Hatalmas dörrenés rázta meg az Azkaban koszos, penész ette falait, amik repedezett, lerohadt vakolatú őrökként rendületlenül fogták közre a szűkös cellákat és a benne kuporgó foglyokat.
Vihar tombolt, a szürke örvénylő felhők ormótlan színtelen kígyóként kúszták körbe a szögletes épület hatalmas alakját, miközben ahogy jobban megnéztük a hatalmas kőmonstrumot, észre vehettük, hogy a sebesen zúduló eső haragos függönyében sötét alakok, elmosódott ormótlan fekete pacák úsztak a levegőben, és a sebesen sikító szélvihar ellenére az alaktalan, nyálkádzöld testükön himbálózó köpeny szegélye olyan lassan hullámzott, mintha a lebegő fantom a víz alatt lenne, és pusztán lágy hullámok nyaldosnák tépett csuklyáját, mintha teljesen más dimenzióban létezne, mint az őt körülvevő tomboló szélvihar.
Komótosan úszkáltak a robosztus épület körül, éhes hörgést hallatva mustrálva a lemálott falat, ami úgy nézett ki, mintha az építmény maga is élt volna egykor, és élettelen porhüvelye halandókhoz hasonlóan oszlásnak indult volna.
A sötét alakok néha élvezkedve ringtak a viharban, ami jobb esetben cafatokra szaggatta volna elnyűtt köpönyegüket, de mintha ők csak egy tavaszi szellő gyöngéd sóhajában fürödtek volna, olyan nyugodtan ringatóztak a rikoltozó orkánban, néhol pedig az ég szürke pacájába nyúló roskadozó épület vaskos szutyok fedte falai közt siklottak, hogy a rozsdás rácsok mögött csüggedő kárhozott lelkekből falatozzanak.
Ilyenkor aszott szürke kezüket, amin vékony csontos ujjak sorakoztak, kitárták, mintha csak egy megváltó atya bolyongana szerencsétlen cella töltelékek közt, és nekik egyenest hálát kéne nyilvánítaniuk amiért ezt teszi velük.
Arctalan fején egy hatalmas, oszladó zöld bőrrel keretezett sötét lyuk tátongott, amin eddig számtalan jó érzés, gondolat, emlék tűnt el nyomtalanul, még az aktuális személy olyan fájdalmat érzett, ami leírhatatlan.
Ezt a fájdalmat ne úgy képzeljük el, mint egy izom sajgását megterhelő munka után, egy felhasított seb nyilalását vagy beteg émelygést...
Ezt legjobban úgy lehet megfogalmazni, hogy ez lélekben fáj.
Olyan mintha a megfoghatatlan aurádat nagyon is valóságosan ragadná meg valami, ami képes rá, és olyan erős vasmarokba fogja és kezdi el szorítani, hogy a szűnni nem akaró kín megbénít, és te tudatlanul roskadsz össze, miközben lepereg előtted az egész életed... épp csak minden kellemes, pozitív emléket kispórolva...
Amikor ezek a pokolszülte teremtmények feléd hajolnak, minden jó emléked egy láthatatlan lánchoz kötve egy masszív torokban tűnik el, ahogy ezek a bestiák elkezdik kiszipolyozni minden eddig átélt vidám pillanatodat.
Kitátott szájuk a rothadásnál is büdösebb és minden édesen boldog percednek képe annak az enyészetnek a martaléka lesz...
Ők így táplálkoznak. Minden valaha történt jót kiszakítanak belőled, és még ők egy bugyogó morranással jól laknak, te ott maradsz... le- s megtörten, olyan végtelen elkeseredettséggel a szívedben, amit soha nem éreztél, mert minden borzalmas, eddig megélt perced egyszerre rohamoz meg, minden elvesztett szeretted hiánya, fejedhez vágott sértés, lelki sérelem, fájdalom emléke olyan élénk viharként tombol a fejedben, mintha most élted volna mindet EGYSZERRE át... a begyógyult sebeid egy pillanat alatt szakadnak fel, s nem maradt jó emlék, érzés ami fertőtlenítené őket, ami elfeledett heget csinálhatna belőlük, ami tompítaná a fájdalmat, mert minden ott úszik el annak a mocsár és vízihulla ivadékaként a legjobban megfogalmazható lény piszkos torkában.
És képzeld el, hogy ez nap mint nap megtörténik. Képzeld el, hogy nap mint nap jön ez az oszladozó, csuklyás rém, minden áldott nap hallod a hörgését, majd tehetetlen tűröd hogy minden életkedved és annak az értelme nyomtalanul ki legyen szakítva belőled, a lelkeden olyan nagy lyukakat hagyva, hogy a végén te is az leszel: egy megkeseredett, üres űr, semmi más.
Éveken keresztül.
A mentális kínzás a mindennapjaid részévé válik.
Annyiszor ocsúdtál már fel a hideg rácsoknak dőlve, belőled minden reményteljes vidámság szikrával kialudva, hogy a végén nem hogy hozzá szoksz, de képes vagy figyelmen kívül hagyni.
Csak ülsz, tűrőd hogy a halálszagú lyuk ismét megdézsmálja az ép eszed, a szíved megmaradt szilánkjait, hisz nem maradt veszteni valód.
Az életfogytiglanod eddigi szakaszai alatt már ez a rothadózöld bőrű kísértet már úgy is felfalta belőled az értelmes, ép tudat morzsáit is.
Minek ellenkezni? Te már csak nevetni tudsz a frissen behozott rabokon, akik védekezően a cella másik sarkába kuporodnak. (És a szörnyek még ezt a hisztérikus szórakozást is azonnal eltüntetik belőled)
A lények jelenléte is elég már ahhoz, hogy elszálljon a lázas kutatása az életed értelme után.
Szépen lassan árnyékává válsz magadnak. Egy test leszel, tele borzalmas emlékekkel, gyötrő képekkel, egy oszlásnak induló test, s minél tovább fogoly vagy az ilyen emlékevő démonoktól hemzsegő dohos falak közt, annál jobban kezdesz hasonlítani rájuk...
Te is egy negatív, lelketlen test leszel, akinek már mindegy is, és már rég elvesztette a fonalat, nem találja az értelmét annak, hogy ellenálljon a lények kegyetlen falatozása ellen.
Beletörődsz, és élettelenül roskadsz a cellád egyik árkokkal tűzdelt por zabálta sarkába, és eszeveszve meredsz magad elé, minden másodpercben a saját eddigi kínjaid tengerének örökké háborgó hullámaiban fulladozva.
Gondolj csak bele... tizenhárom éve be vagy rácsozva, nap mint nap átéled a lények mentális egészséged ellen indított kíméletlen támadását, minden percben minden fájdalmad keserű mérgét kortyolgatva...
Tizenhárom átkozott éve...
Bele őrülnél... ugye?
Tudod... ezeknek a lényeknek neve is van.
Dementor. Dementoroknak keresztelték őket.
A dementorok tizenhárom éve nyúznak, cincálnak egy rabot, aki ez alatt az idő alatt a kedvenc csemegéjük lett, ugyanis benne a remény nem csak néha fel-felszikrázik, amit ezek a falánk rémek azonnal egy hörpintéssel eloltanak... nem...
Belőle hiába isznak szakadatlan, tombol a remény, a szép emlékek de legfőképpen a szeretet lángja, toronymagasra csapva, magasabbra, mint a hatalmas, fémszürke égboltot csikaró építmény amiben raboskodva kuporog...
Őt hiába éri nap mint nap dementor lakoma kínja, a boldogtalan perceit mégis túltündöklik vidám pillanatainak fényei... amit egy kerek arc, egy édes ajak ízének emléke, friss sárszínű hajkorona, arcát cirógató puha ujjak okoznak... és egy másik szívformájú arc, aminek griffendélesek bátorságtól és kalandvágytól ragyogó szemeibe szerelme hajának tökéletes másának színében pompázó fufru lóg bele, mosolyra húzódó pimasz ajkai, gömbölyded orra... a lány, akit utoljára egy kockás plédbe és tulajdon pólójába csavarva látta utoljára, ahogy az az elszakadás fájdalmától könnyfátyolos szemekkel selyempuha tenyerével borostás állán állapodnak meg... és utána tizenhárom kínzó évre elveszik szeme elől a szörnyű éjszaka sirató ezüst csillagokkal teli égboltjába... az az este az ő legborzalmasabb és leglélekpezsdítőbb pillanata... az utolsó élénk emléke egyetlen kincséről, szeme szeretettől duzzadó fényéről... ugyanakkor az este, amikor majdnem mindent elveszített... még most is cserepes ajkai remegve szorulnak egymáshoz, szeme kínok maró sós cseppjeiben ázva préselődnek egymáshoz, ahogy egész testében remegve újra és újra átéli James Potter halott, végtelenbe meredő szemeit, Lily Potter kihűlt, padlón heverő testét... saját szerelme utolsó, szenvedélyes csókjának bánatos cirógatását, miközben élete értelme egyik fele épp búcsút vesz tőle... örökre, a másik pedig szívszaggatóan zokog karjában, mintha csak érezné, hogy valami hatalmas nagy veszteség fog történni...
Mégis... ez a nap nem öli meg, erősíti őt.
Emlékezteti rá, hogy még a legnagyobb veszteség sem a vég, harcolni valamiért mindig van értelme.
Aznap este a végtelen éjszaka gyomrába veszett az ő szíve arany fénye, az ő aszott, viaszos bőrű fejének arany glóriája... az ő... aranya.
Életének utolsó, de hihetetlenül erős értelme.
Szeretete gyönyörűséges magzata iránt olyan erős és élettel teli volt, hogy nem véletlenül a háromszázkilencvenes fogoly folyosóin cirkált a legtöbb dementor.
Tizenhárom éve hiába próbálkoztak elvenni, a férfiban továbbra is olyan erősen tüzelt a szeretettel táplált életerős lángnyelv, sose lankadt, s legfőképpen nem aludt ki.
Ez még jobban felizgatta a dementorok éhségét, egyre kegyetlenebbül próbáltak meg minden vidám emléket és tomboló reményt kienni a férfiból...
De ő nem tört meg. Tudta, hogy közeleg a nap, mikor kitartása meghálálásra lel a sorstól.
Tudta, hogy nem hiába vár arra, hogy egyszer újra karjai közt tarthassa azt, amiért pumpál meggyötört, múlt sebeitől rángó szíve, amiért még a csontos, zsíros, csimbókos szakállal fedett, fénytelen, beesett arca mögött ugyanaz a csíntalan fiatal fiú maradt, ugyanaz a bohókás apuka, ami ha kicsit kegyesebb vele az élet, az eltelt tizenhárom évben csodálatos feleségével együtt felnevelte volna a világ legtehetségesebb gyermekét, akiből hatalmas boszorka válik majd, és felkészítik egy hatalmas felelőséggel bíró dolog megöröklésére, amire ez a mágikus szeretettel és elhivatottsággal teli lány tökéletes, erőteljes utód lesz...
De... így alakult...
Csak hát, ez a férfi olyan erős lélekjelenléttel és végtelen orkánként tomboló szeretettel áldotta meg az élet, hogy ő még a penészben, doxi nyálban egy szutykos rács mögött, dementorok halálhörgésére kelve-aludva ázva sem adja fel a reményt, hogy egyszer lány oldalán bepótolhassa az elmúlt évek hiányát, csontos mellkasára ölelheti, érezheti benne szerelmének bódító vanília illatát, és együtt erősebbek legyenek, mint valaha...
Hiába az annyi nemes múltú Black, ő akkor is egy szem lánya oldalán fogja teljesnek érezni az életét. A szomszédos cellákban letagadott fivérei egy pillanatig sem bánva bűneiket sorvadnak majd el, ő pedig visszatalál lányához, és vele együtt dacol az élet adta nehézségekkel, ők együtt a hiány tátongó sebéből tükörsima, fájdalom mentes heget csinálhatnak, amik őrzik az elmúlt boldog emlékeket, de lüktető bőre alá fojtja a megélt fájdalmakat...
