? - csattant fel, mire egy könny hullott az ölembe, és úgy éreztem soha nem kapok többet rendesen levegőt. Soha nem viselkedett még így velem, és azok után, hogy hozzá akkor is fordulhattam, ha valamit nagyon elrontottam, mindig ölelő karokkal várt, és most fogalmam sincs arról, mit követhettem el, amiért úgy viselkedik velem, mintha egy teljesen más ember lennék... egyszerűen szörnyű érzés volt, olyan amitől a mellkasomban lévő szorítás minden pillanatban elviselhetetlenebb lett.
- Nem tudom!
Ennyit tudtam válaszolni, de ez nem is igazán az ő kérdésére volt válasz, hisz nem én loptam el, honnan tudhatnám.
Inkább annak, hogy nem tudom mi ez az egész, mit kezdhetnék ezzel, mit tehetnék hogy soha többé ne kelljen úgy néznie rám, mint akkor.
- Ez nem válasz! - emelte fel még jobban a hangját, ami eltört bennem valamit, valamit ami már akkor megrepedt, mikor a patrónusom gyakorlásánál egy hónapig szóba se állt velem egy apró látomás miatt.
- Pedig ez van! És szerintem nem is igazán azért haragszol rám, mert elloptam, hanem mert ez valami olyasmi, ami régi emlékeket kavar fel benned, nemde? - nem néztem rá, hanem átöleltem magam pajzs gyanánt, és a szavaimmal igyekeztem annyi erőt sugallni, hogy ellensúlyozzam azt, hogy még a szemébe se tudok nézni. - Mégha tudtam is volna amikor elloptam, hogy az a tiétek volt, akkor se okolhatnál. Soha semmit se voltál hajlandó elmondani nekem a szüleimről, és igazából senki más, minden amit eddig tudok az puszta balszerencse miatt derült ki. Így is elég sok volt az a tizenegy év titkolózás, ne okolj ha magamtól próbálok rájönni egyes dolgokra, szerintem egy évtizedet már így is egész nyugodtan kivártam és elég is volt!
A végére csak a nyomaték kedvéért Remusra néztem, remélve hogy tudok olyan heves érzelmeket kelteni benne, mint amiket ő kavart bennem. Tudtam, hogy nem fair, hogy ilyen irányba terelem a témát, de az, hogy lehetőségem nyílt kiadni azt a fájdalmat, amit Remus okozott azzal, hogy a legnehezebb időszakban kezdett eltávolodni tőlem, túl csábító volt.
A férfi arcán pillanatnyi döbbenetet láttam átsuhanni, ami azonnal némi önbizalommal töltött el. Aztán düh, ami megrémített. Majd bánat, ami méginkább.
- Kérlek, ne ide lyukadjunk ki - ingatta a fejét, és tudtam, hogy igaza van abban, hogy túllövök a célon. - Itt nem titkolózásról van szó. Szimplán meg akarom veled értetni, hogy mekkora veszélybe sodrod magad az ilyen dolgokkal.
Nyomatékkép meglóbálta előttem azt a fránya térképet.
Az indulataimat pedig akármennyire akartam, nem tudtam visszafogni, mert bántott az, hogy egy hónapnyi ignorálás után hirtelen Remus annyira a nagy hőst és gondos felnőttet akarja játszani.
Konkrétan több gondot fektetett az elmúlt időben arra, hogy megőrizze előlem a titkokat amik rám is vonatkoztak, mint abba, hogy legalább úgy próbáljon tenni, mint akit érdeklek is.
Nem azt akarom, hogy pátyolgasson és bármikor ha rossz kedvem van megint ide telepszek az irodájába, de legalább ő ne hagyjon magamra ilyenkor. Egy futó mosolynak is igazán örültem volna az elmúlt időben. Vagy egy hanyag köszönésnek. Bármi amivel tudatja velem, hogy érek még valamit, hogy érek annál többet, mint Sirius Black lánya.
- Mekkorába pontosan? - kérdeztem vissza szemtelenül.
Hamár úgyse kapok választ, legalább rúgdaljak fel minden határt, mit veszíthetek.
- Bele sem gondoltál, mekkora felelőtlenség egy ilyen holmit elvinni Frics fiókjából? Hasznos vagy nem hasznos, ennek ezerféle csúnya vége lehetett volna!
- Ah, mert te talán pont azért készítetted el anno Siriussal, hogy pontosan tudjátok mikor melyik terembe kell órára mennetek, és véletlenül sem "egyéb", kevésbé becsületes okokból. - forgattam a szemem.
- Meglehet. - vonta meg a vállát. - De tudod, mi nem akkor akartunk felfedezőset játszani, amikor egy azkabani sorozatgyilkos ólálkodott a kastélyban.
- Amikor elloptam, még nem is szökött meg Sirius az Azkabanból. - vágtam rá. - Most melyik a nagyobb baj, mert már nem követlek - tettem hozzá, majd szemtelenül felvontam a szemöldököm. - Az, hogy loptam, vagy az, hogy Sirius szökése ellenére is használom?
Remus az ajkába harapott, látszott rajta, hogy végtelenül kezdem felidegesíteni:
- Mindkettő elég nagy probléma, ha belegondolsz!
Csönd következett, mert ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy már kénytelennek láttam abbahagyni a feleselést. Beláttam, hogy támadással nem fogom elérni nála azt amit szeretnék, és amúgy sem esett jól szándékosan felidegesíteni. De csak azért tettem, mert fájt, hogy olyan titkokat hallgatatt el előlem, amik látszólag megkönnyítenék a szívét, ha kiadhatná nekem őket. Nem mellesleg ebben az egész Siriusos cirkuszban már igazán mesélhetne arról, mi is volt velük régen. Így, hogy anyukámról kiderült az, ami, nem igazán maradt senki, aki elmondhatná, pontosan mi is köti össze őt a szüleimmel.
Fújtam egyet, és leengedtem a vállamat. Nekem is le kellett nyugodnom ahhoz, hogy kesztyűs kézzel tudjak bánni a szavakkal és kijelentésekkel. Mindketten törékeny állapotba voltunk Remussal, és nem akartam akkora kárt tenni egy meggondolatlan mondattal, ami ahhoz vezetne, mint a patrónusos gyakorlásunk.
Óvatosan kinyújtottam felé a kezem, de visszahúztam, és szomorúan néztem rá.
- De te nem úgy nézel ki, mint aki haragszik bármelyikért is... - szinte suttogtam.
Remus hitetlenül bámult rám.
- Akkor szerinted mégis min veszekedtem veled alig fél perce?
Lebiggyesztettem a szám, és gyöngéd, bánatos pillantást küldtem felé.
Nem tudtam, hogyan tudnám úgy megfogalmazni, hogy ne kezdjük előlről azt amit épp abbahagytunk.
- Őszintén? Nem tudom... - sóhajtottam, és a kezembe fúrtam a fejem, mert már zsongott a sok bizonytalan gondolattól. - Pont erre próbálok rájönni, mert látom, hogy valami egészen más zavar ebben az egészben téged. Valami régebbi dolog...
Az ujjaim közül Remusra néztem.
Arra számítottam, hogy megint tiltakozni kezd, de legnagyobb meglepetésemre ő csak zavartan nézett maga elé, és nagyokat nyelt. Mintha folyamatosan próbálná magában tartani azt a sok mindent, amit titkol.
- Valami régebbi dolog? - suttogta maga elé egy pár perc kínzó csönd után.
Leejtettem a karjaimat az ölembe. És félve biccentettem.
A férfi szemeiben ott kavargott a sok érzelem, amit talán most először sikerült úgy felkavarnom benne, hogy beszéljen is róluk nekem.
Az égre emelte a tekintetét. Én is a plafonra néztem. Mintha mindketten annak a köveiből próbálnánk kiolvasni a válaszokat, amiket mondanunk kéne.
Remus állkapcsa megfeszült, és láttam a szemeiben megcsillanó könnyeket, amik a falból ömlöttek, amit a szíve köré épített, és most végre megrepedt.
Ahogy láttam, hogy mennyire törékeny és kiszolgáltatott állapotba került, hirtelen mindent megbántam amit az elmúlt percekben mondtam.
Megrémített így látni azt az embert, aki, így, hogy kezdtem felnőni, rá kellett jönnöm, hogy őt is gyötrik gondok, ő is lehet gyenge és neki is lehetnek félelmei, holott mindig is egy rendíthetetlen apafigura volt számomra.
Valahogy visszakellett csinálnom, hogy Remus a régi legyen, mert az egész Siriusos ügy egyre jobban elfajult, és nekem szükségem volt valakire, aki stabilan mellettem állt, akkor is ha, teljesen rá kellett nehezednem, akkor is, ha darabokban voltam.
Vettem a bátorságot, és most elég messze nyúltam ahhoz, hogy elérjem Remus vállát.
Az ujjbegyeimmel gyengéden megérintettem a karját, szinte alig értem hozzá. Épp annyira, hogy a férfi megérezze, és rám nézzen.
A legnagyobb lelkierőmet kellett bevetnem, hogy ne kapjam el se a kezem, se a tekintetem, és mindemellé még beszélni is elkezdjek.
De arra végül nem volt szükség.
Miközben a megfelelő szavak után kapkodtam, amik a fejembe tomboló érzelmek viharában repkedtek, Remus megköszörülte a torkát, és megszólalt, végre semmi éllel vagy idegességgel a hangjában:
- Azt hiszem... azt hiszem igazad van, Flower. - mondta, mire teljesen ledöbbentem, holott én voltam az aki percek óta erről próbálta meggyőzni. - Valahol igenis zavar, hogy büntetendő amit csináltál, de az elmúlt években még talán ez a legártatlanabb akciód.
Ezen akaratlanul is el kellett fojtanom egy kuncogást, de láttam Remuson, hogy ő is nehezen uralkodik a mosolyán.
- És be kell ismernem, hogy igazad van, bármennyire is nehezemre esik. - folytatta, és kibámult az ablakon.
Nem szóltam semmit, és igyekeztem nem bámulni, vagy bármi olyat tenni, amivel éreztetem, hogy türelmetlenül várom a válaszát. Mert így volt, de látszott, hogy Remusnak nagyon nehéz olyan hegeket kapargatnia magán, amik ennyi év után se gyógyultak be teljesen. Tudtam, hogyha azt akarom, hogy valamit megosszon velem, ahhoz hagynom kell, hogy magától kínálja nekem fel, mert így is épp elég haladás, hogy tizenkét év tagadás után eljutottunk oda, hogy nem próbál meg eltaszítani ettől az emléktől.
Kifújta a levegőt, és hirtelen az az egy fuvallat is ólom nehéznek tűnt. Mintha annyi kétely, félelem és fájdalom lett volna benne, hogy csak attól az egy levegőtől a férfi egy tonnával könnyebbnek érezné magát.
Tudtam milyen érzés. Pontosan ezért maradtam csöndben, és hagytam, hogy megtalálja saját magát.
- Tudod, Flower, Sirius nem volt mindig rossz ember - feltette a kezét, mikor már látta hogy elfintorodom. - Had mondjam végig. Én Siriusnak ismertem azt az oldalát aki egykor a legjobb barátom volt. Akivel együtt csináltunk ezt a térképet. És ott volt... Édesanyád is.
Nagyot nyelt, és összeszorította a szemeit. Nagyon megviselte az egész, hát még az, hogy nyíltan beszélnie kellett róla. Könnybe lábadt a szemem, szinte éreztem a fájdalmát, annyira megviselt az arca, és az a rettent, sebezhető testtartás, amivel soványabbnak, törékenyebbnek tűnt mint valaha.
- És elég nehéz, még a mai napig elhinni, hogy akivel másodikosként ezzel a térképpel lógtunk a konyhára nassolni éjszakánként, az most kint bújdosik valahol a vadonban, a hatóságok pedig azért keresik, mert végzett egy tucat emberrel. - Remus a hajába túrt, és csak meredt maga elé. - Még felnőttként is nehéz hideg fejjel gondolkodni most. Talán idősödöm, de lehet sose leszek elég érett ahhoz, hogy felfogjam, hogy az az ember kint már nem Tapmancs, hanem egy bűnöző, és el kéne engednem végre.
Csendben maradtam, mert fogalmam sem volt mit élhetett át. Sajnáltam természetesen, és bármit megadtam volna, hogy könnyíthessek a terhén, de mivel én nem ismertem apámnak semmilyen emberséges oldalát, nekem ő mindig is egy gyilkos volt és az is marad... Bennem egy olyan darabka sincs, ami kötődne hozzá, nincsenek közös emlékeink, nekem egyetlenegy okom sincs őt szeretni, megbocsátani neki, vagy valaha is arra gondolni, hogy megérdemel még egy esélyt.
Bárhogy próbáltam, nem tudtam magamba fecskendezni azt a fájdalmat, ami Remus szemeiből sugárzott. Nem tudtam emlékezni egy olyan emberre akit soha nem ismertem.
Főleg azután, hogy elvett valakit, akit miatta szintén soha nem ismerhetek meg.
- Sok emlék lakik ebbe a térképbe, Flower - nézett a papírra a férfi, és a szeme mintha hirtelen felcsillant volna, mintha épp újjá élné fejben valamelyiket.  - Ha mesélni tudna, talán napokig itt ülhetnénk, és hallgathatnánk. Nekem ebbe van a gyerekkorom, a kamaszkorom, és minden ami azelőtt történt, hogy egy éjszaka alatt elvesztettem Jamest, Lilyt, Siriust, Florát...
A kezem teljesen magától lendült. Remus vállába kapaszkodtam, kétségbeesetten mint egy utolsó mentőövbe, és próbáltam a tenyeremen keresztül elvenni minden fájdalmat, vagy beleadni azt az erőt, ami valahogy eddig életben tartott engem.
Bármit, csak soha többé ne lássam ennyire kiszolgáltatottnak és szomorúnak.
És a legrosszabb érzés az volt, hogy valahol én tehettem erről, hisz idehoztam a Tekergők Térképét, majdnemhogy az egyetlen kézzelfogható emlékét a régi, gondmentes életének, a barátainak, és olyan sebeket téptem fel, amiken keresztül Remus kivérezte már egyszer a boldogságát, az élete gondtalan felét.
És ehhez nem volt jogom, de mivel fogalmam sem volt arról, mekkora károkat okoztam ezzel, sőt, alig pár hónapja tudom azt is, hogy a térkép amit Fredék Fricstől loptak el, azt apám, Remus és az édesanyám közösen készítettek el, amikor annyi idősek voltak, mint most én, ezért csak azt tudtam tenni, amit eddig is, esetlenül bocsánatot kérni.
- Sajnálom... - suttogtam.
Megtöröltem a szemem, és Remusra bámultam, a szemem akkorára nyitva, mintha azon keresztül akarnám magamba szívni a férfi megbocsátását.
- Erről nem te tehetsz, és ezt utoljára mondom el! - fogta meg a vállam Remus, és így úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha két birkózó lennénk.
Valahol azok is voltunk, mindannyian régi emlékekkel és sérelmekkel küzdöttünk meg épp.
És vesztettünk volna ellenük, én legalábbis biztosan, ha nem kapaszkodhatunk egymásba.
- De felelősnek érzem magam. - szipogtam.
- Fogalmad sem lehetett róla. Jó, akkor szólhattál volna, amikor megtudtad az álnevek alapján kiké volt, de épp akkora sokk lehetett neked, mint nekem tegnap meglátni...
- Nem szabadott volna megtartanom...
- Flower! - csattant fel, mire azonnal elhallgattam, de pár könnycsepp még mindig folytatta amit szavakkal kezdtem el. - Még örülök is, hogy így találkozhattam vele újra.
- E-ezt hogy érted?
Remus elmosolyodott, de olyan keserűen, hogy kirázott a hideg.
- Mikor tegnap megláttam az ajtóban heverni, lehetetlen gondolatok támadtak bennem, és így, hogy ma reggel igazoltad magad, nagyon megkönnyebbültem.
- Még mindig nem értelek...
A férfi mosolya megenyhült, és a kezével gyengéden megveregette a vállam.
