Remélem senkinek nem mondok újat azzal, hogy eszelős vagyok.
Elég csak egy pillantást vetni az elmúlt két napra, az eltitkolástól kezdve egészen addig, hogy belerángattam az ikreket a konkrét öngyilkosság tervébe, ami immár hivatalosan is elkezdődött.
Ugyanis előző este, miután a fiúk harapófogóval sem tudták kiszedni belőlem, hogy mi az ami miatt fellelkesülve somolyogtam egy sort, majd kuncogva vonultam a háló terembe, miután hallottam ahogy sértett trappolással eligyekeznek a saját szobáik felé.
És hogy pontosan mi az, ami miatt annyira boldogan feküdtem az ágyba, hogy a ferdén és bénán kezemre vissza tekert, bakancsomból kiszedett cipőfűzővel rögzített kötéssel ellátott seb lüktetése sem szeghette kedvem, és kissé de már hozzászokva a fejemre telepedett fátyolos, émelygő érzettel álomtalan szunyókálásba szenderültem?
Itt jön a képbe sokadjára az, mennyire eszelős vagyok. Hisz amire megelőző este rádöbbentem a klubhelység takaros foteljába süppedve, az maximum egy százalékkal növeli az esélyeinket ebben az agyament tervben, én mégis annyira örültem neki, hogy másnap már úgy keltem fel az ágyból, mint aki a világot is képes lenne megváltani, pedig továbbra is Piton készletéből kellett lopnom, ami maximum az életemet és a Roxforti itt létemet váltja fel egy igazgatóira és Piton vicsorára amit utoljára látok azelőtt, hogy a bájitaltan tanár leátkozza a fejemet a helyéről. 
Reggel a seb átmosásával nem volt különösebb gond, ugyanis kevésbé vérzett, viszont a színe megfeketésedett és a szorító kötés nélkül elviselhetetlenül marta a levegő és lüktetett mint egy reszkető vad szíve.
Miután elzártam a csapot, szorosan a mellkasomhoz préseltem az állam, és úgy mentem vissza a szobába majd fésülködtem meg és kapkodtam magamra egy hatalmas krémszínű pulóvert, egy pamutnadrágot és rá a minden létező ívbe meggyűrődött talárom, aminek ráadásul a zsebei érdesek lettek a beleszáradt vértől, hogy véletlen se kelljen a tükörképemmel szemet nézni, mert nem akartam hogy a "zseniális" ötletem eufórikus hatását lelombozza a satnya, beteges ábrázatom, amivel tegnap reggel is a frászt hoztam magamra.
Úgyhogy igyekezve az édes tudatlanságba vetett önbizalmammal, még mielőtt a göndör loboncával harcoló Hermione követhetne, lesietni a klubhelységbe, hogy elkuncsorogjam Harrytől a jól ismert köpönyegét, ugyanis ha a szabályokat bálványozó leányzó meg hallja a párbeszédünk, majd kicsikarja mire kell, biztos hogy páros lábbal rugdos át a Roxforton, miután elsorolta mint a végtelenezer érvet, ami a tervem ellen szól.
Miközben óvatosan, néha meg-meg csúszó lábujjakkal totyogtam le a csigalépcsőn, azon gondolkoztam, hogy nem mintha nem lenne igaza, de sajnos szabotálná az egyetlen kézen fekvő tervet, ami hamar segíthet.
Úgyhogy bármennyire is tudom hogy az ép eszemre és ezáltal a Hermione felé húzó szívem felére kéne hallgatnom, elszántan elrugaszkodtam, majd tompán puffanó bakancs orral betorpantam a kerekecske helységbe, ahol reggelihez készülődő, élénken csacsogó diáktársaim fogadtak, kik a fotelekbe huppanva, kik a kandallót körbe állva csicseregtek egymásnak háziról, reggeli koszt ötletekről és miegyéb dologról, amiről jobb esetben én is.
Ehelyett megfeszített nyakkal megemeltem az állam, majd lábujjhegyre gördülve kutatni kezdtem Harry után, hátha megpillantom, csekkolva egy pillantásra a könyvespolcok mellett kattogó órát, ami jelezte, hogy időben vagyok, ugyanis Harry mindig körülbelül nyolc óra magasságában szokott elindulni a nagyterembe.
Pipiskedve pásztáztam körbe a griffendéles diákok sokaságát.
Láttam kapásból három új arcot, kerekded, gyermekies és megszeppent arcot, akikre bátorítóan rámosolyogtam, ugyanis minden bizonnyal az elsős, újdonsült gólyákhoz van szerencsém, hiszen az elmúlt nap rohanásaiban sajnos nem volt alkalmam szemügyre venni őket.
Egy piszkosszőke fiú éppen az órarendjét egyeztette egy másik elsőssel, akinek szanaszét ágazó barna lobonca és bizonytalanul csillogó szeme valahogy magamra emlékeztetett.
Mikor ajkait húzva fel pillantott a bőszen markolászott lapjáról, és összeakadt a pillantásunk, a lehető legmeggyőzőbb mosolyommal nyugtáztam, mire az ő szája sarka szerényen megremegett, és egy lenge intéssel köszöntött. Lelkes hadonászással meglendítettem a kezem, viszonozva a köszönést, ám a vidám üdvözlésből egy kézfejemnek csapódó kemény valami, majd egy panaszos vonyítás zökkentett ki.
Tompa karambollal és fájdalommal lepattant a kezem az ominózus felületről, amit panaszos, vékony, mégis fiús és ismerős hang követett.
Azonnal döbbent nyikkanással odafordultam, hogy szemügyre vegyem a meglepetés erejével élő dolgot, ami vagyis aki nem más volt, mint Ron.
A fiú szenvedésbe ráncolódott arccal a mellkasát masszírozta baljával, s közben elégedetlen hangon hümmögött.
Szeplős arcát egy piros, szögletesen többfelé ágazó csík szelte át. Minden bizonnyal jól aludt és nem forgolódott, ugyanis az ágynemű nyoma volt az.
Viszont beduzzadt, bambán pislogó szemei elárulták, hogy nem rég kelhetett, és nem is tért teljesen magához, mert a gallérján látszó varrat alapján kifordítva vette fel a talárt.
- Bocsi... - mondtam elég érthetetlenül, ugyanis a mondandómat elfolytott horkantások és elharapott félmosolyok tűzdelték meg, ahogy a tipikus reggeli Ron ábrázat szemtanúja lehettem.
A fiú nyűgösen rám dünnyögött, majd eltátotta kiszáradt ajkait, és hatalmas ásítást temetett talárja gyűrött ujjába.
Láthatóan nem volt a toppon, és minimum délig még húzta volna a lóbőrt, ám én amint megláttam ki érkezett meg vele, kétszer olyan élénk lettem mint bárki más aznap.
Mellette ugyanis Harry állt, aki visszafogott integetéssel köszöntött.
- Jó reggelt Flower - mosolygott, miközben kisepert a homlokából pár kósza fekete tincset, majd egy pöcintéssel igazított egyet szemüvegén.
Miután ez megtörtént, smaragdzöld szemei elkerekedtek, mint aki kísértetet látott, és aggódva végig pásztázta íriszeivel arcom.
Kérdőn széttártam a karom.
- Jól...- nyelt nagyot. - Jól érzed magad? - kérdezte, kissé közelebb hajolva. - Nagyon sápadt vagy, és pirosak a szemeid is... - adta le a helyzet jelentést, én pedig először ajkaimat húzva bámultam bele a fűszínű szemekbe, majd ijedten konstatáltam mikor a pupillájában megláttam a leharcolt arcom tükörképét, hogy a borzalmas egy enyhe jelző lenne a kinézetemre. Csodáltam, hogy az elsős  lány akinek integettem, meg úgy amblokk az egész klubhelység nem szaladt el sikítva innen mikor meglátott.
- Öhm... - letörve az ajkamba vájtam fogam, érezve, hogy a doppingszerként ható lelkesedésem alább hagy, és a szédülés és fejfájás erősen átveszi az uralmat a testem felett. Igyekeztem a Harry homlokán húzódó kis villám hegre összpontosítani, hátha egy biztos pont segít kizárni a bukfencet vető szobát. - Öh... öhm... - a hirtelen rosszullét majdnem feledtette velem, miért is akartam annyira találkozni Harryvel,és csak nagy nehezen ugrott eszembe a szándékom. - Tu-tudnánk beszélni négyszemközt egy kicsit? - nyúltam előre, ujjaimat vállára kulcsoltam, és unszolóan magam után húztam.
- Öh... aha... persze... - makogta Harry, hangja egyre jobban meg-meg remegett az aggodalomtól, és miközben engedelmesen tipegett utánam, lopva Ron felé pillantott, aki álmosan és durcásan annyit mondott "nekem mindegy", majd mint aki teljesen az ellenkezőjét gondolná, puffogva karba fonta mellkasán kezeit, újabb ásítás kíséretében.
Megsértődött, de túl fáradt volt leállni vitatkozni.
Mikor kellő távolságra elléptünk a vöröstől, vállamat előre tolva az egyik magányos könyvespolc mellé taszigáltam Harryt, hogy biztosan ne legyen fültanúja a beszédünknek senki.
Kezeimet tördellve nagy nehezen az övébe fúrtam tekintetem, még mindig kissé a hatása alatt léve  a bűntudatnak, hogy Ront kizártam a kompromittáló beszélgetésből, de egyrészt őt, másrészt a titkot is veszélybe sodrom, és akármennyire szeretem és elfogadom minden hibájával, alkalmazkodni is tudnom kell hozzájuk, és sajnos tisztában vagyok vele milyen könnyen eljár a szája. És bizony nagy eséllyel Hermione előtt is eljárna neki, és ha ő megtudná, nemhogy a terv, de az életem is ugrott.
Így hát egy reszketeg, mély levegő után utoljára magabiztos kapaszkodót kerestem a polc kiálló sarkában, majd sóhajtva belekezdtem.
- Pontosan erről szeretnék beszélni... - kezdtem homlokomat dörzsölve, a szavak pedig olyan nehezen jöttek a nyelvemre, mintha vasgolyók lennének. Harry kíváncsi arccal várta a folytatást. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és belecsaptam a lecsó közepébe. -  Ma nagyon veszélyes dologra készülök, amiért talán ki is csaphatnak, de ez az egy járható út egyenlőre, hogy le tudjam a sebet és a vele járó rosszullétet. - hadartam le, tekintetemet idegesen kapkodva a helyiség sarka és Harry arca közt.
A fiú arca megrándult, majd nemhogy teljesen megrökönyödött, majd rendezve vonásait, megértő bólintással összekulcsolta kezeit combja előtt.
- Mire...? - puhatolózott.
Behunytam szemem, igyekezve háromig számolással oldani a gyomromban tomboló görcsöt.
Kinyitottam csokiszín szemeim, majd vontatottan elhabogtam a tervet.
- Dióhéjban annyi, hogy ma én és az ikrek lelógunk Piton szobájába, és lopunk a főnixkönny készletéből, ami ugye azonnal gyógyítja a sebet. - magyaráztam, magam is ismételten beleborzongva abba, kimondva milyen veszélyesen hangzik a mai program.
Harry ajka a földig kitárult, szemüvege mögött lapostányér méretűre dagadtak szemei, és úgy habogott mint egy ponty.
- Flower... ez... én... megértem... de van fogalmad róla ez mennyire kockázatos? - fakadt ki, mire bosszúsan pisszegve megemeltem a kezem, majd szájára nyomtam a tenyerem, és pánikolva vetettem egy utalgató pillantást a kiabálásra felénk forduló nebulókra. Harry bocsánatkérően bólintott, majd mikor levettem a kezem és a taláromba töröltem, lehalkítva hangját, folytatta. - Pitont meglopni? Tudom hogy sürgős ügy, és hogy ha kitudódik Hagrid még nagyobb bajban lesz, de nem gondolod, hogy ezzel még az eddiginél is nagyobb kalamajkába kavarhatod magad? - artikulált feszült vicsorral.
Gondterhelten bólogattam, majd ajkamat beszívva, csitítóan megütögettem a kézfejét.
