Szóval lényeg a lényeg, elígérkeztem estére, és ahogy ebédről felfelé jövet felmentem a szobába és rendezgettem egy kicsit a jegyzeteimen, hogy amikor folytatom majd a dolgomat, a lehető legjobb állapotban tudjam azt tenni, még én is megbotránkoztam rajta, hogy az a sok, majdnem fatuskó vastagságú pergamen kupac az mind az én művem, és az még egy dolog, hogyha hetek vagy hónapok munkájáról lenne szó, de én azt ott napok alatt összezavartam.
Így már jobban át tudtam érezni szegény kezem sorsát, ami még mindig néha figyelmeztetően felnyilalt, ha erősebben fogtam meg a villámat, vagy amikor Fred elcsent egy sültkrumplit tőlem, és én megpróbáltam megcsikizni érte.
De talán jobb is volt, hogy elkaptam a kezem, mert McGalagony a serlege mögül igencsak gyanakvó tekintettel nézett a vihogó párosunk felé, főleg, hogy mivel össz-vissz lehetett lent vagy öt diák a teremben, nem volt nehéz kiszúrni minket.
A szoba csöndjében kifejezetten zajosnak hatott, miután teli hassal, kicsit kótyagosan és kedvtelenül rámoltam egy kicsit az íróasztalon. Lapokat toltam ide-oda, a szétgurult pennákat a tartójukba dobtam, és a szanaszét hagyott, kinyitott törvénykönyveket is összeszedegettem, majd egymásra téve őket nagyot sóhajtottam.
Nagyjából ma járt le a bérlő idejük, úgyhogy addig is akad dolgom, ezeket szépen visszaviszem, mielőtt kapok egy szép kis felszólítást Madam Cvikkertől. Amúgy is minden lehetséges törvényes dolgot kiírtam, ezekre már nem lesz szükség, márcsak porfogónak használnám őket.
Felkaptam őket, majd az államat megtámasztva rajtuk kómotosan elindultam az ajtó felé, majdnem szétpotyogtatva őket ahogy a kilinccsel szenvedtem.
Nagy nehezen lebotorkoltám a klubhelységig, ahol természetesen nem is én lennék, ha nem botlottam volna meg az utolsó fokon, de mentségemre legyen szólva, a hatalmas kötet torony mögül nem igazán láttam ki.
Szóval trappoltam egy sort ügyetlenül, és egyensúlyomat vesztve néztem, ahogy a karomon egyensúlyozott könyvek vészesen dőlni kezdenek.
Már összeszorítottam a szám és felkészültem rá, hogy szedegedhetem fel őket egyesével, amikor a sok borítótól ugyan nem láttam kicsoda, de valaki odaugrott elém, és tenyerét a nagy halmazra tette és megtámasztotta, megmentve őket ezzel a zuhanástól.
Nagy nehezen kihúztam magam, és gyorsan a kupac mögé nyúltam és magamhoz öleltem őket, mielőtt a mutatvány megismétlődne.
- Pfuh... öh... köszönöm... - szuszogtam, majd kihajolva a könyvek mögül szemre vettem a megmentőmet, aki nem más volt mint Harry.
A fiú igazított egyet a szemüvegén, majd rám mosolygott.
- Semmiség. - mondta, majd bizonytalan pillantással végigmérte a hatalmas kötetmennyiséget, ami még mindig elég instabilan billegett a karomon. - Öhh... Hova ez a sok kö...
A mondatot elharapta, miután összehúzta a szemét és elolvasta az egyiknek a címét.
- Áh, a malfoyos ügy... - biccentett. - Hogy haladtok vele?
- Igazából, a kutatómunka már kész részemről, most már a védőbeszédet fogalmazom. - válaszoltam, miközben kifújtam a fufrumat a szememből, majd nagy nehezen a portré felé sétáltam, aztán a vállam felett Harryre néztem és a könyvek felé böktem. - Pont most akartam ezeket visszavinni, már nem nagyon használom őket. Tudnál egy kicsit... - aztán segítségkérően a számba haraptam és a festmény felé néztem.
Harry bólintott, és gyorsan odalépett, hogy átnyúljon előttem és kilökje nekem a portrét.
Miután az kitárult, hogy is mondjam, nem voltam sokkal előrébb, mert kezemben a hatalmas könyvhalmazzal eléggé öngyilkos kísérlet lett volna megpróbálni lebukdácsolni a folyosóra.
- Várj, addig add ide - szólt mögülem Harry, majd könnyedén a könyvek alá csúsztatta a kezét és átvette tőlem.
Bármennyire sem akartam, hogy helyettem cipekedjen, azért megkönnyebbülten kiráztam a megterhelt karjaimat. Még sem apró kis füzetkékről van szó...
Megragadtam a padló szegélyét majd könnyedén kiugrottam a klubhelységből, majd amíg a bakancsom hangja viszhangzott egyet a folyosón, leporoltam magam, és visszafordultam Harry felé.
Gyorsan átvettem a fiútól a könyveket, és már készültem neki búcsút inteni, amikor követett, és kimászott mellém.
Kérdőn néztem rá.
- Segítek levinni őket. - válaszolt a meghökkent tekintetemre, majd mire bármit reagálhattam volna, felém hajolt és a könyvek felét leemelte a kupacról.
- Óh, köszi, de nem muszáj... - makogtam döbbenten és megilletődve egyszerre. - Nyugodtan mehetsz ha van dolgod vagy ilyesmi...
- Flower, ne legyél már buta - fordult hátra felém Harry kacagva, mivel ő már magabiztosan el is indult. - Nem nagy dolog, amúgy is, mi lenne fontosabb jelenleg? Szívesen segítek.
Majd elkezdett lekocogni az első lépcsőn, én pedig rádöbbenve, hogy igaza van végülis, a saját hülyeségemen elpirulva gyorsan utána siettem, élvezve, hogy most már tudok a lábam elé nézni.
Én annyira nem bíztam magambam mint Harry, ezért oldalamat a fehér márványkorlátnak nyomva, lassan, óvatos léptekkel másztam lefelé a sok lépcsősoron, de a fiú vidáman fütyörészve bevárt mindegyik alján.
Mikor már az előcsarnokon átvágva tartottunk a könyvtár folyosója felé azonban, akkor ő lassított le, mire én kérdőn sarkom fordultam és úgy néztem rá.
Ő smaragdzöld szemeit makacsul a Varázslények nagy törvénykönyve borítóján tartotta, és piros arccal kullogott előre.
- Valami gond van? - kocogtam vissza hozzá, majd a lépteimet az övéhez igazítva óvatosan meglöktem a vállát az enyémmel.
A fiú ijedten összerándult, majd gondterhelten csillogó szemekkel nézett rám.
- Hát... tudod... - motyogta az ajkát rágcsálva. - Kicsit bűntudatom van, hogy én és Ron semmit se segítünk nektek meg Hagridnak ebben az egészben.
A torkom fájdalmasan elszorult, ahogy Harry szomorú ábrázattal fekete tincsei mögé bújt, és hatalmas, bánatos sóhajjal csoszogott tovább.
Homlokomat ráncoltam és lázasan törtem a fejem, mivel tudnám a fiú bűntudatát elűzni.
- Hagyd csak - szólaltam meg végül. - Ketten bőven elegek vagyunk hozzá. - majd mielőtt a mondatom rosszul jönne ki, és Harry hasznavehetetlennek érezné magát, gyorsan hozzátettem: - Úgy értem, most plusz egy ember nem tudna nagyon mást tenni mint mi, az meg már csak bonyolítaná a dolgot ha háromfele próbálunk elindulni. - hadartam, majd igyekeztem úgy kanyarodni, hogy ne essek neki a hideg kőfalnak.
Egy ideig csendben gyalogoltunk tovább, mikor is úgy éreztem meg kell törnöm a csöndet, mert nem voltam biztos benne, kielégítő választ adtam Harrynek és azért hallgat, vagy mert valami még mindig bántja.
- Amúgy is... - szólaltam meg ismét, borzongva a nyakamba suttogó huzat miatt. - Valószínűleg amíg Hermione nem nyugszik le, addig úgy is csak hátráltatná a dolgokat ha ti is jönnétek.
Pár percig megint csöndben baktattunk egymás mellett, egy pillanatig viszhangzott Harry lemondó de egyetertő hümmögése a hideg falak közt.
- Tényleg... - köhintett halkan, és ha nem hajolt volna akaratlanul is közelebb ahogy a kezén gyorsan egyenletesebb kupacba tornászta a könyveket, meg sem hallom. - Ő hogy van?
A kérdése után megint leszegte a fejét, ami sok mindent elárult, de már akkor tudtam mire gondol, amikor az ártatlan érdeklődésnek álcázott kérdése elhangzott.
Nem is kerteltem mellé vagy kérdeztem rá konkrétabban, kedvtelenül elmondtam a fiúnak amire kíváncsi volt.
- Hát láthatod - morogtam. - Ki se dugja az orrát a könyvtárból, és ha valamit akarna is tőletek azt mindig rajtam keresztül érdeklődi meg. Meg sem lepődnék, ha kapnánk egy durcás kivonulást, ha most szem előtt lesz valahol.... - ingattan a fejem, ahogy lassan odaértünk a könyvtár hatalmas ajtajához.
- Talán bocsánatot kéne kérnem tőle... - rugdosta lelombozva a cipője orrát Harry, miközben megálltunk a nagy rézkilincs előtt.
Tudva, hogy nincs senki bent, ezért szinte száz százalék esély volt rá, hogy összefutunk a lánnyal odabent, egyikünknek sem akaródzott bemenni oda.
Harry azért, mert még mindig hadilábon álltak, én pedig mert tudtam, hogy Hermione azonnal árulasnak venné, hogy Harryvel mutatkozok, és ma már semmi kedvem nem volt a drámázashoz, ami elkerülhetetlen volt, ha este az említett számon akar kérni, és duplán nekem támad, mert nem leszek a hálótermemben egy jó ideig.
- Figyelj - billentettem oldalra a fejem. - Szerintem, vagyis ahogy Hermionét ismerem, rád nem haragszik, vagyis igaziból biztos nem. Hiszen ti már beszéltetek is arról, hogy igen rosszul esett, de megérted miért csinálta. - aztán ahogy a valódi gondra rátértem, nem tudtam leplezni a keserű fintoromat. - Szerintem itt megint arról van szó, hogy Ron és Hermione besértőttek egymásra, mert megint valamiben nem értenek egyet, ezért kénytelen az egész társaságunk ketté szakadni, amíg rendeződik a balhé. Emlékezz vissza, szinte minden évben össze kaptak valamin hosszabb időre, előbb-utóbb úgy is kibékülnek, ha más nem azért, mert azért nem hiszem, hogy ők nem szeretik annyira a nyerő négyesünket, mint mi ketten. - kacsintottam rá, és a szívem megkönnyebbülten feldobbant, mikor Harry arca is megenyhült, majd széles mosolyba húzódott.
- Igazad van - bólogatott. - Meg egyébként is, lételemük hogy folyton nyaggassák valami miatt egymást. Valamikor csak ki kell békülniük, hogy megint összeveszhessenek.
Ezen mindketten önfeledetten felkacagtunk, ami nagyon jól esett, és nem érdekelt, hogy az egész folyosó tőlünk viszhangzott.
Ez számomra egy jel is volt, szóval könnyű szívvel nyomtam le a könyvtár kilincsét, és örömmel láttam, hogy Harry gondolkodás nélkül a nyomomba szegődik, és lábát az ajtónak nyomva segít, hogy könnyebben átfurakodjak a könyvekkel a kezemben az ajtón.
Belépve a nagy, pergamen illatú, plafonig érő polcokkal teli helységbe nagy levegőt vettem, és néztem ahogy a gyér, fehér téli fény áttör a szálló poron.
Körülnéztem a színes borítóktól roskadozó csarnokban, majd szórakozottan végigvezettem tekintetem a padokon és kisebb asztalokon, amik most mind üresen álltak, egy kivételével.
Hermione alakja kuporgott az egyik hosszabb asztalnál, amin könyvek hevertek, telefirkált pergamenek, amiknek az egyikén a lány jelenleg is dolgozott, kócos, göndör loboncát hátra-hátra seperve, és pennájával görcsösen követve végig egy szövegrészt valamelyik kötetben, hogy aztán sebesen leírja.
Mikor azonban hátradőlt egy pillanatra, hogy megmozgassa a nyakát, egy pillanatra felnézett a munkájából, és egyenesen rajtunk állapodott meg a tekintete.
A szemei elkerekedtek, a száját akkorára tátotta, hogyha egy légy arra megy, esélytelenül belerepül.
Félénken pislogtunk rá Harryvel, még a fiú úgy döntött megtöri a jeget, és térdét felemelve megtámasztotta rajta a könyveket, és egyik kezével óvatosan intett egyet.
- Szia... - hangja elveszett volna az ordító csöndben, de a könyvtár hatalmas csarnoka elég volt ahhoz, hogy csak azért is elviszhangozzon odáig.
Hermione egy ideig döbbenten tátogott, abban sem voltam biztos, lélegzik-e még, és már kezdtem aggodalmasan hunyorogni felé, ám ekkor megrázta a fejét és meghökkenten odamakogott egy "helló"-t, majd fültőig pirulva visszatért a munkájához, és direkt úgy fordult, hogy a haja függönyként hulljon az arcába.
- Ezt már vehetjük haladásnak - suttogtam oda, Harry felé hajolva.
A fiú egyetértően mosolygott, majd a nyomomban elindult Madam Cvikker asztala felé.
Odaérve kifulladva raktuk fel az asztalra a hozományunkat, mire a könyvtárosnő nagy pápaszemén igazítva egyet maga elé rántott egy pergament és heves mozdulattal kihúzott rajta egy csomó dátumot és könyvnevet.
Már épp fordultunk el, amikor Madam Cvikker utánunk szólt:
- Várjatok kedveseim!
Kérdő pillantással fordultunk vissza.
A könyvtárosnő zavartan lesütötte a szemét, lesepert pár nem létező koszt az asztaláról, köhintett egyet, majd Hermione felé biccentve, suttogóra fogta:
- Titeket sokszor láttalak együtt errefelé - fogott bele, és kénytelen voltunk közelebb lépni, mert olyan halkan beszélt, mintha egy hétpecsétes titokról lenne szó. - Mondjátok csak, a barátotok?
Harry és én gondolkodás nélkül rávágtuk, hogy igen, miután vetettünk a lányra egy oldalpillantást.
Madam Cvikker bólogatott, igazított egy a ruhája gallérján, majd folytatta.
- Csak mert beszélhetnétek vele - nyelt nagyot. - Napok óta itt van, és ki sem akar zárásig mozdulni. Aggódok szegény lánykáért, gondoltam ti tudnátok segíteni, mert mikor szóltam neki, csak felsorolta a könyvtár nyitvatartási idejét és a szabályokat ami szerint igenis maradhat és... - ideges, tehetetlen kézmozdulattal fejezte be a mondatot.
Harryvel egymásra néztünk, és mindketten megengedtünk magunknak egy félmosolyt. Tökéletesen eltudtuk képzelni, ahogy Hermione felháborodottan ecseteli a szabályzatot. És sajnos azt is tudtuk, magunktól nem nagyon tudjuk innen kivakarni.
A vállam felett óvatos pillantást vetettem megint a barátnőnkre, aki buzgón írt valamit ismét, és a világért nem nézett volna fel belőle.
- Hát - haraptam a számba, hogy elfojtsak egy szomorkás grimaszt. - Mi mindent megteszünk, de nem rajtunk múlik.
És tényleg nem, ha Hermione munkába, tanulásba vagy könyvárban dekkolásba fojtja a duzzogását, akkor mi ahhoz kevesek vagyunk, hogy kirobbantsuk innen. Vagy Ron bocsánatkérése, vagy megvárjuk amíg a jégfal elolvad a lány szíve körül.
Ezért nem is erőltettük a dolgot, vetve rá az ajtóban egy utolsó pillantást, kivonultunk a nagy helységből, magára hagyva a buzgómócsing Hermionét és a tehetetlenül ciccegő Madam Cvikkert.

Felérve a klubhelységbe Harry elment sakkozni Ronnal, mikor az nagy fújtatásokkal és szemforgatásokkal nyugtázta hogy együtt lát minket, én pedig megértően és illedelmesen nem éltem a lehetőséggel, tekintve Ron reakcióját, és felmentem a hálótermembe, hogy olvasgatással üssem el az időt vacsoráig.
Hamar elszaladt az idő, a Charlietól kapott magyar varázslóismertető egyszerűen letehetetlen volt. Ki gondolta volna, hogy náluk hatalmas kultusza van a szarvasoknak, és hogy a varázsló és mugli történelem ugyanabból a mondából indul, ahol egy csodaszarvas a későbbi földjükre vezeti őket, és hogy a legtöbb animágus a ló alakot választja, mert azok is nagy tiszteletnek örvendenek ott, hogy a költőik nagyja is varázsló képességekkel bírt és volt aki meg sem próbálta eltitkolni hanem büszke volt rá és mutogatta a nagyvilágnak, és hogy csak nem rég alakult az első rendes varázslóiskolájuk, na meg hogy sokkal lazábban kezelték mágia elrejtését, például éveken keresztül nem titkolták a sárkányok létezését és a muglik még kultuszt is építettek az egyedül Magyarországon élő turulmadár köré, ami szintén évekkel később rejtettek el, így a muglik kénytelenek voltak csak legendaként emlékezni róluk.
Mire sikerült elszakadnom az érdekesnél érdekesebb dolgoktól, már jó negyedórája tartott a vacsora, ezért sietősen egy üres pergament raktam oda ahol épp tartottam, és kisietve a szobából le a klubhelységbe kilöktem a portrét, és kimásztam a folyosóra, ami sokkal ijesztőbb volt egyedül, az este miatt kétszer olyan hidegen, az ezüstös holdfény miatt kétszer olyan kísertetiesen és a remegő fáklyafény miatt kétszer olyan árnyékosabban.
Inkább nem is néztem sehova csak magam elé, hogy biztosan ne képzeljek semmi olyat a falon táncoló árnyekokba amit nem szeretnék, és gyorsan, szinte futva tettem meg a nagyteremig vezető utat.
Amikor az utolsó lépcsőn is lekocogtam, és már majdnem rákanyarodtam arra a folyosóra ami arra nyílik, hirtelen apró, csattanó hangokra lettem figyelmes, ami olyan volt, mintha apró talpak rohangálnának a folyosón, mezítláb.
Megálltam és ledermedve fülelni kezdtem, de a tekintetem még nem mertem elszakítani a nyirkos padlóról, torkomban dobogó szívvel néztem a sarkokban megült vizet.
