Most nem volt olyan az erdő mint szokott lenni.
Sötét volt, és az élénk, vidám és zöld avar helyett minden fa terebélyes lombja alatt szürke árnyak táncoltak.
Az ég szürke volt, és a levegő fülledt mintha vihar készülődne.
De mintha az egész fakóbb lett volna. A színeknek halovány árnyalata pislogott csak fel, mintha az életet folyamatosan szipolyozná ki valami baljós és komor átok.
A megszokott madárcsicsergés helyett ijesztő csönd honolt, csak a talpam alatt recsegő avar érces hangja cikázott végig a vaskos törzsek közt.
Mint egy földön ragadt, elveszett lélek, siklottam a fák közt, valahova kifejezetten tartottam, csak éppen magam sem tudtam hova.
Tényleg mintha kísértet lettem volna, hiába volt sűrű bozóttal, kacifántos aljnövényzettel és dús gyökérzettel beborítva a talaj, én egyenletesen hágtam át a göröngyös terepen, gondtalanul, és még oda sem kellett néznem.
A tekintetem sebesen kapkodtam az ismert de ismeretlenné, kietlenné változott környezetben.
Göcsörtös kérges, karmokként felém kapó gallyak és búskomor hintázással a levegőben sikló levelek, amik halott lepelként borultak a szürke földre.
Mindenhonnan ez a barátságtalan látvány fogadta szemeim.
Egyedül voltam, s én mégis éreztem valami gonoszat, valami rám leselkedő bajt, ami a sűrű bozótosban, a fekete árnyleplek mélyén várakozott arra, hogy lecsaphasson.
A gyomrom minden lépésnél összeszorult, mert hiába haladtam ismerős ösvény mentén, mégis mintha egyre távolodtam volna a biztonságtól.
Az indigó utat egyre elburjánzóbb gaz hadak lepték el, mintha ahogy én haladnék, a barátságos dolog úgy torzulna el.
A puha földet éles kövek és szerte ágazó gyökerek markai fedték be, és nehézkesen léptestem, mégsem azokba akadtam meg. Mintha a jelenlétük, a nem megszokott aurájuk lenne ami lassítana, nem az hogy a lábfejemet magukba gabalyítják.
Hideg veríték csapódott ki a homlokomra, ahogy a végtelennek tűnő dzsumbuj egyre jobban magába szippantott, és az elveszettség keserű érzése mint sűrű fost gomolyag lepte be a szívem.
Karommal hadonásztam, de csak a mardosó, fülledt levegőbe kaptak bele ujjaim, a fantom ágak pedig mintha rajtam nevettek volna, mintha távolabb húzódtak volna és onnan nézték gúnyolódva ahogy reménytelenül lengetem kimerült mancsaimat szédelegve, kótyagos irányokba.
"Mikor érek már oda?" - gondoltam kétségbeesetten botladozva, holott egy kő vagy gazdarab még csak nem is súrolta a bőröm.
És ekkor, mintha csak a gondolatom teremtényeként elevenedve meg, feltűnt a hatalmas szikla, ami most komorabban nyúlt az ég felé mint valaha, és mellette ott volt a tó sarka is.
De valami nem stimmelt.
Nagy nehezen odakecmeregtem, és ismeretlen okból annyira kifulladtam, hogy muszáj voltam a térdemre támaszkodva megszemlélni a jelenséget, habár onnan is kellően megbotránkoztatott.
A tó nem volt szép kék, ami a fémszínű ég miatt érthető is volt. De tiszta sem.
Zavaros, poros, iszapos örvények csúfították el, a partján pedig rothadozva dőltek egymásnak a máskor gyönyörű, karcsú nádak.
A vízililiomok pedig szottyadt, száraz, lepergő szirmokkal úsztak a piszkos víztükrön, aminek tetejét enyv és kiszáradt levelek borítottak.
Élettelen vize olyan volt, mint egy gép, ami elromlott. Nem volt benne semmi élénk, vidám, de a haragos örvények kerek habokban hadakoztak egymással.
Borzongva, szaggatottan véve a levegőt és rettegve markolva a lábam, méregettem az elcsúfult, kihalt pocsolyát.
És minél tovább néztem, annál jobban szorongatta satuba fogva lelkem valami sötét rettegés. Valamilyen hiány, tátongó űr.
Mintha a tó mindig is ilyen lett volna, mintha a zafírkék, tiszta, napfény sugarát száz gyöngykent megtáncoltató víz soha nem is létezett volna. Mintha a tó az egész erdővel együtt azóta rothadna, mióta létezik.
A barátságos, élettel megtöltött környezet fakuló álomnak tűnt csupán.
Zihálva pislogtam körbe, mert a valóság és a mostani kietlen roncs határai elmosódtak, nem tudtam hogy az emlékképeket idézzem fel, vagy törődjek bele az engem körülvevő, szürkeségbe, ami a hajdani növény és állat birodalom elhagyatott porhüvelyévé vállt.
Minél többet forgolódtam, az egész annál félelmetesebb lett, mintha a gallyak éles hegyei a szemembe akartak volna a vájni, a levegő egyre jobban mardosta a torkom, a fák egyre közelebb jöttek, s mint cella rácsok fogtak közre, az avar pedig egyre átláthatatlanabb és fojtogatóbb lett.
Pánikolva totyogtam a tengelyem körül, reménytelenül nyöszörögve, kutatva bármi után ami ismerős és megnyugvást ad.
De minden taszítóan fakó és élettelen volt, én pedig pánikolva ácsorogtam a tó szegélyén, könyörögve hogy legyen vége.
Már szédültem, és azt hittem össze esek, amikor a tó túloldalán akadt meg a szemem.
A másik féltelen egy nagy, fekete árny állt.
Görbés hátán ezernyi irányba meredezett a fekete szőr, fülei hosszú pofájába lógtak. Hatalmas mancsai magabiztosan terültek szét a kövön, repedezett, ápolatlan karmai szinte szikráztak ahogy lábfejeit igazgatta a sziklán. Szürke szemei akár az acélárnyalatú ég, csúnya szürke fényt árasztottak. Pupillája körül sápadt szegély volt, és felhúzott ajkai alól hosszú, fehér és hegyes fogak sora lógott ki.