- Tudom, Harry, tudom... - nyögtem idegesen a homlokomra sózva öklömmel, amitől csillagokat láttam, de a feszültségem legalább oldódott. - És pont ezért mondom el és kérem a te segítséged! - böktem mutató ujjammal mellkasa felé. - Mert tudom, hogy te megértenéd és nem köpnél be, mert átlátod a helyzetet az én szememmel is. Emlékezz csak vissza a Norbertes ügyre... - győzködtem, régi emlékeket és segítségkérő arcomat bevetve. - Mert tudom, hogy te képes vagy hideg fejjel átgondolni, ezért fordulok hozzád, és CSAK hozzád az ikreken kívűl. Rajtuk kívűl te vagy az, aki át tudja ezt teljesen érezni... - azt már nem tettem hozzá, hogy az ikrek valószínűleg a kalandkedv és az önzetlenség fitogtatása miatt tartanak velem, inkább a pillantásommal, amivel Harry arcát ostromoltam, igyekeztem beleadni a ki nem mondott szavakat: a megélt éveink alapján ő lenne az egyetlen, aki képes lenne ténylegesen az én szememmel átlátni ezt a helyzetet, és a javunkra cselekedni.
Reményteli ám aggódó ábrázattal figyeltem, ahogy vállai megfeszülnek, majd elengednek, arca fintorba rándul majd kisimul, ökölben tartott keze pedig oldódik, és hajába szánt.
- Miről lenne szó? - kérdezte végül beleegyező hangszínnel, mire fellelkesülve és hálásan rámosolyogtam.
- A láthatatlanná tévő köpenyről... - fagyott arcomra a mosoly, mikor realizáltam, milyen súlyos dolgot is kérek a fiútól. Megrettenve a biztosra vélt nemleges választól, kapkodva magyarázásba kezdtem, látva hogy Harry ajkai már nyílnak is, és elbizonytalanodottan felcsillanó szeme sem ígért sok jót. - Tudom, hogy nagy kérés, de hatalmas segítség lenne, és természetesen ha lebukunk, azonnal magamra vállalom és megmondom hogy én vettelek rá hogy add oda, de tényleg nagyon fontos lenne hogy....
- Flower - halkan de határozottan elhallgatott a nevemmel, nyelvem úgy apadt el mint az elzárt zsilip, és zakatoló szívvel, a legrosszabbra számítva pislogtam rá Harryre. - Természetesen odaadom a köpenyt. Nem kell megígérni semmit azon kívül, hogy nagyon vigyázol magadra... - szavai hallatán hisztérikusan kapkodni kezdtem a levegőt, el sem akarva hinni, hogy tényleg ennyire jó lenne hozzám a sors és Harry.
A nagylelkűsége az egekig emelt.
- Igen és... persze, bármit és nagyon köszönöm! - keresve de nem találva a megfelelő hálálkodás szavait, egyszerűen csak kitártam a karom, és előre lendülve a fiú nyakába vetettem magam, arcomat hálás szipogással a vállába fúrva.
Lapockáit szorongató tenyereimmel igyekeztem beleadni minden fránya hálám, amiért ő is hagyta hogy belerángassam ebbe a rizikós hülyeségbe. Vagy csak a szoros öleléssel akartam feledtetni magammal, mekkora szemét alak vagyok, amiért már három, számomra legkedvesebb embert rántok magammal a veszély süllyesztőjébe. Vagy mindkettő.
- Ez alap dolog - lapogatta meg derekam Harry, nyakát megnyújtva húzta ki arcát az azt betemető, csiklandós tincseim közül. - De tényleg legyél nagyon-nagyon óvatos! Nem szeretném ha Piton kirúgatna, jó lenne azért együtt letenni a végső vizsgákat, nemde? - ragadta meg a vállam, majd eltolt magától, hogy egy biztató félmosollyal ajándékozhasson meg.
A szívem hatalmas dobbanásokkal nyugtázta a legjobb barátom törődését, majd kipukkant a beleáramló hála adagtól, miközben gombóccal a torkomban viszonoztam a szénfekete hajú vigyorát, és arra gondoltam, mivel érdemeltem ki ilyen csodálatos barátokat.
- Nem tudom elégszer megköszönni és hogyan meghálálni... - töröltem meg a szemem elhaló hanggal, egy meghatódott szipogást a talár pelyhes ujjába temetve.
Harry ujjai válaszul megfeszültek a vállamon, és csak azután siklottak le rólam.
- Mert nem is kell. - suttogta gyengéden, zöld szemei megértően az enyémbe csillantak, ami mégjobban megmelengette a szívem. - Ha ezzel segítek, akkor már hozom is, nekem annál jobb, minél előbb megoldódik a vágás gondja. - fordult félvállal, és már lódult volna is meg a fiúk hálóegysége felé, ám én utána kaptam, ujjaimmal talárja szegélyébe csíptem, és marasztalóan a tenyerembe tűrtem.
- Ráér este, vacsora vége előtt egy kicsivel. - mondtam gyorsan. - Ha most felvinném, Hermione azonnal gyanút fogna, ha pedig egész nap magammal hurcibálom órára, az meg rizikósabb mint amire kell. Úgyhogy egyenlőre csak az ajánlat áll, nem akarok azelőtt lebukni hogy el kezdődne maga az akció. - magyaráztam ideges hadonászással, ám Harry csak nyugtatóan bólintott.
- Érthető. - biccentett. - Akkor este odaadom, csak ne felejts el szólni. - kacsintott. - Na induljunk reggelizni. - emelte meg kezét, hüvelyk ujjával a dáma hátvászona felé bökve, amin lassan elkezdtek leszállingózni a gyerekek a nagyteremhez vezető folyosóra.
Bólintottam, majd mielőtt a fiú vissza battyoghatott volna Ronhoz, még utoljára egy váll kocogtatással elértem, hogy rám nézzen.
- Még egyszer nagyon szépen köszönöm... - motyogtam neki hálásan, mire ő csak jobbját átvetve vállamon magához karolt, majd bátorító mosollyal megpaskolta a hátam.
A vörös hajú álomszuszékkal kiegészülve megindultunk a klubhelység kijárata felé, s miközben leguggoltam, majd lábamat átvetve a kőperemen lepuffantam a folyosóra, azon gondolkoztam, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körbe, készen arra hogy bármikor a segítségemre legyenek.
Megindultunk a folyosón, komótosan lecaptatva a lépcsőn, én pedig kezemet összefonva, ujjaimat a bordáim közé fúrva haladtam le a márvány fokokon, ugyanis valamiért különösen hidegnek véltem a falak közt uralkodó, csípős reggeli hideget.
Enyhém dideregve és meg megremegő ajkakkal kocogtam és róttam a folyosókat, egy halvány mosollyal pillantva Harryre, aki előttem haladva néha hátra fordult felém.
Egyszerre villanyozott fel hogy ennyire törődik velem, és lombozott le, hogy ezek szerint tényleg ennyire frányán nézhetek ki.
Azzal próbáltam lenyugtatni magam, miközben szédelegve bevettem egy kanyart, hogy holnapra minden megszűnik, és ugyanúgy gondtalanul élvezhetem tovább a roxfortos pezsgést, hogy elfertőzödött sebláz vagy vágás fájdalma gyötörne.
Ám ezzel nem hogy csitítottam az idegességem, csak olajat öntöttem a már így is magasra csapó tűzre.
Ugyanis minél közelebb kerül hozzám a tervezett akció időpontja, annál jobban realizálódik bennem, mennyire lehetetlen dologra készülök.
Ez egymagában elég volt ahhoz, hogy fokozza a kezem reszketését, hát még mikor eszembe jutott, hogy Fredéket is belerángattam. Mert egyedül még úgy ahogy neki állnék, de tudva hogy őket is belerángattam ebbe az őrületbe...
A gyomrom olyan görcsbe rándult, hogy az utolsó lépcsőn csak összegörnyedve voltam képes leszédelegni, és a kezem is eszeveszett mód reszketett, a víz pedig teljesen levert, így még jobban fáztam, ahogy a nyirkos homlokomra jeges csókot nyomott a huzat.
Ajkamat rágcsálva csoszogtam a fiúk nyomában, csodálkozva azon hogy nem rogytam le a kőre, ugyanis a térdem olyan erőteljesen rogyadozott, mint ha Lockhart alkalmazta volna azt a bugyuta csont eltüntető átkát amit tavaly Harryn is. 
Sosem tudnám megbocsátani magamnak, hogyha Fred és George miattam kerülnének ekkora kalamajkába. Rendben, az éjszakai csatangolásaik és konyháról való lopkodásaik már így is elég priuszt szerzett nekik, de ha egy ilyen dolgon kapják rajta őket, azért már ők sem csak egy irgum-burgumot kapnak.
Pánikolva a fejemhez emeltem a kezem, majd reszketeg ujjakkal a hajamba téptem.
Te jó Merlin... mégis mit gondoltam? Piton készletéből lopni?
Hát én azt hiszem a vérrel együtt a maradék józan ész is kicsorgott a kezemből.
Ideges zihálások közepette érkeztem meg a nagyterem elé, ami mellett el is haladtam volna, ha a hiperventillálásból nem zökkent ki egy kedves, ismerős hang.
- Flower! - ütötte meg a lebukás rémképeitől csengő fülem a gyöngéd de mélyen elhangzott nevem, amire felocsúdva kaptam fel a fejem, és riadtam a hang forrása után kutattam.
Nem kellett sokáig forgolódnom, a nagyterem mélybarna, kitárt ajtószárnyai mellett ott állt viharvert, foltos talárban, őszes-szőke, hátrafésült hajzattal és karikás, de kedvesen káprázó szemekkel az evidens személy.
Várakozás teljes félmosolya segített rájönni, hogy a nevem nem csak köszönés volt, Remus beszélni óhajt velem.
- Mindjárt jövök, menjetek be nyugodtan! - nyúltam előre, mutató ujjammal megkocogtatva Harry vállát, aki hátrafordult, majd mikor odafordult az SVK tanár irányába ahová biccentettem, egy gyors bólintással nyugtázva bevonult Ronnal az oldalán a frissen sült kolbász illatot árasztó terembe.
A nyál összefutott a számba, így igencsak nehéz volt nem elkanyarodni a rózsapirosra sült húscsodákkal megpakolt asztalok helyett Remus irányába kanyarodni, bármennyire is fontosnak tartottam a férfi mondandóját.
Kissé szédelegve és megborzongva a reggeli rosszulléttől, megállapodtam előtte, és kérdőn pislogtam fel halványkék íriszeibe amik aggodalmas csillogással baljós érzetet keltettek bennem.
- Jó reggelt... tanárúr... - integettem finoman, egy apró nyelvbotlással kijavítva a majdnem tegeződést.
Reményteli arccal néztem a férfi reakcióját, hátha ezzel a kis viccelődéssel sikerült oldani az ábrázata alapján feldúlt hangulatát.
Már kezdtem megijedni, ám hatalmas súlyt emelt le a vállamról, mikor sápadt, beesett arca végre felragyogott egy  kissé, ahogy egy halvány mosoly rándult meg szája sarkaiban.
Pár percig csak álltunk, és mindketten tekintetünkkel puhatolózva vizsgálgattuk a másikét, én egyre többször elkapva a tekintetem, Remus pedig viharvert talárja gallérját igazgatva, és elég furcsán dülöngélve meg oldalra, amit azonnal megjegyeztem, hogy szóvá teszem.
Már épp azon gondolkoztam akkor rákérdezek én.
Majd ismételten a szemeimbe nézett, elnyitotta ajkait, és így szólt.
- Hogy érzed magad? - hajolt közelebb. - Elég rossz színed van most is, és a tegnapi után már úgy voltam, felhoppanálok egyenest a Griffendél toronyba, hogy megnézzem hogy vagy, miután a gyengélkedőn nem találtalak. - hadarta, amire csak zavartan hintázni kezdtem a sarkamon és lebiggyesztettem az ajkam, ugyanis rossz volt látni, hogy aggódik, még inkább hogy miattam aggódik, ugyanis a hadarás és ideges ujj morzsolgatás nagyon nem Remus higgadt, életbékés természetére vallt. Tényleg nagyon fájt így látni, de mielőtt csitíthatni kezdtem volna, ismételten belekezdett. - Voltál egyáltalán Madam Pomfreynál? - komolyodott meg a hangja, ahogy csípőre illesztett kezekkel rám meredt.
Lefagyva az ajkamba vájtam fogam.
Erre mit mondhatnék?
Ha hazudok, rájön. Túlságosan ismer, és mar így is eléggé gyanús lehet a zavarodott hallgatagságom.