Nagyot nyeltem, és csak azután, nagyon lassan néztem a hang irányába.
Az egyik kanyarban egy apró alak, egy patkány szaladt el, csupasz farkát lengetve és a szőrén kísértetiesen ismerősek voltak a csupasz foltok.
Mire reagálhattam volna, sebesen eliszkolt.
- Makesz? - dünnyögtem az orrom alatt, majd gyorsan odasiettem ahol az állat eltűnt, de benézve ott semmit se találtam, csak egy folyosót, ahol minden fáklya kivolt égve.
A patkánynak nyoma sem volt, ellenben halványan még mindig hallottam a mancsai csattogását.
Nem tudtam, Ron tisztában van-e vele hogy meglógott az állata, de ismerve a fiút nem igazán, ezért óvatosan, hunyorogva megragadtam az egyik hideg kőfalat, és úgy hajoltam előre a vaksötétet böngészve, hátha kiszúrom hova vezethet. Arra nem vitt rá a lélek, hogy Makesz után induljak.
Pár percig fintorogva meredtem a vaksötétbe, már majdnem emeltem volna a lábam, hogy tegyek egy lépést, ám ekkor a sötétben egy sziluett rajzolódott ki.
Nagy, görnyedt, fekete bestia, hosszú lábakon, csimbókos szőrzettel, óriási mancsokkal, és hatalmas pofával, amit felém kapott, és szürke szemei egyenesen rám villantak.
Annyira ledermedtem az ijedtségtől, hogy egy pillanatig csak lélegzetvisszafojtva bámultam az állat tekintetébe, majd az kissé elbillentette a fejét, mintha nem rám nézne, majd a torkából undok, mély, haragos morgás tört elő, és lejjebb hajolva, veszélyes vicsorral el kezdett lépkedni felém.
A számra tapasztottam a kezem, hogy eltemessek egy rémült sikolyt, a gyomrom görcsbe ugrott, és olyan hirtelen akartam elhátrálni a fekete kutya elől, hogy megcsúszott a lábam, és az egész folyosó nagyot szaltózott előttem, ahogy hanyatt vágódtam, és a hideg kőre csattanva, fájdalmasan kapkodtam a levegőt, de nem vártam meg amíg elmúlik a fájdalom, elfordultam, és rúgkapálva igyekeztem felállni.
Megragadtam az egyik falat, belevájtam a körmöm és úgy húztam fel magam, majd lélekszakadva rohanni kezdtem, miközben a szívem még mindig eszeveszetten pumpált.
Futottam és futottam, egészen addig még el nem értem a nagyterem ajtaját, a folyosók és kanyarok egy nagy masszává olvadtak, olyan gyorsan menekültem a helyszínről.
Felhorzsoltam a kezem, olyan sietősen kapaszkodtam bele a nagy tölgyfaajtó kilincsébe, és teljes testtel feszültem neki, hogy kinyíljon.
Szinte berobbantam a nagyterembe, és meg kellett kapaszkodnom a kinyíló ajtóban, hogy ne essek hasra és csússzak drámian végig az asztalok között.
Minden tekintet rám szegeződött, a tanári asztalon át a diákoké is, akik mind kérdőn vizsgálták, ahogy beviharzok, berúgom magam után az ajtót, és zihálva végigcsoszogok a hosszú asztalok mentén.
Dumbledore lassan felemelkedett a székéből, és hosszú ezüst szakállát elgondolkodva lesimítva, egyenesen rám nézett átható tekintetével.
- Minden rendben Flower? - kérdezte mély hangján, félhold szemüvege mögül.
Semmire sem futotta egy erőtlen bólintáson kívűl.
Odabotorkáltam a griffendélesek asztalához, és remegve levágtam magam az ikrek közé.
Pár percig meg sem mozdultam, csak holtsápadtan meredtem magam elé. És valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy az összes ott ülő leplezetlenül bámul engem.
- Hé Flo - hajolt közelebb Fred, finoman meglökve vállával az enyémet. - Minden rendben? Úgy nézel ki mint aki szellemet látott...
Szellemet... más magyarazátom már nekem sem volt arra, hogy mit művel velem a hatalmas, fekete kutya, ami kísért.
Meredten bambultam az előttem heverő üres tányérra, és az erőtlen bólintás már automatikusan jött.
- Mármint melyik? - kérdezte Fred, és nyugtalanul fészkelődni kezdett a székén. - Minden rendben vagy szellemet láttál? - a viccelődés mögött aggodalom bújt meg.
Ajkamba haraptam és behunyt szemmel elszámoltam háromig, hogy megnyugtassam magam, ami nem igazán sikerült, főleg hogy a látványos bevonulásom után mindenki tekintetét magamon éreztem.
De nem éreztem helyénvalónak, hogy az ikreket is belerángassam ebbe. Lassan hónapok óta folyamatosan látom ezt a hülye kutyát, és valóban a meccs után félek, hogy valami veszély tényleg leselkedik rám, de aztán eszembe jut, hogy itt vagyok és életben vagyok. Hányszor kerültem halálközeli állapotban az elmúlt két év alatt? Az őszi meccs nyúlfarka volt ahhoz képest, ami mondjuk a katakombákban vagy a Titkok Kamrájában történt, és akkor még híre-hamva sem volt fekete kutyáknak, max nekem, de hát a bénaságom miatt én mindig is veszély leszek önmagamra, ez nem újdonság.
Nyilván aggaszt az egész jelenség, de talán ennek is csak komolyabban utána kéne járni, mint minden másnak eddig.
Ökölbe szorult a kezem az asztal alatt.
Még egy rejtély, még több veszély...
Talán egyszerűen csak el kéne engednem? Ez igazán nem az én érdekem... ha folyton ezen agyalok, úgy járok majd mint a nagybácsink, a paranoiába halok bele...
Megráztam kissé a fejem, és a lehető legbiztatóbb mosolyommal felnéztem Fredre.
- Minden rendben. - bizonyára az érkezésem, sápadt arcom és bágyadt vigyorom nem ezt támasztotta alá, ezért a biztonság kedvéért elhintettem egy apró hazugságot. - Kicsit szanaszét vagyok, már igazán rám fért a mai este.
- Ezt örömmel halljuk - vigyorgott át a vállam felett bátyjára Fred, majd mondani akart még valamit, ám ekkor Dumbledore kiemelkedett a székéből, és belekezdett a Roxfort indulójába, amit minden újévkor elénekeltünk.
Behunytam a szemem és halvány mosollyal hümmögtem végig a dalt, mert ha énekelni kezdek, a nem üvegből készült serlegek is behorpadnak vagy összetörnek.
Aztán pedig magamba tömtem a gőzölgő ételhalmot amit az ikrekkel magunk elé vadásztunk, és elhatároztam, hogy csak magamra és a fiúkra koncentrálok ma este.
Nem fog a jó kedvtől egy ostoba kutya visszatartani.
Hangukat sem lehetett venni amíg ettünk, mindenki az ételébe feledkezve élvezte a roxforti konyha ízvilágát, és elégedetten dőlt hátra a társaság, kajakómásan nézve, ahogy a piszkos edények köddé válnak.
Mellettem George előre görnyedt és diszkréten a tenyerébe böfögött, amire kiérdemelt tőlem egy kisebb taslit.
- Auh! - panaszkodott a fiú, a pirosra ütött tarkóját masszírozva. - Ez most miért kaptam?
Felvontam a szemöldököm, és lesújtóan ingattam a fejem.
- Az egy dolog, hogy otthon akkorákat eregetsz hogy a szomszéd is átkiabál hogy egészségedre, de legalább itt moderáld már magad. - dorgáltam.
- Pedig ez egészen visszafogott volt... - duzzogott, mire nem tudtam nem felkacagni.
- Igen, egy igazi Weasleyféle az valahogy így hangzik - mondta Fred, majd megütögette a mellkasát, és az előző illetlenséget messze lekörözve akkorát engedett ki, hogy az egész nagyterem attól viszhangzott.
Mindenki felénk kapta a fejét, mire én tenyerembe temettem a paprikapiros arcom, és elfojtott nyögéssel igyekeztem minél kisebbre húzni magam.
Az asztalunktól rajtam kívűl mindenki harsány röhögéssel jutalmazta a mutatványt, ami nem tudtam eldönteni segítsen oldódni, vagy még inkább növelje bennem az ingert arra, hogy helyben letagadjam ezt a két trógert.
Végül az ujjam mögül kilesve végig néztem a fejüket hátravető és hasukat fogó, kacagó háztársaimon, és mikor nem akarták csak azért sem abbahagyni, azt vettem észre, hogy lassan elemelem a kezeimet az arcom elől, és nem tudok megálljt parancsolni annak a széles vigyornak, ami pár pillanatra rá kuncogásba, majd nevetésbe torkollott.
Velük nevettem, és bizony eltartott egy jó tíz percig, mire elcsendesedtünk, mert elég volt csak két embernek összenéznie, és máris újra felerősödött a röhögés.
Könnyeimet a pulóverem ujjával igyekeztem felszárítani, a hasamat pedig erőtlenül markolásztam, annyira fájt a kacagástól.
Végül nagy nehezen csak elhalt az utolsó horkantás is, és csak megnyugodott az utolsó rángó váll is.
Kimerülten de vigyorogva húztam ki magam, amennyira a fájó hasam engedte, és igyekeztem elkerülni Fred vigyori arcát mielőtt, újra az asztalra kéne görnyednem, a bőröm már így is viszketett, annyiszor kellett a pulcsim karjába belenyomnom a fejem.
- Hát, nem így terveztem kezdeni az újévi beszédemet - szelte hirtelen ketté Dumbledore mély hangja a csöndet, ami udvariasan csengett, kicsit sem dorgálóan, mintha megvárta volna, amíg kikacagjuk magunkat. Mindenki egy emberként kapta a fejét az igazgatóra, aki székéből felemelkedve, csillogó szemekkel mért végig minket, ellenben a többi tanárral, akik azért tanárhűen csúnyán néztek az ikrek produkciója után. Kivéve Hagridot, ő kénytelen volt boros serlegébe fojtani a vigyorát. Félve vártuk mit fog szólni. Még Georgeék is behúzták a nyakukat, de az igazgató csak kedélyesen megpödörte hosszú szakálla alját, majd folytatta: - De örülök, hogy megadtuk a vidám hangulatot. Nem csalódtam bennetek, Fred, George. - mosolygott ezüst bajsza mögül a fiúkra, akikbe így azonnal visszatért a magabiztosság, és vigyorogva lepacsiztak.
Én csak a szememet forgattam kart karba tett kézzel, de azért én is mosolyogtam.
- Nem akarlak sokáig feltartani titeket, főleg, hogy az egész iskolából csak ti vagytok jelen... - fogott bele az igazgató. - Csak annyit szeretnék mondani, örülök, hogy egy újabb év eltelt veletek. - meleg, szeretetteljes mosollyal nézett még az asztal végében mogorván ülő mardekárosra is. - Tudom, nehéz időszak áll előttünk és mögöttünk, de bízom benne, hogy kitartással és közös erővel mindegyikkel megbirkózunk majd. Ma este ünnepeljük ezt, hogy újabb év nyílik a Roxfort fejezetében. Adjátok tovább majd hazaérkező társaitoknak is, addig is, ma este szabad az átjárás a két hálókörlet között, és minden házat vár egy kis rágcsálnivaló a klubhelységében, amivel eltölthetitek az időt éjfélig. Jó éjszakát, és előre is boldog új évet! - ütötte össze kérges kezeit az igazgató, majd ezzel a végszóval az ajtó felé intett, majd visszaereszkedett a székébe, és McGalagony felé fordulva elmélyülten csevegni kezdett vele, miközben szeme sarkából Hagridot figyelte, aki pirospozsgás arccal és kissé keresztbe álló szemmel húzta maga elé a boros kancsót, miközben Pitonhoz csevegett, aki láthatóan unta a vadőr szavait, de amazt ez nem igazán zavarta.
Nekünk persze nem kellett kétszer mondani, a pad lába élesen csikorgott a kövön, ahogy a sok diák egyszerre pattant fel. Hiába voltak tele, az éjfélig nassolás és randalírozás a prefektusok által parancsolt takarodó nélkül még a legételkómásabb diákot is siettségre késztette.
Én és az ikrek persze teljesen más okból pattantunk fel lelkesen.
Átlendítve a lábam a padon felálltam, és a két karomat egyenként a két fiúéba fontam, így összekarolva, cinkos mosollyal indultunk meg társaink nyomában a kijárat felé.
Hiába a sok üdítő és nasi ami a klubhelységben várt ránk, mi aznap abból nem ettünk.
Egyikünk sem tudta a sokat sejtő vigyort letörölni az arcáról, ahogy nagy nehezen de a világért sem elengedve egymást kinyomakodtunk az ajtón a többiek nyomában, majd elindulva a folyosón, kicsit lassítottunk lépteinken és még mások kettesével szedték a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjenek a klubhelységbe, hogy nekik jusson a legtöbb rágcsálnivaló (mintha nem tömték volna degeszre magukat alig tíz perce, de mindegy), addig mi komótosan, ráérősen igazítottuk egymáséhoz a lépteinket, hogy minél jobban lemaradjunk a többiektől, és átbeszéljük a hátra maradt teendőinket.
A lassú tempó miatt a téli fuvallattól hideg folyosón hamar átfagytam, de rántottam egy kicsit a karomon, így a két fiúval egymásnak préselődtünk, és még ők nevettek rajtam, addig én vacogva dörgölőztem a vállukhoz.
- Szóval - kezdtem bele, mihelyst rákanyarodtunk a Griffendél torony folyosójára, ahonnan a portrétól már elhallatszódott hozzánk a háztársaink lelkes zsizsgése a klubhelységből. - Ha beértünk, ti elmentek a kellékekért, én pedig hozom a Tekergők Térképét. Öt perc után találkozás a portrénál.
- Pontosan. - bólintottak a fiúk, majd ahogy egyre közelebb értünk Sir Cadogan festményéhez, úgy a bentről jövő vidám csevegés hangja is egyre erősebb lett.
Végül megálltunk a kis lovag előtt, aki kardjával hadonászva, nehéz pálncéljában billegve ránk ripakodott.
- Jelszót, jelszót bitangok! - fogta ránk rozsdás fegyverét.
Fred és George nagyot nyelve néztek rám, én viszont póker arccal, semmi gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy "A part alatt aranyalmafa rajta hatvan aranyalma", mire a lovag meghajolt, és sisakrostélyát felpöccintve bókolva csókot dobott nekem.
- Micsoda eszes kisasszony! - azzal kitárult, de a keret mellé igyekezett és onnan integetett egy páncélhajlatából előhúzott, piszkos kendővel.
Fred villámokat szóró szemmel és mérges vicsorral meredt a kis festmény figurára.
- Alig várom, hogy visszahozzák a Kövér Dámát... - morogta, mire George tárgyilagosan kinevette, én pedig értetlenül hümmögtem, miközben felkapaszkodtam a klubhelységbe.
- Miért? Szerintem jópofa... - mondta szórakozottan, miközben leporoltam magam, és szemügyre vettem a pár griffendélest, akik rendre belakták az összes fotelt, és nevetve falatoztak az asztalra kipakolt édességekből, és cipőjiket lerúgva melengették talpukat a kandalló tüzénél. Alig voltak, mégis hangos, vidám hangulatot teremtettek.
- Igen, Fred, ne egy festményre legyél féltékeny - mászott be utánam George, miközben visszaintettem a nekem mosolyogva biccentő Harrynek, majd elkomorodtam, mikor Ron megbökte barátja vállát, és bosszúsan nézte ahogy köszönünk egymásnak.
Hangos jajgatás jött az ikrek felől, mire nemcsak én, de az egész társaság megállt a falatozásban és felénk pislogtak.
Nem tudom mi történt, de nem volt nehéz kitalálni, George immáron másodjára fogdosta grimaszolva a tarkóját, Fred pedig mellette teljesen elvörösödve, mellkasán összefont kézzel meredt maga elé. Az, hogy miért, na az már nehezebb kérdés volt...
Legyintettem, majd odaléptem hozzájuk, miután a griffendélesek visszafordultak egymáshoz.
- Ne most öljétek meg egymást, előbb menjünk Frics orra alá borsot törni. - vigyorogtam rájuk, mire mindketten, legnagyobb elismerésemre a fájdalomtól ciccegő George is elmosolyodtak.
- Hozzuk a kellékeket - dörzsölte össze tenyerét a fiú, majd Freddel együtt egy kacsintás után sarkon fordultak, és utoljára égővörös copfjukat láttam, ahogy eltűnik a fiúk hálókörletében.
Nem haboztam, én is átvágtam a klubhelységen, felsiettem a hálókörletbe, és megállva a mi szobánk előtt, benyitottam.
Meglepődtem, hogy Hermione ott ült az ágyon, és elmélyülten lapozgatott egy könyvet, de aztán számba harapva haladtam is tovább az íróasztalomhoz, hisz eszembe jutott, hogy a Ron és közte lévő hidegháború miatt nem kéne ledöbbennem, hogy itt találom, és nem az ünneplő kavalkáddal. Nem is kérdeztem rá, tudtam, hogy csak felingerelné a téma. Főleg, hogy én sem szándékoztam csatlakozni a barátainkhoz ma este.
Gyorsan lehajoltam és kihúztam az íróasztalom harmadik fiókját, majd a zsebembe tettem a térképet, aztán pedig felkaptam a pálcámat az éjjeli szekrényemről, és a pergamen mellé gyömöszöltem.
Igyekeztem ezt mind a legközönyösebb és lazább mozdulatokkal, hogy ne keltsek feltűnést a lány szemében, majd hetykén fütyörészve egy Walpurgis számot, elindultam az ajtó felé, és már rajta is volt a kezem a hideg rézkilincsen, amikor Hermione az ölébe ejtette a könyvet, és fél szemöldökét felhúzva, kérdőn végigmért. Utáltam mikor így nézett. Általában akkor használta ezt a peckes arcot, mikor kioktatni készült, vagy ha téged szólít fel helyette a tanár.
- Hová mész? - kérdezte.
Behunytam a szemem, és éreztem, hogy idegesebben, erősebben kezdem markolni a kilincset. Behunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd kiengedve a lehető legközönyösebb arcomat magamra öltve fordultam felé.
- Le...? - biccentettem az ajtó felé, ám a lány csak oldalra billentette a fejét, és még gúnyosabban nézett rám. Rá volt írva, hogy "ennél jobban kell próbálkoznod, ha át akarsz verni".