Azonnal felismertem életem legkeservesebb napjának ómenjét, ami mintha csak jelezni akarta volna a tragédiát, alig egy órával a szívem mélypontjának origóján jelent meg, mintha csak figyelmeztetni akart volna arra, ami otthon várt, s ami később minden sarkon a nyomomba szegődve kísértett.
Csak állt, és izmos nyakát mereven tartva bámult rám.
Percekig csak lefagyva, földbe gyökerezett talpakkal meredtem vissza rá. Megbabonázva és mozdony zakatolást meghazudtoló pulzussal vizslattam.
Egészen addig, amíg még hatalmas villanás nem történt, s mindent egy vakító fény temetett el. Eközben hideg kis tűk kezdték szurkálni a bőröm, és csak akkor döbbentem rá mi az, amikor az első hideg csermely futott le az arcomon.
A vihar lehelletét jól éreztem, alig tellett bele tíz másodperc és tombolni kezdett a zivatar.
Én teljesen eláztam, ruhám fagyos tenyerekként tapadt rám, és a bőröm ércessé vált a libabőrtől, hátamon a szőr vigyázba állt, a jéghideg löttytől vizes tincseim pedig undokan tapadtak rá mindenhova a képemre.
Karjaimat reszketve, egymásnak koccanó fogakkal és csapkodó ajkakkal meredtem a hatalmas kutyára, ami a vihar ellenére halálos nyugodtsággal nézte ahogy én összefagyva ácsorgok a parton.
Majd eltátotta hatalmas pofáját, és randa ugatást eresztett ki torkából.
Ezzel egyidőben pedig újabb villanás, majd hatalmas dörrenés rázta meg az eget, mintha az egész horizont üvöltve kettészakadt volna. A hang kalapácsként verdeste a dobhártyám, a fejem zsongott, a szememet pedig be kellett hunynom mert a világ hatalmas szaltót vetett előttem. 
S mikor újra kinyitottam, a kutyának hűlt helye volt. Helyette valami vagyis valaki más töltötte be néhai helyét.
Azonban hiába választott el egy szakadó esőfüggöny az illetőtől, én élesebben kitudtam venni kicsoda az, mint éjjeli bagoly portyán az egeret.
Sovány s volt magas, görnyedt teste esetlen tartással ingadozott.
Szürke, fekete rongyok voltak esetlen végtagjaira aggatva, amiket csattogva cibált a feltámadó szél. Arca beesett volt, szemei dülledtek, és kiugró arccsontjaira feszesen tapadt ápolatlan, viaszsárga bőre. Mintha egy rothadó, föld alól kikapart koponyába bámultam volna bele.
Csimbókos, fekete haja és hegyes állán tobzódó, mocskos, gubancos szakálla bolyhosan lengett mellkasára és hátára.
Mintha egy élőhalott lett volna, egyedül szürke szemei világítottak a hulla bőrénél is sápadtabb, szürke fényben, mintha két írisze helyén a hold alakja ragyogna fel.
Cserepes ajkai amiket itt-ott kosztól összeállt arcszőrzet fedett, széles, ijesztő vigyorba húzta, aminek görbe vonala fenyegetően rándult felfelé.
Én pedig saját félelemmel átitatott verítékembe úszva, mellkasomat szilánkokra szaggató szívvel és hatalmasra kerekedett szemekkel meredtem rémálmaim legsötétebb démonára.
Eltátotta száját, majd éles, húsba maró, szívet facsaró kacajt hallatott, mint aki megérezte a félelmem és élvezte is volna.
Nevetett, aminek borzasztó csikorgása az erdő minden zugát beharangozta, majd szűnni nem akaró lüktetéssel szaggatta szét a fejemet belülről.
Az ütemes hahota perceken keresztül kínzott, s a végén reménytelenül térdre borulva, tenyeremet fülemre szorítva is hallottam, s mintha egyre jobban ki lehetett volna venni egy ismét s ismét elhangzó, betegesen kántált szót... Flower...Flower...Flower....
Sikítani akartam, miközben a férfi vigyora mint a cigaretta vége a bőr érzékeny felületére nyomva, lelki retinámba égett.
Szürke szemei a lelkem minden zugába beláttak, én pedig éreztem hogy kezdek megőrülni.
S mikor a démoni hahota a legerősebb tetőfokára hágott akkor....

Zihálva felültem az ágyban.

Tenyeremet lecsaptam magam mellé, és úgy szakítottam ki magam az álmok zavaros mételyéből, mintha egy ragtapaszt rántanánk le a sebről.
A levegő vételem halknak szántam, de olyan hangosan ziháltam, hogy az egész szoba mind a négy sarkát bejárta a nyugtalan szipogásom.
A testem reszketett és hideg verítékben úszott. A félelem cseppjei minden porcikámat ellepték, és baljós cseppek futottak versenyt hullasápadt homlokomon.
Egész testemet kordinálhatatlan remegés járta át, hiába szorítottam bele a matracba úgy a kezem hogy már a rugók nyomták a kézfejem, azok továbbra is pattogtak ide-oda.
A szívem pedig még az ajkaim remegésének üteménél is sebesebben verdesett. Úgy püfölte a bordáimat, hogy az már fájt, a fülembe pedig mint a basszus, üvöltött a pulzusom.
Zsongott a fejem, ezért erőtlenül felemeltem a kezem, majd ujjamat arccsontom vonalán végig futtatva, beletapicskolva a lidércnyomásom verítékébe, ráhelyeztem kezem a halántékomra és lassú, körkörös mozgással masszírozni kezdtem.
A lábamra megfejthetetlen csomóként gabalyodott a takaróm, ami most inkább volt fojtogató hatással, mint sem a pihe-puha dunyha ami a hűvös, ablakon beszökellő, rakoncátlan fuvallatoktól véd meg.
Tenyeremet a fejemre fektettem, majd felcsúsztattam őket a hajamig, ami nedves csomókban tapadt a fejemhez, és amennyit tudtam, ujjaimmal hátra kotortam a szemem elől, amibe fekete csápokként lógtak bele.