Viszont hazudni sem hazudhatok, mert Remus előbb mondja meg hogy nem mondok igazat, minthogy a saját neve eszébe jutna.
Nagyon pattogtak a fejemben a fogas kerekek, és a férfi gyanakvóan felcsillanó íriszei pedig még inkább késztettek egy frappáns válasz összeeszkábálására.
Így hát megerőltettem magam, s nagy nehezen kierőltettem magamból egy egészen szilárd választ.
- Émelyegtem kicsit, de... - kezdtem bele, ám az önbizalmam ahogy jött, úgy úszott el, főleg mikor Remus egyik vékony, szőke szemöldöke hitetlenkedően a magasba szaladt. - de nem akartam felmenni, mert nem akartam ott tölteni az éjszakát. - az indok kimondva sokkal gyengébb volt, mint kigondolva hirtelen megoldásnak. Mielőtt Remus idegesen felszólalhatott volna, hirtelen ötlettől vezérelve beszélni kezdtem. - Nagyon rossz volt a tömény bájitalszagban ülni Pitonna... Piton professzorral. - javítottam ki magam. - és utána kicsit megviselt a mumusos óra... hogy láttam apám, olyan élethű és közel volt... - elmeredtem a semmibe.
Ahogy felidőzött bennem, ahogy a férfi toprongyos öltözetében, kárörvendő gyilkos mosollyal mered rám szürke, üveges szemeivel, az ürügyem hazugságokból valódi érzelmeket keltett, és gombóccal a torkomban, ismét megremegő kézzel vissza folytottam egy panaszos nyögést az emlék gondolatára.
Még így is, hogy egy csapat mardekáros elsősre fókuszáltam akik lökdösődve betrappoltak a nagyterembe, még így is kivettem  a szemem sarkából Remus megrökönyődő tekintetét, amit heges tenyerébe temetett bele, vállai gondterhelten megfeszültek.
- Tudhattam volna, hogy nem lenne szabad a mumus közelébe engednem téged. - mordult fel, orrnyergét durva mozdulatokkal masszírozva. - Sokkal felelősség teljesebbnek kellett volna lennem. Az én hibám. - grimaszolt fájdalmasan.
Azonnal rémülten felé kaptam, és ujjaimmal lehelet finoman a rongyos, szálas tapintású talárja ujjába csimpaszkodtam.
Bűntudattól fűtve nagyokat nyeltem, és tagadón ráztam a fejem.
- Egyáltalán nem az. - győzködtem kétségbe esetten pislogva a férfire. - Nem tudhattad, hogy ennyire megviselne, és még csak abban sem lehettél biztos, hogy ilyen alakot öltene. - mondtam neki, magamban a sárga földig szidva magam a túlságosan igaznak ható hazugságomért.
Habár nem tudom, Remus önostorozása vagy a kezemen lévő seb kiderülése lenne nagyobb tragédia, de azt hiszem erre nem létezik megfelelő válasz.
Miért kell mindig olyan helyzetekbe kerülnöm, hogy tökélyre fejlesztett hazugsági kézségeimet újra s újra meg kelljen ragyogtatnom.
Szörnyű vagyok.
- Ugyan Flower. Ha valaki, akkor én sejthettem volna, hogy mi lenne ha össze eresztelek egy mumussal. Ez az én saram, és nem csodálnám ha most iszonyatosan haragudnál rám... - tépett bele őszesszőke hajába, amitől a gondosan lefésült tincsek azonnal az égnek meredve felpúposodtak.
Nagyot sóhajtottam, a lélegzetem vételem pedig szaggatottnak hatott.
Kócos fufrumba túrva megint megcsóváltam a fejem.
- Lehet, lehet hogy nem, nem láthattuk előre. - mondtam ki az igazat, hiszen senki hibája nem volt ami történt. Maximum talán az enyém, hogy képtelen vagyok felvenni a harcot a démonaimmal. - tördelltem a kezem gondterhelten. - Nem óvhatsz örökké apám emlékétől. Te is tudod, hogy egyszer szembe kell néznem vele, el kell fogadnom, hogy van, és tovább kell lépnem. Vannak sokkal nagyobb gondok is, mint szégyellni a származásom. - vontam vállat mintha az elmondottakat olyan egyszerűen megtudnám tenni, és le tudnám vakarni Sirius Black parazitaként rám akaszkodott jelenlétét.
Remus mélyen a szemembe nézett, arcán az érzelmek olyan vegyesen váltogatták egymást, hogy teljesen összezavarodtam.
Sajnálat. Büszkeség. Szomorúság. Kétség. Harag. Félelem. Ismét büszkeség.
Bizonytalanul összefontam mellkasomon a kezem, és csak vártam, miközben a diákok, mint múló idő a kopár, elfeledett emlékek felett, húztak el mellettünk.
Remus mellkasa egy hatalmas sóhajt eresztett el.
- Mindig ledöbbent mennyire bölcs lány vagy, Flower. - mondta a férfi végül, én pedig annyira meglepődtem, hogy a visszakérdezésem, ami úgy hangzott volna "Már miért lennék én bölcs?", a torkomra forrott. Csak habogni tudtam, míg Remus folytatta. - És abban igazad van, hogy egyszer szembe kell nézned mindezzel ami azzal jár hogy ki az apád, de tudnod kell hogy, ezt sem azonnal sem egyedül kell véghez vinned. - hangja még gyöngédebb lett, miközben keze észrevétlenül felemelkedett, s én már csak arra eszméltem fel, hogy tenyere a vállamra nehezedik, ujjai pedig támogatóan megszorítanak.
Bénult döbbenetemben csak egy bágyadt bólintásra futotta.
Remus egy bíztató mosolyra húzta ajkait, és a táskás szemein és nyúzott, sápadt arcbőrén túl, ismét megláttam felragyogni azt a segítőkész, kedves, életerős férfit, akit én ismertem.
Remus elnézett a vállam felett, be a nagyterembe.
- Na nem tartalak fel tovább. Menj reggelizni, szükséged lesz az energiára, főleg a tegnapi eset után. - csúsztatta meg a kezét, úgy a lapockámra tapintva meg tudott tolni a nagyterem irányába. Tétlenül tűrtem, ám amikor lábaim nagy nehezen megindultak, Remus ujjai ismét a fekete talárom anyagába vájtak, jelezve az igényt a maradásomra.
Kérdőn Remusra néztem a vállam felett.
- Nem tudom mennyi maradt meg a tegnapról, de azért elmondom még egyszer. - kezdett bele, mire baljós előérzettel nagyot nyeltem. - Találtam valamit, ami segíthet azon amit a vonaton mondtál nekem. - nézett nagy komolyan ráncolva a szemöldökét. - Még keresni foglak ezzel kapcsolatban ha jobb bőrben leszek. - sóhajtott megpaskolva a vállam. - Tudod... - húzta el ajkait sokat sejtően, mire letaglózva billentettem egyet a fejemen, jelezve hogy tudom miért nincs emberünk most a toppon, de a gondolataim már rég máshol jártak, valahol izgatott dübörgéssel ott, hogy talán van gyógyír a dementoros nyűgömre és nem én vagyok az egyetlen aki ilyen problémákkal küzd.
Izgatottság és megnyugvó érzés örömével keverve búcsút intettem az órára elsiető Remusnak, s még az ő barna kabátja a legközelebbi folyosón, az én suhogó, fekete talárom a nagyterem két kitárt ajtajának szárnya közt tűnt el.
Sebes léptekkel és folyamatosan a lehetséges megoldáson zakatolt az agyam, ahogy bakancsom topogását elnyelte a reggeliző diákok zsivaja.
Tompán lüktető fejjel, és még mindig felcsigázott örömtől lüktető szívvel vonultam végig a hosszú asztalok mentén, ahol a padok mellett javában falatoztak a nebulók.
Kótyagosan a griffendéles, vörös címerrel ellátott évfolyamtársaim felé pislogtam, és szapora hunyorgással igyekeztem kiszúrni Harryéket.
Mikor megláttam őket, oda siettem, átvetettem a lábam a fapad felett, és erőtlenül a fenekemre zuttyantam.
Mellettem George csámcsogott egy fejénél is nagyobb bundáskenyér szeleten, szembe velem pedig Harry és Ron igyekeztek úgy töklevet tölteni magukból a csorba csőrű kancsóból, hogy ne locsolják a felét az abroszra, aminek fehér anyagán már így is rengeteg halvány folt éktelenkedett, amiből arra következtettem hogy ez nem feltétlen jött össze nekik.
Mellettem Hermione vajazta meg pirítósát, ám mikor meglátott, a keze megállt a levegőben, és göndör tincsei mögül rám meredve végig követte a mozdulataim, és akkor sem hagyta abba a mustrálásom, mikor megérkezve magam elé húztam egy porcelán tányért.
- Jó reggelt és étvágyat - szólaltam meg, miközben előre nyújtva markom megragadtam egy villát, és egy nagy darab sült kolbászba döfve a tányéromra emeltem, bódultan szippantva a frissen kész húspompa fűszeres illatából.
Harry egy kedves mosollyal köszöntött, Ron pedig épp átkozódva törölte talárja ujját nadrágjába, mikor észre vette hogy töklé öntés közbe a sarka belelógott a paradicsom szószba, így részéről elmaradt a köszöntés, de hát reggel ha nem is a legfényesebb hangulatban, de már találkoztunk, így kuncogva nézve a küszködését, elnéztem neki.
- Jó reggelt! - köszöntöttek kórusban az ikrek, mesterien egyszerre, azért belemosolyogtam a tökleves serlegembe, aminek hideg peremét ajkamhoz érintettem.
Biztosan lehetett minimum egy enyhe hőemelkedésem, mert akaratlanul a jobb arcféltekémhez nyomtam a poharat, és élvezkedőn, ahogy a csillogó ezüst a felhevült bőrt hűtötte, behunytam a szemem.
- Jó reggelt! - szólalt meg végül Hermione is, akinek azóta sem kerülte el a figyelmem, mennyire nagyon szugerált mióta megérkeztem. - Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben kényelmetlenül feszengve vagdaltam a tányéromra helyezett húst, még mindig érezve a lyukat, amit a lány tekintete a tarkómba égetett.
Kérdése hallatán megrándult a kést fogó kezem, így a fém eszköz nyele a sebbe fúródott, ezért egy hirtelen mozdulattal, akaratlanul is végig csikartam a tányér felületét, az éles hangra pedig az összes barátom behúzott nyakkal és fájdalmas grimasszal válaszolt.
Szapora lélegzet vétellel hagytam hogy a csuklóm leessen az asztalra egy halk koppanással, és elkerekedett, pániktól csillogó szemekkel segítség kérően az ikrekre néztem.
Fogalmam sem volt erre hogy és mit kéne válaszolnom, hisz nem tudtam úgy amblokk az állapotomra kérdezi, vagy Fred és George netalán beszámolt volna neki a tegnapi ájulásomról. 
Ők ugyanolyan tanácstalanul pislogtak vissza rám, amivel valljuk be nem lettem előrébb.
- Öhm... - nyeltem hatalmasat. - jól. - nyögtem ki szűkszavúan, remélve, hogy Hermione erre ad egy olyan választ, amiből kikövetkeztethetem, mennyit is miről tud.
Felszúrtam egy karika kolbászt a villám hegyére, de pirosra sült bőre és sós illata valahogy sehogy se javított a keserű ízen, amit kimérten rágva éreztem rajta.
A lány csöndben maradt egy ideig, egészen addig még félig magamba nem lapátoltam a tányéromra tett ételt, épp egy nagy korty töklével leöblítve vártam, hogy Hermione megszólaljon.
- Ezt örömmel hallom - szólalt meg végül. - Mert mindenki a tegnapi sötét varázslatok kivédése óráról beszél, és úgy aggódtam én is... - megremegő hangjára felkaptam a fejem, majd hallva az elhangzottakat,éreztem hogy fülsértő csörömpöléssel a tányérom peremére ejtem a villát, és olyan elkerekedett szemekkel meredek Hermionéra, mintha kísértetet látnék.
A lány, amint elhűlt, holtra vált tekintetembe fúrta sajátját, azonnal a fejéhez kapva magyarázkodni kezdett.
- Óh, Flower... - kapott a szájához. - Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi csak... - makogta zavartan, de hangja elhalt, és kizökkenve a vállam felett egy pontra bámult, és enyhén kinyitott ajkakkal meredt mögém.
