Ahogy azt ígérte, Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy én is, de még a testi sérülés mentes Harry is az egész hétvégét a gyengélkedőn töltsük.
Sajnáltam a fiút amiért velem együtt vesztegzárra ítélték, hisz a vereséges küzdelem után ami alatt ráadásul hűn szeretett seprűjét is elvesztette, még az hiányzott neki, hogy ő is a négy fal közé legyen beékelve a drága szabad ideje alatt. Harry azonban két dologra hivatkozva is megbékélt az ítélettel:
Egyrészt szerinte ennyi kijárt nekem, miután megmentettem az irháját, hogy ne egyedül lábadozzak és fulladjak bele a dögunalomba, másrészt kompromisszumot kötött a javasasszonnyal: nem dobhatja ki a Nimbusz Kétezres roncsait.
Megértettem, és törött bordák ellenére fenhangon védelmeztem a néhai seprűt, mert habár mindketten tisztában voltunk vele, hogy semmi értelme őriztgetni a maradványokat, de hiába: egy igazi kviddicses tudja, hogy ez olyan érzés, mintha egy igazi barátunkat vesztettük volna el.
Harry önfeláldozásáért, hogy nem akarja hogy egyedül poshadjak a rácsos ágyakon amíg ki nem engednek, nem győztem hálálkodni, habár ha nem lett volna annyi látogatónk, még egymás társasága ellenére is megbuggyantunk volna. Ugyanis mindkettőnket emésztett valami sötét gondolat, amit egymással megosztva csak még inkább rontottuk a hangulatunkat, de erre mindjárt rátérek...
A bezártság és lábadozás pozitívuma, hogy a barátaink elárasztottak a szeretetükkel és a vereségek iránti együtt érzésükkel: Hagrid küldött nekünk fejenkét egy-egy csokor, kis sárga káposztára hasonlatos fülbemászó virágot, ami kis halványkeki leveleire támaszkodva kapaszkodott fel az éjjeli szekrényünkön, amin egészen addig, míg Madam Pomfrey tajtékozva ki nem vitette őket, nagyon jól szórakoztunk.
Ginny pedig szombat délután jött le hozzánk, nekem egy ebédről megmaradt brownie szeletet hozott szalvétába csomagolva, Harrynek pedig pironkodva nyújtott át egy maga készítette üdvözlőlapot, ami fülsértően mondta a magáét, amíg Harry ártalmatlanná nem tette a rá helyezett gyümölcsöstállal.
Én pedig a kis versikét amit Ginny papírja árasztott magából, a teámba fulldokolva, párnámba nyomva piros arcom hallgattam végig, ugyanis azt a verset mondta fel, amit még anno nyár elején segítettem neki megfogalmazni, ha egyszer rászánja magát, hogy végre el kezdjen kicsit közeledni Harry felé.
Épp ezért nem lett romantikus, de vannak benne... nos, nyálas dícséretek is, amikből nagyon kellemetlen volt a saját költészeti vonalamat visszahallani.
Így mikor Harry furcsálkodva végig mért, a tea forróságára fogtam, hogy kiköhögöm a tüdőm is.
Aznap egyébként a kviddicscsapat is befutott, Wooddal együtt, aki biztosította síri hangon Harryt, hogy cseppet sem hibáztatja a történtekért, nekem pedig szinte térdre borulva hálálkodott, amiért megmentettem a fogónkat. Én csak legyintettem, de felhagytam a mártírkodással, mikor az egész kviddics osztag egy emberként kiabált le, hogy ne merészeljem semmiségként kezelni, hogy kar és bordatöréssel fizettem a vakmerőségemért.
Elvörösödtem, de feleannyira sem, mikor a három hajtó és az ikrek egymást túlharsogva dicsérték a góljaimat, amivel mégha nem is nyereséget, de tekintélyes előnyt szereztem a Hugrabuggal szemben annak ellenére, hogy ez volt az első meccsem és ilyen profi válogatás ellen, mint Cedric csapata (itt Fred morogva lehordta, amiért nem győztem vállon csapkodni, amire persze én fáztam rá, mert a gyógyuló félben lévő karommal tettem, ami már nem meredt természetellenes pózba, de még mindig sajgó lila foltok éktelenkedtek rajta).
Aztán ott volt Ron és Hermione, akik amikor csak tudták, reggeltől takarodóig őrizték velünk az ágyat, és Merlin tudja honnan vakarta össze a tanulnivalót HÉTVÉGÉN Hermione, de csak fintorogva az ágyam mellé téve a jegyzeteket, ráhagytam.
Ám hiába, Harryt egyik látogatónk sem bírta felvidítani, és sajnos be kell vallanom, nekem is csak átmeneti jókedvet tudtak szerezni, hisz még feleannyit sem tudtak a fiú lelkét riogató gondokról, mint amennyi valójában számított.
Ugyanis most következik az a dolog, ami mindkettőnk lelkét tonnás, komor súlykény nyomta, leginkább Harryét.
A Zordóról senkinek, még Ronnak és Hermionénak sem számoltunk be, hisz Hermione bosszankodva leintene minket, ami nem lenne segítség és felesleges feszültséget teremtenénk közénk, Ron pedig csak rá tenne az aggodalmainkra egy lapáttal, hisz halálra rémülne. Mi egymással, csak kettőnk közt beszéltünk róla, és azzal épp eléggé egymásra hoztuk a frászt, nem hiányzott még a Weasley fiú rém teóriái és találgatási a lehetséges halálunk időpontjával.
Egy beszélgetést ejtettünk meg erről, szombat éjjel, de az épp elég volt, hogy rettegéstől mérgezett szívvel hagyjuk el másnap az ápolót.
A teremre sötétség vetült, és én fájó bordáim miatt a hátamon fekve, álmatlanul meredtem a holdfény csíkozta mennyezetre, miközben ajkamat harapdáltam, és a meccsen történtekre gondoltam. Leginkább a lelátón látott fekete kutyára, ami immár tagadhatatlanul harmadjára jelent meg nekem teljes életnagyságban, és a harmadik esetnél már majdnem belehaltam, Harryvel az élen, és mindkettőnk látta már a Zordót, és mindkettőnknek ugyanúgy kijósolták a csészéjéből a halál jelképét...
Szorosan behunytam a szemem, és megborzongtam a tollal vastagon kitömött takaró ellenére, és hirtelen a gyengélkedő boltíves falain táncoló árnyékok és a folyosóról beszűrődő zajok nagyon ijesztőek lettek.
Viszont csukott szemmel ismét a szeles, vizes, jéghideg levegőben találtam magam, szembe velem a cikázó villámok pedig a lelátón egy ordas, otromba fenevadat világítanak meg, ami úgy mered rám, mintha csak a halál árnyéka figyelne rám egyre baljósabb körülmények közt, emlékeztetve a sorsra, amire Trelawney figyelmeztett. Mindennek tetejébe itt az animágus formám is, ami még több kérdést merít csak fel...
Kipattantak a szemeim, és gyomorgörcsölve igyekeztem uralkodni a légzésemen, ami egyre szaporább lett, és alattam a lepedő nedvessé vált a hideg verítéktől.
A szívem pedig úgy vert, mintha máris újra álmomban lennék, ahol egy szürke, borús erdőben menekülők a nyomomban loholó, hatalmas fekete fenevadtól...
Mostantól ez lesz? Annyiszor tűnik fel, kísért, üldöz, még egyszer csak bumm? Meghalok?
Mióta roxfortos vagyok, megbotránkozva meg kell valljam, nem újdonság, hogy halálközeli állapotba kerülök, de az mindig hirtelen jött, legmerészebb álmaimban sem számítottam volna rájuk, és amilyen hirtelen történtek, olyan gyorsan menekültem meg, de ez...
Nyár óta a nyomomban oson ez a sötét árny, és akárhányszor feltűnik, baljós kérdéseket hagy maga után, amiknek a válasza után hiába futok, egyre inkább úgy tűnik, mintha előlük futnék, sötét ómenek elől amik minden egyes kis elhintéssel egy közelgő halálra figyelmeztetnek...
Ez valami olyasmi, amire egyszerűen nem tudok megoldást találni, minden egyes próbálkozásnál halványul a remény, mintha nagyon lassan fulladnék bele egy nagy medence forró szurokba.
A súlya minden egyes találkozásnál egyre jobban nyomja a mellkasom, és semmit sem tudok tenni. Olyan mint apám... rettegek tőle, mindent megteszek, hogy távolabb legyek tőle, és minél kétségbeesetten próbálkozok, ő mindig annál közelebb jön...
És ha köze van apámnak ehhez?
Ha a Zordó erre próbál figyelmeztetni? Hogy a vesztem a hozzám egyre közelebb merészkedő Sirius Black...? Velem is végezni akarna?
Az elméletem nem lepett meg, de annál jobban megijesztett.
- Ébren vagy? - nyögtem az éjszaka csöndjébe, miközben a torkomat tövises karként szorongatta a félelem, ahogy ismét eszembe jutottak a fénytelen szürke szemek, amik ölésre készen meredtek rám a címlapról, a tópartról... és már azt sem tudtam a kutyához vagy apámhoz tartoznak-e.
Mellőlem motoszkálás hallatszódott, és rögvest bűntudatom támadt, amiért felkeltettem Harryt, vagy megzavartam az elalvásban, ám a kérdésemre egy kérdés volt a válasz, ráadásul olyasmi, ami minden bűntudatom azonnal elkergette.
- Te sem tudsz aludni? - motyogta Harry halkan.
Felé fordultam, és azt láttam, hogy az oldalára henderedve néz rám, fél arca a párnába süppedve, de még így is tisztán levehető róla a melankólikus és kétségbe esett ábrázat.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem, és nagyot nyeltem.
- Folyton az a hatalmas, fekete kutya jár a fejemben... - mormogtam halkan, és éreztem, hogy kimondva még inkább elszorul tőle a torkom.
- Szóval te is láttad a meccsen? - kapta fel a fejét Harry, szemei elkerekedtek, én azonban ezen a tényen már meg sem lepődtem, azon, hogy nem izgatott fel, viszont annál inkább.
Megijesztett ugyanis, hogy ezek szerint valahol mélyen kezdem elfogadni, hogy nem menekülhetek ezek elől a halálos, fenyegető ómenek elől.
Csendben, a mellkasomra ereszkedő nyomástól zihálva bólintottam.
Pár percig mindketten csak meredtünk magunk elé, emésztettük a szavakat, miközben azoknak súlya pedig minket emésztett.
A félelem árnyéka magas, éhező fenevadként hajolt fölém.
- Szerinted igaza van Trelawney professzornak? - törtem meg a nehéz hallgatást, miközben a választól félve éreztem, hogy sós könnyek marnak a szemembe. - Szerinted... szerinted tényleg... meg fogunk halni?
Ahogy ezt kimondtam, elakadt a lélegzetem, hallhatóan Harryé is.
A szavak túlságosan valóságosak voltak, már nem tudtam őket kerülgetni és kitérni előlük. Kimondva annyira ijesztő volt, hogy kénytelen voltam a számra tapasztani a kezem, hogy a forró tenyerembe fojtsak egy elhaló nyögést.
- Őszintén Flower... - kezdte Harry, remegő hanggal és teljesen védtelenül, rettegően összehúzva magát a takarója alatt. - Már fogalmam sincs mit higgyek. Egyikünk sem először látta a Zordót, és most mindketten láttuk és mindketten majdnem belehaltunk... - sóhajtotta, miközben teljesen letörve masszírozta a homlokát.
A gyomrom apró méretűre zsugorodott, és kénytelen voltam a pizsamám ujjával erőszakosan letörölni egy könnycseppet az arcomról.
- És... és mostantól... - a szavaimat szinte úgy kellett kipréselnem magamból, miközben lehetetlen volt, hogy teljesen érthetően beszéljek, mert úgy kapkodtam a levegőt, hogy belefájdultak a gyógyuló bordáim is. - mostantól mi lesz? Ne merjünk seprűre szállni és zárkózzunk a toronyba mert halál veszély fenyeget minket? Úgy kell élnünk, hogy bármelyik pillanatban elpatkolhatunk? - legszívesebben a térdemet a mellkasomhoz öleltem volna, és olyan kicsire kuporodtam volna össze a vaskos takaró alatt, hogy semmilyen szürke szempár nem láthat.
Harry légzése is egyre szabályozatlanabbá kezdett válni.
- N-nem tudom Flower. Szeretném azt mondani, hogy nem, de veled merek őszinte lenni... - nézett mélyen a szemembe, ám ezzel aligha sikerült megnyugtatnia, ugyanis a gesztus ellenére a mondandója több mint baljós volt. - Bármennyire is szeretném ostobaságnak tartani amit a csészében láttunk, azóta minden egyre jobban arra mutat, hogy a teafűnek igaza van. És... nagyon sajnálom, ha ezzel megijesztettelek, de...
- Nem, igazad van - mondtam, majd belülről az ajkamba vájtam a fogam, mert a kiserkenő vér íze is jobb volt, mint a félelem keserűsége. - Csak tudod... nem túl kellemes belegondolni, hogy a közeljövőben... - elharaptam a mondatot, és már meg sem próbáltam visszanyelni kibuggyanó könnyeimet.
Nem kellett kimondanom semmit sem ahhoz, hogy a borzalom oda telepedjen közénk, ránk és a szívűnkbe.
Harry nagyon jól tudta mire célzok, ugyanis nem kérdezett vissza, és ahogy a könnyfátyol mögül óvatosan rá sandítottam, annyit láttam, hogy csak megsemmisülten mered a plafonra.
Csend következett, és elfordítottam a fejem, és a gyengélkedő üres, kísérteties sötét sarkába bambulva a számba tömtem az öklöm, hogy elnyomjam a sírást.
Pár percig a tágas helység az én szipogásomtól volt hangos, ami egyre halkult, ahogy kimerülten a párnámba fúrtam az arcom, és a tollak közé könnyeztem tovább.
Behunytam a szemem, és a zsibbasztó sötétség már majdnem kezdett eluralkodni felettem, amikor Harry nagyon óvatosan megszólalt.
- Hallottam édesanyámat - hangja vékony volt, halk és erőtlen, mint aki fél beszélni, nekem még is úgy illant el a szememből az álmosság, mintha bomba robbant volna mellettem.
Annyira megleptek a légből kapott szavai, hogy szinte meg sem éreztem megfájduló oldalam, miután hirtelen felé kaptam a fejem.
Magyarázatra várva meredtem rá, ám ő csak tenyerébe temette arcát, és hallgatott mint a sír.
- H-hogy érted...? - kérdeztem finoman, ugyanis sok töprengés után sem tudtam rájönni, mit akar ezzel Harry mondani, viszont látva a fájdalmát, nem bírtam tovább, hogy ne faggassam ki, mi bántja ennyire.
Harry szaggatottan szívta be a levegőt, és mikor újra beszélni kezdett, megrökönyödtem, mert a hangja remegett és rekedt volt, és kezdtem érteni, miért nem hajlandó levenni arca elől a kezét.
- Mindig... mindig mikor dementorok vannak a közelben, a fejemben hallok egy nőt sikítozni... - apránként bökte ki a szavakat, nehezére esett, és minden pillanatban elcsuklott. - Elvileg a jelenlétük a rossz emlékeket váltja ki... és már tudom, hogy a sikítás amit mindig csak én hallottam... - a vállai megrázkódtak, miközben én megszakadó szívvel meredtem rá, és minden fájdalmam ellenére a kezemmel ülő helyzetbe tornásztam magam. - az ő volt Flower. Az anyám volt az, akit Voldemort megölt.
Ujjai mögül könnyek szivárogtak ki, amire nekem elfacsarodott a torkom, és ajkamba harapva igyekeztem visszafojtani a sírást, hogy segíthessek valahogy Harryn.
Vállai rázkódtak, és még soha nem láttam ennyire sebezhetőnek lelkileg. Annyi veszteség, annyi borzalom nyomta a fiú vállát, hogy tanúja lehettem, ahogy összeroppan a súlya alatt, és teljesen védtelenül, némán zokog remegő kezeibe.
Kihúztam a lábam a takaró alól, majd leraktam a kőre, mire a dermesztő hidegre minden ujjaim elzsibbadt.
Eltoltam magam az ágytól, majd az oldalamra szorított kezekkel sután odabicegtem Harry fekhelyéhez.
Óvatosan leültem mellé, és felé nyújtottam a kezem, de tétovázva megálltam; nem voltam benne biztos, mit kéne tennem.
Idegesen markolásztam a levegőt, mert valahogy segíteni akartam Harryn, de ötletem sem volt mire van szüksége: türelmes csöndre, bátorító szavakra vagy egy támogató érintésre.
A fiú azonban, ahogy besüppedt aladta a matrac, felemelte a fejét, nekem pedig gombóc nőtt a torkomban, ahogy megláttam a könnyben úszó zöld íriszeket.
Nem hagyott időt, hogy kitaláljam mit akarok vele kezdeni, hirtelen felült, karjait körém zárta, és olyan szorosan ölelt magához, hogy fel kellett emelnek az állam, hogy az ne fúrodjon fájdalmasan a szemüveges kulcscsontjába.
Először csak döbbenten megdermedtem karjaiban, de aztán azonnal kapcsolva a hátára csúsztattam a kezem, majd viszonoztam az ölelést.
- Miért csak rám vannak ilyen hatással? - hallottam meg, ahogy kócos hajamba mormog. - Miért vagyok ilyen gyenge?
A gyomrom megremegett szavai hallatán, és vállára hajtva a fejem, közelről, hogy biztosan hallja és felfogja, a fülébe suttogtam:
- Nem vagy gyenge, Harry - mondtam enyhe megrovással a hangomban. - Mindannyiunknál nehezebb múlttal rendelkezel, nem várhatod el magadtól, hogy egyedül nézz szembe egy ekkora traumával.
Bátorítóan megszorítottam a vállát.
Pár percig így maradtunk, két legjobb barát, egymás karjába omolva, egymás vázai voltunk a másik terhe ellen.
Az idő pergett, és egyikünk sem bontakozott ki, karjaink összefonva, tenyerünk egymás vállán, némán adva egymás tudtára a támogatást.
Jól esett ebben a hatalmas fejetlenségben kicsit engedni, hagyni hogy lehulljon a maszk amit mindennap magunk előtt tartunk, amire azt írjunk minden rendben.
Mert koránt sincs minden rendben, de jobban esett ezt elfogadni és egymás barátságába és karjaiba menekülni előle, mint a szőnyeg alá seperni, de továbbra is rettegni tőle.
Ez kellett már, mindkettőnknek.
- A jóslástan a legmegbízhatatlanabb mágia ág - törte meg a csöndet Harry, hangja már összeszedettebb volt, és éreztem a vállamba fúrt arcán, hogy elmosolyodik. - Ne legyünk benne olyan biztosak hogy meghalunk.
Elvigyorodtam, és hirtelen a vicsorgó fekete Zordó és apám beesett arca valahogy sehogy se tudott olyan élénken eszembe ugrani, hogy Harry ölelése ne feledtesse velem azonnal.
- Amúgy is, kétszer kiálltunk Voldemort ellen - vontam meg a vállam. - Minket nem fog egy bolhás kutya és egy rakás ázott teafű olyan könnyen eltenni láb alól, nemde?
Harry kuncogása, és a haja ami lelkes bólogatása közepette a nyakam csiklandozta, mindennél többet ért és mondott.

******

Hétfő reggel Harry és szinte menekülve távaztunk a gyengélkedőről: örültünk, hogy újra elmerülhetünk az iskola zajos forgatagában, ahol kénytelenek vagyunk más dolgokra figyelni, ami eltereli nagyrészt a gondolatainkat.
Év elején azt hittem, néhány iskola társam nyilvános ellenszenve apám miatt lesz az, ami elől menekülni fogok, és körbe röhögtem volna azt, aki azt merte volna mondani, pont hogy abba fogok menekülni.
De bosszankodni a rám vetülő undok arcokon és utánam felcsendülő pusmogáson még mindig kétségkívűl jobb volt, mint egy ágyon fetrengve bámulni a nyirkos plafont és a közelgő halálon merengeni.
Harry és a köztem történt párbeszédről nem esett szó többet. Nem is kellett arról másnak tudnia.
Elég volt az a titok kettőnknek, így mindig tudtuk egymást egy biztató pillantással vagy asztal alatti bátorító kézszorítással támogatni, akármikor Trelawney jóslás órán ismét könnyes szemmel motyogott rólunk, vagy sötét pillantásokat kaptunk a teafű ómeneire fogékony diákoktól.
De szerencsére nyakig főni az aggodalmakban nem maradt időnk, ami hol jó volt, hol rossz, mert jól esett jegelni a problémát, viszont az sem mindegy, mi volt az ami segített elterelni a figyelmünket.
Ugyanis valóban rá kényszerültünk más dolgokra koncentrálni, de ebbe többek között és nagy mértékben Malfoy gúnyolódása is beletartozott: a fiú magánkívűl volt a gyönyörűségtől, hogy tanúja lehetett az általa hőn utált Griffendél vereségének.
Végre levette a kötést a karjáról, aminek már hónapok óta ott volt az ideje, s a "gyógyulása" örömére lelkesen eljátszotta a folyosón, hogyan esett le Harry a seprűről, miközben Pansy, mint én, csatlakozott a performanszhoz, és a zöld kígyók nagy ovációja közepette aláztak meg minket.
- Kíváncsi lennék, ha ők törték volna el a karjukat és a bordájukat, akkor is ítt tennék-e az agyukat... - morogtam, miközben vállammal erősen, nem sajnálva Pansy nádszálvékony alakját, taszítottam el az útból, hogy be tudjak menni a terembe.
A következő bájitaltan órán Malfoy addig utánozta a fejébe húzott talárja nyakával a dementorokat, amíg Ron megelégelve felkapott egy friss, nyálkás krokodilszívet, majd karjat lendítve a fiú felé dobta, ami hangos, nedves csattanással landolt a sápadt képén.
Én hiába nevettem magam betegre, Piton sajnos azonban ötven mínuszponttal jutalmazta a telitalálatot. A harsány kacajomat pedig tíz pont szenvedte meg.
Ugyan azon a napon, ebédszünet után épp arra az órára tartottunk a folyosón, ahol a rigolyás professzor helyettesített, és Ron nem győzött puffogni:
- Ha a mai sötét varázslatok kivédése órát is Piton tartja, kidobom a taccsot - szólt sötéten, miközben Hermione, én és Harry bőszen bólogatva baktattunk nyomában Remus tanterme felé. Megérkezve lefékeztünk, majd reménykedve szemeztünk egyet a rézkilinccsel. - Nézd meg, ki van bent, Hermione. - intett a lánynak, aki odalépett az ajtóhoz, majd kezét óvatosan rátéve eltolta és belesett a résen.
Mosolyogva fordult vissza, amitől azonnal nagy kő gördült le a szívemről.
- Minden rendben! - mondta, majd lelkesen befurakodott a helységbe.
Nem voltam rest követni, úgy robbantam be a szobába, mintha cukorka osztásra jöttem volna, és tekintetemmel azonnal megkerestem a tanári katedrát, és lelkes, széles mosollyal emeltem kezem integetésre.
Ám a mosoly az arcomra fagyott, ugyanis az, hogy minden rendben, elhamarkodott kijelentés volt.
Remus ugyanis valóban ott volt és viszonozta is a vigyorom, ami azonban az állapotát látva menten lefagyott az arcomról.
A vak is láthatta, hogy beteg volt; feslett talárja még jobban lötyögött rajta, mint azelőtt, s a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Az ehavi telihold nagyon betett neki.
Mindazonáltal minden tiszteletem, mert jókedvűen mosolygott minden diákjára, miközben felszabadultan, hogy nem Piton undok pillantásában kell fürdenünk, táskánkat ledobva helyet foglaltunk.
Hermione és én levágtuk magunkat a első padba, így elég közel voltam ahhoz, hogy a pad alól kidugjam a lábam, és finoman megbökdössem Remus bokáját.
Mikor rám nézett, ennyit tátogtam:
- Hogy vagy?
Habár ő csitítóan visszasuttogta, hogy "jól, köszönöm", beesett arca épp az ellenkezőjét állította.
Ám nem volt időm tovább faggatni, ugyanis miután becsukta maga után az utolsó diák az ajtót, az egész osztály egymás szavába kezdtek panaszkodni, mit művelt velünk a házsártos tanárúr, és ez a felháborodott hév engem is, főleg a megalázó büntető munka után magával ragadott.
- Ő csak helyettesített, nem volt joga házi feladatot adni! - nyávogta Parvati.
- Gőzünk sincs a vérfarkasokról! - konrázta Lavender, amire én csak sokat tudóan ajkamba haraptam, és tudtam, hogy csak én vettem észre ahogy Remus orrcimpája egy pillanatra megremeg, és kivételesen nem a Piton igazságtalanságáról szóló anekdoták miatt
- ...kéttekercses házi dolgozat! - én csak ennyit mondva rugdaltam a táskámat idegességemben.
- Nem mondtátok Piton professzornak, hogy még nem vettük a vérfarkasokat? - kérdezte homlokráncolva a tanár.
Ebből még nagyobb hangzavar tört ki:
- De igen, de azt mondta le vagyunk maradva... - dühöngött Dean.
- ... nem is érdekelte... - hüppögte Neville.
- ... kéttekercses házidolgozat! - ismét én, aki abban a bizonyos beadandóban csak a címig jutott el.
Remus mosolyogva nézte a felháborodott arcunkat.
- Nyugodjatok meg. - emelte felénk csitítóan a tenyerét. - Beszélek Piton professzorral. Nem kell megírnotok azt a dolgozatot.
- Jaj, neee! - vinnyogta mellőlem fejét hátravetve Hermione. - Én már megírtam!
- Ezzel asszem egyedül vagy... - mormogtam orrom alatt, miközben örömömben ököllel a levegőbe boxoltam Remus ítélete hallatán.
Már nyúltan volna a táskám fényes csattjáért, hogy előcibáljam a tankönyvem, azonban Remus leintve a pakolókat, hozta a szokásos élvezetet, miszerint jegyzetelés helyett végig hallhatunk egy érdekes leírást a frissen behozott fenevadról.
A férfi az asztal alól egy lezárt kis üvegdobozt emelt az asztalra, amit halk koppanással tett le.
A terráriumban egy féllábú bicebóc ücsörgött, amiről én eddig csak könyvben olvastam, ezért teljesen lenyűgözve meredtem a parányi lényre.
Az úgy festett, mintha füstgomolyagokból rakták volna össze, minden végtagját apró kis füstpamacsok alkották, így át lehetett lesni rajta az üveg másik falára, szeme két sötétebb léggolyóból állt, és finoman lebegtek, így az egésznek laza, törékeny kinézete volt. Ártalmatlan lénynek tűnt, egyik kis titka a laza, légkezében szorongatott nagyon kicsi, moha fedte lámpás gyér fénye volt.
- A bicebóc, avagy lápi lidérc, a mocsárba csalja az utazókat. - magyarázta Remus, az üveg falát kocogtatva ujjával, mire a lény egy füstfelhőt büfögve meglengette a kis fényforrást amire halkan felkuncogtam. - A kis lámpással, amit a kezében láttok, tévútra vezeti a vándort, és ha az követi a fényt, akkor...
A bicebóc a mondatot egy hátborzongató, cuppanó hanggal szakította félbe, amitől nagyot nyelve megborzongtam, és nem találtam az óra hátralevő részében olyan édes teremtésnek.