Ugyan...
Elszánt szívének veszett bivalyt felülmúló akaraterejével nem vetekedhet holmi sors és pár aszott dementor...
A sarokba dobott, galacsinba gyűrt újságra pillantott, amit párnapja kunyerált el a látogatóba érkezett minisztertől, mert unalmában már muszáj volt egy kis keresztrejtvényt fejtenie. Óh, a drága Florával is mennyit csinálták a családi fészkük kandallója elé kuporodva, az asszony kilenc hónapja gömbölyödő hasára kiterítve a mozgó képekkel teli újságot...
Eszébe jutott Peter Pettigrew
Vele együtt pedig az, hogy miatta, mert immár tudta hol rejtőzik, és nagyobb részben lánya miatt, el kezdi tervezni, hogyan fog olajra lépni, mert most már nem ér rá vezekelni, mert veszély leselkedik Flowerre....
Sirius Black vissza fog találni az ő hercegnőjéhez, ha addig él is, megbosszulja a veszteségét azon akin kell, és boldogabb lesz, mint valaha.

  ******

Aznap, a repedésekkel kitetovált falak közt, ha nem érkezik meg Cornelius Caramel, egy kopaszodó, kemény kalapos, alacsony, zöld bársonykabátos, vizenyős szeme sarkában tömérdek ráncos, koravén, töpörödött kis alak, aki történetesen a mágiaügyi miniszter, Sirius Black talán még most is a nedves, mocsokkal betakargatott padlón, csontos csuklóin rendíthetetlen vaskarikákkal, rozsdás láncra verve üldögélne, kitartóan várva a napra, ami meghálálja erős lelke munkáját.
Sorsdöntő véletlenek hajszolták Siriust arra, hogy önként kivesse magát kárhoztatása mókus kerekéből, meg... az azkaban omladozó párkányáról, de ne szaladjunk ennyire előre, hisz a férfi hirtelen fellobbanó és tomboló szándékait meg kell értenünk ahhoz, hogy értelmét lássuk a szürke, örvényeket okádó habok közé vetődő alakot.

Minden egy különösen viharos délutánon történt...

A falak közt dühöngő rajként csörtetett végig a mennydörgés üvöltő robaja, amit a sűrű szürke felhők duzzadó gyomrából tört elő, amik már szinte gomolygó füst tömegek, nem is esőtartályok lettek volna.
Egyedül úgy lehetett megkülönböztetni őket a fojtogató tűz hagyatékától, hogy cikázó villámok szögletes, fényes csíkjai villantak fel néha bennük, és az eső olyan szaporán és sok mennyiségéből ömlött alá az ég dézsájából, hogy szinte már vízesés, nem is zápor volt, olyan sűrű sugarakban loccsant rá az Azkaban oszladozó kőtörmeléktől recés tetejére.
Ez a zaj hatalmas ricsajjal járt, fülsértően tombolt a gusztustalan kőfalak közt, néha vegyülve az örvénylő viharfelhők ordításával, amik mintha direkt a börtön közéjük furakodó tetejénél akartak öszpontosulni, úgy keringték körbe a homályba veszett épület végét, mintha áldozatukat ingerlő cáparaj lennének, akik éhes vérszomjjal egy utolsó riogató játékot folytatnának le a szerencsétlenül járt prédával.
Ezeknek a kegyetlen légtömegeknek a borzalmas dörrenéseivel kelt és feküdt az Azkaban megannyi foglya.
Félelmetes a szám, ami azt mutatja meg, hányan tébolyultak bele a napok számlálásába, amit a tomboló vihar társaságában éltek meg.
Szerencsétlenek nem is sejtették, hogy egy bűbáj és az óceán viharvonzó természetének keveréke miatt, a fejük felett morgó égbolt örökre morogni fog, és kietlen hamuszürke marad. Amíg lesz bűnnel szennyezett szívű mágus a cellákban, addig ez a vihar bizony szakadatlanul ontja magából a dermesztően hideg zivatari vizet és tombol, amíg a recsegésekbe belefájduló fejünket a börtönben hajtjuk álomra.
Sirius Black azonban már egészen jól hozzá szokott.
Számára a falakat remegtető mennydörgések, az istenek ágyúinak kegyetlen puffanásai már olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a nap felkel majd lenyugszik.
Ő most is békésen ült a cellájában.
A koszos falak robosztus, szürke, máladozó őrökként fogták közre a férfit, miközben a hepe-hupás, szinte felaprózódott, kényelmetlen szikla padló egyik árkában fagyoskodott, s kicsit sem rándult össze a folyosón végig visító égbolt hangjára.
Cellájának rácsai is belerángtak a borzalmas hangba, a vékony, rozsdamajszolta rudak gyötörten himbálóztak, fémes nyikorgásuk panaszos sírással ért fel, a rajtuk lepergő törmelék és szétázott vakolat pedig akár a könnyeik is lehettek volna.
Még a kietlen üreg sarkába tolt, rozoga fém ágy és kissé meg-megpattogott, a moly és doxi rágta párna és huzat is engedelmesen huppant rajta, miközben megviselt vaslábaival ugyanolyan panaszos fém sikoltással válaszolt a rácsoknak, mint amilyenen azok nyikorogtak.
Eléggé ledegradáló viselkedés, tekintve hogy ők masszív, szervetlen fémből lettek összetákolva, még Sirius hús-vér vagyis inkább csont és bőr ember volt, mégis egy rezdülés nélkül tűrte bűn zugának rengését, és a fejére pattogó kövek sem kottyantak meg neki.
Teljesen természetesen kuporgott ott.
Márha lehet azt természetesnek nevezni, hogy úgy le van fogyva, mint egy rühes kóbor kutya, egészségtelen, napot tizenhárom kerek éve nem látott hullasápadt bőre úgy feszül rá kitüremkedő bordáira mintha az egész férfi egy csontváz lenne, amire viaszt öntöttek.
Éles arccsontja, ami márkás, jóképű vágást kölcsönzött neki, amiért régen a lába előtt hevert mindegyik lány (kivéve egyet, aki később a felesége lett), mostmár agresszívan feszült neki rásimuló bőrének, szinte átszakítva a legyengült irhát, s ettől olyan beesett arca lett, mint egy élőhalottnak. Testben talán az is lett volna, ha a tüzes remény nem perzselt volna elnyett testébe minden egyes nap életet...
Csimbókos haja lassan a derekáig is elért, ápolatlan, zsíros gubancokban fogták közre vékony vállait és deszkát meghazudtoló mellkasát. Néhány rakoncátlan tincs koponyáig lefogyott arca elé is behullott, szürke íriszei előtt hintázva.
Fehér alapon fekete csíkos börtöni öltözete volt.
De mivel ezeket az Azkaban tulajdonosai szíveskednek egy évben egyszer lecserélni, ezért ez az elnyűtt rongy már fél éve a férfi törékeny, hurkapálcát megszégyenítő végtagjaira csavarodva rohadt, most éppen csuromvizesen, nem rég volt ugyanis fürdés idő, amikor minden fogoly kap egy vödör, kicsi hab bűbájjal dúsított jéghideg vizet, amit fürdés gyanánt magukra locsolhatnak.
Sirius pedig nem egy műveletlen némber és nem is egy szemérmetlen ökör sem volt.
Nem fűlött a foga ahhoz, hogy a szemközti cellában a tébolyult Kupor előtt és megannyi más fogoly előtt, akiknek hisztérikus nevetése vagy épp eszeveszett rikácsolása már jó bő ideje a férfi ébresztőórájának szolgált, anyaszült meztelenre vetkőzzen, ő inkább ruhástul a maga nyakába locsolta a vizet, és amíg a szakadtan rajta csüngő rongyok rátapadva sokat engedtek látni, addig térdét felhúzva a lehető legmesszebbi sarokba húzódott, mint egy bizonytalan kisállat a kennele fogságában.
Épp elégszer kísérte őt a megbolondult, pszihopata foglyok mohó, vadállatias csillogással káprázó gúvadó szeme, nem akarta azt az örömöt megadni nekik, hogy szégyenletes, csontoktól recés, kopott kabátnál is jelentéktelenebbre fogyott testén kacagjanak ezek az őrültek.
Most is így volt.
Lábait felhúzta, kitüremkedő térdkalácsán pihentette állát, miközben két hosszú karjával szorosan egyenletesen süppedő és emelkedő mellkasához szorította aszott lábszárait.
Hangtalan, enyhe vacogással tűrte, hogy a hideg víz dermesztő csermelyekként végig csorogjanak védtelen, szánalmasan, betegesen vékony testén.
S még így is hősiesnek írnám le, hiszen még a legtermettebb, húsosabb vagy akár töményizom foglyok is nyöszörögve húzták össze utolsó reményveszett próbálkozásként magukon a semmit sem segítő szakadt rongyaikat, és dideregve próbáltak menedéket találni a lyukacsos takaróban amit roncstelepi hulladéknak is kevés ágyukra hánytak, és inkább viselték el a húsukba mélyedő doxi fogakat és az évekig a bőrükön zöldellő gennyes nyomokat amiket a kis bestiák foga mart beléjük, mintsem emelt fővel tűrjék a csontig hatoló hideget.
Ezúton megint elismerésem tanúsítanám Sirius Black felé, akinek a hidegnek nem is kellett hatolnia, ha valaki olyan félelmetesen a vázáig van fogyva mint őmaga.
Ő még is tűrte, még a nyirkos vizenyőtől jéghideg falnak is neki vetette porcoktól, csigolyáktól rögös hátát, és még fejét is higgadtan a recés, hűvös szikla peremre fektette.
Most még a testét rázó zimankó sem szeghette kedvét.
Most mégjobban érdekfeszítőtlenebbé vált számára az utcai korcsnál is rozogább testét átjáró hideg, mert most jókedv fűtötte belülről.
Nagyon jó kérdést tennénk fel azzal, hogy ilyen körülmények közt hogy lehet ő boldog.
Nos...
A férfinak minden egyes hónapban érkezett egy levele.
Ebben a levélben a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola igazgatója mindig tájékoztatta arról, hogy van a lánya.
Ám nem csak sablonos állapot leírásokat kapott, hanem a kérésére részletes beszámolót a lány kalandjairól is.
Flower Blacknek nem voltak egyszerű évei, ezt Sirius is elismerte.
De még is... hiába érzett mélyről jövő apai aggodalmat és féltést mikor arról olvasott, hogyan adta majdnem életét egyetlen kincse a mostoha testvéréért, vagy hogy milyen szörnyű veszélyek árán sikerült lelepleznie a tettest, akkor is... a sok szorongást ellensúlyozta a büszkeség.
Siriusnak az öröm felhőtlen érzésétől dobbant fel mindig szíve, ahogy a kalandvágyó, bátor lányában annyiszor felfedezte fiatal önmagát...
Ő sem tudott soha nemet mondani arra, hogy fejest ugorjon-e egy újabb rejtélybe, úgy hogy közben tisztában volt a sok kockázattal és veszéllyel. Ugyanolyan vakmerő fittyet hányással köpte szembe a halált ha a szeretteiről volt szó...
És akkor természetesen Flowerben megvélte látni a lány édesanyját is...
Ő is mindig olyan lelkiismeretes volt, hogy képes volt a szívén viselni egy egész iskola sorsát...
És csak is ő... volt olyan önfeláldozó, hogy... képes lett volna arra, hogy egy barátjáért a halál torkába ugorjon...
Sirius először sokkoltan remegett, a levél ki is hullott ujjai közül, ő maga pedig tompa robajjal roskadt a falnak, mikor először elolvasta Dumbledore beszámolóját arról, hogy a lány képes volt puszta manccsal nekirohanni egy Baziliskusnak, látta hogy a szörny kilátástalanul megöli a barátját ha nem lép közbe... és természetesen tudott arról is, hogyan halt bele majdnem a lány a harapásba, és hogy a fogak nyomát örökké viselni fogja keserű hegek formájában...