Egy pár pillanatig megpihentettem a fejem búbján a markom, miközben kicsit elnyitva ajkam, éles hanggal mélyen magamba szippantottam egy nagy adag levegőt. A friss, reggeli hűvösség kellemesen végig szántotta a légutam, majd betöltötte érte szomjazó tüdőmet. Aztán lassan, falatoként fújtam ki, minden egyes kortyhoz megpróbálva hozzáláncolni egy adagot a saját szorongásomból is. Így szintén szaggatottnak hatott, de már sokkal kevésbé volt olyan pánikba esett hangzása. Habár az álom továbbra is ugyanolyan nehéz súllyal nehezedett a szívemre, mint előtte, de valahogy már nagyjából kitisztult előttem a kép, és képest voltam rá hogy az alapvető funkciókat mint a viszonylag normális légzés és a pislogás előtérbe helyezzem.
Aztán kihúztam a kezem a hajamból, ám a rég mosott, ápolatlan tincsek könnyen az ujjamra tekeredtek, ezért hangos szisszenést hallattam, mikor egy pár hajszál tompa hanggal eltépődött és a kezemben maradt.
Magamat átkozva letettem az ágy szélére  a kezem, majd a szőnyegre pöcköltem a kis szálakat, amik ingadozva libbentek a földre, majd aranybarnán megcsillantak a résnyire húzott függönyömön beszökő napfényben.
Megakadt a tekintetem azon a sávon, ami a nap kacsintása volt, motívumos szőnyegemre vetődve aranyba foglalta azt a pár, néhai hajzatom tagjait.
Szemem lassan végig vándorolt rendezetlen papírok, pennák, hollótollak és kondéros kekszes zacskók által befedett íróasztalomon, majd megakadt az ablakon, ami felette állt tárt szárnyakkal, előtte pedig halványsárga, csipkézett függönyöm táncolt kecses hullámokban a bele kapó szellő miatt.
Elfordultam, majd tekintetemet az ölembe ejtettem, aztán kezemet felhoztam oldalt, ujjaimat a takaró szegélyébe akasztottam, majd rúgkapálni kezdtem előre és hátra (mindeközben életképtelenségem jeléül gyomorszájba térdeltem magam, ch), egészen addig amíg ki nem rántottam lábam belőle.
Aztán meglendítettem őket, majd az ágy szélére kerülve letapasztottam csupasz lábfejem a talajra.
Leraktam kezem magam mellé, majd vártam pár percet, ismerve magam, hogyha hirtelen állok fel, úgy megtudok szédülni hogy menten kiesek az ablakon.
Mikor már kellően eloszlott előttem a tántorgó csillagok sokasága, erőt pumpáltam csuklóimba, majd ellöktem magam a matractól. Ujjam begyei finoman végig cirógatták a puha anyagot, miközben én imbolygó tipegéssel igyekeztem meglelni az egyensúlyom.
Nagy nehezen sikerült, majd mezítlábam csattogásával kísérve odaimbolyogtam az ablakhoz, mialatt kezemet kiraktam oldalra, majd az ágytámlára készített, hosszú, puha, fekete kardigán anyagába markolva odahúztam magamhoz, majd menet közben kihajtogattam, megpördítettem magam körül, majd a karjaimat az ujjába bújtattam. Hosszú darab volt, lenge széle a vádlimat verdeste, olyan volt számomra mint egy köpeny, egy vastag puhaság ami kicsit tompítja a levegőben engem körülvevő baljós atmoszférát. Habár lehet csak a hűvös reggeli védelmet fogtam fel így.
Ujjaimat a keretre kulcsoltam, majd előre hajolva, nem fáradozva azzal hogy félre kotorjam az arcomba libbenő szövetet, hagytam hogy végig szánkázzon az arcomon, majd mikor teljesen előre hajoltam, lágyan csapkodta a hátam.
Könyökömet a kemény fára fektettem, majd teljesen ráhasalva a fára, ketté görnyedve követve a keret vonalát, teljesen az alattam tátongó, illatos, színes kert fölé tornyosultam.
Légzésem lassításán mesterkedve végig vezettem szemem a ragyogó, élénk világban pompázó szirmok tengerén, a lágy fuvallat hatására hullámzó fűtengeren, ami smaragdszínű hullámokkal fogta közre a bazsarózsa és hortenzia bokrok szigeteit.
Aztán tovább vándoroltattam tekintetem a gondozott kerten, egészen amíg meg nem pillantottam az erdőt.
A fák törzse odvas bástyákként fogták közre a szélben táncosként hajladozó cserjéket, amik gyökereikkel a színes avarba kapaszkodtak.
Madarak telepedtek az ágakra, és gyönyörű csiviteléssel kísértek a gallyakon és leveleken mély dallamot suttogó szél fuvolázását.
A halványkék, reggeli horizont zafír koronaként tornyosult a nyugodt rengeteg fölé.
Békésen, lapos és nyugalomtól kába pislogással meredtem rá. Olyan szép volt. Olyan gondtalanul zöld, könnyed...
Ahogy a pompás lombokon vándoroltattam tekintetem, hirtelen meg is feledkeztem a lelkemben tomboló rémálom zajos, félelmetes nyomásáról, és hirtelen a három napja életemet megkeserítő incidens emléke is kicsit csendesebb lett, mintha a fájdalmas káosz egy örvénylő tenger lett volna, amin én tehetetlenül hánykolódok a csöpp hajómmal, s most egy békésebb, egyenletesen sikló áramlatba kerültem volna, ami kicsit távolabb vitt a fejem felett összecsapni készülő haboktól.
Ám a gondtalan pillanat egyáltalán nem tartott sokáig.
Hirtelen bevillant az álomkép, úgy vetette lelki szemeim elé az agyam ezt a borzalmas filmet, mint fenevadnak idomár a nyers húst. És a tudatom, a rozoga tudatom olyan is volt, mint a kiéhezett fenevad.
Kapva kapott az alkalmon.