- Azt hittem erről a térképről, hogy megsemmisült. És hogy mindent el kell felejtenem, ami hozzá köt, hogy úgy tudjak nézni Siriusra, ahogy megérdemli. De mikor tegnap ott hevert az ajtómban, rajta azzal a négy névvel, akik a világot jelentették nekem egyszer... Hirtelen mindent újraéltem. - remegő hangon sóhajtott, majd a távolba nézett, és tudtam, hogy megint olyan helyeken jár, olyan emberekkel, amit sose láthatok és ismerhetek már.
A férfi a hajába túrt, majd rám nézett, és láttam azt a fiatal fiút akit Holdsápnak hívtak, és a fáradt, őszülő tanárt aki Lupin professzorrá öregedett egyszerre.
Talán egyszerre beszélt is belőle mindkettő, mert egyszerre tűnt lelkes beszámolónak és nosztalgikus, régi emléknek amit mondott:
- Tudod, a térkép mindig édesanyádnál volt. Ő volt az, aki ha bárhol elkapták vagy razziát tartottak nála, valahogy mindig kimagyarázta magát, vagy olyan hókuszpókot csinált, hogyha háromszor túrják át a szobáját, akkor se találják meg nála... És mikor tegnap megláttam, hirtelen azt hittem... Vagyis azt akartam hinni, hogy...
Átöleltem Remust, és a mellkasába bólogattam, jelezve, hogy egy szóval sem kell többet mondania. Ő nem tudhatta, hogy én már egy ideje kiderítettem, mi történt anyuval, de nem tudtam magam visszafogni, hisz láttam rajta, hogy a gyász teljesen felemészti. Neki milyen nehéz lehetett, ha én soha nem ismertem anyut, és még így is egy egész éjszakát sírtam át utána egy harangtoronyban, egyedül.
- Azt hitted, ő hagyta ott. - Fejeztem be helyette is.
Éreztem ahogy bólint.
- Ez a pont valahogy máshogy fájt, tudod? Flora olyan volt nekem, mint egy nővér, és neki mertem először elmondani azt is, mi vagyok. Ő mindig ott volt, ha szükség volt rá, és egyszerűen... nehéz feldolgozni, hogy már sose lesz. Hogy hiába szólítgatsz valakit, üres csönd lesz amit kapsz válaszul...
Szorosabban öleltem, és nem törődtem az állam alatt összegyűlő könnyekkel, már az se érdekelt mikor és hogy kerültek oda.
Annyi mindent akartam hirtelen mondani. Vigasztalni akartam, osztozni a terhen, ha kell minden egyes vidám emléket meghallgatni anyuról, csak hogy újra láthassam a fényt Remus szemében.
És ehelyett minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsak mindent, amit akkor mondani akartam. Nem árulhuttam el magam, hisz ha megtudja hogyan, mikor és egyáltalán valóban lefüleltem őket...
Megráztam a fejem. Épp elég volt elejteni tegnap a térképet ahhoz, hogy ekkora gondot okozzak, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kiderítsem hogyan lehetne ennél is nagyobb pofont adni Remusnak.
A tehetetlenség érzése olyan fojtogató volt, hogy kénytelen voltam kibontakozni az ölelésből, mert tudtam, hogyha elszakad bennem az az egy hajszál amin felfüggesztve tartom minden titkomat, azzal visszacsinálhatatlan károkat tehetek, pedig már így sem lesz Remussal a kapcsolatunk ugyanolyan.
Mert a patrónusom óta tudom, hogy van valami láthatatlan ék, ami egyre messzebb lök minket egymástól.
És nekem semmi kedvem nem volt szélesebbre ásni a kettőnk közti szakadékot, csak mert felelőtlen voltam.
Ha már megszereztem ezt a titkot, bírjam is cipelni.
Csendben ültünk egymás mellett, és még a szokásos, felesleges bocsánatkérésemet sem motyogtam el. Tudtam, hogy minden szavam olaj lenne a tűzre, hisz nem érzem amit Remus érez, nem tudom mivel lehetne igazán vigasztalni ilyenkor, és nem akartam bármi bántót mondani.
Néha a semmi is jobb a betegségre, mint a nem megfelelő gyógyszer.
Meredtem magam elé, nem mertem Remusra nézni, mertha könnyeket láttam volna rajta, tudtam hogy nem bírnám ki én se sírás nélkül. És nem tartottam magam elég érettnek ahhoz sem, hogy sírni lássak egy felnőttet, főleg Remust, aki mindig azt mondta semmi baj, és ha volt is, olyan szilárdnak tűnt, hogy el is hittem volna neki, akkor is, ha épp megsemmisül a világ.
Végül ő törte meg a csöndet.
- Tudod Flower... - kezdett bele, mire félénken biccentettem, még mindig nem mertem odanézni. - Ha jobban belegondolok, még jó is, hogy ez a térkép nálad van.
Erre a mondatra a legkevésbé sem számítotam, ezért felkaptam a fejem, és tátott szájjal pislogtam rá.
Remus kuncogott, majd folytatta.
- Azt nem mondom, hogy nem veszélytelen, de jobb "örököst" keresve se találhattam volna neki.
- Ezt nem értem...
Remus újfent csak halkan nevetett, majd megborzolta a hajam.
- Bízom benned Flower, és abban, hogy tudod hol van egy bizonyos határ. Elég érettnek gondollak ahhoz, hogy bánni tudj ezzel és a lehetséges veszélyekkel amik vele járnak - Lóbálta meg a Tekergők Térképét, majd folytatta, amikor semmit se tudtam egy bamba, döbbent arcon kívül válaszolni. - Főleg, hogy látom rajtad, mennyire a lelkeden viseled az egész Black ügyet. És benned még mindig jobban megbízok mint Fricsben, meg hát... Tudod, valahol ott van bennem a fiatal, felelőtlen Holdsáp, aki a világért se mondana le erről a térképről, főleg ha megint így eltűnik évekre.
- De... Én...
- Tanárként nagyon nem helyes amit most tenni fogok, de mint a Tekergők egyik tagja, nem is tudnék jobbat arra, hogyan őrizzem meg az emléküket úgy, ahogy azt megérdemlik. - azzal maga elé emelte a pergament, és a pálcáját előhúzva a közepére nyomta, és ennyit mondott: - A csíny letudva!
Azzal az öt név, és minden vonal, névtábla és mozgó figura szétfoszlott, mintha a tinta kék homok lett volna, amit szertefúj a szél.
Én csak döbbenten néztem Remusra, ahogy gondosan feltekeri a papírt, majd felém nyújtja:
- Vegyük úgy, hogy elejtettél egy üres pergament. A tiéd, és mivel semmi kivetnivalót nem találtam rajta, nem látom akadályát annak, hogy visszaadjam.
Annyira megszeppentem, hogy ellenkezni sem tudtam, hagytam, hogy Remus a kezembe gyömöszölje a térképet.
- De... De hát...
- De hát? - nevetett Remus. - Ez egy üres lap Flower. És bízom benne, hogy te is annak látod, amíg szükséges. A Tekergők Térképére visszatérhetsz akkor, ha elül a zűrzavar Sirius ügyében.
- Biztos vagy benne, hogy ez...
- Jó ötlet? Nem. - vonta meg a férfi a vállát, majd azonnal folytatta, mikor látta, hogy már ellenkeznék. - De bízom benned. És abban is, hogy ezzel nem fogsz visszaélni, főleg a tegnap történtek után.
Csak bámulni tudtam a kezeimben szorongatott üres lapra.
Remus kuncogott egyet a bamba ábrázatomon, majd megfogta az ujjaimat, és köré kulcsolta.
- Nálad méltóbb tulajdonost úgyse találhattunk volna. És mint a Tekergők egyik volt tagja, nyugodtabb vagyok ha ez nálad és nem Fricsnél van. Ezt amúgy is a sors akarta így, hogy pont te találod meg és lopod el abból a fiókból. - kacsintott. - Ki vagyok én, hogy a sors döntésébe beleavatkozzak?
Nagyot nyeltem, és éreztem ahogy a bűntudat végigmarja a torkom. Valóban sorsszerűnek lehetne nevezni, ha tényleg én loptam volna el.
Fura érzés volt bűntudatot érezni azért... Mert nem követtem el bűnt.
Remus utoljára megajándékozott egy kedves mosollyal, majd az asztalán kattogó, kopott, törött mutatójú órára nézett, amit még együtt vettünk egy mugli antikváriumban.
- Na jól van - tapsolt egyet. - Azt hiszem ideje lenne menned, ha sietsz még pont eléred a reggelit. Fürödj is meg, és utána azt javaslom lopd a napot amíg hétvége van. Most nyertetek meg egy kviddics meccset, itt az egész vasárnap a megérdemelt henyélésre.
Megforgattam a szemem, majd a nadrágom zsebébe tömtem a térképet, és úgy döntöttem nem kérdőjelezem meg Remus döntését, hanem azon leszek, hogy ne bánja meg a belém fektetett bizalmat. Ha megtette, jó oka lehetett rá.
- Egy, nem vagyok éhes. Kettő, remélem nem arra célzol, hogy büdös vagyok. Három, én nem is játszottam tegnap. - morogtam, de nem tudtam elrejteni a bárgyú vigyoromat.
Felemelő érzés volt végre felhőtlenül csipkelődni és beszélgetni vele mint régen.
Ki akartam használni, hogy végre megtörik köztünk ismét a jég. Alig egy hete még csak a szemembe se akart nézni, és úgy került mint egy fertőző beteget.
Remus hátravetette a fejét, és olyan jóízűen felnevetett, hogy esküszöm, még a színe is élénkebb lett egy pillanatra. Ezen akaratlanul is mosolyognom kellett, mint a tejbetöknek. Sok lyukat tömött be a szívemen az, hogy így láthatom.
- Véletlenül sem - mondta, miután abbahagyta a kacagást, majd mélyen a szemembe nézett. - Hanem azt, hogy húzos napon vagy túl Flower. Használd ki a pihenést, mert megérdemled.
A szívem nagyot dobbant. Tudtam, hogy visszakaptam a régi Remust.
- Köszönöm - csúszott ki a számon.
A férfi legyintett, és átölelt.
A hónapok óta tartó távolságtartó viselkedése után ez akkora sokk volt, hogy elsőre csak pislogtam bele a mellkasába és azt se tudtam hirtelen, hogy hívnak.
De aztán azonnal kapcsoltam, és engedtem a mellkasomba szétpukkanó buboréknak, ami boldogsággal árasztott el, és a férfi köre kulcsoltam a kezeimet.
Úgy öleltem, mintha attól félnék, szétfoszlik a karjaim között. Mintha bármelyik pillanatban megint felkapná magára a hűvös álarcot, és megint messze lök magától.
Ujjakat éreztem, amik végigszántanak a hajamon.
- Én köszönöm, Flower. - suttogta, majd a mutató ujját az ajkam elé emelte, mikor látta, hogy már kérdezném meg, pontosan mit is. - A korunk ellenére te vagy az, aki mindig felnyitja a szemem egyes dolgokban, és nem is tudom hol lennénk nélküled. Ohh... Fogalmad sincs, mennyire hasonlítasz Florára.
Köpni nyelni nem tudtam.
Olyan intenzív érzések kavarogtak bennem, hogy azt hittem menten összeroskadok. A tegnap este eseményei még mindig teljes letargiában tartottak, de az, hogy elejteni a térképet elég volt ahhoz, hogy Remus olyan dolgokról nyíljon meg, amikről tizenkét éven át makacsul hallgatott...
Egy éve még anya neve is hétpecsétes titoknak számított. Most meg úgy dobálózik a régi emlékekkel róla, mint ahogy én nyáron a kacsakövekkel a tóparton.
Még a térdem is megrogyott alattam egy kicsit, annyira nem tudtam feldolgozni az információkat, hát még az érzelmeket, amiket kiváltottak bennem.
Hatalmas sokk, és annyi egyszerre rövid idő leforgása alatt, hogy egyszerűen túlterhelődtem. Nem tudtam, mit tegyek. Rettegjek a tegnapi incidens miatt, sírjak egy sort a baldachinos ágyam függönye miatt anya emlékére, vagy egy habos kakaóval ünnepeljem azt, hogy Remussal végre megint elmélyült bizalmat ápolhatunk.
Utoljára bátorító szorítást éreztem a vállamon, majd Remus eltolt magától.
Kedvesen rám nézett, majd az ajtó felé biccentett:
- Örülnék neki, ha most elmennél enni valamit, átöltöznél és pihennél.
- Igen, az nem esne most rosszul... - motyogtam, mire Remus nevetve megborzolta a hajam, már vagy harmadjára, ami annak ellenére is jó érzés volt, hogy tudtam, soha többé nem tudom kifésülni.
- Menj - tolt az ajtó felé, majd kacsintott. - Nem felejtettem ám el amit ígértem. Ha túlvagyok az ehónapi teliholdon, akkor ideje lesz elmondanom neked mindent. Épp elég ideig húztam már.
Bólintottam, és zsebrevágtam az ígéretét, mélyen a szívembe, mert tudtam, hogy ez az egy lesz most, ami életben tart addig is.
Mert valahol mélyen tudtam, hogy mi történik akkor, ha kilépek ebből a szobából, vagy ha összefutok az első roxfortos diákkal a folyosón.
A pletykálás, mutogatás és elítélő arcok több lesz, mint valaha.
A tegnapi incidens egy olyan gátat szakított át, amit már nem tudok visszaépíteni.
Ahogy a vesztem felé, vagyis az ajtó felé sétáltam, Remus utánam szólt:
- Ja és Flower - odakaptam a fejem. - A gyengélkedőn töltötted az éjszakát. Aki nem hisz neked, azt küld hozzám, Madam Pomfreyhoz vagy Dumbledorehoz. Értve van?
Biccentettem, mert már teljesen máshol jártam fejben.
Egyre távolabb sodródtam attól a pillanattól, hogy gondtalanul, békésen heverek a tanári kanapén, Remus rám mosolyog és úgy beszélgetünk mint régen, amikor nem voltak sötét titkok, szökött fegyencek és halott édesanyák.
A kezem remegett, miközben megfogtam a kilincset és kitártam az ajtót.
Utoljára hátranéztem, és a félelem, az a fojtogató köd ami körülvett teljesen elmosta előlem a férfi bátorító mosolyát.
Kiléptem a folyosóra.
Mintha minden azonnal hidegebb lett volna, és kigúvadt a szemem, ahogy átöleltem magam, és újraéltem mindent fejben, ami este történt.
Szinte láttam magam rohanni a folyosón, a sötétebb sarkokba pedig minden lelki erőmre szükség volt, hogy ne fekete kutyákat képzeljek.
Hallottam Piton hangját, a lépteket, a morgásokat, és azt, hogy még a huzat is rajtam nevet sikító hangon, ahogy szánalmasan próbálok bejutni Remus szobájába.
Oldalra néztem, arra a szakaszra ami a nagycsarnokra nyílt. Távoli zsibongás hangja szűrödött el hozzám, ahogy a diákok a nagyterembe nyüzsögnek és reggeliznek. Minden bizonnyal úgy terjedt a hír, hogy Sirius bejutott, mint a futótűz, és mindenki ezen csámcsog a reggeli pirítósa mellett.
Elképzeltem mi lenne ha bemennék.
Hány szempár szegeződne rám.
Hányan állnának fel botránkozva, akár tanárok is.
Az a zsibongás azonnal megszűnne, halálos csend borulna az egész teremre.
Én lennék az iskola főattrakciója, de nem az a fajta amit mindenki vár és a legnagyobb tapsvihart kapja.
Hanem az a fajta, amikor a cirkuszba egy halálosan veszélyes mutatványt hajtanak végre, és balul sül el. Síri csönd, hitetlen ábrázatok és felháborodott moraj.
Elfintorodtam, és a nagyterem helyett a harangtorony felé vettem az irányt.
A klubhelység hiába üres most, bármikor visszaérhetnek, és nincs az a vastag ágyfüggöny ami kizárná Parvaiték sutyorgását.
Ki nem mehettem, biztos hogy minden tiltott terület jelenleg, a tegnapi után. Csodálom, hogy Remus most kíséret nélkül elengedett, biztos voltam benne, hogy olyan óvintézkedések születnek majd, mint egy szigorúan őrzött börtönben, csak itt nem a ki, hanem a beszökéstől félnek.
Nekem viszont magányra volt szükségem. Nem álltam készen szembenézni a világgal, sokadjára és ilyen események után biztos hogy nem.
Épp elég szenvedés volt az elkövetkező pár hét.