- Minek? - kérdezte flegmán, amitől kezdett bennem felmenni a pumpa. Tudtam, hogy jót akar, de ki nem álhattam, mikor elkezdett bébiszittert játszani nekem, és úgy tenni, mintha kötelességem lenne úgy viselkedni ahogy ő akarja, és beszámolni mindenről amit teszek.
Bátorkodtam füllenteni, mert tudtam, hogy Ron miatt úgy is egész este itt dekkol majd, nem véletlen faggat itt és most ki, mert a világért nem mutatkozna lent a fiúk előtt, még akkor sem, ha engem akarna csekkolni.
- Ha nem tudnád, újév van. Lemegyek a barátaimmal tölteni, mert ellenben veled, én nem vagyok rájuk megsértődve. - ezzel lezártnak tekintettem a témát, és már nyomtam volna le a zárat, amikor Hermione felült az ágyában, és szigorúan végigmért.
- És minek neked oda pálca? Hm? - húzta össze a szemét, mire leesett az állam, és döbbenten meredtem rá.
Ezek szerint egy betűt se olvasott, végig engem figyelt mióta beléptem a szobába.
- Minek neked engem szemmel tartani? - vetettem oda, kezdtem kifogyni a türelmemből. Mind az anyáskodás mind a gyerekes sértődös játéka miatt.
- Nem a klubhelységbe készülsz. - állapította meg. - Akkor hova? Megint Harryékkel szabályt szegni? Lemerem fogadni, már ott várnak rád a köpennyel...
A kezem remegni kezdett a kilincsen, így a kifakadásomat fémes csilingelés előzte meg.
- Na és ha igen? - csattantam fel, a torkomat kaparta a bosszúság. - Tudtommal én egyikőtökkel sem vagyok rosszba és egyikőtöknek sem tettem fogadalmat, hogy ki mellett állok, ha megint összevesztek valami hülyeségen. Komolyan mondom, kezd tényleg fárasztó lenni, amit Ronnal műveltek. - túrtam a hajamba idegesen, és azonnal megbántam a szavaimat, mikor Hermione keserű arccal elfordult, de már nem tudtam itt megállni. - Harryvel állandóan odavissza szaladgálunk meg titeket békítünk, tudod elég rossz, hogy még mi se lehetünk jóba anélkül, hogy te vagy Ron ne duzzogjatok ezen. Miért nem lehet éretten megbeszélni ezt és tovább lépni, ahelyett, hogy széthúzzátok az egész társaságunkat? Harrynek is hiányzol és nekem is Ron. - már majdnem kiabáltam, az egész szoba és folyosó a felhevült szónoklatomtól csengett.
Kifogytam a szuszból, és zihálva abbahagytam a szövegelést, majd a lányra néztem.
Hermione szemében könnyek csillantak meg, lehorgasztotta a fejét, és a körmeivel babrált. Sajnáltam, és már nyitottam a szám a bocsánatkérésre, ám a szó a torkomra fagyott.
A bűntudat forrását bármennyire kerestem, nem találtam.
Rádöbbentem miért, és becsuktam a szám, majd kimérten megráztam a fejem.
Mert igazam volt. Igazam volt abban, hogy Ron és Hermione ostoba vitái miatt nem lehet együtt a csapat, és nem kell fránya alaknak éreznem magam, mert szembesítem ezzel Hermionét, hogy végre tegyen valamit az ügy érdekében.
Megacéloztam magam, és sokkal halkabban, kedvesebb de azért határozott hangnemben csak ennyit mondtam:
- Egyébként Freddel és Georgeal leszek. Kérlek gondolkodj el, hogy minél előbb mehessek Harryékkel is, és jöhess te is. Tudom, hogy neked is hiányoznak. - ennyit mondtam, majd kilöktem az ajtót, és oda sem nézve Hermione vállára tettem a kezem, és megveregettem, majd további mondanivaló nélkül kiléptem a szobából.
Elindultam a folyosón, és amikor a szobánkból halk szipogás szűrődött ki, majdnem megálltam és visszafordultam, hogy megvigasztaljam, a szívem felé húzott, de ökölbe húztam a kezem, és megráztam a fejem, hogy észhez térjek. Az ikrek vártak rám.
Hermionéért pedig nem tudok többet tenni. Talán most rájön, mit is művel pontosan, annak mennyire semmi értelme, és talán kibékül Ronnal. Innentől én nem tudok mit tenni. Rajta múlik.
A ma este viszont annál inkább rajtam.
Ezért lesiettem a klubhelységbe, oda megérkezve pedig azonnal kiszúrtam Fredéket, akik hevesen integetni kezdtek, mikor megláttak.
Odaléptem hozzájuk, és a Hermione utáni beszélgetés után elég komor arcot vághattam, mert Fred finoman megérintette a vállam.
- Minden rendben, Flo? - kék szemeivel aggodalmasan pásztázta az arcom.
A vállam felett elnézve, óvatosan Ronra pillantottam, aki épp egy csokibékát gyömöszölt a szájába, és úgy beszélgetett Harryvel. A tekintete összeakadt az enyémmel. A szeplős arc fintorba torzult, majd azonnal vissza is fordult az édességes tálca felé. Igen. Ha azt nézzük, Ronban mikor lenne meg a kurázsi ahhoz, hogy bocsánatot kezdeményezzen, akkor ahogy mondtam: ez Hermionén múlik. Csak ő elég érett ahhoz, hogy feladja a büszkeségét és végre rendben szedje a baráti társaságunkat.
Vissza fordultam az ikrek felé.
- Igen. - mondtam, és a határozottság nem annak szólt, hogy próbáltam minél hihetőbbnek hangzani, hanem a reménynek, hogy Hermionénak végre benő a feje lágya. - Indulhatunk? Készen álltok? - villantottam egy széles mosolyt az ikrekre, akik erre izgatottan átkarolták egymást és engem is.
- Naná hogy - mondták, miközben én igyekeztem nem megszakadni izmos karjuk súlya alatt.
- Akkor csapjunk bele! - kacsintottam, majd előre hajolva kilöktem a portrét, és kimásztunk rajta. Szerencsére a többieket lefoglalta annyira az ételkupac és a traccsparti, hogy észre sem vették, ahogy kimászunk és Sir Cadogan bókja kíséretében, miszerint "a fáklyafény a hajamon olyan szépen törik meg, akár a napfényt a tiszta tó tükrén" elindultunk a folyosón.
- Pimasz kis festékmamlasz - morogta Fred, direkt figyelve rá, hogy még ne érjünk a kis lovagtól hallótávolságon kívűl.
Én csak nevetve megveregettem a vállát, George meg mint a vadalma, valamiért úgy vigyorgott Fredre mint aki tud valamit, de ezt hamar elengedve, izgatottan kérdeztem:
- Szóóóval, mi is a terv?
Miközben a fiúkra hagyatkozva követtem őket az első lépcsősoron, ők lelkesen belefogtak:
- Lufi esőt indítunk a fő toronyban, utána elmegyünk és megbűvöljük a tanári folyosót, hogy énekeljen ha arra jár valaki. - felelte George.
- Jó, ezt eddig is tudtam... - legyintettem, miközben a fiúk nyomában felkocogtam a lépcsősor tetejére, rákanyarodva a következőre. - De pontosan hogyan is akarjátok ezt csinálni?
- Hanyadik emelet is ez? - húzta össze a szemöldökét George, figyelmen kívűl hagyva a kérdésemet, és a márvány korlátba kapaszkodva kihajolt, felnézett, magában halkan számolva a lépcsőket, amik a tornyot szelték át.
- Héj kérdeztem vala... - fogtam volna bele felháborodva, de ekkor Fred átvetette a vállam felett a karját, és megbökte az oldalam.
- Flo, ha megkérhetlek vedd elő a Tekergők Térképét. - mondta.
Teljesen kiábrándultan leráztam magamról a fiú kezét, ami valljuk be nem volt egyszerű, hisz egymagában képes tíz méterre hajítani egy kvaffot, majd duzzogva előrángattam a térképet, és kihajtogattam, figyelmen kívűl hagyva, ahogy az ikrek "óvatosan!"-t kiáltanak a durva mozdulataimra. Ami érthető volt, hisz valóban felbecsülhetetlen értékkel bírt, de abban a pillanatban a viselkedésük miatt úgy éreztem kihagynak a jóból, ezért ennek igyekeztem hangot, vagyis látványt adni.
Felemeltem a térdem, majd arra fektettem az üres lapot, kezemmel egyenesre simítva.
George előkapta a pálcáját egy gyors suhintással, majd a pergamenre bökve elmormolta a szokásos varázsigét:
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! És már meg is történt: a tintafolyók, mozgó pöttyök, az a látvány, amit bármikor szívesen elnézegetek szájtátva, ezért hamar el is felejtettem, hogy haragszom az ikrekre, és lenyűgözve néztem, ahogy az ismerős, bizarr becenevek üdvözölnek a lap tetején.
A fiúk teljesen a lap fölé görnyedtek, mire észbe kapva megint bosszankodni kezdtem, mert így nem láttam semmit.
- Frics most a második emeleti tantermeket mossa fel. - állapította meg Fred. - Piton a szobájában molyol, Dumbledore az irodájában mászkál, McGalagony pedig Bimbával teázik a szobájában. Tiszta a levegő.
Azzal elhátráltak, majd Fred az enyémbe fonta a karját, és sietve folytattuk az utat felfelé a lépcsőn.
- Akkor most már hajlandóak vagytok RÉSZLETESEN elmondani azt a zseniális terveteket? - nyomtam meg a "részletesen" szót, remélve, hogy minél előbb megkapom amire kérem őket.
- Hát, nagyon részletes tervünk nincs - motyogta George szórakozottan, miközben fáradhatatlanul kanyarodott a következő lépcsőre. - Igazából felmegyünk minél magasabbra, hogy a lufieső minél látványosabb legyen, aztán spurizunk a tanári folyosóra, mielőtt Frics elkap minket. Ennyi.
- Aha, értem - mondtam, majd megálltam egy kicsit az oldalamat tapogatva, mert már igencsak kezdtem a lépcsőmászásban elfáradni. - És hogyan is akartok lufiesőt indítani? Mert én nem látok egyet sem és én nem ismerek lufielővarázsoló bűbájt. - szuszogni kezdtem, nehéz volt egyszerre lépcsőt mászni és idegesen hadarni. - És ha csomagban hoztátok, az sem jobb, mert olyan bűbájt meg végképp nem tudok, amivel pár perc alatt felfújunk több száz léggömböt, és én biztos nem fogok fújogatni hajnalig és...
Hirtelen elhallgattam, mert Fred hátrafordult és egy pillanat alatt elcsitított azzal, hogy az ajkamra tette a mutatóujját.
- Csigavér, Flo - kacsintott. - Megvannak a módszereink, hála annak a pazar kis könyvnek amit adtál.
Azzal tovább mentek, hosszú lábaikkal kettesével szökelve át a lépcsőfokokat, én pedig egyre nehezebb lábbakkal és szúró oldallal próbáltam nem lemaradni mögöttük.
Lépcsősor lépcsősort követett, és mikor megálltam fújni egyet, és véletlen, homloktörlés közben lepillantottam, realizáltam, hogy ilyen magasan még sosem voltam valószínűleg. A torony legalja konkrétan egy apró pici korong volt, amiből még annyi se látszott, az alattunk áthidaló lépcsők miatt.
A nagy magasság miatt megszédülve behunytam a szemem, és megrázva a fejem siettem a fiúk után, igyekezve nem arra gondolni, hogy ennyire még a kviddics pályán sem vagyok magasan.
Láttam, hogy ők már a következő lépcsősoron rohannak felfelé, ezért kimerült nyögéssel a márványkorlátra dőltem, és az arcom a hideg kőnek nyomtam.
- Várjatok már meg - mondtam nekik panaszosan, persze a hangomat nem mertem felemelni, mert kezdett tudatosulni bennem, hogy innentől ha felvonjuk magunkra a figyelmet, már kikaphatunk. Az egy dolog, hogy éjfélkor kimehetnek erkélyekre a diákok nézni a tűzijátékot, de mi már bőven estére tiltott részeken kóborultunk. Főleg, hogy Sirius miatt most még komolyabban veszik az éjszakai császkálást, tanári felügyelet nélkül.
Apám gondolatára borzongás futott végig a hátamon, és eszembe jutott a nagy fekete kutya is, amit vacsora előtt láttam.
A fáradtságom mintha elillant volna, görcsölő gyomorral és soha nem látott sebességgel felrohantam a lépcsőn, majd azzal a lendülettel a következőn, szaporán véve a levegőt, lefékeztem a fiúk mellett.
- Nyugalom Flo, nem terveztünk itt hagyni - nevetett ki Fred, akinek fogalma sem volt, hogy nem a futástól, de a hirtelen jött félelemtől verítékes a homlokom.
Ezek után egy szavam nem volt az utolsó, pár megmászott lépcsősorra, sőt. Siettem ahogy tudtam, tudat alatt már rég nem egy kikapcsolódás volt az egész, hanem valami, amit le akartam tudni, hogy a hálókörletben, a védett Griffendél toronyban lehessek, ott, ahol nem látok bele sötét árnyakba fekete kutyákat.
Mikor már haladtam volna tovább, George megragadta a vállam, és maga mellé húzott, különben ki tudja, talán még a tetőre is rámászok.
- Itt jó lesz - mondta a fiú, majd nulla félelem nélkül kihajolt a nagy, fényes márványkő korláton, és megszemlélte az alattunk tátongó falak torkát és a fehér lépcsők pókhálóját, amire alapjáraton rácsodalkoztam volna én is, de vállveregetés, ismét sikerült felhergelni magam.
Csak arra tudtam gondolni, hogy valahol, ennek a toronynak a folyosóin ott ólálkodik az a hatalmas fekete kutya, és...
Levert a víz, a magasság szédíteni kezdett, és megrepedt a körmöm, ahogy kétségbeesetten a korlátba markoltam.
Hirtelen csak egyetlenegy vágyam volt: visszarohanni a Griffendél toronyba, és reggelig ki sem dugni az orrom a takaró alól.
Persze ez nem történt meg, mert Fred állt mellém, majd finoman meglökte a vállam a sajátjával.
Ijedten ránéztem.
- Indulhat a móka, Flo? - vigyorgott, láthatóan túl izgatott volt ahhoz, hogy észre vegye az idegességem.
Mély levegőt vettem, és egy pillanat alatt a leghihetőbb mosolyomat erőszakoltam az arcomra.
Látva a fiúk lelkesedését, semmi kedvem nem volt elrontani az örömüket.
És egyébként is...
Az ikrek magas alakja és szeleburdi vigyora hirtelen sokat faragott le a kutya félelmetességéből. Már nem volt olyan ijesztő, és úgy éreztem, ázott teafű, szürke szempár és hülye jóslatok ide vagy oda, ki vagyok én, hogy ez visszatartson bármitől is?
A mosolyomból eltűnt a feszültség, egy pillanat alatt őszinte lett.
- Mit kell tennem? - fontam össze a kezem a mellkasomon, magabiztosan várva az utasítást.
Fred ragyogó vigyorától nagyot dobbant a szívem.
A fiú feltartotta a mutató ujját, majd a zsebébe túrt. Kidugta a nyelve hegyét koncentrálás közben, majd nagy nehezen előrángatott.... egy lufit.
Nem egy csomagot, nem.
Egy darab nyamvadt lufit.
Felvont szemöldökkel néztem a kis zöld vacakra.
- Egy lufit fogunk ledobni? - fintorogtam, és tartottam egy kis szünetet, hátha a fiú a zsebébe nyúl legalább pár plusz darabért. - Nem bántásból, de ez nem hinném, hogy túl hatáso...
Fred ekkor azonban csettintett egyet az arcom mellett, másodjára fojtva belém a szót.
- Csak figyelj és tanulj, drága Flo - villantotta meg a tipikus csibész mosolyát, ami bennem izgalmat, Fricsnek pedig újévi rémálmot jelentett.
Azzal a szájához emelte a lufit, majd mély levegőt véve belefújt, befogta és megismételte addig, amíg a zöld léggömb az ő fejének méretére nem dagadt.
Azzal egy gyors mozdulattal elkötötte a végét, és tenyerét kitárva szórakozottan passzolgatta egyik kezéről a másikra.
- Igen...?
Hitetlenül néztem az egy szem léggömbre, ami aligha segített elhinni, hogy hú aztán a fiúk mekkora csínyt találtak ki, ha mire az leér, talán ki is pukkad, maximum reggel veszi észre egy arra járó tanár.
- Egy kis segítség kellene, mielőtt belekezdünk - mondta George. - El tudnád reptetni oda középre? Mivel sima levegő van benne, ezért valakinek fent kell tartania, amíg elintézünk pár dolgot... - mutatott elénk, a torony tátongó belsejének tetejére.
Elég furcsálkodó arcot vághattam, mert Fred és George és jóízű kacajt hallattak, mielőtt az utóbbi még mindig rázkodó vállakkal átkarolt, és a keze sunyin a tarkómhoz kúszott, hogy összeborzolja a hajam.
- Bízz bennünk, meglátod, zseniális lesz - ígérgette, mire dühös vicsorral meredtem rá, de azért a zsebembe túrtam, és kitapintottam a pálcámat.
- Ha ezt mégegyszer megcsinálod, nem a lufit, de téged reptetlek oda ki - vetettem oda, bosszúsan lapítgatva az égnek meredő hajam, majd duzzogva a lufi felé tartottam a pálcám.
Flegma arccal jeleztem Frednek, hogy hagyja abba a lufival a zsonglőrködést, mert így tényleg az egyikőjük fog kikötni a levegőben, mire ő nevetve felém tartotta a célpontot.
Megköszörültem a torkom, majd erősen koncentrálva megtettem a "huss és pöcc" mozdulatot, miközben igyekeztem minél méltóságteljesebben elmondani a Leviosa bűbájt, ami elsőben egy hegyitrolltól mentett meg minket.
A varázslat meglepően gyorsan és hatásosan működött, a lufi a magasba emelkedett, de nem ereszkedett lejjebb, és már csak is abban a síkban maradt, amerre a pálcát is szegeztem.
Mintha mágnes kapcsolná a fa hegyéhez, engedelmesen libegett abba az irányba, ahová finoman mutattam.
A két fiú csöndben de levakarhatatlan vigyorral figyelte, ahogy a léggömb a kért helyre megy, majd a szédítő magasság felett megáll.
- Ügyes - dicsért George, mire elpirulva legyintettem.
- És meddig tartsam itt? - biccentettem a magányosan repülő lufira, és a kezemre ami kezdett elgémberedni, ahogy szigorúan, egyenesen tartotta a célponton a pálcát.
Fred szája ismét fülig ért, ahogy megint a zsebébe túrt, és egy apró kis bőrtasakot vett elő, ami egy madzaggal volt összefogva.