Én pedig megrökönyödve láttam, hogy egy kép villan be, egy megmaradt rémkép, ami nem hagy, és azonnal felbukkan ha feledést érzékel.
Az ég acélszürke, madarak semerre, az egész erdőt titkon valami félelmetes, baljós ómen foga rág, és az egész olyan, mintha nem a fákat, hanem belőlük a természet varázsát égették volna ki.
Megrökönyödve bámultam a borzalmas emlékképet, ami nem változott, hiába pislogtam szorgosan erősen, hiába préseltem újra s újra egymásnak a szemhéjaim, a fakó kísertét látvány nem változott.
A fejemben mint egy feldobott pénzérme fogalmazódott meg egy kérdés. Netán talán kezdek megőrülni...? Hivatalosan is belebolondultam abba, hogy az ember akinél talán Voldemortnál rettegek csak jobban, szabadon garázdálkodik, és egy óvatlan pillanatban összefutunk?
Amint ezt a néma levezetést végig pörgettem magam előtt, hirtelen éles nyílként állt szívembe a félelem dárdája. A rettegés mint valami hideg folyadék bénítóan végig siklott mindem porcikámon, miközben szemeimet beteges szorongással kapkodtam a dús cserjék és vaskos gyökerek óceánjában, tartva attól, hogy egy árnyékosabb lomb takarásában vagy egy rügyes, göcsörtös kéreg mögül kikukucskálva megpillantom őt.
Aki a címlapon, a gondolataimban a szívemben és még az álmaim elszigetelt várában is jelen van és nem hagy nyugodni. Aki pár napja állandóan kimondatlan fájdalomként csüng a levegőben, követ engem mint az árnyék, s a sajátom se veszett el, én lettem, magyarán árnyékom vagyok ömmagamnak azóta, hogy minden félelmem egy személyben most talán épp a falum környékén cselleng eszelős vigyorral a képén és...
Amint bevillant, hogy azt a beesett, démoni vicsort esetleg meglátom valahol a mező szélén burjánzó erdőben, azonnal segített felocsúdni a méla bambulásból.
Lendületesen visszarántottam felsőtestem, vállamat kísértet lehelleteként simította végig a függöny.
Mikor újra bent tudtam magam teljes egészében a szobában, a porondi lepelként két oldalról szemem elé suhanó függöny csücskeit egy erőteljes karlendítéssel megragadtam, majd olyan hirtelen rántottam össze, hogy elfedje előlem a vízióimat, hogy az egyik tartó karikáról menten egy éles hanggal leszakadt.
Én azonban igazi, önző baromként nem törődtem a kárral, hanem erőtlen léptekkel hátráltam a rigolyás vén asszony módra behúzott függönytől, majd sarkon pördültem, és átrohantam a szobán.
A tenyeremet csúnya csattanással tettem az ajtóra, a másikat pedig leejtettem magam mellett, rámarkoltam a kilincsre, majd a vállammal a fának feszülve hagytam hogy kitáruljon az ajtó, én pedig esetlenül estem utána, és trappolva igyekeztem úgy kirobbanni a folyosóra, hogy ne essek orra a laza, talpam alatt rugózó deszkákban.
Aztán el-el botolva, padló nyikorgás hanggal kísérve egyenest a barátságos fapallókkal kirakott korridor végén lévő fürdőszoba ajtó felé indultam.
Szapora lábaim szorgosan csattogtak a padlón, miközben fittyet hánytam a sarkamba fúródó szálkákra.
A puha, fekete kardigán lágyan legyintgette a lábszáram.
Olyan hanyag voltam, hogy ismerve a ház titkait, ezen belül a mosdó hírhedten laza kilincsét, csak felemeltem a kezem, majd a csuklómmal nagyobbacskát csaptam a zárra, mire az engedelmesen utat nyitott előttem.
Oda siettem a csaphoz, hangos talp pattintással átugorva egy sebtében ott hagyott szennyes kosarat, majd odahajoltam a csaphoz, megragadtam a kallantyúját, és ideges rángással eltekertem.
A hideg víz sugárban loccsant ki a csőből, egyenletes csobogás hangja visszhangzott a fehér csempékkel fedett falak közt.
Tenyerem éleit összeérintve tölcsért formáltam a kezemből, majd a hideg folyadék alá tettem.
Üvegesen szemmel meredtem a megtelő markomra, majd gondolkodás nélkül lehajoltam és olyan erősen nyomtam az arcom a hidegségbe, hogy a fufrum is csurom víz lett.
Aztán fújtatva megismételtem ezt újra és újra, majd negyedjére is, aztán felemeltem a fejem, és egyenesen belebámultam a tükörképebembe.
Az arcom beesett volt. A szemem alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek.
Az ajkam száraz és olyan sápadt voltam, mint egy hulla amit a folyópartra mosott a víz, és a csimbókos hajam meg az arcélemen lefelé futó cseppek ezt mind csak hitelesebbé tették.
Pár percig szemeztem a fénytelen íriszekkel. Mintha nem is én lettem volna.
A hajam, ami a gubancok miatt hullámos volt, randa kazalként fogta közre álmatlanságról árulkodó, taszító képem.
Az ajkaim elnyíltak, miközben bambán a tükör alatti fiókhoz nyúltam, kirántottam, majd egy fésűt vettem elő belőle.
Fejemhez emeltem, de az első rántásnál éles fájdalom hasított a fejbőrömbe.
Le is tettem róla hogy bárhogyan is szépítsek magamon.
Hátranyúltam a tarkóm mentén, majd belemarkoltam a gusztustalan csomóba, és amennyi gubancot tudtam egy hanyag kontyba tekertem gyors csuklómozdulattal a fejem tetején.
A kis gombóc azonnal szétcsúszott, és tincsek sokasága szabadult ki belőle.
Az ápolatlan, szemembe lógó fufrum pedig csak tetézte a dolgokat.
Minél tovább néztem magam, a kifakult bőröm, ami olyan volt mintha soha nem is jártam volna Egyiptomban, a karikákkal keretezett, dülledt szemek és torz, fáradtan bágyadt ajkak annál jobban kezdtek emlékeztetni valakire.
És aztán beugrott.