Képzelhetjük micsoda szívszaggató hít lehet ez egy apának, aki olvasva lánya késélen táncoló életéről, hiába akar, láncra verve poshad egy cellában, és semmit nem tehet. Nem lehet mellette, nem vigasztalhatja, nem foghatja a kezét... mégcsak a tudattal, hogy mennyire szereti, sem támogathatja, hisz Flower úgy tudja, hogy ő egy hidegvérű gyilkos, aki világ életében a Sötét Nagyurat szolgálta, és soha nem volt benne annyi szeretet és lojalitás hogy ő maga ugyanezt megtegye saját barátaiért...
És végül is igaza van... Szerelme volt az, aki bármikor képes lett volna életét adni a szeretteiért, legyen az ő, Remus, de még az a semmirekellő Peter Petigrew is...
És valóban gyilkos volt... nem feltétlen úgy, ahogy a közszemle tudta, de olyan végzetes hibát követett el... hogy az egész... James, Lily, Flora... megannyi ártatlan mugli...
A mai napig nem békélt meg a hibájával, ami miatt mindent elveszített egy röpke éjszaka alatt... a barátait, a szerelmét és ha... és ha felesleges reményeket táplál az iránt hogy valaha kiszabadul innen és mindent elmagyarázhat neki... akkor az egyetlen szem lányát is.
Megrázta a fejét, mire a sok csimbókos tincs undok csattogással verdeste csontos vállait.
Aztán egyik kezét elemelte sípcsontja elől, és kissé hátra fordulva meglendítette azt, ökle végig süvített a levegőben, majd pár másodpercnyi lengés után egyenest belecsapódott a falba, ami olyan régóta ott oszladozott már, hogy engedelmesen besüppedt.
A férfi bütykeit azonban még így is puha bőr fedte, ami a kimáló kődarabok miatt, amik kiperegve helyükből gonoszan bele fúródtak, felhasadt.
Élénkpiros horzsolás szakadt végig Sirius ökle tetején, amit azonnal bordóra áztatott a kiserkenő vér, csúnya kis csíkokban nyomot hagyva a bevert vakolaton.
A fájdalom egy pillanat alatt áradt szét kellemetlen zsibbadással a férfi inas kezében, miközben remegve kihúzta a falom teremtett lyukból azt, amiből szakadatlanul, ütemes kopogással hullottak alá a helyükből kiszabadult kis sziklafalatok, szürke porfelleget hagyva maguk után, és pár felkunkorodó repedést.
A saját maga ellen vezérelt dühe bizony képes ilyen hirtelen mozdulatokra.
Hiszen Sirius legerősebb harag forrása mindig is önmaga volt.
Kellően gyűlölte áruló, barátjának hitt galád kis férget is, de ha aznap nem követ el végzetes hibát, az a rohadt, gyáva, gerinctelen alak sose kapja meg a lehetőséget arra, hogy hátba támadja egykoron testvéreiként szeretett tekergő-társait, hanem hősies halált halt volna értük, hisz egy titokgazda dolga ez, nem mellesleg egy önzetlen baráté is... ha nem ajánlotta volna fel maga helyett...
Akkor ő most halott lenne.
James, Lily, Flora és az a sok ártatlan mugli viszont élne, és neki márcsak ez megérte volna.
De így két gyerek elárvulásáért is felelős, nem mellesleg az egyik tulajdon kislánya.
Flora mindig is annyira izgatott volt, hogyha egyszer világra hozza azt a csodálatos leányzót, milyen csodálatos lesz őt felnevelni... és ő... ő elvette tőle ezt a lehetőséget...
Könyörgöm, mégcsak meg sem ismerhette őt soha... amint élete értelme a világra jött, a férje ostoba baklövése miatt egy éjszaka alatt kiszakadt az életéből a gyermek, vele együtt a szíve, lelke és már nem is gondolt keserűen arra, hogy önkéntesen dől bele a halál kardjába...
És ezért mind Sirius volt a felelős.
Sirius gyűlölte magát, helyben van, sose fog megbocsátani magának.
Mikor még "friss húsnak" számított ebben a piszoktanya, lidérces álmok kastélya helyen, nem egyszer vette fontolóra, hogy büntetés képp a saját életének is véget vet, az örök feketeségbe menekül szerelme és legjobb barátja után.
Vagy egyszerűen csak odagaloppozik a rácsokhoz, sápadt, beesett, könnyben úszó, lemondó grimasztól eltorzult arcát a hideg rudak közé nyomja, és megvárja még egy azkabani őr arra ólálkodva megadja neki a dementor-csókot.
A csuklyás némber is egy életre jól lakna a roxfortban töltött, tekergős évek vihonc emlékeivel, a Florával töltött, szerelem tüzétől heves pillanatokkal, a szabadulása reményével, és a képpel, amire mindig gondolt, mikor patrónust idézett...élete legszebb pillanatára, amikor a Szent Mungó egyik kórtermébe a fehér ágy dagadt matracába süppedő szerelme a halvány-babarózsaszín köntösbe bugyolált, dudorodó hasa nélkül betegesen vézna testéből erőtlen karjai kimerült, lassan hullámzó mellkasához ölel egy ráncos, üvöltő kis csomagot, miközben világszép arcát az újszülött lágy feje búbján pihentetve, verejtéktől lelapult, kócos hajával szemébe hullva hagyja, hogy örömkönnyei patagzanak le az állán, eláztatva Flower parányi törölközőjét, tűrve hogy a gyermek mancsa égtelen hisztériával a lenőtt, ápolatlan fufrujába markoljon, és mégis, ilyen leharcoltan is a világ leggyönyörűbb nője Sirius számára, aki zokogásban kitörve ront oda hozzájuk, csókokkal halmozva el hol a kislánya puha bőrét, hol felesége beesett de ragyogó mosolytól sziporkázó orcáját, s közben térdre rogyva... a világ legszánalmasabb flótásaként feltegye a kérdést, amit már kilenc hónapja fel kellett volna: "... Hozzám jössz feleségül?"... Majd a nő nevetéssel vegyült zokogása, ahogy rávágja a boldogító igent... életük legszenvedélyesebb csókja, amit végül az édes anyatejért üvöltő kisgyerek enyves kis kezei szakítottak félbe...
Óhó, az a dementor aki ezt megkapná, egy örökké valóságra jól lakna, és Sirius minden emléke... eltűnne a süllyesztőben, ő maga pedig a múlt démonai kísértése nélkül, fájdalom mentesen sorvadna el békésen, nem érezve a hiányt, a gyászt és a végtelen bűntudatot... soha többé nem nyomná a röges, csontos vállait ezek a szívbe markoló problémák... a holtponton túl érzéketlenül vénülne majd csuklana össze az ítélet percében, szenvedés nélkül, csöndben, s elfeledve...
Afelől semmi kétsége, hogy azt kapná amit érdemel...
De...
Ott van a lánya.
Tizenhárom és lehet talán több évnyi vezeklés és szenvedés, harc a sötét alagútban a múlt szörnyeivel hogy aztán pár lépésre a békés fénnyel sápadt arcunkat simogató kijáratnál feladjuk?
Hosszú, nagyon hosszú volt az út idáig, de ugyanakkor édes, reménnyel teli is.
Az esély mindig ott lebegett a véres csatában megtépett de győzedelmi zászlóként... hogyha egyszer innen kijut, végre viszont láthatja igazi hőssé cseperedett gyermekét, érte verdeső, szeretettől izzó szívétől dörömbölő mellkasára ölelheti...
Ott lehet neki.
Nem érhet véget úgy az ő történetük, hogy ő elfeledve rohad el a koszos cellájának árkos, kavicsos tetején, a tudattal megkeseredett lelkében, hogy Flower sosem tudta meg az igazat...
Égett a vágytól, szinte remegett mint egy rohamos, pánikoló, elgázolt őz, hogy egy nap kitörve ebből a repedezett falú, dementoroktól jeges levegőjű rémálomból apaként Flower életének szerves része lehessen.
Legalább egy kicsit is szemtanúja lehessen annak, hogyan cseperedik az ő drágalatos kislánya egy erős, igazi harcos nővé.
Ott akart lenni neki.
Fogni a kezét, és végig vezetni a veszélyekkel teli, neki kiszabott úton, és kiélni minden apai szeretetét, az ő egyetlen megmaradt érvéért, amiért jelentéktelen, becstelen, mocskos, porba való életének megmaradt az értelme.
Apa akart lenni. És nem úgy, hogy szánalmas, lehetetlen vágyképeket kergetve hümmög az ülepén hintázva egy nyirkos, vaskos kosz réteggel ellátott sarokban, bárgyú reményekkel telve hogy a lánya valamilyen csoda folytán megvilágosodik az igazság kapcsán...
Nem.
Az ott létével, a teljes, testi, lelki, mentális ott létével érezni akarta a lánya iránt lobogó heves szeretetet.
Érezni akarta gondoskodó karjait a kis virágszála körül, ahogy puha, termékeny, friss föld színű haját cirógatja, ahogy azokba a csokoládébarna szemekbe mélyen belenézve azt súghatja mennyire szereti, mennyire kimondhatatlanul szereti... rajta át újra találkozhasson Florával, élete gyönyörének serdülő, finom vonásiban felfedezve élete szerelmét, ahogy a lány felnőtté érik, úgy hordozza orcájában egyre láthatóbban édesanyja emlékét...
Minden elakarta neki ismételni, ha kell százszor, hogy mennyire (végtelenül), hogyan (végtelenül nagyon) és meddig (örökké) fogja szeretni.
Közös emlékeket akart vele.
Építeni akart egy csodálatos várat, egy fényűző emlékvárat, aminek minden egyes tégláját egy-egy Flowerrel átélt pillanat fog alkotni.
Aminek az édes, tova illanó de örök lábnyomot hagyó múlt ad alapot.
Tartozik ennyivel Florának, hogy küzdjön addig, sose essen össze, a feladás szele még meg se csapja, amíg legalább egyszer élőben a lányuk szemébe nem mondhatja az igazat és legalább egyszer nem eresztette rá volna a lelkében régóta gyűlő, kitörni vágyó szeretetet, aminek ez az átkozott, félre sikerült rabság a makacs zsilipje...
Másrészt pedig...
Valóban lenne olyan önző, hogy csak azért minden boldog percet, a viszontlátás reményét és minden jót, ami szoros, szeretet gyönyörének lángjától erős kapoccsal köti őt a családjához, a barátaival, szerelmével megélt, minden egyes pillanatában az élet ajándékának számítót eldobjon... hogy a saját fájdalmát tompítsa?
Képes lenne puszta kézzel megfojtani a szívében boldogan szirmot bontó remény és öröm emlékeitől friss virágot, csak mert nyalogatni óhajtja a veszteség okozta sebeket, amit nem mellesleg csak is kizárólag magának köszönhet?
Képes lenne az élete vágyáról, bakancslistája első, utolsó, vastag nagy betűkkel szedett pontjáról letenni, és végleg elárvátlanítani saját egy szem kincsét, mert elmenekülne a felelősség elől, amit saját otromba hibájával a tulajdon nyakába varrt?
Képes lenne ezt tenni Florával?
Flowerrel?
Képes lenne legyilkolni minden örömöt amiért annyit küzdött?
Hogy képzeli...
Amikor a halál vagy a dementor csók gondolata megfordult Sirius fejében, legszívesebben fejjel előre nekirohant volna a falnak, a rozsdától vörhenyes rácsoknak vagy a saját öklének, hogy hogyan fordulhat meg ilyen önző, ilyen gonosz szándék abban a meggyötört, keserű, de szeretet vágyától perzselt reménnyel éltetett lelkében...
Volt hogy meg is tette, kétsége sem akadt afelől hogy megérdemli a vért és lila, égő nyomokat követelő akciókat, s ezek lekapása miatt köszönheti magának, hogy a közszemlének felépíti a saját egyre becsavarodottabb imidzsét.