Kicsöngetésig igyekeztem az emberzabáló kis felhőembertől annyira messzire húzodni a székemmel, amennyire csak lehet.
A harang kongra mindenkivel együtt megmarkoltam a táskám, majd megrántva fújtattam egyet az oldalamnak puffanó táskától (a bordáim még mindig emésztették a csontforrasztót), és Harry nyomában elindultam az ajtó felé, de...
- Harry, Flower, várjatok egy percet - szólt utánunk Remus, mire mindketten kérdőn összenézve fordultunk el a kijárattól. - Szeretnék beszélni veletek.
Engedelmesen visszaléptünk az ajtóból, és az asztal felé tartva belebújtattam karom a táska másik pántjába is, mert a súly az egyik gyógyuló oldalamat túlságosan terhelte.
Remus az asztalról felcsípve egy fehér kendőt, leterítette a bicebóc üvegét.
- Hallottam mi történt a meccsen. - szólt, miközben megragadta viharvert aktatáskáját, felrakta az asztalra, majd sorban felkapta és belehelyezte könyveit. - Szörnyű ami a seprűddel történt. Meg lehet javítani? - nézett együttérzően válla felett a fiúra.
Elszoruló torokkal gondoltam a Griffendél torony egyik hálótermének ágya alatt rejtőző szatyorra, benne a szanaszét tört fa és vessződarabokra.
- Nem - felelte elfúvó hangon Harry, miközben visszaszorított a kezébe bújtatott ujjaimra, amivel támogatásom fejeztem ki. - A fűzfa ripityára törte.
Remus sajnálkozva felsóhajtott.
- A fúriafüzet abban az évben ültették, amikor én elsős voltam. - meredt maga egy szája sarkában bújkáló nosztalgikus mosollyal. - Sokáig azt játszottuk, hogy ki meri megfogni a törzsét. De aztán egy Davey Gudgeon nevű fiúnak a fa majdnem kiverte a szemét, és akkor megtiltották, hogy a közelébe menjünk. Egy seprűnek ma már semmi esélye ellene. - ingatta a fejét, majd miután nagy szuszogások közepette beszuszakolt egy jegyzettömböt a táskába, kipirult arccal rám nézett. - Na meg hallottam ám a te pazar mentőakciódról is. - félmosolya mögött azonban egy kis féltést véltem felfedezni. - Nagyon rám ijesztett Dumbledore professzor, mikor elmesélte...
- Ugyan - legyintettem kirántva Harry markából a sajátom. - Semmiség volt az egész...
Harry és Remus egyaránt hitetlenkedő pillantást lövelltek felém, Harry még bele is bökött tornacsukájával a bakancsom orrába.
- Hát azért azt nem mondanám - méregetett szemét összehúzva a tanár. - Ugyanolyan vakmerő és hősködő vagy mint akkor régen az édesanyád...
A teremben hirtelen megfagyott a levegő.
Remus arcát nem láttam, de nem kellett telepatának lenni ahhoz, hogy magam előtt lássam az arcára kiülő pírt.
Harry zavartan köhincsélt, én pedig nyelvembe vájva fogam, lehajtottam a fejem, és vegyes érzelmekkel képzeltem magam elé egy hozzám hasonló, de azért jóval szebb fiatal lányt, aki a barátai után száguld egy seprű hátán, ugyanolyan Nimbuszon, csak a húsz évvel idősebb szériából.
Óvatosan elmosolyodtam, de ugyanakkor szívemet szomorú érzés szorongatta.
Ismerni akartam anyát... és mégsem. Azt a felét, aki bátor volt és hősiesen makacs, azt igen, aki viszont hűséget fogadott egy gyilkosnak, azt nem...
- Azt is hallotta, hogy bejöttek a dementorok? - törte meg a csendet óvatosan Harry, de a hangjából érződő kíváncsiság elárulta, hogy nem csak a kínos pillanat eltörlése volt a cél.
Remus most ő rá nézett.
- Igen, hallottam. - komorodott el. - Dumbledore professzor olyan mérges volt, mint talán még soha. - szavait hallva beleborzongtam, mikor Fred karjaiban lógva hallgattam azt a dühödt üvöltést, és még mindig nem akartam elhinni, hogy az a mi higgadt, mindig kedélyes igazgatónk volt. - A dementorok egy ideje zúgolódnak... Nem tetszik nekik, hogy Dumbledore kitiltotta őket az iskolából. - húzta el a száját. - Miattuk estél le a seprűről, igaz?
Harry zavartan mocorogni kezdett Remus firtató pillantásában.
- Igen - bólintott a zöld szemű. Kicsit habozott, majd kitört belőle a kérdés: - De miért? Miért vannak ilyen hatással rám? Talán... - sopánkodva a hajába túrta ujjait, mire én kezemmel a karjához kaptam, majd csitítóan megszorítottam.
- Harry, ezt már megbeszéltük. - pirítottam rá. - Ami történt, annak semmi köze a gyengeséghez.
A fiú kicsit nyugodtabban véve a levegőt, bizonytalanul fürkészve az arcom, sóhajtott.
- Flowernek teljes mértékben igaza van - fonta maga előtt össze a karjait Remus, elismerően biccentve felém. Büszkén kihúztam magam, és egy "na látod?" arccal veregettem meg háztársam vállát. - A dementorok azért gyakorolnak rád erősebb hatást, mint másokra, mert másoknak nincsenek olyan borzalmas emlékeik, mint neked.
Bágyadt téli napsugár sütött be a terembe; fényében megcsillantak Remus ősz hajszálai fiatalos arca felett, amire tisztelettel és egyet értő, komoly ábrázattal néztem fel.
- A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. - fogott bele a férfi. Egyet értően hümmögtem. - Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik a jelenlétüket...
- De számukra láthatatlanok, nem? - kérdeztem közbe.
- De igen, és pont ez benne a szörnyű, hogy még a kevésbé fogékonyakra is hatással van. - bólintott Remus. - Ha túl közel mentek egy dementorhoz, kiszippant belőletek minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtatok, amíg olyanná nem váltok, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad bennetek más, csak a legszörnyűbb emlékeitek. A te legszörnyűbb emléked pedig - mutató ujjával Harry mellkasa felé bökött. - bárkit letaszítana a seprűjéről. Nincs hát miért szégyenkezned.
Ezzel egyet értően bólogatva néztem Harryre.
-

Valahányszor a közelembe jönnek - meredt maga elé Harry. - azt hallom, ahogy Voldemort megöli az édesanyámat...
Remus halványrózsaszín hegektől borított keze elindult a levegőben, mintha meg akarná ragadni Harry vállát, de a mozdulat félbe maradt.
Én azonban nem voltam szemérmetlen, fél karral magamhoz öleltem Harryt, aki erőtlenül simult hozzám. A szemében azt a megtört fájdalmat véltem megcsillanni, mint aznap éjjel a gyengélkedőn.
Hallgattunk mindannyian egy ideig, majd a griffendéles fiú olyan hirtelen törte meg a csöndet, hogy összerándulva pislogtam rá:
- Miért kellett bejönniük a pályára? - csattant fel keserűen.
- Megéheztek - felelte tárgyilagosan Remus, én pedig összehúzott szemmel néztem, ahogy bekattintja aktatáskája fényes zárját, majd egy villanásnyi mozdulattal megtörli a szemét. - Dumbledore nem engedi be őket az iskolába, így hát nem jutnak táplálékhoz... A stadionban összegyűlt tömeg túl nagy csábítást jelentett a számukra. Az a nagy izgalom... az a sok heves érzés... - Remus szomorkásan kibámult az ablakon. - Nekik ez olyan, mint másnak egy ünnepi lakoma.
- Azkaban borzalmas hely lehet - dünnyögte Harry.
Remus komoran bólintott, miközben én feszengve elfordítottam a fejem.
Igen, borzalmas hely... és én mégis aljas örömmel gondolok arra, hogy apám ott sorvad el a dementorok és rozsdás rácsok közt.
- Maga az erőd egy kis szigeten van, messze kint a tengeren. A rabok akkor sem tudnának megszökni, ha nem állnák falak és hullámok az útjukat; - dobolt ujjaival idegesen a táska bőrborításán a professzor. - a saját fejükbe vannak bezárva, hisz egyetlen derűs gondolatuk sincs. A többségük néhány hét alatt megőrül.
- Vagy eleve őrülten kerül oda - morogtam fortyongva, az acélszürke szemekre és eszelős vicsorra gondolva.
Remus némán lesütötte a szemét.
- És mégis megszökött - vágta rá elgondolkodva Harry. - Kitört a bűvkörükből...
Az aktatáska lecsúszott az asztalról; Remus gyorsan lehajolt és elkapta.
- Igen - szólt felegyenesedve - Black őrült volt, de ahhoz nem eléggé vagy pont eléggé, hogy rájött, hogyan lehet legyőzni őket. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. - masszírozta meg homlokát. - A dementorok állítólag a varázserőt is kiszívják az emberből...
- De hát a tanárúrnak is sikerült elkergetnie azt a dementort a vonaton - kapta fel a fejét Harry, szemüvege az orrára csúszott.
Ezen azonnal kapva kapva elméláztam.
Talán az is patrónus bűbáj volt, amit Remus alkalmazott a Roxfort Expresszen...?
- Igen, vannak bizonyos önvédelmi varázslatok - bólintott Remus, hidegkék íriszei egy pillanatra megállapodtak rajtam. - De az a dementor egyedül volt. Minél többen vannak, annál nehezebb a védekezés.
- Milyen védővarázslat hat ellenük? - kérdezte ugyanolyan mohósággal Harry, mint én akkor a zakatoló vonaton ugyanígy. - Megtanítja nekem?
- Nem mondhatnám, hogy túl jól értek a dementorok távoltartásahoz, Harry. Épp ellenkezőleg... - kabátja gallérjat igazgatva zavarában, ismét felém pislogott.
- De a dementorok a következő meccsen is megjelenhetnek, védekeznem kell ellenük... - dörrent fel Harry eltökélten.
Én azonban akkor még nem fogtam fel, mire célozgat, ezért nagy lelkesen így szóltam:
- Miért nem tanítod meg Harrynek is a patrónust bűbájt? - kérdeztem naivan, kitárt karokkal.
- Milyen bűbáj? - hökkent meg Harry, Remus és köztem kapkodva a tekintetét.
- Hát... - dörzsölte a nyakát a férfi kínjában. - Egy bűbáj ami elismerten az egyik legjobb védekezés a dementorok ellen. Megígértem Flowernek, hogy megtanítom rá, azt hittem nem szólt neked a hangokról...
Ledermedtem, és elkerekedett szemekkel éreztem, ahogy a szívem egy komplett ütemsort hagy ki.
Remusnak elég volt rám egy röpke pillantást vetnie ismét, hogy leessen neki, hogy ez így is van, nem Harry informáltsága, hanem puszta meggondolatlanságból mertem felajánlani a bűbájt.
A tanár már nyitotta is ajkát a magyarázkodásra, ám Harry megelőzte.
- Milyen hangok? - kérdezte élesen, leplezetlen döbbenettel nézve engem.
Nagyot nyelve összehúztam magam, és megsemmisülten süppedtem a makacs hallgatásba.
Nem akartam, hogy Harry tudjon róla, így is elég baja van, és nekem is nehéz róla beszélni.
És most én magam árultam el saját magamat.
- Nos... ezek szerint nem mondta el... - köszörülte meg torkát zavartan Remus. - Flowerre bízom, hogy megossza-e veled miről van szó, lényeg hogy neki is akadt gondja a dementorokkal, így nem az első lennél, aki azt kéri fegyverezzem fel ellenük őt. - megvakarta állát, majd az értetlenkedően hápogó fiúra nézett. - Nem bánom. Megpróbálok neked is segíteni, de csak a karácsonyi szünet után láthatunk hozzá. Sajnos elég rossz időpontot választottam a betegeskedésre, - mintha ő tehetne róla... - ezért eléggé el vagyok havazva és be vagyok táblázva, Flower is alig fért be a program tervbe, és nem szeretném ha közösen csinálnátok, akkor feleannyit ér a munka, mert megoszlana a terhelés. - intett fejével felém, majd karjára kapva a dagadó táskát, az ajtó felé terelt minket. - Majd kereslek titeket, ha kezdhetjük.
Tenyerét lehelet finoman a vállunkra téve kitessékelt minket a folyosóra, majd elköszönve elviharzott, viharvert kabátja barna lepelként úszott utána.
Én még sokáig bámultan utána, akkor is amikor márcsak a kihalt folyosó végtelen torkába bambultam bele, sebesre rágva az ajkam, holott Remus rég befordult a második kanyarnál.
- Milyen hangok? - Harry kérdése durva gurkóként vágott oldalba.
Totyogva felé fordultam, de a fejem továbbra is a padlón tartottam.
Percek teltek el, Harry pedig türelmesen vizsgálta az arcom.
Végül nem bírtam tovább az arcomat perzselő ábrázatát, és mélyen a smaragdzöld szemekbe néztem.
Úgy gondoltam eddig, azért nem mondom el, mert nem akarom őt még jobban terhelni. De mivel annyit már épp eléggé tud, hogy aggodalmaskodni kezdjen, így már inkább akkor tudjon róla, mint értem aggódva találgasson, hogy miről lehet szó.
És amúgy is. Azon a bizonyos gyengélkedői estén bebizonyosodott, mennyire szoros barátság fűz össze minket, a legféltetebb titkunkat és félelmünket osztottuk meg egymással, láttuk egymás teljesen védtelenül és összetörve...
Ha már kell, kivel osztozzak ezen a szörnyű terhen, ha nem Harryvel?
Mély levegőt vettem, majd remegve kifújtam, remélve, hogy azzal együtt az idegességem is kilehelem magamból.
- Hallom őket Harry. - mondtam tömören, majd értetlenül félre billentett feje láttán kifejtettem. - A dementorokat. Hallom a hangjukat...
A fiú még mindig összezavarva hunyorgott.
- Én is hallom, amikor a közelemben vannak. - már majdnem meglepetten hátra hőköltem, amikor folytatta. - Tudod. Anyám sikoltozása...
Hevesen megráztam a fejem, kócos tincseim eltakarták előlem Harry bánatos arcát.
- Nem. Én úgy értem tényleg őket hallom. - győzködtem a fiút, majd gyorsan ecsetelni kezdtem, mikor láttam, hogy ismét szabadkozásra nyílik a szája: - Ahogy beszélnek. Hallom, ahogy azt mondogatják, éhesek vagy ahogy épp azt tervezik, kit akarnak megtámadni.
Harry álla kinyílt, és teljesen letaglózva nézett rám, szemei akkorák voltak, mint két kisebb tányér. Csak dadogni tudott:
- D-de az h-hogy leh-lehetséges? - makogta, miközben hatalmas ámulatában az orrnyergére csúszott szemüvegét is elfelejtette feltolni.
- Minden a vonaton kezdődött - fogtam bele. - Amikor bejött a dementor a fülkébe, meghallottam egy rekedt, undorító, túlvilági suttogást... - remegő ajkakkal beleborzongtam az emlékbe. - Először nem tudtam ki beszél, de abban biztos voltam, hogy egyikőtök sem lehet az, és rájöttem, hogy a dementort hallom. Azt hittem, ez ugyanolyan ritka, ijesztő képesség mint a párszaszáj, egészen addig, még Remus fel nem világosított, hogy rajtam kívűl soha egyetlen mágusról vagy boszorkányról sem számoltak be, akinek szintén ilyen képessége lett volna. Ekkor ajánlotta fel, hogy megtanít egy bűbájra, amivel távol tarthatom őket magamtól.
Kifújtam a levegőt, majd megnyaltam beszéléstől kiszáradt ajkaimat.
Félve a fiú reakciójától, várakozásteljesen pislogtam rá.
Harry elgondolkodva meredt rám, összehúzva szemét.
- És... biztos vagy benne, hogy senkinek sincs rajtad kívűl ilyen képessége? - puhatolózott finoman.
Értetlen fintorral válaszoltam.
- Remus szerint nincs. - ráztam a fejem, nem értve az indítékot. - Miért kérdezed?
Harry elmálézva megvakarta a fejét.
- A családodban sincs...? - kérdezte. - Akár egy egészen közeli felmenődnek?
- Tudtommal nincs - válaszoltam, mellkasom szaporán hullámzott, ahogy egyre ingerültebb vizekre eveztünk. - Mire akarsz kilyukadni?
- Csak arra, - emelte maga elé védekezően a tenyerét. - hogy Lupin az előbb említette, hogy nem tudja, hogy lehetséges az, hogy Black megszökött a börtönből... és arra gondoltam talán...
Hirtelen úgy gyulladt fel bennem a felismerés, mint egy villanykörte.
A szívem izgatott pumpálásba kezdett a rádöbbenés izgalma miatt.
- ...hogy apám szökésének sikerének köze van a képességhez? - szegeztem a fiúra a mutató ujjam. - Hogy talán tőle... örököltem?
Harry először félénken pislogott a rá szegezett ujjamra, majd lehelet óvatosan bólintott.
- Gondolj csak bele, megmagyarázná, hogyan... - kezdett bele, levehetően attól rettegve, hogy neheztelek rá az elmélete miatt, ám én csak izgatottan a szavába vágtam, miközben a hajamba túrva végre megvilágosodtam, és fel alá kezdtem járkálni, miközben átkoztam magam, hogy eddig erre hogy nem gondolhattam:
- Egy zseni vagy Harry!
Reményteli fordulópont volt ez.