Csak el kellett volna vigyorodnom, és az az ember nézne vissza rám, aki pár napja a lelkemig hatolva vicsorgott rám a címlapfotóról.
Fájdalmas nyögés tört fel a torkomból, s mintha az megvédhetne a szörnyű igazságtól, magam elé emeltem a tenyerem, és hátrálni kezdtem.
A sarkam beleütődött a szennyes kosárba, ami engedelmesen megbillent, s minden tartalmát a padlóra szórta. Én pedig megfordultam, és csetledezbe-botladozva átverekedtem magam a ruha árkon, majd kirontottam a fürdőből.
Végig suhantam a lépcsőház irányába, miközben vállamról lazán lesiklott a kardigán, a hajam még széjelebb bomlott, nekem pedig az ijedtségtől torz ívbe rándult az ajkam.
Veszett zihálással szeltem át a lépcsőfokokat, és akkor még nem is vettem észre a szokatlan és az én romokban heverő lelki állapotomra utaló jegyeket. Hogy olyan későn keltem, hogy az összes családtag ajtaja nyitva állt, a szobákban senki.
Az antik, vörösmintás kakukk óra fél delelőt ütött, és a reggeli szaga ért el hozzám, tányéron csusszanó villák és poharak asztalon való koppanásával kísérelve.
Egészen addig ezek a jelek jelentéktelenek voltak számomra, még be nem robbantam az étkezőbe.
Az asztalnál már mindenki ott ült.
Arthur a teáját kortyolgatta, orrán ferde szemüvege csücsült, miközben belemerült egy cikkbe, a Reggeli Próféta egy számába. Nem is akartam tudni mit írnak benne...
Molly lábassal a kezében sertepertélt a férje és csimotái körül, merőkanállal ploccsantva rántottát a tányérjaikra.
Fred, George, Ginny, Ron és Percy pedig halálos csendben falatoztak.
Egy átlagos családi reggelinek lehetett volna nézni, de én, aki tizenhárom éve része a Weasley életnek, az tudja, hogy ennél rosszabb nehezebben lehet.
A csönd fojtogató. Mindenki komoran ismételgetni a szájhoz emel, majd visszamerít a levesbe mozdulatokat, és sem egy lopott mosoly, és tányér széléről elcsent szalonna darab, semmi vicc az ikrek részéről, és Molly ajkai sem kunkorodnak felfelé. Szívszorító volt.
Mikor megérkeztem, egyszerre fordult felém hét fej, szemeik kigúvadva meredtek rám mint tizennégy rágalmas dárda, tekintetük fájdalmat sikertelenül leplező közönnyel találta meg az enyémet.
Senki nem tudta hogy viszonyuljon hozzám, főleg hogy nem lehettem fess s friss látvány.
Döbbent pillantásuk égetett mint a bőrre nyomott tüzesvas, a szégyen lúgja pedig mardosott.
Összefontam magam előtt a két karom, mintha az eltakarná a borzalmas ábrázatom, a szörnyen festő lényem bárki elől. A két kezem csomóban hevert a hasamon pihentetve, de közbe lesütött arcomat gránátként érték a puhatolózó, gyanakvó arcok. Legszívesebben elsüllyedtem volna, eggyé válva a poros parkettával, és szép csendben belefulladva a saját szégyenérzetembe.
A kínos hallgatás és bambulás megtette a hatását, pár perc után zavart köhintés szakadt fel az ajkaimból, és egyik lábamról a másikra állva egy félig szaladt cérna választott el attól hogy visszarohanjak az emeletre.
Már emeltem is a sarkam és nyúltam a korlátért, amikor Molly feleszmélve olyan széles de hamisan fénylő mosollyal ajándékozott meg, hogy a szívem még nem hogy elfacsarodott, de szilánkokra robbant.
- Gyere drágám! - intett barátságosan puha, virágmintás gyűrűs kézfejével, miközben a fejével egy üres hely felé intett Ginny mellett, ahol fényes porcelán tányér, tiszta, szépen meghajtott szalvéta és ezüstösre sikált evőeszközök hevertek. Annyira nem illettem volna oda a patyolat szép környezetbe fakó, ápolatlan valómmal. Így hát hezitálva csöndben maradtam, s ácsorogtam tovább egy helyben. - Ne haragudj hogy nem vártalak meg, de már nagyon éhesek voltak a fiúk. - szabadkozott ártatlanul hatalmasra nyílt őzike szemeivel, nekem pedig sírni támadt kedvem ahogy magát okolta. - Gyere egyél egy kis szalonnás rántottát! Direkt a kedvenc fűszerkeverékeddel csináltam! - lóbálta meg felém a hatalmas szedőtálat, amiből azonnal tömény paprika, tojás és zsíros hús illata csapta meg az orrom.
Alapesetben nyálcsorgatva és oroszlán morgást meghazudtoló gyomorkorgással reagálnék, de most éreztem hogy menten felkavarodik bennem az a csekély korty víz is, amit meg előző este ittam.
Hatalmas nyeléssel meglóbáltam a fejem, tűrve a rajtam függő szempárokat.
Minden erőmet összekellett szednem ahhoz, hogy meg tudjak szólalni.
Elnyitottam száraz, repedezett ajkam, majd kileheltem a négy szót amire futotta.
- Most nem vagyok éhes... - olyan rekedt, érces és erőtlen volt a hangom,  hogy menten élesen beszívva a levegőt, riadtan a szám elé kaptam tenyerem, a sebes bőr pedig égni kezdett rásózó tenyerem miatt. Összehúzva magam hagytam hogy az a bizonyos, ismerős érzés kerítsen magába: ez nem én vagyok. Ez a Flower üres és beszélni sincs ereje....
Pomponos papucs idétlen klaffogása hangzott fel, majd rózsa és sütemény illat kíséretében egy puha tenyér leple nehezedett rá az arcomra. Félénken Molly hatalmas íriszeibe néztem, amiből lélekölő volt látni a perzselő aggodalmat irántam.
- M-minden rendben drágám? - tette fel azt a költői kérdést, amire nem csak én, ő, az egész asztal, de bármelyik varázsló vagy boszorka tudta volna a választ...nem...