******

Hazudnék ha azt mondanám, nem ez volt életem legnehezebb roxfortos éve, és abból is a legnehezebb pár hónap.
Szenvedtem. Nyers szenvedés és kínlódás volt az, ami apám bejutását követte.
Annyira érezni lehetett, hogy rajtam keresztül áramlik a gyűlölet Sirius felé, hogy jobbnak láttam amikor csak tudtam, kerülni minden emberi kontaktust.
Már aznap, mikor eljöttem Remustól, kezdődött a pokol.
Alig egy óra nyugtom volt, amíg fent ücsörögtem a harangtoronyban, és lógattam le a lábam a mélybe, miközben a hegyeken túl próbáltam kilesni egy pontot, egy nem létező, nyugodt mennyország kapuit, ahol nincsen Sirius, nincsenek megjegyzések, mutogatások, undok arcok, csak... Én.
Flower. Nem Flower Black. Black az a szó, ami számomra lett olyan, mint mindenki másnak Voldemort.
Ha csak meghallottam, akárcsak futtomba egy sutyorgó társaságtól elcsípve, vagyha valamelyik tanár felszólított órán, összerándultam, és éreztem, hogy úgy rángat meg az a keserű, nyomasztó érzés, mintha aszott, vékony, csontos kezek rángatnának, akik egy bizonyos szökött fogolyhoz tartoznak. Még a nevetése is folyamatosan ott csengett a fejemben, amin az sem segített, hogy a gyaropodó rémálmok miatt ezzel feküdtem és riadtam fel minden egyes éjjel és hajnalban. Még annyit sem aludtam, mint mikor Remussal összevesztünk, mert most még a végtelen kimerülés sem volt elég ahhoz, hogy legyúrjon.
Annyira rettegtem, hogy visszakerülök az elmémnek abba a zugába, amit már teljesen ellepett az apám okozta téboly, hogy egy pillanatra sem mertem lehunyni a szemem.
Dobáltam magam az ágyba, mászkáltam, kimentem a fürdőbe, századjára is vizet fröcskölni az arcomba, hátha jobb lesz, kibámultam az ablakon, majd mikor úgy éreztem, a csillagok is rajtam nevetnek azzal az éles, rekedt hanggal, könnyezve visszabújtam a takaró alá. És ezt a műveletet addig ismételtem, amíg a nap fel nem mászott a hegyek oldalán az égre.
Kimerült voltam, ugyanakkor éber, mint egy szívbajos nyúl. Folyton pörgésben tartott a félelem, és az, hogy órákra jártam, ugyanakkor amint tudtam, már menekültem is olyan helyekre, ahol egyedül lehetek. Folyton mozgásban voltam, és abban is tartottak.
Az első nap még úgy-ahogy sikerült kerülnöm a feltűnést, mivel nem kellett órákra járnom, egész nap dekkolhattam a harangtoronyban.
Lehangolónak hangzik, de felüdülés volt a szellős, csendes helyen kuporogni, nézni a vadregényes tájat, miközben egy óriási vasdarab eltakar mindenki elöl.
Álmos szemekkel pislogtam hol az erdő, hol a hegyek hol pedig Roxmorts csálé tetői felé, miközben próbáltam nem arra gondolni, mi vár rám hétfőtől kezdve.
Próbáltam a hatalmas harang kupolája alá rejteni minden félelmemet és gondomat, hogy ott várjanak meg, amíg én meredek előre, és a szél hátán messze repülök olyan helyekre, ahol nem létezik Sirius, a bajok, halott szülők...
Minden percben azon kaptam magam, hogy már megint tiszta víz az arcom, és szipogok. A lelkem hiába kergetőzött a szélben a madarakkal, egy darabja ott maradt a testemben, és minden egyes alkalommal könnyeket varrt az arcomra. Emlékeztetett rá, hogy bárhova akarok bújni, menekülni, saját magam elől sose fog sikerülni.
Estére megfogalmazódott bennem az érzés, hogy a saját testem lett az én személyes Azkabanom, ahová apám bezárt. Semmit se tehettem, csak retteghettem attól, ahogy másnap erre a testre nézni fognak, ujjal mutogatni, és összetéveszteni egy sovány, görnyedt, tépett férfiéval, akinek ismét sikerült halálra rémítenie mindenkit, és aztán meglógni.
Utoljára szabadjára engedtem az elmém, hogy a lenyugvó nap fényében utoljára elhitesse magával, hogy messze szállhat a hegyek mögé ettől az őrülettől, miközben utoljára pityeregtem egy sort.
Anyu miatt? Sirius miatt? Azért mert tegnap este majdnem meghalt Ron, apám miatt? Mert mindenki azt fogja hinni én hánytam el direkt azt a nyamvadt jelszavas papírt? Mert féltem attól mi vár rám másnap?
A néma zokogásom és a rázkodó vállam válasz volt mindegyikre.
Sose esett még annyira valami a nehezemre, hogy felálljak onnan, és elinduljak a Griffendél toronyba.
Vörös szemekkel és beesett arccal támolyogtam le a lépcsőn és végig a folyosókon, mintha a kivégzésemre mennék. Valahogy úgy is éreztem magam.
Időm sem maradt arra, hogy kiélvezzem az utolsó, nyugodt sétámat, mert mikor befordultam a legközelebbi kanyarban, egy csapat griffendéles elsőssel találtam szembe magam, akik egy kisebb csapatba tömörülve izgatottan pusmogtak valamiről.
Mikor azonban én megérkeztem, azonnal ezernek éreztem azt a pár arcot ami felém fordult, és már nem volt időm visszafordulni.
Égetett az, ahogy rám néztek.
Döbbenet, borzalom és gyanakvás. Egyszerre fúródott a szívembe tüskeként mindegyik érzés, amit leolvastam róluk.
Elhallgattak, és a csöndbe belefájdult a fejem.
Görcsbe ugrott a gyomrom, és leizzadtam teljesen. Mindez egy másodperc leforgása alatt.
De óráknak érződött.
Csak álltunk, bámultunk egymásra.
Éreztem, ahogy az apámnak címzett félelem, undor és utálat végigseper rajtam, beleborzongtam.
Mintha minden egyes elítélő tekintet egy kísértet lenne, ami átrepül rajtam.
Ami megtörte a kínos helyzetet, az az volt, hogy a csapat hátràlt egy lépést.
Féltek. Tőlem.
Mintha én rontottam volna Ronra egy késsel a kezemben.
Mintha én lennék az akit a hatóságok keresnek.
Mintha én lennék Sirius Black.
Ennyi kellett ahhoz, hogy eltörjön bennem a mécses.
A szám elé kaptam a kezem, és hiába fulladtam ki abban, hogy visszatartott síràssal kellett a klubhelységig sprintelnem, meg sem álltam a portréig. Ilyen állapotban fel sem tűnt, hogy a Dàma visszakerült. Túlságosan lekötött az, hogy a saját háztársaim is ellenségnek tekintenek már.
Remegve, számra szorított kézzel pislogtam a portréra.
A dáma felvonta a szemöldökét, és csak a fél szeme rángott meg, mikor nagy nehezen kinyögtem neki a legutóbbi jelszót, amire emlékeztem. Tényleg a halálomon voltam, mert erre se volt eddig példa, hogy én ne tudtam volna a heti jelszót, még a hetedikesek és tőlem kérdezték néha.
- Helytelen - böffentette. - De akkor sem lennék biztos, hogy helyes téged beengedni, ha...
- Jaj, elég már! - csattant fel mögöttem egy hang, épp akkor, amikor már azon voltam, hogy sírva borulok a dáma elé, és hisztérikusan kiabálni kezdek, hogy de nem én tehetek róla, nem én tettem, nem én engedtem be Blacket. - Varacskos Vackor!
Hermione volt az, védőangyalként lépett mellém, és úgy mondta a jelszót, mintha a világ legcsúnyább sértését mondaná, mire a dáma vonakodva, de kinyílt.
A lány megragadta a karom, és annyi erőm sem maradt, hogy ellenkezzek.
- Ekkora hülyeséget! - vetette oda foghegyről a portrénak, miközben maga után rángatott a klubhelységbe.
Se a meleg színek, a kandallóban ropogó tűz nem volt ugyanolyan.
Mert hiányzott a megszokott, családias zsivaj, ami mindig fogadott. Helyette most halálos csönd, és rengeteg szempár. Mind engem nézett. Tátott szájak, halk suttogások amik szellemként vándoroltak a diákok között.
A mellkasomon a szorítás erősebb lett, így hálát adtam a barátnőmnek, aki megállás nélkül vonszolt tovább, odébb túrva az útban lévő diákokat, akiknek a legtöbbje magától is elhúzódott az utunkból, mert elég volt meglátniuk engem.
Felrohantunk a csigalépcsőn, és még hallottam, ahogy Colin Creevey utánam kiált:
- Flower! Igaz a szóbeszéd, hogy te juttatad be Blacket az iskolába?
Eddig bírtam, és a következő fordulóba, ahol már nem láthattak ránk, a falnak vetettem a hátam, és a földre huppantam.
- Ahj Flower! - guggolt le mellém Hermione. - Biztos megint McMillam megint hozza a formáját, ne vegyél mindent ennyire magadra, mert beleőrjíted magad!
De nem ment.
A könnyeim patagzottak, megállás nélkül.
Miért?
Miért tud egy átkozott név befolyásolni ennyi embert egyszerre? Ennyire?
Ismernek két éve, és mégis ennyi elég ahhoz, hogy teljesen megváltozzon a véleményük, egyik pillanatról a másikra?
Hogy teljesen más ember legyek, holott egészen végig ugyanaz voltam?
Vagy nem.
Az ellenséges viselkedés, és az, hogy a Black név erősebb minden szeretetemnél amit a házamba és a Roxfortba fektettem, már engem is összezavart.
Kezdtem elhinni, hogy tényleg bűn az, hogy megszülettem.
Összefolynak az emlékek arról, mi történt ezután.
Ahogy Hermione felrángat a padlóról, és addig ölel, amíg el nem csitul a zokogásom, én pedig úgy kapaszkodok belé, mintha nem lenne holnap.
Majd finoman megkérdezi, hol voltam eddig. Értékeltem, hogy nem szőtte bele a "Tudod mennyire aggódtunk?" szöveget, mertha még valamiért bűntudatot keltettek volna bennem, biztos hogy addig hisztizek ott a hálókörlet előterében, amíg ki nem raknak és vitetnek le Madam Pomfreyhoz nyugtatóért.
Motyogok valamit a harangtoronyról, a gyengélkedőben alvásról és hagyom, hogy a szobába vigyen, megmossa az arcom, majd leültessen az ágyra, és mindenfélét összehordjon arról, hogy minden rendben, majd ez is lecseng.
De tudtam, hogy nem fog.
Fáradtságot színleltem, hogy magamra hagyjon, és egész éjszaka ott fekhessek, könnyekbe pácolva az arcom, azon gondolkodva, hogy ez nem fog lecsengeni. Örökre rám ragasztották ezt a feliratot.
Egyként tekintettek rám apámmal, és az volt a legrosszabb, hogy a rémálmaim csak segítettek abban, hogy ezt el is higyjem nekik.
A fájdalom elviselhetetlen volt, hátmég a tudat, hogy valahol kint ott ólálkodik apám, és talán épp azon nevet azon a karcos, undok hangján, hogy kezdi elérni azt, amit akart:
Hogy magamra maradjak, és belefulladjak a saját gondolataimba és félelmeimbe.
Összehúztam magam, és egy gombócban kuporogtam, miközben a hasam szorongattam, ami folyamatosan görcsölt, mintha belülről akarna valami felfalni. Talán saját magam volt az, ahogy  a valaki, akit mindenki belém látott, elkezdte volna átvenni az uralmat mindenem felett.
Sirius Black befészkelte magát a szívembe, végleg, és idő kérdése lett, hogy mikor kebelezi be teljesen.

******

A hétfő pontosan olyan volt, mint amilyenre számítottam, ha nem rosszabb.
A reggelit kihagytam, ami miatt volt is egy kisebb veszekedésünk Hermionéval. Egészen addig rágta a fülem, hogy ennem kell valamit, amikor már csak azért követtem le a klubhelységbe, mert annyira kivoltam merülve, hogy fizikai fájdalmat okozott vitatkozni vele, de amikor leértünk, és azonnal hárman fordultak egyszerre felém, azzal a döbbent, előítéletes arccal.
Hermione csak bűnbánóan figyelte, ahogy kitépem a kezem az övéből, és visszavonulok a hálóterembe.
A saját háztársaim reakciója fájt a legjobban, hisz ahhoz egészen kezdtem hozzászokni, hogy nem felelhetek meg mindenkinek, elégedjek meg azzal, hogy legalább a griffendélesek szeretnek annak ellenére, ki vagyok.
De mikor már ők is ellenem fordulnak, ahhoz már kevés vagyok. Sodrással szembe tudok úszni, de árvízzel szemben már képtelen vagyok.
Visszarohantam a szobába, és becsaptam az ajtót, de a háztársaim arcának emléke bekúszott a küszöb alatt, és a hátamba mélyesztette magát.
Egy nagy, bő pulóver volt rajtam, annak a garbójába fúrtam az arcom, és vártam a könnyekre.
De nem jöttek, semmi szipogás, csak az eszelős zihálásom, és az ütemes puffanások, ahogy néha beleütöttem tehetetlenségemben a fejem az ajtóba.
Egyszerűen már nem volt erőm, és a könnyeim is elfogytak. Semmi nem maradt azon a reményvesztett ürességen kívül, ami ott tombolt a szobában, és beköltözött a szívembe.
Nem bírtam már. Mindig felkapartam magam a padlóról, még akkor is, amikor azzal gyanúsítottak, hogy diákokat segítek kővé változtatni.
De ez valahogy más volt.
Ott volt Harry is. Ketten kellett szembenéznünk a világgal, és legalább ketten voltunk, akik tudták, hogy semmi sem igaz az ostoba pletykákból.
És most apám ugyanúgy vadászik Harryre, mint mindenki másra. Sőt, immár tudjuk, hogy Harry a főcélpont, hogy Sirius befejezhesse, amit James, Lily és anya halálával elkezdhetett.
És talán igen, most is tudom, hogy én még egy kósza gondolattal sem támogatom Blacket, de valahogy az, hogy gondolkodás nélkül rám hárul minden gyanú, ha megint tesz valamit, hogy biztosan én segítettem neki, biztosan én juttattam be, biztosan én is olyan őrült és eszelős vagyok mint ő... A reakciók alapján az jön le nekem, hogy eltörpül minden eddigi tettem, és harcom amit a Griffendélért, a Roxfortért vívtam meg, a Harryvel kialakított barátságunkal együtt, a nevem mellett.
Hogy elég volt megszületnem ahhoz, hogy utáljanak, hogy féljenek tőlem. Kezdtem elhinni nekik, hogy tényleg nincsen más sorsom, mint Harry Potter történetében a fiatal főgonosz szerepét játszani. Hogy tényleg a sorsom uralkodik felettem, és nem fordítva.
Már nem tudtam sírni, mert ahogy a helyzetet, úgy a hangulatomat is nehezen lehetett fokozni.
Valahogy mondjuk mindig sikerült, de azt hiszem elértem azt a szintet, ahol már annyira fájt, hogy semmit sem éreztem, vagy az agyam magától kapcsolt ki, mert tudta, hogy ennyi teherrel annyira se tudnék funkcionálni mint most. Az már tényleg az a szint lett volna, hogy felállni nem bírnék. Így is nehezemre esett, mert akárhányszor megtettem ítélkező arcok és földbe döngölő megjegyzések löktek vissza a padlóra.
Felemeltem a fejem, és az ablak felé fordultam, ahol a reggeli napfény végigcirógatta az arcom.
Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy valaki nyugtatgat, ugyanolyan lágy hangon, mint amilyen lágy a nap sugarai, és azt mondja minden rendben lesz.
Jelenleg ez a hang csak a fejemben létezett. A saját, kétségbeesett visszhangom volt az, aki tudta, hogyha most ő nem cincál fel a gödörből, akkor senki sem fog.
Elfintorodtam, és azon gondolkoztam, apám biztosan örül most a fejének, hogyha nem is tudott végezni ma senkivel, legalább bennem visszacsinálhatatlan károkat tett.
A hajamba túrtam, és igyekeztem nem gondolni arra a rémálomra, ahol hozzám szólt, és arról beszélt, mennyire hasonlítok rá.
Nem tudtam meddig bírom még, mert olyan határokat feszegettem, amik akkor is a helyemen tartottak, ha belehalok a próbálkozásba.