Pár percig unszoló, kérdő arccal néztem rá, amikor ráuntam a választalanságra, ingerülten letettem a kezem a padra, és a faszegélybe markolva abba az irányba kaptam a fejem, ahova Hermione is bámult.
Tőlünk pár némán habzsoló elsősnyire Parvati és Lavender meg pár másodikos lány elmélyülten fecsegtek egymásnak, gyanakvó és óvatos arccal, a bökkenő az volt, hogy eközben mindvégig engem néztek. Vagyis egészen addig, mert amint vészjóslóan rájuk villanó kakaóbarna szemeim odataláltak, becsukták ajkaikat, és fájdalmasan feltűnően lehajtották a fejük, és elhallgatva reggelijükbe fordultak.
Pánikolva átfordítottam a fejem a másik irányba, ahol Seamus Finnigan elnyílt szájjal hallgatta a fülébe pusmogó Dean Thomast, ám annyira mereven rám volt szegezve a pillantásuk, hogy azonnal kiszúrták mikor rájuk néztem, és röstellve, mint két megregulázott kutya, ők is a tányérjukba temették zavart tekinteteiket.
A megevett reggelim hirtelen nagyon felkívánkozott, a gyomrom olyan kicsire ugrott össze, hogy minden lenyelt falatot a torkomba préselt.
Levert a víz, a kezem remegni kezdett, és hirtelen úgy éreztem, mintha mindenki egyszerre nézne lesajnálóan, majd mintha minden szempárból apám sötétsége vetülne rám, szemrehányóan, hogy ismételtem felül kerekedett rajtam.
- Minden rendben Flo? - hallottam meg tompán, félelmetesen távolinak tűnően George hangját, és éreztem hogy hűvös ujjak az asztalon megpihent kezemre nyomódnak, amit a bőröm a rá hurkolt kötésen keresztül is érzett.
Felocsúdva összerázkódtam.
- Nekem most... én most... elmegyek órára... - makogtam összefüggéstelenül, remélve hogy ezzel letudtam bármiféle nekem szegezett kérdést, majd erős zihálással felhúztam a lábam, lecsaptam a kőre, majd felállva meglódultam a kijárat felé.
- Flo! - kiáltott utánam Fred, mikor talárom ujja után kapott, de én egy erőteljes könyök rántással kiszabadítottam a megragadott ruhadarabot, és suhantam tovább, miközben a teremben Hermione kétségbe esett szólongatása kísért ki, egészen az ajtóig, ahol kirohanva megborzongtam a hátamon érzett kérdő pillantásoktól, majd sarkamon megpördülve megiramodtam az előcsarnokba vivő lépcső felé.
Erősen szedve a levegőt rohantam végig a hideg, eres köveken, majd eszelősen megragadtam a lépcső korlátot, és elkezdtem lefelé caplatni a márvány kő fokokon.
A cipőm topogása zavaros ütemet dobolt a kihalt falak közt, a csörtetésem visszhangja pedig bezengte az egész kastélyt, legalábbis én így hallottam.
Rohantam lefelé, paranoiás lihegésem belevegyült a bakancsom sebes topogásába, miközben ujjvégeim zsibbadni kezdtek, olyan görcsösen markoltam rá a korlátra.
Minél gyorsabban rohantam, annál jobban kezdett az agyamra menni a mindenféle rémképem az utánam osonó, rólam sutyorgó diákokról, és apámról, ahogy egy árnyékos, sötét szakaszban talán ott áll, és acélszürke szemével kárörvendezve figyeli, ahogyan menekülök az elől, ami úgyis utolér. A sorsom elől.
Miközben rohantam, fekete tincsek röpültek az arcomba, verejtékes nyakamhoz folytogató kötélként tapadtak, én pedig futás közbe meg-meg rázkódtam, mintha a rám tapadt tekintetek még mindig lennének, és irritáló bogarak lennének, amiket le tudok seperni magamról.
Amint leértem, elrugaszkodva nagy csattanással leugrottam a lépcsőről, az utolsó három fokot légiesen átrepülve.
Földet érve lassítottam a tempómon, ugyanis a riadt zihálás és a lélekszakadva rohanás pillanatokon belül kimerített, ráadásul a sebes kezem riasztó módjára lüktetni kezdett, jelezve hogy nem tett jót neki a keskeny kőmarkolat, ami belenyomódott.
Fújtatva, mint egy megvadult mén, megálltam, és lihegve neki vetettem a hátam a falnak, élvezve hogy felhevült testemet hűti a hideg kő felület.
A térdem megrogyott, és minden súlyomat a robosztus folyosó falába vezetve hagytam, hogy megtartson.
Mély levegőt vettem, szaggatottan fújtam ki. Mellkasomra, azon belül is arra a szakaszra tettem a kezem ahol a legjobban éreztem szívem erőteljesen zakatoló ütemét, és a lassú lélegzet vételekkel igyekeztem csillapítani a zihálásom.
Behunytam a szemem, ugyanis a hatalmas csarnok boltívei rakoncátlan táncba kezdtek előttem, mintha az állapotomon gúnyolódnának.
Pár percig, talán csak Merlin tudja meddig, így maradtam, és igyekeztem  testem és elmém egyaránt lenyugtatni.
Apám nincs itt. Igaz, hogy szökésben lévő fegyenc, de van egy hely, ahol biztosan nem találhat rám, az a Roxfort.
Nem tud elérni. A legrosszabb ami történhet, az az, ami jelenleg is zajlik. Bármi ami Sirius Blackkel kapcsolatos, azért rám néznek rossz szemmel. Na és? Hisz mit érdekel engem. Én és akik fontosak számomra, mind tudják, hogy a nevemen kívűl semmi nem köt apámhoz, és semmiben sem hasonlítok rá, a jellemét és tetteit tekintve.
Ám amint ezt megpróbáltam tudatosítani magamban, eszembe jutott ahogy az évnyitó vacsorán, jóslástanon majd ma hogyan néztek rám a diáktársaim, s mind csak azért mert Flower Blacknek hívnak...
Éreztem hogy a szemembe maró könnyek gyülemlenek.
Tizenegy éven keresztül tudtam úgy élni mint Flower Weasley, egy névtelen lány, aki bármilyen mocskos, származással kapcsolatos teher nélkül boldogan élt egy családban, aminél jobbat nem is kívánhat az ember.
Amikor én megtudtam, még talán átvészeltem volna, tudván hogy ez semmin nem változtat, a neveltetésemen, Mollyék elfogadó szeretetén... mikor és miért kellett a világnak megtudnia? Lehetett volna ez egy titok, amit örökké magammal viszek a sírba, és soha senki nem utálna azért, mert egy gyilkos lánya vagyok.
Mikor bukott ki? Mikor csaptak ennyire össze a fejem felett a média és elítélés hullámai?
Tavaly is épp elég nehéz volt, hisz mint Black, Mardekár lehetséges utodjaként első számú gyanúsított voltam, amit valahol a könnyen butítható, hiszékeny gyerekeknek valamennyire meg is tudok érteni.
De apám szökéséért miért gyűlölnek?
Segítettem neki megszökni? Nem... majd pont egy tizenhárom éves, senkiházi varázstanonc fog a legőrzöttebb mágusbörtönből kimenekíteni az egyik legjobban őrzött fegyencet...
Számomra felfoghatatlan, mit vétettem hogy Sirius Blacket akarja mindenki látni bennem... kétszer is felvettem a harcot Voldemort ellen, tavaly pedig majdnem meghaltam minden mugli ivadékért egy koszos kamrában, és ezt büszkén vállalom.
Nem értem, milyen konkrétabb bizonyítékot várnak még tőlem arra, hogy megmutassam, én nem az apám vagyok...
Tanácstalan sóhaj szakadt fel belőlem, a fejemet pedig ingerülten hagytam hogy hátra essen, és a hűvös falnak koppanjon.
Pihegve felemeltem a bal kezem, és a hajamba markoltam.
Grimaszolva, szorosan becsukott szemmel igyekeztem lenyugtatni magam, ám ekkor sebes léptek topogó zaja csendült fel a nagyteremhez felvezető lépcső irányából.
Odakaptam a fejem, és tágra nyílt szemekkel, riadtan hunyorogtam abba az irányba, ahonnan a zaj érkezett.
Kisvártatva három alak kanyarodott be ahhoz a fordulóhoz, ahol én is voltam, és láthatóan nagyon igyekeztek, fekete talárjuk uszályként követte őket.
Pár bágyadt pislantás után azt is sikerült levenni, kik azok.
Harry, Ron és Hermione.
Harry szénfekete haja szétziláltan lógott smaragdzöld szemébe ahogy rohant, Ron szuszogva, lemaradva kocogott nyomában, álmos, karikás szemeivel nagyon maga elé fókuszálva, hogy biztosan ne bukjon orra, Hermione pedig az élen rohant, menetszél fúta göndör hajkoronája olyan volt, mintha egy kisebb, barna bárányt cipelne a fején.
Megnyugodva rá simítottam tenyerem a falra, majd eltolva magam tőle, kissé imbolyogva, de valamelyest biztosan megállva vártam hogy elém érjenek.
Topogó léptekkel lefékeztek előttem, s miközben aggódó tekintettel végig mértek (vagyis leginkább Harry és Hermione, Ron bágyadtan nyújtogatta a nyakát mellettük), szórakozottan azon gondolkodtam, hogy a sok, lenyugtatással eltöltött perc mégsem lehetett olyan sok, hisz láthatóan siettek hogy beérjenek és a nagyterem sincs annyira messze.
- Úgy sajnálom Flower... - csapta össze tenyerét pihegve a göndör loboncú griffendéles lány. - Próbáltam nem feltűnő lenni, meg ilyesmi, de muszáj volt rákérdeznem, mert mindenki erről beszélt... - magyarázkodott, röstellve vakargatva tarkóját.
- Semmi gond... - mormogtam legyintve. - Várható volt a tegnapi leszerepelésem után, és amúgy is jobb ha hozzá szokok. Ez csak rosszabb lesz. - magamat is elszégyelltem lehangoló monológom után, és kissé bűntudatom is lett, hogy hiába áll itt előttem mind három barátom értem aggódva, én csak egy udvariatlan mormogással lerendezem őket. Ezért kissé enyhítve a hangomon felemeltem rájuk a tekintetem, és engesztelően így szóltam: - Induljunk el gyógynövénytanra. Első óra, és nem bánom ha kicsit hamarabb érünk oda, azt hiszem mindannyiunknak jót fog tenni egy sutyorgás mentes tíz perc a levegőn. - vetettem fel az ötletet, hüvelykujjammal vállam felett a nagyajtó felé bökve.
Igazából elég gyenge békítő érv volt, tekintve hogy a friss levegős nyavajám csak rám vonatkozott, mert jelenleg én töltöm be a letört üldözési mániás szerepét, de azért igenlő válasz reményében halványan rájuk mosolyogtam.
- Jó ötlet! - görbültek felfelé Hermione ajkai is, Harry pedig némán de egyetértő mosollyal válaszolt.
Annyira megkönnyebbültem, hogy még Ron hetyke vállrántását is örömmel fogadtam.
Így velem kiegészülve a csapat átvágott a huzatos csarnok hatalma torkán, majd négyen együttes erővel kiráncigáltuk a hatalmas ajtót a keretéből, és pár szálkás fa okozta horzsolást szerezve vállunkra, kifurakodtunk a halványszürke felhőkkel csipkézett égbolt alá, a reggeli harmatos fűbe.
Megborzongva indultam meg a békés reggeli szellő ütemére ringó pázsiton, kezeimmel feljebb rángatva libabőrös tarkómon a talár gallérját.
A félig kibomlott cipőfűzöm harmattól átázva csattogott a talpam alatt, miközben össze-össze koccanó fogakkal kiszúrtam a rét végén lévő, elburjánzott növényekkel kívülről és belülről is benőtt üvegházakat.
Talpaink alatt engedelmesen sercegett a fű, ahogy kényelmes, ráérős tempóban meneteltünk Bimba órájára.
- És a kezed hogy van? - kérdezte hirtelen Hermione.
Hangjától megmerevedtek a vállaim, és az emlegetett testrész megfájdult.
Beszívtam a levegőt, és éreztem hogy a lépteim akarva-akaratlanul felgyorsulnak, mintha a válasz elől bemenekülhetnék az üvegházakba.