******

A hetek teltével kezdtünk kievéckélni a gondok sűrű mélységéből.
Harry a Remus dementorellenes tanfolyama miatt reménykedni kezdett, hogy megszabadul a csuklyás szörnyek okozta lidércnyomástól, ettől láthatóan üdébb lett a kedve, és ennek őszintén örültem, mert bele sem mertem gondolni, milyen borzalmas lehet az, hogy pillanatról pillanatra elveszted az eszméleted, miközben az édesanyád sikolyai visszhangoznak a fejedben és...
Nem is szeretek róla beszélni, mert még nekem is könnyek lábadnak a szemembe a gondolatra, rémületes volt belegondolni, mit élhetett át Harry.
Így javuló kedve rám is hatott, élénkebb lettem én is, hogy újra őszintén láthattam mosolyogni, főleg, hogy nem keveset köszönhetek neki.
Ugyanis mióta rájött, hogy honnan származhat a titkozatos képességem, hogy értek a dementorok nyelvén, megnyugodtam, hisz sok mindent megmagyaráz.
Könnyebb elfogadni, hiszen azt, hogy ki az apám, azt úgy ahogy elfogadtam, ahogy a piszkos örökségét is, amit mind rám hagyott: a neve, a nevemre írt pénz amihez vér tapadt, a hírhedtség és ez a képesség.
Ezt is csak úgy kell felfognom, mint egy, amit nem kértem, hogy rám hagyjanak, de megtették, és tenni ellene már úgyse tudok mást, hát elfogadom.
Sőt, talán előnyömre is tudom fordítani, például mint a pénzt, amiből busás ajándékokat készültem a barátaimnak és a családomnak vásárolni a közelgő karácsonyra.
Bármennyire is abszurd ötlet, de ahogy rájöttem honnan is maradhatott rám a dementorsuttogó képesség, így már nem is volt annyira félelmetes, és ha apám hasznára tudta fordítani az Azkabanban, talán nekem is sikerülhet... talán el tudom érni, hogy valahogy arra használjam, hogy távol tartsam őket magamtól... fogalmam sincs ez hogy lehetséges, és egyenlőre a borzongáson kívűl eddig nem futotta többre mikor hallottam őket, de feltétlen szólni fogok róla Remusnak amikor elkezdi tanítani a patrónus bűbájt, és mindenképp ki hozom belőle a lehető legtöbbet.
Izgatottan gondoltam erre, végre egy dolog ami jóra fordul, és már tűkön ülve vártam a karácsony környékére kitűzött időpontot, ahol belecsapunk a lecsóba.
És ami még kellemes ráadás volt, hogy nem volt sóvárgó várakozás addig sem, ugyanis bőven volt ami lekötött: a Hollóhát lesöpörte a Hugrabugot a november végi meccsükön, mert úgy tűnik a fogó, Cho Chang többet tartogatott a tarsolyában mint amire Cedric számított, és még sokáig hangos volt a pompás dupla-alápördülése amivel elhalászta a hugrabug kapitánya elől a cikeszt.
Kicsit azért sajnáltam Cedricet, kedves srácnak tűnt és teljesen korrekt játékosnak, de a saját szememmel látva a hollóhátas lány trükkjét, kivételesen lenyeltem a bosszadalmamat Fredék magánkívűli kiabálásán, amivel Diggory felé nyilvánították ki hogy "elégtétel".
Habár pont ő ajánlotta fel, hogy játszuk újra, de túl jó kedvem volt ahhoz, hogy vitatkozni álljak le az ikrekkel.
A Griffendélnek így még mindig volt esélye elnyerni a kviddics kupát, és ez mindannyiunk kedély állapotán hatalmasat dobott.
Habár több mérkőzést nem veszíthettünk, de erre így, hogy Oliver visszanyerte mániákus lelkesedését, nem is volt sok esély: a csapatkapitány minden addiginál keményebb edzéseket tartott nekünk, és habár nem voltam benne olyan rég a csapatba hogy ezt ki merjem jelenteni, de Harryn kívül még a nagyobb tagozatos játékosok is váltig állították, hogy ennyire kemény még nem volt, és nem gyanakodtam blöffölésre, hisz ne feledjük, hogy Olivernek ez volt az utolsó esélye, hogy a nevével együtt említsék a kupát.
Szóval annak ellenére, hogy a december elejére áthúzódó cudar, nedves idő nem kímélt minket, úgy edzettünk mint a kisangyal, mégha ez nem kevés meg vagy felfázásunkba, vagy épp csukló ficamba került, ha épp egy durva passzt kaptunk el.
És mivel igencsak maximalista személy vagyok, ezért akkor is szorgosan dobáltam a karikákra, ha ráfagytam a seprűmre, hisz mindent megértek utána az öltözőben Oliver dicséretei, aki érezhetően még büszkébben osztotta nekem őket a legutóbbi meccsünkön bemutatott két gólom óta, és a hajtótársaim elismerő vállba veregetése.
Végre viszonozva lett a sportnak adott hűséges szenvedélyem.
Ami pedig még rátett még egy lapáttal a jó kedvünkre, hogy a dementoroknak Dumbledore kiakadása óta színét se láttuk az iskola területén. Az igazgató haragja látszólag meggyőzte a csuklyás szörnyeket, hogy jobb, ha a parkon kívűl maradnak. Nem mellesleg ennek én nagyon-nagyon örültem, mert Harryn láttam, hogy még egyel üdébb és kedvteltebb lett, így hogy a borzalmas, oszló kezű alakok nem szipolyozzák el az életkedvét.
Valahogy ahogy a szeretet ünnepe a nyakunkon lógott, úgy minden, mintha ezt megérezte volna, úgy fordult jobbra.
Apámról azóta nem érkezett észlelés, úgyhogy etéren is fellélegezhettem.

Két héttel a téli szünet kezdete előtt az ég egyik napról a másikra vakító, opálos fehér színt öltött, és egyik reggel, mikor nagyot nyújtózva, Vadóccal az ölemben kibambultam az ablakon, megláthattam ahogy a tél hivatalosan is beköszön, a park felázott füvét csillogó dér lepte be, mintha egy hatalmas, sarki farkas fenséges bundája fedné a világot, miközben a horizontot a Rengeteg lekopaszodott fáinak ágai karcolták.
Aznap a kastélyban is karácsonyi hangulat kopogtatott be, az első jel Flitwick termében lepett meg minket: a pöttöm bűbájtan professzor tanterme egyszerre megtelt apró, lebegő lámpákkal, amikről én állapítottam meg lelkesen, hogy kicsi, erdei tündérkék, amik a karácsony piros és fenyőzöld színeit váltogatva rebegtették szárnyukat, mosolyt csalva megannyi diák arcára. Sokkal kellemesebb volt úgy dolgozatot írni, hogy közbe az egyik tündérfiú a vállamra telepedett, és ami a fénypont volt, hogy a Charlietól tanult tündérnyelven, amivel kiskoromban csalogattuk magunkhoz az ottani tündéreket, heccből megkérdeztem a hetes feladat kérdését amit nem tudtam, mire a kis lény rávágta a helyes választ. Flitwick, habár észrevette a turpisságot, nem vont le a pontot, mert azt mondta, kompenzáltam ezzel az ügyes mutatvánnyal, sőt, még öt ponttal gazdagította is érte a házat, így határtalan jó kedvvel nyúltam a zsebembe, majd adtam oda egy benne maradt karamella darabot hálám jeléül a kis tündérfiúnak, aki lelkes visongással nyalogatni kezdte, majd a nap hátra lévő részében a nyomomban repdesett.
És nem csak a gyarapodó dekorációban lehetett érezni az egyre közeledő szenteste hangulatát, hanem a diákok kedvében is, akik lelkesen tervezgették, mit fognak csinálni a téli szünetben.
Mi, a Weasley gyerekek a szünet előtt pár nappal kaptuk meg a levelet Mollyéktól, hogy idén is a Roxfortban karácsonyozunk, ugyanis örülnének ha ott lennénk Harry mellett, nehogy unalmában el kezdjen annak a hobbijának élni, hogy egyedül csatangol a kastélyban és a parkban vagy a könyvtárban, úgyhogy kössük le, hogy ne adja olyan őrült időtöltésekre a fejét, ahol Siriusnak alkalma nyílik veszélyeztetni őt.
T

ermészetesen megfogadtuk az intelmet, és természetesen Harrynek egy szóval sem említettük mi az oka a valódi maradásunknak, neki így is a könyökén jött ki a figyelem, amit a rá vadászó apám miatt kapott.
Én pedig bármennyire is szerettem az Odút és hiányzott a meghitt, gondtalan családi fészek, már egészen természetes volt, hogy harmadik éve nem otthon karácsonyozom, ráadásul Arthuréknak igaza volt abban, hogy ilyen helyzetben Harrynek van a legnagyobb szüksége ránk. A beígért ajándék halmok úgyse maradnak el számunkra, szóval ne csüggedjünk.
Ronnal és az ikrekkel váltig arra hivatkoztunk, hogy nem akarjuk az enyhén szólva nagyképű Percyvel tölteni azt a két hetet (ő tanulnivalóra hivatkozva elutasította Molly kérését, amit, hogy őszinte legyek, nem bántam), Hermione pedig ugyanúgy Percy indokával maradt a suliban, ami sajnos elárulta, hogy Harry miatt maradunk a suliban, hisz még a hetedikes fiú nagyjából logikus alapon használta ezt az alibit, addig a lányé kevésbé volt helytálló, de Harry hála az égnek nem haragudott meg, sőt, egész nap zúdult ránk a hála-áradata.
Így hát a bőröndöm az ágy alatt, Tűzféreg terráriuma az asztalon, én pedig a Roxfortban maradtam.
Aztán voltak kevésbé kellemes hírek is, vagyis kinek milyen; kitűzték ugyanis a következő roxmortsi kirándulást, méghozzá a szünet előtti utolsó hétvégére.
Rajtam és Harryn kívűl ezt mindenki kitörő izgalommal fogadta.
- Ott megvehetjük az összes karácsonyi ajándékot! - lelkendezett Hermione, miközben dudorászva aggatott egy bolyhos, csillogó karácsonyfaszalagot az ágya keretére. - Anya és apa el fognak ájulni, ha kapnak egy csomag mentolos fogselyemcukrot a Mézesfalásból!
Törökülésben trónoltam az ágyamon, egy cidris kviddics edzés után piros, bedugult orral, miközben térdemre könyökölve irigyen figyeltem a lányt.
- Akartam mondani... - kaptam fel a fejem, majd előre dőlve elnyúltam az ágyon, és az asztalom széle felé nyújtózva elmartam két pergamen lapot és egy apró, jól megtömött kis erszényt. - Megtennéd, hogy megveszed amiket összeírtam ajándékokat? Nem úgy kalkuláltam a nyáron, hogy érvénytelen lesz az engedélyem Roxmortsba... - mosolyogtam szomorkásan, mire Hermione látva, hogy mennyire elkenődtem, csöndben bólintott, és odalibbenve hozzám markát nyújtotta.
Kezébe nyomtam az egyik lapot és a sarlóktól csörgő erszényt, viszont a másik papirost meglengettem orra előtt.
- Már napok óta tervezem, hogy téged kérlek meg rá, benned megbízom hogy nem felejted és nálad nem is kallódna el sem a pénz sem az ajándék, ezért neked előkarácsonyi ajándékot adok, hogy meglegyen a meglepetés ereje - magyaráztam, majd megpaskoltam magam mellett a matracot, mire a lány kérdő arccal huppant le mellém (a matrac akkorát ugrott alatta, hogy Vadóc nyávogva legurult a padlóra). - Ez egy számla - dőltem a vállának, majd kisimítgatva a lapot az ölébe tettem. - Említetted, hogy mennyire szeretnéd megvenni Theodore De'Spell új könyvét, tudod ami a legfrissebb bűbájtanulás módszerekről szól. - mikor ezeket a szavakat kiejtettem ajkaimon, Hermione szemei elkerekedtek, és éreztem hogy bezsongott fészkelődésbe kezd, majd megmarkolja a lapot és az orra elé emeli. - Szóval Ébennel postáztam a rendelést és a könyv árát a boltba, szóval annyit kell tenned, hogy a legközelebbi hétvégén bemész érte. A te nevedre rendeltem meg, szóval magyarázkodnod sem ke...
Ekkor éktelen visítás szakított félbe, amitől én is majdnem ijedten felsikítottam, majd éreztem hogy Hermione karjai a vékonyságukat meghazudtoló erővel ölelnek körbe, és szorítanak magukhoz, miközben én riadtan tűröm hogy újabb sikongatások lyuggassák ki a dobhártyámat.
- Úristen Flower, nem kellett volna, annyira... - még mindig sikítozva beszélt, miközben én államat mozgatva igyekeztem úgy forgatni a fejem, hogy kapjak levegőt, és ne fulladjak a lány bolyhos pizsamája gallérjába. - Köszönöm, köszönöm, KÖSZÖNÖM!
- Ezek szerint... tetszik... az ajándékod....- hümmögtem a vállába, miközben felhagytam azzal, hogy kiszabadítsam magam.
- Mi az hogy! - hüppögte, majd elvesztettük az egyensúlyunkat, és rá sem hederítve Parvatiék megvető fintorára, vihogva dőltünk el az ágyon.
Így hát mivel Hermione öröme meghozta az önbizalom löketet és a reményt hogy jól válogattam össze az idei karácsonyi meglepetéseket, ezért viszonylag könnyebb volt a szívem, annak ellenére hogy idén kimaradok a bájos mágus falu szentestei hangulatából.
Jobb híján beletörődtem, hogy én és Harry leszünk az egyetlen harmadikosok akik a nagy móka alatt majd a négy ódon fal közt lébecolnak, de hála egy brilliáns felvetésemnek (pedig az ritka ám, úgyhogy nagyon becsülendő ötlet volt), hasznos délutánnak néztünk elébe.
Ugyanis kölcsönkértük Olivertől A seprűk világa című könyvet, és felajánlottam Harrynek, hogy a szombati napon mint márka szakértő bátyák közt nevelkedett boszorka, áttanulmányozom vele a seprűket, hogy a lehető legjobb utódját találjuk meg a Nimbusz Kétezresnek.
Balesete óta az egyik iskolai darabot kellett használnia az edzéseken; az ősrégi Meteor azonban nagyon lassú volt, ráadásul rángatott. Néha kölcsön adtam neki a saját Nimbuszomat, mert dobni rossz seprűről is tudok gólt, de neki a sebesség a legfontosabb, hogy fogóként minél szorosabban tudjon a cikesz nyomába eredni.

Így hát, szombat reggel, miután degeszre tömtük magunkat croissanttal és lágytojással, Harry és én búcsút intettünk köpenybe és sálba bugyolált társainknak (kissé csalódott voltam, hogy Fredet és Georgeot nem láttam a reggelizők között, ami alapján arra gondoltam, hogy ők hamarabb leléptek, úgy hogy el sem köszöntek), majd tele hassal kitámolyogtunk a folyosóra, és a Roxmorstba induló forgatag miatt folyamatosan nyitva tartott nagy ajtó miatt koccanó fogakkal és magunk köré tekert karokkal, dideregve szeltük a lépcsőfokokat.
A téli ég hideg vászonként terült el felettünk, fehér foltokban pislogott be a kis ablakokon, miközben mi visszhangot keltve az elnéptelenedett folyosókon, mentünk vissza a Griffendél toronba. A kastély csendes és kihalt volt, az ablakokon túl szállingozó hópelyhek kivételével közel s távol semmi sem mozdult.
Épp a harmadik emeletre kanyarodtunk rá, és már ragadtuk volna meg a klubhelység bejáratához vezető lépcsősor hűvös márvány korlátját, amikor...
- Pszt! Flower! Harry!
Halk suttogás vegyült a robosztus falak közt fütyülő huzatba.
Harryvel mindketten kérdőn kaptuk hátra a fejünket, majd megfordulva a hang irányába nyújtogattuk nyakunkat.
Egy nagyon ismerős, púpos, kopott bronzból öntött, félszemű, görbe szájú, bibircsókos, hatalmas körmökkel ábrázolt banya szobra mögül két szeplős arc kukkantott ki, vörös copfjukat lengén fújta a folyósói szél, és kezükkel a boszorka karjába akaszkodva integettek nekünk.
Fred és George voltak azok, akiket látva döbbenettel vegyes öröm fogott el.
Nem számítottam rá, hogy összefutunk velük, ugyanakkor nagyon örültem, hogy mégse húzták el se szó se beszéd a csíkot Roxmortsba.
- Hát ti? - csaptam össze a tenyerem, ahogy lelkes léptekkel megindultam feléjük. - Azt hittem elmentetek Roxmortsba. Hogy s mint? - Harryvel a nyomomban lefékeztem a szobor mellett, őszinte boldogsággal fogadva az ikrek viszont látását.
- Egy kis előkarácsonyt jöttünk tartani neked, Flo - kacsintott Fred egy huncut félmosollyal. - És nem gond, ha Harry is itt van, ő is nagy hasznát veszi majd az ajándékodnak. Menjünk be oda... - a fiúra is rávigyorgott, majd ujját a szobortól balra nyíló üres tanterem ajtaja felé szegezte.
Az ikrek sietősen odarobogtak, mi pedig a nyomukban érkeztünk meg.
Megragadva a kilincset benyitott a kiürült padsorokkal zsúfolt helységbe, majd maguk után húzott minket csuklónknál fogva.
George az ajtóra téve tenyerét csendben a keretébe tolta, majd a zár kattanása után lelkesen csillogó szemekkel felém fordult.
- Előkarácsonyi ajándékot kapsz tőlünk - szólt.
Fred ezzel párhuzamosan benyúlt talárja belső zsebébe, és ünnepélyes mozdulattal előhúzott egy nagy, megsárgult pergamentekercset, majd óvatos mozdulatokkal szét hajtva a legközelebbi padra helyezte. Finoman kisimítgatta a lap sarkait, ami történetesen teljesen üres volt, de én pont ezért kezdtem sejteni valamit.
Mikor Fred cinkos mosollyal rám nézett, fejemet csóválva, hitetlenül léptem a pad elé.
- Na ne... - kaptam a szám elé a kezem.
- De-de - lépett mellém vigyorogva George.
- Ezt... - megilletődve simítottam végig a lap szélén. - ezt nem adhatjátok nekem...
- Már miért ne? - lökött meg a vállával a fiú. - Szerintem méltó utódja lennél.
- Az nem kifejezés. - kontrázta Fred.
- Mert hát ezt ti találtátok és biztos nagyon hozzátok nőtt, hisz mégiscsak nagy kincs... - habogtam, miközben szilárd elhatározást alkottam meg magamban, hogy mindenképp visszautasítom az ajándékomat.
Túl nagy áldozat lenne tőlük, olyat amire sem méltó sem érdemes nem vagyok.
Hisz ők szerezték a térképet, ők fedezték fel a titkát. Én pedig nem vagyok kész és méltó ekkora kiváltságot kezelni.
- Valóban fájó szívvel válunk meg tőle - bólogatott Fred, majd mikor nyitottam volna számat, hogy kifejtsem ezért SEM fogom elfogadni, elhallgattatásképp feltette a mutató ujját. - de neked nagyobb szükséged lesz rá, és már akkor kineveztünk jogos öröklőnek, mikor felfedeztük. Hisz te voltál az örök partner a hülyeségben, meg hát te Flower vagy...
- Különben is, van róla másolat. - mondta George. - Méghozzá itt! - mutató ujjával ünnepélyesen a halántékára bökött.
Meghatottan a számra szorítottam a kezem, és még mindig hitetlenkedve bámultam a két fiúra.
Harry mellettem azonban kérdő tekintettel kapkodta köztünk fejét; lerítt róla, hogy arra gyanakszik, hogy megint valami tréfáról van szó, és az ikreket és részben magamat ismerve, ezért nem okolhattam.
Mikor az általa színjátszásnak vélt pillanat a tetőfokára hágott, közbe kérdezett:
- Miért, mi ez?
Azzal ő is közelebb húzódott a kiteregetett papiroshoz.
- Ez, Harry, a sikerünk titka - jelentette ki George mellét kidüllesztve, és drámaian megveregette a térképet. - És most itt az ideje, hogy Flowerre hagyományozzuk, de igazából a helyzetedet nézve neked is nagy hasznod lesz belőle. - mérte végig kacsintva a harmadikost, aki azonban továbbra is értetlenül húzta az orrát.
- De hát mihez kezdjünk egy ócska pergamenlappal? - tárta szét a karját, és még mindig turpisságra gyanakodva sandított a bűvös térképre.
- Még hogy ócska pergamenlap! - Fred annyira hátratántorodott, hogy beverte fenekét a mögötte álló padba, miközben olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha Harry a legszentebb érzelmeibe tiport volna bele. Én csak kuncogva néztem a túljátszott sértettséget, hisz én ezen a tűzkeresztségen már átestem egyszer. - Magyarázd el, George! - legyintett fivére felé.
- Nos... - köszörülte torkát ünnepélyesen az említett. - elsőéves korunkban. - nosztalgikusan a távolba meredt. - mikor még mit sem sejtő, ártatlan gyerekek voltunk...
Harry horkantva felnevetett, én pedig csatlakozva fojtottam el egy kuncogást talárom puha ujjába. Valóban nehéz a két vörös loboncú lókötőről elképzelni, hogy valaha is ártatlanok voltak, ami igaz is, hisz már három évesen előszeretettel hívtak meg Ron vagy Percy párnájára poloskát csempészni, amibe én vidáman belementem, azt se tudva mi az a poloska, de legalább így volt aki elkapja helyettük a büdös bogarat.
- ...mindenesetre ártatlanabbok voltunk mint most... - javította ki Fred, belátva, hogy ezt ők sem gondolhatják komolyan. - szóval elsőéves korunkban egyszer volt egy kis összezörrenésünk Friccsel.
- Eldobtunk egy trágyagránátot a folyosón, és ez valamiért zavarta őt... - tettetett erős fejtörés George, majd szúros szemekkel nézett rám, mikor a talárom gallérjába temetve a kuncogásom elmormogtam egy mondatot ami valahogy így hangzott "vajon miért?".
- Ezért becipelt minket a szobájába, és elkezdte a szokásos fenyegetést... - mondta unottan Fred.
- ...büntetőfeladat...
- ...kizsigerelés... - néztek össze.
- ...mi pedig egészen véletlenül észrevettük, hogy a kartotékszerkény egyik fiókján ez áll: Különösen veszélyes, elkobzott tárgyak. - csücsörített ártatlan arccal George.
- Csak azt ne mondjátok, hogy... - vigyorodott el Harry, én pedig sokat sejtve már rég mosolyogtam mint a vadalma.
- Te mit csináltál volna a helyünkben? - vont vállat hetykén Fred. - George eldobott még egy trágyagránátot, hogy elterelje Frics figyelmét, én meg kihúztam a fiókot, és ezt találtam benne.
Azzal megkocogtatta ujjával a sárgás papírt.
- Nem volt olyan nagy ügy. - legyintett George. - Szerintem Frics nem is tudta, hogyan működik.
- Mondjuk, szerintem gyaníthatta, mert külömben nem kobozta volna el. - szóltam közbe, elgondolkodva vakarva az állam, miközben azon morfondíroztam, ó ha Frics tudta volna pontosan mi ez, holtbiztos hogy még el is égeti, és a hamvait a roxforti fekete tóba szórja.
- Ott a pont. - biccentett Fred.
- És akkor ti tudjátok, hogyan működik? - nézett Harry az ikrekre, majd rajtam állapodott meg a pillantása. - És ezek szerint te is?
Az ötödikes fiúk és én sokatmondó mosolyt cseréltünk.
- De még mennyire - tapsikolt Fred. - Ettől a kis gyönyörűségtől többet tanultunk, mint az összes tanártól együttvéve.
- Nem mellesleg ennek a segítségével loptuk el Piton főnixkönnyét is, szóval kezeket is mentett már. - emeltem fel a jobb kezem a nyomaték képpen, mire Harry szemében már leplezetlenül ott ragyogott az érdeklődés.
- Oh, értem. - bólintott lelkesedve. - Akkor most már tényleg kíváncsi vagyok. - még egy ideig mustrálta a kézfejem, majd a gyűrött pergamenlapra nézett.
- Nagyon helyes! - kuncogott Fred.
Azzal zsebébe nyomta hosszú ujjait, majd elővette a pálcáját, és a laphoz tolva a hegyét finoman a közepére érintette, és így szólt:
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok. - abból a pontból, ahol a fiú varázshusángja a papírhoz ért, a már általam ismert de még mindig megcsodált jelenség zajlott le; hajszálvékony tintapatakok sokasága tűnt fel, s futott szét minden irányba. A vonalkák pókhálószerűen szetterjedtek a lapon, itt-ott egybefutottak, máshol keresztezték egymást, s végül az egész pergament megtöltötték kusza vonalakkal. A Roxfort-kastély és -birtok térképe szögletes és gurba vonalakban rajzolódott ki. És ha ez nem lett volna elég, hozzájött az is, ami igazán megfűszerezte különlegességgel a térképet: a rajzon mozgó apró tinta-pötty alakok, mindegyikéhez egy hangyányi betűkkel írt névvel. A bal felső sarokban mozgó feliratos figura azt jelezte, hogy Dumbledore professzor az irodájában járkál fel-alá, Mrs Norris, a gondnok macskája a második emeleten járőrözött, Hóborc pedig épp a trófea teremben ugrabugrált.
Harry és én ámulattal hajoltunk a térkép fölé, és még Harry azokat a feltünetett járatokat csodálta meg, amikről ő eddig nem is tudott, addig nekem valami olyasmi ragadta meg a figyelmem, amit a múltkor nem vettem észre: a lap tetején, nagy, cirkalmas, zöld betűk rajzolódtak ki, amiért gondolatban jól orron pöcköltem magam, hisz elég nehéz volt nem észre venni:

A bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tappmancs, Féregfark és Ágas urak, valamint Fülerojt kisasszony művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE

- Hmmm... - dünnyögtem elgondolkodva, miközben ízlelgettem a furcsa neveket. - Ezt eddig észre sem vettem. - mutattam a címre. - Vajon kik lehetnek? - próbáltam magam elé képzelni négy bajkeverő diákot és melléjük egy ugyanilyen természetű diáklányt, akik huncut mosollyal bűvölik és ügyködik ezt a térképet, és valahogy így az ikreket megduplázva, és magamat tudtam behelyettesíteni.
- Nem t'om - vont vállat George. - Valószínűleg akik a térképet készítették. Mindesetre én már most a példaképemnek tartom őket. - dörzsölte össze a tenyerét, majd Fred felé emelve mancsát, a vállába boxolt. - Nekünk is lehetne ilyen menő becenevünk, nem? Mondjuk Blöki és a két Rabló Róka... - mutatott magyarázatképp vörös hajára, az én nevem pedig nem szorult magyarázatra.
Freddel nevetéssel jutalmaztuk az ötletet és a frappáns neveket.
Én azonban mélyen komolyan felcsigázottnak éreztem magam: furdallta az oldalam a kíváncsiság, kik lehettek ezek a kreatív, eszes mágus és boszorka palánták, akik elkészítették a roxforti minimum évtized ha nem évszázad egyik kincsét.
Zseniális volt ez az állnév dolog is, mert így a beavattotak körében biztos hatalmas elismerésnek örvendtek, de ha tanár kezébe került és rá is jöttek volna a dolog nyitjára, sose tudják meg, ki a felelős, a büntetendő.
Ötletem sem volt, hisz több mint ezer meg ezer diák jöhetett szóba, főleg hogy elnézve lehet ez a papír húsz de akár ötven éves is.
Mindenesetre brilliáns.
- Ezek Roxmortsba vezetnek - magyarázta Fred, ujjával az egyik vonalra bökött. - Összesen hét ilyen alagút van, Frics erről a háromról tud... - rajzolta körbe a gondnok által ismert szakaszt. - ... de szinte biztos, hogy ezeket csak mi ismerjük. Az, amelyik a negyedik emeleti tükör mögül indul, kiesik. Sokáig azt használtuk, de tavaly télen beomlott. Ezen pedig szerintem még soha senki nem ment végig, mert a bejárata a fúriafűz tövében van. - hiába ragadta meg képzeletem Tappmancs úrék személyazonosságának kérdése, ezeknél a szavaknál már én is teljes figyelmemet Frednek szenteltem, hisz ezek még nekem is új és egyben hasznos információk voltak, főleg, hogy rám akarják ruházni a térképet. - Viszont ezek itt, ezek egyenesen a Mézesfalás pincéjébe vezetnek. - mutató és középső ujjával közrefogva mutatta a két alagútat. - Tavaly Flot ezen keresztül el is vittük a raktárba, de nektek most a közelebbit javaslom, ami itt van közvetlenül az ajtó mellett, a félszemű banya púpjánál. A másik is egy ugyanilyen szobortól indul, csak az nagyobb és sokkal messzebb van most innen.
Belém hasított a felismerés, miért volt olyan ismerős a pár perce látott bronzalak, és orrom alatt mosolyogva újra végigéltem gondolatba az emlékezetes habzsolós Halloween emlékét.
- Te már jártál az alagútakban tavaly is? - fordult felém csodálkozva, leesett állal Harry.
Bólintottam.
- Akkor még én sem tudtam a térképről. - magyaráztam. - Az volt a fiúk ajándéka mindenszentek éjszakáján, hogy elvittek a gondolom térképről lelesett alagúton át a Mézesfalás pincéjébe. Azért nem tudtam Nick halálnapi bulijára elmenni. - sandítottam rájuk, ők pedig vigyorogva ökölpacsiztak, majd George tisztelgően megsimogatta a térképet.
- Holdsáp, Tappmancs, Féregfark, Ágas és Fülerojt - szólt elérzékenyülten. - Örökké hálásak leszünk nektek.
Fred ünnepélyesen biccentett.
- Négy nemes férfiú és leányzó, a csínytevők újabb nemzedékeinek önzetlen pártfogóiként, ezzel átruházunk Flower Blackre, nemes utódunkra. - nézett mélyen a szemembe olyan komolysággal Fred, hogy rendesen patetikus hangulatba kerültem tőle, és szintén meghatódva kihúztam magam. - Ez minden. - vigyorgott, majd ujjaival felém tolta a térképet az asztalon, aztán csettintve a homlokához kapott. - Ja és még valami: használat után ne felejsd el kikapcsolni a térképet...
Hangszíne leheletnyivel komolyabb lett.
- Különben bárki megnézheti - tette hozzá Goerge.
- És azt hogyan is csináljam? - kérdeztem. Rémlett valami, de a biztonság kedvéért rákérdeztem.
- Csak üss rá a pálcáddal, mondd, hogy "Csíny letudva", és a térkép nyomban eltűnik. - válaszolt a fiú, a mozdulatot utánozva kezeivel.
Homlokomat ráncolva, koncentrálva bólogattam.
- Használd egészséggel, mélyen tisztelt Flo. - szólt Fred, Percy fellengzős stílusát utánozva, én pedig kacagva támaszkodtam a padra, ahogy a fiú megdörzsölt egy nem létező jelvényt a mellkasán. - Aztán nehogy jót halljunk felőled! - rázta tettetett szigorral az öklét, majd megkerülve a padot, átkarolt.
- Találkozunk a Mézesfalásban - búcsúzott George is, miközben ő is a vállam köré dobta karját, mellé pedig Harry vállát is megveregette.
- Biztosak vagytok benne, hogy nekem - kezdtem volna, bizonytalanul lapogatva a karjaikat.
- Egészen biztos - vágtak a szavamba egyszerre.
- Ez esetben... - mormogtam Fred felkarjára hajtva a fejem. - Köszönöm. És bármikor benne vagyok, hogy közösen egy Frics bosszantó akcióra használjuk. - utaltam arra, hogy még mindig részben az ő tulajdonuknak könyvelem a becses kincset, és a hangomban lévő kis éllel igyekeztem közvetíteni, hogy szándékom, sőt, parancsom osztozni a térkép nyújtotta lehetőségben, akkor is, ha ők már kívűlről tudják.
- Reméltük is, hogy ezt mondod majd - emelte meg másik kezét George, majd nagyot borzolt a hajamon.
- Na jó kalandozást Blöki - szorította meg a hátam Fred, miközben én prüszkölve fújtam ki a tincseket az arcom elől. - És neked is Harry, gondolom szándekodban áll Flowal tartani. - biccentett a fiú felé mosolyogva, majd a fiúk karja lecsúszott a hátamról, és lapockán vágott a teremben uralkodó hideg.
Vacogva de vigyorogva néztem, ahogy az ikrek az ajtó felé sietnek, majd kitárják, és válluk felett felénk nézve egy utolsó cinkos mosolyt lövellnek felénk, aztán eltűnnek a keretből.
Én éhes kalandvággyal, még Harry tétova bizonytalansággal fordult vissza a térkép felé, ahol Mrs Norris tintapöttye épp befordult balra, és megállt, hogy megszaglásszon valamit a földön.
A hihetlen portékát nézegetve még mindig nem akartam elhinni, hogy az ikrek ekkora felelősséget és hatalmat ruháztak rám. RÁM.
Megrázva a fejem, konstatáltam izgalomtól és hálától gyorsan dobogó szívem, miközben ha lehet, meg nagyobb szeretettel és csodálattal gondoltam az ikrekre, és megilletődve méláztam el rajta, hogy ekkora bizalmat vetnek belém.
Meg sem mertem kérdezni magamtól, megérdemlem-e, mert akkor abban a pillanatban kiabálva és tiltakozva utánuk szaladok a térképet lobogtatva és a kezükbe nyomva.
Helyette áhítattal rányomtam ujjam az érdes papiros felületére, és végig követtem az egyik járatot, miközben eszembe ötlött valami.
A szemem lelkesen felcsillant, és feldobottan, izgatottan remegő hangon megjegyeztem:
- Azt ugye tudod - kezdtem vigyorogva. - hogy mivel ezek a föld alatt mennek, nem kell egy dementor mellett sem elmennünk? - ütögettem felcsigázva a pad deszkáját. - Tehát még jobban is járunk, mint az engedélyekkel...
Harry azonban vonakodva nézett a térképre.
Türelmesen vártam, aztán ráuntam az összehúzott szemöldökeire.
-