Kioldotta a kis huzalt, majd megfordítva a zacskót, kitárt tenyerére öntötte a tartalmát, ami egy kupac, ezüstösen csillogó por volt, mint valami csillám vagy ilyesmi.
Összenézett Georgeal, majd drámai, ünnepélyes hanggal beszélni kezdett, úgy kihúzva magát, mintha élete művét tartaná a kupac csillámpor helyett a tenyerén. Bár, ki tudja, a viselkedését nézve megfordult a fejemben, hogy tényleg ez a helyzet...
- Bemutatjuk az első kísérletünket, amit a könyvednek köszönhetünk... - harsogta a fiú, magasba emelve a kupacot.
- A sokszoró-port! - fejezte be George, majd a levegőbe boxolt, amire ijedten húztam össze magam, hisz még mindig mellettem állt.
- Háromig számolok, és elengedheted - nézett rám Fred, majd elszánt arccal a korlát mellé lépett, és a tenyerén heverő port az arca elé emelte.
Én csak döbbenten meredtem rá, igyekezve feldolgozni a hallottakat, de addigra a fiú már bele is kezdett:
- Három... kettő... - mély levegőt vett. - Ehgyh! - az utolsó szám elmosódottan hangzott el, mert a fiú azzal a levegővel belefújt a kezén lévő ezüst porba.
Erre nem igazán számítottam, így ijedt kiáltással hajoltam el a korlát mellől, ahogy a fényes porfelhő kilőtt mellőlem. Így ugyan nem kérésre, de elérte Fred amit szeretett volna, mert a kezemet a pálcával együtt a szám elé emeltem, így a bűbáj megszakadt.
De mire a zöld léggömb ereszkedni kezdhetett volna, az ezüst porsugár teljesen körbelengte, és egy pár másodpercig el tűnt benne.
Fred és George feszült figyelemmel hajoltak a korláthoz, hogy beválik a művük, én pedig tátott szájjal igyekeztem feldolgozni amit látok.
A szürke felleg egy ideig zavarosan kavargott a nagy mélység felett, mintha egy miniatűr vihar készülődne, és mindannyian lélegzetvisszafojtva vártuk mi lesz ennek a vége, az ikrek mert a munkájuk volt érvényesülésben, én pedig mert még mindig nem tudtam mi a fene történik éppen.
És egyszer csak megtörtént.
A felhőből hirtelen, mintha egy óriási láthatatlan csapot nyitottak volna, rengeteg, de szó szerint rengeteg, ugyanolyan dagira fújt léggömb kezdett hullani, mint amilyenre a prototípust Fred is felfújta.
Hatalmas, élénkzöld oszlopban lódultal meg a lufik lefelé, szépen, komótosan zuhanva.
Elképesztő látvány volt, és ahogy szétszéledtek, az egész folyosót betöltötte a vidáman szálló léggömbök serege, valamelyik megakadva egyik lépcsősorban, vagy kitérve a folyosókra, a korlátok mögé, és olyan könnyedén repültek lefelé, hogy a legelső adag már pihekönnyen meg is közelítette a legalsó szintet.
A kezem erőtlenül lehullott a testem mellé, teljesen láthatóvá téve bamba, nagyra tátott számat, ahogy a hatalmas lufi esőt bámultam, és a lábaim automatikusan vittek oda a korláthoz, amibe belekapaszkodtam és megfeledkezve a szédítő magasságról, csak figyeltem, ahogy a léggömbök lusta spirálban hullanak lefelé, zöldre festve a főtornyot.
Közben mellettem Fred és George egyszerre kurjantottak fel, és hatalmasakat ugrálva és hadonászva borultak egymás nyakába.
- SIKERÜLT FREDDIE, SIKERÜLT - újongott George magából kikelve, mintha csak a kviddics kupát nyerték volna el, hangja bezengte az egész kastélyt.
Fred a szájába nyomta két ujját, és hatalmasat füttyentett, mire ijedten kaptam rájuk a tekintetem, de mikor megláttam, hogy egymás nyakába csimpaszkodva diadalittasan kiáltoznak, kénytelen voltam én is elmosolyodni, majd még a mindig megállíthatatlanul potyogó lufik felé néztem, és a kezemet előre kinyújtva végig simítottam az egyik leggömb bársonyos oldalán, mert anélkül lehetetlen volt elhinni amit látok.
Felkacagtam, főleg hogy a szemem sarkából még mindig láttam, ahogy Fred és George vihogva dicsérik a művüket.
Az előző léggömb túl messze ereszkedett, ezért egy újabbat kiszemelve azért nyúltam, és magamhoz húzva mosolyogva megforgattam az ujjaim között.
- Ez aztán a stílusos újévi köszöntés! - csettintettem elismerően.
Rájuk villantottam egy ragyogó vigyort, mire mindketten kiáltozástól kipirulva odafutottak hozzám, és két oldalról közrefogva a hónom alá nyúltak és megemeltek, úgy, hogy a lábam a levegőben kalimpált, de én nem ellenkeztem, így még nagyobb rálátásom nyílt a látványos akció eredményére.
- Nélküled nem sikerült volna - lökte meg csípőcsontjával az enyémet Fred, ami csak így, magasra emelve is alig ért fel az övéhez.
- Ugyan - legyintettem volna pironkodva, ha a kezem nem kulcsolódott volna a nyakukra.
- Csak semmi szerénység - trillázott George. - Ha nem veszed meg azt a zseniális könyvet, valószínűleg sokkal kevésbé lenne emlékezetes ez az egész. - bökött fejével a még mindig vidáman hulló léggömbökre, amiknek az eleje már el is ért a legalsó részre, és sűrű, zöld takaróval fedte be valamelyik lépcsőt.
Már épp ellenkeztem volna, amikor hirtelen hatalmas zsivaj támadt alólunk, ami viszhangozva zengte túl a mi hangukat, ezért a fiúk döbbenten leengedtek, én meg a korláthoz siettem, és kihajoltam, a zaj után kutatva.
És akkor meg is láttam.
Abban a lépcsőfordulóban, ami a Griffendélesek tornya felé vezetett, az összes szünetre itt maradt diák kitódult, és még onnan távolból is tökéletesen tisztán láttam elcsodálkozó ábrázatukat, ahogy megbabonázva mutogatnak társaiknak a felőlünk hulló lufiesőre.
Harryt is kiszúrtam, aki a többiekhez hasonlóan letaglózva meredt felfelé, majd mikor kiszúrt minket, elvigyorodott és lelkesen integett és a hüvelykujját mutatta. És most Ron sem állította le, ő is teljesen ledöbbenve nézett oda.
Izgatott zsivaj érkezett felőlük, ami először döbbent moraj, majd a felismeréskor kitörő örömujjongás lett, és mindegyik magasba emelt karokkal, teljes extázisban ujjongva díjazták az akciónkat. A mi és az ő hangzavaruk, a nagy káosz még Hermionét is kicsalta a maga köré vont burokból, tátott szájjal tört utat magának a tapsoló és levegőbe boxoló háztársaink között, és leplezetlen ámulattal nézett egyenesen rám, én pedig megkockáztattam egy kedves integetést.
Nem sokáig várhattam a lány reakcióját, mert mellettem Fred a korlátra markolt, és előre hajolva teli torokból a közönségünkre ordított.
- BOLDOG ÚJÉVET OROSZLÁNOK! - kiabálta tölcsért formálva a kezéből, mire a griffendélesek válaszul magasba nyújtották a karjukat, és kétszer olyan hangos, artikulátlan kiabalással viszonozták, és még Hermione arcán is ott virított a levakarhatatlan vigyora, sőt, még Ron sem tudta visszartani vidám kurjantásait.
A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a nekünk szóló üdvrivalgásban fürödhettem a fiúk oldalán, és a gyomrom liftezni kezdett, ahogy zavarba jöttem az oroszlán társaim szeretetétől.
George követte testvére példáját és a korlátra dőlve harsogta a magáét a griffendéleseknek:
- HÉJ, DRÁGA HÁZTÁRSAK - szólt, mire a szólítottak válaszul még jobban őrjöngeni kezdtek. - GONDOLOM TETSZIK NEKTEK A WEASLEY IKREK ÉS FLOWER ÚJÉVI AJÁNDÉKA!
A tömeg magánkívűli éljenzéssel, egyöntetű "IGEEEEN!"-el adta a tudtára a választ.
- NEM HALLOM ELÉGGÉ! - kiabálta a fiú, majd buzdítóan meglengette a kezeit.
Én megforgattam a szemem, de azért nevetve nyugtáztam a fiúból előbújó showman-t.
Persze a griffendélesek nem véletlen oroszlánok, felbátorodva és felhevülve tettek eleget George ki nem mondott kérésére, és kétszer olyan hangos üvöltéssel válaszoltak, és a fülsértő lármájuk hangja az egész Roxfortot belengte, ha nem egész Britanniát.
Magamkívűl voltam az örömtől, nem tudtam parancsolni izgatottan verdeső kezemnek és széles vigyoromnak, hirtelen a lelkem könnyebnek tűnt a lefelé hulló léggömböknél. Mintha az is szállni akarna, csak az magasan, a levegőben maradna és onnan ragyogna mindenkire az elsöprő boldogságommal.
Ez kétségkívűl, egy pillanat alatt a Roxfort történelmének egyik legemlékezetesebb újéve lesz.
A boldogság túl nagy adagban tört rám, és az ereimben pumpáló adrenalin szavak formájában robbant ki belőlem. A tetteim maguktól jöttek, mintha kívűlről lennék szemtanúja annak, amit ez a felbátorodott, boldog Flower tesz:
Heves, szinte erőszakos mozdulattal odahajoltam a korláthoz, és a griffendéles tömegre kiabáltam:
- ÉNEKELJÜK EL A ROXFORTI INDULÓT! - és mire szám elé kaphattam volna a kezem, hogy azonnal elhátrálva megbánjam a torokgyötrő üvöltésem, addigra az ikrek és a lent tomboló diákok is még hevesebb újongásban törtek ki.
A tetőfokára hágó hangulat teljesen magával ragadott, és alig bírtam abbahagyni az örömteli kacagásom, miközben Fred hangosan beszámolt.
Minden félelmem, szégyelnivalóm elvesztve hagytam, hogy a dal első sora kibuggyanjon belőlem, és hamis, mély hangomon, de soha ennél nagyobb átéléssel dalra fakadtam, egyetemben a barátaimmal.
Mert bizony, mind a barátaim voltak.
Abban a pillanatban olyanok voltunk, mint egy nagy szív: egyszerre dobbantottuk az élet ritmusát, és egyeztetés nélkül énekeltünk mindannyian ugyanabban az élénk de nem hadaró, kellemesen lassú ütemben.
Megéreztem a balomon George, a jobbomon Fred forró tenyerét, ahogy az ujjaikat az enyémmel összekulcsulják, majd rántást éreztem, és mire felfogtam mi történik, megcsuklott a hangom, ahogy visszanyerve az egyensúlyom csatlakoztam az ikrek rögtönözte körtánchoz.
Jó, inkább idétlenül, össze-vissza szökdécseltünk, nem egyszer taposva a másik lábára, de a lábujjaimat gyötrő fájdalom meg sem kottyant, hajamat dobálva, magamból kikelve folytattam a dalt, a fiúk szintén hamiskás baritonjával és a társaink vidám morajával egyetemben.
Beleadva mindent: az akarást, hogy apám se vehesse elejét a boldog perceknek amit a szeretteimmel töltök, hogy csak azért is egy idióta, életvidám boszorka leszek, és hogy legyen Mardekár, Voldemort vagy Sirius, én akkor is élek a mának és a megadatott, csodálatos perceknek, mint akkor ez az újévi alakításunk.
A szám és a torkom olyan volt mint a smirglipapír, száraz a rengeteg dalolástól, a lábam sajgott, de a szívem most, hónapok óta volt ilyen könnyed és a mosolyom talán a legőszintébb, ahogy kedves ívet adott a szavaimnak.
Az öröm pillangóként szárnyalta be a lelkem, és sírni tudtam volna a felszabadító érzéstől, ami a hatalmába kerített akkor. A minket ünnepelő barátaink szemének fényében, az ikrekkel kéz a kézben táncolva, és ahogy furcsa, részegítő de szívet dobogtató érzés fog el, ahogy a kezem kicsúszik Georgeból, Fredé viszont szorosabban az enyémre kulcsolódik, és elhátrálva megpörget egyszer, kétszer, kitudja hányszor és ahogy ott forogtam, teljesen elnevetve az induló utolsó pár sorát, az ügyetlen mozdulataimmal mégis most éreztem magam a valaha legkecsesebb teremtménynek, hisz a vidámságtól akár repülni tudtam volna.
Mikor elszédültem, és ahogy vészesen közel pördültem a korláthoz, egy pillanatra visszatérve a valóságba, akkor Fred húzott egyet rajtam, és izmos karjait körém kulcsolva elnyújtva énekelte az induló utolsó szavát, ahogy szoros ölelésbe vont. A mellkasának koccant a fejem, és a kezeim automatikusan karolták át a derekát. Éreztem, ahogy legörnyed, és miközben kirobbant társainkból a tapsvihar és az örömkiáltozás ami az énekünket dícsérte, a fülemhez hajolt, és meleg lehellete félresodorta pár tincsem, ahogy belesuttogott:
- Boldog új évet Flo!
A dalolástól berekedve, a legragyogóbb vigyorommal rejtettem piros arcomat a pulóverébe, egy olyasmit motyogva, hogy "neked is".
Pár percig hosszú karjaiban elveszve éltem újra sok, aranyos, gyerekkori pillanatunkat, amikor nem egy tökkelütött csínytevő, hanem egy szerető nagytestvér volt, és ugyanígy öleltek át Georgeal, aki ekkorra már "CSOPORTOS ÖLELÉS" kiáltással vetette ránk magát, így a hátamnak csapódott a mellkasa, és hátratántorodva majdnem felsikoltottam, mikor Fred épp hogy kitámasztva magunkat a korlátban, megtartott minket. De túl vidám voltam ahhoz, hogy felfogjam, majdnem a lufik sorsára jutottunk...
El is felejtettem a pillanatnyi rémületem, ahogy George válla felett kibújva, államat a vállán megpihentetve néztem a még mindig záporozó léggömböket, és a pár emelettel lejjebb, egymást szintén ölelgető és hátbaveregető, vidáman újongó társainkat.
A testemen a meghatottság söpört végig, beleborzongtam a pillanat csodájába, és éreztem, hogy megilletődött örömkönnyek szöknek a szememben.
Hevesen verdeső szívvel, szorítva a fiúk köré kulcsolt karjaimon, kipislogtam őket, hagyva, hogy forró patakot marjanak az arcomra. Ezeket nem töröltem le.
Ragyogó gyöngyszemek voltak, a boldogság cseppjei, amiket megtiszteltem azzal, hogy hagytam felszáradni őket az államon. Sokáig ízlelve a kellemes bizsergést amit maguk után hagytak.
Annyi borzalmas hír és megpróbáltatás után már nagyon jól esett.
Szaggatottan levegőt vettem, és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, a vidámság, az ölelés, a szívemet magasba röpítő, boldog, szabadság.
Ám, természetesen, a megnyúló, mámorító, csodálatos pillanatnak úgy lett vége, ahogy jött.
Hirtelen, lentebbről, olyan éles hang szakította ketté a griffendélesek lelkes rivalgását, amitől majdnem felsikoltottam döbbenetemben.
- MÉGIS MI FOLYIK ITT? - nem kellett lenéznem ahhoz, hogy megismerjem azt a hangot, ami, ha nem kezdünk el most azonnal futni, a végzetünket jelenti.
McGalagony dühös rikácsolása a leghangosabb örömsikolyt is elnyomta.
Az idő, ahhoz képest hogy lelassult az előbb, olyan gyors rohanásba kezdett, hogy fel sem fogtam mi történik, még hallottam, ahogy George egy "SZÍVESEN A MŰSORT" kiált el, majd két kar ragadt meg, most sokkal határozottabban, és még mindig az iménti pillanat hatása és az igazgató helyettes érkezése miatti sokk miatt, engedelmesen, kissé botladozva rohanni kezdtem az ikrek között.
A zöld zivatar, a társaink arca és a hatalmas, vaskos torony egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől, és mire a félelem észbe kaptam, már lélek szakadva rohantunk előre. Lábunk alig érte a márványkövet, minden kanyarba csúszkálva, alig bevéve a lendületet loholtunk, a folyosók és tantermek ajtajai egy színes folttá olvadtak mellettünk. Szerintem még a fáklyák lángja is megrebbent, olyan gyorsan szaladtunk. Csoda hogy lefelé a lépcsőkön nem zakóztunk óriásit, valami Merlin adta szerencse, isteni csoda lehetett.
Túl sok volt bennem az adrenalin, ezért fáradhatatlanul, és inkább a McGalagonytól való félelem miatt zihálva futottam, elismerésre méltóan tartva a tempót a két, hosszúlábú langalétával. Mondjuk közrejátszott, hogy az én lábam tényleg alig érte a földet, mert a vállukba kapaszkodva néhány métert szinte repülve tettem meg, ahogy a magasságuk miatt megemelkedtem.
Szaladtunk és szaladtunk, kanyar után bevéve, és a lépcsősorokon kísérteteket megalázva suhantunk fel.
Mikor már kellően messze éreztük magunkat a káosztól amit kreáltunk, akkor kezdtünk lassítani, és akkor is métereken át kocogva, nagy nehezen lefékezve tudtunk csak megállni, tenyerünkkel a hideg falnak támaszkodva lihegtünk.
Kezem hátuljával izzadságcseppeket töröltem le a homlokomról, majd ujjaimmal gyorsan a szemembe fésültem a fufrum, és az ikrekre néztem, akiknek a futástól a kiabálástól pirosabb volt az arcuk, mint vörös hajkoronájuk.
Talán az lett volna a helyes, ha visszavonulót javaslok. McGalagony és lassan az egész tanári kar a nyomunkban lesz. És tudtam, hogy ez őket nem érdekli, de én nem akarok szégyent hozni Mollyékra a hálátlan viselkedésemmel, de nem is az volt a legnagyobb gond. Hanem hogy apám még mindig veszélyt jelentett, hisz... alig pár hete bejutott a Roxfortba, oda ami még Voldemort számára is nagy falat, hogy megközelítse, és ott van aztán a nagy fekete kutya...
De...
Valami meggátolt.