Életemben nem fordult még elő, hogy szándékosan késsek egy tanóráról.
Idáig.
Vagyis az, hogy tényleg szánt szándékkal kuporogtam ott a padlón, egészen addig, amíg fel nem tudtam kaparni magam egy pohár vízért, amit alig tudtam lenyelni, nem tudom annak számít-e.
Csak arra kellett, hogy valahogy megpróbáljam legyőzni az émelygést, ami azért tört rám, mert az első óránk közös volt a hugrabugosokkal, és amint eszembe jutott az, hogy bizonyára Ernie McMillam indította el azt, amivel ma Colin is fogadott, ki is köptem a csapba amit megittam.
Az idegességtől azt sem tudtam hova kapjak, mert nem csinálhattam meg, hogy óra helyett egyszerűen kiülök a harangtoronyba. Akármilyen pocsék helyzetben voltam, nem bújhattam el, főleg most, amikor már így is mindenki rám gyanakszik, ha egy komplett órát kihagyok, az csak olaj a tűzre. Nem mellesleg ki kapnék mint a tolvaj szarka, mert a szombati után szerintem még vécére is tanári kíséret kell, és ha szabotálom az óvintézkedéseket, nem hogy pontlevonás, de megintcsak mindenki kapja az alapanyagot ahhoz, hogy mindenféle rémmesét találjon ki arról, hogyan juttattom be Siriust a kastélyba.
És miután tizenöt percen keresztül csak bámultam a nyúzott képemre a tükörben és ezt végigvezettem gondolatban, arra jutottam, hogy akkor is lemegyek, ha az első kanyarban elsírom magam attól ami fogad. Mert inkább tovább gázolok a mocsár mélyére, de semmilyen okot nem fogok hagyni, hogy a kelleténél is többet élősködjenek rajtam. Itt már rég elengedtem hogy bizonyítsak. A túlélésre játszottam. Arra, hogy minden rivalda fényt most elkerüljek, és eltűnjek a sötétben, amíg lecseng annyira a rolog, hogy legalább reggelezni le merjek menni.
Így történt hát, hogy a nagy görcsölésbe teljesen megfeledkezve a felszerelésemről, az óra kezdete után tíz perccel én még a folyosón szédelegtem, igyekezve faltól falig közlekedni, nagy ívekben, hogy az út minél hosszabb legyen odáig, és kiélvezzem a biztonságos egyedüllétet.
Ami nyilván nem tartott egy percnél se tovább, amikor Hóborc bukfencezett be elém a legközelebbi páncél mögül, és összehúzva undok malacszemeit nagy levegőt vett és teli torokból énekelni kezdte legújabb költeményét:

Kis kócos, hóbortos, azt hinnéd ártatlan
Amíg kést nem fog torkodhoz álmodban
Vigyázzatok, rettegjetek
Ifjabbik Black itt áll előttetek!

Még csak értelme sem volt annak a nyamvadt versikének, és még kreatívnak se mondanám, ennél még a Potter a gyilkos is nagyobb sláger lehetett volna, pedig az is egy moslék vers volt a kopogószellemtől.
És mégis úgy megszégyenültem tőle, hogy a számra szorítottam a kezem, és addig rohantam, amíg el nem értem a tanteremig, miközben Hóborc vihogása egészen addig kísért el, amíg a viszhang miatt bele nem kezdtem hallani egy eszelős, álmomban sokszor hallott vihogást.
Ha év elején vagy tavaly hallom ezt, nem hatott volna meg annyira. De így, hogy egy hülyén megfogalmazott de igaz képet adott arról, szó szerint mint gondol rólam jelenleg mindenki, túlságosan érzékeny pontokat talált meg ahhoz, hogy emelt fővel hagyjam ott azt az ostoba kísértetet. Forgott velem a világ, és ha nem roskadok neki a falnak mielőtt benyitok, biztos, hogy kidobom a taccsot.
Úgy markoltam meg a kilincset, mintha az életem függene tőle, és berontottam a terembe.
Azonnal megbántam a késést, a szédelgést amivel az időt húztam, sőt azt is, hogy egyáltalán kidugtam az orrom a szobából, és úgy döntöttem meg merem mutatni magam a világnak.
De ha már elő is jöttem, legalább én érkeztem volna meg a legelőbb, hogy amíg beszállingóznak a diákok, hozzá szokok az egyre több bámészkodó archoz. De így kénytelen leszek megküzdeni egyszerre egy seregnyi szempárral.
Kattant az ajtó, és soha nem éreztem még semmit annyira hangosnak, mint ahogy betrappoltam, és becsukódott mögöttem az ajtó.
Úgy éreztem magam, mint akire negyven reflektorfényt vetítenek egyszerre.
Pedig az összes csak egy arc lett volna, ha nem sugározna belőlük az a rengeteg érzés amitől annyira rettegtem.
Tudtam, hogyha valaki fejébe belebújnék és magamra néznék, pont azt a címlapfotót látnám magam előtt, ami nyár elején fogadott apám szökésekor.
Összehúztam magam, és a padlóra néztem. Úgy éreztem magam, mint egy katona, akinek egy hadsereggel kell szembenéznie, miután minden védelmet kibombáztak körülötte.
A suttogás valahol a hátsó padokból indult, és terjedt mint az influenza, egy fél perc múlva már az első sorokban is pusmogtak az emberek, és mindenhonnan legalább egyszer meghallottam a nevemet és a "hallottad, hogy" szót egy mondatban szerepelni.
Felkavarodott a gyomrom, és az az egy pohár víz hirtelen egy hétfogásos reggelivel ért fel, minden erőmre szükségem volt, hogy lent tartsam.
Mindent megadtam volna, ha csak eltűnhetnék mint egy kísértet.
De ehelyett késként szúródtak belém a tekintetek, és a suttogások csak só volt a sebbe.
Remegő kezekkel átöleltem magam.
A helyzeten semmit sem segített, ahogy McGalagony lerakta a könyvét, és éles hangon megkérdezte:
- Megtudhatnám, hogy miért érezte úgy, hogy az óra első tíz perce nem vonatkozik magára, Black?
A Black név olyan volt, mintha egy gránátot dobott volna be a terembe.
Minden suttogás rosszalló motyogássá erősödött, a diákok néha elfordultak, de csak addig, hogy összenézzenek és megforgassák a szemüket, de aztán megintcsak szemtelenül bambultak rám.
A térdem megrogyott, és semmi másra nem vágytam, csak elsprintelni a leghátsó padig, és leülni végre.
Vagyis inkább arra, hogy a teremből is kimeneküljek, sőt, az első vonattal haza utazzak és bezárjam magam az Odú beli szobámba amíg bele nem halok az önsajnáltatásba, de megelégedtem egyenlőre a kevésbé lehetetlen opciókkal is.
- S-sajnálom, Tanárnő.
Csoda volt, hogy ennyit kibírtam nyögni, de a végére még így is elcsuklott a hangom.
De ami ezután jött, na azután már az is isteni csoda volt, hogy nem sírtam el magam ott helyben.
A második sorból ki más, ha nem Ernie McMillam nyújtogatta felém a nyakát, hogy aztán a padtársához forduljon, és fenhangon odamondja neki:
- Lemerem fogadni, hogy azért késett, mert egész éjjel fent volt, és próbálta újra sikeresen bejutattni Blacket a Griffendélbe. - még csak meg sem próbált úgy tenni, mint aki próbál halkan beszélni. - Ilyenkor adok hálát, hogy nem vagyok vele egy házban. Ki tudja, talán már minket rég kinyíratott volna.
Nem értettem, miért volt az, hogy McMillam a világ legnagyobb hülyeségeit hordta össze, és én mégis minden erőmmel azon voltam, hogy ne hányjam el magam idegességemben, vagy sírjam el magam.
Mondhatja bárki, hogy túlreagálom, de mi mást tehetnék, hogyha mindenki más is úgy túlreagálja mint a McMillam félék.
Úgy összeszorítottam a karjaimat magam előtt, hogy levegőt is alig kaptam, miközben a fiú megjegyzését egy hatalmas adag suttogás követte.
Éreztem, hogy a gyomrom megint vet egy bukfencet, és a világ úgy fordul meg körülöttem, hogy engem néz, és minden szögből megfigyel és kinevet.
És amikor már azt hittem szégyenemben odadermedek egy életre, akkor a sok pusmogásnak hirtelen egy kiáltás vetett véget, valahonnan a hátsó padok felöl.
- Lődd már le magad, McMillam
Harry hangját ismertem fel, és annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem a padlót mustrálni.
Felkaptam a fejem, és nagyot dobbant a szívem, mikor Harry kócos feje kimagaslott a többi közül.
Először a hugrabugosra vetett egy gyilkos pillantást, utána pedig ellágyult arccal nézett rám.
Annyira meghatott amit tett, hogy még akkor sem tudtam a halvány de hálás mosolyt letörölni a képemről, amikor McGalagony a helyemre parancsolt, majd mindkét fiút leoltotta, habár Harryt csak látszatból:
- Potter moderálja magát, McMillam pedig legyen szíves az órámon kívül hagyni a sok zöldséget amit tanulás helyett talál ki, hogy szórakoztassa a hozzá hasonló, csekély értelmű tanuló társait. Most pedig csendet, folytatnám a torzító bűbáj ismertetését...
Elindultam, miközben kicsit lelassítottam McMillamék padja mellett, hogy kigyönyörködjem magam a hugrabugos srác vörös, megszégyenült képében.
Onnan tudtam hova kell mennem, hogy McGalagony szavait elfojtott röhögés követte a hátsó padok közelebbi részéről, ahol három vigyorgó arc fogadott: Ron, Hermione és Harry, aki helyet foglalt nekem maga mellett.
Harry lelkes integetése, és ahogy kihúzta a széket, majd levette róla a táskáját amivel foglalta nekem, el is feledtette velem a sok bámészkodó arcot, amik a helyemig kísértek.
Leültem mellé, és viszonoztam a kedves mosolyát, amennyira azt a kimerült, karikás szemeimmel szépen tudtam kivitelezni.
Még mindig a történtek hatása alatt állva bambultam magam elé, és a fáradtság miatt csak próbáltam felfogni amit McGalagony mond, amikor Harry finoman megbökte a pennájával a karom, majd egy pergament csúsztatott elém.
Ennyi állt rajta:

Jól vagy? Nagyon eltűntél tegnap, aggódtam.

Mikor már vettem volna fel magam mellől egy lúdtollat, hogy írni kezdjek, akkor esett le, hogy a nagy idegeskedédbe reggel minden cuccomat fent felejtettem a klubhelységbe. Átkozva magam a lehető leghalkabban kértem egyet Rontól, majd Harry tintás üvegét magam elé húzva megírtam a választ:

Igen. Csak kicsit meghúztam magam. Próbáltam kerülni az olyanokat mint az előbbi.

Harry kezének pöcköltem a papírt, és amíg ő körmölt rá, a kezembe vettem a hajam, és csavargatni kezdtem. Borzalmasan indult ez a nap, és egész héten nyomasztani fog ez az egész, főleg hogy tudom, hogy McMillam kis megjegyzése csak a kezdet volt, de akkor is rettentően jól esett a barátaim törődése.

Meg tudom érteni. Máskor szólhatsz, szívesen odaadom a köpenyt vagy ilyesmi.

Szinte sírni tudtam volna, sőt, ha akarok olyan törékeny állapotban még sírtam is volna, ahogy Harry válaszát olvastam.
Ezért jöttünk ki mi olyan jól, és ezért hangolódtunk össze teljesen már akkor, mikor első osztályban egy kupéba kerültünk.
Mindig pontosan tudta mit élek át, mire van szükségem és hogyan tud mint barát támogatni.
Nem leszidott, amiért nem lehetett rólam egy napig semmit se tudni, hanem mivel pontosan tudja milyen az, amikor semmi másra nem vágysz, csak elmenekülni a világ szeme elől, még fel is ajánlja a segítséget. Mert tudja, hogy néha pontosan az kell, hogy csak rád terítsenek egy láthatatlanná tévő köpenyt, mert ami az alatt történik, az alatt is marad. Sírhatsz, tombolhatsz alatta, a külvilágnak nem létezel és úgy adhatod ki magadból, hogy ebből ő nem kap semmit.
Talán ezért szerettem annyira a harangtornyot. Harry köpenyére emlékeztetett a nagy, öreg harang.
Egy hatalmas kupola, ami alá minden bajomat beseperhetem, és elbújhatok mögé, nyomtalanul ha úgy akarom.

Köszönöm.

Írtam, mire Harry rám nézett, és biccentett, tátogva egy néma "nincs mit"-et.
Ezután a pár szóváltás után és azzal, hogy az óra hátralévő részében néha meglökte finoman a kezem, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, a félelmem, hogy egy évnek fog érződni az egész, elillant. Ahogy a tanóra is, és azon kaptam magam, hogy kicsengetnek, és hiába tűntem el egy egész napra, a barátaim tárt karokkal fogadtak vissza. Sirius vasárnap hajnali incidense ellenére is.
Tudtam, hogyha menekülni akarok valahova, hozzájuk mindig megtehetem.
Ilyen gondolatokkal az óra vége üdítően hamar érkezett el, és azon kaptam magam, hogy már állok fel, hogy vonuljak ki a szünetre kiözönlő diákok után, persze kicsit lelassítva a lépteimet, hogy minél üresebb legyen a folyosó, mikor kiérek.
Harryék mellettem sétáltak és igyekeztek mindenkire szúros szemmel nézni, aki engem bámult, amiért legszívesebben ott helyben a nyakukba borultam volna, ehelyett viszont próbáltam a szédülés ellenére egyenesen sétálni a padok mentén, ugyanis több mint egy napja lassan semmit se ettem, és aludni is egy húsz perc erejéig voltam képes. Fogalmam sem volt hogyan maradtam eddig talpon, és valószínűleg a következő terembe menet is ezen töröm a fejem, ha McGalagony nem szól utánam az utolsó pillanatban:
- Black! - A nevem hallatán összerezzentem, és gyomorgörcsel küzdve fordultam vissza az ajtóból, pedig már nagyon közel jártam a kiúthoz. - Egy percre...
Nyeltem egy hatalmasat, majd küldtem egy kétségbeesett pillantást a barátaimnak, akik annyit tudtak tenni, hogy bátorítóan megszorították a kezem, majd együttérző arccal becsukták maguk után az ajtót. 
Remegő kezekkel sétáltam oda McGalagony elé, és megálltam előtte, de véletlenül sem néztem rá.
- Mint a házvezető tanárod, kötelességemnek érzem, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. - nem kerülte el a figyelmem, hogy tegeződni kezdett, és az sem, hogy a hangja lágyabb és törődöbb lett, magához képest is. - Tudom, hogy a hétvégi események után a hátad közepére sem kívánsz ilyen kérdésekkel, de azt tudnod kell, hogy feladatom megvédeni a diákjaimat, ha kell Blacktől, ha kell a többi tanulótól. Nem tűröm el McMillamtől, hogy ilyen badarságokat híreszteljen az én házam tanulóiról, az én jelenlétemben legalábbis biztos nem.
Tátott szájjal meredtem a tanárnőre mire a mondat végére ért, és annyira meghatott és meglepett egyszerre amit mondott, hogy nem tudtam uralkodni magamon, és elérzékenyülten szipogtam:
- Köszönöm, McGalagony professzor!
- Szóra sem érdemes - legyintett a szigorú tanárnő, majd folytatta: - Viszont cserébe elvárom, hogy időben érkezz legközelebb, mert így jogosan bünthetem az ilyesmit pontlevonással, míg a késésért már a kísérőtanárnak meg kellett tennie a te esetedben. A biztonsági intézkedések rád is vonatkoznak, és pont azért veszem komolyan ennyire a te esetedben is, hogy lásd, elhiszem, hogy a jó oldalon vagy. A fontos réteg pontosan tudja, hogy ami múlt éjjel történt, ahhoz neked semmi közöd nem volt. Világos?
Annyira szíven érintettek az igazgató helyettes törődő szavai, hogy muszáj voltam összeszedni magam és a bólogatni szavak helyett, mert egy hajszál választott el attól, hogy könnyekben kifakadva átöleljem McGalagonyt.
Hirtelen minden, amitől egy órája rettegve fent kuporogtam a hálókörletben, mind kicsit halványodott, összement és kevésbé lett ijesztőbb.
Erőt pumpált belém az, hogy a Roxfort egyik legrettegettebb tanára, a szigorúság bálványa, akit mosolyogni és évente egyszer láttunk, kijelenti, hogy mellettem áll, hogy számíthatok rá, hogy hisz nekem.
És ha valaki, hát McGalagony véleményére adni lehet.
Legalabb nekem nem szabad megzavarodnom vagy akár egy pillanatra is kételkednem abban, hogy mivan ha mégsem tudok másmilyen lenni mint amilyennek apám szánt engem.
Szó szerint kijelentette, hogy nem csak a biztonságom miatt, de azért is ragaszkodik ahhoz, hogy betartsam az iskola protokollját, hogy tisztára mossam a nevem.
Ha nem motyogtam el negyvenszer egy bárgyú köszönömöt, miután McGalagony mondta, hogy induljunk meg a következő órára, akkor egyet sem.
És amikor megállított, és megveregetve a vállam azt mondta:
- Ne felejtse, hogy nincs egyedül.
Na ekkor biztos voltam benne, hogy a könnyem is kibuggyant, sok ideje először örömömben. A barátaimnak nem győztem magyarázkodni, mikor látva az arcom azonnal kérdésekkel bombáztak el.
A szívem, ha csak egy kis időre is, de nyugodt maradt, és ideje lett arra, hogy kicsit összeszedhesse a szilánkjait.
Mert olyasvalamit adott ezzel nekem a professzor asszony, amibe kapaszkodva már láttam a kiútat a káoszból.