- Öhhh... jól vagyis jobban... - szóltam hátra a vállam felett, mikor már kezdett kínossá válni a makacs hallgatagságom. - Már nem fáj annyira... egészen használható állapotba van. - füllentettem, és ezen szavakért gondolatban vállon veregettem magam.
Hisz már egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy Hermione mit fog szólni ahhoz, hogy egyik estéről a másikra a seb egyszerűen csak eltűnik. Valahogy el kell kezdenem behazudni és felfedezni hogy magától gyógyulgat, mert annál hihetőbb lesz, mikor meglátja a heg mentes, egészséges tenyerem, márha Piton nem nyel le egészben...
Persze a kötést még így is minimum pár hétig hordanom kell, de hát...
Egyszerűen nem tudok mit csinálni, beleestem ebbe a bonyolult hazugságba, és most valahogy ki kell másznom belőle.
- Ezt örömmel hallom... - sebes léptek zaja jelezte, majd egy vállamnak súrlódó göndör hajzuhatag, hogy Hermione beért. - Válaszoltak ma reggel a szüleim, holnap este, legkésőbb pedig holnapután reggel megérkezik a fertőtlenítő. A széljárástól is függ hogy a bagoly hogy ér ide... - csacsogott, miközben felvette velem a ritmust, így a fiúkat majd nemhogy lehagyva baktattunk végig a vizes füvön.
- A-az jó... - makogtam megtört határozottsággal. - Habár... nem biztos hogy szükség lesz rá a közeljövőben... - szóltam el magam, miközben rettegve Harryre sandítottam az államat hátracsavarva.
A fiú ajkát beharapva, tanácstalan vállvonással válaszolt.
- Már miért ne lenne? - Hermione éles hangjától annyira megijedtem, hogy akkorát rándultam, majdnem lecsúszott a táskám pántja a vállamról, amit nem mellesleg Harry adott a vállamra menetelés közbe, mert a kirohanásom miatt csodásan ott felejtettem a nagyteremben. - Ne legyél bolond, már így is nagyon csúnyán néz ki, majd nemhogy öngyilkosság lenne ha nem fertőtlenítenénk ki... ne legyél már buta! - korholt le a lány, így a szavak, amik arra utalgattak volna, hogy van már egy másik tervem, az éles szigorra és elutasításra azonnal a torkomra forrottak.
Így csak csendben haladtam tovább, fejemet leszegve, mint egy megrótt kiskutya, bámulva a talpam alatt benyomódó füvet és néhány elszórt gallyat.
Végig vonultunk a megmaradt, falatnyi réten, odaérve hunyorogtunk egy sort az üvegház falán erőteljesen megcsillanó napfénytől, ami érdekes, úgy elvakított mintha reflektor lenne, de egyébként maga az égitest olyan gyéren pislákolt az égen felhő pelyhek mögé bújva, hogy azt hittem hátamra fagy a talár.
Bevonultunk az üvegházba, ahol hatalmas dzsumbuj fogadott, indák és tekervényes sövények nőttek ne belülről mint valami burjánzó, nagy, zöld minden árnyalatát öltő tapéta, és a reggeli csípős időjárás után kifejezetten jól esett a házban uralkodó fülledtség. 
Ajkamhoz emeltem tenyerem, majd belelehelve összedörzsöltem.
- Jó reggelt! - köszöntem kórusban Hermionéval Bimbának, aki piszokfoltos kötényben, dundi karjaival egy nagy zsáknyi sárkány trágyát borított bele hosszúkás cserép edényekbe.
- Jóh regghelt gyeh-gyerekek! - nyögte erősen zihálva Bimba, miközben felegyenesedve, homlokát törölve lehajította a kiürült zsákot két másik ormótlan szövet kupacra.
Göndör tincsei rátapadtak verejtékes homlokára, és könyékig feltűrt inge ami bőrt engedett kivillantani karjából, az mind csupa trágya volt, mellkasa pedig úgy hullámzott mint a tajtékzó tenger.
- Öh... - billegtem a sarkamon, félénken méregetve a kifulladt tanárnőt. - Tudunk segíteni valamiben? - tudakoltam finoman, igyekezve nem túl árulkodóan méregetni a görnyedten lihegő Bimbát.
- Meg-megköszönném ha a... cserepeket feltennétek az asztalokra. - emelte mellkasához kezét, majd ingje rojtos zsebéből egy olyan koszos vászon zsepit vett elő, hogy miután áttörölte vele arcát, nem hogy semmi sem változott, inkább még vaskosabbak lettek a homlokán átívelő földfoltok.
Látva a tanárnő teljes kimerültségét, Harry, Hermione és én azonnal odaugrottunk a cserepekhez, kiszlalomozva pár üres trágyás zsákot és kicsi vázát meg elgurult virághagymákat, ott termettünk a kesernyés szagú sárkánytrágyával és földdel megtömött cserepeknél.
Harry és Hermione lehajolva megragadták a tele edény egy-egy szélét, majd megfeszülő karokkal csípőjük magasságáig emelték, és óvatosan totyogva odacipelték a rászáradt levelektől és földrögöktől belepett asztalra.
Ujjaimat beakasztottam a másik edény szélébe, majd fejemet felszegve a maszatos üvegajtó keretének dőlt Ronra néztem, és dorgáló pillantást lövelltem felé.
- Ébresztő, Ron, és segíts kérlek felemelni ezt, mert egyedül max kiborítani tudnám... - sziszegtem oda, ugyanis a vörös hajú csak bágyadt, álmatag pislogással figyelte, ahogy bosszúsan meredek rá, kezemet a nehéz cserép edényen pihentetve.
Felkapva fejét kótyagosan megindult felém, majd lábával belerúgott véletlen egy szétszerelt kőmedence kagylójába, így átesve azon, egész testével a combomnak csapódott, így hangos trappolással és talajra lecsapott kézzel tudtam csak meggátolni hogy mindketten a sárkány trágyába bucskázzunk.
- Óvatosan, drága fiam, óvatosan! - bökött Ron felé Bimba egy metszőollóval.
- A helyedbe megfogadnám... - kotyogtam az orrom alatt jobb kezem hátuljával fájó combom dörgölve, a másikkal pedig Ron vállát megveregetve ahogy felegyenesedtem.
Ron átbukdácsolt a cserép másik oldalára, majd lehajolva mindketten megmarkoltuk a ránk eső szegélyét, aztán karjainkat megfeszítve, ropogó csigolyákkal megemeltük.
Nagyot szusszantam, ugyanis a súlya nehezebbnek bizonyult mint hittem, főleg egyetlen egy karral tartva azt.
Éreztem hogy minden izmom tiltakozva felsajdul a súlyt érezve, ezért remegve kifújva a levegőt gyorsan elkezdtem a termetes földes edényt az asztal felé cibálni, a térdeim is hevesen reszkettek ahogy minden erőm szemhunyásnyi idők alatt párolgott el.
Mikor odaértünk, minden megmaradt erőm felkapartam a talpam legaljáról is, és hatalmasat emelve a négylábú tákolmány felé emeltem a terhünket.
Azonban hirtelen az egész üvegház nagyot szaltózott, a gyomromban undorító, émelygő szorító érzés keletkezett, és a karom olyan lett mint a túlfőtt spagetti tészta: minden erő elszállt belőle, és egy latnya rándulással elernyedt.
Az edény sár darabkáktól rücskös szegélye kicsúszott a markomból, és otromba nagy puffanással az egész az asztalra esett.
Nem borult fel, de ökölnyi trágya darabkák estek ki belőle, nagyja pedig a mi négyünk talárjára pattogott, sötétbarna koszfoltokat hagyva az anyagon.
Halk, összefolyó átkozódással nyugtáztam a lezajlottakat, miközben szédelegve az aszal sarkába markoltam, annyira hogy éreztem ujjperceim alatt ahogy a korhadó fa besüpped szorításom miatt.
Bimba riadtan kapta felénk fejét, ősz tincsei rakoncátlan kört írtak le kerekded orcája körül.
- Minden rendben? - sipította aggodalmasan.
Egy meggyőző igenre nyitottam ajkaim, de a válasz rekedt, fáradt torkomra száradt.
Behunytam a szemem, és igyekezve mély levegőket venni, lassan, kimérten bólogattam, ugyanis a nyakam mozgatása is kifejezetten megterhelő mozdulatsornak bizonyult.
Pár percig csak meredtem a csukott szemhéjaim biztonságos sötétjébe, igyekezve korrigálni meg-megrogyó térdeim, miközben úgy kapaszkodtam az asztal sarkába mint fulladozó a mentőövbe. 
- Flower... - hallottam meg a nevem egy lágy, gondoskodó hangon, majd hideg ujjak érintették a kézfejem, mire kipattantak a szemeim. A hang irányába kaptam a fejem, és fáradtan tanulmányozni kezdtem az aggodalmasan rám pislogó Hermionét. - Szólnunk kéne Bimba professzornak... - kezdte, de én azonnal hevesen megráztam a fejem.
- Szó se lehet róla. - mordultam rá, majd hogy nyomatékosítsam hogy nincs szükségem arra hogy ki kelljen támogatni az óráról, elengedtem az asztalt. Mereven előre hajoltam, hogy a szédülés ne lehessen úrrá rajtam, dr ehhez minden erőmre szükségem volt.
- Akkor legalább kéredzkedj ki egy kicsit levegőzni. Most jobb ha itt esel össze? - csapott a levegőbe hitetlenkedve, miközben idegesen gesztikulálva az ajtó felé bökött.
- Nem fogok összeesni, nyugalom... - sóhajtottam, kimerülten masszírozva a halántékom. - De kimenni végképp nem, mert elküld a gyengélkedőre, és aztán addig játsszuk ezt, amíg valamelyik tanár rá nem kérdez, és akkor aztán néznek nagyot, mikor kiderül hogy a közelébe sem szagoltam. - zsörtölődtem, paranoiásan pislogva a tanár irányába, remélvén hogy nem fogott gyanút, de szerencsére a hátával találtam szembe magam, ugyanis épp apró kis gumókat szórt egy tálkába.
- Akkor majd azt mondod jobban lettél! - legyintett egyre feszültebb artikulálva a szavakat.
- Mert aztán jelenleg hű de hihető lesz hogy jobban lettem! - mutattam magamra, ahogy élesen felidéztem a tegnap tükörben látott lilás-fakó arcbőröm, karikás szemem, és a mai képre amit Harry szemében láttam és a riadalmat, ami a barátaim felém küldött pillantásaiban leltem fel.
- Mert az sokkal jobb, ha itt ájulsz el! - tárta szét a karját a lány.
- Nem fogok elájulni! - fújtattam, az asztalra csapva, mire Bimba kérdőn hümmögött egyet, ezért halkabban, de továbbra is fűtve az ingerültségtől, folytattam: - És nem kockáztathatok, mert akkor lőttek a tervnek is. - fontam össze a mellkasomon a kezem, majd duzzogva az asztal szélének döntöttem a derekam.
- Miféle terv? - vonta fel fél szemöldökét Hermione, és hirtelen egy száznyolcvan fokba fordító pofonnak értek fel a szavai és tekintete.
A gyomrom még háborgóbban lökte ki magából a reggelimet, és a szédülésem sem csillapodott, mi több, az üvegház is úgy pörgött előttem mint a forgószél, mihelyst rájöttem, mit árultam most el, mit tettem a pörgő kocka rossz élére ezzel.
- Semmilyen... - motyogtam, miközben majdnem összeroskadtam a megkönnyebbüléstől, mikor zsivaj hangzott fel, majd beözönlöttek az üvegházba a nebulók, és tolongva körbe állták az asztalt.
A sok taláros váll és fej erdőben már alig hallottam, ahogy Hermione elkezdi:
- Flower, miféle tervről... - kezdett volna bele újra, közelebb hajolva, gyanakvástól csöpögő hangszínnel.
- Mindenki megérkezett? - harsogta Bimba éles hangján, miközben kurta nyakát nyújtogatva szemügyre vette a diákhalmot, akik sűrű bólogatással jelezték igenlő válaszuk. - Jól van. Ma ismétlésképp húsevő szamócát ültetünk, ugyanis az első órán még nem akarok nagy falattal kezdeni. Ki tudja nekem felidézni a növényről tanultakat? - csapta össze a tenyerét, csillogó szemekkel méregetve a társaságot, és a kobakok mezejéből lassan, bizonytalan remegéssel egy vaskocska kéz emelkedett ki. - Neville? - szólította Bimba kissé elálló füléig felérő mosollyal a bátortalan griffendélest.