Mégpedig az, hogy az iménti pillanat olyan volt számomra, mint egy erős cigaretta másnak: belekóstoltam, és máris magába szippantott a részegítő érzés: hogy velem, engem ünnepelnek, hogy egy éjszakára felelőtlen de felhőtlen boldog lehetek, egy átlagos, csínytevő diáklány, akinek nincsenek gondjai, akinek nem nyomja felelősség a vállát. És ha csak egy éjszakára is, de ki fogom élvezni. Egyenlőre a következményektől való félelmet nem engedte az a részegítő, boldog burok, ami került körém.
Így hát a kételyeim megosztása helyett, csak egy kérdés bukott ki belőlem:
- És most? - vigyorogtam a fiúkra.
- Ezt az attitűdöt már szeretem - kacsintott Fred, majd a zsebem felé bökött. - Vedd elő kérlek a térképet.
Engedelmesen előhúztam a pergament, majd a hátamat a nyirkos kőnek vetve felemeltem a lábam, és ráterítettem a képet, élvezve hogy a loholástól átforrósodott testemet lehűti a nedves fal.
A fiúk fölé hajoltak és elemezték, addig én a tarkómra tettem a kezem, és a hajamat a fejem tetejére tolva a nyakamat is a hideg kőnek nyomtam, élvezve ahogy lehűti a kidagadó ereimet, amikben forrt a vér és az adrenalin, ami tompa morajjá gyengítette a következményeket.
- Jó - hajolt el George és Fred is, majd intettek, hogy eltehetem a térképet.
Gondos tekercsbe tekerve nyomtam vissza a zsebembe, majd várakozásteljesen néztem rájuk.
- Most levágjuk az utat, innen nincs messze a tanári, a görbe csőrű kanári festményénél lesz egy mellékfolyosó, ami azonnal odavezet. - mutatott elhajolva a faltól egy szemközti kanyarba, ahova odahunyorogva tényleg kiszúrtam egy ezüst keretben, egy olajfestményt, ami egy ágon szunyokáló, pufi, ferde csőrü, sárga madarat ábrázolt, ami felborzolt tollaibal úgy nézett ki, mint egy csőrös citrom.
Kötelességtudóan bólogattam.
- Akkor indulhat a második felvonás - egyik kezemet a másikba gyűrtem, és megropogtattam az öklöm, a fiúk pedig egyetértő csettintéssel elindultak velem az élen a festmény felé.
Átvágtunk a szakaszon, ahol így, hogy már nem tépte hajunk, ruhánk és arcunk a menetszél, megéreztük az ott keringő huzatot, ezért egymásba karolva haladtunk tovább.
Eliszkoltunk a pihegő kanári mellett, befordulva egy alig észrevehető mellék részre, ahol egymástól elszakadva furakodtunk át libasorban, Georgal elől, mert tényleg annyira szűk volt, hogy csak így tudtunk átmenni.
Mire már kezdtem volna kényelmetlenül érezni magam a nagyon kicsi falak közé préselve, George lefékezett, és mutatóujját a szájára illesztve megállított minket.
Levert a víz, és vállammal akaratlanul is tolni kezdtem a nekem feszülő követ, majd türelmetlenül odasúgtam volna, hogy "mi az, miért álltunk meg", ám ekkor megfagyott bennem a vér, ahogy három alak, két cingár és nyomukban egy alacsony elsuhantak előttünk: Sinistra professzor és Remus, nyomukban a felzárkózni akaró, erősen ziháló, pipalábait kapkodó Flitwick, aki alig bírt velük tempót tartani.
- Hihetetlen, nem elég, hogy beadandókat kell javítanom újévkor, de még ramazulit is csap valamelyik agyabuggyant diák - hallottuk meg Sinistria nyávogását, ahogy tűsarkújában tipegve elkopog a másik irányba, arra, ahonnan mi is érkeztünk. - Lemerem fogadni, megint a Weasley ikrek alkottak valamit... - horkantott, mire láttam, hogy Fred és Goerge meg sem próbálva elfojtani fülig érő vigyorukat, halkan ökölpacsit adtak egymásnak.
- Miből gondolja? - hallatszódott Remus hangja, akinek mély baritonjában mintha mosoly bújkált volna, mint aki komikusnak, nem zavarónak tartja a kialalult káoszt.
Most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak.
Ezután már nem hallottuk őket, csak a cipők elhaló kopogását, és Flitwick sípoló szuszogását.
Homlokomat a hideg kőnek nyomva a zsebembe túrtam, és nyelvem hegyét kidugva előrángattam ismét a Tekergők Térképét.
A három professzor kis tintalakja biztos távolságba folyt tőlünk, akiknek a neve összepréselve szerepelt egy alig láthatóan megrajzolt, vékony csíkon, ami a mellékfolyosó volt. Ahonnan már igencsak ki akartam szabadulni, ezért türelmetlenül remegő ujjal követve az utat a tanáriig a lapon, átfürkésztem a terepet. A legközelebbi pöttyök Remuséké voltak, de az övék is már messze, távolodóban.
Megemeltem a fejem, és Fred vállába nyomva a mutató ujjam, halkan odasuttogtam:
- Tiszta a levegő. Mehetünk. - mondtam, majd előre lépve cipőm orrát finoman Fred edzőcipőjének sarkába dörgöltem, jelezve, hogy már indulnék.
Persze a fiúkat nem kellett nógatni, azonnal előre furakodtak, én pedig a nyílás két szélébe markolva, megkönnyebbült sóhajjal toltam ki magam a széles folyosóra.
Ami már ismerős volt.
Izgatott borzongás rohant végig a hátamon, ahogy vállaimmal körözve, a nagy teret élvezve körbekémleltem ahová érkeztünk.
A tanári ajtaja pár méterre tőlünk.
Miközben a nyakamat is átmozgattam, magam mögé néztem.
Tettem egy lépést jobbra, és ahogy sejtettem.
A kis járat amilyen tűrhetetlenül szűk volt, olyan hasznos, mert alig láthatóan teljesen beleolvadt a környezetébe. Ha nem szembe állt vele az ember, azt se sejtené, hogy létezik.
Elismerő hümmögéssel dicsértem, bármelyik Roxfort építő ötlete is volt. Reméltem Griffendél Godrik, akit jelen esetben úgy képzeltem el mint az ikrek, csak idősebb kiadásban. Ha nem is az ő kérése volt, jól esett abba a hitbe ringatni magam, hogy igen, mert gondolt a jövő vakmerő oroszlánjaira.
Fejemben ilyen derűs gondolatokkal fordultak az ikrek felé, akik engem néztek.
- Kezdhetjük? - tudakolta George, akinek még mindig izzodtak a szeplői a futástól.
- Naná - ütöttem össze a tenyerem, és elindultam nyomukban a tanári felé, aminek ajtaja előtt tettre készen, csípőre tett kézzel álltunk meg.
- Na, és itt mi a terv? - húztam ki magam.
- Hol van a papír George? - fordult ikertestvére felé Fred, mire az engedelmesen a nadrágzsebébe nyúlt, majd egy gyűrött, sebtében összehajtott pergament vett elő.
Kíváncsian nyújtogattam a nyakam, és lestem mi történik.
George ujjai gyorsan kihajtogatták a titkozatos lapot, majd mindkét fiú fölé görnyedt.
- Az micsoda? - kíváncsiskodtam.
- Amire készülünk, az egy bonyolultabb bűbáj - érkezett Fredtől, aki annyire belemélyedt az olvasásba, hogy felvállról vetette oda a választ. - Ezért le kellett írnunk.
Igaz, egy tanári karral és Fricsel való kitolás miatt született meg a lap, de mégis mulatságos volt látni, hogy valamit ő is ekkora nagy koncentrációval tud bújni. Mégha nem is tankönyvet, de az meg már természetellenes lenne, körülbelül olyan, mint Piton kedveskedni látni.
- Akkor először hangképző bűbájjal kezdjük, utána a te pálcádba mentett dalt és utána jöhet ami mozgásra aktiválja az egészet. - számolta össze az ujjain a lépéseket George.
- Rendben akkor te kezdesz - biccentett Fred a testvérére.
- Miért én? - fintorgott az említett. - Azt nem te tanultad meg?
- Úgy volt, hogy te tanulod meg, mert a pálcámban lévő dal miatt nem varázsolhatok vele amíg nem használtuk a bűbájt, tudod... - lóbálta meg az eszközt Fred, és a szeme kezdett kétségbeesetten csillogni.
- De én erre nem emlékeztem! - csapott a karjaival a levegőbe George.
- És akkor most mégis mi a fenét csináljunk? Anélkül lehetetlen lesz megcsinálni, és a toronyba se tudunk visszamenni amíg el nem csitul ott a balhé amit csináltunk. - kelt ki magából Fred, amire ijedten rándultam össze, aztán higgadtságot erőltetve magamra gyorsan közéjük szökkentem, és mindkettejükre csitíóan a tenyeremet tartottam.
- Hé, hé nyugalom - mondtam nekik, és már mindketten nyitották a szájukat ellenkezésre, de ekkor figyelmeztetően mindkettőnek a mutatóujjam mutattam, hogy még nem fejeztem be. - Az egyszerű tisztító bűbáj, ami távol tartja a zajt az adott területről?
- Azt ne mondd, vagyis mondd... - habogta Fred. - Hogy te tudod a bűbájt.
- Fiúk... - tártam szét a karom, teljesen ledöbbenve. - Második osztályos, féléves tananyag.
Fred és George azonban a megbánás vagy szégyenlés legapróbb jelét sem adták, helyette a plafonra emelték a tekintetüket, és mint akik imádkoznak, összetették a tenyerüket.
- Hála az égnek - sóhajtotta George.
- Te vagy a nap hőse Flo - emelte rám a tekintetét Fred, majd hozzám lépett, és lehajolva mind a két karját a derekam köre kulcsolta, és mire reagálhattam volna megemelt, és megforgatott a levegőben.
- Jól van, jól van - motyogtam zavartan, majd megpaskoltam a fiú vállát, mikor kezdtem szédülni, és ráuntam a magaslati levegőre. - Ha leteszel, még megcsinálni is megtudom majd. - nevegtéltem kínosan, mire Fred szabadkozva letett, persze folyamatosan vigyorgott mint a vadalma.
Megigazítottam a hajam, ujjammal megkíséreltem kifésülni, mire az tiltakozva összegubancolódott. Helyette ezért leporoltam magam, majd megköszörültem a torkom, és elővettem a varázspálcámat.
Szúrtam egyet a levegőbe, a varázsige pedig ösztönösen gördült le az ajkamról.
Hatásos is lett, az ajtótól a falig, egészen egy olyan öt méter hosszan, ahogy kitisztítottam a helyet, hirtelen ordító csönd lett. A huzat sikítása, a fáklyák halk ropogása mind elhalt, ezért mind a hárman automatikusan hátráltunk ki onnan.
Mikor hatótávon kívűl értünk, mintha visszatekerték volna a hangerőt, arcon vágott minket az eddig kizárt zajok.
Diadalittasan kihúztam magam, és megtöröltem a homlokom.
- Így megfelel? - kérdeztem.
- Tökéletes - vágták rá a fiúk egyszerre, mire megilletődve a tenyerembe rejtettem paprikapiros arcomat.
- Akkor innentől jók vagyunk? - tudakoltam finoman, mert a másik két bűbájhoz már hozzá sem tudtam szagolni, említésből SEM.
- Hát, ha csak George nem felejtette el megtanulni a másik rábízott varázslatot sem, akkor igen - húzta össze a szemét Fred, és sanda pillantással ostromolta a másik fiút, aki védekezően maga elé emelte a kezét.
- Csigavér, az megvan - morogta George.
- Helyes - biccentett Fred, akin képtelen voltam nem nevetni, mert idétlenül állt neki ez a katonás komolyság. - Most mi az? - fordult felém, aki még mindig jóízűen kacarásztam.
- Semmi - legyintettem egy kósza könnycseppet letörölve, majd ismét előhúztam a Tekergők Térképét, és magam elé tartva hagytam, hogy kihengeredjen előttem. - Akkor csináljátok, addig megyek őrködni.
A fiúk bólintottak, majd egymás felé hajolva elkezdték átnézni a papírt és pusmogva igyekezték értelmezni.
Én addig kissé hátrébb álltam, majd hátamat a hideg kőnek vetve lecsúsztam guggolásba, és a combomra kiterítve nézegettem a pergament, amin a kusza folyosórendszer és aulák, termek nagyobb, üresen hagyott hézagjait nézegettem. Szerencsére a kísértetek valami ramazulit csaptak a csillagásztoronyban, a tanárok pedig mind ott bolyongtak, ahol az előbb csináltunk műsort, a prefektusok téliszünetre mind hazautaztak, az a csekély diák pedig már útnak indult visszafelé a tanárok unszolására valószínűleg a Griffendél toronyba, de mondjuk nem is ők jelentették a veszélyt ránk.
Szemem sarkából figyeltem, ahogy pálcájukat magasba tartva helyezkednek, ügyködnek, néha vetettem rájuk egy pillantást, ahogy koncentrálva lövelik a varázslataikat a padlóra, néha egymást odébb lökve egyeztetnek valamin.
- De komolyan - suttogta oda Fred a testvérének, miközben fegyenesedett.. - Mi volt olyan vicces?
A horkantásomat a pulóverem orrába temettem, mert olyan mókás volt, hogy még mindig ezen töri a fejét.
Egy ideig elfelejtettem csekkolni a térképet, és csak meredtem magam elé, hagyva, hogy amíg a fiúk mókolnak, addig a gondolataim kicsit elszabaduljanak.
Azon törtem magam, hogy mit műveltünk.
Levert a víz.
A felismerés kardként döfött oldalba.
A tanárok mind tudják. Mind tudják, hogy mi voltunk azok.
Hisz nagyon kevesen maradtak szünetre itt, azonnal kiszúrják, kik hiányoznak a griffendélesek közül, már szerintem most tudják, kit kell keresniük.
Nagyot nyeltem, mert a következmenyéktől való félelemnek most már sikerült átszakítania a burkot, ami eddig körbe vett.
Tudom, hogy ilyenért nem csaphatnak ki, mert akkor már George és Fred régen nem lenne roxforti diák, de akkor is... keserű gombóc nőtt a torkomban, ha csak arra gondoltam, hogyha Dumbledore elé kell állnom, vagy még rosszabb, Molly elé azzal, hogy mekkora felfordulást okoztam. Fredék egy dolog, de nekem nem kéne kényemre-kedvemre szabályt szegni, hisz hálával tsrtozom a Weasley szülők felé.
A hajamba túrtam, és a fejemet a nyirkos falnak döntöttem. Óh, mit fogok én ezért kapni...
- Mi volt ez? - a baljós gondolataimba ekkor George hangja tolakodott be, aki vörös haját hátraseperve kapta fel a fejét, és a velünk szembe lévő, keresztbe haladó folyosóra nézett.
- Micsoda? - kérdeztem ijedten.
A fiú az ajkára nyomta a mutató ujját, majd a fent említett falak felé mutatott.
Nagyot nyelve fordultam oda, és hunyorogva meredtem arra, fogalmam sem volt miről beszélt.
Kezeimmel remegve gyűrögettem a Tekergők térképenek sarkát, és hirtelen mintha az egész folyosón, de a fülemben biztosan, tűrhetetlen hangosan dörömbölt a pulzusom.
És akkor a fejemben zubogó véren túl meghallottam.
Halk moraj, két női hang és márványlépcsőn kopogó cipőtalpak.
A pánik, mintha óriási fecskendőben nyomták volna belém, minden porcikámra hidegzuhanyként telepedett.
Először teljesen lesokkolva hallgattam az egyre erősödő zajt, majd észhez térve kiszakítottam magam a döbbenetből, és remegve hajoltam a térkép felé, majdnem elszakítva, ahogy mutató ujjamat rányomva kutattam azután, kik lehetnek a közeledők.
Nem kellett sokáig kutatnom. A mi tintafiguráinktól négy-öt kanyarnyira, az egyik lépcsőn McGalagony és Bimba professzor nevét olvastam ki, kis képmásuk baljósan egyre közelebb araszolt hozzánk.
Halálsápadtan és remegő ajkakkal emeltem arcom az ikrekre, akik lélegzetvisszafojtva várták a válaszom.
Eltátogtam a két professzorasszony nevét.
A fiúk összenéztek, majd Fred magához intett egy gyors mozdulattal.
Azonnal megmarkoltam a falat és ellökve magam, amilyen halkan tudtam, hozzájuk rohantam.
- Milyen messze vannak? - suttogta George.
- Pár folyosónyira - túlságosan féltem ahhoz, hogy a szemére hányjam, egyáltalán nem messze, ha már haljuk őket.
Pár másodpercig zihálva meredtünk egymásra, ám ekkor McGalagonyék hangja még közelebb araszolt, már értettük mit beszéltek:
- Óh, Minerva, elképesztő, mikre nem képesek a diákok, nem? - kacaraszott derűsen a gyógynövénytantanár.
- Hát, Fred és George Weasleytől nem is vártam mást... - felelte McGalagony. - Na de Black kisasszony... - szinte láttam, ahogy megcsóválja a fejét. - igazán tudhatná, hogy pont most a legveszélyesebb kint randalírozni.
A bűntudattal teli, fájdalmas szorítás a mellkasomban tompa volt, egyenlőre a rettegés elnyomta.
Ha nem kapnak el minket, még mindig nagyobb az esélye, hogy olcsóbban megússzuk.
- Remélem kész vagytok, mert most azonnal indulnunk kell. - mondtam ellent mondást nem tűrő hangon.
- Még hiányzik az utolsó bűbáj - nyögött fel gondterhelten Fred, vörös tincseibe túrva.
Most szórakozol velem? - vágtam volna rá, de a testemet elöntő tanácstalan félelemtől megszólalni sem tudtam.
- Most mi a fenét csináljunk? - hajamat tudtam volna tépni idegességemben, és az arcomon már biztos virított pár vörös csík, amit a körmeimmel műveltem oda.
A két fiú összenézett, majd alig láthatóan mindkettőnek valami gyanús fény gyulladt a szemében.
Egymásra bólintottak, majd mindkettek rám emelték a tekintetüket, ami halálkomolyan festett. Ez semmi jót nem ígért, ezért ajkamba harapva, komoran néztem rájuk.
- Flower, nagyon, nagyon nagy szívességet szeretnénk kérni - kezdett bele George, mire apróra zsugorodott a gyomrom; tudtam, hogy valami kockázatos, nagyon kockázatos dolgot forgatnak a fejükben.
- De tudjuk, hogy képes vagy rá. - mondta Fred, majd tenyerét a vállamra tette, és bátorítóan megszorította, de ez csak növelte az aggodalmam, hisz ezek szerint tényleg olyasmiről van szó, amihez bátorítás kell, vagyis kockázatos.