******

Szóval az incidens után elég kellemetlenül indult a hetem.
És a kedvem épp csak egy fikarcnyival lett jobb miután beszéltem McGalagonnyal.
Ugyanis hiába tudtam, hogy ő mellettem áll, nem a professzor asszony megvető tekintetét kellett minden egyes alkalommal eltűrnöm amikor elsétáltam egy diáktársaság mellett, és nem az ő hangját hallottam, ha valaki összesúgott mögöttem, akkor is, ha csak órára tartottam épp. Végtelenül idegesített, hogy már az is gyanús volt mindenki számára ha levegőt vettem, és ha tüsszentettem is mellé, már azonnal mindenki megugrott a helyébe és szent meggyőzödésük volt, hogy ez is valamilyen gonosz terv része.
Nevetséges volt, de tudva, hogy valódi félelem és utálat bújik meg mögötte, nem tudtam vele nem foglalkozni.
Továbbra is gyakori látogató voltam a harangtoronyban, csak már sokkal biztonságosabban, így, hogy Harry ideiglenesen lepasszolta nekem a láthatatlanná tévő köpenyét.
Nem kérdezte meg csatlakozhat-e, vagy hogy egyáltalán hova tűnök ilyenkor, és sose ő kérte vissza, mindig megvárta amíg elintézem a napi elvonulásomat, és visszaadom neki.
Megszokott rutinná vált, hogy átfagyva, de legalább kibőgve a napi stresszt, éjjel visszasomfordáltam a klubhelységbe, ahol a fiú volt már csak egyedül, csendben olvasva, tanulva vagy épp elbóbiskolva várt rám. Mindkettőnknek előny volt, én sírhattam egy sort nyugodtan, lelógatva a lábam ezer méter mélyre, Harry pedig legalább a napnak ebben a szakaszában tanult, amíg nem volt jobb dolga. Csak is ezért nem éreztem bűntudatot amiért virraszt miattam, mert láttam, hogy produktívan tölti az időt. Konkrétan rávettem ennyivel arra, amire Hermione két éve képtelen.
És minden este ott várt.
Sose kérdezte hol voltam, mit csináltam, mi tartott eddig. Csak is egyetlenegy kérdés ha hangzott el a szájából:
- Minden rendben?
Válaszoltam. Néha szűkszavúan, néha pedig egy-két dolgot elmondtam neki ami nyomasztott épp, és akkor mindig kicsit lent maradtunk beszélgetni. Ilyenkor feltöltődtem azzal, amit az elzárkózással nem tudtam megkapni: az időtöltést a legjobb barátommal, amiért sose tudok elég hálás lenni, hogy megadta nekem mégha ilyen formában és körülmények között is.
Egy öleléssel búcsúztunk, és én mindig meghatottan, örömkönnyekkel lopakodtam vissza az ágyamba, és mosolyogva húztam a fejemre a takarót.
Harry egy olyan barát volt, amilyen soha más nem volt nekem. Eleve mély barátságot ápoltunk a sok, közösen megélt kaland miatt, de ilyenkor bizonyosodott be igazán, hogy nem csak a közös traumák kötnek össze. Harry megértett. Valahogy átlátott azon a bonyolult hálón, ami a lelkemet szőtte be, kibogozta és olyan közel tudott furakodni a szívemhez, amit senki másnak nem engedtem volna, de ő megtalálta oda az utat. Talán ez volt a barátságunk egyik legnagyobb fordulópontja, ez az időszak.
Mert nem volt tolakodó. Nem nyúlkált bele a zavaros vízbe ami a lelkemben kavargott, hanem csak leguggolt a partra, és kedvesen nézte a víztükröt. Beszélt hozzá, de csak átvett a terheimből, és nem adott.
Azzal, hogy segített, soha nem faggatott, de meghallgatta amit mondok neki, és nem akart érett felnőttet játszani azzal, mint amivel mondjuk Hermione, hogy folyton megszid, amiért ilyenkor mászkálok egyedül a kastélyban.
Harryvel rutinná váltak a késő esti találkák a klubhelységben. És annyira könnyített rajtam, hogy éjszaka a fiú kedves, bátorító szavaival és ölelésével fekhetek le, hogy a rémálmok ellenére a húsz percből néha két órányi alvás is összejött. Ami igenis haladás volt, bárki bármit mond. Sose tudom ezt eléggé megköszönni a fiúnak.
Persze aztán másnap az egész cirkusz kezdődött elölről, ezért nem voltam hajlandó lemondani az éjszakai kilógásaimról, mert mással nem tudtam levezetni azt a stresszt, amit a diákok viselkedése okozott.
Ezzel mondjuk megszegtem a McGalagonynak tett ígéretemet, de egyrészt amiről nem tud az nem fáj neki és nekem erre szükségem volt ahhoz, hogy ép ésszel kihúzzam az évet, nem mellesleg pedig a Roxfort kitett magáért, mint mindig, ha a diákok védelméről volt szó.
Apropó, a kérdés jogos lenne, hogy lehet az, hogy apám bejutása után nekem még volt merszem az éjszakai túráimra a harangtoronyba. Nos, a válasz egyszerű, a tanári kar olyan biztonsági intézkedéseket tett, hogy bíztam benne, hogy most jó ideig védve vagyunk Siriustól.
Először is, Flitwick professzor kiképezte rá a tölgyfaajtót, hogy felismerje Blacket. Malfoy a minap el is sütött egy viccet nekem, hogy "Black, viselj maszkot, mert beriaszt rád ha meglát", amivel tíz pontot vesztett a házunk, mert Harry erre előkapta a pálcáját, és bokaragasztó átkot szórt a mardekárosra. Aznap éjjel a kelleténél többet sírtam a toronyban, de cserébe többet maradtunk lent Harryvel, és addig beszélgettünk, amíg csak nevetni nem tudtunk az ügyön. Hatalmas öleléssel jutalmaztam aznap éjjelre a fiút, habár ezzel nem tudtam egy kicsi se kompenzálni amit értem tett.
Frics egész nap fel-alá szaladgált a folyosókon és a falak repedéseitől az egérlyukakig mindent bedeszkázott, így az egész Roxfort belseje egy befoltozott kabátra kezdett hasonlítani.
Sir Cadogan festményéről pedig annyit, hogy a kudarcot vallot jelszavas rendszere miatt érdemi felismerés nélkül felmentették a tisztségei alól, és visszaköltöztették a kihalt, hetedik emeleti lépcsőfordulóba.
A Kövér Dáma, mint azt láthattuk, teljes restauráción esett át, és újra elfoglalta az őrhelyét. A rettegése azonban még mindig nem múlt el, és csak azzal a feltétellel volt hajlandó visszatérni az állásába, ha őt magát is őrzi valaki, habár én a legkevésbé sem voltam érdekelt az egészben, miután múltkor olyan ellenségesen viselkedett velem.
De persze valakire szükség volt, hisz a Griffendél tornyot, főleg hogy Ron majdnem áldozat lett múlt éjjel, nem hagyhatták védtelenül, ezért a portrénk mellé szerződtetek néhány tagbaszakadt biztonsági trollt, akik fel-alá cammogtak a folyosón, mordulásokkal beszélgettek és időtöltés gyanánt a furkósbotjaikat méricskélték.
Ez viszonylag nehezítette a bejutásom éjszakánként, de ennyi áldozatra igazán hajlandó voltam, még akkor is, ha majdnem lebuktam néha, mert iszonyatosan kellemetlen volt trollok mellett elosonni anélkül, hogy ne rohanjak vagy fejeljek bele valamelyik melák botjába vagy fatörzs vastagsú végtagjaiba. A trollokkal a két éve történt Halloweeni baleset miatt amúgy is... Nehezen jövök ki, és a mai napig görcsbe ugrik a gyomrom tőlük.
Viszont az éjszakai túráim amellett, hogy Harryvel közel hoztak minket egymáshoz és kellőképpen ki tudtam dühöngeni magam a holdfény sütötte tájat nézegetve, arra is jók voltak, hogy érdekes... Felfedezéseket tegyek.
Amikor először jöttem vissza egy ilyen kiruccanásomról, és épp átfagyva, kisírt szemekkel, összerándulva minden apró neszre jobb dolgom is volt, mint megfigyelőset játszani, akkor még nem tűnt fel.
Mikor azonban Sirius felől egy kósza hír sem érkezett, és én is egyre rutinosabban tettem meg oda-vissza az utat, és mondjuk sikerült bent tartani addig és a toronyban ki is engedni mindent amit akartam, akkor kezdtek szemet szúrni egyes dolgok.
Például az, hogy a harmadik emeleten a félszemű boszorka szobrát nem őrzik, és nem is kerítették el. Éppen visszafele jöttem, és azon gondolkodtam mennyit zúdíthatok a lelki szemetemből Harryre amiért még nekem sem lenne bűntudatom, de amikor kiszúrtam, hogy a púpos banya figuráját teljesen őrizetlenül hagyták, mindenről megfeledkeztem, és úgy sprinteltem vissza a klubhelységbe, mint még soha, a nagy siettségben a fejemről le is csusszant a köpeny, amivel a frászt hoztam Melák Millie portréjára, aki a bűbájtanterem mellett lógott.
Visszaérve Harry arca azonnal felragyogott amikor meglátott, amibe kicsit belepirultam, mert eddig még csak oda sem figyeltem az ilyen apró gesztusaira, mindig az volt az első, hogy levágjam magam mellé, fáradtan a háttámlának dőljek, és halkan beszélgetni kezdjünk, általában arról, hogy vagyok éppen.
Annyira létfontosságúvá váltak számomra az ilyen beszélgetések, hogy őnző módon sose voltam hajlandó lemondani róluk, és akár egyszer is megkérdezni, Harry hogy érzi magát.
Amiért később a falba vertem a fejem, mert rendben, nekem se könnyű, de apám konkrétan Harryre vadászik, és én meg naphosszat sajnáltattam magam.
De akkor sem a lelki nyűgjeim, se a bűntudat nem létezett, hanem izgatottan lepattantam Harry mellé, aki kíváncsian hajolt közelebb, elvégre felüdülés lehetett végre neki, hogy nem világfájdalmas arccal és nulla életkedvel állítok vissza.
Elhadartam neki amit észrevettem,  és láttam az arcán, hogy pontosan ugyanaz jár a fejében mint nekem.
Úgy tűnt, Fred és George nem alaptalanul állították, hogy rajtuk kívül senki nem tud a szoborból kiinduló titkos alagútról.
Napok óta először tűnt fel az arcomon a régen látott, cinkos mosoly, és végre először nem az volt a téma, hogy sikerült-e eleget sírnom, hanem az, hogy talán megint tudunk egy kiruccanást tenni Roxmortsba.
Aznap éjjel láttam Harryn, hogy boldoggá teszi az, hogy engem végre annak láthat, és miközben azt ecsetelte, mikor és hogyan kéne igénybe venni a titkos járatot, és a zöld szeme úgy csillogott mint régen, amikor semmilyen azkabani fogoly miatt nem kellett aggódnunk, úgy éreztem, hogy a szívem a kelleténél kicsit izgatottabban dobban fel.
Betudtam annak, hogy Harry végre elérte azt, hogy hetek óta először a mellkasomban uralkodó hideget felmelegítse az öröm és izgatottság.
Aznap még a megszokottnál is vidámabban bújtam ágyba, és magam sem tudtam miért, de kuncoghatnékom támadt, és amíg el nem bóbiskoltam, Vadóc mellkasát cirógattam, és újraéltem magamban a ma esti beszélgetésünket. Még Hermione sem szólt be semmit, annyira meglepte, hogy ilyen kedvemben jöttem vissza, és az elmúlt időben ez olyan ritkaság számba ment, hogy a világért sem rontotta volna el.
Aznap több mint négy órát sikerült aludnom!