Nem véletlenül hoz le ugyanannyi cikket a napilap gárda róla, szinte egyre többet mint mikor az Azkabanba kerülése igaz pikáns, friss falatnak számított amit a Rita Vitrolhoz és hasonló botrányhajhász bestiák orra elé vetettek, hisz sok minisztériumnak szelet csapó újságírónak tűnt már fel a bánatos férfi magabüntetése, amit ők nyilván azonnal a kergeség első jeleinek nyilvánítottak fejben , majd szennylapjaikban is.
Pedig nem is érezték a súlyát a csörtető lelki orkán csapásainak, amit a férfi nap mint nap a fájdalmas, szívszaggató civódások közepette élt át.
Nem érezték azt a keserű, lúgként mardosó fájdalmat, amit a férfi tizenhárom éve állandóan.
Ők nem vesztették el egy hold hunyásnyi idő alatt a barátaikat, a szerelmüket, a lányukat, és egy...régi, boldog önmagukat is, ami visszavonhatatlanul merült majd málott szét a bűntudat fekete savjában.
De Sirius igen.
Most épp azt érezte, miközben leejtette kezét maga mellé, majd ujjaival halk csikorgással a mellette máló padlóba fúrta körmeit, és egy nagy adag kő törmeléket markolt sebhelyes tenyeréhez.
Tehetetlen haragjában felemelte a porzó, zörgő, kavicsos szerzeményt, majd meglendítette karját, és egy panaszos nyögéssel maga elé hajította azokat.
A pici szikla rögök szapora kopogással vagy a falnak ütődtek neki, cikázva visszapattanva onnan, vagy a rácsoknak, vagy az azok közti résen kiszáguldva az omladozó folyosóra hol még sokáig gurultak árokról repedésre finom visszhanggal, fehér porfellegett eresztve maguk után.
Sirius nézte őket, és másik kezével eközben idegesen hajába túrt, ujjai fájdalmasan akadtak meg egy-egy nagyobb gubancban, amiből sajna ki is szakított egy-egy szálat a haragos ujjak elfehéredett vége.
Közben elnyitotta száraz ajkait, amit ápolatlan, lenőtt szakáll szúrós bozontja keretezett, azonnal sértve végigcsikarva az alattuk mozgó ajkak sebes felületét. Mély levegőt vett, a hideg levegő élesen égetve siklott végig a rekedt torkon.
A hatalmas korty oxigénhez képest Sirius halkan, nagyon halkan beszélt, de ez érthető, hisz kegyetlen mód be volt rekedve, hisz az azkabani körülmények miatt a torokgyulladás állandó társa lett az évek alatt. Csöbörből vödörbe. Egyik megfázásból a másikba...
Erőtlenül nyögte maga elé a szavait:
- Ki fogok jutni innét... - lehelte érces hangon, mint ahogy azt sok ilyen néma, lélek frissítő monológ után mindig tette. Ez olyan heti rutin a lelki tépelődés...
Miután ezt kimondta, hallani vélte, hogy a kövek, amiket kihajított, visszhangja erőteljesen ütemes csattogássá cseperedik, és még ő elfele hajította a jelentéktelen kis törmelék kupacot, addig a hang egyenesen a folyosón feléjük erősödött jobban.
Nem is kövek gurgulázása volt, ó dehogy, azok már rég bebillentek, megállapodtak végleges helyükön a sziklapadló undok réseiben...
Ez bizony olyan ritka hang volt az Azkaban azon tájékán, hogy havonta a férfi kétszer ha hallani vélte, és egyszer ha látta is a forrását...
Ez bizony léptek kopogása volt...
Csizma strapabíró talpai alatt a kövek összetéveszthetetlen nyikorgása, és a bárhol felismerhető ritmusos klaffogás.
Érdeklődve felszegte fejét, hogy ugyan ki lehet, a hozomány osztó sörhasú férfi biztos nem, hisz a havi levelét már megkapta...
Akkor mi?
Újságírók? - gondolta elkeseredve, szája azonnal lemondóan konyult egy torz grimaszba. - semmi kedvem megint állatkerti látványossággá válni, de ugyan mi más lehetne...?
Morfondírozott egy zsíros tincset tekergetve fogpiszkálónak is röhejesen vékony ujja körül Sirius, miközben szemével kíváncsisággal vegyült undorral várta az újabb magasikeréges riportert, ami eszelős vigyorral és kamerát dugdosva be a rácson érkezik... és még ő a tébolyult...
De a férfi legnagyobb örömére és meglepetésére nem talált.
Ugyanis a látóterébe nem más, mint egy keménykalapos, márkás kabátba és mókás színkavalkáddal megáldott zakóban és krémszínű nyakkendőben, buggyos, papagáj mintás nadrágját csizmája szárába gyűrve szambázott be a tömpszli orrú, kopaszodó, kurta nyakú Cornelius Caramel, akinek utolsó háromszál ősz haja is tökéletesen redős tarkójára volt fésülve, miközben az egy métert is csak úgy érte el, hogy méregzöld, cilinderszerű fejfedő volt ráncokkal teletűzdelt homlokába húzva.
Hatalmas hasán vészesen feszültek az inggombok, miközben totyogva menetelt a cellák mentén, előre kinyújtott karjaiban egy Reggeli Próféta számot szorongatva.
Abba merülve, néha meg-meg botolva egy mélyebb kiszögellésben imbolygott végig, karján nyugtalan vigyázba állt a szőr, ami érthető volt, hisz egy minisztériumi segéd és egy... dementor szegődött nyomába.
A biztonság kedvéért minden látogató egy ilyen csuklyás bestia felügyelete alatt léphetett be az azkabanba.
Csak hát ugye a dementor nem válogatja meg kinek a kedvéből szipolyoz a jelenlétével.
Siriusnak elképzelése sem volt, mit keresne itt a mágiaügyi miniszter, általában mindig alárendeltebb kollégáit küldi el ha valami intézkedni valója akadna.
Gyanakvó grimasszal letette maga mellé kezeit, és azokra támaszkodva, taszítva magán egyet közelebb kúszott a cellája rácsaihoz, miközben a fém karperecekkel hozzá erősített láncok engedelmesen csörögtek.
Szemei mindig is nagyok voltak, ami amolyan helyes, kisfiús vágást kölcsönzött neki, de mivel jóformán koponyáig le volt fogyva, így azok félelmetesen dülledtek előre.
Meredten mustrálni kezdte a töpörödött férfit, annyira belemerülve a bambulásba és a latolgatások gondolat csombékjába, hogy észre se vette heges tenyerén a sebeket felsértő élesebb köveket, amik alattomosan fúródtak bele a bőrébe.
Caramel láthatóan nem vette észre a másik fél beteges fixírozását, épp elég baja meggyűlt azzal, hogy folyamatosan majdnem orra bukdácsolt mert arca elé tartotta a kiterjesztett újságot, ami már rongyossá gyűrődött a hurkás ujjakban, ugyanis a folyamatos botladozás miatt mindig riadtan rámarkolt a vékony papirosra.
Másrészt pedig mindig megrázkódva hátra kapta a fejét mikor a dementor közelebb merészkedett hozzá.
Épp megint felszisszenve hátracsapta kobakját, mire fényes, kopasz fején vészesen megbillent az ocsmány kalapja, de így hogy végképp nem az úton tartotta szemét, egy eddigieknél is nagyobb kátyú kerülte el a figyelmét.
Lépett, márkáns csizmájának orra a rés peremére érkezett, ahol pedig vészesen megbillent, a férfi pedig előre imbolygó hatalmas pocakja miatt azonnal elvesztette az egyensúlyát, és szélmalomként kapálózó kezekkel esni kezdett előre.
Egyik kézfeje épp hogy időben kulcsolódott rá Sirius cellájának egyik rácsára, mire az keserves nyikorgással ugyan, de megtartotta a férfit, akinek másik kezében az újság a menetszél miatt recsegve, hajlongva tűrte a lapjait tépő menetszelet, majd mivel ugye az újságok általában ahogy ez a példány is, több rétegből álltak, felmondta a szolgálatot, és darabjaira csúszott szét.
A hatalmas papirosok hajlongva, ringatózva széledtek szét, végig siklottak a levegőben, fehér takarót biztosítva az árkokkal szabdalt sziklapadlónak.
Az egyik lap valamilyen sors akarta mágikus véletlen folytán pont akkor került a rácsoknak oldalnéző irányba, mikor Sirius cellája felé röpült, így egy könnyed libbenéssel bent tudta magát a férfinek fent tartott börtön szobában.
Még egy kicsit hullámzott a levegőben, majd egyenest megállapodott a térdeplő varázsló előtt, aki sebesen forgó íriszekkel követte végig a papiros útját.
Finoman rásimult a durva szikla kitüremkedésekre, így a lapon lévő kép és a benne lehozott cikk eléggé kacifántossá és nehezen olvashatóvá vált ahogy begyűrődött a résekbe.
Sirius sandán figyelgette az elé hullott, cifra betűkkel odakaristolt szalagcímet, majd tekintete tova siklott a bejegyzéshez csatolt mozgó képre.
Mikor felfogta mit lát rajta, azonnal meghűlt ereiben a vér, és miután aprólékosan végig vezette rajta tekintetét, első dolga az volt, hogy még mindig a döbbenet sokkja alatt állva a miniszterhez szóljon.
- E-elnézést Caramel miniszerelnök úr... - dadogta, miközben a meglepetés döbbenete zsibbadásként bizsergette végig minden izzó porcikáját.
Cornelius, aki eközben nyögdécselve és asszisztense nyakába csimpaszkodva, elnökhöz nagyon nem méltó szitokszavakat mormogva feltápászkodott, lekezelően a rab felé kapta vizenyős szemeit, és undorodva mérte végig a soványan, leharcoltan guggoló Siriust. Olyan mérhetetlen undor sugárzott mélyen ülő, ránccal keretezett szemeiből, mintha óriási szívességet tenne azzal, hogy figyelme egy ezred töredékét erre a korcsra pazarolja.
Nem méltatta válaszra, lekezelő, elhidegülő pillantással egy méltatlan "mi van"-t üzent szerencsétlen láncra vertnek, miközben orra egy gőgös fintorba zsugorodott, kezeivel porfoltokat paskolt magán, és nemlétező koszokat pöckölgetett féltett ingén.
Sirius már hozza szokott az ilyen bánásmódhoz, úgyhogy nem nagyon hatotta meg a testét felperzselő nézés keresztüze, ráadásul a képen látottak valahogy jobban lekötötték a figyelmét.
- Megtarthatom az újságot? - kérdezte, reszelős hangja erőtlenül szántotta végig a kihalt folyosót, miközben zakatoló agya végre feldobta a jó érvet a kérése mellett. - A... - makogta. - a keresztrejtvény miatt...
Hadovált, reszketve remélve hogy sikerül a hiú, lekezelő férfit meghatnia, de igazából az újság már azóta neki lett ítélve hogy az becsusszant a rácsok közt.
Hisz... a miniszter azok után hogy Siriushoz egy köpéssel is közelebb került tárgy, ahhoz neki már soha többé nem lesz gusztusa hozzányúlni.
Ezt ki is nyilvánította, méghozzá úgy hogy artikulátlanul morrant egyet amit tudjunk be egy "felőlem" feledtébb hanyag és lekezelő formájának, majd dörrenő léptekkel sietősen tova is állt, megereszkedett testalkatához képest meglepően gyorsan, vézna asszisztense nem győzött a nyomában loholni, a dementor pedig még egy ideig éhes pillantásokkal ostromolva Siriust, lucskos hullaszín kezével a rácsot cirógatva, vágyakozó, mélyről felbugyogó hörgéssel vizslatta a férfit.
Siriust azonban a pillanatban sem a világ legledegradálóbb bánásmódja és a lelkéért ácsingózó szörnyeteg sem érdekelte egy fikarcnyit sem.