Viszont a két professzor asszony hangja egyre csak hangosodott, így remegő hangon, de megkérdeztem:
- Mi lenne az?
A kérdésemet hangos nyeléssel öblítettem le.
George ekkor a zsebébe nyúlt, majd elővett egy apró kis szerkezetet, ami úgy nézett ki, mint egy kicsi mugli játékautó, csak a kerekein tüskeszerű dolgok meredeztek, és a tetejéből is mindenfélle kis antenna és színes kis ketyere meredt mindenfelé, és a legkülömbözőbb színekre volt festve. Olyan volt, mint Arthur hobbiból összeszerelt motyói.
- Ez mi? - fintorogtam.
- Csalizajgép - vágta rá George, majd megfogta a kezem, maga felé húzta, és a tenyerembe nyomta a kis szerkezetet. - Kérlek, csald el vele McGalagonyékat. - nézett rám könyörgően.
Már nyitottam volna a szám, hogy csípőből utasítsam el, és már nyújtottam vissza a kis kütyüt, de George megfogta a kezem, és rákulcsolta az ujjaim.
- Kérlek. - könyörögte. - Pár perc az egész, és csak annyit kell tenned, hogy megnyomod a tetején azt a piros gombot, és elgurítod az ellenkező irányba, és meg is van oldva.
A teljesen eszement terv hallatán csak makogni tudtam és ingatni a fejem, ám ekkor Fred nézett mélyen a szemembe.
- Nagyon szépen kérünk. Képes vagy rá, és utána csak visszajössz ide, addigra mi végzünk is. - szorítása még erősebb lett a vállamon.
Erősen zihálva szorongattam a csalizajgépet, és teljesen levert a víz a félelemtől és a négy, rám szegeződő, átható, könyörgő szemtől.
Ez... ez nem igazság...
Éreztem, hogy a szívem olvadozni kezd a pillantásuk hatására. Fenébe is, mikor tanulták el a könyörgő kutyaszemeket tőlem?
Idegesen megráztam a fejem, de a válaszom már rég az ellenkezője volt.
- Jöttök nekem egyel - böktem jó erősen mellkason mindkettőt.
- Szent cickányülep, egy hős vagy Flo - fakadt ki Fred, és kitárta a karját egy ölelésre, ám én lehajoltam és átkocogtam a karja alatt, majd felegyenesedve futni kezdtem az ellenkező irányba, hátrafordulva egy ideig háttal előre haladva odaböktem nekik:
- Siessetek!
Majd mutató ujjamat a szám sarkához érintettem, és mintha cipzárt imitálnék vele, elhúztam előtte, jelezve, hogy a sietést minél csendesebben tegyék, mert akkor felesleges csinálnak belőlem csalit.
Majd sarkon fordultam, és megszaporázva lépteim, végigrohantam a folyosón, majd jobbra fordultam, onnan megint jobbra, rákanyarodva a fiúkkal párhuzamos szakaszra.
Szaladás közben előhúztam a Tekergők térképét, és szemügyre vettem.
A gyomrom ökölnyire zsugorodott, ahogy megláttam, McGalagony és Bimba most fordulnak rá arra a lépcsőre, ami már alig egy kanyarnyira juttatja őket tőlünk.
Még gyorsabban rohantam, amennyire tudtam halkan, ormótlan bakancsomban.
Mikor elértem a folyosó végét, megkapaszkodtam a szakasz végében, hideg tenyerembe éles fájdalom nyilalt, ahogy a kő belemélyedt. Azt hiszem idén a kezem az Achilles sarkam.
Halk szitkozódással a puha pulcsimba nyomtam a tenyerem, hogy enyhítsem a fájdalmat, és a másik falhoz surrantam, majd vállamat nekinyomva nagyon óvatosan kihajoltam arra a részre, ahová a két professzor lassan megérkezik.
A szívem a torkomban dobogott, csodáltam, hogy azt nem hallották meg.
Résnyire húzott pillákkal kémleltem a falakat és a lépcsőt, ahonnán már tökéletesen tisztán hallottam a két boszorka diskurzusát.
Vártam és vártam, a félelem csak úgy tombolt bennem, a térdem remegett, ha nem nyomódok a falnak biztos hogy összecsuklok, az újévi vacsora majdnem visszaköszönt, és a halántékomon hideg veríték csorgott le.
És akkor megláttam őket. A két professzor, Bimba rakoncátlan ősz fürtjei és McGalagony alvósapkája alá rejtett kontya hamarosan megjelent a lépcsőfordulóban, ahogy mindketten skótkckás és mélyzöld hálóingben suhantak felfelé.
Azonnal visszahúzódtam a fal takarásába, és egyik kezemet a számra szorítottam, hogy ne lehessen hallani az eszelős zihálasom, a másikban pedig az ott lapuló csalizajgépet szorítottam a szívemhez.
Itt az idő...
Mély levegőt vettem, ami elég szaggatottra sikeredett, majd lassan szétnyitottam az ujjaim, és miközben kifújtam a levegőt szúró mellkasomból, szemeztem egy sort a konok, piros kis gombbal.
Tudtam, elég időt vesztegettem, és pánik fogott el, mert az ujjamat sehogy sem tudtam rávenni a megnyomására.
Ám mikor alig pár méternyire felcsendült McGalagony hangja, az agyam leblokkolt, és minden magától és nagyon gyorsan történt.
A hüvelykujjam a gombra siklott, lenyomta, a térdem megrogyott, így legörnyedve meglendítettem a karom, és a kis szerkezetet a szemközti folyosóra hajítottam.
Bennem akadt a levegő is, ahogy egy pillanat múlva eszméletlen kattogás, sipítás és csörgés hangja zendült fel, mintha egyszerre kopogna valaki egy ajtón, fújnának bele egy sípba és rázogatna egy zacskó diót és sipítana a teafőző.
Az öklömet a számba tömtem, hogy elfojtsak egy ijedt sikkantást.
Az eszement hadművelet hamar meghozta gyümölcsét.
- Hát ez meg mi a... - csattant fel McGalagony, és hallottam, ahogy megszaporázzák a lépteiket, majd riadtan hátrébb iszkoltam, mikor láttam, hogy háttal nekem nekirontanak annak a folyosónak, ahová a csalizajgépet is hajítottam.
Elkezdtem hátrálni, hisz tudtam, hogy előbb-utóbb rájönnek a cselre, ezért minél gyorsabban vissza kell térnem az ikrekhez, akikkel elhúzom a csíkot.
Felemeltem a pálcám, ami majdnem elszakította a pulóverem zsebét, olyan gyorsan rántottam elő, majd sarkon fordultam, és lélekszakadva futni kezdtem, és a kezemmel erőszakos, körző mozdulatot tettem.
Erre egy lágy fuvallat kavarodott, és a folyosóra hirtelen nehéz sötétség borult, a tűzek egy pillanat alatt kialudtak.
Így a rohanó alakomat is magába ölelte a sötétség, és biztonságban futhattam végig a távot, miközben a rettegéstől olyan apróra zsugorodott a gyomrom mint egy mogyoró, a torkom elszorult, ezért úgy kapkodtam a levegőt, mint egy fulldokló.
Nem mertem hátranézni, hogyan állnak McGalagonyék, inkább futottam és futottam.
A kanyarokat nagyon nehezen vettem be, vagy fél métert csúsztam a bakancsomban, nekiesve a falnak, de onnan pedig ellökve magam meg sem álltam addig, amíg rá nem fordultam Georgeék szakaszára.
Már nyújtottam a nyakam, hogy lássam, hogy állnak, ám ekkor a fejem valami keménynek koppant, és hátrabukott.
A világ megfordult velem, és az éles fájdalmat egy ijedt nyögéssel nyugtáztam.
Elkezdtem hátra felé esni, és már hajlítottam be a lábam, hogy tompítsam az esést, de ekkor két kar erősen a derekamra fonódott, és nekiszorított annak, aminek fél másodperce mentem neki: Fred mellkasának.
- Hallottuk sikerrel jártál - miközben a két vállba kapaszkodva igyekeztem visszanyerni az egyensúlyom, éreztem, ahogy fejemnek támaszkodó mellkas zengeni kezd a kuncogástól. - Azért ne ess hanyatt a munkádtól, bármennyire is tökéletes volt, mert még el kell húznunk innen, márha érted. - nevetett fel újra, mire a bosszúság segített ismét szilárdan állni, ezért tenyeremet a karjára tettem, és eltoltam magam tőle, és vörös arccal ráförmedtem:
- Remélem azért ütköztünk itt össze, mert sikerrel jártatok!
A fiúk arcán pimasz, de elragadó vigyor jelent meg.
- Nézd meg a saját szemeddel - kacsintott George, majd ismét csodákat rejtő zsebébe túrt, és előhúzott egy trágyagránátot, és foga közé csípte a tetejét, majd letépte, és magasra emelte.
Meglendítette a karját, mire a patron arra a szakaszra repült egy nagy ívben, ahol a bűbájt elvégeztük, majd óriási csattanással landolt, hatalmas, sárgászöld felhőben törve ki.
Az érzékelő működött, és minden más is, mert erre az egész folyosót az ikrek hangja töltötte be, ahogy hamisan elkezdik fújni a Walpurgistól az egyik újévi dal feldolgozásukat. Csak éppen úgy, mintha egy mikrofonba énekelnének bele, nagyon hangosan, úgy, hogy a levegő is nehézzé vállt, az erőteljes hangtól.
Először azt hittem tényleg ők azok, ezért döbbentem néztem rájuk államat felszegve, de mindkettőnek csukva volt a szája, csak a széles mosoly virított rajta.
Megértettem, hogy a saját éneküket bűvölték bele a bűbájba.
- Bárki elsétál erre, újra élvezhetjük a Weasley ikrek tökéletes alakítását - vihogott fel Fred.
Már én is elmosolyodtam volna, ám ekkor belém hasított a felismerés, és ismét kihagyott a szívem egy ütemet ijedtemben.
- Ti teljesen idióták! - hördültem fel, és a homlokomra csaptam.
Fred és George teljesen kiábrándulva, megütközve néztek rám.
- Szerintünk jópofa ötlet, hogy mi énekelünk - morogta sértetten George, mire szememet az égre emelve, drámaian sóhajtottam, miközben még mindig szólt a dal, és már csengett a fülem a hamis hangtól.
- Nem az, te buta - boxoltam a vállába. - Zseniáliásak vagytok, de így, hogy azt a vackot eldobtad...
- HOL VAGYTOK? - harsogta túl a dalt McGalagony éles rikoltozása, amitől mégjobban sípolt a fülem, mint az ikrek hamis dalolásától.
- Erről beszélek - nyögtem holtraváltam, ahogy megláttam az igazgatóhelyettes alakját kirajzolódni a zöld bűzfüst mögött, ami így megnyúlt, ijesztő árnyékban tetszett, így McGalagony ijesztőbbnek hatott, mint valaha. Ráadásul már facsarni kezdte az orrom a trágya savanyú szaga is, ezért karon ragadtam a két gazfickót. - Futás.
Ennyit kellett mondanom, persze az ikreknek addigra leesett, mi volt az, amin kiakadtam, ezért pár pillanat múlva már két kanyarnyira rohantunk, el a tett színhelyéről.
A kanyarokon túl, még sokáig elviszhangzott hozzánk az igazgató helyettes kiáltozása, de egy idő után, amikor már szédülni kezdtünk a sok fordulattól és légszomjtól, már a zihálásunk és a menetszél elnyomta.
A biztonság kedvéért még egy lépcsőn lekocogtunk, én a fiúk gallérjába kapaszkodva, mikor majdnem legurultam az utolsó lépcsőfokról, majd még egy szakaszt is végig galoppoztunk a biztonság kedvéért, és csak utána álltunk meg, az ikrek magukat legyezgetve roskadtak a falnak, miközben én szuszogva előástam a térképet, hogy csekkoljam, innen hogy jutunk vissza anélkül a toronyba, hogy elkapnának.
- Ezhh... merede... meredek volt. - lihegte George, miközben pulóvere nyakába akasztotta az ujját, hogy elhúzza onnan, hátha úgy hamarabb lehűl.
Ingerülten felhorkantam, de mélyen tudtam, hogy nem azért, mert haragudtam rájuk, hanem mert az egyetertő nevetésemet fojtottam el.
- Talán ha nem dobod el azt a vackot, akkor több időt nyerhettünk volna a csalizajgéppel. - vetettem oda, hangomban bújkáló pajkossággal.
- Ez igaz - szúrta közbe Fred.
- Jól van na, nem kell ellenem szövetkezni - prüszkölte, és sértetten elfordult. - Máskülömben nem hitted volna el, hogy működik, te meg - mutatott testvérére. - Meg ne próbáld beadni nekem, hogy nem akartad tesztelni.
Fred már nyitotta a száját a vitatkozásra, ám ekkor éles nyávogás hatolt a folyosók kísérteties csöndjébe.
Mindannyian gyorsan és a legrosszabbra számítva kaptuk a fejünket a hang irányába.
Megrökönyödve konstatáltuk, hogy Mrs Norris áll az egyik fordulóban, keskeny pupillájával minket nézve, és borzas, kopaszodó farkát ingatva eltátotta száját, és újabb hangos nyávogást hallatott.
- A fenébe - motyogta az orra alatt George.
Mintha ez lett volna a varázsszó, a macska kecsesen előrébb lépett újabb nyávogással, és ezzel egyetemben nem olyan messziről, pár kanyarnyira felhangzott egy rekedt, dühös rikácsolás.
- POFÁTLAN KÖLYKÖK! HULIGÁNOK! - érkeztek a reszelős kiáltások, amiktől a hátamon vigyázba vágta magát minden szőrszál, és a félelem megint utat tört magának.
Frics a nyomunkban volt.
- Ideje olajra lépni - mondta Fred, majd fiút és magát meghazudtoló pördüléssel felém fordult, odasietett, karját az enyémbe fonta, majd maga után rántott, én pedig ingerült sóhajjal ismét futásra bírtam a lábaimat.
George szorosan loholt a nyomunkban.
- És innen mégis hova megyünk? - nyögtem keservesen, miközben szúró oldalamra szorítottam a kezem, és erősen kapkodva a levegőt hátra fordultam, hogy megnézzem Frics a nyomunkban van-e.
A hajam mind az arcomba hullott, de még így is ki tudtam venni Mrs Norrist, aki mancsát szájához emelve nyalakodni kezdett, mint aki tudja, hogy nyert ügye van, nincs értelme kergetni minket. És valóban, Frics ócska lámpásának fénye már gyér formákat festett a lépcsőforduló falára, ahonnan érkezett.
- Őszintén? Fogalmam sincs, nálad van a térkép - felelte zihálva Fred, aki szintén folyamatosan hátrafele tekintgetett, aminek az lett a vége, hogy lelassult, így George teli erőből neki szaladt, így annyit láttam a szemem sarkából, hogy mindketten egy villanásnyi idő alatt a földre zuhannak, majd összegabalyodott végtagokkal a padlóra csattannak.
Lefékeztem, és idegesen megfordultam.
A két fiú átkozódva igyekezett kezét és lábát kihúzni a másik hóna vagy térde alól, miközben úgy vergőttek mint a partra vetett hal.
- Benne van a könyököd a számba! - mordult fel George, miközben úgy rúgkapált mint egy kiscsikó.
- Könnyen beszélsz, neked meg az üleped a gyomromba! - érkezett a bosszankodó válasz Fredtől.
Én a hajamba túrtam, majdnem kitépve egy nagyobb tincset.
Teljesen pánikba esve forgolódtam, annyira lesokkolódtam Frics egyre erősödő ordibálásától, hogy eszembe se jutott most elővenni a térképet.
Hisztérikusan toporogtam, és már kezdtem elfogadni, hogy ennyi, kész, már innen akár indulhatnánk is az igazgatóiba, amikor szemem megakadt egy ismerős szakaszon, ahol nem is olyan rég, egy este, egyedül roskadtam le, azon gondolkozva, hogy miket tudtam meg anyámról, akit már azelőtt elvesztettem, hogy ismertem volna és...
Megráztam a fejem, kiűzve a gyászos gondolatokat, hogy helyet szorítsak a brilliáns ötletemnek.
Két ujjamat összefonva imádkoztam, hogy most az egyszer, csak most az egyszer ne csapjon be az emlékezetem.
Remegve fújtam ki a levegőt, miközben gyorsan a két szerencsecsomaghoz trappoltam, majd lehajolva megragadtam mindkettejük vállát, és széttolva őket megoldottam azt, amin ők több perce a földön viaskodva próbálnak.
Döbbenten néztek rám.
- Azt hiszem tudok egy biztonságos helyet - közöltem, majd kezemet nyújtottam nekik.
Ők gondolkozás nélkül nyúltak és markoltak a tenyeremre, mire hátradőltem, és minden erőm és hátrabillenő súlyom bevetve igyekeztem felrángatni őket, de végül szükség volt arra, hogy a térdükre támaszkodva elrajtoljanak, mert ehhez kevés voltam.
Szerencsére így azonnal lendületbe jöttek, én pedig gyorsan megpördülve az ismerős folyosóra mutattam.
Megiramodtunk arra, miközben csak imádkozni tudtunk a jóságos Merlinhez, hogy Frics még hangosabb óbégatása nem azt jelentette, hogy meglátott minket.
Futottam, és közben a fiúk nyomombam kopogó cipőjének ritmusára igyekeztem kitalálni, merre is kell fordulnom.
Vakszerencsére és csekély emlékeimre bízva találomra befordultam a következő kanyarnál, csukott szemmel, és csak pár lépés után előre mertem kinyitni, nagyon nagyon remélve, hogy azt látom majd, amire számítok.
Eltátottam a szám, és szinte felkiáltottam megkönnyebbülésemben, mikor a zsákutcában, csekély fákylaragyogással bearanyozva ott tátongott a szűk lépcsősor a falban, ami a harangtoronyba vezetett.
- Erre - intettem, majd megiramodtam oda.
A fiúk gondolkodás nélkül szegődtek mellém, árnyékunk nagy, megnyúlt fekete alakként táncoltak a falakon, ahogy rohantunk.
Odaérve előre furakodtam, és kettesével kezdtem felszökkenni a fokokon, és tompa csörtetés jelezte, hogy Fredék ott jönnek mögöttem.
Már kezdtem elszédülni a szűk, folyamatosan tekergő falak miatt, de kezemmel a nedves falakba kapaszkodva hősiesen haladtam tovább, élvezve, hogy a levegő szépen lassan lehűlni látszik, friss, éjszakai levegő váltja fel a régies falak illatát.
És akkor kiértem.