Másnap természetesen első dolgunk volt ezt Ronnak is elújságolni, hisz akire a legjobban számíthattunk, hogy asszisztál az ötletünkhöz, az ő volt.
Persze miután ráaludtunk egyet Harryvel és megbeszéltük, mit mondunk Ronnak, nekünk is akadtak kételyeink, hisz mégiscsak, a Roxforton kívül szinte teljesen lenullázódik a védelmünk Siriussal szemben.
Ezért az első dolgunk inkább az volt, hogy kikértük Ron véleményét, amiben beismerem, volt némi hátsó szándék, ugyanis tudtuk, ha van valaki, akkor ő biztosan áldását adja az egészre, és megnyugtat afelől, hogy jó ötlet. Nekünk pedig erre a visszajelzésre volt szükségünk.
- Szerinted szólni kéne róla valakinek? - kérdezte Harry, mikor elcsíptük Ront reggeli előtt a klubhelységben, mert épp nem lógott rajta egy adag kíváncsi diák (erről mindjárt).
- Már tisztáztuk, hogy Black nem azt az utat használja - legyintett a vörös.
- Az mondjuk igaz, akkor be kellett volna törnie a Mézesfalásba, arról meg hallottunk volna... - jegyeztem meg halkan, majd összevigyorogtam Harryvel, és belecsaptam a tenyerébe, miután Ront egy újabb adag lelkes "rajongó" lepte el.
Na igen, Ron.
A fiú egy csapásra híres lett. Roxforti pályafutásunk alatt először fordult elő, hogy a diákok többet foglalkoztak vele mint Harryvel vagy velem, ami ebben az évben igazán nagy szó, tekintve, hogy az én apám az a bizonyos sorozatgyilkos aki bekörnyékezte az iskolát. Harry meg Harry, ő mindig is főattrakció volt az iskolában.
És Ron, aki Harry és mellettem, hát még a bátyjai mellett sose tudott igazán kitűnni, le sem tagadhatta, hogy roppantul élvezi a reflektorfényt, én pedig le se tagadhattam, mennyire ellenzem ezt. Természetesen örültem volna annak, hogy Ron végre tündökölhet, de felkavarodott a gyomrom, ha arra gondoltam, milyen áron.
Főleg, hogy látszott rajta, hogy még nem heverte ki az incidenst, de kézségesen számolt be a történtekről minden érdeklődőnek. És ilyenkor én általában messze húzódtam tőle. Egyrészt, mert a figyelem még ilyenkor is megoszlott, és ha ott voltam valamelyik ilyen beszámolónál, nos, olyan pillantásokat kaptam, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna, mintha én lennék a rémalak Ron meséjében. Másrészt pedig, nem bírtam hallgatni.
A tény, hogy apám majdnem végzett a fogadott öcsémmel, és nekem ezt a történetet bármilyen formában is újra kéne hallgatnom, olyan érzéssel töltött el, hogy órákon át nem volt étvágyam.
Ilyenkor hallótávolságon kívül mentem, és igyekeztem minden másra gondolni csak arra nem, de még így is előfordult, hogy mikor épp mentünk volna órára, és egy csapat érdeklődő elkapta Ront, hiába siettem el amilyen gyorsan csak tudtam, még így is hallottam ahogy drámai hangon mesélni kezd, mintha csak tábortűznél ülne és rémmesét mondana, hogy a frászt hozza a táborozókra:
- ... Szóval aludtam, és egyszer csak olyan hangot hallottam, mint amikor elszakad valami. Először persze csak azt hittem, hogy álmodom, de akkor megcsapta az arcom a huzat. Erre felébredtem, és látom, hogy le van szakadva az ágyam függönye. Átfordultam a másik oldalamra... És ott állt fölöttem. Olyan volt mint a csontváz... Hosszú, csimbókos haj, és a kezében egy iszonyú nagy kés. Legalább harminc centis volt a pengéje... Rám nézett, én meg őrá, és akkor elkezdtem ordítani, ő meg elmenekült.

Ilyenkor mindig összeszorítottam az állkapcsom, és a kezemet összefontam magam előtt. Az egyik legnehezebb az egészben az volt, hogy hallanom kellett, ahogy Ron részletesen leírja az arcot, ami engem már hónapok óta gyötört az álmaimban, és tudva, hogy Ron szemtől szemben állt az arc tulajdonosával, hogy egy perc választatott el attól, hogy őt is elveszítsem Sirius miatt...
Nagyon érzékeny lettem a témára, ugyanis rengeteg minden más lenne, ha apámat nem kísérti meg a rossz oldal akkor. A mai napig lehetne édesanyám.
Ez akkora pofon volt, aminek sokáig égett a nyoma az arcomon, és csak belegondolni, hogy... Ron is ugyanúgy eltörlődjön az életemből mint anya... És igenis fent áll a veszélye, hisz mindenki azt hitte, ha van egy hely, ahova Sirius nem juthat be, az a Roxfort, és mégis...
Ez az árnyék ott lebegett velem, folyamatosan, és csak hallgatni az egészet, olyan borzalmas érzésekkel töltött el, hogy remegtem tőle.
És épp egy ilyen beszámolást hallgathattam végig megint, a kezemben reszketett a bájitaltan könyv amiből épp tanultam, ahogy amögé rejtettem az arcom, amire rá volt írva a gyötrelem és szorongás Ron szavai miatt...
Már alig vártam, hogy az ostoba másodikos libák odébb menjenek, és felnézhessek a lapokból anélkül, hogy vagy elsírom magam, vagy felidegesít az arc, amivel közben engem méregetnek...mert persze a Flower-utálat sose maradhatott el.
- De miért? - fordult Ron Harryhez, miután a hallgatóság végre valahára szétszéledt, és én megkönnyebbülten csaphattam le a könyvet magam elé, hogy utálkozva bámuljak utánuk. - Miért menekült el?
Hiába kavart fel a téma, erre még én is fülelni kezdtem, pedig legszívesebben egész nap Bimba szuperbiztos fülvédőiben flangáltam volna, csak ne kelljen újra és újra hallani a sztorit, de az, hogy mi vette rá apámat arra, hogy kereket oldjon, engem is érdekelt.
Pont belőle nem néztem volna ki, hogy elmenekülne, anélkül, hogy... Befejezi amiért annyi ideje próbál bejutni ide.
Miután eltévesztette az ágyat, miért nem hallgatta el Ront, és ment tovább Harryhez? Black, aki tizenkét évvel korábban gátlástalanul legyilkolt egy csomó ártatlan embert egy nyílt utca közepén, megijedt volna öt fegyvertelen gyerektől, akik közül négy ráadásul aludt? Nem ismerek rá, ha Ron nem tudta volna pontosan leírni a kinézetét, azt hittem volna, hogy tényleg az egész a képzelete szüleménye.
- Talán rádöbbent, hogy nehéz lesz kijutnia a kastélyból, miután felverted az egész házat a kiabálásoddal - szólt töprengve Harry. - Mindenkit meg kellett volna ölnie, hogy eljusson a portrélyunkig... Odakint meg tanárok várták volna.
- Ez akkor se rá vallana - nyögtem közbe. - Ha sikerült bejutnia a kastélyba, meg egyáltalán lelépnie Azkabanból, akkor nem most kezdte el az egészet kitervelni. Nem lőne mellé azzal, hogy megszaggatja az első ágy függönyét amit talál, belenézett volna, hogy biztos lehessen abba, megtalálta azt, akiért jött.
- Ez mondjuk igaz - vakarta meg az állát Ron. - De akkor mégis mit akart tőlem?
Megvontam a vállam, de közben úgy haraptam a szám belsejét, hogy a vérem is kibuggyant.
Ha Sirius Ron ágyához ment, akkor pontosan tudta mit akar, és az Ron élete volt.
Csöndben maradtam, mert én tudtam a választ, beleláttam apám fejébe, ez volt az egyetlen előnye annak, hogy a lánya vagyok, és hogy kísért az álmaimban. Akaratlanul is kezdte magát feltérképezni nekem.
És amit akart, fájdalmat okozni nekem.
Elvenni a fogadott családomat. Éreztetni, hogy nekem mindig is egy elmebeteg, sorozatgyilkos, áruló férfi lesz az egyetlen család, amit megérdemlek szerinte.
Sirius célja egyértelműen az volt, hogy addig öljön, amíg magamra nem maradok vele szemben.
Aznap, egy ilyen beszélgetés után főleg akadt mit kitombolni a harangtoronyban.

Akire rájárt még a rúd, az Neville volt, habár egész olcsón megúszta az egész felhajtást, így, hogy az egész iskola engem gyanúsított helyette, ő inkább a kijáró következményekkel küszködött amíg én vittem az ellenszenv részét.
McGalagonytól mondjuk csúnyán megkapta a magáét, a felbőszült tanárnő ugyanis eltiltotta őt a roxmortsi kirándásoktól, büntetőfeladatot szabott ki rá, és kijelentette, hogy senki nem árulhatja el neki a Griffendél-torony jelszavát, szegénynek így minden áldott este ott kellett ácsorognia a barátsagtalan trollok között, arra várva, hogy beengedje valaki.
Tudtam, hogy nem helyes azt éreznem, hogy Nevillenel korrektül bántak el, mert nem ő tehetett róla. De annyira kiéleződtem az elmúlt időszakban apámra és az egész témára, főleg, miután Ron majdnem áldozat lett aznap éjjel, hogy úgy voltam vele, igenis keményen kell tanulni egy ilyen hibából, mert Sirius Blackel szemben nem hibázhatunk. Nem, mert a kockázat, főleg egy ilyen őrült ember esetében hatalmas. Ha nem vagyunk elég óvatosak, azon kaphatjuk magunkat, hogy mi vagyunk a következő, aki arra kel, hogy késsel fenyegeti az ország legkeresetebb bűnőzője. Túl sokat hibázott a világ már azzal is, hogy hagyta meglógni ezt a szörnyeteget az Azkabanból.
És ilyen helyzetben, bármennyire is szerettem a kis esetlen évfolyam társamat, keménynek kellett maradni, ha azt akartuk, hogy ne ismétlődjön meg ami Ronnal történt. Vagy folytatódjon ott, ahol abbamaradt...
De persze nem hánytam semmit Neville szemére, nem hibáztattam és nem csináltam azt, hogy nem álltam vele szóba, mert ő ugyanúgy kiállt mellettem és nem gyanúsított mint mindenki más, ezért én pedig nagyon is hálás voltam neki. Még akkor is, ha szegény Neville alapjáraton van olyan naiv, hogy bevegye a pletykákat rólam, de mivel tényleg ő volt a ludas és ezt tudta magáról, és csak ezért nem viselkedett velem távolságtartóan.
Egyszerűen csak úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy Neville elég felelősségteljes lehessen ahhoz, hogy ne forduljon ez többet elő. És amúgy is, ki voltam én, hogy ítélkezzek vagy büntessek. Pont én.
Szegény fiú, megkapta az ívet ő máshonnan, például a nagyanyjától is.
Pár nappal ugyanis Black látogatása után kézbesítették Nevillenek a legszörnyűbb küldeményt, amit Roxfortos diák reggeli közben kaphatott: egy Rivallót.
Épp a nagyterembe voltunk, kivételesen én is, ugyanis Hermione különösen aggresszívan parancsolt le, miután kicsit megszédültem öltözködés közben. Nagy nehezen, de rávettem magam, mert tudtam, hogy ezek nem a reggeli, ágyból hirtelen kipattanós rosszullétek, ez már annak a jele, hogy lassan négy napja a fiókomban megmaradt nasikból éltem, mert nem voltam hajlandó lemenni oda, ahol a legtöbb diák gyűlik össze egyszerre. Így is elég gondot okozott egyesével, hát még kisebb csapatosával elkerülni őket, nem hogy a méhkas közepébe nyúlni azzal, hogy leállítok oda. De az éhség győzött, és lehajtott fejjel, remegő kezekkel, de besunnyogtam a barátaim nyomában a díszterembe. Szerencsére azonnal kapcsolt mindenki, elém Harry, Hermione (ami nagyszó, még mindig fújtak egymásra Ronnal) és Ron furakodott be, a két oldalamra pedig az ikrek pattantak le, és fél perc alatt olyan védelmi vonalat építettek körém, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna mindet.
És hogy magamat is felülmúljam köszönetben, engedtem Frednek, hogy elkönyörögje az epret a krémesem tetejéről.
Próbáltam nem foglalkozni a bámészkodókkal, mert éreztem, hogy minden ház asztalától minimum egy tucat nyak nyújtózkodik felém.
Összehúztam magam, a hajamat az arcomba ráztam, és inkább minden egyes alkalommal kiszedegedtem belőle az ételt ha valamibe belelógott, de a világért sem mutattam volna többet az arcomból, mint amennyit muszáj voltam.
És a frusztráltságomon nem segített az sem, hogy ötből öt barátom mind ádáz szemekkel leste, hogy mindent megeszek-e a tányéromról, és úgy viselkedtek, mintha valami természetfilmesek lennének, akiknek sikerült valami védett, ritka fajt lencsevégre kapni.
Azért ennyire ne legyen már nagy szenzáció ez. Ettem én az elmúlt napokban, csak nem nyilvánosan.
Így is csoda, hogy el tudtam kezdeni egy zabkását úgy, hogy ne rohanjak el vele egy biztonságos zugba, miután döbbent moraj söpört végig a termen, hogy "hú, Flower Black napok óta először mutatja meg magát nyilvánosan", mintha órákon vagy a folyosókon járkálva nem láttak volna.
Épp halkan győzködtem Georgeot arról, hogy ne aggódjon, igen, egy cseppet sem hagytam a kakaómból, amikor az iskolai baglyok csapata szokás szerint beröppent a nagyterem ablakán, meghozva az aznapi postát.
A tőlünk balra reggeliző Nevillenek a torkán akadt a falat, amikor egy jókora gyöngybagoly leszállt elé, csőrében egy tűzpiros borítékkal. Harry, Ron és én azonnal felismertük a Rivallót, a két fiú még el is sápadt az emlékre, hisz tavaly Ron is kapott egyet Mollytól, miután lekésték a vonatot, és Arthur elvarázsolt autóját kötötték el. Az örök arany marad az az emlék, én majd meghaltam az idegességtől hol lehetnek, őket meg majdnem halálra püfölte a birtokon álló fúriafűz.
Neville keze remegett mint a kocsonya, ahogy a kezébe vette a borítékot, aminek már füstött eregettek a sarkai.
- Gyorsan ess túl rajta Neville - tanácsolta Ron, és megborzongott.
Az esetlen griffendélesnek nem kellett ezt kétszer mondani. Messze eltartotta magától a levelet, mintha bomba volna benne, és a mardekárosok harsány kacagásától kísérve kiiszkolt a teremből.
A Rivalló a bejárati csarnokban indult be, de a nagyteremben ülők is tisztán hallották Neville nagyanyjának a normális hangerő százszorosával zengő szemrehányásait unokája felé, aki úgymond szégyent hozott a családra.
Nagyot nyeltem, és hirtelen a szokásosan elcukrozott kakaóm is keserű lett. Sajnáltam Neville-t, mert valóban nagy hiba volt, de nem felejthetjük el, hogy nem direkt. Szegényt így is világéletében bántotta mindenki a feledékenysége miatt.
Hirtelen azonban egy gúnyos hang rángatott ki a gondolataimból.
-