Leszegte fejét, majd térdére helyezve egyensúlyát mindkét kezével szorosan felmarkolta az újságpapírt, amin időközben sötét foltok kezdtek terjedni, ahogy a padlón csordogáló, nem túl időjárás viszontagság ellen védő ablakon be-berobbanó esővíz martalék elkezdte eláztatni.
Csuklói remegtek, miközben a papiros nedves cuppanással elvált a földtől, és ő nem tudta hogy is kéne reagálnia arra a bizonyos cikkre, aminek kalligrafikus betűinek sorai közt cikáztak acélszürke szemei.
Gyorsan végig falta a nyúlfaroknyi olvasnivalót, mohón végigszántott íriszeivel a sorokon, de alig fogta fel mit olvas. Valami nyereményjátékról akadt szó benne, és az egyetlen sor, ami emberünk számára a legfontosabb volt, így szólt: ...a Weasley család és nevelt lányuk a fődíjból Egyiptomba utaztak meglátogatni a család nagybátyját, miközben boldogan nyilatkozta az örömtől magán kívűl lévő családfő és felesége, hogy így legalább még egy útat megspórolhatnak, és idén búcsút mondhatnak a használt tanszereknek is...
Mihelyst végzett, végre a képre függeszthette szemeit.
A fotót minden bizonnyal Egyiptomban lőtték.
A képen sárga dűnék sorakoztak a háttérben, és messze a távolban a három gízai piramis nyújtózott felfelé, fenséges csúcsukkal karcolva a zafírkék égboltot, amin a kép aranyló koronájaként virított legfelül a perzselő nap korongja.
Ám ami emberünk csaláncsípte vérkeringéshez hasonlóan felélénkült figyelmét magához vonzotta, az nem más volt, mint a cikkben emlegetett szerencsés család.
Igen. Pontosan az a család.
A család, amelyik idestova tizenhárom éve az ő lányának adott otthont, szeretetet, odaadást, nevelést, ételt és boldog gyermekkort... a család aki mindent megadott amit Siriusnak kellett volna.
Akihez Dumbledore azon a sorsdöntő éjszakán lerakta a pokrócban tekergőző Black lánykát, aki onnantól fogva édes tudatlanságban nevelkedhetett tizenegy évig, utána pedig szintén boldogan, csak épp a boldogsága gyarapodott azzal, hogy ki az apja, és hogy az a bizonyos apa mennyire megérdemli sanyarú sorsát.
A képen ott volt Arthur Weasley, kopaszodó de örök vidor apa, aki Sirius szerepében szambázott be csemetéje életébe, Molly, pufók és a maga alacsonyka, dundi módján gyönyörű, helyes szarkalábakkal a szeme sarkában a nő, aki szerethette hercegnőjét Sirius életének királynője helyett is, és megannyi a szapora Weasley család vérszerinti porontyából, akik megadták az egyetlent, amit viszont Sirius vagy Flora Black már sehogy sem tudott volna... szerető testvéreket.
A Weasley család, aki megélte Sirius helyett az életét.
Hogy ne érje szó a ház elejét... A férfi természetesen nem utálta, képtelen lett volna nem szívlelni a vidám, kissé elnincstelenedett famíliát (ugyebár a pénz nem minden, élő-illő példa erre Sirius esete, hisz hiába a Gringottsban fényűző Black hagyaték, láthatjuk hogy mégis egy szerény vagyonú kis tanyai család adózta meg a Flowernek kijáró szeretetet), hisz mégiscsak... a lány tragikus előtörténete ellenére, apai ágú mocskos származása miatt mindennél jobban szerették és mindent megadtak neki, amit csak tudtak, ha valamit nem, azt is gondoskodás és vidám emlékek formájában. Élő példa rá Arthur és Molly Weasley, hogy hájas pénztárca nélkül is lehet örömtelien nevelni gyermeket.
Ó... Sirius soha nem érzett egy leheletnyi haragot sem a család iránt...
Ő egyszerűen... féltékeny volt.
Megadatott nekik hogy egy olyan csodálatos leányt nevelhessenek fel, mint Flower Black. A lányt, akit neki kellett volna... csak ő szépen romba döntött egy apró hibával mindent az életében, és megfosztotta ettől a gyönyörtől szerelmét és önnön magát.
Sirius természetesen ebből adódóan saját bocsánatától is megfosztotta tulajdon személyét. De ez evidens volt számára.
De azért... még is keserűen elszorult a torka, gyászolva elszorult a szíve ha csak arra gondolt, hogyan dobta el magától a világ legszebb esélyét...
De hát pont ezért élteti a reményt nem?
Hogyha nem is teljesen, hisz ez egy helyrehozhatatlan hiba, de talán félig begyógyíthassa a sebet, amit saját életén ejtett... elég mély, de talán képes rá, hogy csúnya, de nem a múlt vérétől szivárgó heg lehessen.
Élteti a reményt, hogy egyszer kiszabadul innen, és... és megpróbál minél jobban beleágyazódni a lánya életébe... minél több boldog emléket gyűjteni vele, mielőtt...
Erre nem is gondolt, és még elmében sem mondta ki soha. Nem hagyhatta hogy ilyen keserű dolog tanyát verjen a reményében, és mint egy burjánzó, rákos daganat behálózza az egész elméjét, és minden boldog, megszőtt ábrándját megfojtsa, mint egy ördöghurok.
Gondolt minderre, miközben hátra ült, csontos hátát ismét a falnak vetette, és jobb kezének ujjbegyét a család közepén telifogas vigyort villantó lány orcájára helyezze azt, és megcirógassa.
De ugye ez egy mágikus újság, és a varázsvilágban megvan a képeknek az a huncut szokása ugyebár, hogy mozognak...
S pont mikor Sirius könnybe lábadt szeme megállapodott a lány lebarnult arcocskáján, borzas haján amit szétcsúszott kontyba tekert, akkor Flower felemelte kezét, és egyenest a férfi vágytól káprázó szemén át a lelke legeslegmélyebb bugyrának legeldugodtabb fiókjának legsötétebb sarkába is belebámult és integetni kezdett, nyilván a kamerának, de abban a pillanatban olyan volt, mintha a raboskodó varázslónak intézte volna a helyes kis gesztust.
Sirius szíve elszorult, és érezte hogy valami fojtogatva felkapaszkodik összefacsaródott torkán, méghozzá a zokogás.
Kézségesen utat engedett neki, és szipogva hajtotta gyötört fejét a papírra és vihánc, csibész félmosolyú lányának fejét sós könnyekkel áztatta el. Tizenhárom év alatt csodálatos, igazi kis kisasszonnyá cseperedett ez az élet ajándéka leányzó...
Ő biztos sok képen láthatta már az ő mocskos rácsok mögül acsargó arcát, de Siriusról tudni illik, hogy kölcsönösen ez nem volt igaz.
Ő talán egy-két képet tartott tudatában egyetlen szem csemetéjéről, amin mindegyszálig egy takaróba bugyolált kis rugdalózó gézengúz volt...
Élete folyamán ez volt az első fotó, amit év edzette, felcseperedett gyermekéről látott.
És csak egy ilyen kép tudta igazán éreztetni Siriussal, mit hagyott ki, miről mondott le azon az éjszakán mikor abba a szörnyű vétek csapdába esett. Hogy mit veszített. Mit hagyott kicsúszni a markából, milyen lehetőség csírákat fojtott meg kegyetlenül.
Most úgy igazán pofon csapta a felismerés, hogy elveszítette a lányát bizonyos értelemben.
Nem tudta felnevelni.
Annyira így nem is számít a lányának.
Rendben, a vér hozzá köti...
De fogta a kezét mikor járni tanult?
Az ő vállán sírt mikor bánat érte?
Ő támogatta végig az élet útján?
Ő ült mellette mikor tavaly a Voldemorttal vívott harc után felriadt a gyengélkedőn?
Nem, nem, nem és nem...
Ő ezeket a lehetőségeket egy éj leforgása alatt elhajította...
A fájdalom, a rádöbbenés fájdalma még hatalmasabbá hasította a férfi szívén a veszteség sebét, miközben ő könny áztatta arcát elemelte a papírról, ami már tocsogott a könnyektől, de pajkos arcú porontya még így elfojt arccal és hullámos alakkal is szépen mutatott.
Végtelenségig eltudta volna nézni ahogy a kislány újra és újra a feje felé emeli a kezét és integetni kezd, habár kicsit homályosan, hisz a szemét könnyfátyol fedte.
Ám valami mégis kizökkentette a meredt bambulásból.
Épp csak egy pillanatra tévedtek arra a fémszínű íriszek, de azonnal elkerekedve megállapodtak rajta.
A lány vállát egy langaléta, nyakigláb fiú karolta át, akinek a vállán egy vén patkány ült, annak kopaszodó hátán és fénytelen szemén már eléggé visszaköszöntek az öregedés jelei...
Ám Siriusnak éles szeme volt.
A lomhán mocorgó patkánynak ismerős, méz és piszokszőke, bozontos szőre volt, mint egykori barátjának egyéni lobonca, mintha a fiú Peter hajáról mintázott parókát, vagy egyenest a skalpját viselte volna a vállán, mert a rágcsáló szőre a megtévesztésig ugyanolyan volt mint Petigrew srác hajzata.
Ám a végső letaglózás csak akkor következett be, mikor Sirius szórakozottan az állat mancsára nézett, aprót viccelődve, hogy micsoda sorsfintor, hisz Peter Petigrew animágus alakja ráadásul patkány...
És akkor meglátta.
A patkány egyik ujja hiányzott. Pontosan azon a mancsán.
Sirius érezte, hogy a jeges félelem álnok csúszómászóként indul ki a feje búbjából és kellemetlen hidegrázással az egész testén, egészen elnyújtózva a lábujjáig. Minden porcikájába bekúszott a sokk, mintha valaki egy nyúlós anyagú de jéghideg valamivel öntötte volna nyakon.
Tudta, hogy a gazember életben van, hogy menekült meg azon az estén...
Természetesen feltett szándéka volt, ha egyszer kiszabadul innen, megkeresi, és visszavonhatatlan büntetést mér rá, amiért ő egy visszavonhatatlan katasztrófát okozott az árulásával...
De ezt lehetőleg úgy akarta elintézni, hogy a lányát kihagyja belőle.
Peter nagyon veszélyes ember volt, és Siriusnak nem fűlött a foga hozzá, hogy belemártsa a lányt, mert ki tudja mire képes Féregfark, hogyha az életét menti. Ha képes volt James és Lily Pottert elárulni a Sötét Nagyúrnak, nincs kizárva hogy Flowert is bántaná hogy...
Ebbe soha nem is mert belegondolni, egészen idáig, hiszen könyörgöm...
Petigrew a lány közvetlen közelében él, bármikor árthat neki, és Flower még csak nem is sejt semmit...
Sirius nem tudta hogy tehetetlenségében hisztérikusan nevessen, van üvöltsön mint a ketrecbe zárt medve, igazából nyugodt szívvel megtehette, az Azkabanban mindkét tevékenység mindennaposnak számított a tébolyult foglyok körében.
Végül két keze görcsös ökölbe rándult, majd szorgos ujjmunkával egy undok galacsinba gyúrta az újságot.
- A FENÉBE IS! - kiáltotta tehetetlen haraggal lángolva rácsok mögött sínylődő szívében, miközben vérszemet kapva nem is nézte hova hajítja, de karja meglendült és elhajította a cikket, rajta azzal az aljas kis patkánnyal. Hatalmas pánikja közepette meg is feledkezett a lánykáról, aki ez előbb angyali mosolyával integett neki.
Lefoglalta tehetetlen haragja, és a szívét marcangoló félelem.