Mi aggaszt? - böktem meg a vállát.
- Mr Weasley egyszer azt mondta - kezdte álmatag hangon. - hogy ne bízz semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hol tartja az eszét.
Értelenül felhorkantam.
- És most hogy jön ide Arthur szent fazék intelme? - kérdeztem.
- Hát csak - Harry bizonytalanul szájába harapott. - Mr Weasley szerintem pont az ilyen veszélyes, mágikus holmikra gondolt, mint ez a térkép. Gondolj csak bele, hogy jártunk Denem naplójával...
Elgondolkodva nézegettem a Bűbájos Bajkeverők Kelléktára feliratot.
- Értem mire akarsz kilyukadni - bólogattam. - De azért Denem naplója más tészta volt. Ez a térkép nem teleportál a múltba és nem is írogat neked magától. - próbáltam viccesre venni a figurát, de a fiú tartózkodó arckifejezését látván folytattam. - Figyelj, a térkép úgy is nálam lesz, te csak elkísérsz egy roxmortsi kiruccanásra, nem mellesleg ha már tudod az utat, nem lesz rá szükséged.
Harry azonban erre még jobban ellenkezőbe váltott.
- De én azt sem akarom, hogy neked bajod legyen, mert úgy marad nálad, hogy tényleg nem stimmel vele valami... - sopánkodott.
Felém tanúsított aggodalma megmelengette a szívem.
- Ugyan - érintettem meg a vállát gyengéden. - Fred és George évekig használták, és nem lett semmi bajuk. Meg amúgy is... - az ikrek gondolatára nem tudtam és nem is akartam elfojtani szeretetteljes mosolyom. - ha ők nem lennének száz százalekig biztosak abban, hogy a térkép ártalmatlan, nem adták volna nekem. Ezt biztosra tudom.
Harry lenézett a pergamenlapra, majd kezét óvatosan fölé emelte, és végig futatta ujját a legközelebbi alagút kacskaringós vonalán.
- Igen - motyogta az orra alatt. - Igazad van, csináljuk! - emelte rám a tekintetét, amiben tüzes elszántság csillant.
- Ez a beszéd! - veregettem meg a vállát, majd a térképért nyúlva gyorsan összetekertem egy keskeny tekercsbe, és a taláromba rejtve fejemmel az ajtó felé biccentettem. - Indulás!
Odaléptünk, majd kinyitottuk, és a résen kidugva a fejünket körbe kémleltük a folyosót, de mivel az néptelennek tűnt, kifurakodtunk a teremből, halkan becsuktuk az ajtót, majd sietősen a púpos boszorka szobra mögé osontunk.
Először egymásra, majd a banya alakjára néztünk.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Harry.
Én a banya mögötti falhoz léptem, majd kezemet a nyirkos falra nyomva tapogatni kezdtem.
- Tavaly egy falból nyíló titkos ajtón keresztül tudtunk átmenni - magyaráztam, miközben megborzongtam az ujjaim közé buggyanó, hideg cseppeken. - Szerintem itt is az lehet a megoldás. - Harry mellém lépve csatlakozott, és karjait kinyújtva ő is vizsgálni kezdte a hideg köveket.
Percek óta hajolgattunk és mancsikoltuk a falat, de csak annyit értem el, hogy mikor már egy mélyebb repedésre azt hittem megtaláltam amit keresek és belevájva a körmöm meghúztam, az betört az érdes kő miatt.
Nyöszörögve nyomtam a számba a sebes ujjam, majd tanácstalan nyögéssel Harryre néztem.
- Vegyük elő a térképet, hátha azon rajta van hogyan találjuk meg. - javasolta.
Bólintva előhúztam a szabad kezemmel a térképet, majd magam elé tartva hagytam, hogy kiehengeredjen.
Hátamat a falnak vetve megtámaszkodtam, majd a térdemet megemelve arra fektettem a lapot.
Én és Harry fölé görnyedve tanulmányozni kezdtük.
A vonalak kusza rácsában két újabb tintapötty jelent meg "Harry Potter" felirattal, a másik pedig "Flower Black" felirattal. A pötty alakok a harmadik emeleti folyosó közepe táján álltak, pont ahol mi magunk.
Alaposabban szemügyre vettem a mi tinta-alteregónkat. Mindketten felemelték apró festék karjaikat, és benne egy alig látható, miniatűr varázspálcával a boszorkány szobrát ütögették.
Felnézve a papírról Harryre sandítottam.
Ő csak vállat rántott, majd előrántva egy halk suhintással a sajátját a szobor felé dugta, majd megkocogtatta. Feszült figyelemmel várakoztunk, de semmi sem történt.
Újra a térképre néztünk.
A figurák mellett ekkor tinta vonalak indultak ki, majd egy apró szövegbuborékban értek össze, benne pár cikornya betűvek, amik ezt írták:
Dissendium.
Harry ismet felemelte a pálcát és a szobor felé tolta.
- Dissendium! - suttogta, és újra a banyára koppintott.
Ekkor halk kattanás hallatszódott, amitől összerándultam, de továbbra is kíváncsian kémleltem a szobrot, aminek ekkor a púpján hirtelen rés keletkezett, ami szilárd ropogással nagyobb lett, egészen addig, még a két fémlemez szárnyként kitolódott a boszorka vállaira.
Helyén lyuk tátongott, épp akkora, amin egy soványabb ember befér.
Harryvel összenéztünk ismét.
- Ki menjen előre? - kérdeztem.
- Megyek én - szólt a fiú, majd mielőtt bármit mondhattam volna, körülnézett tiszta-e a levegő, s mire taláron ragadhattam volna, előre hajolt, törzsével a nyílásba hasalt, majd berogyasztva térdeit elrugaszkodott, és az utolsó amit láttam, hogy cipője talpát elnyeli a sötét járat.
Reszketve megkapaszkodtam a szélében, majd utána szóltam.
- Minden rendben? - hangom aggodalmasan remegett, ami a tavalyi kőcsúzda hova vezetése miatt érthető volt. A gyomrom akaratlanul is liftezett.
Pár másodperc telt el csupán, de az ujjaim fehéredni kezdtek ahogy a bejárat szélébe kapaszkodva hunyorogtam a feketeségbe. Féltem, és a tavalyi évet nézve nem alaptalanul.
- Minden rendben, jöhetsz! - visszhangzott el hozzám nem is olyan messziről Harry hangja, és éreztem, hogy lábaim megrogynak a megkönnyebbüléstől, hiszen eddig a feszültség tartotta őket.
Mély levegőt vettem, majd előre görnyedve a kőre hasaltam, és megrázkódva a taláron át is mardosó hideg miatt, kezemmel meghajtottam magam, és apró, riadt sikkantást nyeltem vissza, ahogy a lábaim elhagyták a talajt, és siklani kezdtem előre a kő járatban.
A menetszél a számba fújt pár tincset, amit prüszkölve köptem ki, ám a csúzda rövidebb volt mint számítottam, hirtelen a kezem a semmibe kalimpáltak, majd nyirkos, lucskos talajra csattantak, én pedig előre bukva nyekkentem egyet, ahogy a térdem is a kőbe ütődött.
Szuszogtam párat, majd felemelve a fejem, bizonytalanul hunyorogtam vaksin a koromsötétbe.
- Harry...? - motyogtam bizonytalanul.
- Itt vagyok. - hang balról és kicsivel fentebbről érkezett, közvetlen mellőlem.
Összerándultam, majd óvatosan feltápászkodva leporoltam magam, követve az ezek szerint már talpra állt Harry példáját.
- Lumos! - hangzott fel mellőlem Harry hangja ismét, majd az elmotyogott varázsigét követve, fehér fény gyulladt ki, ami a szuroksötétség után fájdalmas és vakító volt, ezért kezemet az arcom elé téve, hunyorogva előbányáztam a saját pálcám is.
Előre bámultam az alagútba, ami szűk volt, épp, hogy ketten elfértünk benne, de még így is egymás könyökének ütödtünk néha. Így hát az apró járatba bőven elég volt Harry pálcájának fénye.
Én ezért csak arra használtam a sajátomat, hogy elővegyem a térképet, megérintsem vele, és magam elé mormogjam:
- Csíny letudva!
A pergamenről nyomban, mintha a papír magába szívta volna őket, a sárgás papirosba ivódtak a csíkok és pöttyök, kisvártatva az egész térkép ismételten csak egy üres papírlap volt.
Eltettem a pálcám, majd gondos mozdulatokkal összehajtogattam, és az egyik talár zsebembe mélyesztettem.
Évfolyamtársamra néztem várakozásteljesen, aki bólintott, majd a fényforrást maga elé tartva, ami ott rebegett pálcája végén, magabiztos léptekkel megindult az alagútban.
Szaporán dobogó szívvel, és kissé remegő térdekkel követtem.
Az alagút kanyargós volt, mintha egy óriási üregi nyúl vájta volna magának, és az alja göröngyös és kavicsos volt, ezért szapora, de botladozó léptekkel haladtunk előre benne, és a hirtelen és egymást gyakran követő kanyarok miatt a Harry kezében szorongatott husáng végén remegő láng hiába nyújtott elég fényforrást, nem tudtuk hol a vége, csak reménykedni tudtunk, hogy lassan oda érünk.
A lábujjaim már fájtak, mikor az ezredik föld buckának csapódtak neki, ezért ajkamat összepréselve igyekeztem nem felmordulni.
A hideg, nyirkos falak közt eleve kellemetlenül alacsony hőmérséklet uralkodott, ezért az államig húzogattam fel a talárom alá felvett garbós pulóvert, vállaimat felhúzva igyekeztem még beljebb vackolni a nyakam a puha, bolyhos bélésbe, de ez is kevésnek bizonyult, mikor a szűkös hely híján az oldalam a falaknak nyomódott kanyarodás közben.
De szó nélkül róttam a métereket tovább, habár kezdett nagyon elegem lenni a kicsi helyből és a végtelen kanyargásból. Már nem tudtam a szűk falak vagy a folyamatos irányváltás miatt kell émelyegnem, de kezdett egy ilyen kellemetlen szorítás úrrá lenni a mellkasomon, hogy sose lesz vége.
- Vajon van vége egyáltalán? - fakadtam ki, oldalra hajolva, kimerülten támaszkodva az egyik falra.
- Hát ha Fredék egyszer már végig mentek rajta, akkor csak van. - vonta meg a vállát Harry, de ahogy megállt, és tétovázva meredt a következő kanyarra, miközben a tarkóját dörzsölte, arra következtettem, hogy ő is kezd az ellenkezőjére gyanakodni. - Mindenesetre menjünk tovább, aztán fél óra múlva maximum visszafordulunk.
- Már ha bírjuk még egy fél óráig... - hümmögtem, elrántva a kezem a faltól, ami már zsibbadt a hidegtől.
Nyirkos tenyerem a taláromba töröltem, majd számat húzva sóhajtottam, igyekezve eltemetni a kételyeim, majd bólintottam Harrynek.
Folytattuk az utat.
A kicsi alagútat topogó cipőnk és nehézkes szuszogásunk töltötte be, miközben a pálca végén remegő fénybogyó mókás táncot járatott görnyedt árnyékunkkal.
Gyalogoltunk és gyalogoltunk, és ha bár a hideg, nedves levegő friss volt mint egy harmatos, csípős, kora téli reggelen, én akkor is egyre fojtogatóbbnak éreztem.
Talán mert már annyira vártam és beképzeltem, vagy adta Merlin tényleg közeledtünk a célunk felé, de a padlón egyre kevesebb göröngy és vízzel teli repedés volt, mintha simulni kezdett volna.
Ettől újult erőre kapva csörtettem tovább, türelmetlenül nyúlkálva és elkapva a kanyarok sarkait, hajtva magam előre.
Miközben furakodtam előre, a gondolat, hogy egyre közelebb kerülök Roxmortshoz, valami mást is előcsalt belőlem...
Arra gondoltam, biztosan jó ötlet-e a faluba lopakodni, úgy, hogy apám már a kastélyba is bejutott, tehát elvegyülni a zsúfolt, ünnepi községben sem lehet nehéz. Persze mindenhova az ő körözési plakátja van nyomtatva, de a karácsonyi szórólapok most jobban megragadják az emberek figyelmét, és a szeretet ünnepén senkinek sem fűlik a foga gondolom Sirius ügyével foglalatoskodni, tehát akaratlanul is, de az ügy szőnyeg alá lesz seperve amíg tart az ünnep szakasz.
Ez kissé elbizonytalanított, ezért a lépteim valamelyest erőtlenebbek lettek, és már kevesebb lelkesedéssel léptek át a buckák felett és vittek tovább. Ajkamba haraptam, miközben idegesen végig karistoltam körmömmel egy hosszabb repedést a falon.
Nem kéne kísértenem a sorsot... nem mellesleg Harry, akit apám leendő áldozatának nézett ki magának, végképp nem... ez a karácsonyi kavalkád amúgy is biztos tökéletes lehetőség apám számára, hogy ránk vadászhasson észrevétlenül.
A gondolattól vigyázba álltak a szőrszálak a hátamon, a hideg víz leszaladt a nyakamon, és a nyelésem a csörtetésünknél is hangosabb volt.
Lefékeztem, olyan nagy robajjal, hogy ez nem kerülte el Harry figyelmét, felvont szemöldökkel fordult felém, pálcáját maga előtt tartva.
- T-talán még sem olyan jó ötlet... - makogtam liftező gyomorral, miközben a szememet óvva emeltem magam elé a kezem. - Roxmortsba menni...
A fiú szemüvegén vakítóan csillogott a pálca fénye, de még így is láttam, ahogy fűzöld szeme kérdőn kigúvad.
- Miért gondolod? - kérdezte finoman, mellém lépve. Gyanakvó arcát kísérteties sápadtságba vonta a fény.
Megforgattam a szememet.
- Szerintem engem nem ok nélkül nem akart McGalagony leengedni, és neked végképp nem lenne előnyös lemenni oda... - magyaráztam, miközben arra gondoltam, hogyha Sirius engedélye érvénytelen is, ő ezt nem tudja, úgyhogy ádáz szemmel figyelheti a Roxmortsba érkező turnusokat, ránk leselkedve.
Harry azonban csak megragadta a kezem, és megindulva húzni kezdett maga után. Hogy ne boruljak hasra, idétlen lépésekkel pipiskedtem utána.
- Ne játszd te is azt, mint Hermione - mondta, miközben tovább mentünk, igencsak nehézkesen mondjuk, mert egymásba karolva elég nehezen fértünk el. - Nem fogunk egyedül, védtelenül bekóborolni random sikátorokba, és kétlem, hogy Sirius Black az ünnepi forgatag szeme láttára támadna ránk.
Felszisszentem, ahogy egy nagyobb kitüremkedés végig csikarta az oldalam.
- És ha... au... - behúztam a könyököm, mielőtt újabb falrögbe ütöm be. - És ha apám pont, hogy kihasználja a nagy ünnepi tömeget?- mondtam, és tettem egy kísérletet, hogy megálljak, de Harry erősebbnek bizonyult, így siklottam egy fél métert a vizes kövön kapálózva, mire vissza nyertem az egyensúlyom a sétához.
- Ha megszökött az Azkabanból, akkor ahhoz is elég agyafúrtnak kell lennie, hogy tudja, egész Britannia őt keresi. - rázta a fejét Harry, majd fáradhattlanul nyomakodott tovább előre. - Szóval nem fog egy egész tömeg orra előtt ránk támadni, mert tudja, hogy azonnal elkapják és viszik vissza. - fejezte be a mondandóját.
Lihegve trappoltam utána, már szédülve a szűkös járatoktól, és egyszínű, kacskaringós falaktól.
- És ez szerinted vissza tartana olyasvalakit, aki közel több mint tíz éve erre vár? - fáradtam tapasztottam a tenyerem a falra, és hiába zsibbadt a hidegtől, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy két lábon maradva bírjam Harry ráncigálását. - Ott rohadt a börtönben, csak ezen törve a fejét. Ha nem ragad meg minden alkalmat a bosszúra, akkor nem Sirius Blackről beszélünk. - mondtam, és éreztem hogy gombóc nő a torkomban, amit reszketve próbálok lenyelni, de csak azt érem el, hogy még jobban zihálok.
- Na és ha megteszi? - váltott taktikát Harry, miközben szorítása még erősebb lett a karomon, így kénytelen voltam még mindig utána loholni, erőm már nem volt ahhoz, hogy kihúzzam.
Viszont mikor a fiú ezen szavakat mondta, úgy néztem rá, mint aki embert ölt volna.
- Pardon? - hördültem fel hitetlenkedve.
Mi az, hogy na és ha megteszi?
Hogy beszélhet így, hogyha tudja, hogy az a bizonyos "na és ha megteszi?" egyenlő azzal, hogy hideg vérrel meggyilkolja?
Felfogja egyáltalán miket beszél? Vagy felfogja, csak agyára mentek a folytonos életveszélyes kalandjaink...
- Úgy értem, ha Sirius Black Roxmortsban van, és ezt be is jelentették, biztos dugig van minden a minisztérium embereivel, akik őrá vadásznak. - érvelt, miközben előrébb nyújtva a pálcát, türelmetlenül pislogott az ismeretlenbe. - Meg a dementorok is ott vannak... - borzongott meg. - Ha Sirius Black a tömegben támadna ránk, esélye sem lesz pálcát rántani, azonnal letartóztatják mire kettőt pislog.
Hümmögve átgondoltam a szavait.
Volt bennük valami, de csak akkor tudtak volna teljesen meggyőzni, ha én is olyan vakmerő lettem volna, mint a szemüveges, akinek a "biztos úgy is elkapják" érv elégnek bizonyult.
Valóban, biztosan nagy kihívás egy olyan helyen ránk rontani ahol mindenki őt keresi, de az Azkabanból is valahogy megszökött, holott Grindelwald óta ő a varázslótörténelemben a második legszigorúbban őrzött azkabani fogoly.
Jó, mondjuk, most egy egész ország van az elkapására állítva, de akkor is...
Nem hinném, hogy mi azzal tennénk a legtöbbet, ha önkéntes céltábla jelöltet játszunk, mert hatalmasat kockáztatunk. Főleg Harry...
Dilemmák közt őrlödve hagytam, hogy Harry tovább vonszoljon, miközben folyamatosan a két véglet közt ugráltam: visszafordulni, vagy tovább menni?
Ha egyáltalán megéri tovább haladni, mert van vége ennek a Merlin verte alagútnak....
Aztán mintha a kétkedésem meghallgatásra talált volna, Harry hirtelen lefékezett, és hunyorogva előre tartotta a pálcát.
- Az ott micsoda? - hajolt előre, és óvatos léptekkel közeledni kezdett felé.
A pálca opálos fénye ekkor egy ferde, ódon kőlépcsőre esett rá, aminek keskeny fokai a sötét ismeretlenbe vezettek.
- Azt hiszem megérkeztünk. - nézegettem a ki tudja milyen magas lépcsősort. Bizonytalanul pislogtam felfelé, hátha meglátom a végét, de fintorogva megállapítottam, hogy a baljós feketeségen kívűl semmit sem tudok kivenni.
- Akkor...? - nézett rám várakozásteljesen Harry, fejével a remegő fényben úszó fokok felé intve.
Itt volt az idő, hogy döntsek.
Kockáztatok és jól érzem magam (már amennyira a rám leselkedő apám tudata azt engedi) vagy visszamegyek a kastélyba és belebolondulok az unalomba azzal a gondolattal, hogy addig a barátaim pedig élményekkel gazdagodva róják Roxmorts ünnepi utcáit?
Elég nagy dilemma...
Kétségbeesetten néztem Harryre, mintha a smaragdzöld szemekből kiolvashatnám a saját örlődésemre a választ.
Harry arca az enyém láttán meglágyult, aztán így szólt:
- Engedj meg magadnak egy kis szórakozást - mondta finoman, ádázul lesve a reakcióm. - Nem lesz semmi baj, egymás mellett maradunk és megvédjük egymást, mint mindig.
Az utolsó mondat egy döntő gesztus volt, akkor sem tudtam volna meggondolni magam, ha akarom.
A hálától dobogó szívem nem akart az eszemre hallgatni.
Így hát a fejem egyik hátsó zugában szóló vészjelzést elnémítva bólintottam.
Harry elmosolyodott, majd óvatos, nesztelen léptekkel elindult a megsüllyedt, ferde fokokon.
Követtem.
Fáradhatatlanul ügettünk felfelé, és a lépcső kezdett nagyon hasonlítani az őt megelőző alagútra; végtelennek tűnt.
A vádlim már égetett, és bosszúsan dörgöltem bakancsom a kemény kő peremekbe, mintha azok tehetnének róla, hogy kezdek kimerülni.
Ötven lépcsőfok...
Szuszogva meredtem a fényben táncoló résekre, majd látva Harry fáradhatatlanságát, én is belehúztam.
Száz lépcsőfok...
- Arghh... - morogtam, miközben idegesen csörtettem tovább. Nem is érdekelt már, hogy zajt csapok-e, csak érjünk a végére. Harry ellenben úgy szedte lábait, mint egy nesztelen ragadozó macska.