Kíváncsi vagyok, Black miért nem kapott egyet se az apjától - csendült fel Malfoy nyekergése a mardekárosok asztala felöl. - Pedig biztos szívesen küldene neki egy Rivallót, miután rájöttek, hogy nem elég ellopni Longbottom papírját.
Ezután olyan gyorsan történt minden, hogy csak kusza emlékeim vannak arról, hogyan jutottunk el odáig, hogy egyik pillanatba a végtelen magaláztatástól remegve hallgatom, ahogy a fiú összenevet ezen a két nagydarab haverjával, a másikban pedig mind az öt barátom áll, de mielőtt bárki előkaphatta volna a pálcáját (Harry, Fred és George), vagy már nyitotta volna a száját (Ron, Hermione), már mindannyian csak döbbenten bámultak hol rám, hol Malfoyra.
Ugyanis hirtelen kikapcsolt bennem minden, és csak is a féktelen düh irányított. Hátrafordultam, és olyan gyilkos, utálatos pillantással mélyesztettem a szemem Malfoyéba, hogy láttam az arcán, hogy a mosolya az arcára fagy. Amit azonnal felmelegített egy adag zabkása, ugyanis az edény, amint a mardekárosra meredtem, felpattant, és az egész tartalma a fiú arcába borult.
Malfoy egy percig csak döbbenten ült a helyén, miközben az álláról az ölébe csöpögött a barna trutymó, és a szőke haja alig látszott ki az ázott zabpelyhektől.
A teremben úgy megfagyott a levegő, hogy harapni lehetett volna.
Csak bambultam Malfoyra, immár nem ideges, hanem rémült arccal, ő pedig ugyanolyan értetlen, riadt képpel törölt le egy adag zabkását az arcáról, majd megnézte, mintha nem akarna hinni a szemének.
Rajtam, és talán az ikreken kívül, akik már tudták egy ideje, hogy vannak furcsa, megmagyarázhatatlan képességeim, senki sem értette mi történik, csak kapkodta az egész terem a fejét köztem és a mardekáros görény között, aki még mindig lassú, sokkos mozdulatokkal szedegette magáról a zabkását.
A diákok halkan pusmogtak, de szinte azonnal elhalt mindenhol a hangjuk, mert még mindig nem értette senki mi a fene van.
Engem levert a jeges veríték, és lelassult körülöttem az idő. A sok szempár mintha már órák óta engem mustrált volna, és az sem segített a helyzeten, hogy már a tanári asztalnál is kezdett egy-egy ember kiemelkedni a székéből, hogy jobban rálásson az eseményekre.
Szerencsére mindegyik csak Malfoyt nézte, mert onnan ők csak annyit láthattak, hogy a fiú úszik a zabkásában.
Aztán a szőke fiú felemelkedett a székéből, és egy gyilkos vicsorral biccentett Cracknak és Monstrónak, akik azonnal felpattantak.
Elindult az asztala mentén, egyenesen felém, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit.
Én csak ültem, és éreztem, ahogy a hideg veríték végigkarmolja a hátam. Nem Malfoytól féltem, hanem mindenki mástól, akik ezek után azonnal leszűrik mi történt. Hisz azután robbant a kásás tálka a fiú arcába, miután benyögte azt amit.
És még túl friss volt Black bejutásának híre. Közvetlen azután történt ez, szóval ezzel pontosan annyira rontottam el a helyzetet, amennyire csak lehetett, még azután is. Mert ezek után egészen biztos, hogy nem felejtenek. Ha eddig nem gyanúsított mindenki, egy ilyen jelenet után már azok is fognak, akik eddig pont le se tojták ki vagyok és mi közöm van Siriushoz.
Malfoy végigvonult a nagytermen, majd a mi asztalunk mentén. Mielőtt azonban megállt volna mellettem, Fred felpattant, és kettőnk közé ugrott.
- Egy ujjal se merj hozzáérni - morogta fenyegetően.
Malfoy elfintorodott.
- Bottal se nyúlnék egy ilyen mocsokhoz mint...
Harry az asztalra támaszkodott, és áthajolt felettem. Egyenesen a mardekáros fiú szemébe nézett, és ezt morogta:
- Még egy ilyet mondasz, és betöröm az orrod Malfoy.
Én csak rettegve néztem az egész jelenetet, miközben kétségbeesetten kapaszkodtam Fred pulóverének ujjába, hogy meggátoljam abban, hogy Malfoynak ugorjon. Egy ilyen balhé hiányzott most mindannyiunknak a legkevésbé.
A szőke fiú összehúzta a szemeit, és Fred válla felett ellenségesen végigmért.
Nem mondott semmit, de pontosan ki tudtam olvasni a tekintetéből hogy "Ezért még számolunk".
Majd megindult, vállával nagyot taszítva Freden, és valami borzalmasan sértőt motyogott oda nekem, majd gorilláival a nyomában kiviharzott a teremből.
Felpattantam, és átkaroltam Fred karját, mielőtt a fiú után ront, és olyat tesz, amiben senkinek nem lesz köszönet.
- Ne csináld - suttogtam. - Nem éri meg.
Fred kék szeme szikrákat szórt, ahogy Malfoy után bámult.
- Nem tűröm, hogy ilyeneket mondjon rád, Flower.
- Legyen elég az, hogy most fél óra, mire kivakarja a hajából a zabkását - próbáltam menteni a menthetőt. - Ha most utána mész és megkopasztod, azzal megkönnyíted a dolgát.
Próbáltam elviccelődni az egészet, és valamennyire sikerült is, mert Fred végre valahára visszaült a helyére, de mikor megtöröltem a homlokom és körbenéztem, azonnal tudtam, hogy nem vagyok ura a helyzetnek.
Mindenki engem bámult, és ha fogalmuk sem volt arról mi történt, akkor is eláshatom magam, mert a "Black"-et, főleg ilyenkor semmi se tudja überelni. Mindent az dönt el, hogy megörököltem Anglia legveszélyesebb bűnözőjének a vezetéknevét.
Borzasztóan éreztem magam, főleg, hogy eddig úgy ahogy elkapták a tekintetüket az emberek, ha rájuk néztem. De most bárhova fordultam, mindenki olyan szemérmetlenül bambult rám, hogy rosszul lettem. Szó szerint émelyegtem.
Semmire sem figyeltem fel, a barátaim halk szólongatásai, a baglyok csivitelései mind olyan volt, mintha egy ajtó túloldaláról szólna a zaj.
Képtelen voltam kizökkenni a sokkos állapotból, hogy mi történt az előbb, hogy mi történik, és milyen következményektől kell rettegnem.
Egészen addig meredtem magam elé, teljesen transzba esve, amíg éles csípést nem éreztem a csuklómon.
Ijedten elkaptam a kezem, és lenéztem az asztalra.
Ében volt az, aki megunta a várakozást, és ingerülten odanyújtotta nekem a lábát, amire egy vékony pergament kötöztek.
Kábán leszedtem, majd vagy háromszor elolvastam, mire felfogtam, mi áll rajta, addig Ében összebalhézott Hedviggel, Harry baglyával, mert mindkettőnek szánt szándéka volt Neville gazdátlanul hagyott kukoricapelyhét befejezni. Tollak repkedtek ide-oda, majd a két madár hangos rikácsolással felröppent az asztalról, én pedig végtelen megkönnyebbüléssel öleltem a szívemhez a kis papírt.
Hagridtól érkezett, egy rövid üzenettel rajta:

Kedves Flower!
Nem volna kedved lejönni egy teára este hat óra tájban? Csikócsőrnek hiányzol. 

Légyszíves ha tudod, hívd Ront és Harryt is. Felmegyek értetek a kastélyba. VÁRJATOK MEG A BEJÁRATI CSARNOKBAN, MERT FELÜGYELET NÉLKÜL NEM HAGYHATJÁTOK EL A KASTÉLYT!

Ölel benneteket,
Hagrid.

Igazából hat óra még elég messze volt, de a levél maga tökéletes ürügy volt arra, hogy intsek a két emlegetett fiúnak, hogy "beszédem van veletek", majd egy utolsó kínos perc következett, amíg kivonultunk a nagyteremből, és minden diák utoljára végigmért, és a szomszédjához hajolt, hogy súgjon rólam valamit, amit hálát adok, hogy nem hallottam.
A megaláztatástól kipirulva félrevontam a fiúkat, és mivel még mindig teljesen idegroncs voltam az előbbi miatt, szimplán csak az orruk alá nyomtam Hagrid levelét, és amíg átolvasták, a körmömet rágva sétálgattam ide-oda.
Egyszerűen el nem tudtam képzelni mi lelt engem, mikor Malfoy nyakába varázsoltam a zabkását, és ami a legrosszabb, hogy ezzel még inkább magam ellen hangoltam mindenkit aki látta, vagyis az egész iskolát jóformán, és ráadásul ki tudja, milyen bosszút talál ki az a kis görény ellenem. Mert most nem voltam abban az állapotban, hogy még Malfoy miatt is fájjon a fejem.
A hajamba túrtam, és idegesen sóhajtottam.
Harry, aki végzett az olvasással, aggodalmasan végigmért, és már láttam rajta, hogy megkérdezné, jól vagyok-e, amikor Ron önelégült fejjel csettintett egyet, és meglóbálta Hagrid üzenetét.
- Biztos kíváncsi a sztorira Blackel - vélekedett.
Ez volt a legrosszabb, amit hallhattam tőle a történtek után, és egyedül Harry támogató szorítása a kezemen tartott vissza attól, hogy Ronra förmedjek, hogy ennél szörnyűbb dolgot ki se találhatna arra, hogyan lehessen a középpontban.
Nem veszi észre, hogy mekkora fájdalmat okoz nekem ezzel, hogy maga köré vonzza a diákokat, hogy apámmal riogassa őket, miközben ezek mind olyan gyerekek, akik a tenyerükön hordozzák és kínálgatják a pletykákat rólam.
Egyébként se hinném, hogy a vadőr ezért hívott volna minket meg, mert akkor Ront kereste volna, és lenne benne annyi, hogy engem nem hív oda, hogy ezt kelljen eltűrnöm.
Sóhajtottam, és megindultam a klubhelység felé, azon gondolkodva, mennyi időm lehetne a harangtoronyban lebzselni hat óráig. Mert hogy én egy szót se akarok hallani Blackról és a harminc centis késeiről, legalább Hagridig nem, az is biztos.

Mivel hétvége volt, nem igazán volt lett volna jobb dolgunk, mint a klubhelységben sziesztázni, amíg hatot nem üt az óra. Ron és Harry ezt is tette, én viszont felvonultam a szobába, mert semmi kedvem nem volt a fogadott öcsémhez, akinek be nem állt a szája arról, hogy hogyan adja majd elő a vadőrnek a sztoriját.
Apropó, igen, csúnyán össze is vesztünk, úgyhogy igazi kamasz lány módjára bevonultam szipogni egy sort a mosdóba. De kezdjük az elején.
Mikor felértünk, már így is elég ingerült állapotban voltam azután, ami Malfoyyal történt. Mikor azonban meghallottam, hogy Ron már megint arról győzködi Harryt, hogy Hagrid egészen biztos azért hív le minket, mert személyesen akarja a fiútól a beszámolót, na ott valami elpattant bennem, és mielőtt átgondolhattam volna amit mondok, ráförmedtem:
- Tudnál esetleg valami másról is beszélni?
Ron szemöldöke az egekbe szaladt, és tátott szájjal végigmért.
Álltam a tekintetét, megedzett az, hogy egy hete bármerre járok úgy néznek rám, mint egy kiállítási tárgyra.
Harry bizonytalanul nézett ránk, tudta, hogy se Ron, se az én természetem nem olyan, hogy ezt diplomatikusan beszéljük meg.
- Ezt meg hogy érted?
Még lett volna visszaút, de az értetlenkedése teljesen kiverte a biztosítékot. Még rákérdez.
Fújtattam egyet, és a körmömet a tenyerembe nyomtam. Ron borzalmasan érzéketlen tud lenni, és nekem ma annyi türelmem sem volt hozzá, mint általában.
- Napok óta semmi mást nem hallani tőled, csak Sirius és a kése így, Sirius és a kése úgy. - morogtam, és reméltem, hogy ennyiből leesik neki.
Nem így történt.
Ron összehúzta a szemét, és olyan undok arccal mért végig, hogy még én is meglepődtem.
- Igen Flower. Ha nem tudnád, eléggé megviselt ami történt, de ha neked ez ilyen mindennapi dolog, hogy Sirius Black megpróbál leszúrni alvás közben, akkor nem szóltam semmit. - csattant fel és összefonta maga előtt a karjait.
Leesett az állam, és egy pillanatra teljesen lefagytam.
Csak bámultam Ronra, nem akartam hinni a fülemnek, és reméltem, leesik neki miért nézek rá így, és kijavítja magát, vagy valami, mert amit mondott, azzal messze túllőtt minden célon, és telibe szíven talált.
- Ezt most nem mondod komolyan? - szólaltam meg fojtott hangon, és igyekeztem minél halkabban, hogy ne hallótszódjon, hogy remeg az idegességtől. - Van fogalmad róla, nekem ez hogy esik?
Ron arca teljesen kipirult, és úgy felpattant a székből, mintha bolha csípte volna meg.
Elém lépett, és felfújta magát a haragtól, mint egy varangy.
- Miért, talán zavar, hogy mióta Sirius megszökött nem mindenki veled van elfoglalva?
A szám elé kaptam a kezem, és úgy éreztem magam, mint akinek lekevertek egy hatalmasat.
Még hátra is léptem, és éreztem, hogy valami úgy félrecsúszik bennem, mint egy rossz vágányon száguldó vonat.
Harry felpattant, és közénk állt, de semmit se ért el vele.
Ron még mindig kidüllesztett mellkassal állt ott, és elhitte, hogy pontosan tudja mi a helyzet és hogy most aztán olyan életbölcsességet mondott, hogy azért nem tudok megszólalni.
Én pedig nem ismertem rá a fiúra, akit öcsémként szerettem, mióta csak az eszemet tudom, és képes azt vágni a fejemhez, hogy azért mondom ezt, mert zavar, hogy kivételesen nem rajtam csámcsog az egész iskola.
Nem értettem. Ha nem lenne elég, hogy apám kiszabadul a börtönből, és hirtelen az egész világ szeme rajtam van, ha már Siriuson nem lehet, mert olyan balfék a minisztérium, hogy hagyták megszökni, még a legközelebbi barátaim is ellenem fordulnak.
Először Remus, most Ron... Ezek után tényleg az hiányzik, hogy Harry is hátat fordítson nekem, ami kész csoda, hogy eddig nem történt meg. Neki még oka is lehetne rá, hisz az én apám hibája az, hogy az ő szülei nem élhetnek...
De Sirius szökésével valahogy tömeges bekattanás éri az embereket.
Egyik pillanatról a másikra azok, akik a legjobb barátaim voltak mindig is, hirtelen úgy viselkednek velem, mintha... Mintha tényleg tehetnék arról, ami jelenleg apám miatt folyik.
És ezért volt nehéz józannak maradni. Ha már Ron is ilyeneket vág a fejemhez, akkor ne csodálkozzon senki, hogyha tényleg elgondolkodom azon, ki is vagyok, és pontosan minek is erőltetem azt, hogy szeressenek azért aki vagyok.
- Ron, állj le - figyelmeztette Harry a barátját, majd felém fordult. - Flower nem azt akarta mondani hogy...
De mire befejezhette volna, elhallgatott, és utánam szólt, de már késő volt.
Felrohantam a csigalépcsőn, és direkt úgy trappoltam, hogy majd leszakadt alattam a lépcső.
Reméltem, hogy rászakad az egész Ron fejére, és ha kellőképpen fejen találja egy deszka, akkor végre megjön az esze.
Nem érdemes neki magyarázkodni, mert amíg magától nem látja be, miért bántott meg annyira amit mondott, addig veszett fejsze az egész.
Még hallottam, ahogy Harry Ronra förmed:
- Ezt mégis mi a fenéért kellett?
Megráztam a fejem, és egészen a folyosó végén lévő mosdóig rohantam. Nem akartam hallani amit Ron válaszol erre. Tagadásban voltam, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy képes ilyet feltételezni rólam, úgyhogy egy másodpercig se akartam tovább hallgatni amit összehord.
Majd ha kidicsekette magát azzal, hogy apám majdnem levágta mint egy malacot, és rájön, hogy mennyire nem nyert semmit az egésszel, majd akkor talán szóba állok vele.
Berontottam a vécébe, és nem kértem bocsánatot Parvatitól, amikor nekiütköztem.
Hatalmas csattanással zártam be magam után a vécéfülke ajtaját, majd leültem a klotyóra, felhúztam a lábam, és idegesen néztem magam elé.
A csempe lassan elhomályosodott, ahogy a könnyek ellepték a szemem.
A mellkasomra markoltam, mert éreztem, ahogy újra ráköltözik az a szorongató érzés.
Befogtam a szám, hogy ne sírjak fel hangosan. Ron még soha nem bántott meg ennyire.
Sőt, ebben az évben, ennél csúnyábbat még nem vágtak a fejemhez. Még a harangtoronyig sem maradt erőm ezután elmenni, ott kínlódtam egész délután a mosdóban.

Egy ideig elvoltam a mosdóban, de ráuntam, hogy a harmadik lány kopogott be, hogy minden rendben-e, és amikor meghallották a hangom, azonnal zavartan motyogtak valamit, majd elhúzták a csíkot, ezért felvonultam a szobába, és mengedtem magamnak annyi luxust, hogy amíg megírtam Hagridnak amit meg akartam, addig a pálcámmal gyorsan egy záróbűbájt küldtem a kilincsre.
Rájöttem, hogy szerettem Hagridot, Csikócsőrt pedig legszívesebben hazavittem volna megtartani, de sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy Ronnal együtt látogassak le hozzá. Egyszerűen képtelen voltam most akár a fogadott öcsém szemébe is belenézni, nem hogy úgy elkortyolgatni egy teát, hogy csendben kell hallgatnom, ahogy Hagridnak is előadja a szombati kalandját.
Egyedül vagy Harryvel még talán.
De így jelenleg nincs az a pénz.
Idegesen leültem az íróasztalhoz, és miután hatszor egymás után felborítottam a penna tartót a nagy csapkodásba, nekiláttam egy gyors bocsánatkérő levelet írni Hagridnak, amiben megmagyarázom, ma miért csak a két fiúval fog találkozni az előcsarnokban. Amúgy is egy köpésnyire van innen a vadőrlak, el fogja olvasni mire idő lesz.