Neville megvakarta fekete hajzatát, majd egy bizonytalan, halk torok köszörülés után belekezdett.
- A húsevő szamóca szűrt leve jó az égési sebekre, a magja pedig szerelmi bájitalokba, a levele pedig egészséges vitamin forrás a fejlődőben lévő futóférgeknek és más kistestű varázslényeknek. - hadarta remegő, bizonytalan hangon, majd becsukta száját és bizonytalanul körbe vezette tekintetét rajtunk. Mikor félénk íriszei az enyémet találták meg, a legbíztatóbb mosollyal biccentettem, mire nagy kortyot vett az ebből kapott önbizalomból, vállai megemelkedtek ahogy mély levegőt vett és folytatta. - Egy hüvelykujjnyi mélységre kell őket ültetni, egymástól két arasnyi távolságra, mert mikor gyökeret eresztenek, összetudnak gabalyodni, és egymást megfolytani vagy bekebelezni növekedés közben. Az első stádiumban vagyis első egy hétben még tilos az öntözés, mert nagyon izgágák, ezért a magban nagyon felhevültek, és a hideg víztől el is pusztulhatnak. Utána is csak langyos vízzek szabad amíg ki nem kelnek. - mondta el, hangja már sokkal nagyobb teret töltött be, ahogy hangosabban és felbátorodottabban kezdett beszélni, és szavai sem folytak össze, összeszedett beszédét mérni sem lehetett a bájitaltanon nyújtott, megszégyenült ábrázattal való dadogásához.
- Ez igen! - csettintett Bimba. - Öt pont a Griffendélnek a felkészülten érkezésért Neville. - paskolta meg a vállát, mire büszkén kihúzta magát, és leplezhetetlen mosollyal fogadta a vörös oroszlán társai hálás pillantását. Amit Piton elvesz tőlünk bájitaltanon, azt Neville kamatoztatja botanikus rátermettségével Bimbánál. - Az úrfi mindent elmondott amit tudni kell, úgyhogy ennek örömére munkára! - tapsikolt az alacsony, pufók boszorka. - Lapát a kis asztalon a sarokba, a magokért pedig ide álljatok sorba! Aki végzett, jöhet a következőért! - utasított, mire hatalmas mozgolódás támadt az üvegházba, hisz mindenki elsőnek akarta húsevő szamóca magokat megkapni, amik csikis érzést keltő ficánkolásukkal tavaly is az évfolyam egyik kedvenc tananyaga voltak.
Én sebesen bekanyarodtam a sorba, remélvén hogy a trágyába túrkálós munkával el tudom terelni a gondolataim a rám váró hatalmas megpróbáltatásról és Hermione mufurc pillantásaitól és látványos duzzogásától.
A kezembe landolt kis maggal vissza siettem a cseréphez, miközben bal kezem két ujja közé csíptem azt, ugyanis a jobb kezemen lévő kötést igencsak piszkálta a fékezhetetlenül mozgolódó kis gömb. 
Onnantól kezdve pedig úgy dolgoztam, mint egy gyári robot.
Hüvelykujjam körme alá már vaskos réteg piszok került ahogy újra és újra a földbe nyomtam, majd lapáttal szépen trágyát egyengettem a kis termésre, persze elég ferde ágyásokat létrehozva, ugyanis a balkezem továbbra is szinte használhatatlan volt.
A jobb kezem kötését pedig akárhogy igyekeztem ellene, megszínezte a rá tapadó föld mennyiség, mert mag pakoláshoz vagy föld kotráshoz használnom kellett, a mozgékony húsevő szamócát lehetetlen egy kéz munkájával elültetni.
Így a seb egy idő után viszketni és fájni kezdett, a jól ismert sajgó lüktetés miatt pedig a munkám is lomhább lett. 
Még valaki már a tizedik fordulójánál járt, addig én a fele hanyadik magomat igyekeztem kíméletesen a számára készített kis lukba pöckölni, és mivel a jobb kezem fájdalma is igencsak hátráltatott, ezért a gyógynövénytan óra ideje hihetetlen hosszúra nyúlt.
S közbe ráadásul néha meg kellett állnom az asztalra támaszkodva, ugyanis olyan vészesen nagy bukfenceket vetett az üvegház, hogy rosszul lettem tőle.
Talárom ujjába már a számtalanadik alkalommal töröltem bele a homlokom, és bármennyire is szerettem Bimba óráit, könyörögtem az ólomlábakon vánszorgó időnek, hogy teljen minél gyorsabban el az óra.
A munka végére, negyed annyi mag sem köszönhette hogy el lett ültetve nekem, mint amennyi a többi diáknak, de én mégis kétszer annyira fáradtam el mint ők.
Hálát adtam a távolban felcsendülő nagyharangnak ami az óra végét jelezte, hatalmas, öblös kongását gyorsan vitte a szél egészen hozzánk.
Felszabadultan bicegtem oda az üvegházban lévő, komótosan csorgó kőmedencéjéhez, és a saras kis lapátot  a hideg vízsugár alá dugtam, ujj begyemet erősen neki nyomva kapirgáltam le a ráragadt kosz falatokat, s közbe kézfejeimet egymásnak dörzsölve igyekeztem azokról is lepucolni a kertészkedés maradványait. 
Szépen sikálgattam a kis eszközt, egészen addig, amíg a víz szépen át nem áztatta a kötést, amit csak akkor vettem észre, mikor hirtelen addiginál élesebb fájdalom hasított a tenyerembe, mint fabalta a korhadó rönkbe.
Az ujjaim görcsösen összerándultak, miközben a fogaim közt élesen beszívva a levegőt elejtettem a lapátkát, aminek a nyele azonnal ki is csusszant a kezemből, majd a víztükörre csattanva nagy adag hűvös cseppet borított rám és egy fél méteres körzetben mindenre s mindenkire.
- Fenébe... - dünnyögtem idegesen préselve ki ajkaimból a szavakat, ahogy a lágyan csobogó víz aljára merült a kezemben mosdatott lapát.
Jobb kezemmel megragadtam a talárom ujját, majd sebesen megrántottam és könyékig tűrtem.
Ujjaimat kitárva a hideg vízbe merítettem a mancsom, és megragadva a lapátot, kiemeltem onnan, és bosszúsan meredve rá, mintha az tehetne róla, ingerült csapásokkal leráztam róla a vizet, közben pedig a jobb kezem fájdalmas vergődéssel szorítottam a combomhoz, ugyanis még mindig őrülten lüktetett.
Aztán megfordultam, hogy vissza vigyem a helyére, ám szembe találtam magam Parvati Patillal és Lavender Brownal, ahogy olyan megrökönyödve merednek rám, mintha nem egy lapátot ejtettem volna el, hanem mondjuk egy embert folytottam volna bele puszta kézzel a víz köpő szájából ömlő sugárba.
Kérdőn meredtem rájuk, mire ők felhúzva orrukat merő lenézéssel végigmértek, majd egymásra nézve megingatták fejüket. Parvati megvetően hátra dobta fekete copfját, majd mindketten megindultak, s mintha valami taszító fertő lennék, ívesen kikerültek, hogy ők lemoshassák a lapátokat.
Az arcom rák vörösre pirult, ami tetézte a pofon vágodtság érzetét, amit a pofátlanul lekezelő viselkedés váltott ki belőlem.
Megalázva mentem oda az asztalhoz, és hajítottam rá a lapátot.
Hirtelen még füllesztőbb lett az üvegház belseje, és sem Bimba köszönését sem Hermione utánam szólongatását nem tudta befogadni az agyam, ahogy elszorult, maró torokkal kibotorkáltam a rétre, és szédelegve megindultam a kastély felé.
Kínzóan hosszú napnak nézek elébe.

A piszok nagy szerencsém az volt, hogy egész nap olyan óráink voltak, ahol bő jegyzetelésen kívül nem igazán kellett másra használni a kezem, így holnaptól úgyis begyógyul a seb és be tudok pótolni mindent alapon csak firkálgattam béna, ferde mintákat a pergamenem szélére, és lelestem amiket a padtársaim írtak, hogy majd azért nagyjából legyen fogalmam majd arról amit írok épp.
Viszont a két griffendéles grácia viselkedése annyira rányomta a napomra a bélyeget, hogy nagyon lassan és tartalmatlanul telt.
Az órákon csak letörten meredtem magam elé, és ha nem a furcsa bánásmódon, akkor pedig azon elmélkedtem, hogy milyen őrülten veszélyes kalandra készülünk ma este, és a kockázatok végtelenbe nyúló listája láttán rendszerint annyira görcsbe ugrott a gyomrom, hogy muszáj voltam valami mással elterelni a gondolatom, és az sajnos maradt Parvati és Lavender bántóan elidegenedett és ellenséges viselkedése velem szemben.
Ezért olyan voltam mint aki egész nap arra van kényszerítve hogy savanyú cukorkát szopogasson: egyik teremből be, másikba ki, miközben az ábrázatom menthetetlenül fancsali maradt, és ráadásul Hermione is pikkelt rám, amiért egész álló nap hallgattam a terves elszólásom után.
Órákon így hol Ron mellett ültem, aki csak ásítozott és morgolódott valami pókokról amikről álmodott és azért ilyen kialvatlan, vagy Harryvel foglaltam be egy padot, aki még a legjobb eset volt, mert együtt érző hallgatagságával valamennyire le tudott nyugtatni.
Így amikor elérkezett az utolsó óra, ami átváltoztatástan volt, szótlanul a könyök hajlatába tuszkoltam a karom, és a legközelebbi pad felé hurcoltam magam után, habár nem kellett nagy erőt befektetnem, ő szívélyesen akasztotta táskája pántját a kinézett székpár egyikének támlájára.
Helyet foglalva megvártuk ahogy McGalagony másodpercre pontosan beviharzik a terembe, és korát meghazudtoló kecses pördüléssel bezárja maga után a terem ajtó szárnyait.
Süvegén igazítva el is kezdte az órát, a diákok apraja nagyja legnagyobb bánatára és az én legnagyobb örömömre pálcát a táskába, pergament és pennát pedig az asztalra parancsolt.
Én is komótosan előhúztam egyet, meg felvakartam a táskám legaljáról a gyűrött tollú pennámat, és a tölgyfa lap tetejére szórva őket vártam a diktálni valót, vagyis jelenleg a megjegyezni valót.
Nem is kellett sokáig várni, McGalagony előhúzta vékony pálcáját szokásos méregzöld talárja zsebéből, és suhintására a tábla krétatartójából felemelkedett a fehér írószer, és sebesen felfirkantotta kis csikorgással az Ismétlés szót, majd halk koppanással a helyére esett.
A nebulók szótlanul lapjuk fölé görnyedtek, és búskomor arcukkal adták egymás tudtára csalódottságukat.
Én azonban kedélyesen, ám annál ferdébben bal kézzel felírtam a címet, majd soha nem látott lelkesedést tanúsítva diktálás esetén, fürkésztem az igazgató helyettes szigortól feszes arcát.
A tanárnő éles hangon bele is kezdett, csuklók jártak és tinta tégelyek tartalma fröccsent.
Én azonban csak ismét úgy tettem mintha szorgosan dolgoznék, de sajnos az előző napok tapasztalata alapján meg sem próbáltam béna bal kezemmel épkézláb vázlatot írni, így csak bénán pepecselgettem a pergamen sárgás felülete felett.
Egészen ügyesen elvoltam ezzel, egészen addig, amíg szünetet tartva, hogy kinyújtóztassam beállt nyakamat, szórakozottan kibambultam azon a falatnyi ablakon ami a terem bal oldalán engedte be a szürkéskés, borús égbolt vásznát.
Pár percig csak meredtem ki a komor, őszi idő acélszín égboltjára, élvezve a magamnak adott kis pihenőt a sok görnyedés után.
Ám a békés pillanatot hirtelen egy fekete, alaktalan, lomhán ringó forma zavarta meg, ami cafatos pacában lebegett be az ablak elé.
A jövevény láttán meghűlt ereimben a vér, levert a jeges veríték, és éreztem hogy minden porcikám vacogni kezd, ahogy meglátva a teremtmény köpönyege alól kivillanó rothadózöld bőrt, felismertem azt.