Minden erőmet a nyelvem hegyére pumpáltam az összes porcikámról, s szinte fizikai fájdalom volt megszólalni.
- Igen...- mondtam, miközben hátrébb léptem, hagyva hogy a gondoskodó ujjak lehulljanak szemem alól. A legfájdalmasabb az volt, ahogy Molly csalódottan leengedte maga mellé a karját. -  Csak rémálmom volt. Kimegyek levegőzni kicsit... - leheltem utolsó fuvallatommal, majd erőt raktam a talpaimba, és lomha mozdulattal, hagyva hogy a lesajnáló arcok a hátamon áthatolva a szívembe fúródjanak, elkullogtam a kijárati ajtó irányába.
- És egy kakaót? Vagy meghámozzak neked egy mandarint? - szólt utánam remegő hanggal Molly, és nem értettem, hogyha a torkom maróan összeszorult hangja hallatán, a lábaim miért vittek önzően tovább. - Arthur tegnap hozta a piacról, nagyon friss... - itt már el is csuklott a hangja, az én hangszálam pedig úgy pendült meg, hogy én azt soha nem is akartam.
- Mondtam már hogy nem vagyok éhes... - vetettem oda, és azonnal meg is bántam. Nem voltam ura annak amit érzek, gondolok és mondok.
Egy kontrolálhatatlan lelkileg ledózerolt senki lettem, aki szemrebbenés nélkül vágott egy olyan dolgot a világ legkedvesebb, legszeretetteljesebb és legoltalmazóbb emberének, hogy annak lebiggyett ajkai és könnybe lábadó szemei azonnal válaszként érkeztek.
És tudjátok mi a legrosszabb?
Hogy még akkor is értem pityeredett el, nem miattam. Nem érdemlem meg sem őt, sem Arthurt, sem... ezt a családot.
Olyat érdemlek mint apa. Olyan is vagyok. Egy lelketlen, hálátlan, undorító...
A kezem ökölbe szorult, legszívesebben állba sóztam volna saját magam.
Ehelyett csak a tenyerembe vájtak körmöm, ujjaim között pedig hamar végigcsorgott a meleg vér. Megérdemeltem.
Saját magamon botránkozva elsuttogtam hogy sajnálom, de a hangom elhalt egy hatalmas szipogásba.
Megpördültem, kontyom labilisan billegett fejem búbján, majd átrohantam a nappalin, és villámgyorsan kivágtam az ajtót majd sarkammal a keretébe rúgtam, mikor meghallottam egy szék csikordulását a kövön, és talpak dobogását amik egyértelműen utánam terveztek loholni.
A lábfejemen cirógatva ingáztak lefelé a magas fűből rám kapaszkodó harmatcseppek, miközben kocogva eliramodtam a ház mentén.
A fű friss ropogással reagált a rajta rohanó talpaimra, miközben a hűvös levegő, ami nem is azért mert hajnali hanem mert már magában hordozza az ősz lehelletét, libabőrt csiklandozott a lábamra.
A fekete kardigán úgy szállt utánam, mint a madarak hátán kitátott szárnyuk.
Hatalmas léptekben futottam a kert másik vége felé, nem is tudtam miért vagy miért pont oda rohanok, csak egyszerűen mentem. Mintha azt hihetettem volna, elfuthatok a jelenlegi fránya helyzetem elől, mintha azzal hogy rohannék magam mögött hagyhatnám azt a problémát ami a szívembe kapaszkodva, a gondolataimon csücsülve ott van mindig, és csak egyre közelebb kerülök hozzá.
Mind eközben ajtó kattanás összetéveszhetetlen hangja vegyült a fülembe ordító menetszélbe és az arcomat csapkodó tincseim pattogásába.
Tudtam hogy örökké nem futhatok, legyen akárki aki utánam jött.
Így hát lassítottam lépteimen, majd utolsó talpra gördüléssel pár fűszálat röpítve az égbe megálltam.
Trappoló léptek zaja csörtetett egyre közelebbről, én pedig egyre kíváncsibb lettem ki rohant utánam.
Lassan kiforgattam a jobb lábfejem, majd a ballal féltalpra emelkedve kecsesnek tervezett pördüléssel szembe néztem az üldözőmmel.
Azonnal elbizonytalanodva összehúztam magam, mikor a magas, hosszú vörös hajú, máskor pajkos most világkomor ábrázatú Fred Weasleyt láttam meg karjait lóbálva mellém érkezni.
Egyre közelebb jött, én pedig kétszer egyre olyan kisebbnek éreztem magam, egyrészt mert mindketten nőttünk a nyáron csak ő éppen százszor többet az átlagnál, másrészt pedig a saját magam által romba döntött önbecsülésem váram nem óvott meg az ő megrovó tekintetétől.
Egy fél méterre tőlem állt meg, ahogy a fékezés lendületétől előre libbentek karjai, azzal a mozdulattal össze is fonta őket maga előtt.
Az arcáról sugárzó tömény komorság leégette a bőrt az arcomról.
Fájdalmas mozdulattal belevájtam fogam az alsó ajkamba, miközben leutánoztam a fiú karmozdulatát, csak épp szégyenemben takargatva magam, mintha az eltakarhatná az eszméi értékben rám ragadt sértegetés "skarlát betűjét".
Perceken keresztül éreztem kedvevesztett, csillogásamúlt szeme fényének érintését rajtam, miközben én nem mertem ránézni, mert tudtam hogy az iménti viselkedésemre nincs mentség.
Percek teltek el, s én a gyér napfényben fürdő fűtengeren és a szálak közül kibújó kamillavirág szigeten kívül nem voltam hajlandó mást nézni.
Egészen addig, amíg meg nem hallottam Fredet egy nagy levegőt venni, aminek súlyos hangja papírlapként tépte szét a körénk telepedett csendet.