Kedves Hagrid!
Sajnálom, de ma nem megyek le, nyugodtan kérdezd majd Ront, miért nem. Kicsit besokalltam, és kezdem megérteni Hermionét.
Tényleg bocsánat, de ígérem, hogy mielőbb meglátogatlak amint tudlak, de inkább egyedül vagy Hermionéval. Ölelem Csikócsőrt, és értesíts akár levélben, ha van valami fejlemény az ügyben.

Ölel, Flower

Idegesen nyomtam meg az utolsó betűket is, teljesen átütött az egész a lapon, és valahol még ki is szakadt.
Felegyenesedtem, megforgattam a csuklóm, majd feltekertem a levelet.
Tudtam, hogy kísérteni fog a bűntudat ezek után, de egyszerűen nem voltam hajlandó Ronhoz jó képet vágni, amíg magától bocsánatot nem kér. Hagrid meg amúgy is biztos teljesen kész van a hipogriffje miatt, nem kell neki még azt is hallgatnia, ahogy Ronnal marjuk egymást.
Felpattantam, olyan hévvel hogy a szék nagy csattanással eldőlt mögöttem, de ez a legkevésbé sem érdekelt.
Az ablakhoz léptem, majd kitártam, és kihajolva a kellemes, délutáni hűvösbe füttyentettem egy nagyot.
Az éles hangot tovább vitte a szél, válaszul pedig a kastély tornyai felől egy fekete pont tűnt fel, ami közelebb érve Ében alakját vette fel.
A hollóm lelkesen károgva röppent át a réten, majd besuhant mellettem a szobába, és letelepedett az ágyam támlájára.
Kíváncsian nézte, ahogy a lábára kötöm a levelet, majd finoman megcsipkedte az ujjam. Tudtam, hogy a szállítási díját kéri, ezért előhúztam a fiókomból egy madárcsemegét, majd a csőrébe nyomtam, és megsimogattam a mellkasán a kis fehér foltot, amit annyira szeretett.
Aztán néztem, ahogy kirepül az ablakon, és a fényes, fekete csíkkent elillan a vadőrlak felé.

Miután végeztem, még fent maradtam pár percig, és mély levegőket vettem, még számoltam is hozzá. Muszáj voltam, mert ha csak meglátom Ront, képes lettem volna a torkának ugrani. Ennél jobban talán még soha nem bántott meg, és már az fájdalmas volt, hogy le kellett vonszolnom magam, a két fiú elé állnom, és közölnöm, hogy ketten mennek ma Hagridhoz.
Végig Harry szemébe néztem, és csak neki beszéltem, de még így is szörnyen kínos volt az egész, Ron végig előre meredt, de a szeme sarkából duzzogó, lenéző pillantásokkal illette a hasam, mert hát igen, feljebb nem mert nézni, mert nagyon jól tudta, hogy túllépett egy bizonyos határt azzal a megjegyzéssel.
Mihelyst végeztem, és meggyőztem a csalódott Harryt, hogy nem, semmiképp sem tud rávenni hogy velük menjek, nagy erőt vettem magamon, és mindent beleadva megpróbáltam méltóságteljesen belenézni Ron szemébe.
Ami egy azonnal egy-null nekem, mert a fogadott öcsém olyan zavartan kapta el a tekintetét és kezdett el malmozni az ujjaivval, hogy kedvem támadt hátradobni a hajam, és drámai zene kíséretében kivonulni a klubhelységből.
Ehelyett azonban sokkal jobbat találtam ki, direkt, látványosan, elegánsan odasasszéztam Hermione mellé, kikerültem az elépakolt óriási könyvkupacot, és leültem mellé.
Mikor Ron egy vicsorral jutalmazta a jelenetet, csak megvontam a vállam, és elégedetten hátradőltem.
Miután azt mondta amit, Csámpás és Makesz halála ide vagy oda, én nem fogok asszisztálni a Hermione látszat-utálat kampányában. Nekem semmi okom nincs haragudni a lányra, és tudom, mert elmondta nekem, mennyire aggódott Ronért akkor amikor Sirius betört a fiúkhoz, és Hermione támogatása nélkül a félévet se éltem volna meg, arról meg ne is beszéljünk, hogy Ront, Harryt és engem ki rúgdalt át eddig az összes vizsgán, annak ellenére, hogy néha mennyi szabályt megszegünk amit ő ellenez, vagy még bele is rángatjuk a hülyeségbe.
Éreztetni akartam Ronnal, hogy lassan fel kéne nőni, és megtanulni továbblépni meg azt, hogy a világ nem mindig körülöttünk forog.
Mert addig csak árt nekem, amíg annyit tud nekem felhozni, hogy biztos zavar, hogy kivételesen nem engem fúr az egész iskola. Egyrészt ez nem igaz, mert még mindig több ember mutogat rám mint amennyi Ront kérdezgeti a szombat estéről, másrészt meg addig a közelembe ne jöjjön, amíg tizenhárom leélt év után azt hiszi nekem az egészben a figyelem a legfontosabb amit kapok Sirius miatt.
Hermione horkantott, majd felnézett a számmisztika könyvéből.
- Üdv a klubban.
Ennyit mondott, majd lapozott és megint az egyenletekbe merült.
- Áh, akkor gondolom hallottad az egészet. - morogtam, majd felraktam a lábam a legközelebbi fotelra, és unottan előkaptam egy pakli robbantóst, és kevergetni kezdtem a lapokat. Ideglevezetésnek jó volt, mindig nálam volt mióta elcsórtam Fredtől, plusz a tanuláshoz túlságosan feldúlt voltam.
Hermione bólintott.
Csattant a kezemben a robbantós snapszli, és a világ leggyilkosabb tekintetét felöltve figyeltem, ahogy Ron kimászik Harry után a portrén, hogy felélje azt a délutánt amit Hagrid nekem szánt volna.
És az egészben az volt a legviccesebb, hogy pont az a két ember poshadt fent a klubhelységben, akik félévet arra áldoztak, hogy megnyerjenek egy hipogriffnek egy pert, amíg az a fiú, aki a füle botját se mozdította Hagridért mert az elmúlt hetekben lefoglalta a kisfiús hisztije, ő most boldogan iszogatja majd a teát a kunyhóban és elhiszi, hogy ez neki mind kijár.
Hermione annyira érezte rajtam a feszültséget, hogy a csúnya pillantásokon kívül nem jelezte, hogy elege van abból, ahogy a paklit csattogtatom.
Ami nagy szó, mert a tanulásba még az ablakon berepült légynek is annyi, ha megzavarja.

Amíg a fiúk elvoltak, rávettem magam, hogy lehozzam a megírandó mágiatörténet dolgozatomat, és nekikezdjek, ami nagyszó, de pont annyira nagyon nem is ment.
A fejemben az évszámok elbújtak a gondolatok mögé, amiket Ron szavai váltottak ki belőlem.
Rongyosra rágtam a pennám végét, és már prüszköltem a pihéket a számból, de ennyiben ki is merült az, amit sikerült összehoznom, mert folyton gyomorgörcsöm és sírhatnékom támadt, akárhányszor eszembe jutott amit a fiú mondott.
Még az sem tudott a hatalmas magasajnáltatásból kizökkenteni, hogy fél órára a fiúk távozása után McGalagony beviharzott a portrén, majd egy pálcaintéssel egy szórólapot reptetett a faliújságunkra. Leporolta méregzöld talárját, majd szigorú arccal ki is surrant, mintha ott se lett volna.
A nyomát azonnal átvették az izgatottan toporgó diákok.
Hermione kilesett két enciklopédia között.
- Oh - motyogta, majd visszatért a tanulni valóhoz.
- Mi az? - hunyorogtam a hirdetmény felé, de az alsósok fejtengere kitakarta az egészet.
- A következő roxmortsi kirándulás időpontja. - felelte szűkszavúan a lány.
- Oh...
- Ugye most nem akarsz lemenni? - kérdezte Hermione, és próbált úgy tenni, mint aki félvállról veszi, de a hangja megremegett, ahogy a keze is lapozás közben.
- Nem mondom azt, hogy nem akarok Roxmortsba menni, mert de - nyögtem, majd feltettem a kezem hogy had folytassam, mert Hermione már nyitotta a száját. - De hogyha nem is a szabályok miatt, nem hinném, hogy ezek után megérné lemenni, csak azért, hogy Ron puffogását hallgassam.
Hermione elhúzta a száját, majd megsimította a vállam.
- Tudom, de gondolj bele, jobb is így. Ki tudja mi lesz Black következő lépése, legalább ennyivel is nagyobb biztonságban lehetnél. Harryt is meggyőzhetnéd, rád még hallgatna is ebben.
Bólintottam, majd nagyot nyelve visszatértem a dolgozatomhoz, és igyekeztem nem lerókázni azt a megírt bő két sort.
Tudtam, hogy bűnös érzés az, hogy Sirius a legkevésbé sem gátolt volna meg abban, hogy lelopakodjak megint a faluba, de amit Ron váltott ki, még a bűntudatnál is keserűbb volt.
A kezem elfehéredett a penna szorongatása közben, ugyanis fogalmam sem volt, ezek után én elgondolkodhatok-e egyáltalán azon, hogy elmenjek. Hermione eddig is ellenezte az egészet, és apám legutóbbi akciója után biztos hogy nem számíthatok a segítségére. Ha rajta múlna, pórázon tartana, hogy meg se közelítsem a púpos boszorka szobrát.
Ron viszont... Minden követ megmozgatna ezek után, hogy az egyedüli ember aki lemenjen a faluba, az Harry legyen.
Biztos vagyok benne, hogy ezek után, főleg hogy ilyen látványosan letelepedtem Hermione mellé, kivívtam magam ellen annyira, hogyha Harry vinni is akarna engem, az egész kirándulás alatt úgy tenne, mintha nem csak azért lennék láthatatlan mert rajtunk van a köpeny, hanem mert tényleg ott se vagyok.

Emiatt azonnal meggymag méretűre zsugorodott a gyomrom, mikor a fiúk visszaértek, és meghallottam, ahogy Ron izgatottan felkiált a hirdetmény láttán:
-  A hétvégén lemehetünk Roxmortsba! - rikkantotta, majd félre vonta Harryt, és fojtott hangon megkérdezte: - Mi a véleményed?
Kiesett a kezemből a tollam, de túlságosan remegett a kezem az idegességtől ahhoz, hogy felvegyem. Még az összetintázott szőnyeg se érdekelt.
Csak ültem, megfeszült háttal, és görcsösen dőltem előre, hogy halhassam Harry válaszát.
Egy vékony, gonosz kis hang a fülembe kántálta, mennyire boldoggá tenne, ha a fiú elbizonytalanodna amiatt, mert én nem biztos, hogy tudok menni, és a szívem nagyot dobbant az elképzelésre, amit addig szőttem, hogy Harry egyenesen bevédene a másik fiú előtt, és közölné, hogy nélkülem ő sem megy sehova.
Mielőtt azonban bármi történhetett volna, Hermione előrenyúlt, rést nyitott az elénk pakolt könyvbástyán, majd olyan élesen kiáltott Harryre, hogy még is összerezzentem.
- Harry! - szólt a lány, mire én is és az említett is riadtan kaptuk fel a fejünket. - Harry, ha megint lemész Roxmortsba...
A lány az ajkába harapott, és kereste a megfelelő fenyegetést, amit meg is talált, de a lehető legaljasabban és legfájóbb ponton döfött egyszerre belém és Harrybe is:
-... akkor szólni fogok McGalagony professzornak a térképről.
Leesett az állal fordultam a lány felé.
Nem tudtam felfogni amit hallok, és a döbbenettől a dolgozatom gazdátlanul pottyant a padlóra, mert olyan hévvel pattantam fel, mintha áramot vezettek volna a székembe.
A két fiú is csak tátogva nézett a göndörhajú barátnőnkre, aki igyekezte állni az összes hitetlen, megbotránkozott arcot, és kihúzta magát a székén. Habàr az arca két oldala már kezdett elpirulni.
- Hermione, az a térkép az enyém! Nem teheted! - csattantam fel, ugyanis a lány hetyke magabiztossága kihozott a döbbenetből és a sodromból is egyszerre.
A lány remegő ujjakkal igazított a kócos frizuráján, és megvonta a vállát.
- Ha ezen múlik Harry biztonsága, akkor kénytelen vagyok téged is belevonni, Flower.
Azzal sokattudóan, mélyen a szemembe nézett, és azzal a furfangos csillanással már azonnal tudtam, hogy mik a szándékai.
Pontosan tudta, hogy engem csak Sirius magában nem tartott volna vissza abban, hogy kijuttassam magam és Harryt is Roxmortsba a Térkép segítségével. Pontosan tudta, hogy nem azért hezitálok, mert én is belátom, mennyire nagy kockázat lenne a szombati után.
Pontosan tudta, hogy mi tart vissza, mi nem, és pontosan tudta melyik fegyverrel kell hova szúrni és mikor, ahhoz, hogy az egész neki kedvezzen.
Az időzítés is bosszantóan tökéletes volt, ezután, hogy összekaptunk Ronnal.
- Szóval azt akarod, hogy kicsapják Harryt és Flowert! - acsargott Ron, aki úgy tűnik Makeszt még mindig jobban gyászolta annál, minthogy rám haragudjon, mert nem volt rest a védelmébe venni engem is, csakhogy Hermionéra támadhasson emiatt. - Már csak ez hiányzik az éves programodból?
Hermione már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de ekkor halk nyávogással felugrott az ölébe Csámpás. A lánynak elég volt egy pillantást vetnie Ron eltorzult arcára, ahhoz, hogy felnyalábolja az állatot, és elmeneküljön a lányok klubhelysége felé, főleg miután segélykérően nézett rám, én viszont még mindig fintorogtam rá, amiért képes volt engem ebbe belerángatni.
- Legalább tőled többet vártam! - szúrta oda sziszegve mikor elment mellettem.
Hitetlenül bambultam utána, majd a fiúkra.
Harry bizonytalanul pislogott a lány után, majd rám, Ron pedig nemtörődöm stílusban összefonta maga előtt a karjait.
- Na Flower - szólt oda nekem. - Megérte arra az egy órára mellé pártolni?
Az idegességtől legszívesebben megfogtam volna azt a hatalmas ólatin átokszótárat, és úgy fejbe kólintottam volna vele Ront, hogy háromszor körbeforogna a nyakán.
Ehelyett azonban csak ökölbe szorítottan a kezem és a körmöm a bőrömbe nyomtam, és igyekeztem minden idegességemet beleadni a félhold alakú sebekbe, amik emiatt a tenyeremen keletkeztek, miközben ennyit mondtam:
- Ne kezd, mert már mind a kettőtöktől - itt Hermione után biccentettem, majd telibe Ronra néztem, hogy Harry véletlenül se vegye magára. - Fáj a fejem. Kegyetlenül.
- Én kérek elnézést! - horkantott a vörös, majd megforgatta a szemeit.
- Kérjél is! - csattantam fel, mert már torkig voltam a flegmázással, és a vérnyomásom is már valahol ott vágtázott a rengetegen túl. - Mert elmondom, csak azért hajlandó lennék lepasszolni a térképet Harrynek anélkül hogy vele mennék, hogy szombaton legalább ő jól érezze magát, és ne kelljen akkor is ezt hallgatnia - mutogattam ideges mozdulatokkal Ronra majd magamra, próbálva megfogalmazni azt, ami... Bármit is, ami miatt ebben az évben századjára kötünk ki ott, hogy egymást marcangoljuk, holott apám szabadlábon rohangál, ránk vadászik és bármiféle beavatkozás nélkül eléri, hogy ő helyette egymást pusztítsuk.
Azzal a végszóval faképnél hagytam a döbbent Ront, feltrappoltam a hálókörletbe, és felkészültem arra, hogy összerámoljak a ma esti látogatásomra a harangtoronyba.
Miközben a pálcám után borogattam ki a fiókjaim tartalmát az ágyra, azon gondolkodtam, hogy tényleg képes lennék arra, amit Ronnak mondtam.
Hamár apám engem tönkretesz, legalább Harry érezze jól magát, mert igazán kijárna már neki ebben az évben.
Velem pedig mi lesz?
Már én se tudtam, csak reménykedtem, hogy a hatalmas harang ma is meghallgat, és...
Talán Harry ma éjjel is várni fog rám mikor visszaérek.