Tovább mentünk, és az egész járat a sípoló tüdőmtől volt hangos.
Százötven vagy kétszáz?
Már nem is számoltam, csak a kezemmel a falba kapaszkodva küzdöttem felfelé, csodálkozással vegyes irigységgel meredve Harryre, aki a fáradtság legkisebb jele nélkül haladt előre, minden percben egy újabb lépcsőfokkal lehagyva engem.
- Hova vezet ez, a mennybe? - nyögtem panaszosan, körmömet a koszos rögökbe vájva, mert félő volt, mentem visszagurulok a kimerültségtől a legaljára.
Egyre lomhábban vonszoltam fel magam, és már komolyan fontolgattam, hogy leülök is vissza csúszok legaljára, úgy is olyan nyirkos a kő, hogy egy másodperc alatt lent lennék, ám ekkor tompa koppanás, majd egy tömör "au" érkezett felőlem.
Fejemet felszegve néztem a hang irányába, ahol Harry a fejét fogva dőlt a kőfalnak, a pálcája fénye pedig megvilágította az akadályt.
Ami a göröngyös talajhoz hasonlóan, földes, hepe-hupás plafonba épült, öreg, szálkás deszkákból álló csapóajtónak tűnt.
Lihegve megmásztam az utolsó öt fokot, majd lehajolva, hogy nekem Harryvel ellentétben ne kelljen az orrom előtt táncoló csillagokat számolni, szemeztem egy sort az öreg fapallókból álló nyílással.
Megint a csapóajtók... mindig az átkozott csapóajtók.
Harry a fejét dörzsölve nyekergett, én pedig bármennyire is sajnáltam, óvatosan az ajkamhoz nyomtam a mutató ujjam csendre intve őt, majd nyakamat a deszkák felé nyújtva fülelni kezdtem.
A fiú lassan abbahagyta a fájlalást, és ő is csatlakozott a néma figyeléshez.
Odafönt csönd volt, ezért Harry bólintásának áldásával a durva fára tettem a kezem, majd óvatosan megtoltam azt.
Megkönnyebbülésemben nagyot szaltózott a gyomrom, hogy nem volt zárva, könnyedén kiemelkedett a földből. A keletkezett réshez hajolva kilestem alóla.
Az ajtó egy faládákkal és lemagifixezett dobozokkal teli pincébe nyílt. Félhomály uralkodott, és útvesztőt alkottak az egymásra pakolt rakások hosszú sorai. Mellette magas polcok voltak, tele dobozolt cukorkákkal és csokoládékkal, fémtálcákon pedig nagydarab csokipocakok sorakoztak.
Megcsapta az orrom a tömény édesség és cukorszirup illat, amitől azonnal tudtam, hogy jó helyen járunk, ezért tovább toltam az ajtót, majd gyorsan alányúlva elkaptam és úgy tettem le, hogy ne csapjon zajt.
Harryvrel szépen felmásztunk az utolsó lépcsőn is, majd én leguggolva megragadtam és a helyére tettem a csapóajtót, ami olyan tökéletesen illett a poros fapadló deszkái közé, hogy jóformán lehetetlen volt észre venni. Kérdéses, hogy jutunk majd így vissza később, és hogy fest majd, mikor térdre kuporodva tapogatjuk a piszkos padlót a lejáratot keresve, de ezzel még ráértem nem foglalkozni.
Sőt, mint kiderült, ez volt a legkisebb baj, és rám kellett volna hallgatni mikor kételyeim támadtak az alagútban, de ne szaladjunk ennyire előre.
Egyenlőre ott tartunk, hogy a tavaly már megismert, téglarakásos helységben forgolódva ötletelünk hogy merre tovább, mikor is Harry egy irányba mutatott. Az egyik terebélyes csótánycsokrokkal megrakodott polc mellett ellesve egy, a pincéből kivezető falépcsőt láttam meg, aminek tetejéről vidám, sárgás fény szűrődött le, már amennyit az ajtó széles rései átengedtek.
- Harry! - suttogtam a fiúnak mikor az már nagy lelkesen indult volna el, ő pedig kérdőn hátra kapta rám a tekintetét.
Némán a még mindig fénylő pálcája felé biccentettem, mire ő észbe kapva gyorsan deaktiválta a fénybűbájt, majd egy köszönetet elmormogva maga után intett.
Ahogy közeledtünk a pincefeljáró felé, már jól kivehető hangok szűrődtek le hozzánk, többek között ajtó csilingelés, egy nyíló, majd csukódó ajtó kattanása, és gyerek sokaság izgatott moraja.
Miközben azon morfondíroztam, hol is lehet annak a csapóajtónak a bejárata, ahol Fredékkel tavaly érkeztünk, a nagy agyalásba az idő közben megállt Harry vállának koccantam.
Kérdőn, fájó mellkasomat masszírozva néztem a fiúra, aki viszont továbbra is egy helyben állva, töprengve meredt felfelé. Követtem a tekintetét a fényes, színes helységbe vezető feljárathoz.
Leesett min gondolkodik: innen hogyan tovább?
Hisz mégiscsak biztos kellemetlen tényezők lennénk nem itt dolgozóként a raktárban, hisz mi másra gondolnának ha itt rajta kapnak minket, ha nem arra, hogy édességet lopunk.
Mindketten habozva nézegettük a felfele vezető utat, ám a nagy agyalásba egy sokkal közelebbi zár kattanása zavart meg minket: valaki kinyitotta a pinceajtót.
Időm se volt reagálni, csak sokkoltam néztem ahogy a fény a cipőnkre vetül.
- Egy doboz gumicsigát is felhozhatsz, drágám - csendült egy mézes-mázas női hang. - Lassan az is elfogy.
A falépcső tetején két elnyűtt szandálba bújtatott láb jelent meg, amik elindultak lefele, deszkák keserves nyikorgása kísérte őket.
Én csak rémülten, hevesen dobogó szívvel, lefagyva meredtem a közeledőre, de hála Merlinnek Harry józan eszét nem vette el a hirtelen helyzet.
Ujjai szorosan a csuklómra fogtak, és csak arra aléltam fel, hogy hatalmasat ránt rajtam.
Egyensúlyomat vesztve toporogtam utána, ahogy beráncigált engem egy terjedelmes láda mögé, amiből erős menta illat áradt. Zihálásunkat elfojtva lapultunk a tároló érdes falához, és izgalomtól csillogó szemmel nézve egymásra, füleltünk.
Nehézkes léptek hangja zúgott el mellettünk, majd a pince hátsó része felé elhaltak, majd ládák kőpadlón való húzogatásának öblös hangja és csomagolások közt matató ujjak zaja következett.
Harryvel teljesen felspilázva meredtünk egymásra, és néma biccentéssel beszéltük meg, hogy mi legyen a következő lépés.
Ilyen lehetőségünk nem nemigen lesz több...
Ezért hátra arcot csináltunk, majd óvatosan kikerülve a ládát átvágtunk a megaradt métereken, zajtalan léptekkel felkapkodtuk lábainkat a lépcsőn, ami hatalmas bakancsomban tőlem szerintem igencsak elismerésre méltó mutatvány volt.
Levert a víz, mikor macska nyávogásnál is halkabban, de azért hallhatóan meg-megnyikkant alattunk a lépcső, ezért remegve fordultam hátra a vállam felett, hogy megnézzem, lebuktunk-e. Odapillantva egy előregörnyedő férfi széles hátát és kopasz fejét pillantottam meg, ahogy egy gumicsigás ládában könyékig túrkál a bizarr, nyálkás édességek közt.
Végül az zökkentett ki a hátra fele bambulásból, hogy a vállamba éles fájdalom nyilalt, ahogy sikeresen neki mentem az ajtófélfának.
A fájó részt tapogatva, elfojtva egy ingerült szisszenést, kioldalogtam Harry után a pinceajtón.
Így a Mézesfalás színes, cukorkákból kirakott, fényes pultja mögött találtam magam, de mielőtt rácsodálkozhattam volna a helyre, azonnal lehúzódtam mögé, hevesen dübörgő szívemre szorítva a kezem.
Harry után fordulva kiosontam a fizető bódé mögül, majd felegyenesedtem.
Az édességbolt tele volt roxfortosokkal, így senkinek sem tűnt fel a hirtelen felbukkanásunk.
Így hát nyugodtan elkezdhettük kibámészkodni magunkat, és ha bár Fred és George már rengeteget meséltek a helyről, az nem ért fel azzal, milyen volt élőben szemügyre venni a hatalmas, színes birodalmat, valójában érezni a rengeteg nyalánkság édes aromáját, amitől az embernek azonnal összefut a nyál a szájában, és megszemléni a plafonig érő, roskadásig pakolt polcokat.
Az üzlet olyan volt, mint egy kisebb, kerek torony, és csigalépcsőbe középen és a falain is hosszú-hosszú fadeszkák húzódtak, és a tetején hatalmas, kerek, világító fénygömbökkel teleaggatott, piros és sárga fényben ragyogó csillár ékeskedett. Az ablakok deres, fehér üvegén kissé tükröződött az élénk világítás, az egész hely szellős és hatalmas volt, és így még inkább annak tűnt.
A diákok örvényben járták körbe a hatalmas helyet és válogattak a kínálatban szinte egymás hátára mászva, aminek egyik részébe egy kanyar rálátást engedett a hely folytatására, ahol útvesztőben tekeregtek a polcok, és a fő helységgel együtt annak sorain is a világ legínycsiklandóbb édességei kínálgatták magukat: kövér, krémes nugátok, csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockák, nagy, mézszínű karamelltömbök, és száz meg száz féle csokoládé, színek szerint csinos oszlopokba rendezve, vagyis hajdan az lehetett, ugyanis minden sorban volt egy hiányzó tábla vagy zacskó, akár egy kiesett tejfog a fogsorban, hisz a bent tolongó gyerekek nem győzték elkapkodni a kívánatos desszerteket ahonnan csak elérték.
A főhelység közepén álló, spirál szerűen berendezett oszlop körül hatalmas, dagadt hordók álltak; az egyik színűltig tele volt Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséval, egy másik pedig Bűvös Bizserével, az olvadós, levitációs pezsgőcukorral.
A velünk szemközti falon, már amennyi rálátásunk nyílt a színes, vaskos oszloptól, külön polcot kaptak a "speciális effektus" édességek: Drubli Legjobb Fúvógumija (amiből búzavirágkék gömbök áradtak, amik napokig nem pukkadtak ki), a furcsa, cérnaszerű, mentolos fogselyemcukor, a parányi, fekete borsbogyó ("Garantáltan tüzes lehellet"! - írta a reklámcédula) a Mirelit Egér, amitől vacog és cincog a fogad ha szétrágod, a varangy alakú mentolkrémes minyonok, amit én személy szerint azóta utálok, mióta George megetetett egyet velem, és a saját bőrömön, vagyis gyomromon tapasztaltam meg, hogy igaz a reklámja, miszerint érzed ahogy ugrál a hasadban, karcsú cukorpennák minden színárnyalatban, és robbanócukorkák.
Harry megindult előre, én pedig követtem.
A pult magasabban volt mint maga az üzletrész, egy kanyart leíró lépcsőn kezdtünk leügetni, s miközben egy csapatnyi, fizetni induló hatodikos közt átfurakodtunk, hallottam ahogy Harry felkuncog.
Előre nyúlva megkocogtattam a vállát.
- Mi az? - kérdeztem
Ő még mindig egy sikertelenül elfojtott mosollyal válaszolt:
- Csak elképzeltem, milyen képet vágna itt Dudley, az édesszájú, konyhamalac unokatestvérem. - mondta rosszmájú vigyorral, majd ismét felnevetett. - Magam előtt látom a bamba fejét, ahogy Vernon bácsinak könyörög, hogy vásárolja fel az egész boltot...
A Dursley család legfiatalabbik tagját egyetlenegyszer láttam, annyi maradt meg belőle, hogy széltében olyan hosszú mint Harry magasságban, és ugyanolyan kurta nyaka van mint az apjának. De rémlett valami a bamba arcáról is, így mikor megpróbáltam elképzelni, nem volt nehéz dolgom, és hamar én is jóízűen nevetgéltem Harryvel.
Mikor leértünk a lépcső aljára, ismét körbe hordoztam az ábrázatom a bolton, ugyanis nem lehetett betelni a varázslatos, színes kavalkáddal, grillázsszín falakkal, az illatokkal, a nem hétköznapi de annál inkább mesésebb elrendezéssel, és talán még a mai napig ott nézelődnénk, ha nem látom meg Ront és Hermionét.
A vörös és a göndör griffendéles épp a "Különleges ízek" fintorgó boszorkányokkal telerajzolt táblájával ellátott polc előtt álltak, és nagy szorgosan vizsgálták a tartalmát.
Könyökömmel Harry felé böktem, majd mikor sikerült az álmélkodásból kizökkentve felhívni a figyelmét, barátaink felé mutattam.
Harryvel nagy nehezen átverekedtük magunkat a tömegen, Ronék felé véve az irányt.
Miközben ajkamba harapva tűrtem, hogy egy termetes negyedikes a lábamra taposson, mindent megtettem hogy hangtalanul odatudjunk osonni háztársainkhoz.
Ron épp egy vérízű nyalókát forgatott a kezében.
- Fúj, nem, ennek biztos nem örülnének Harryék - hajolt a bizarr nyalánkság felé fanyalogva Hermione. - Szerintem ezt csak a vámpírok szeretik.
Ron visszatette a haragos piros nyalókát, majd vigyorogva egy másik gusztustalan desszertért nyúlt.
- Na és ehhez mit szólsz? - vihogott, majd egy üveg Csótánycsokrot dugott a göndörhajú boszorka orra alá.
Az áttetsző tégelyben undorító kupacban hevertek a kandírozott bogarak.
- Ennek se örülnénk - szólt közbe Harry, én pedig szintén valami frappáns belépő mondatra készültem, csak épp a talárom ujjába kellett fojtanom egy öklendezést a csótányos undormány láttán.
Ron kis híján elejtette az üveget, Hermione pedig apró sikkantással fordult felénk, hatalmas hajzuhatagával arcon csapva engem, így már tüsszögtem is, nem csak öklendeztem.
- Harry! Flower! - sikoltotta. - Hogy kerültök ide? Hogy tudtatok... Merre... - dadogta az ajtó felé forgolódva, mintha be tudná mérni az útvonalunkat a zsúfolt bolton keresztül.
- Tyűha! - álmélkodott Ron, miközben meglepettségében a rossz polcra, a hamu-böfi kuglófokhoz rakta vissza az üveget. - Ti megtanultatok hoppanálni! - mutatott ránk vádlóan.
- Dehogy tanultunk! - kacagtam fel a fejemet hátra vetve, majd egy gyors vigyort váltva Harryvel közelebb húzódtunk megszeppent barátainkhoz, és hogy a mellettünk válogató hatodikosok ne hallják, fojtott hangon elmeséltem, hogyan kaptam vagyis örököltem meg karácsonyi ajándék gyanánt a Tekergők Térképét az ikrektől.
A történet végére Ron szeplős képe sárga volt az irigységtől.
- Nekem bezzeg még csak soha nem is adták kölcsön! - háborgott a vörös. - Pedig én a testvérük vagyok!
- Én idént leszámítva az idei évet, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik! - utánoztam le Ron duzzogó ábrázatát őszinte keserűséggel. - Pedig én...
Itt abba maradt a mondandóm.
Pedig én mi?
Nem vagyok a testvérük, és ha az is lennék, semmi jogom nem lenne ezt számon kérni rajtuk. És ha bár, a beszélgetés már megtörtént arról, miért nem mutatták meg nekem eddig, én akkor sem teljesen értem... Én nem árultam volna el senkinek, még Harrynek sem, ha arra kérnek...
Kicsit zavart, hogy az állandó bajtársuknak vallanak, de mégis bennem kevésbé bíztak meg annyira, mint Ronban.
De most mégis nekem adták oda.
Teljesen összezavarodtam, és egészen addig fintorogtam értetlenül, még Hermione ki nem rángatott a gondolataimból.
- Miért azt hiszed, Flower meg akarja tartani!? - a lány olyan arcot vágott, mintha még az ötletet is nevetségesnek tartaná. - Természetesen odaadja McGalagony professzornak. Igaz, Flower?
Az él a hangjában elárulta, hogy nem igazán vár nemleges választ, én mégis abban a pillanatban kiábrándítottam.
- Dehogy adom! - vágtam rá a kelleténél kicsit hangosabban, így a mellettünk álló hatodikosok kíváncsian felénk kapták a fejüket. Lehalkítva a hangom, úgy néztem az évfolyamtársamra, mintha teljesen megzakkant volna. - Bolond lennék!
- Te lány! Neked elment az eszed? -  méltatlankodott Ron, és megnyugodtam, mikor Hermione felé fordult, egyértelművé téve, kinek szánta a fent leírt mondatot. - Lemondani egy ilyen kincsről!?
Helyeslően bólogattam.
- Egyrészt, ha leadom McGalagonynak, meg kell mondanom neki, honnan szereztem. - érveltem. - S persze Frics is megtudná, hogy Fred és George tőle lopták. Nem fogom bemártani őket, főleg, hogy életük nagy, féltett értékét bízták rám, konkrétan az eddigi sikereik kulcsát. Nem fogom elárulni őket! - húztam ki magam makacssággal és a bolondgombáim iránti hűséggel.
- De hát gondolj Sirius Blackre! - emelte fel megrovóan mutató ujját Hermione, taktikát váltva. - Lehet, hogy egy olyan úton jár be a kastélyba, ami rajta van a térképen! Meg kell mutatnunk a tanároknak!
Ez aljas húzás volt, ezzel Hermione nagyon az elevenembe talált.
Apám említésére, és arra, hogy nekem lenne a legnagyobb megkönnyebbülés ha kiderülne mi Sirius titka a bejutásra, és végre nem engem szapulna mindenki, azonnal elbizonytalanodva kaptam a mellkasomhoz, és markoltam a zsebembe rejtett, összehajtott papírra.
Valóban én vagyok az, aki bármit megtenne, hogy visszajuttassa Blacket Azkabanba, ugyanakkor az ikrek szívüket-lelküket, a bizalmukat és az irántam érzett szeretetüket adták a kezembe.
Veszélyeztetem Harry életét azzal, hogy nem adok ki egy nagyon fontos nyomot, vagy teljesen összetöröm Fredet és Georgeot, elárulom őket, a kicsapással veszélyeztetem őket...
Levert a víz, és a nyelésem a boltban tolongó diákok zsivajánál is hangosabb volt.
Mielőtt azonban szaporán átkozni kezdhettem volna Hermione mesterkélt manipulálását, Harry is ellenkezni kezdett:
- Ezeken az alagutakon nem juthatott be - vezette ellen a szemüveges. - A térképen hét titkos járat van feltüntetve. Fred és George azt mondták, Frics hármat már felfedezett. A maradék négy közül az egyik beomlott, a másikból pedig a fúriafűz alatt kell kimászni, úgy hogy az se jöhet szóba. A harmadik amelyiken jöttünk - nézett rám Harry jelentőségteljesen. - annak itt van a bejárata a pincében, de nem lehet észrevenni, csak ha tudja az ember hol keresse...
Hatalmas kő gördült le a szívemről Harry szavai hallatán. Valóban, csak két alagút jöhetett szóba, és mindkettő elég furfangosan elvan rejtve mindenki elől... nos aki nem ismeri a Tekergők Térképét, és őszintén mennyi esély van rá, hogy Sirius egy lett volna a készítők közül? Pff... szinte  semmi.
- És a negyedik alagút? - fonta össze karjait mellkasán Hermione.
- Az ugyanide vezet és ugyanígy elvan rejtve - vágtam rá, majd dacosan folytattam a lány összeráncolt homlokát látva. - Tavaly Halloweenkor Fredékkel már eljöttünk ide titokban. Én azért nem tudtam ott lenni Nick kimúlásnapi partiján vagy mi az...
Hermione szája tátva maradt, és egy pillanatig undok diadalt éreztem, ám pár másodperc múlva elbizonytalanodva meredtem magam elé. Mi van, ha apám régebbről ismeri az alagútat? Ha valamilyen úton-módon felfedezte, vagy esetleg ő is használt valami, a Tekergők Térképéhez hasonló cseles kütyüt?
Hisz már semmi másra nem tudok gondolni, hogyan juthatott be a Roxfortba...
Távolról Hermione kioktató szavai elvisszhangoztak hozzám, ám én meg sem értettem őket, annyira lefoglalt a saját aggodalmam.
Ron azonban jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, majd mikor rá néztem, az édességbolt színes üvegajtaján függő pergamenlapra mutatott, amin hivatalos szövegkiáltvány virított.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM HIRDETMÉNYE