Az alaktalan fehér papírlabda ki suhant két rács között, átszelte a rövid két métert a két szemközti cella között, s egyenest annak a dementornak a fejének pattant neki, amelyik épp hullámzó ringással ingázott Sirius és Kupor rabszobája között, kiből érdemes jobbat lakmározni (igen, Kupor Sirius Black tébolyult szemközti szomszédja, de ez nem jelenti azt, hogy ő nem boldog, sőt, emberünk után ő második legéletkedvel telibb fogoly az Azkabanban, csak ő éppen azért mert hisztérikus nevetéssel felidézi minden eddigi gyilkosságát vagy tervezget hogy a jövőbe kinek az életét ontja ki. Igen. Nem kell azért mindenkit sajnálni az azkabani sorsa miatt. Ezáltal ő is közkedvelt csemege volt a lélek szipolyozó bestiák körében...).
A galacsin halk toppantással legördült a szörny nem is puha nem is kemény, nyálka anyagú csuklyájáról, majd lezuhanva az árkos, bütykös padlózatra, ártatlanul tovább gurult, hogy aztán egy nedves sarokba majd oda rohadjon, a többi néhai kacathoz hasonlóan.
A szörnyeteg felháborodott hörgést hallatott, ami olyan volt mintha valaki rekedten próbálna ordítani, és a levegő menten fagyosabb lett, a környező cellákban minden fogolynak hirtelen égtelen rossz kedve kerekedett, mint mindig amikor egy felbőszült vagy éhes dementor ténfereg el mellettük.
Siriuson és a valami agygyilkolóan hamisan dúdoló Kuporon kívűl minden rab megborzongva húzódott a cellája másik sarkába.
A szörny lassan hátracsavarta rothadó lyuktól bűzölgő arcát, csuklyája alól kivillant mocsárzöld bőre, ami cafatokban lógott bele szájként szolgáló üregébe.
Lassan, kígyózó mozgással követte elasztikus, nyúlánk testének minden másik része, miközben folyamatosan fütyülve gonosz horrogását, lassan közelebb sodródott Siriushoz, kezével, hosszú, hegyes ujjaival megcsipkedve egy rácsot, ezzel a pimasz gesztussal tudakolva a férfit, hogy ez a fejbe dobós felhívás milyen célra szolgált.
Éhes morgását hallva, nem nehéz következtetni hogy ő a lakoma önként felajánlását remélte. Borzalmas, de nem túl buta teremtmény, sajnos ezt bizony meg kell hagyni...
Sirius lelkében azonban most dühödt tornádóként tombolt a harag, és a pánik szele sugárzott a férfi minden porcikájából.
Ajkait úgy egymásnak préselte, hogy egész arca eltorzult, és olyan szaporán szedte a levegőt, mint egy felidegesített bika, aki pillanatokon belül halálos rohamot indít a matador felé. A mellkasa hullámzott mint a vihartól zabos tenger habjai.
Keze annyira ökölbe szorult, hogy körmei félhold alakú sebeket vájtak tenyerébe.
Fújtatva felemelte tikkelő szemét, és kirívó pillantását dühödt hümmögéssel a dementoréba fújta, valahogy úgy a csuklyája pereme felé küldve az acsargó tekintetet, tudni illik a dementoroknak ugyebár csak egy hatalmas üregszerű szájuk van, szemük pedig senki se tudja van-e, mert aki eddig látott dementor arcot, akinek ez a bestia levette a köpenyege tetejét, az már nem nagyon tud mesélni róla... sőt, az legjobb esetben sem tudna semmiről sem már mesélni.
Kihívóan felhúzta a jobb szemöldökét, egy flegma grimasszal ingerelte a szörnyet, megvetően ráncolt szemhéja azt üzente "na mire vársz te alávaló mocsok? Egyél ha tudsz!". Hősiesen tűrte a bestia jelenléte miatti jeges elkeseredést ami a szívében mocorgott kelletlen-kellemetlen.
Lehet mi elsőre nem, de a fejével arcátlanul (szó szerint) közelebb hajolgató szörny megértette, mit akar Sirius vakmerő bátorsága, felelőtlen cukkolása jelenteni.
A bestia abba hagyta az ingerült suhogást, helyette a hangja halkabb lett, olyan mintha egy asztmás ember próbálná halkabbá fojtani nehéz lélegzet vételét, majd fejét ingatva elhátrált a rácstól, fejét oldalra fordítva méltóságteljes suhanással megindult a folyosón, és lemondóan keresett más uzsonnát magának.
Túlvilági suttogása sokáig elviszhangzott még hozzájuk.
S hogy miért viselkedett magához képest felismerhetetlen alázattal ez az emlék-pióca?
Megértette, hogy hiába Sirius a legízletesebb forrás számára, a rab szívében most olyan negatív letargia tombol, hogy úgyse tudna most jót lakmározni belőle.
Úgy is később vissza kóborol ide.
Sirius eszelősen rágcsálva szalma száraz ajkait, nézett leplezetlen undorral a bestia után.
- Rohadvány egy népség mi? - hallott meg éles tónusú, reszelős hangot, ami hajdan selymes volt, már-már kisfiúsan fiatalos mikor a tulajdonos ide került, de mára a sok eszelős kacajtól olyan lett mint egy keselyű élces vijjogása. A kihalt folyosó kétszeresére erősítette a hangot, így az hatalmas késként szabdalta meg a kihalt folyosó majdnem-csendjét, még a vihar ütemes moraját is túlharsogva.
Sirius sosem kedvelte Kuport, de tisztában volt vele milyen bűnőknek köszönhette hogy itt van. És Sirius sose akart más rabokkal bajszot akasztani, főleg a Kupor félékkel, mert ha ne adj isten valaha kikerülnek, ezek aztán kimerítik a bosszú fogalmát minden szempontból, és mivel Flower a világon az egyetlen hozzá tartozó, egy-egy azkabani vetélytársa minden bizonnyal a szabadulása után a lányt keresné föl. Persze az Azkabanból eddig ritkán, ha ötven évente egyszer-kétszer megszöktek, de Kupor őrült s egyben zseni, úgyhogy Sirius vele különösen elővigyázatos. Már meg is hallgatott párat a férfi szökési terveiből, és be kellett hogy vallja, működőképes agytekervényei vannak a fickónak. Habár, annyira nem kellett tartania tőle, hisz Kupor az ő bűnéről is annyit tudott mint a világon bárki más, és Kupor tisztelte a mocskos tettét, amiért nem is őt kellett volna... az ő hibája, ez igaz, de ő soha nem gyilkolt szándékosan.
De azért fő az óvatosság és a béke tartás az ilyen eszelősökkel.
Ezért béketartóan, illedelmesen bólogatva a szembe szomszédja felé fordult, és hetykén kipöccintett egy koszos tincset az arcából, és szórakozottan a sápadt, markáns arcú, zilált gesztenye barna hajú férfire nézve.
Csak végig hallgatja, s ennyi. Csak szépen, csendben bólintva végig hallgatja... ja és kerüli a tekintetét. Kupor véreres rángó szeme nem éppen szívmelengető látvány tudott lenni.
- Bezzeg ha animágus lennék! Nem hogy nem kóstolgatnának többet ezek a szemétládák, de meg is szöknék innen! - váltott át nyájasból égtelen haragra (Kupor hírhedt volt a könnyed hangulatingadozásai miatt is, úgy váltott mézes-mázas kedvességből égtelen dühöngésre, mint a gyalogos lámpa zöldről pirosra. ), felemelte koszos kézfejét és akkorát sózott az egyik rácsra, hogy utána egy nagy, vörös sáv keletkezett a tenyerén. Kupornak mondjuk mindegy, neki voltak csúnya hegen a fején mikor nevetve a sziklába fejelt, vagy beszakadt, véres körmei, mikor eszelős vinnyogással a falat kaparta.
Siriust azonban legkevésbé sem a bolond szomszédja magabántó következményei érdekelték.
Valami megfogta a férfi szavaiban, valami elhangzott, ami bogarat ültetett a fülébe, és úgy befészkelte magát Sirius gondolataiba, mint egy nagyon erős gyökerekkel megáldott gyom.
Kétkedve felhúzta bal szemöldökét, és közelebb sántikált a rácsokhoz, amennyire a láncok engedték, épp hogy rá tudott markolni az egyik vasrúdra, tenyere égtelenül viszketni kezdett a lemáló rozsda miatt, karján az izmok pedig szálkásra feszültek a láncok miatt, amik ellenállóan vissza akarták tartani.
Fejét oldalra billentve méltatlanul fürkészte Kupor bárgyú félmosolyát.
- Miket beszélsz? - nyitotta ki sebhelyes ajkait Sirius, akinek hirtelen teste minden szegletét kíváncsiság kezdte perzselni.
- Én? - vihogott fél Kupor miközben rángó vállal a mellkasára mutatott. Sirius alig láthatóan megforgatta a szemeit, egy pillanatra elszakítva pillantását az őrülten kuncogó félről. Ki más? - Azt, drága Black, hogyha animágus lennék, könnyűszerrel kiszöknék innen! - emelte fel a hangját, mire az élces kiáltása csúnyán végig dübörgött vad mén módjára a cellák között.
- De hát hogyan? Mi van a dementorokkal? Csapatostul rohannának le...- faggatta hitetlenkedve Sirius, akit nagyon felcsigázott a lehetőség felgyúló kis lángja.
- Jaaaaj - hördült fel Kupor, majd kezével nevetséges kapálózásba kezdett feje körül, mintha legyeket hesegetne. - Szerinted mi az aszott béka csonkért látsz ennyi madarat, macskát és néha lefogyott kutyát randomosan elrepülni vagy elosonni a folyosón? A dementorok nem érzékelik az állatokat, barátom! Gondolkozz már! - nyögött fel megmarkolva a rácsot, és úgy hintázva rajta, mint egy kisgyerek. - Szerinteeeed - nyújtott el a végét vinnyogva. - egy ilyen szigeten, ahol semmi élelem nincs állatoknak, és az időjárás és más körülmények miatt egy hónapon van heten belül kimúlnának a francba, mit keresne ennyi állat? Drága Sirius, ezek mint minisztériumi besúgók vagy újság írók! Kicsit sem gyanús neked az a girhes macska a sarokban, amelyik már tíz perce csak ott ül és ránk hegyezi a fülét? - biccentett balra Kupor, és az egyik falbeli bemélyedésben tényleg ott meresztette rájuk keskeny pupillájú, hipnotizáló tekintetét egy cirmos példány, és végképp elárulta őt, hogy miután a két férfi feléje fordult, meghökkenve kilőtt a rejtekhelyéből, és a másik irányba sprintelt el. - Látod? - mordult fel Kupor, úgy bámulva a macska után, mint egy láncra vert házörző eb, ami legszívesebben megkergetné, majd ketté harapná az állatot. És valamennyire ezt a hasonlatot szó szerint is vehetjük. - Mind a politikusok emberei. Vagy az újságoké. - legyintett feléjük, majd valami nagyon gusztustalant mutatott be egy vörösbegynek ami elszállt a cellája előtt. - Mind azok! - zsörtölődött. - Na persze kivéve a doxikat és az ágyi poloskákat! Bár ki tudja... ezentúl mindet ketté harapom, hátha sikerül megölnöm egy minisztériumi kopót! - aztán csúnya vihorászásba kezdett, Sirius gyomra pedig menten felkavarodott. Remélte hogy ez nem azt jelentette hogy a férfi eddig is sportot űzött az undok kártevők nyamnyogásából, és csak félre értette Kuport. Habár sose lehet tudni.
Eközben Kupor a földre köpött.
Sirius megborzongott, de rögtön utána a szíve megremegett a vágytól és a remény egészen közeli gondolatától. Lehetséges volna...? Tizenhárom évig ott volt a lehetőség, de ő csak most vesz tudomást róla?
Sirius ugyanis animágus volt. Egy fekete kutyává tudott átváltozni.
Ismerős, nemde?
Az animágus tudománya pedig Kupor állítása szerint egy reményteli lehetőség kapuját kezdte nyitogatni előtte.