Még az ablakon túlról is éreztem, hogy vigyázba áll a hátamon minden szőrszál, és a fejemben tompa, sisegő hang csendül fel, mintha valaki olyan halkan suttogna, hogy csak az összefolyó pusmogást értenénk, de a szavakat nem.
És mélyen, legbelül tudtam, mi az, tudtam mi történik, csak épp nem akartam elhinni, mert a velejáró borzalom még ijesztőbb lesz.
A dementoroktól úgy látszik a kastélyban sincs nyugtom már, és a hangjuk valamennyire a falakat is túlharsogják.
Behunytam a szemem, és olyan szorosan préseltem össze ajkam, hogy belesajdult minden arcizmom.
Sebesen szedve a levegőt éreztem, hogy a fejem nehéz lesz, mintha a gondolataim ólomból lennének.
Pihegve, zihálva igyekeztem lenyugtatni a mellkasomból kiszakadni óhajtó szívem.
Nem árthat nekem... nem árthat nekem amíg ide bent vagyok... nem árthat...
- Jól érzi magát Miss Black? - hallottam meg a kántálásomba befurakodó, éles hangot, ami azonnal visszacibált a valóságba.
A szemeim kipattantak, és riadtan hátrahőkölve konstatáltam, hogy McGalagony teljes valójában áll a padom előtt, és onnan mered rám végtelenül szigorú arccal, ám keskeny szemeiben mégis megcsillant valami, amitől nem volt annyira félelmetes már a rigolyás boszorkányasszony közelsége.
Hullámzó mellkassal nagyot nyeltem, a torkom ugyanis száraz volt mintha homokot ettem volna.
- I-igen... - leheltem erőtlenül, kiábrándultan hallva, rekedt hangom mennyire meghazudtolja az állításom, majd óvatosan lesandítottam a bal kezemre, ami tompán fájt. És csak akkor vettem észre, hogy olyan görcsösen ökölbe van szorulva a papír felett, hogy a lap felét használhatatlanná gyűrtem.
- Nekem nem úgy tűnik - adta meg a választ McGalagony, amiben csalódtam, de nem lepődtem meg. - Szédül esetleg? Fáj valamije? - támasztotta le vékony, eres kezét a padomra, miközben baljával kitárt ujjakkal a homlokom felé közelített, és mire reagálhattam volna, hideg tenyere a fejemre nyomódott.
- Csak...csak nem aludtam jól és fáradt vagyok... - mormoltam, de közbe éreztem, hogy a bőrömhöz képest McGalagony érintése olyan hideg, hogy akaratlanul is beledőltem a tenyerébe, mert a felhevült testem szinte lángolt.
- Olyan forró, mintha kemencében nevelkedett volna. Javaslom, mivel tudtommal ez az utolsó órája, menjen fel, vegyen egy hűtőfürdőt és ha a helyzet nem javul, kötelezővé teszem a gyengélkedő meglátogatását önnek. - szavalta el olyan acélos határozottsággal, hogy a tiltakozás gondolata sem tudta érni a fejem.
Így mit tudtam tenni, egyszerűen eleget tenni McGalagony kérésének.
Fáradt, ereje hagyott mozdulatokkal belesepertem mindent a táskámba, majd nagy nehezen a vállamra húzva a bőrpántot, az asztal szélét támasznak használva felálltam.
A gyomrom óriási nagy szaltót vetett, mikor McGalagony keskeny válla felett rá láttam az osztálytársaimra, akik mind úgy bámultak mint egy kiállítási tárgyat, szemük úgy gúvadt rám mint a kifogott pontynak.
Szaggatottan beszívtam a levegőt, és lesütve a tekintetem el kezdtem az ajtó felé botladozni, igyekezve egy láthatatlan pajzsot emelni magam köré, amiről leperegnek a mustráló tekintetek.
Bakancsom csoszogása szinte fülsértő zaj volt a hatalmas, kínos csendben, így azt kívántam hogy a durva kőpadló bárcsak megnyílna alattam és elsüllyedhetnek távol a hátamba fúródó pillantásoktól.
- Potter, kísérje fel! - hallottam meg az utasítást, mikor tenyerem már a hideg réz kilincset markolászta.
Apró szöszmötölés és szék lábának csikorgása jelezte, hogy Harry felállt a helyéről, majd óvatos léptek zaja hogy utánam iramodott.
Lenyomtam a zárat, ami halk kattanással kitárta a tanterem ajtaját.
A keletkezett résen kifurakodva rátettem a kezem a durva faszárnyra, megvárva amíg Harry is átsurran rajta.
- Jobbulást! - biccentett felém McGalagony, szemében pedig rá nem jellemző gyöngédség ragyogott fel, mielőtt hórihorgas alakját teljesen el nem fedte előlünk a keretébe visszacsusszanó ajtó.
Megindultunk a folyosókon, elég lomha tempóban, ugyanis majdnem percenként meg kellett állnom szusszanni vagy megvárni amíg a kegyetlenül forgószélként viselkedő kastély lecsillapodik.
A lépcsőkön én haladtam elől, görcsösen kapaszkodva a korlátba, Harry pedig szorosan mögöttem, minden egyes bizonytalan léptemre láttam a szeme sarkában, ahogy kitárva karjait megóv a leeséstől.
Tovább másztam, az út vége felé pedig már a griffendéles barátom volt az, aki megfogta a karom, és alá bújva úgy támogatott tovább.
- Rossz volt már nézni. - mondta ellent mondást nem tűrően magához húzva, miközben lassú, bukdácsoló tempómhoz igazítva lépteit megindult velem az utolsó sor márvány fokon is.
Nagy nehezen felverekedtük magunkat azon, de olyan nehézkesen, mintha lábunkra kötözött betonkockákkal kéne a műveletet végre hajtani.
Végre bekanyarodtunk a Griffendél folyosójára, ahol penész foltos kabátban, csimbókos hajjal és megkeseredett arccal mosott fel valami zöld trugyit a padlóról Frics.
Kikerültük miközben igyekeztünk nem felkuncogni zsörtölődésén, majd megálltunk a Dáma portréja előtt, aki épp egy kecskeszakállas, sétapálcás, bíbor palástba öltöztetett festmény fickóval csevegett, és pironkodva kacagott annak elcsépelt flörtölésein, mint "úgy fest ebben a ruhában mint a lágy mályvacukor" vagy "bőre akár a frissen fejt tej" és hasonlók.
- Fortuna major - pirítottam rá unott hangon, mikor már percek óta csak kacagástól legördült könnyeit legyezgette, mire felénk fordulva flegmán elhúzta száját, és kedvtelenül intett pufók, gyűrűktől csörgő kezével.
- Jól van, jól van... - mondta, miközben kicsusszant a keretéből, belátást engedve a vörös színekkel domináló klubhelységbe.
Harry kibújt a karom alól, majd a bejárathoz ment, és bal lábát behajlítva fél térdre ereszkedett, majd karjait összekulcsolva bakot emelt nekem.
Jobb esetben ellenkeztem volna, de így szédelegve a padló és a Griffendél toronyba nyíló szoba szegélye valahogy távolabbinak tűnt egymástól, mint általában.
Így hát végtelen hálás arccal odaléptem a fiúhoz, majd lábam óvatosan megemelve a kezébe helyeztem.
Ő megemelt, a lendületet használva pedig gyorsan előre vetődtem, és a szoba padlójába kapaszkodva feltornásztam magam oda.
Gyorsan megtámaszkodtam a térdemen, majd álló helyzetbe vergődtem, és odébb totyogtam, hogy Harrynek is legyen helye bemászni.
Gyorsan az egyik nagy fotelhez támolyogtam, majd a karfába mélyesztve az ujjam leroskadtam rá, élvezve a nyekkenő rugók hangját és a puha szivacsot ami a hátamnak nyomódott.
Harry eközben bemászott, is miközben odalépdelt elém, még hallottuk ahogy a Dáma ismételten felkacag valami ócska csábítási szövegen.
- Hogy érzed magad? - állt meg előttem a fiú, karjait csípőjére téve, miközben csücsörítve kifújt pár arca elé beszállingózó fekete hajtincset.
- Hát... - leheltem, miközben frappáns, helyt álló válaszon törtem a fejem, ami elég nehéznek bizonyult, ugyanis az elmémet elködösítette a tompa fájdalom. - Voltam már jobban is, de ha ma este minden jól megy, holnapra semmi bajom nem lesz. - kacsintottam, majd kinyújtóztattam a lábaim.
- Azért mielőtt elindulsz, megfogadhatnád McGalagony tanácsát... - billentette oldalra a fejét, zöld szemeivel aggódóan követve végig a mozdulataimat.
Meghökkenve megráztam a fejem, és teljes megrökönyödéssel meredtem a hollófekete hajú félre.
- Harry, az egész tervnek az a lényege, hogy ne kelljen a gyengélkedőre mennem, mert azzal a lebukás szinte garantált. - magyaráztam ingerült hadonászással, mire a fiú védekezően maga elé emelte a kezeit.
- Jó, persze, nem is arról beszélek, hanem hogy venned kéne egy hideg fürdőt és pihenned egy kicsit, mert ilyen állapotba még cseresznyét lopni a szomszéd kertből se mennék, nem hogy Piton készletét... - mondta csitítóan.
- Vagy úgy... - dörgöltem meg a homlokom kimerülten. - Persze, így hogy nem kell ott maradnom átváltoztatástanon és vacsorára sem megyek le, természetesen kihasználom az időt és megpróbálom használhatóvá faragni magam addigra. - motyogtam, miközben a terv gondolatára azonnal megint gyöngyös lett a homlokom a hideg verítéktől.
Harry bólintott, majd közelebb lépett, majd tenyerét a vállamra tette, és erőt adó pillantással fúrta smaragdszín szemeit az enyémbe.
- Lehozom a köpenyt, csak ígérj meg valamit, Flower - kezdett bele olyan hatalmas komolysággal, hogy akaratlanul is kihúztam a hátam, és lelkiismeretesen bólintottam. - Nagyon vigyázz magadra, rendben? - szorította meg a vállam, mire a szívem nagyon derülve dobbant egyet.
Harryvel való szoros barátságunknak számtalanadik megható pillanatánál is képes lennék felsírni a törődésén.
Elérzékenyülten bólintottam, többre nem futotta volna, hacsak nem könnyek kísérik a mondandóm az útjára.
Harry utoljára megpaskolta a vállam, majd átvágott az aranymotívumos szőnyegen, s eltűnt a fiúk hálókörletében vezető lépcsőn.
Hátradőlve megtöröltem a szemem, és kibámultam az ablakon.
Néztem az egymást követő felhőket és a Tiltott Rengeteg fáinak legtetejét, amik épp hogy belelógtak a látótérbe amit az ablak nyújtott.
Ám amint eszembe jutott a látvány, ami alig negyed órája az átváltoztatástanon fogadott, azonnal felkavarodott a gyomrom, és rettegve hogy újabb ormótlan, fekete dementor lebeg oda, paranoiás zihálással elkaptam a fejem, és azt kívántam bár egy egy méter széles vastagságú szatén függöny omlana a falatnyi ablak elé, hogy elfedje a veszélyt, ami a kastély körül eltévedt bolygóként keringő szörnyetegektől megóvhat.
Nagyon erősen szuggerálni kezdtem a lépcsőt, imádkozva, hogy Harry minél előbb megjelenjen rajta.
Mikor a vékony fokok megremegtek ahogy a fiú el kezdett lecsörtetni rajtuk, ha lett volna erőm, azonnal felpattanok és idétlen öröm táncba kezdek a megkönnyebbüléstől.
A fiú lelépdélt a megtekert lépcsősoron, majd fürgén kikerülve a társalgó kerek asztalkáját, megállt előttem.
Kezében gondos négyzetre hajtogatva egy ezüstös, bársony tapintású anyagdarab hevert, amit még ezüstösebb cérnával kacskaringós, bonyolult minták rá varrva toldottak meg.
Látva az örökséget amit James Potter hagyott a fiára, akaratlanul is huncut félmosolyra rándultak ajkaim, hisz a vele átélt kalandok felejthetetlenek, és a listájuk is minden bizonnyal egyre csak nőni fog megmaradt öt évünk során.