Felhívjuk a lakosság és a látogatók figyelmét, hogy Roxmorts község utcáin minden nap napnyugta után dementorok teljesítenek járőrszolgálatot. Az intézkedés Roxmorts lakóinak biztonságát szolgálja, és Sirius Black elfogásáig marad érvényben. A fenti okból mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy igyekezzen napnyugta előtt végezni a bevásárlással.
Boldog Karácsonyt!

- Na látjátok! - súgta nekünk Ron, miközben én liftező gyomorral olvastam végig a kis felhívást. - Kötve hiszem, hogy Black betör a Mézesfalásba, miközben Roxmorts utcáin nyüzsögnek a dementorok. - erre kénytelen voltam én is egyet értő hümmögéssel válaszolni. - Mellesleg, Hermione - fordult a lány felé. - a tulaj és a felesége meghallanák, ha éjjel bejönne ide valaki. Itt laknak közvetlenül a bolt fölött.
- Jó, de... de... - Hermione lázasan újabb érveken törte a fejét, ami kezdett kicsit irritáló lenni számomra. Szilárd elhatározása lett, hogy keresztbe tesz Harry és az én szórakozásomnak? Ő könnyen beszél, van engedélye és nem is kockáztat semmit. - Floweréknek akkor se lett volna szabad engedély nélkül lejönniük Roxmortsba! Ha észreveszik, nagyon megjárhatják. És most nappal van. - nézett ki haját tekergetve az ablakon, ahol a tejfehér eget valóban egy dementor alakja sem piszkolta be. - Mi lesz, ha Sirius Black épp ma lopózik be a faluba? Épp most? - nézett egyenesen a szemembe.
Azonnal elkaptam tekintetem a mogyoróbarna szemekről.
Utáltam, hogy ennyire tudott rám hatni, csak azzal, hogy folyton folyvást apámmal hozakodik fel. És még nagyobb gondom volt az, hogy működött, mert valahol igaza volt...
Ezt nekem illet a legjobban beismerni.
Mielőtt azonban magamra kiabálhattam volna gondolatban, hogy mit is képzeltem azzal, hogy idejövök, és ezt hagyom Harrynek is, hatalmas veszélybe sodorva magunkat, és már kezdett a pánikroham is eluralkodni rajtam, amiért elképzeltem, hogy apám épp most kukkant be eszelős vigyorral minden egyes üzlet ablakán utátunk kutatva, amikor Ron közbe szólt.
- Akkor is csodálnám, ha kiszúrná Harryt. - vörös hajkoronával keretezett arcával az ajtó felé bökött; odakint nagy, sűrű pelyhekben esett a hó, én mégis félelmemben verítékeztem mint egy ló. - Nemsokára karácsony van Hermione. Harry és Flower is megérdemelnek egy kis kikapcsolódást.
Hermione az ajkába harapott, és roppant aggódó arcot vágott. És már az én korai lelkesedésem a kaland iránt is kezdett elapadni, és ez az alagútban idefele tartva is már ott forrott bennem.
A lázongó, ikrek formálta énem Ronnal értett egyet, de az a Flower, aki két éve cipeli Sirius Black bűnei terhének egy nagyját, és Harry legjobb barátja, ő viszont hevesen tiltakozott, és tisztában volt vele, mekkora kockázatot vállal azzal, hogy leengedte ide Harryt. Bármikor megtehettük volna ezt, nyilván nekünk akkor kell, mikor apám szabadlábon cirkál a faluban.
Harry nem félt, ő nem volt tisztában vele, vagy csak nem akart tisztában lenni azzal, mire képes egy olyan ember, mint Sirius Black.
Ez a hetyke, pimasz félmosolyából is tökéletesen látszott.
- Beárulsz a tanároknak? - vigyorgott Hermionéra.
- Jaj, dehogyis... - tiltakozott azonnal a lány. - De komolyan Harry, nem kellene... - kétségbeesetten túrt gubancos hajába, és megsajnáltam.
Látszott rajta, hogy kivételesen tényleg nem a szabályok izgatják, hisz már ismerem annyira, hogy a kedvünkért szemet hunyt volna a "kis" kihágásunk felett, és az utolsó mondata elárulta, hogy tényleg iszonyatosan félt minket, és minden érvét, a kellemetleneket is, azért hozza fel, hogy megvédjen minket.
Míg Ron karon ragadta Harry és a bolt közepe felé cibálta mielőtt Hermione ismét vészmadárkodni kezdett volna, addig én hálás és szomorú pillantást lövelltem a lány felé. Így akartam tudatni vele, hogy én is félek, és nagyon is értékelem, hogy ennyire félt minket.
Miközben Ron a többi polchoz vonszolta Harryt, és elmesélte hogy náspángolta el Molly Fredet miután Ron nyelve kilyukadt a Sav-a-júj cukortól amit adott neki, Hermione mellettem állva maradt, és fürkészte az arcom.
- Te egyet értesz velem, ugye? - vágta le azonnal, mit takar az elkenődött ábrázatom.
Bánatos fáradtsággal bólintottam.
Mi értelme maradt tagadni?
- Nagyon féltem Harryt, és nem bocsánatám meg magamnak, ha apám az én hibám miatt... - elharaptam a mondatot, és összeszorított szemekkel nyeltem egy nagyot.
Nem kellett befejeznem a mondatot, Hermione letört dünnyögése elárulta ezt.
- Ha mellém állsz, még meg tudjuk győzni, hogy visszamenjetek. - érintette meg a vállam finoman Hermione. - Rád biztosan jobban hallgatna.
- De ugyanakkor azt sem akarom, hogy a bezártságtól megbolonduljon. Szegénynek lassan olyan, mintha karanténba lenne kényszerítve az iskolába... - néztem a fiú után fájdalmas arccal, aki épp lelkesen hallgatta Ront, aki egy gumicsigára mutogatott, és a szívem fájdalmas dobbanáss jelezte, hogy ketté szakad, ha nem döntöm el, melyik irányba húzó felére hallgatok. - Meg hát... - néztem szomorkásan a lányra. - Apám elől már a kastélyban sem vagyunk biztonságban, ez már bebizonyosodott. Akkor meg nem tökmindegy? - hanyagul dobtam egyet a vállaimon.
Merész volt, hogy végül a lázongó, felelőtlen felem győzött, de ha egyszer tényleg az a fájdalmas igazság, hogy apám elől már sehol sem vagyunk biztonságban...?
Lenyeltem a gombócot, ami a torkomban keletkezett, és a szabályokkal szembe menő, nemtörődöm érzelem kitörésem elnyomta a Sirius Blacktől való rettegésem.
Ha betoppanna itt és most... had tegye csak. Harryvel kétszer is jártunk a halál küszöbén, legalább most jól szórakozunk előtte, ha megint megtörténik.
- Mit gondoltok, Fred bekapna egy szemet a Csótánycsokorból, ha azt mondanám neki, földimogyoró? - fordult felénk hátra Ron.
- Szerintem ez inkább fordítva történne meg. - szóltam neki vissza, gyorsan Harry és az ő nyomába szegődve, mielőtt Hermionénak alkalma nyílik vitát nyitni a Sirius-kérdésről.
Gyomorgörcsömmel viaskodva próbáltam úgy tenni, mint aki csak egy normális, hétköznapi diák a barátaival egy édessgboltban, és nem egy gyilkos lánya, akit lassan a halálba kerget a sors - a legjobb barátjával együtt.
Néhány perccel később, miután Ron és Hermione összeválogatták, majd egy unalmas sorban állás után kifizették az édességeiket, megindultunk a kijárat felé, és az odavezető úton, a többi roxfortost kerülgetve bőven volt időm felizgatni magam több dolgon is; egyrészt már iszonyatosan kíváncsi voltam Roxmortsra, vajon tényleg olyan mesés közeg mint mondják, másrészt pedig... minden porcikám remegett, ha csak arra gondoltam, hogy talán amint kilépünk, belebotlunk az utánunk koslató apámba.
Egyre közelebb értünk az ajtóhoz, és én egyre jobban rettegtem, a végtagjaim mintha gumiból lettek volna, ha a nagy tömegben tolongás miatt nem dőlök Ron vállának, menten összerogyok. A szívem fájdalmasan gyorsan kalapált, és már úsztam a hideg verejtékben.
És minden elismerésem az ajkaimnak, amiért ezek ellenére továbbra is gondtalan mosolyra görbültek.
Odaértünk.
Hermione a kilincsre kulcsolta ujjait, majd kinyitotta az ajtót, mi pedig kinyomultunk az utcára, ahol azonnal arcba csapott a jeges szél.
Annyira erősen süvített, hogy olyan volt, mintha valami erőteljesen oldalba vágott volna, a fagyott kövön csúszkálva igyekeztem nem elzakózni, és őszinte megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, mikor láttam, hogy a barátaim számára is ugyanilyen nehéznek bizonyult a talpon maradás.
Miután jobb híján én Ron karjába kapaszkodtam, ő Harry vállára markolt rá, aki meg Hermione által támogatva tudott megállni, nagy nehezen megtámaszkodva egymásban, rápislogtunk Roxmorts utcáira.
A falu valóban úgy festett, ahogy Fredék is utaltak rá; tényleg mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. A zsúpfedelű házikókra és kis üzletekre friss hótakaró borult, és csálé kéményeikkel meg apró ablaikkal olyanok voltak, mint valami nagyra nőtt mézeskalács házak. Emellett minden ajtót magyalkoszorú díszített, a fák ágain elvarázsolt gyertyák világítottak. Minden kis laknak sajátos színvilága volt, sokféle kerítéssel, legyen az kő, fa, vagy borostyánnal benőtt fal.
Bézsszínű macskakő borította a főutcát, aminek réseibe tejfehér csíkokba szorult a hó. Az oszlopokon fagyöngy és színes girlandok futottak fel, tetejükön pedig ragyogó, aranyszín lámpások és díszek virítottak.
Mindennek tetejébe mézeskalács és szegfű aroma vegyült a hó friss, csípős illatába, a kéményekből pedig füst pamacsok bújtak ki.
Az utcát vidáman beszélgető, hatalmas téli bundákba bugyolált emberek járták, annyira nyakig öltözve, hogy azt sem lehetett megállapítani diák vagy lakos, varázsló vagy boszorka.
Távol, egy téren állított hatalmas karácsonyfa alatt pedig énekes kórus kellemes hangját hozta felénk a szél.
Egyszerűen mesés volt. Békés és minden egyes sarkot átjárt a szeretet, annyira, hogy a szívet melengető látványtól el is felejtettem, hogy apám bármelyik pofás kis ház mögött ott ólálkodhat.
A gyomrom nagyon bukfencezett a bámulatos látványtól.
Hermione mosolyogva várta amíg Harry és én szánkat tátva kigyönyörködjük magunkat, ami mondjuk beletelt pár percbe. Roxmorts még annál is szebb, mint amit a nagyobbak meséltek róla mindig. Ezt a pompát tényleg nem lehet megközelítőleg sem leírni.
Talán odafagyok örök jégszoborrá, és bámulom az álomba illő látványt még világ a világ, ha nem vág mellkasba egy elviselhetetlenül hideg fuvallat, ami emlékeztet rá, hogy rajtam nincs se pulóver, se kabát. A fülemet és arcomat pirosra csípte a hideg, és hatalmas borzongások közepette összenézve Harryvel vettük tudomásul, hogy lehetett volna annyi eszünk, hogy mielőtt idejövünk, felszaladunk valami téli gúnyáért.
Így hát ez már indulásra bírt minket, meleg ruha híján Harry és én összekarolva kacsáztunk középen, Ron és Hermione pedig minket közre fogva és átkarolva vezetett végig a főutca élettel és hatalmas hóbuckákkal teli utcáján.
Mivel nem számítottam rá, hogy lesz egy instant jegyünk az ikrektől a faluba, ezért mégcsak a jó, bélelt melegítőm se volt rajtam, egy cicanadrág volt a bakancsomba tűrve, amit a lábbeli bő szárába fújt hó azonnal eláztatott, így a lábaujjaim egy perc után átfagyva dideregtek a tocsogó zoknimban, aminek cuppogását elnyomta az alattunk ropogó hó és a fülünkbe sikító szél.
Az orrom és a torkom égett a belejutó, jéghideg levegőtől, a hajamat pedig csomós sörénybe fújta a szél.
Minden végtagom és az orrom hegye átfagyva bizsergett, miközben kocogó fogakkal és hevesen reszkető kezekkel baktattam barátaimmal az utcán, fejemet lehajtva, az üvöltő, havas szélorkán elől.
Ron és Hermione miközben csiga lassúsággal róttuk az utcát, igyekeztek a szelet túlkiabálva sorolni a nevezetességeket.
- Az ott a postahivatal... - mutatott pirosra fagyott mutatóujjával Hermione három nagy, vékony toronnyal ellátott mélykék épületkomplexusra, aminek magas, hegyes tetejének ablakain ki és be szálltak a különféle baglyok, hol küldeménnyel el, hol azzal vissza, esetleg üres karmokkal, dolga végzetten. Távolról oda is hallatszódott bősz huhogásuk és turbékolásuk.
- Arra van Zonkó Csodabazára... - intett Ron egy távoli épületre, ami úgy nézett ki, mintha egy mindenféle kacatból összeeszkábált babaház lett volna, random, buborékokat köhögő kéménnyel, lila füstöt eregető szivattyúkkal, ferde, minden színskálát megjelenítő tetővel és ablakán kiszökkenő apróbb tüzíjátékokkal, amik a karácsony színeiben pompáztak és mindenféle karácsonyi figurát formáztak.
- Felmehetnénk a Szellemszálláshoz... - ajánlotta Hermione, majd a távolban, egy kimagasló dombon álló, messziről is láthatóan omladozó falú, öreg, elhagyatott villa felé mutogatva.
Én nem győztem kapkodni a fejem rengeteg látványosság irányába, ám a lélegzetvételem erősen szaggatott volt,  mert úgy vacogtam mint a nyárfalevél.
- Jobb ötletem van - mondta Ron, aki szintén reszketett, holott téli köpeny fedte, aminek gallérját álláig húzta. Irigyen figyeltem őt, és rémülten latolgattam, hogyha ő ennyire fázik fejbúbig öltözve, akkor hány ezer fok mínusz lehet idekint. - Igyunk egy forró vajsört a Három Seprűben!
- T-t-támogatom-m... - mondtam zsibbadt, lila ajkakkal, miközben kezemet ajkamhoz téve beleleheltem, és összedörzsöltem.
Harry a remegéstől nehezen, de szintén bólintott.
Így hát csontig átfagyva átvágtunk az utca túloldalára, és elindultunk, én nem tudom hova és milyen messze, de már kezdtem volna nyavajogni, hogy mikor érünk már oda, mert szerintem elüszkösödtek az ujjaim, amikor megálltunk egy vidám, bordóra festett kis fogadó előtt, aminek cégérjén három faseprű faragványa szerepelt, ahogy egy pohár bort repkednek körbe. A teteje csavart és a többi épülethez hasonlóan csálé volt, a barátságos faajtón ezüst, szőlőfürt alakú kopogtató és hozzáillő, ezüst szőlőlevelekkel kidekorált kilincs foglalt helyet.
Azonnal odatolakodtunk, majd én nyúltam elsőként a zárhoz, átfagyott ujjaimmal nehézkesen lenyomva azt.
Mikor kitárult, szinte egymást letiporva tódultunk be a kis kocsmába.
Odabent tömeg, zsivaj, izzasztó meleg és sűrű, alkohol szagtól fűszerezett füst fogadott minket, aminek még mindig jobban örültem, mint Trelawney teafűtől büdös tornyának.
A helységet sötét tölgyfa padló fedte, falai szintén sötét fából tákolt lambéria fedte, tele szőlőültetvényeken szántó emberekkel teli festményekkel, "az év opálbogyó szörpje" arany díjjal, a falak mentén pedig kerek asztalok sorakoztak, körülöttök bársonyos párnájú székekkel, vagy falhoz szerelt, puha, mélylila sarokfotelekkel.
Szemben egy hosszúkás fekete márványpult volt körüs-körül magas bárszékekkel, rajta tele vagy habos, üresre ivott poharakkal, mögötte hatalmas hordókkal, és palackokkal teli polcokkal. Mögötte pedig egy csinos arcú, dúskeblű kocsmárosné épp egy csoport, útiköpenybe öltözött táltos szolgált ki, bájologva vigyorogva levendula lilára festett ajkaival és mélyen dekoltált, rúzsához passzoló, fodros lila ruhában.
- Ő Madam Rosmerta - magyarázta Ron, és áhítózva meredt a füstölgő lángnyelv Whiskeyt töltögető hölgyre. - Majd én megrendelem az italainkat - tette hozzá, kissé elpirulva.
Hermione és én csak lányos sokat tudással megforgattuk a szemünket, de igazából annyira át voltunk fagyva, hogy már nem is érdekelt Ron átlátszó plátói szerelmeskedése, csak mielőbb le akartuk magunkat vackolni valamelyik puha székbe.
Így hát élvezve a kandallóból áradó,  arcunkat csókolgató meleget, elindultunk a kocsma füstbe burkolózó mélye felé. Egészen a helység végébe érve rámutattam kérdőn a széles, magyallal kidekorált ablak és a hatalmas, karcsú, téglarakásos kandalló mellett álló karácsonyfa közötti szabad asztalra.
Harry és Hermione beleegyező bólintása után odaléptünk, majd én azonnal befoglalva a fotelt, Harry és Hermione pedig kihúzva a székeket, helyet foglaltak velem szemben.
Hátammal izgágán a bélésbe dörgölőztem, majd átfagyott ujjaimmal kopogva vártam, hogy Ron befusson az italokkal.
Ron öt perc múlva bukkant fel, kezében négy kupa, gőzölgő vajsörrel, ingatagon egyensúlyozva az összeszorított poharakkal.
Helyet foglalt Harry mellett, majd egy kupát barátja kezébe nyomott, egyet Hermione felé nyújtott, egyet meg az asztalra tett, és kezével meghajtva elém csúsztatta.
Mohón kaptam érte, és ujjaimat a kupa köré kulcsoltam.
Ajkaim bágyadt mosolyra húzódtak, ahogy a gőzt eregető pohár azonnal életet melegített ujjaimba. Először nem is ittam, csak magam elé húztam karcot hagyva az asztalon a poharat, és nézegettem a napsárga ital tetején lévő fehér habot, miközben elégedetten mozgattam az ujjaim a meleg fémen.
Orromat is közel dugtam a vajsörhöz, így az abból felszálló gőz az átfagyott hegyet is megmelegítette.
Mikor kellően visszatért végtagjaimba az élet, barátaimra néztem, akik rám várva magasba emelték a kupájukat.
Kuncogva szabadkoztam, majd én is feléjük vittem a poharam.
- Boldog karácsonyt! - mondta Ron, majd mindannyian összekoccintottuk a kupákat az asztal közepe felett, mindenki mindenkivel váltva egy kedves, ünnepi vigyort. A hevesre sikerült ütközésben fehér habkuoac loccsant az asztalra.
Ajkamhoz emeltem a kupát, majd óvatosan hörpintettem a forró italból.
Az ajkam megremegett a gyönyörtől. Még soha nem ittam ehhez fogható finomságot. Amit Fredék meg Bill áradoztak róla, messzemenőleg elmarad amögött, milyen a híres itóka valójában.
Sűrűbb volt mint egy átlagos ital, és olyan, mintha forró méz lenne, keverve egy kis trópusi gyümölcslé keverékkel és egy nagyon kevés az igazi sör tipikus, kesernyés ízéből (Arthur megengedte, hogy kiskoromban belenyaljak vajon milyen, onnan tudom) de épp csak annyira, hogy ne legyen ez előbbiek miatt túl édeskés. A fehér habnak pedig cukros tej és olvadt vaj íze volt. Ráadásul az ízgazdag ital egy szempillantás alatt a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig átmelegített.
Egyszerűen szavakba önthetetlenül finom volt, viszont szájba annál inkább, így nem győztem hatalmas, elégedett kortyokban inni.
Szinte egy perc alatt üresre hörpintettem a poharat, és egy roppant boldog "áhh" hanggal nyugtázva az ízgyönyört, letettem magam elé a poharat.
- Mondták, hogy jó - csuklottam elégedetten, immár teljesen átmelegedve. - De hogy ennyire...
Három barátom ajka megremegett, majd kuncogni kezdtek, végül miután horkantva egymásra néztek, és kirobbant belőlük a nevetés.
Hermione jóízűen kacagva törölgette a szemét, Harry a hasát fogta, Ron pedig a kupájával ütötte az asztalt.
Mindannyian vörös fejjel görnyedtek össze, én pedig nem értettem, mi olyan vicceset mondhattam, így értetlenül félre billentettem a fejem, és úgy néztem rájuk.
- Most mi az? Nincs igazam? - kérdeztem grimaszolva, mire még jobban röhögni kezdtek, annyira, hogy már a szomszédos asztalok felől is a mi irányunkba pislogtak.
Perceken keresztül kacarásztak, én pedig unalmamba, mivel még mindig nem tudtam mi olyan mókás, figyeltem őket az államat a tenyeremre támasztva.
- Mondjátok már el mi van! - háborodtam fel, mikor kezdtem aggódni, hogy megfulladnak ha így folytatják.
- A... - kezdte vihogva Ron, de annyira felnevetett, hogy oldalra dőlve lebucskázott a székről, hangos koppanással. Kupája ott gurult mellette, hála az égnek már üresen esett le.
-Hm? - kérdeztem a másik "ép" társam.
- A hab... - vinnyogta szemét legyezgetve Hermione. - A hab a szádon... ott a nyoma... és nagyon vicehehe...- eddig bírta, majd arccal előre az asztalra borult, és rángó vállakkal folytatta a kacarászást.
- Ooooh - értettem meg, majd magam elé húzva a serlegemet, odahajolva szemügyre vettem magam annak ezüst oldalán.
A vajsör habja fehér bajuszt hagyva ékeskedett az ajkam felett. Gyorsan kidugtam a nyelvem, majd lenyaltam, és paprika piros arccal megvártam még abba hagyják a vihogást.
Ron nagy nehezen feltápászkodott, Hermione letörölte az utolsó könnycseppet, és már Harry is anélkül tudta folytatni az ivást, hogy a vajsör az orrán jött volna ki.
- Jól van na... - förmedtem Ronra, aki még mindig nagyokat horkantott.
- Rá se ránts, tök aranyos volt. - nyugtatott meg Hermione, de az ő szája sarka is meg gyanúsan rángatózott.
Sértetten pöckölgettem a kupa talpát, és még mindig vöröslő képpel meredtem magam elé, amikor hirtelen hűvös légvonat csapott az arcomba, amit ajtó kattanás hangja kísért.
A Három Seprűbe új vendégek érkeztek.
Kíváncsian pislogtam a jövevények irányába, ám mikor megláttam kik azok, félre nyeltem a levegőt, nem is beszélve Harryről, aki pont ivott, így sárga pettyekkel telepermetezve az asztalt, riadtan meredt rájuk.
A kinti hóförgetegből egy nyurga, prémtaláros alak bontakozott ki méregzöld kucsmában és hihetetlen szoros konttyal. Nyomában egy alig fél méteres alak kacsázott be, bolyhos télikabátban és hatalmas fülvédőkkel, apró kezével a havat porolva szakállából. McGalagony és Flitwick. És ha ez nem lett volna elég, nyomukban az egész fogadót megtáncoltató léptekkel, hatalmas vakondbőr kabátban és csatakos szakállal Hagrid hajolt le és préselte be magát az ajtón, miközben élénk beszélgetésbe merült egy neonzöld keménykalapot és hajszálcsíkos köpenyt viselő, pocakos férfival. Ez utóbbiban azonnal felismertem Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert.
A szívem kihagyott pár ütemet, és bármennyire is átmelegített a vajsör és volt füllesztő meleg a fogadóban, pillanatokon belül elhűlve vacogtam a jeges verítékemben.
Kész, ennyi, lebuktunk - gondoltam volna magamban, ám ekkor Hermione és Ron egyszerre vetették ránk magukat, Ron Harryt tuszkolta le vállánál fogva az asztal alá, aki alól nyekergve csúszott ki a szék, engem pedig Hermione nyomott le a fejemnél fogva a falap alá.
Észbe kapva leguggolva bekucorodtam Harry mellé, aki magára öntött vajsörtől csöpögő állát törölgetve, holtra váltan pislogott az érkezőkre. Én is rettegve húztam össze magam, és éreztem hogy az édeskés ital vissza kívánkozik.
A négy pár láb a pulthoz menetelt, majd kisvártatva elindultak, történetesen a mi asztalunk felé.
- Óh, Merlin... -  nyögtem fel kétségbeesetten, miközben olyan erősen szorongattam a kupát pánikomban, hogy a mintája vörös veretet nyomott a tenyerembe.
A szívem a torkomban dobogott, és már az előre lebukástól félve behunytam a szemem.
Ekkor, valahol a fejünk fölött, Hermione ezt suttogta:
- Mobiliarbus!
Abban a pillanatban, a mellettünk álló karácsonyfa talapzata néhány centire a levegőbe emelkedett, és elindult balra. Mikor az asztalunk elé ért, halk puffanással lezuttyant, eltakarva minket a közeledők szeme elől, ágai még pár másodpercig suhogva mozogtak.
Remegve kilestem a fa tűleveles, hosszú alsóágai közt, s láttam, a miénkkel szomszédos asztal mellett megmozdulnak a székek, halk csikorgással húzódnak ki.
Azután halk nyögéseket és szuszogásokat hallottam - a tanárok és a miniszter leültek.
Félelemtől kocsonya mód remegve füleltem, levegőt sem mertem venni.
Kisvártatva két türkizkék, tűsarkú cipőbe bújtatott láb lépett a szomszéd asztalhoz, amitől kissé összerándulva koccantam Harry vállának.
Egy nő vékonyka hangja csendült:
- Egy kis pohát violalikőr...
- Én kérem - szólt McGalagony, majd halk koppanás jelezte a pohara landolását.
- Két liter forralt mézbor...
- Ide nekem, Rosmerta! - hallatszódott Hagrid dörmögése, és egy jóval nagyobb, öblösebb koppanás.
- Meggyszörp és szódavíz jéggel és ernyővel...
- Mmmm! - Flitwick professzor sóvárogva cuppogott.
- Ezek szerint a ribizlirum az övé, miniszter úr.
- Köszönöm, Rosmerta kedves - fuvolázta flörtölő hangnemben Caramel. - Mindig nagy öröm számomra, ha láthatom magácskát. Meghívhatjuk egy italra? Üljön le hozzánk, ha van ideje...
- Köszönöm, miniszter úr.
Azzal a türkizkék sarkak eltipegtek, majd nemsokára visszatértek, majd széknyikorgás és tompa puffanás.
Én még mindig remegve harapdáltam a körmöm idegességemben, és imádkoztam hogy ne adjam vissza az italomat heves félelmemben.
Hogy lehetek ennyire balga...
Gondolhattam volna rá, hogy a tanároknak is ez a szünet előtti utolsó hétvégéjük.
Vajon meddig fognak ott ülni?
Merlin segíts, nekünk még napnyugta előtt vissza kell érnünk az iskolába, és mindjárt három óra, vagyis megnézhetjük magunkat, ha cirkáló dementorokkal a nyomunkban és a kiürült üzletek miatt könnyedén észre vehetően próbálunk visszaosonni a Mézesfalás pincéjébe...
A lábam nyugtalanul járni kezdett, és Hermione cipője is frusztráltan kopogott a deszkán, ami csak fokozta az idegességem.
- No és mi szél hozta ide mifelénk, miniszter úr? - csendült Madam Rosmerta dallamos hangja.
Caramel pocakja kissé jobbra, majd balra fordult a feszülő gombok alatt, jelezve, hogy a miniszter körülnézett. Talán meg akart bizonyosodni arról, hogy senki más nem hallja őket.
- Mi más, mint Sirius Black - felelte fojtott hangon, mire azonnal megfeledkeztem mindenféle napnyugtáról, dementorrol és lebukásról. A gyomromat egy új féle görcs szorongatta meg, az a fajta, ami mindig apám említésekor jelentkezik. Az a baljós, szorongató félelem... A miniszter Black miatt van itt... hányinger kerülgetett, el sem tudtam képzelni miről lehet szó, ezért gúvadó szemekkel és szaporán verő szívvel előrébb dőltem, hogy jobban halhassam a pusmogásukat. - Felteszem, kegyed is hallott róla, mi történt Halloweenkor az iskolában.
- Hallottam pletykálni ezt-azt - ismerte be a kocsmárosné.
- Szétkürtölted az egész kocsmában, Hagrid? - bosszankodott McGalagony.
Szigorú hangjától akaratlanul is lesütöttem a szemem.
- Ön szerint Black még mindig a környéken bújkál, miniszter úr? - suttogta Madam Rosmerta.
- Biztos vagyok benne - felelte komolyan Caramel.
Idegesen ökölbe szorult a kezem.
-Tudja, hogy a dementorok már kétszer is razziát tartottak a kocsmában? - panaszolta Madam Rosmerta, némi szemrehányással a hangjában. - Elriasztják a vendégeimet. Nem tesz jót az üzletnek, hogy itt őgyelegnek miniszter úr.
N