A szíve hevesebben vert mint eddig valaha. Leverte a veríték, és remegett a gondolat gyönyörétől, hogy esetleg talált megoldást a raboskodása véget vetésére. Esélyt kapott hogy visszataláljon a lányához....
- Gondolj bele Sirius! - sóhajtott szenvedélyesen Kupor, miközben olyan hisztis toporgásba kezdett, mint egy kisgyerek akit sarokba állítottak, láncai pedig engedelmes csörgéssel kísérték a durva sziklapadlón toporgó talpának csattogását. - Már rég azon a hajón lehetnék mint egy ártatlan kóbor madár vagy ilyesmi, ehelyett pedig itt rohadok amíg a csoda meg nem segít! - Black erre azonnal felkapta a fejét, és tudás éhesen, faggató fürkészéssel még közelebb hajolt, orra hegye finoman súrolta a rácsokat, a hideg rozsdás rudak kellemetlenül csikarták a bőrét.
Érezte hogy a szíve már annyira hevesen ver, hogy az már fáj, és mindjárt szerte pukkan.
A gondolatok örvénye kegyetlenül kezdett felhabarodni benne.
- Milyen hajóról hadoválsz? - förmedt rá a kelleténél durvább stílusban a szembeszomszédjára, de nem tehetett róla, a lehetőségtől izzó vére hajtotta mint motort a benzin.
Kupor olyan szemrehányóan mérte végig Siriust, mintha szavai a világ letermészetesebb, legmagától értetődőbb dolgok lennének.
- Amivel a miniszter érkezett! - legyintett Black felé. - Fontos rakomány volt rajta, dementorok száza van a fedélzeten, amit nem mertek hop-porral elhozni, ezért az a gyagyás főgóré felügyelte, de persze a tengeribeteg puhány már kandallón keresztül megy vissza... - rötyögött gonoszan saját sértegetésén.
Ám Siriust abban a pillanatban az ócska zokszavak érdekelték a legkevésbé.
Eszelős, veszélyes és nagyon élet képtelen terv állt össze a fejében.
Több szempontból is gyerekcipőben járó módszerről van szó, hisz amíg a legéletképesebb szökési tervek is hónapok alatt kovácsolódtak meg a férfi fejében, s még úgyse váltak be a gyakorlati részén, ez csak egy heves vágytól felgyúló remény egy működés képtelen elmélet iránt, amit csupán felizgatott agya szüleményeként jött létre.
- Honnan tudod ezt? - faggatta Kuport, de egyáltalán nem azért mert nem hitt neki, hisz minden vágya az volt hogy a rabtársának igaza legyen, csupán megerősítést várt, hogy még több reményt táplálhasson a megtudottak haszna iránt. Hogy még biztosabb legyen őrületes elhatározásában.
A férfi egyre jobban izzott a tettvágytól.
- Mikor indul vissza a hajó? - kérdezte a lehető legnyugodtabb hangján, kissé egy nemtörődöm flegmaságot belevinni mimikájába, mert azért elárulni sem akarta magát. Habár ez mind nehezére esett, hisz a hangszálai remegtek a lángoló izgalomtól.
- Öt-hét perce hagyhatta el a kikötőt, ha jól látom az ablakból.... - fordult torz grimasszal a csöppnyi lyuk felé amit az Azkabanban ablaknak definiáltak, és arc ráncokat tódító hunyorgással pillantgatott ki a résen, ahonnan fütyülve csörtetett be a jeges szél.
Sirius itt abba is hagyta a faggatózást, néma, hallgatag szoborrá dermedt.
Nem volt sok ideje vacilálni, habár szörnyen kockázatos és egyáltalán nem biztos terv volt az, amit az eddigi szervezett, csavaros szökési kísérelésekkel ellentétben egy röpke párbeszéd alatt eszelt ki. Mondjuk mentségére szóljon, három kerek perce ha tudja, hogyan tudná a legveszélyesebb őröket, a dementorokat kijátszani...
Merlin szakálla, ha tudta volna hogy animágusként ha nem is százra de jelentős százalékre megemeli a szabadulási esélyeit.... majdnem üvöltve nevetett fel azon, hogy a Kuporral lefolytatott beszélgetések során ez egyszer sem került szóba a tizenhárom év alatt, pedig tényleg csak egy kicsit túlozva, ez egy sorsfordító tudás morzsa. Ez a kulcs, a sanyarú sors lakatjának oldásához.
Egek... Sirius szinte beleszédült a tudatba, hány éve szabad lenne, ha ezt tudta volna...
Megrázta a fejét.
Ami késik nem múlik....
Kivéve ha hagyja. A hajó nem jár még túl messze, de elúszik nélküle, ha nem cselekszik.
Lehet, sőt szinte biztos hogy nem sikerül. De ha igen? Mit veszíthet?
Flowert pedig... könyörgöm, veszély fenyegeti, nem is kérdés, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, ez alap, ha a lány épségéről van szó...
A férfi nem is értette mit habozik még.
Itt az idő... ha nem próbálja meg, nem is sikerülhet szabadulni....
Így hát elszántan behunyta szemeit.
Muszáj megpróbálni a rizikó ellenére. Tudta, ha kiderül hogy animágus, ezt a módszert nem használhatja többet, sőt, talán olyan szigorú őrizetet kap, hogy soha többé nem adatik meg az esély a szabadulásra. De a lányáért minden kockázat megéri, főleg hogy most veszélyben van... a tudta nélkül.
Sirius döntött.
Így történt hát, hogy a férfi erősen koncentrálva lehajolt, nagyon erőlködötten behunyta a szemét, és minden izmát megfeszítette, hisz régen csinálta már...
Miközben görnyedt egyre összébb, kezein fekete szőr serkent ki, ahogy a hátán is, arcából egy kutya pofája nyúlt ki, összébb ment és pár pillanat múlva markai már mancsként, de földet fogtak. Megrázkódott, és legszívesebben meglengette volna lompos farkát, de most nem volt ideje szokni az eb létet, nem volt halogatni való ideje.
Könnyedén felemelte lábát, amin alapjáraton könnyedén lecsúszott volna a vaskarika ami a csuklójához rögzítette a láncait, de lefogyva még a lábához sem ért a felülete, olyannyira betegesen csont alkatúra sikerült csiszolódnia a börtönben.
Kiemelte mindkét lábát, majd egy ugrással a hátsó lábait is kirángatta a lánckupacból, ami azonnal összecsuklott, hisz már nem volt kit tartania. Mancsa puhán csattant a kövön, miközben gyorsan odasurrant a rácsokhoz.
Fejét átbújtatta a két rács között, ezután jött a neheze.
Előrébb lépett, és a hátsó lábai szorgos teperésével elkezdte átpréselni a mellkasát, ami rémisztő, nem azért nem ment át könnyen mert nagydarab állatról beszélünk, hanem a kiálló csontok könnyen megakadtak...
Fájdalmasan végig súrlódott a kutya mellső teste a cella rudakon, amik gonoszan tartották magukat, így még a levegő is kifutott szegényből.
De aztán végre átcsusszant, keskeny hátsó része pedig meg se kottyanva kúszott utána. Azok épphogy cirógatták a vasrácsokat.
Miután a neheze megvolt, a kutya sajgó mellkassal, de őrült tempóban megindult, rohant végig a folyosón, izgatott lábainak csattogására sok fogoly felkapta a fejét, de egyiket sem különösebben érdekelte. Hozzá szoktak már a random állatok ténfergéséhez a folyosón.
A kutya kajla füleihez egyedül Kupor döbbent kiáltozása hatolt el, aki hisztérikus visítással konstatálta hogy mire visszafordult, Siriusnak hűlt helye sem volt.
De a férfit nem érdekelte, annál jobban szedte a lábát.
Tudta, hogy azért az Azkaban mágikus riasztó rendszere már jó ideje pörög, s kis idő múlva dementorok száza árasztják majd el a folyosót, ő után keresve. De ha Kupor igazat beszélt, sikerül észrevétlenül elsurrania kutyaként a borzalmas őrök mellett is, anélkül hogy azok észlelnék a jelenlétét.
Ezért még jobban loholni kezdett, fekete kutya teste kecsesen nyúlt és húzódott össze, és a szökés vágyától heves rohanás miatt megfeszültek a rég nem használt szálkás izmok, amiket a kviddics gyúrt rá, de a börtön nem tudott leolvasztani.
A folyosó végén egy korhadó ajtó állta útját, amit Sirius tudta, hogy az erkélyekre vezet, egy keskeny kőpárkányra, ami minden emeletnél körbe futja a robosztus épület hosszú alakját.
Sirius cellája nagyon magason volt, és a jéghideg tengerbe igyekezte belevetni magát, de hát ez az egyetlen reménye a szökésre, és élt ő már túl nagyobb, rosszabb körülmények közti ugrást is. Ráadásul Flowerért akár egy lávatengert is megugrott volna.
Pár utolsó, nagy ugrással , hasa alatt elsuhanó árkokkal majdnem ott termett az ajtónál, amikor hirtelen feketévé vált előtte a látómezeje, és egy álnok árny lebegett be útjába hörgő akadályként.
Egy dementor hussant be a lépcsőházból nedves, fényes, szaporán mozgó kutyaorra elé.
Sirius riadta lefékezett, puha mancsáról egy nagy adag bőrt dörzsölt le a durva kő. Füleit halkan nyüsszenve lelapította, lompos farka pedig a kutyák tipikus félő pozíciót vette fel, bekunkorodott a bordáktól cifra hasa alá.
Már érezte is, ahogy a kedv lombozó hidegség lassan, mint a koktélban olvadó jégkocka, átjárja kócos bundával fedett vékony testét.
Félve felsandított a csuklyás rémre.
Hátán hatalmas bozótban meredtek felfelé a fekete kóccsomók, a torkában pedig halk morajjal bugyborékolt egy reszketeg, félős, halk morranás.
Térdei lassacskán meg-megbicsaklottak.
Annyira megriadt a hirtelen orcája elé penderülő bestiától, hogy el is felejtette Kupor állítását az animágusság előnyeiről.
Csak állt dermedten, és várta, mikor érzi meg nyakán azokat a hullahideg, cafatos kezeket, mikor jut be érzékeny orrába a lény arcán tátongó lyukból áradó rothadásszag.
Várt.
Ám a dementor dühödt sziszegésén kívül más kellemetlen dolog nem érte a szökevényt.
A lebegő rém egyenest előre szegezte varangyzöld fejét, ami körül kísértetiesen lebegett a fekete ruha, és meg is lódult.
Hideg köpenyének kis fecnijei végig súrolták a kutya tarkóját és gerincének kiálló vonalát, amibe az állat keservesen nyüszögve reagált. Ahogy a lény egy kis felülete is hozzá ért, a keserves reménytelenség kétszer olyan erősen járta át hevesen zakatoló szívét.
De a dementor ezek után hátra sem fordult, acsargó horkantással suhant a cella felé, amiben annak a kutyának kellett volna láncra verve ücsörögnie, akit a szörny most futni hagy.
Sirius szemei, fogyott arca gödréből ha lehet még jobban kigúvadtak, és egy jó fél percig csak zaklatott szuszogással igyekezett csillapítani zabolátlan szívének dob pergéshez hasonló ritmusát lejjebb vinni.
Aztán hirtelen a gonosz, jeges érzés helyét egy meleg, megnyugtató vigasz vette át: a megkönnyebbülés.
Kupornak igaza van.
A dementorok még csak nem is gyanítanak semmit.
Sirius útja szabad a kislánya felé.
Tizenhárom éve először színtiszta örömében zokogott fel, ami kutya mivolta miatt csuklás szerű krahácsolásnak felelt meg.
Hiába nézett ki patkánymérget belakomázott kóbor párának, belülről majd szétrepesztette keblét a boldogság.
Amitől menten újra erőre kaptak lábai.
Magabiztosan farkas avagy eb szemet nézett a párkányra vezető ajtóval.