Kitárt karokkal, vigyorogva toppantam be a torony tetejére, amit csúcsos kupola fedett, de tele volt luggatva a fala boltívekkel, amik mind engedtek rálátást a hatalmas, vadregényes tájra, kviddics pályára és a falu fényeire, és mindent ameddig a szem ellátott, vaskos, ragyogó hó takaró fedett. A tetőből vaskos ezüst lánc lógott le, végén a hatalmas harang kupolája, aminek kopott falát és megviselt oldalát látva megborzongtam. Mintha egyidős lenne az idővel, és zavarbaejtően nagy volt.
Nagyot nyeltem, és amíg Fredék nagy nehezen felértek, addig összefontam a karom magam körül, és össze-összekoccanó fogakkal tűrtem a hajamba tépő hideg szelet, majd résnyire nyitottam a szemem, és megbűvölve nézegettem a tiszta égboltot, amin kedvesen hunyorogtak a csillagok, és óriási, óvó takaróként borult a horizontra, amit hol hegyek hósipkás csúcsai, hol a Rengeteg hegyes ágai karcoltak.
Kicsit elfogott az émelygés és a szorítás a gyomromban az emlékre, ami ehhez a helyhez kötött.
Elszoruló torokkal nézegettem azt a helyet, ahol anyukámat sirattam azon az estén...
Halkan szipogtam, majd gyorsan, erőszakosan letöröltem egy kibuggyanó könnycseppet, és inkább az előttem elterülő képre összpontosítottam.
Szerencsére az ikrek nem hagyták, hogy messze barangoljak a sötét, szomorú emlékekben, mert ekkor ők is felértek.
- Óhohóó! - rikkantotta George, miközben kissé szuszogva, de lelkesen, kitárt karokkal mellém sétált. - A harangtorony! Zseniális vagy Flo!
- Már másodjára húzol ki minket a pácból - szökkent mellém Fred is, nevetve átkarolva a vállam.
Pironkodva lepöcköltem magamról a kezét, olyasmit motyogva, hogy "ugyan már", majd csípőre tettem a kezem, és szemügyre vettem a tiltott erdő melletti tisztást, rajta az apró kis makketnek tűnő kunyhót, amiben most nem égett a fény. Hagrid minden bizonnyal a kastélyban szilveszterezik.
- És most mi legyen? - kérdeztem ajkamba harapva.
- Hát - vakarta meg az állát elgondolkodva George. - Szerintem üljünk le, és nézzük meg itt a tüzijátékot, úgy sincs már olyan sok idő, és úgy is innen nagyon jól rálátni a kviddics pályára, onnan lövik fel. - mutatott arra a boltívre, ami alá leülve pontosan ráláttunk a stadionra. - Meg biztos Roxmortsba is durrogtatnak majd, azt is megnézhetjük.
- Egyetértek - bólogatott Fred, majd elindult a kinézett rész felé. - Addigra úgy is lenyugodnak a kedélyek és vissza tudunk majd nyugiba menni a Griffendél toronyba.
Tetszett az ötlet.
Fekete kutya és Sirius ide vagy oda.
A fenébe is, a sok felhajtás után igenis megérdemlem, hogy kirúgjak a hámból, és egy estére élvezhessem az újévi jókedvet, érezzem az ünnep reményteli hangulatát, nyugalomban (már akinek, McGalagonyék azt hiszem most nem igazán tudják megőrizni a hidegvérüket) az ikrekkel...
Meleg mosollyal követtem a fiúkat a torony szegélyéhez, és még ők merészen levágták magukat és a mélybe lógatták a lábukat, addig én igyekezve nem az alattunk tátongó, nyársalásra kész tornyokat és kastély falat nézni, hanem egyenesen előre, a holdfényben fürdő, égbe nyújtozó pontszerző karikákat, és minimum egy negyed méternyire, biztos távolságban helyet foglaltam mellettük törökülésben, miközben a pulóverem bő alját magam alá igazítottam, hogy ne fázzak fel.
Legalábbis annyira, a kő még így is nagyon hideg volt.
Nagy, de elégedett sóhaj szakadt fel belőlem, és eddig görcsösen tartott vállaimat most elengedtem, és államat megemelve élveztem a nyakamat csókolgató esti szellőt, és átadtam magam a fehér dombos, ligetes látványnak, ahogy a színes, házak címerével díszített stadion tekintélyesen magasodott elénk.
Hagytam, hogy az este félelmetesebb részei és az egész, apám ügyével kapcsolatos kételyt, a mai akciónk következményeit a szél egy időre tovább sodorja tőlem, és majdnem felsírtam a kényelmes érzéstől, ahogy a fejemből kiürültek a gondolatok, a zavaró zsizsgés elhalt. Kongott a fejemben a béke.
Szám sarkában finom mosoly jelent meg. Csodálatos, nyugodt este egy izgalmas kaland után, a két legbugyutább sráccal akit ismerek. Tökéletes.
- Még ennyi itt töltött év után is mindig lenyűgöz a látványa - törte meg a ránk boruló csöndet Fred, amit, hiába a békés hallgatás vége, nem bántam.
- A kviddics pálya? - kérdezte George.
- Igen - sóhajtozott Fred, hátra dőlve, alkarján megtámaszkodva kényelembe helyezte magát. - Hiányozni fog nagyon, ha egyszer elmegyünk.
Tettetett haraggal oldalba böktem, de valahol mélyen a szívem fájdalmasan feldobbant a tudatra, hogy az ikrek nem lesznek végig velem a Roxfortos éveim alatt. Már most csak két és fél van hátra. Jó, ami nem kevés, de ha úgy elszalad mint az eddigi három, akkor... igenis annak tűnik.
- Mintha már elballagott diák lennél - szívtam a vérét, és felnevettem a duzzogó ábrázaton amit vágott.
- Épp költői próbáltam lenni - morogta. - Megtörted a pillanat varázsát - emelte meg a kezét, én pedig még időben rácsaptam, mielőtt megcsiklandozhatott volna.
- Te csak ne költögess ilyenekre, még nem mentek el - motyogtam, majd elvörösödve az ölemben pihenő kezeimre néztem.
Fred mellettem felült, és kuncogva átvetette a vállamon a karját. Megpaskolta a hátam és magához szorított.
- Jaj Flooo - nyújtotta el a végét, miközben a vállamra hajtotta a fejét. - Nem azért mondtam. Még bőven a nyakadon marado...unk egy jó két és fél évig - harapta el furán, nevetve a mondatot.
- Tényleg emiatt aggódsz? - csatlakozott George is, majd ő is nekem dőlt. - Jajj te... - borzolta meg a hajam aljas mozdulattal.
- Jól van na! - csattantam fel, igyekezve lerázni magamról őket, de ők nevetve szorították tovább, esélyem sem volt. - De ne mondjátok, hogy nektek nem fognak hiányozni az ilyen esték - mutattam körbe magunkon.
A fiúk elhallgattak, és a csendes egyetértésük sokkal fájdalmasabb volt, mintha csak elpoénkodták volna.
Nagyot nyeltem, és sóhajjal adtam a tudtukra, hogy lám, igazam van.
Pár perc eltelt, egymásnak dőlve ízlelgettük a keserű valóságot.
Az éjszakai szellő hirtelen nem nyugtató volt, hanem nagyon hangos. Emlékeztett a fiúk fájdalmas hallgatására.
Már nyitottam volna a szám, hogy eltereljem a témát, amikor Fred lehelet halkan csak ennyit mondott:
- Ezek fognak a legjobban hiányozni.
Azzal a vállamon pihenő tenyere finoman megszorított.
Szemem sarkából láttam, hogy George búsan, egyetértően bólogat.
Aztán felcsillan a szeme, és elvigyorodik.
- Na de skacok - nevetett fel. - Ne rontsuk már ilyen dolgokkal az estét! Nem ezért jöttünk! - csattant fel játékosan. - Addig még sok idő van! Ma gondolni sem akarok rá, világos? - fordított magával szembe, majd mélyen a szemembe nézett.
Nem tudtam sokáig állni, felszabadultan kacagtam egyet, aminek a csilingelését tovább vitte a szél a rengeteg felé. Nem bántam, hallja csak a világ, mennyire szeretem ezt a két bolondgombát.
Bólintottam, majd immár széles vigyorral fordultam vissza a stadion felé.
- Igazatok van egyébként - szólaltam meg pár perc bambulás után. - Ha valaha egyszer elballagok, ez nekem is fog hiányozni.
- Na látod - lökött meg a vállával finoman Fred.
- Bakancslistára teszem - szólalt meg George, miközben a zsebébe túrt és előhúzott egy doboz mindenízű drazsét. Mi van még abba a zsebbe te jó ég... - hogy egy Tűzvillámmal körbe repüljem ezt a pályát. - azzal egy éles mozdulattal feltépte a csomagolást, majd halkan átkozódott egy sort, amikor egy kisebb marék ezért a mélybe potyogott.
- Ahhoz előbb kéne egy Tűzvillám is öcskös - nyúlt át a fejem felett Fred, hogy tarkón pöckölje fivérét, majd gyorsan elcsenjen egyet a drazsékból.
George úgy nézte, ahogy Fred a szájába tömi a cukrot, mintha a kész dolgozatát enné meg. Ám derűsen felkacagott, mikor Fred arca eltorzult az undortól, majd a szitkozódása alapján fika ízű darabot egy nagy köpéssel a többi után küldte.
- Pfuj! - csattantam fel, a kezemre permetezett nyálat a tettes nadrágjába törölve.
- Lesz majd az - szagolt meg a biztonság kedvéért egy darabot George, és csak utána kapta be. - Ha beindul a biznisz, akár kettő is. - kacsintott testvérére.
- Biznisz? - billentettem értetlenül oldalra a fejem.
- Óh, neked még nem is mondtuk - csapott a homlokára Fred. - Azt találtuk ki Georgeal, hogyha végeztünk a Roxfortban, Zonkóéhoz hasonló bazárt nyitunk.
Meglepetten eltátottam a szám, de itt még nem volt vége.
- Csak sokkal nagyobbat és saját fejlesztésű termékekkel - szúrta hozzá George, teli szájjal.
De most eszemben sem volt megszólni érte.
- De hisz ez zseniális! - karoltam át őket heves lelkesedéssel. - Nem is tudnék tökéletesebb karriert elképzelni nektek!
- Mi se. - nevetett Fred. - Úgy általában nem tudnék magunknak más karriert elképzelni. Csak hát...
Elhallgatott és az ajkába harapott.
- Csak hát? - faggattam, aggodalommal a hangomban.
- Ehhez pénz kell. Nem kevés... - sóhajtotta George.
Önfeledetten felkacagtam, mire kiérdemeltem két lesújtó pillantást. Gyorsan kimagyaráztam magam; nekik nem állt jól a rossz kedv.
- Ezen ne múljon - veregettem meg a vállukat. - Ne felejtsétek el, hogy nekem a családi örökség miatt van egy teli tömött széfem ám. - vigyorogtam rájuk, de azonnal lelohadt az izgatottságom, mikor mindkét fiú a fejét rázta.
- Kizárt dolog. - mondta George.
- Szó sem lehet róla. - kontrázott Fred.
- Mert? - vakkantottam duzzogva.
A két fiú úgy nézett rám, mint egy sült bolondra, mire még jobban megsértődtem.
- Az a te pénzed Flo - nézett mélyen a szemembe Fred. - A családod hagyta rád. A tiéd. Nem költheted ránk.
Idegesen horkantottam.
- Először is, ti vagytok a családom - morogtam.
- Jó, tudod hogy értjü...
- Másodszor - szakítottam félbe élesen a fiút. - Jól mondod. Az én pénzem. Tehát arra költöm, amire akarom.
Ezzel lezártnak tekintve a vitát, összefontam a mellkasomon a karjaimat, és makacsul bámultam az egyik tornyot.
- Nagyon, nagyon kedves tőled, hogy segíteni szeretnél - kezdte finoman George. - De gondolnod kell magadra is. Te miből fogsz megélni, ha ezt mind hozzánk fekteted be?
Megforgattam a szemem, majd dacosan a fiúra néztem.
- Miért, szerinted én dísznek teszem le a RAVASZ-t? - mondtam unottan. - Én is ugyanúgy dolgozni fogok majd.
- De akkor is nagy előny lenne - szúrta közbe Fred. - Nem pazarolhatok ránk.
- Ez nem pazarlás! - csattantam fel egyre mérgesebben. - Különben is, még el sem mondtam a feltételeimet. - vigyorogtam rájuk, mire ők kérdőn és bizonytalanuk egymásra néztek, majd ismét rám.
- Szeretnék én is beszállni az üzletbe - jelentettem ki, elégedett mosollyal, remélve, hogy ez elég indok arra, hogy igenis megéri nekem őket támogatni.
A két fiúnak leesett az álla, és teljesen ledöbbent ábrázattal meredtek rám, amitől bukfencet vetett a gyomrom, és azonnal fülig vörösödtem szégyenemben.
Dadogva magyarázkodni kezdtem:
- P-persze, nem akarok belepofátlankodni a közös ötletetekbe, csak gondoltam hátha így elfogadjátok a...
- Imádnám - szólt közbe Fred.
- T-tessék? - hökkentem meg.
- Imádnám - ismételte magát a fiú, és még a sötétben, a csillagok halovány derengésében is tökéletesen ki tudtam venni ragyogó mosolyát. - El sem tudnád képzelni, mennyire boldoggá tenne minket ez az ötlet.
Georgera néztem, és arcán annak a jelét kutattam, hogy csak ugratnak.
De ő lelkesen bólogatott:
- Így van. - mondta, majd újabb drazsét hajított a szájába, és odakínálta nekem. - Már beszéltünk is róla. Nem arról, hogy pénzt kérünk tőled, isten ments... - motyogta.
- Hanem hogy csatlakozz - egészítette ki Fred. - Gondoltuk te is ugyanúgy élveznéd a feltalálósdit mint mi, meg aztán ki mást akarna az ember partnernek. - vigyorodott el, majd megpaskolta a kezem.
- Pontosan. - helyeselt a testvére. - Ügyes, tehetséges boszorka vagy. Veled biztosan a legjobb termékeket tudnánk kikísérletezni. - kacsintott.
- Én... nem is... vagyis nagyon szívesen csatlakoznék... - zavaromban csak fél mondatokra futotta, és lehajtottam a fejem, remélve, hogy az éjszaka láthatatlanná tette, mennyire elvörösödtem a bóktól.
- Szent Merlin Flo - ült fel Fred, majd átkarolt és csontropogtató ölelésbe vont. - Egy álom válna valóra, ha velünk dolgoznál.
Meghatódva elmosolyodtam, és a mellkasomra tettem a kezem. A szívem tombolt örömében.
- Attól függ kié... - nevetettem halkan.
- Hogy érted? - tette kezét a vállamra Fred, majd eltolt magától. - Te nem szeretnéd? Mert akkor nem erőltetjü...
Kacagva megpöcköltem finoman az orrát, mire elhallgatott.
- Nem, te bolond - ráztam a fufrum. - Hanem hogy inkább nekem az álmom az, hogy ilyen zseniális ötletnek a része lehessek.
- Kérned sem kell - tapsikolt gyermekded lelkesedéssel a fiú, kék szeme csak úgy sugárzott a boldogságtól.
Zavartan kuncogtam, hisz nem számítottam rá, hogy ennyire szívesen venne be a tervükbe.
- Tökéletes trió lenne, az biztos - csatlakozott George is. - Virágzana az üzlet.
- Főleg ha megvan a kezdő tőke is - ragadtam meg az alkalmat, hogy éljek az ajánlatommal. - Besegítek. Hisz így az én érdekem is. - diadalittasan néztem rájuk.
Így, hogy ők is ennyire lázba jöttek attól, hogy bevesznek a bizniszbe, már nem mondhattak nemet a pénzemre. Amit nem mellesleg el sem tudnék képzelni, hogy jobb dologra költeném mint ez. A családom bűnein nyert pénzt tökéletesen megválthatom ezzel.
A két fiú egymásra nézett, majd lesütötték a tekintetüket.
Dühösen a combomra csaptam:
- Bevetettek! Innentől az én érdekem is, szóval...
- Jó, rendben, nyugi, átgondoljuk - malmozott az ujjaival George.
- Helyes - biccentettem. - Addig meg használjátok az én Tűzvillámomat. - vigyorogtam, ahogy a tekintetem ismét a stadionra tévedt.
Le sem esett mit mondtam, amíg...
- Hogy mi? - kapta fel a fejét Fred, éles hangjától ijedten összerándultam.
Értetlenül ránéztem, majd a szám elé kaptam a kezem a felismeréstől.
Georgera néztem, aki szintén tátott szájjal meredt rám.
- Uhh... - nyögtem gondterhelten. - Tényleg, nektek még nem is meséltem...
- Hát nagyon nem! - förmedt rám Fred. - Milyen Tűzvillám? Mikor? Mióta?
- Karácsonyra kaptam... - motyogtam a körmömet piszkálva.
- Bővebben? - bökte meg a derekam Fred.
- Névtelenül vette nekem valaki. Karácsony reggel egyszer csak ott volt a csomag a többi ajándékom között. - magyaráztam kedvtelenül. - De már édesmindegy, mert elkobozták.
- Mi van? - hördült fel George. - Már használtad is?
- Neeem - intettem le. - Még aznap elvették, mert Hermione szólt róla McGalagonynak. Jogosan - tettem hozzá, mikor láttam, hogy mindkét fiú háborogni készül.
- De miért? Egyáltalán ki... - makogta George.
- Pont ez az. Én sem tudom! Vagyis... - keserű íz mart a torkomba, és köpni tudtam volna az utálattól, ami a mellkasomra telepedett. - Névtelenül jött. De csak egy valaki jöhetett szóba, aki meg hátsó szándék nélkül nem tenne meg ekkora gesztust... - mondtam, és éreztem, hogy a kezem ökölbe rándul.
- De mégis ki? - Georgenak nem akart leesni a tantusz.
Sóhajtva masszíroztam a halántékom.
- Mégis ki, ki hát ha nem Black - sziszegte Fred sötéten, miközben együttérzően nekem dőlt.
George egy halk "oh" után elhallgatott, és ő is elkomorodva meredt a lelógatott lábaira.
Apámat meg tudtam volna puszta kézzel fojtani abban a pillanatban. Még így is el tudta rontani a kedvemet. Itt se kellett hogy legyen, csak szóba kellett kerülnie.
Dühösen az ajkamba haraptam, majd nagy sóhajjal igyekeztem ellazulni, mikor megéreztem, hogy olyan erősen szorongatom az öklöm, hogy a tenyerem már fáj.