em tudtam, itt ki mellé álljak gondolatban, hisz nyilván minden vágyam az volt, hogy apámat mielőbb visszavigyék Azkabanba, de abban egyet kellett értenem, hogy a dementorok jelenléte ezt az egy célt leszámítva borzalmas volt, és a hátam közepére sem kívántam őket.
- Én se kedvelem őket Rosmerta kedves - felelte feszengve Caramel. - De sajnos szükség van rájuk... - szögezte le szomorkásan.-  Épp most találkoztam néhánnyal. Roppant dühösek Dumbledorera. A professzor nem engedi be őket az iskola területére.
- Még szép hogy nem - méltatlankodott McGalagony, és annak ellenére hogy apám már a kastélyba is bejutott, ezzel lelkesen egyet értettem. - Hogy tudnánk tanítani, ha azok a szörnyetegek ott keringenek a gyerekek körül?
- Egyetértek - mondta ki a gondolatomat sipítva Flitwick professzor, kurta lábait lóbálva.
- Akárhogy is, óvatosnak kell lennünk - jelentette ki Caramel a nyilvánvalót, amire megforgattam a szemem. Na nem mondja... Sajnos a miniszter úr azóta ennyire ellenszenves a szememben, mióta tavaly Hagridot Lucius fenyegetésének engedve beküldte oda, ahova apám és nem ő való... - A dementorok megvédenek minket valakitől, aki még náluk is gonoszabb... Valamennyien tudjuk, hogy Black mire képes.
Ezzel viszont kénytelen voltam egyet érteni.
- Én még mindig alig tudom elhinni róla - jegyezte meg tűnödve Madam Rosmerta, mire kíváncsian felkaptam a fejem, és kezemet a padlóra támasztva úgy hajoltam előre, mint egy prédát leső vadmacska. - Sirius Black volt az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy képes átállni a sötét oldalra... Ismertem, mikor még roxfortos diák volt. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy gonosztevő lesz belőle, biztos nem adtam volna több mézbort az illetőnek. - ettől a szavaitól leesett az állam. Tehát Madam Rosmerta ismerte apámat, mikor meg diák volt. És ezek szerint, apám egyáltalán nem volt... gonosz.
Elmélázva nézegettem egy porfödte rést a padlón, miközben szemem sarkából láttam, hogy Harry engem bámul.
Megpróbáltam elképzelni apámat rendezetlen borosta és eszelős vigyor nélkül, és egy-két kiló plusszal, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy élő csontváz. Roxfortos talárban, ahogy ő is barátai körében szürcsölgeti a vajsört az egyik asztalnál, talán pont ennél, és semmilyen gonosz dolgon nem töri a fejét, egyszerűen csak egy diák, akinek a dolgozat közbeni puskánál és néhány ártatlan bűzgránátnál nincs nagyobb bűne.
- És magácska még a felét se tudja, Rosmerta - morogta Caramel, ami azonnal kizökkentett az ábrándozásból. - A legszörnyűbb tettéről még ma is csak kevesen tudnak.
Ujjaim megremegtek a kupán, és Harry támogató ujjait éreztem a vállamba fúródni, miközben Hermione lába pedig a hátamba csapódott, mikor túl hangosan nyeltem.
Legszörnyűbb tette...? Apámnak még vannak ennél aljább bűnei is...?
Éreztem hogy a gyomrom mogyoró méretűre ugrik, és legszívesebben elsüllyednék...
- A legszörnyűbb tettéről!? - Madam Rosmerta hangjában ugyanolyan élénk kíváncsiság és döbbenet csendült, mint ami az én nyúzott arcomra volt írva. - Úgy érti, szörnyebb dolgot is csinált, mint megölte azt a sok szerencsétlen embert?
- Pontosan úgy értem - felelte sötéten Caramel, én pedig ajkamra szorítottam a markom, hogy elfojtsak egy rémült nyöszörgést.
- Nem tudom elhinni - hüledezett a pultos. - Mi lehet szörnyűbb egy ilyen gyilkosságnál?
- Azt mondta emlékszik még rá diákkorából - szólt McGalagony. - Arra is emlékszik, hogy ki volt a legjobb barátja?
Tűkön ülve ficánkoltam, és hevesen dobogó szívvel vártam a fejleményeket.
- Hogyne emlékeznék! - nevetett csilingelően Rosmerta. - Hisz mintha össze lettek volna nőve. Hányszor ültek itt nálam... Istenem mennyit nevettünk... - a tűsarkak megemelkedtek, ahogy a nő nosztalgikus kacajjal hátra dőlt székében. - Az volt csak a páratlan páros! Sirius Black és James Potter!
Ezüst villanást láttam szemem sarkából, és odakapva a fejem azt láttam, hogy Harry megnyúlt arccal, teljesen leesett állal elejti a kupáját, ami koppanva landolt a padlón. Ron cipője figyelmeztetően landolt a fiú hátában.
Elkaptam Harry döbbent tekintetét, és mindketten teljesen zavartan, soha nem látott értetlenséggel fúrtuk egymás tekintetét a másikéba.
A szívem olyan erővel verte a bordáim falát, hogy attól féltem kiszakad, és az ökölbe szorult tenyerem jeges verítékben úszott.
A sors orbitális csavarja úgy vágott arcba minket, mint egy kijózanító pofon.
A szüleink legjobb barátok voltak?
Értem, hogy egy időben jártak iskolába, logikus, de... James Potter, az életerős griffendéles és Sirius Black, aki mondjuk szintén griffendéles volt (örök rejtély, ez hogyan lehetséges) Remus állítása szerint, de egy beképzelt arisztokrata család sarja és mégis az ő famíliája által elítélt mágusok társaságát kereste, sőt a legjobb barátja is egy volt közülük?
És történetesen Harry édesapja?
Annyira lesokkolt a hír, hogy csak meredten bambultam magam elé, pedig a legrosszabb még messze nem is volt elmesélve, csak akkor azt még én nem tudtam...
- Pontosan - folytatta McGalagony. - Black és Potter. A kis csapat két főkolomposa. Meg kell hagyni, mindkettő nagyon értelmes gyerek volt, kivételesen értelmesek. De hogy a Roxfortba nem járt két akkora csibész mint ők, az is biztos. - az igazgató helyettes csizmái nyomatékosan koppantak egyet.
- Na várjunk csak - kuncogott Hagrid. - Fred és George Weasley talán felvehetik velük a versenyt.
Annyira a hallottak hatása alatt voltam még, hogy ezen még csak el sem mosolyodtam, pedig jobb esetben kacarászva dőltem volna oldalra, majd büszkén rohanva az ikrekhez, elújságolva nekik ezt, akik dicséretnek vették volna.
- Black és Potter olyanok voltak, mint egy testvérpár! - cincogta Flitwick professzor. - Elválaszthatatlanok!
- Hát persze - szólt Caramel. - Potter az összes barátja közül Blackben bízott meg a legjobban, s ez ezután sem változott, hogy kikerültek az iskolából. Mikor James feleségül vette Lilyt, Black volt a násznagy, és ez Black esküvőjén kölcsönös volt. Bizarr, de még Harry is ugyanabban az évben született, mint mikor Flora életet adott Flowernek, és Black lett Harry keresztapja is, ahogy James pedig Floweré. Ezt persze sosem mondtuk el Harryéknek. Képzelhetik, mennyire felkavarná a fiút, ha megtudná.
Valami furcsa, sípoló hangot hallottam, és kellett idő, mire leesett, hogy a saját feldúlt zihálásomat hallom.
A kezeim annyira remegtek az izgalomtól mint még soha, miközben bénultan a sok megtudott, letaglózó információtól, tágra nyílt szemekkel meredtem Harryre, hol pedig a saját ujjaimra, amik elmosódott foltok voltak, annyira rázta őket a reszketés.
Nem tudtam min akadjak ki jobban; azon, hogy tizenhárom éve most először tudom megízlelni a vérszerinti anyám nevét, aki így már sokkal valóságosabb alakot öltött, hogy tudtam, hogyan szólítsam, így már nem csak fantomalak volt, akiről mindenki hallgatott előttem... vagy azon, hogy nem elég hogy Harryvel a szüleink elválaszthatatlan barátok voltak, de még James Potter lett a keresztapám is...?
A fűzöld szempárba bámulva teljesen ledöbbenve méláztam azon, hogy mikor elsősként indulva a Roxfortba összefutottunk az állomáson, és ha valaki akkor azt mondja a híres kis túlélővel ennyire több minden köt össze mint legmerészebb álmomban gondolnám, képen nevetem.
A sors csúnya nagy pofára eséseket tud produkálni számomra...
Harry arca leplezetlen döbbenettel hajolt felém, és tudtam, hogy akármennyire is sokkoló, hogy a szüleink konkrétan kereszt-testvérré tettek minket, és több szál fűz össze minket, mint azt valaha is gondoltuk volna, számára még sokkolóbb lehet, hogy egy tömeggyilkos a keresztapja.
És miközben ezen agyaltam, és egyszerűen nem akartam felfogni amit hallok, a fejem egyik hátsó zugában újra és újra felvillant egy szó, pontosabban egy név...
Flora...Flora...Flora...Flora?
Édesanyámat tehát Florának hívták.
Mit mondhatnék... szép név, és nem sokban tér el az enyémtől.
Nem tudtan hogyan viszonyuljak hozzá, de jelenleg volt más amin rágódhattam, egyenlőre ez egy név volt, amin végre szólíthatom azt, aki életet adott nekem...
- Azért, mert Black átállt Tudjaki oldalára? - suttogta Madam Rosmerta.
- Rosszabbat is tett annál, kedvesem... - Caramel még jobban lehalkította hangját, s szinte motyogva folytatta, ezért hisztérikus arccal előre dőlve próbáltam a fülemben zubogó vértől külön választani a miniszter hangját, habár a szívem reszketve súgta, hogy nem kéne hallgatóznom, hisz már így is teljesen kikészültem attól, amit eddig megtudtam. Lehet ennél is megdöbbentőbb...? - Potterék ugyanis annak idején tudomást szereztek róla, hogy Tudjukki feni rájuk a fogát. Dumbledorenak, aki minden erejével harcolt Tudjukki ellen, megbízható kémek jelentették a dolgot, és ő azonnal figyelmeztette Jamest és Lilyt. Azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el. No persze, Tudjukki elől nem volt olyan könnyü elbújni. Dumbledore úgy vélte, hogy a Fidelius bűbájt kell alkalmazniuk.
- Az hogyan működik? - kérdezte Madam Rosmerta kíváncsiságtól remegő hangon.
Flitwick megköszörülte torkát.
- A Fidelius roppant bonyolult bűbáj - vinnyogta. - Az a lényege, hogy egy titkot mágikus úton elrejtünk egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelenek tudomására, hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. - Flitwick pipaszár lábai izgatottan rugdalták a szék lábát. - Tudjukki akár százszor is tűvé tehette volna a falut, ahol Lily és James rejtőztek, mégse bukkant volna rájuk. Akkor sem látta volna meg őket, ha ott áll a szobájuk közepén!
Reszkető gyomorral vártam a fejleményeket.
- Ezek szerint Black volt Potterék titokgazdája? - suttogta Madam Rosmerta.
- Természetesen - vette a szót McGalagony. - James Potter biztosította Dumbledore-t, hogy Black inkább meghalna, semmint, hogy beszéljen. - mondta az átváltoztatástan tanár, hangja vészesen remegett. - Azt mondta, Black maga is el akar rejtőzni a feleségével és Flowerrel, de azt sosem tudtuk meg, miért... Dumbledore-nak mégse tetszett a dolog. Emlékszem, még azt is felajánlotta Potteréknek, hogy ő maga lesz a titokgazdájuk.
- Black már akkor gyanús volt neki? - hüledezett Madam Rosmerta.
A pad alatt én lassan elfelejtettem levegőt venni, és bénultan ringattam magam előre-hátra. Mi jöhet még...?
És a szaggatott sóhajaim és a gyomromat csavaró görcs már akkor elárulta, hogy a nagyja még csak most jön...
- Biztos volt benne, hogy valaki, aki közel áll Potterékhez, folyamatosan tájékoztatja Tudjukkit a hollétükről. - felelte McGalagony. - Mi több, egy ideje gyanította, hogy van köztük egy áruló, aki információkat szolgáltat ki a sötét nagyúrnak.
- James Potter ennek ellenére ragaszkodott Blackhez? - makogta Rosmerta.
- Igen - sóhajtott Caramel. - És alig egy héttel azután, hogy elvégezték a Fidelius bűbájt...
- Black elárulta őket? - sikkantott fel a kocsmárosné.
A választ előre sejtve éreztem, hogy a szám kiszárad, a torkom elfacsarodik, és minden erő elmegy az izmaimból.
Az asztal lábának dőlve hátra bukott a fejem, és elfúvó szipogással próbáltam a valóságban maradni, habár a következő szavaktól jobban rettegtem, mint tavaly szembenézni Denemmel és a halállal.
- Úgy van - ez a két szó volt az, ami szilánkosra törte a szívem, amitől az első könnycsepp kibuggyant a szememből, amitől olyan gaz, undorító embernek éreztem magam, mint még soha ha a Black nevet viseltem. - Megunta a kettős ügynök szerepét, és arra készült, hogy nyíltan Tudjukki elé áll. Feltehetőleg Potterék halálának percében akart színt vallani. Azonban mint tudjuk, a nagyúr alaposan megjárta a kis Potterrel. - Caramel lábai izgatottan mozgolódtak lakkcipőjében. - Minden hatalmát elvesztette, s menekülnie kellett. Black roppant kínos helyzetbe került; alighogy végre kiállt a mestere mellett, az elbukott. Nem tehetett mást, mint ő is menekült...
Forró könnyek vájtak patakot az arcomon, és olyan volt, mintha egy hatalmas kő nehezedne a mellkasomra.
- Az aljas köpönyegforgató! - fakadt ki Hagrid, olyan hangosan, hogy a fél kocsma feléjük fordult, én pedig ijedten húztam össze magam.
- Csss! - pirított rá McGalagony. - Csendesebben! - azzal figyelmeztetően belebökött csizmája orrával Hagrid hatalmas mantikórbőr bakancsába.
Hagrid szavai az én lelkemet is ütlegelték, apám helyett is szégyelltem magam, miközben a tenyerembe szipogtam.
Apám bűnei fájtak, és keményen vezekeltem velük nap mint a Roxfortban, a közszereplésben...
De a sors nem elégedett meg azzal, hogy attól váltam híressé, hogy az egyik szülőm hidegvérrel meggyilkolt ártatlan embereket... nem, kiderül, hogy a legjobb barátom apja annyira jóban van vele, hogy Harryvel egymás szüleinek keresztgyerekei lettünk, és ha ez nem lenne elég, kiderül, hogy apám egy mocskos áruló, aki szembe köpte a legjobb barátját, és...
Merlinre... MERLINRE... az apám felelős azért, hogy HARRY SZÜLEI HALOTTAK.
Az én édesapám tehet arról, hogy a legjobb barátom árva, és én három éven keresztül mosolyogtam az arcába, és élveztem a fiú jóban-rosszban örök hűségét és rendíthetetlen önfeláldozását, holott már elsősként megalázva, térdre borulva kellett volna könyörögnöm a bocsánatáért.
Nem tudtam Harryre nézni, és azt kívántam, a tarkóma szegeződő pillantása bárcsak fájna, égetne. 
A mellkasom szaporán járt le s fel, és az egész fogadóból egy nagy színes foltot láttam csak a könnyfátyolomon át.
Ki vagyok én, hozzá képest? Annak az embernek a lánya, aki tönkre tette az életét, és nekem még volt arcom kijelenti, hogy legjobb barátok vagyunk...
Fájdalmas, szorító érzés kúszott fel a torkomon, és soha nem érzett, undok kaparászás keletkezett benne.
Úgy éreztem magam, mintha én magam lettem volna, aki elárulta Lily és James Pottert.
A talárom már nedves volt a belefolyt könnyektől. Sírtam. Sirattam.
A barátságomat Harryvel, sirattam azt, és sirattam Mr és Mrs Pottert, sirattam a lányt, aki soha nem lehetek Harry szemében már, a lányt, aki a testvéreként szereti őt, a lányt, aki azt sem érdemli, hogy a fiú szemébe nézhessen.
- Még találkoztam is vele! - háborgott a vadőr. - Én mentettem ki Harryt James és Lily házából, miután meghaltak. Alighogy kihoztam a szegény, sebes homlokú kis árvát a romok közül, megjelent Sirius Black, a kezében Flowerrel. - itt sírni is elfelejtettem, annyira ledöbbentem, és kezdtem azt hinni, még valami sokkoló dolog amit megtudok apámról, és megőrülök.
Nem elég, hogy most derült ki, hogy apám nem hogy Mr Potter barátja volt, elárulta majd megölette Voldemorttal, most ennek tetejébe meg kell tudnom, hogy még több közöm van Harryhez, minthogy az apja a keresztapám?
Tehát ott voltam... ott voltam azon az éjszakán, mikor Harry szülei meghaltak, ott voltam, annak az árulónak a karjaiban, aki ezt megtette. Ott voltam, amikor a híres túlélő története íródni kezdett...
Sokkal hamarabb részévé váltam Harry életének, mint azt valaha is bármelyikünk gondolta volna, ott voltam a futótűz első szikrájánál.
A sors karmikus szálai beszőttek minket és összeértek, ott voltunk akkor, itt vagyunk most is.
Az árva és annak az embernek a lánya, aki az árvaságáért felelős.
- Eszembe se jutott megkérdezni, hogy mit keres ott. - Hagrid hangja olyan volt, mintha egy hosszú barlang másik végéből kiabálna. Távoli és kísérteties, és ennek tetejébe a saját bűntudatom mardosó haragja is elnyomta a hangját, de valahol mégis figyeltem, hisz ha már tudom ezt, tudni akarok mindent, hogy a férfit, akit az életem árán sem neveznék apának, teljes szívemből gyűlölhessek, ahogy azt megérdemli. - Vagy hogy miért hozta magával a lányát. Azt se tudtam, hogy ő volt Lily és James titokgazdája. Gondoltam hallotta a hírt, és odasietett segíteni, meg rám tukmálni szegény Flowert, ha már nincs akinek kiképezze Tudjukki szolgálatába. - itt elhaló hangon a térdem közé nyomtam a fejem, és belefojtottam a zokogásom a nadrágomba. Havas víz vegyült a könnyeibe az átázott ruhadarabról, ezért mégjobban belefúrtam, hogy enyhítsem arcom lángolását. - Fehér volt, mint a fal, és csak úgy remegett. És tudják mit csináltam? SEGÍTETTEM A GYILKOS ÁRULÓNAK!
A bömbölésétől az egész kocsma gyanakvó morajba kezdett, én pedig még keservesebben szipogva rándultam össze, mintha rám mondta volna a "gyilkos áruló" szót.
- Halkabban, Hagrid! - szólt rá McGalagony.
- Persze szegény szerencsétlen Flower semmiről sem tehetett... Még szerencse, hogy annyi tisztelet azért maradt Siriusban, ha nem is az ő lánya, de James keresztlánya iránt, hogy nem vitte magával abba a borzalmas, halálfalókkal teli világba... - csapta le a kupáját Hagrid, mire mézbor cseppek záporoztak a padlóra, én pedig remegve, sírva és döbbenten hallgattam a szavait. - Honnan tudhattam volna, hogy nem őt és Jameséket sajnálja? Tudjukki miatt volt annyira oda, és azért, mert nem tud a lányából halálfaló növendéket nevelni. - itt már annyira remegtem, hogy azt hittem szét esem darabokra. -  A kezembe nyomta a babát, és azt mondja nekem: "Vidd Dumbledorehoz! Ő mindent elmond! " - idézte apám szavait, én pedig soha, életemben az összes órát együttvéve nem figyeltem még jobban valaki szavaira. - Hah! Az a mocskos gazember a szemembe se tudta mondani, mi történt, pedig már kezdtem gyanakodni rá, és meg is kérdeztem mit tett, de ő csak egyre keservesebben könyörgött, hogy vigyem el a lányát Dumbledorehoz. Szegény kis Flower, el sem tudnám képzelni, mit reagálna, ha megtudná milyen az apja igazán, hisz már így is biztosan nagyon nehéz lehet megbélyegezve mászkálnia... - Hagrid naivan csapott a térdére, mintha nem most hallgattam volna végig azt, amitől annyira féltett. A szívem ettől fájdalmasan zakatolni kezdett. - Már előbb feltűnhetett volna, hogy valami nem stimmel. Én mondom nektek, előre kitervelte! - nagyot remegett a padló az óriás idegesen topogó bakancsa alatt. -  Odaadta nekem Flower születése után a kedvenc motorját, és én még elhittem, hogy azért, mert nem "baba-biztos" a jármű, és ő már úgy sem használná annyit. De persze, hogy nem ezért! - az asztal majd ketté hasadt a háborgó Hagrid csapkodó keze alatt. - Hanem azért, mert túl feltűnő járgány volt! Tudta, hogy el kell húznia  a csíkot, mielőtt a minisztériumban észbe kapnak, és keresni kezdik!
Annyira az ajkamba haraptam szavai hallatán, hogy kiserkent a vér belőle, és a sós cseppek íze fémes keserűséggel vegyült.
- De mi lett volna, ha nem viszem el tőle aznal Flowert, eh? - rúgott a padló poros deszkáiba. - Talán elviszi a családjából valamelyik őrült, Tudjukki rajongó rokonának, aki még nem ül az Azkabanban, és a lelkére köti, hogy fekete boszorkányt neveljen belőle. A legjobb barátja keresztlányát és annak a tüneményes, jólelkű Flora lányát! Hiába, ha egy varázsló átáll a sötét oldalra, attól  fogva nem ismer se istent, se embert... - emelkedett a hasa, majd megsüllyedt, ahogy lemondó sóhajt hallatott. - Így meggyalázni a nőt, aki a végletekig kitartott mellette...
Hagrid befejezte a monológját, s a társaság elgondolkozott a hallottakon.
A csöndben, az asztal alatt eközben teljesen összetörve kuporogtam én, akinek a szívének szilánkjai épp most kaszabolták őt fel belülről, és aki mellett ott ült az a fiú, akit soha nem lesz jogom a barátomnak mondani.
A fiú, akivel a sorsunk összegumbacolódott a szüleink barátsága és apám végzetes árulása miatt. A fiú, akinek ott voltam azon az éjszakáján, ahol az élete darabokra hullott. A fiú, akinek éveken keresztül a nyomában loholtam, és lelkesen vallottam a legjobb barátomnak, már-már a testvéremnek...és kiderül, hogy arra sem vagyok méltó, hogy hason kúszva esedezzek a megbocsátásáért.
Akivel azóta egy közös történet szereplői vagyunk, mielőtt mi arról tudtunk volna.
A hallgatást és a keserves gondolatmenetemet Madam Rosmerta nyávogós hangja törte meg.
- De nem sikerült kereket oldania - jegyezte meg némi elégtétellel a pultos. - A minisztérium emberei már másnap megtalálták.
- Bár úgy lett volna - morogta keserűen Caramel. - De nem mi találtuk meg, hanem a kis Peter Pettigrew. Potterék másik barátja. Semmi kétség, eszét vette a gyász, s mivel tudta, hogy Black volt a Potter család titokgazdája, a nyomába eredt.
- Pettigrew, Pettigrew... - töprengett Madam Rosmerta. - Az a kis kövér fiú, aki folyton ott loholt mögöttük a Roxfortban?
- Hősként tisztelte Blacket és Pottert - Mondta McGalagony. - Nem volt olyan tehetséges, mint ők, és én sokszor szigorúan bántam vele. Gondolhatják, ma már... - elakadt a hangja, és hangosat hüppögött. - ma már mennyire bánom. - az igazgató helyettes hangja úgy csengett, mintha hirtelen benáthásodott volna.
- Ne eméssze magát, Minerva - vigasztalta Caramel. - Pettigrew hősként halt meg. A szemtanúk, néhány mugli akiknek persze később kitöröltük az emlékeit, elmesélték hogyan szorította sarokba Blacket. Sírva rákiáltott: "Lily és James...! Sirius! Hogy tehetted ezt!?" Aztán a pálcája után kapott, de Black gyorsabb volt nála. - a miniszter hangja megremegett. - Az átka apró darabokra szaggatta Pettigrew-t.
Halk trombitálás jelezte, hogy McGalagony kifújta az orrát, ami szerencsére pont elég zaj volt ahhoz, hogy elnyomja a holtra vált nyögésemet.
Még... még ez is...? Apám kapásból két legjobb barátja haláláért felelős?
Hideg vérrel meggyilkolta mindkét szerettét, és a szeme sem rebbent?
Nem kaptam levegőt.
Ki akartam szaggatni magamból a Black nevet és minden emlékemet ami apámhoz köt. Nem akartam... nem akartam egy ilyen szörnyű ember lánya lenni, nem, nem, nem....
- Ostoba fiú - szólt rekedten a házvezetőnk. - Mit képzelt... sosem tudott párbajozni... Miért nem bízta a minisztériumra... - elhaló hangja belevegyült a tenyerembe fojtott, hatalmas szipogásokba.
- Bizonyisten, ha én kapom el Blacket, nem vesződtem volna a varázspálcával - füstölgött Hagrid. - Puszta kézzel ütöttem volna agyon... - azzal ököl ropogás tompa hangja hallatszódott.
- Nem tudod, mit beszélsz, Hagrid - mordult fel Caramel. - A sarokba szorított Blackkel szemben csak a Varázsbűn-üldözési Kommandó profi pálcatörőinek lett volna esélyük. Én abban az időben a mágikus katasztrófák ügyosztályán dolgoztam, úgyhogy az elsők között siettem a helyszínre. Életem végéig kísérteni fog a látvány... - a miniszter lábai megremegtek, ahogy a férfit heves borzongás járta át. - Az utca közepén olyan mély kráter tátongott, hogy az alja a csatornát érte. Körös-körül holttestek hevertek, és zengett az utca a muglik sikoltozásától. Black meg csak állt, és nevetett, s a lába előtt ott hevert mindaz, ami Pettigrewból megmaradt... egy véres talár és néhány... néhány darakba...
Caramel hirtelen elhallgatott, és a hangokból ítélve öt ember trombitált zsebkendőkbe. Hála is Merlinnek, mert így legalább volt időm gyorsan visszanyelni a heves zokogást ami a vállamat rázta.
- Ennyi a történet, Rosmerta - folytatta kissé rekedten a miniszter. - Blacket elvezette a Varázsbűn-üldözési Járőrszolgálat húsz embere, Pettigrew pedig megkapta a Bűbáj-rend arany fokozatát, ami talán enyhítette szegény édesanyja fájdalmát. Black Azkabanba került.
Madam Rosmerta mélyet sóhajtott.
- Igaz, hogy Black megőrült, miniszter úr? - kérdezte.
- Bár azt mondhatnám, hogy igen - felelte Caramel, mire felkaptam a fejem, és hidegen hagyott, hogy a fejem az asztallábnak koppant. Könnyben úszó arccal füleltem. - Biztos, hogy Tudjukki kudarca kezdetben megzavarta az elméjét. Az az öncélú kegyetlenség, ahogy Pettigrew-val és azokkal a mugli járókelőkkel bánt, sőt, ha még igazak a pletykák a feleségéről is... - itt majdnem felsikoltottam a döbbenettől, és bárhogy próbáltam, nem tudtam levegőt venni. Mire céloz ezzel...? Mi van az édesanyámmal? - épeszű ember nem tesz ilyet. A legutóbbi azkabani szemlém alkalmával viszont megint találkoztam vele. Tudják, Azkabanban a legtöbb fegyenc csak gubbaszt a sötétben, és maga elé mered, vagy legfeljebb motyog magában. Black viszont normálisan viselkedett. - hangjában döbbent élt fedeztem fel, és nem mellesleg a szavai rám is hatással voltak, letaglózva tátottam az állam. - Értelmesen beszélt hozzám. Kimondottan nyugtalanító volt. Úgy tűnt, mintha csupán unatkozna. Elkérte az újságomat, azt mondta, meg akarja fejteni a keresztrejtvényt... Megdöbbentő volt látni, hogy mennyire hidegen hagyja a dementorok jelenléte. Pedig ő volt az egyik legszigorúbban őrzött rab. Éjjel-nappal dementorok járőröztek a cellája előtt.
- Miért, miniszter úr, mi történt Black feleségével? - kérdezte Madam Rosmerta izgatottan.
A jelenlevők közé telepedő csend felért egy mellkasba rúgással, és nagyon rosszat sejtve görnyedtem előre, annyira hogy Harrynek kellett visszarántania a talárom nyakánál fogva, hogy ne lógjak ki észrevehetően.
A gyomromban lévő görcs módszeresen fájt.
- Nem tudjuk biztosra Rosmerta drága - mondta Caramel. - Flora Black azon az éjjelen, mikor Tudjukki meggyilkolta Potteréket, nyomtalanul eltűnt. Egyesek azt pletykálják, mikor megtudta mire készül Black, elindult figyelmeztetni Jamest és Lilyt, hogy meneküljenek, és magával vitte Flowert is, hogy együtt megszökhessenek a tébolyult férje és Tudjukki elől, ám Black rájött mire készül, ezért... - Caramel kényelmetlenül fészkelődött a helyén, én pedig szinte rákiabáltam az asztal alól, hogy folytassa. - Út közben elkapta őket. Úgy gondolják a feleségét megölte, és azért került hozzá Flower azon az éjszakán, mert magával vitte onnan Potterékhez. Innen Hagrid jóvoltából már tudják a történteket.
Kész.
Kész voltam. Teljesen összetörtem, annyira, amennyire legutoljára akkor, mikor megtudtam, hogy Ginnyt magával ragadta Mardekár utódja a Titkok Kamrájába.
A tenyerem a padlóra csattant, én pedig előre görnyedve tűrtem, hogy a gyász olyan vastag burkot vonjon körém, ami mindent kizár, engem pedig magába fullaszt, bezár a szomorúsággal és a fájdalommal egy szűk kicsi helyre.
Fogalmam sem volt, mi dobolhat olyan halkan és elhalóan a mellkasomban, hisz a szívemet biztos voltam, hogy a szavak súlya vasláncon tépte ki belőlem.
Teljesen megsemmisülten meredtem a padlóra, amin termetes tócsát kezdtek alkotni a könnyeim, és közben próbáltam nem össze esni, mert annyira remegtem, hogy csodálkoztam hogy lehetek még egy darabban.
Minden tudatom elszállt, csakis a sóvárgó fájdalom maradt egy olyan nő után, akit soha nem ismerhettem meg, akit apám elvett tőlem azelőtt, hogy valakit igazán anyámként nevezhettem volna, és akit magamhoz ölelhetek, akinek a karjai ismerős illattal töltik meg az orrom és csitítóan simogatják a hátam, elvette azt, amit Mollynak kellett tizenhárom éven át bepótolnia Sirius Black megbocsáthatatlan bűne miatt.
A férfi, akit mostantól Voldemortnál is jobban gyűlölök, a férfi aki minden, de nem az apám.
Épp annyi józan ész maradt bennem, hogy ne zokogjak fel üvöltve, hangosan.
Úgy éreztem magam, mintha egyedül kuporognék azokkal a démonokkal teli szobában, amit Sirius teremtett nekem, sírva egy anya után, aki nem létezett, mert elvették tőlem...
Hirtelen karok, ölelő meleg tenyerek fonódtak a derekamra, és nem tudtam ki az, de Siriuson kívűl bárkinek a meleg ölelése jó volt, csak enyhítse a fájdalmat. Finoman a ruhámnak majd azon keresztül a bőrömnek nyomódtak, és óvatosan húzni kezdtek.
Dőltem egyre hátrébb, majd mikor észbe kaptam, könnyektől és fájdalomtól nem látva engedtem a húzásnak, és magam alá befészkelve a lábaimat, összehúztam magam és kétségbeesett nyögéssel bújtam a karok gazdájába.
Fejemet az enyhén vajsör illatú vállba fúrtam, és elfogyhatatlan könnyeimmel eláztatva a talárt, fulladozva fojtottam a sírást a csontos vállba.
A tenyerek óvatosan megindultak, egyik a lapockámra siklott és szorosabban ölelt, a másik óvatos köröket írt le a hátamon.
Bosszúsan martam bele a bő, fekete talárba, és abba kapaszkodva húztam magam még közelebb a vigasztalómhoz.
Ezt tetted velem, Sirius Black!
Elvetted tőlem a lehetőséget, hogy úgy ölelhessek egy édesanyát, mint most azt, akinek szintén tönkre tetted az életét!
Egy lelketlen szörnyeteg vagy, és nem vagyok a lányod! James Potter keresztlánya és Flora Black édeslánya vagyok, de miután mindkettőt elvetted tőlem, te már senki sem lehetsz számomra.
Hogy képzeled, hogy egy éjszaka alatt két családot is a halálba löksz és két árva csecsemő életét is teljesen szét rombolod? Ki vagy te és mi jogon...?
Az ölelésbe fojtottam egy bosszús kiáltást, amiben minden fájdalmam benne volt. Inkább lenyeltem, dühtől kimerülve reszkettem Harry karjaiban.
- Uramisten! - sikoltott fel Madam Rosmerta, hangja távolinak tűnt, ugyanis az engem szorongató karokon túl minden olyan volt, mint a délibáb; mulandó és lényegtelen. - Azt a drága, csupaszív lányt, akivel mindig kézenfogva érkezett, és mindig a hátsó asztalnál turbékoltak?
- Pontosan ő. - válaszolt McGalagony, hangja fátyolos volt, őmaga pedig ismét orrot fújt. - A kviddics csapat kapitánya, emlékszem, nála szebb passzokat sose láttam még. És mindig olyan ügyes volt, nálam mindig kiválóra vizsgázott. Csak hát igazán nagyszájú, ha az igazságérzetéről vagy Potterékről volt szó... bátor volt és ott segített ahol tudott... Ha igaz amit állít miniszter úr, akkor utolsó lehelletével is azért küzdött, hogy Potteréket megvédje. Merlin nyugosztalja...  B-bocsánat... - azzal hangja elcsuklott, én pedig vele kánonban zokogtam fel ismét.
Nem kívánom soha senkinek, hogy ilyen körülményekkel és móddal ismerje meg az édesanyját. És azt se, hogy olyan apja legyen, mint nekem.
- Flora Black holttestét soha nem találták meg, így nem lehetünk biztosak benne, pontosan mi történt vele - mondta Caramel, hangjában kétségbeesett reménykedés csendült. - Ezek csak feltételezések... bár Pettrigrew esetéből kiindulva nem fűzök hozzá sok reményt, hogy Black életben hagyta.
- Reménykedjünk, hogy sikerült megszöknie valahogy... - mondta McGalagony gyermekded ábrándozással. - Habár... akkor már lehet jelentkezett volna, hisz ő volt Dumbledore után a Rend következő örököse, nem dobna csak így el egy ilyen felelősséget.
Fogalmam sem volt, miféle rendről hadoválnak, de őszintén nem is érdekelt.
Csak is azt láttam szemem előtt, ahogy édesanyámat egy átok szaggatja darabokra, miközben az életéért könyörög.
A torkom kíméletlenül sajgott, ahogy halk morgássá fojtottam egy újabb zokogást. A mellkasom égetett, és legszívesebben kitéptem volna a fájdalmat magamból, de kezdett olyan érzésem lenni, mint aki maga egy hatalmas fájdalom góc; nem maradt olyan porcikám amit ne mardosott volna bűntudat, gyász, düh vagy a légszomj.
- És mit gondol, miért szökött meg a börtönből? - kérdezte Madam Rosmerta. - Jesszusom, miniszter úr, csak nem azért, hogy újra összeálljon Tudjakivel?
- Nos, bizonyára ez is szerepel a tervei között - felelte kitérően Caramel. - De merem remélni, hogy nem lesz rá alkalma. A magányos és elszigetelt Tudjukki nem jelent túl nagy veszélyt... de ha a legodaadóbb csatlósa visszatérne hozzá... - Caramel lábai megrázkódtak. - Még rágondolni is szörnyű, milyen gyorsan új erőre kapna.
Finom koppanás hallatszott. Valaki letette a poharát az asztalra.
- Nos Cornelius - szólt McGalagony. - ha maga az igazgató úrral vacsorázik, akkor mi jobb, ha visszatérünk a kastélyba.
Az asztal körül sorakozó lábak mozgolódni kezdtek.
Könnyeimet kipislogva köpenyszegélyeket pillantottam meg, Madam Rosmerta csillogó tűsarkai pedig visszatértek a bárpult mögé. Hamarosan kinyílt a Három Seprű ajtaja, s a tanárokat elnyelte a kavargó hó.
- Harry? - kérdezte Ron.
- Flower? - szólongatott gyöngéden Hermione.
A két griffendéles arca tűnt fel az asztal alatt, ahogy lehajoltak hozzánk. Mindketten döbbenettől némán meredtek ránk.
Én pedig ott ringtam Harry karjaiban, zokogva, siratva anyámat, Jameséket, a lányt akit Sirius anyámmal együtt ölt meg azon estén, aki Harry barátja lehetett volna, mindent, amit Sirius Black elvett tőlem.
Immár nem fojtottam vissza a keserves sírást, nem is akartam, és gyámoltalan árvaként bújtam annak a fiúnak a karjaiba, akit az én apám tett gyámoltalan árvává. A mi történetünk mélyebb gyökerekről fakadt, mint azt valaha feltételezni mertem volna.
A közös nevező pedig Sirius Black volt.
Sirius Black, aki sokkal nagyobb szörnyeteg volt, mint amire legundokabb rémálmaimban gondolni mertem volna.