- Flower... - lehelte azt az egy szót, és soha ennyire még nem szégyelltem hallani tulajdon nevem. Apránként, minden arcához vezető részleten elidőzve szemeimmel, mint a gyűrött ingjének ujja, a mellkasához lógó vörös tincse, minden apró hülyeség, csakhogy húzzam az időt, és ne kelljen a szemeibe bámulnom. De sajnos csak meg kellett tennem, így a savas bűntudattal ami a torkomban tombolt, kékes íriszeibe fúrtam sajátom. - Tudom... - nyelt nagyot. - Hogy most.... nehéz neked... - alig bírta megformálni a szavakat.
Eddig tartott. Az a bizonyos, még ki nem mondott "de" szócska elintézte, hogy abban a szent minutumban elkapjam róla a pillantásom.
Oldalra fordítottam a fejem, meg sem várva a folytatást, mert tudtam hogy még ahhoz is gyenge vagyok hogy kibírjam a dorgálását.
Helyette a kerítés felett belepillantottam az erdőbe, még a végtelennek tűnő, mélyzöld burjánzás is kecsegtetőbbnek tűnt, mint tűrni fogadott bátyám mélységesen csalódott arcát.
Ám ahogy törzsről törzsre vándorolt a tekintetem, bokorról bokorra és csak vártam hogy Fred folytassa, taposson bele a szívem megmaradt szilánkjaiba amit a lesújtó hír zúzott ripityára, ám ekkor megpillantottam egy sötét, baljós árnyat kimagaslani a buja cserjék levelei felett.
Valami, ami azonnal burkot vont közém és Fred közé. Hallottam amit mond, de az agyam akár a hatalmas lyukú szita, semmit sem fogott belőle, csak is a hipnotikus, napok óta kísértő fekete ómen és én léteztem abban a pillanatban.
Ugyanolyan fenséges félelemkeltéssel állt ott, mint a minap a tó partján vagy az álmom délibábjaként.
Fekete szőrét füstös lepelbe vonta a fák lombja által rávetülő árnyék, hatalmas mancsai mély gödröt tapostak a puha avarba, hosszú pofájáról acélszürke szemek meredtek rám, amik ijesztő sejtelmességgel kapcsolták a furcsán értelmesen és nem állatiasan csillanó íriszekkel össze az enyémet.
Megelevenedő szörnyként állt ott, én mégsem viszonyultam rettegve hozzá.
Inkább dühöt éreztem. Gyermekded haragot, hisz amióta ez a sehonnani korcs a nyomomban van, nyakamba szakadt a fájó igazság és lidércnyomások gyötörnek. Mintha maga Murphy,  megtestesült balszerencse járna a nyomomba, mintha egy fekete vihar fellegként követne, még mások fejét csókolgatta az arany napfény.
Bosszút akartam, amiért megkeseríti az életem. Bosszút, amiért minden összeömlik mióta misztikus árnyként állandóan jelen van itt, a gondolataimba, mindenhol.
Ki ez a megtestesült fenevad, és miért jár a nyomomba? Hogy merészel ennyi kérdőjelet és galibát hagyni maga után?
... - és rájuk is tekintettel lehetnél, mert segíteni akarnak... - hallottam meg Fred hablatyolását, mikor végre, hatalmas erőfeszítés árán ki tudtam zárni a szívem minden egyes dobbanását halló állat feszült, rám irányult figyelmét annyira, hogy felfogjam, nem egyedül vagyok. - Figyelsz te egyáltalán? - realizálta Fred hogy gúvadó szemekkel már rég mást stírölök, és a figyelmem legkisebb morzsáját sem szentelem neki. - Flow... Mi a... - apadt el a szava, amire azonnal, mint éhes ponty a csalira, lecsaptam, mert az ösztönöm azt súgta, észre vette azt, amiért lassan egy hete könyörgök hogy essen le neki.
Mikor egy ijedt nyikkanásba fulladt prédikációja, bezzeg akkor azonnal reá kaptam a fejem, ami által vészesen hatfelé kezdett fürtöket ontani a laza kontyom.
Fred arca elkerekedett, vonásai a döbbenet megnyúlt vonalaiba íveltek, szeme pedig egyértelműen abba az irányba buggyant, ahol a borzas teremtmény is állt.
- Látod, ugye? - fújtattam idegesen, mutató ujjam haragosan a lényre szegezve, mintha jelenléte és Fred reakciója nem lenne elég bizonyíték a történtekre. Talán azért tettem, mert hisztérikusan vágytam rá, hogy más is lássa. Hogy bebizonyosodhassak  arról, nem én őrültem meg, hanem tényleg a nyomomban jár ez a... ez a nagy fekete kísértet, ez amit a borzalmas nap óta csak rossz ómenként emlegetek.
Fred elnyitotta ajkait, de csak erőtlen habogás tört fel belőlük.
Az egyetlen értelmes szósor, amit kitudtam venni, az egy röpke pillanat alatt véget ért.
- Én... látom... de...mégis...hogyan...mi ez... - motyogta, miközben a karjai döbbenetében lehullottak a teste mellé.
Ekkor hatalmas csörtetés hangzott az állat irányából, levelek surrogása, ágak recsegése az avar kiáltása, ahogy súlyos mancsok csattannak rajta.
A hangra azonnak felé kaptam arcom, zihálva forgott velem a világ, Fredből pedig egy színes, elmosódott paca lett eszelős szemeim sarkában.
Ott, ahol pillanatokkal előtt életem legbaljósabb állati létformája állt magabiztosan, fenséges, íves pofáját higgadtan nyugtatva rajtunk.
Most csak izmoktól dagadó hátsó lábait láttam, amit éjfekete, lompos farkával legyezve átszökellt egy vad ribizli hajtás felett, és márcsak lábainak tompa klaffogása az avaron jelezte hogy merre jár.
Hirtelen fellángolt bennem valami fékezhetetlen ösztön. Valami, hogy tudnom kell mi ez. Miért jár a nyomomban, és hogy lehet-e bármi köze a mostani borzalmakhoz.
Vagy egyszerűen csak egy faluból szabadult kóbor kutya, ami a környékünkön csatangol, és csak én képzelek bele többet, mert kezdek beleőrülni abba, ami körülöttem zajlik és hogyan hullik darabjaira a világ, mert életem mélypontja, a nemeziszem a szabadvilágba talán épp engem keres.