Aztán neki futott, és teljes erejéből elrántotta a fejét oldalra, így válla csúnya csattanással a deszka lapoknak csapódott, miközben mancsai és körmei dobhártyaszaggató csikorgással szántották fel a nedves követ.
A víztől és az időjárás egyéb zord viszontagságaitól szanaszét korhadt falap azonnal engedett az erőszakos rohamnak.
Sirius füle mellett jót ígérő reccsenés hangzott el, majd érezte a szőrébe repkedő és orrát csikiző, szétrobbanó szálkákat, és azt, hogy a vállának nyomódó deszka azonnal enged, és kibicsaklik helyéről.
A kutya teste siklott is tovább az ajtó nyílása alatt becsorgó víztől, ami szürkés tócsát teremtett alatta, amibe elhalványulva merültek bele ujjai, és fel is fröccsent, mikor a fürge kutya test végig szánkázott rajta.
Sirius hasa csuromvíz lett, de ez csak az előétel volt.
Mikor át törte az ajtót, megcsapta arcát a kint tomboló szél, amitől azért adott egy kis védelmet a szánalmas fal, de így gátolatlanul tépett bele szerencsétlen állat pofájába. A szőr azonnal a kutya értelmes, nagy, fémszürke szemeibe csapódott, és az ápolatlan, nemezes kócok sajnos úgy szúrtak, hogy Sirius kénytelen volt egy pillanatra behunyni váladékozó íriszeit, miközben a kint tomboló zivatar azonnal elérte testét, átcsorgott a szőrén és azonnal lehűtötte a vézna végtagokat.
Egy pillanat alatt az egész kutya olyan lett, mint egy használt törölköző, vizet lehetett volna facsarni szőréből, és testén is versenyt futottak a jeges cseppek, könnyen megülve a csontok miatt üreges hajlatokba, így Sirius mégjobban vacogott.
Megrázta fejét, mire körülötte mindenre víz fröccsent nedves pofaszőrzetéből. Füle hegye máris zsibbadni kezdett a fagyos víztől és azt tépő haragos széltől.
Kinyitotta szemeit.
Rég nem látta már így a világot.
Rácsok nem szabdalták szét szürkén látómezejét és nem is egy kis ablakon kellett pipiskedve kidugnia az orrát.
Most az áporodott levegő helyett habár torokmardosóan hideg, de friss oxigén töltötte be tüdejét.
Hirtelen bármire képesnek érezte magát, ahogy a körülötte tomboló tenger alacsonyan csapdosta fel piszkoszsürke, habos hullámjait az Azkaban falán, mintha tehetetlen haragukban verdesnék az épület tövét, amiért nem tudnak felérni a férfihez.
Előtte az acélszín egen felhők villámoktól cikcakkos dühének netovábbja fojt, és néha a dörrenés olyan hangosnak bizonyult óvó falak nélkül, hogy Sirius néha belerezzent és nyüsszent a csúnya vihar dulakodó sikoltásaiba, ezért sokszor kapta le a fejét egy szenvedő vicsorral, és addig tanulmányozta az ujjai alatt gurgulázó kavicsokat, még a fájdalmas, nemhogy érzékeny kutya füleknek hang okozta fül-sérv elmúlt.
De mikor fel, majd kissé oldalra szegte a fejét, meglátta a reményét siklani a vízen. Az minden égtelen égi durranást feledtetett vele.
Egy hatalmas, robosztus gőzhajó, aminek dagadt, páncéltól vaskos teste úgy hasította a vad habokat mint kés a vajat, pöfékelő, henger kéményeiből undok, szutykos füstöt köhögött fel, és megannyi kötél lógott róla be a vízbe, amikhez rögzítve hozták a nagyobb szállítmányokat. A barna hurkok ernyedten engedték hogy a feldúlt hullámok ide-oda dobálják őket.
Habár a hajót a férfi még utol tudta érni, hamar meg kellett lódulnia, mert robosztus alakja ellenére a jármű fokozatosan gyorsult a horizont felé.
Siriusban tudatosult, hogy nincs ideje lazsálni. Most vagy soha. Flowerért.
Félt az ugrástól, tartott a becsapódástól, és természetesen a hullámok sem tűntek barátságos pónilovaknak amik kézségesen elhordozzák őt a hajóig.
Tudta hogy szörnyű munka lesz átszelni betegesen vékonyka testével a borzalmasan erősen dobáló áramlatokat. De a lányáért bármivel képes lett volna birokra kelni.
Ezért minden kétséget kegyetlenül kiszelektált szívéből, és lábait futásra bírta.
Az izmos végtagok engedelmesen elemelkedtek a földről, majd szelték a levegőt, és csattantak, megannyi törmeléket röpítve a levegőbe.
Aztán újra és újra.
Olyan gyors sprintelésbe kezdett, hogy esélye sem legyen időben lassítani, meggondolni magát.
Futott, loholt, a tenger és az ég egy szürke maszattá mosódott össze, mint a festékre öntött víz.
Az árkokat és kitüremkedéseket könnyűszerrel átugrotta hátsólábai lendületes taposásával, majd megnyúlt teste a végén olyan gyorsan süvített, hogy hegyes szemfogairól a bőrt fel is húzta a menetszél, fülei csattogva verdesték kobakja tetejét.
Futott, addig amíg a kőerkély pereméhez nem érkezett.
A szíve kihagyott egy ütemet, mikor becsapta lábait maga alá, hátsó végtagjaival elrúgta magát, mancsait pedig előre lendítette.
Ugrott.
Hátulsó talppárnái végül végleg elcuppantak a talajtól, a hideg levegőbe került az egész teste, amitől azonnal felhabarodott a férfi gyomra, pedig ma csak egy korty vizet tudott gyomrában. A bizonytalan súlytalanságtól úgy liftezett a gyomra, mintha lenyelt volna egy artistát.
Suhant, a levegő csintalanul borzolta szőrét.
Aztán mikor végig írta kecses teste a lendület ívét, egy meglepett szűköléssel konstatálta, hogy lábai szépen lassan lefelé fordultak, teste pedig követi karmait, amik vészesen mutattak a tajtékzó víz felé.
Nem volt megállás.
Meggátolhatatlanul zuhanni kezdett az örvénylő hullámok felé.
Zuhant, zuhant, az alatta tekergő szürke habok egyre nagyobb felületben özönlötték el látóterét, miközben a dementorok furcsállkodva közelebb suhantak, mert ilyen merész állat azért még nekik is gyanús, de a kutya olyan gyorsan esett lefelé, hogy esélyük sem volt egy tizedmásodpercnél jobban megfigyelni.
Zuhant. Alig öt méter választotta el a víztől, ezért riadt vakkantást eresztett útjára hosszúkás szájából.
Négy méter, szeme sarkába újabb adag váladék gyűlt össze a menetszél hideg csípésétől.
Három méter, fülei úgy csattogtak feje körül, mint az ostorok.
Két méter, a sebessége olyan nagy volt, hogy azt hitte a bőr szőröstül tépődik le róla.
Egy méter, Sirius hatalmas nyüsszenéssel összezárta szemhéjait a csapódás tompítására, olyan szorosan, mintha soha nem lettek volna kinyitva, összegyógyult szemhéjakkal jött volna világra.
És a kutya elérte a vizet.
Mancsaiba szúró fájdalom hasított, és érezte az azok által keltett jeges hideg cseppeket a bundáján, azokat az arcába csattani, mint millió apró, hideg pofon.
A lábai valamelyest tompították a zuhanást, de attól még a mellkasát is zsibbasztani kezdte a hirtelen azt megütő víz tömeg, épp hogy levegőt bírt venni, majd a haragos víz az orrába is felbugyogott, jelezve hogy a kobakja is elmerült.
Aztán a hátsó részét is magába kebelezték a habok, és a lendület miatt gyors süllyedésbe kezdett.
A szökevény minden porcikája sajgott és zsibbadt a víztükör ütésétől, de ugyanakkor a lágyabb közeg, amiben lefele bukott, hűvös cirógatással enyhítette is a fájdalmat.
Érezte a fülébe áramló vizet, amitől tompa búgásnak hallotta a tenger félelmetes moraját.
A hullámok lendülete nagyokat dobott rajta. A taszítástól kapálózó mancsokkal lendült ide-oda, arcán körbe-körbe tekergőztek az áramlattól megsodort szőrszálak.
Kinyitotta szemét, mire azt is csikarni kezdte a hideg, de már legalább látott.
Végtelen szürkeség vette körül, mintha ködben lebegne a semmi közepén, elnyomott morgással a háttérben, mintha az valahonnan a felhőtömeg messzi túloldaláról jött volna. Félelmetes volt a semmibe lebegni egy szál magában, ernyedt végtagokkal, miközben fekete csíkok táncoltak íriszei előtt, ahogy bozontos tincsei szeme előtt lebegtek, táncoltak a hullámok ritmusára.
Nem tudta jófele néz-e, megelégelte a tudatlan szürkeségben sodródást, ezért felszegte fejét.
A víz teteje világosabb szürke árnyalatban csobogott felette, elmosódottan látni lehetett a feje felett habargó felhőket.
Mancsaival nagyot rúgott, mire teste emelkedni kezdett a vizet és levegőt elválasztó tükör felé.
Aztán orra kibukkant a víz alól, majd követte ezt feje többi része is.
Kilihegett egy hatalmas korty vizet száján, ami csobogva landolt vissza oda, ahonnan a kutya szájába beáramlott.
A feje megemelkedett, majd zuhant egyet, amitől álláról kövér cseppek csapódtak orrába és szemébe, mert egy nagyobb hullám dobott egyet az áramlatoknak kitett állaton.
De még a homályos vízfátyolon át, ami marta a szemét a tenger sója miatt is kitudta venni reménye robosztus sziluettjét, a hajót, ami célegyenesbe evezett előtte.
Sirius nem volt rest.
Tudta hogy egy napon belül az egész világ őt fogja kerestetni, neki viszont Petigrewt és a lányát kell, mielőtt a hatóságok csapnának le őreá.
Mancsaival szorgos evezésbe kezdett, igyekezve egy nagyobb lendülettel ráfeküdni egy olyan áramlatra, ami még közelebb sororja a hajóhoz....
Már ki is nézett magának egy habok közt hánykolódó kötelet, amit fáradt de kitartó lihegéssel elkap majd, hogy végig vontassa magát a legdurvább viharokon és dacoló habok hátán, hogy átfagyva, de Nagy-Britannia partjaira lépve felkeresse élete értelmét.
Úszott, úszott, s legyen ő az illő példa rá, hogyha van legyőzhetetlen, az legyen az akaraterőd. Mertha az elég erős, képes vagy bármire.
Akár át is csaponghatsz testedet maró hideg tengeren át, miközben az állkapcsod majd kiszakad a helyéről, mert ami egyedül sikeredhez láncol, az a fogaiddal szorongatott kötél, amivel együtt úgy dobálnak a haragos tenger púpjai, mint levelet az orkán.

Ez tehát az azkabani fogoly, és az ő történetének kezdete, vagyis egy folytatás esélye, hogy boldog véget adjon eddigi tragikus emlékek kíméletlenek hadának, amik több mint egy évtizede ostromolták a férfi várát. De ő most újjáépít mindent, és restaurált várának hercegnője Flower Black lesz, akinek történet szála ha minden jól alakul, egybe fonódik az övével.

Tehát így indult el értem.
Kutyaként fogott a szájában egy kötelet, több napon keresztül, miközben tépázták őt a viharok és taszigálták a vad habok.

Apa képes volt az óceán fullasztó, torok maró sós halálát szembe köpni, csak is értem. Pengeélen táncolt az én épségemért a szakadék felett.
Az életét tette fel azért egy kockára, ami ráadásul sokszor nem az ő javára pördült, hogy azzal enyémnek adjon cöveket, támaszt, védőfalat a sors vihara elől....

Kár hogy ezt akkor még nem tudtam értékelni, sőt... a közös jövőnk start vonalánál még gyűlöltem azért, mert ő mindennél jobban szeretett..............