- Nagyon szépen köszönöm! - nyújtottam ki a tenyerem, amiknek ujj begyét kellemesen cirógatta a köpeny, amit Harry egy könnyed mozdulattal a kezemre csúsztatott.
Nem hajolt el, hanem búcsúzóan egyik kezét átvetve a nyakam felett magához ölelt, amit viszonoztam, miután az ölembe igazgattam a kincset érő láthatatlanná tévő hacukát.
- Bármikor, és nehogy kirúgasd magad itt nekünk! - mormogta, miközben állát a vállamon pihentette meg.
Kuncogva bólintottam, mikor kibontakoztunk az ölelésből, és Harry tenyere végig elhagyta a vállam.
- Sok sikert! - intett, majd hátat fordítva rátapasztotta kezét a Dáma bézs vásznára, és kilökte a festék hölgyet a keretéből, majd leült, elrúgva magát hallottam ahogy tornacipője a kövön csattan, és még láttam ahogy elsiet órára, mielőtt a griffendél ajtaja vissza nem illeszkedett a helyére.
Lenéztem az ölemben pihenő köpenyre, óvatosan felemeltem a tenyerem, majd lehelet finoman végig simítottam rajta, és ajkamba harapva ismételten elmerengtem azon, mennyire veszélyekkel teli dologra készülök ma, és ami az egészben a legborzasztóbb, hogy velem együtt Fredéket is kipenderíthetik innen, ha nem vagyunk óvatosak.
A lélegzetem vételem szapora lett, a nyakamon pedig lomhán kúsztak le a félelem veríték cseppjei.
Így hogy egyedül voltam, és semmire sem kellett minimálisan odaösszpontosítani a figyelmem, nem maradt más, csak én és az aggodalmaim, amik elkezdték átvenni az uralmat nem csak az elmém, de a testem fölött is, így arra kellett eszmélnem, hogy reszketek mint a nyárfalevél.
Nagyon féltettem az ikreket, főleg hogy a legveszélyesebb küldetésre vállalkozunk ezzel, hiszen ha Piton rajtakap minket, mindenféle eljárás nélkül távolít el minket az iskolából.
És mindez az én hülyeségem miatt, mert képtelen vagyok vigyázni magamra és mártírkodom mint egy szent.
Ökölbe szorított kezemmel nagyon sóztam a vörös kárpitos szofa matracára, miközben idegesen kapkodott szemekkel néztem, ahogy a klubhelység és vele minden, a könyvespolcoktól kezdve a falakon át az arannyal bevont analóg óráig minden forogni kezd.
Szédelegve konstatáltam hogy egyre lejjeb dőlök a kanapéról, ezért erő és jobb ötlet híján hagytam hogy kifusson az erő a derekamból, és magamhoz ölelve a láthatatlanná tévő köpeny, elfeküdtem, és a hasamhoz húztam a térdem, miközben nehéz fejemet az ülőgarnitúra karján pihentettem meg.
Behunytam a szemem, igyekezve ezzel csillapítani a szédülést, ám a furcsa érzés nem múlt el, a sötétbe nézni olyan volt, mintha egy tátongó fekete lyuk torkába néztem volna. Maszatos volt, fekete s sötét.
A zuhanás annyira magával rántott, hogy az álmok habjai egyszerűen nem engedtek ellenállni, elnyomtak mélyre.

Olyan volt, mintha csak pár percre bóbiskoltam volna el, ezért nem érzékeltem semmi változást a szobában, hogy konkrétabb legyek, nem vettem észre, hogy az ikrek időközben megérkeztek.
Amennyit felfogtam, az az, hogy egy tenyér súlya lehelet finoman a vállamra ereszkedik, viszont mivel ezek szerint jó mélyen szunyókálhattam, semmit sem vettem észre az érkeztükből, csak azt, hogy valaki megérint.
A szemeim kipattantak mint a felhúzott redőny, és egy éles, ziháló hanggal beszívva a levegőt hátra rántottam a testem.
A szememnek időt sem hagytam hogy az időközben kandallóban kigyulladt lángok okozta fény megszokásához, így teljesen holtra váltan pislogtam a két alakra, akik a kanapé előtt térdeltek, egyikőjük kisse távolabb, a másik pedig egészen közel, szemem sarkából látva hogy elrántja kezét a hirtelen reakciómra.
- Nyugi, nyugi, Flo, csak mi vagyunk azok - hallottam meg George hangját, ahogy a vállamtól elkapott kezét most arra használta, hogy csitító mozdulatokat tegyen vele.
Én eközben ülőhelyzetbe vágtam magam, és szaporán emelkedő mellkassal meg eszeveszett szívritmussal meredtem rájuk.
Pár percig csak fürgén kapkodva a levegőt igyekeztem felfogni a jelenlétüket, majd pedig leesett, hogy én bizony módszeresen elaludtam a klubhelységben, ki tudja mennyi időre.
Az aggodalom azonnal munkálkodni kezdett bennem, a szívritmusom pedig annyira megiramodott előre, hogy azt hittem kipattan a mellkasomból.
- Mennyi az idő? Nagyon elaludtam? - kapkodtam a fejem az óra irányába, miközben remegő kezekkel markoltam bele a bársonyos anyagú köpenybe.
- Nem, nem, pont időben vagyunk, azért is keltettünk fel! - emelte felém kezeit csitítóan George, az egyiket a vállamra téve visszanyomva a kanapéra amiről már ugrottam volna fel, a másikat pedig meglegyezte előttem, hogy magára vonja a figyelmem.
A légzésem valamelyest csillapodott, ahogy álmosságtól kótyagosan lassan felfogtam amit a fiú mondott.
Válaszolni azonban még mindig aligha tudtam, épp csak félszeg nyögdécselésre futotta.
- Jó... - pihegtem kócos, félre aludt hajamba túrva. - Akkor... akkor indulhatunk is... ugye? - néztem rájuk, a két égszínkék szempár közt kapkodva a tekintetem, miközben jelzés értékűen megemeltem a köpenyt.
Fred és George zavart tekintettel összenéztek, majd ismét rám, ami megijesztett, ugyanis a tanácstalanságon kívül semmit sem tudtam leolvasni szeplős arcukról.
- Öhm... - köhintett bizonytalanul Fred, miközben tárgyilagosan összeérintette ujjbegyeimet. - Arra gondoltunk hogy... - mikor belekezdett, azonnal mint felvillanó jelzőlámpa dobta fel magát a baljós gondolat.
- Nem mondhatjuk le... akkor megyek egyedül, megértem ha ti nem akartok ebbe belekeveredni....- hadartam pánikolva, miközben már rúgtam is fel magam a kanapéról, hogy akkor egyedül lódulok neki, ám ekkor Fred nyúlt előre, és most ő tolt vissza a nyekkenő rugók ölelésébe.
- Nem arról van szó... - rázta a fejét, vörös tincsei homlokát verdesték. - Hanem hogy George-al arra gondoltunk, hogy csak mi ketten megyünk el, mert te enyhén szólva nagyon kimerült vagy. Mi meg már számtalanszor csentünk el mindenfélét a tanároktól, úgyhogy ez meg sem fog kottyanni... - magyarázta, miközben finoman végig simítva a vállamon, elengedett, mikor látta hogy nem ellenkezek már.
Az ötlet hallatán szinte felháborodtam.
- Szó sem lehet róla - fújtattam ingerülten, összefonva mellkasomon a karjaimat.
Fred megforgatva szemeit fivérére nézett.
- Mondtam, hogy ne keltsük fel, mert mindenképp jönni akar majd! - mutatott rám, mire éreztem, hogy a harag vörös ködként úszik be a szemem elé.
- Még itt akartál hagyni? - köptem a szavakat, sértetten rázva az ujjam Fred felé. - És csak ti ketten nélkülem? Vállani a kockázatot az én hazugságomért? - böktem a mellkasomra grimaszolva.
- Igen! - csattant fel Fred, olyan ingerült hangerővel, hogy azonnal belém folytotta a döbbenet a szót, ő pedig látván ezt, kihasználva belekezdett. - Hogy neked segítsünk, bármilyen kockázatot megér, főleg hogy milyen ügy érdekében teszed ezt magaddal. - mordult rám, de hangja közbe már lágyabb volt, és ismételten kezem felé kapott, de most a kézfejemre helyezte rá sajátját.
Azonnal elszorult a torkom Fred szavai hallatán, a szívem pedig erős, hálálkodó ütemmel dobbant fel.
Nem érdemlem meg őket. Ez ismételten értelmet nyert.
- Tudom... tudom, és köszönöm... - motyogtam összeszorítva a szemem, miközben idegesen ütögettem a combom. - De nem, egyrészt nem kérhetem ezt tőletek, plusz - tettem fel kioktatóan a mutató ujjam, mikor láttam, hogy Fred már nyitná ajkait az ellenkezésre. - Plusz, Piton észre venné, szinte garantáltan azonnal ha hiányozna valami a készletéből. Ott helyben kell a sebet ellátni, különben, arra is gondunk lesz, hogy minél előbb vissza csempésszük a főnix könnyet. - ingattam a fejem, miközben bal kezemmel megpaskoltam Frednek azt a kezét, ami a jobbomon pihent.
- Hajj Flo... nem is tudom... - harapott az ajkába Fred, kihúzva kezét az enyém alól, gondterhelt mozdulattal a hajába túrva. - Nem akarom hogy ilyen állapotba induljunk útnak. Nagyon féltelek... - sóhajtotta, miután vörös szénaboglyát készített hajából.
- Nem lesz semmi baj... ennyit már ki fogok bírni, ha egész nap nem lettem rosszul egyszer sem. - igyekeztem felé gyúzott arcom ellenére a legbiztatóbb ábrázatom lövellni. - Induljunk, inkább, mert kifutunk az időből. - mondtam, majd feltápászkádtam, persze előtte megmarkolva a kanapé szegélyét odébb csusszantam, hogy egyikőjük se tudjon visszanyomni oda, másik kezemmel pedig mellkasomhoz öleltem a láthatatlanná tévő köpenyt.
Nehézkesen a helység közepére botorkáltam, és megfordulva rájuk néztem.
- Biztos vagy benne? - állt fel Fred, majd George is, mindketten bizonytalan ábrázattal méregetve engem, mintha egy időzített bomba lennék, mi bármelyik pillanatban robbanhat.
Elszántan bólintottam, majd ujjammal a puha anyagba túrva megkerestem a szegélyét, összecsíptem, és annál fogva megrántottam, így a terebélyes, áttetszően ezüstös gúnya kibomlott, ezüst szálain virgonc táncot lejtett a tűz fénye.
- Legjobb lesz, ha még itt vesszük fel, akkor meg jobban csökken a lebukás esélye. - szóltam, majd invitálóan intettem az ikreknek.
Ők összenéztek, majd egy apró biccentéssel nyugtázták, hogy már nem beszélhetnek le arról, hogy velem tartsanak, és bizony abban is igazat kellett adniuk nekem, hogy a legegyszerűbb az, hogyha ott csepegtetem magamra az ellenszert, akkor minden letudunk rendezni egy fordulóval.
Odajöttek hozzám, mire fogtam, és dobva egyet a köpönyegen, a fejük fölé terítettem azt.
Ők kérdőn figyelték a fejük fölé ívelő ezüstös anyagot.
- Üdv, fiúk, a láthatatlanná tévő köpeny alatt. - vigyorogtam rájuk. - A siker titka, amiért csak annyit kell tennünk, hogy együtt mozgunk, nem hagyjuk leesni, és akkor biztos, hogy ezt a kezes incidenst egy életre magunk mögött hagyhatjuk. - mutattam fel bebugyolált mancsom, mintha máris nosztalgikus mosollyal nézhetnék rá.
A fiúk engedelmesen, bár magasságuk miatt kicsit kényelmetlen, utánam totyogtak, majd kipöccintve a Dámát keretéből, nagy nehezen letornásztuk magunkat a szoba szegélyéről anélkül, hogy kilógtunk volna alóla, majd több-kevesebb sikerrel nesztelenül meglódultunk az éjszaka sötét torkával beborított folyosón, minden bizonnyal a merő öngyilkosságunkba sétálva.

Bocsi ennyi késésért, koli life és ihlet hiány be like... kb 3 nap alatt dobtam ezt össze mert már én éreztem rosszul magam, hogy ennyit váratok a részre, úgyhogy tele lehet hibával. Javítani fogom, esküszöm🥺