Nagyon frusztrált, hogy mellettem a két fiú izgatottan fészkelődött, és mindig szólásra nyitotta a száját, hisz a bennük lakó kviddicsező faggatni akart a Tűzvillámról, de aztán eszükbe jutott a tényező, hogy ki küldhette...
Kétségbeesetten kutattam valami után, amivel oldhatom a feszült hangulatot. Ekkor bevillant valami, amire nem tudtam elfojtani egy izgatott vigyort, büszkén húztam ki magam a brilliáns ötlet miatt.
- Apropó karácsonyi ajándék - néztem Georgera pimaszul. - Angelina hogy fogadta a nyakláncot? - löktem meg a vállammal, szemöldökömet vonogatva.
A fiú félrenyelte az éppen rágott drazsét, majd látványos köhögőrohamot kapva előre görnyedt. Pár percig fulladozott, mire megunva meglendítettem a kezem, és akkorát csaptam a hátára, hogy menten a mélybe köhögte az újabb kárba veszett cukorkát.
Piros arccal, könnyezve felnézett, és megbotránkozva meredt a vállam felett Fredre.
- Te elmondtad neki? - kérdezte.
- Hogyne mondtam volna! - kacagott Fred, élvezve, hogy George csak a szemével tudja felnyársalni, mivel köztük ülve megakadályozom, hogy a fiú rávesse magát. A tekintetéből ítélve egyértelműen megtette volna.
Rajtam volt a sor, hogy kiakadjak.
- Miért, te el sem mondtad volna? - förmedtem Georgera sértetten.
- Akkor még nem volt biztos... - makogta, szemét lesütve.
- De most már biztos kaptál választ! - csaptam a karjára. - Na mondd eeeel... - könyörögtem neki lebiggyesztett szájjal és kiskutya szemekkel, amivel nem értem el semmit, mert a fiú makacsul a körmét nézegette.
- Angelina igent mondott a randira - válaszolt helyette Fred, mire George mérges pillantással de paprika piros arccal nézett rá, én pedig teljesen eltátott szájjal.
- Ez komoly? - fordultam az aktuális Cassanovánk felé.
George zavartan motyogott valamit, amit gyanúsan úgy hangzott, hogy "igen".
Az izgalmamnak nem tudtam parancsolni, éles, lelkes sikkantással hajoltam felé, majd átöleltem, és kicsit halkabban, de ugyanolyan izgatottan újongtam tovább.
A fiú vörös arccal tűrte, majd megpróbált kibontakozni az ölelésből.
- Még ne képzelj bele semmit, csak egy árva randiról van szó... - makogta, de én levakarhatatlan vigyorral az vállára tettem az állam.
- Lehetek a koszorús lány? - kérdeztem, erre George teljesen elhűlve taszított el magától, mire röhögve dőltem neki a szintén nevetéstől kétrét görnyedő Frednek.
A nevetésünk bezengte az egész tájat, betöltötte az éjszaka csöndjét, de akkor igazán nem érdekelt.
Jól esett önfeledetten, őszintén kacagni, ezért nem is voltam rest újabb alkalmakat keresni rá; a megjegyzésem után csak úgy záporoztak szegény Georgera a hülyeségeink, amikben már Angelina esküvői ruháját terveztük, miközben szerencsétlen fiú azt se tudta, hova legyen szégyenében, miközben drazséval dobált minket, annak reményében, hogy akkor abbahagyjuk a szivatást, de hát na. Nem mi lettünk volna.
Fel is hagyott vele, miután egyrészt eredményt sem ért el, másrészt Fred a szájával elkapott egyet, lealázva ezzel Georgeot.
De nem kellett félteni őt, ugyanis mikor betelt a pohár azzal, hogy elkezdtem a szerintem szóba jöhető neveket felsorolni a jövendő gyerekeiknek, akkor revansként Frednek, amiért elkotyogta a pletykát nekem, megkérdezte, hogy és az ő udvarlását hogy fogadták.
Erre Freden volt a sor, hogy nyakig piruljon.
- HOGY MI? - kiáltottam fel. - ÉS ERRŐL ÉN MIÉRT NEM TUDOK?
Fred nagyokat köhécselt, George nevetett, én pedig az értetlenség és mély döbbenet mellett valami furcsa, kellemetlen szorítást éreztem a gyomromban, amit nem tudtam azonosítani.
Udvarlás...? Fred erről nekem egy szót sem mondott...
- A-azt egyáltalán nem udvarló ajándéknak sz-szántam... - dadogta, tenyerébe temetve az arcát.
George elégedett, pökhendi arccal dőlt hátra.
Bennem pedig egyre jobban ment fel a pumpa, hogy nem értek semmit.
- Ha te mondod... - rántotta meg a vállát George. - Pedig mikor elmentünk megvenni, nagyon is olyan volt, mintha annak szánnád...
A gyomrom egyre kisebbre ugrott, és már a mellkasomat is nyomta ez az ismeretlen szorítás. Kissé remegő ajkakkal, kapkodva a levegőt néztem Fredre, aki azt se tudta, hova bújjon szégyenében.
- Fogd be, George... - szűrte ingerülten a fogai közt a szavakat.
- De milyen udvarló ajándék? Kinek? - lökdöstem meg játékosan Fred vállát, pedig a mozdulat mögött türelmetlen kíváncsiság és valami egészen ismeretlen de nagyon is kellemetlen érzés bújt meg, amivel nem tudtam mit kezdeni, ezért még zaklatottabb lettem.
- Ja hát... - kezdett bele George, és szemében játékos, csalafinta csillogással sandított a szenvedő testvérére.
- Azt mondtam - morogta Fred. - Fogd be!
Nem értettem.
Még Georgenál is érzékenyebben állt a témához, és ami még inkább furdalt, hogy nem akart előttem beszélni róla.
Nem értettem, miért nem bízik bennem, ezért végtelen szomorúsággal, és azzal a furcsa, azonosíthatatlan, tompa fájdalommal néztem magam elé.
- Pedig nekem igazán elmondhatnád - szinte suttogtam, ahogy a keserű gombóc nagyra nőtt a torkomban. - Bárki is az... biztosan nem ítélnélek el érte... - néztem bele egyenesen Fred szemébe.
A kék íriszekben megfoghatatlan érzések kavarogtak.
Félelem. Szomorúság?
Bizonytalanság...
- Én öhm...
Már kaptam volna fel a fejem, mikor végre remegő hangon megszólalt, és úgy néz ki mond valamit a titokzatos lányról, amikor hirtelen hatalmas durranás szelte ketté a csöndet, amitől nagyot ugrottam ültömben.
Fejemet a hang irányába fordítottam, ahonnan színes fény vakított el.
A szél hátán apró pontok lovagoltak a magasba, majd szétdurranva széles, ragyogó ernyőben szórodtak szét.
Az éjféli tüzijáték elkezdődött.
Egy pillanatra meg is feledkeztem a szívügyekről, letaglózva bámultam a színes lövedékeket, amiknek pukkanásait kiáltva verték vissza a kastély falai és a hegyek mögöttünk.
A csillagok szinte eltűntek, az óriási fénybombák teljesen beterítették az eget, miközben fütyülve indultak el a stadion közepéből, majd magasan a karikák felett durrantak szét.
Perceken keresztül pattogtak a fényes szikrák, és valahol a távolban diákok örömujjongása harsant fel.
Köszöntötték az új évet.
A finálé az volt, mikor a tüzijátékok először piros és vörös színekben egy oroszlánt, majd sárga és fehér színekben egy borzot, aztán kék és szürke színekben egy hollót, végül zöldben és ezüstben egy kígyót formáztak meg, majd ahogy jöttek, úgy el is haltak, a Mardekár jelképének szikrái még egy ideig pislákoltak, majd minden elcsöndesedett. Arról, hogy megtörtént, csak az égbe szálló füst, és a fülünk csengése uralkodott.
Ám ekkor felzendült mögöttünk ismét a durrogás. Riadtan fordultunk oda, án kiderült, hogy csak Roxmortsban is megkezdték az új év köszöntését. Messzebbi, de ugyanolyan látványos, színes robbantások szelték át az eget, mi pedig gyorsan feltápászkodtunk, majd a falura nyíló boltívhez siettünk, hogy azt is megcsodáljuk.
Ámulva néztem azokat is, egészen addig, amíg egy hideg fuvallat nem csapott az arcunkba.
Ekkor sem vettem le a szemem a tüzijátékról, ami pajkosan villogott a csálé tetők felett, csak a számhoz eneltem a remegő kezem, és meleg levegőt leheltem rá.
Igyekeztem a fogam kocogását összeszorított állkapoccsal lehalkítani, miközben a remegő kezem leengedtem magam mellé.
Kezdtem átfagyni, de a világért nem szóltam volna róla. Nem akartam megtörni a varázslatos pillanatot, inkább odafagyok.
Vacogva fújtam ki a levegőt, majd tovább néztem volna a tüzijátékot, ám ekkor meleg ujjakat éreztem meg a kézfejemen, amik nagyon óvatosan, szinte félve siklottak a tenyerembe.
Riadtan odanéztem, de csak Fred profiljával találtam szemben magam, aki úgy nézte tovább a tüzijátékot, mintha nem az ő keze lenne az, ami az enyémbe kap, majd felemeli, és a másikat rátéve finoman megdörzsöli, hogy meleget varázsoljon belé. Hogy lehet, hogy neki még így is meleg a tenyere?
- Boldog új évet - suttogta oda nekem, miközben egy ideig még közre fogta kezével az enyémet, majd amikor elhalt a durrogtatás Roxmorts felől is, elengedte, mintha mi sem történt volna.
Elpirulva tettem le magam mellé a kezem.
Egy ideig még élménytől kábán meredtünk az égre, újraélve a látottakat, majd miután már mindannyian remegni kezdtünk a hidegtől, mosolyogva átöleltük egymást, még egyszer boldog új évet mondva, majd pár percig összeölelkezve hagytuk, hogy a boldog pillanat elidőzzön felettünk egy kicsit.
Nagy nehezen bontakoztunk csak ki, én pedig idejét láttam elővenni a térképet, hogy leellenőrizzük, biztonságos-e a visszaút, nem fogunk-e kéretlen tanárral vagy gondnokkal összefutni.
Az ujjaim átfagytak, így nagy nehezen tudtam csak kihajtogatni a pergament, de csak sikerült.
Vacogva szívtuk be a levegőt, ahogy fölé hajolva áttanulmányoztuk a falakat, folyosókat, járatokat.
Végig követtem elpirosodott ujjbegyemmel azt az utat, ami a Griffendél toronyból egészen hozzánk, a harangig vezetett el.
Tiszta volt az út, ezért már hajoltam volna el, hogy fájdalmas arccal véget vessek a mai kiruccanásunknak, amikor valamiért megakadt a tekintetem a mi neveinken, amik ott lebegtek szépen a nagy, kerek harang mellett.
A fiúk már indulásra készen elhátráltak a térképtől, és várakozásteljesen néztek rám.
- Indulhatunk? - kérdezte George, majd a kezeire lehelt. - Nem azért, csak mindjárt jégoszloppá változom.
Ám én szinte meg sem hallottam őt.
Csak néztem a három nevet egymás mellett.
George Weasley.
Fred Weasley.
Flower... Black.
A saját vezetéknevem mint egy vészriadó, úgy ismétlődött bennem folyamatosan.
Valami szörnyű görcs facsarta össze a gyomrom, azt hittem az az egy csoki ízű drazsé amit megettem, menten visszaköszön. A szívem úgy kalapált bennem, mint egy megvadult fenevad ketrecbe zárva.
Kapkodni kezdtem a levegőt, és az ujjam most nem a hideg miatt remegett, ahogy végighúztam a saját nevemen, remélve, hogy elkenem a tintát, maszatosra, olvashatatlanra.
- Flo? - kérdezte Fred, én pedig nagyot ugrottam a vállamra tett keze miatt. - Minden rendben?
A kérdése ordítva viszhangzott a fejemben.
Minden rendben?
Minden rendben?
Rendben....nem, semmi sincs rendben. Valami nagyon bűzlik.
A baljós érzéstől csuklanom kellett, annyira szorongatta a mellkasom.
- Mióta van meg nektek ez a térkép? - kérdeztem kertelés nélkül.
A fiúk zavartan néztek össze.
- Olyan elsősként találtuk - felelte óvatosan George.
- És... akkor... - nem tudtam szavakba önteni, annyira rettegtem a választól. - Ti... ti már akkor láttátok az igazi nevem? - böktem ki végül.
Fred és George ismét összenézett. Ekkor már nem értetlenség, hanem félelem ült a szemükben.
- Hogy érted? - kérdezte Fred, de a hangja elárulta, hogy nagyon is érti, mire gondolok.
- Ti már azelőtt tudtátok, hogy ki vagyok igazából, mikor nekem még fogalmam sem volt róla? - a szavak remegve jöttek belőlem.
Ahogy a két fiú sóhajtva ismét váltott egy pillantást, az elárultság érzete úgy vágott arcon, mint egy pofon.
Tudták.
- Flo... - szólított meg finoman George.
Mintha a falnak beszélt volna.
Tudták...
Tudták...
Szinte könnyes volt a szemem, ahogy rájuk emeltem az arcom. A mellkasom úgy szorított, hogy azt hittem köhögni kezdek.
- Miért nem mondtátok el? - suttogtam, a kezem ökölbe szorult. A hangom kásás volt, erőtlen és remegett.
- Megijedtünk... - motyogta George, és becsukva a szemét, elhajolt. - Azonnal írtunk egy levelet haza anyának, és amikor abban az évben hazautaztunk karácsonyozni, kiakadt, és mindent elmondott nekünk. Majdnem kidobatta a térképet is. - motyogta a fiú, kezeit tördellve. Idegesen járkálni kezdett.
- De nekem - fakadtam ki, és éreztem, hogy az első könnycsepp utat tör magának. - nekem miért nem mondtátok el? - szipogtam.
Én mindig mindent megosztottam velük, aminek súlya volt rájuk nézve. Soha nem titkoltam volna el ilyesmit, hisz... a mi hármasunk volt a legbizalmasabb köröm, ahová minden lelki bajommal fordulhattam mindig, ami menedék volt ami...
És erre meg kell tudjam, hogy életem legnagyobb, legfontosabb információját végig tudták és soha egyetlen szóval sem mondták el?
Hol marad a bizalom, amit a csillagos ég alatt, a diófán, egy nyári éjjel kisujj esküvel kötöttünk meg kisgyerekként? Hol marad a bizalom amit beléjük vetettem? Hol marad a bizalom, amit mindig is nekik adtam a legtöbbet? Hol...?
- Anya megtiltotta, hogy elmondjuk - mondta George, arca eltorzult a sajnálattól, és tett felém egy bizonytalan lépést. - Mit kellett volna tennünk?
A fájdalom mellé egy másik érzés furakodott be; a harag.
- Elmondani az igazat, miután megfogadtuk, hogy mindig ezt tesszük egymással! - emeltem fel a hangom, és a számra szorítottam a kezem, hogy elfojtsak egy szipogást.
- Hidd el, nekünk ugyanolyan nehéz volt - kapcsolódott be Fred is. - Legszívesebben azonnal rohantunk volna, hogy elmondjuk, de tudtuk, hogy anya nem véletlenül kérte, hogy ne. Téged akartunk megkímélni... - mondta, majd felém nyújtotta a kezét, de én elléptem tőle.
Visszahúzta, a hajába túrt vele, és idegesen az ajkába harapott.
- Azzal, hogy hazudtok? - ripakodtam rá. Csak sejteni tudtam hol van, ugyanis szememet teljesen ellepték a könnyek.
- Nem akarta, hogy ez rontsa el az első évedet - érvelt George is. - Előbb-utóbb meg tudtad volna, de addig is legalább titok maradt, és nem zargatott vele senki és te sem aggódtál. Hát nem jobb így, hogy nem kellett régebbóta hallgatni a mostanit? Már két éve történt, Flower, kérlek...
Nem tudtam mit mondani, a tenyerembe fúrtam az arcom, és igyekeztem visszatartani a zokogást.
Egy tenyeret éreztem meg a vállamon, mire ijedten összerándultam.
- Ugyanúgy szerettünk téged utána is, pont ezért nem mondtunk semmit. Tudtuk, hogy így a legjobb, és amúgy sem volt jogunk nekünk elfecsegni neked egy ekkora titkot... - hallottam meg közelről Fred hangját.
Tenyeremet leengedtem az arcom elől, és a könnypatak mögül csalódott ábrázattal meredtem a fiúra, aki erre elkapta az arcát.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Megsemmisültem belül, a hangom is megtört, reszelős és üres volt:
- Tőletek szívesebben tudtam volna meg, mint bárki mástól.
Azzal a sós, nedves ujjaimból kisiklott a térkép, ami az ikrek kezébe adta a legnagyobb titkomat, ami évek óta kísért. A lap könnyedén suhant a levegőben, majd Fred lába előtt ért földet.
Elárult a térkép, elárultak ők.
A lábaim maguktól vittek, meg sem hallottam, ahogy a fiúk utánam kiáltanak, és a szívemet valami önző gyom nőtte be, ami nem engedte belátni, hogy nekik ez ugyanolyan nehéz volt, mint nekem.
Rohantam, le a lépcsőn, át a folyosókon.
Ösztönből vettem be a kanyarokat, nem érdekelt Hóborc sem, aki a lufi halmunkon viháncolva megpróbált leköpőcsövezni.
Nem érdekelt semmi, a falak úgy suhantak el mellettem, ahogy a könnyeim le az államon.

Ki tudja, meddig bolyongtam, mire visszatértem a toronyba.
Nem is emlékeztem, hogy jutottam vissza, arra sem, hogy berontok a szobába, és sírva fúrom arcom a párnáimba. Hermione mesélte utólag, aki szólongatott még egy ideig, majd leült az ágyamra, végig simított a vállamon, majd betakart, behúzta a függönyöm, és nem intett csöndre, mikor álomba pityeregtem magam.
Flower Black másodjára futotamodott meg a problémái elől.
És nem, nem az volt a legnagyobb gond, hogy Fred és George nem mondták el, ki vagyok, mikor már rég tudták.
Hanem hogy egy nehéz titok nyomta a szívűket éveken át, és én voltam olyan önző, hogy elszaladtam, magamat sajnáltatva.
És miközben könnyes arccal átöleltem a térdem, miközben Vadóc a hátamnak dörgölte a fejét, még nem is esett le, hogy ezzel az önző viselkedéssel mennyit ártok annak a két embernek, akiket a világon a legjobban szeretek, és akik szerettek engem annyira, hogy évekig cipelték a súlyos titkot a hátukon, csak hogy engem boldognak lássanak.
Irónikus, nemde...?