Valószínű az utóbbi. De egy megkeseredett, rémült ember sok mindenbe képzel bele furcsa, baljós dolgokat, és könnyebben kapcsol össze ómeneket és jeleket, amik talán csak spontán hétköznapi jelenések.
De én akkor sajnos nem tudtam ilyen tisztán látni, elvakított a saját önkényem és bánatom, úgy fúrtam vigaszok és magyarázatok után, mint sivatagi szomjazó a kiszáradt mederben pár csepp víz után.
A lábaim ismét önálló életre keltek, és sebesen megindultam a törzsmagas kerítésünk irányába.
Hamar átvágtam a kerten, mezítlábam erőszakosan csattogott a harmatos füvön, majd mikor odaértem a rozogán tákolt fához, figyelmen kívűl hagyva ahogy Fred utánam kiált, tehetetlen hangja végig szántotta az egész vidéket.
Mind a ketten tudtuk, hogyha rajtam múlik, nem ér már utol. Én ezt kihasználtam, ő pedig szóban ellenkezett, sikertelenül.
Odaértem a vékony fához, rásimítittam tenyerem az érdes felületre, rámarkoltam, a belőle álló szálkák apró karcolatokat csikartak a tenyerembe, de ott és akkor az érdekelt a legkevésbé.
Lábamat belefúrtam a talajba, behajlítottam a térdem, majd elrugaszkodva oldalra rántottam a testem, és gyorsan átdobtam magam a kerítés felett.
Miközben a kardigánomban suhanva lebegtem át a fa felett erősen koncentrálni kezdtem, ahogy azt ilyenkor tenni kell.
Fél percbe sem tellett, és torzomborz fekete bundával fedett lábam lecsattant a túloldalt lévő durva avarba, ahová ugye Molly gondos kapája már nem ért el, így kettétört gallyak, szövetekre bomlott levelek és durva fűcsomók gabalyodtak mancsomba.
A fejem búbján lebegő kajla füleimbe belekapott a szél, miközben a nyelvemet oldalt kidugva lecsaptam a mellső lábaim is, és ettől az átszellemült pillanattól fogva már Fredet sem hallottam ahogy utánam kiabál.
Magam alá rántottam a lábam, majd felemelve őket, kilőttem, mint a puskagolyó.
Hosszú lábaim könnyedén átszökkentek minden kiálló gyökeren, fűcsomón, sikeresen letapostak minden zavaró buckát.
A menetszél a pofámon lengedező éjfekete bojtokba kapott, miközben Fred utánam kiáltozó hangja megszűnt, és a tudat is hogy a fiú létezik.
Kecses ívbe feszült testem, ahogy átugrottam egy szederbokrot, aminek recés levelei végig csiklandozták a hasam, miközben ezzel az elrugaszkodással végleg bent tudtam magam az erdőben, vaskos cserjecsomók fedtek el az otthontól.
A kiélesedett látásommal minden egyes lombokon áttörő napsugárban fürdő porszemet, lehullott magvak héját, levelek erezetes felületét meg tudtam vizsgálni.
Hallottam a tőlem két méterre dünnyögő szúnyog vinnyogását, a távolban kopogó harkály ütemes ritmusát, a közeli fán fel araszoló mókus lélegzetvételét...
És így nem volt nehéz kiszúrni az üldözöttet sem.
Mancsaim rálapultak egy gyökérre, amiről elrugaszkodva nagy lendülettel lefaragtam a köztem és a rejtélyes állat közötti távolságot.
Egyre mélyebbre rohantunk, és én már olyan közel jártam, hogy hullámzó tajtékom megtelt a furcsa teremtmény illatával.
Por. Doh. Áporodott. Ugyanakkor volt benne valami... sós... tengerszerű és egy ismeretlen illat, amit legjobban a mézes süteményekhez tudok hasonlítani.
Szürreális kombó volt az biztos.
És ami a legfurcsább volt, minél többet nyeltem be az állat után hagyott illatból, annál többre vágytam.
Izgatott morgás gurgulázott fel a torkomból, és gyorsítottam lépteimen.
Az előttem loholó kutya feje kissé oldalra fordult, így fémszürke szemei egyenest az enyémbe fúródhattak.
Pajkosság... csillant meg bennük, amit nem tudtam mire vélni.
Viszont a kíváncsiságom fokozódott, ezért még jobban utol akartam érni.
Még többet adtam a tempóba, mire amaz is gyorsított. És én is. És ez ilyen huzavonába ment, még én észre sem vettem, milyen messze vagy merre futok el.
Viszont a vágy, hogy elkaphassam és még jobban megismerjem, lángorkánként csapott fel bennem, viszont azt nekem is be kellett látnom, hogy nem tudom elérni.
Ő sokkal nagyobb, sokkal több izomzattal és hosszabb, inas lábakkal, még én a mellkasáig is mancshegyeken pipiskedve érnék fel, és egyre nehezebben bírom a tempót, még ő láthatóan elemében van.
Valami cselhez kellett folyamodnom, vagy sajnos fel kellett adnom...
És természetesen a tudásvágy heve és a versenyszellem ha egy személyben találkozik, akkor bizony addig nem nyugszok amíg az elsőt meg nem valósítom.
Ezért azonnal elszakítottam pillantásom a másik félről, ami továbbra is szívemben rég mélyre ülepedett érzéseket bolygatott fel. (Továbbra is kísértetiesen ismerős volt.)
Lehetőségek után kezdtem kutatni.
Fát fa után vizsgáltam át, miközben igyekeztem tartani a tempót hogy ne az legyen a buktató ha esetleg eszembe ötlik egy jó terv.
Szakadatlan tempóztam kacskás lábaimmal, nagy port kavarva magam mögött, hagyva hogy minden józanságot elnyeljen a rohanásom szürke fellege. Csak én és a bolond, oktalan kergetőzés maradjon, úgy hogy nem is sejthetem, ha ennek a lénynek rossz szándékai vannak.
Meg is feledkeztem arról, hogy Flower Black vagyok, én jelen pillanatban egy kutya voltam, aki gondtalan fogócskát folytatott egy másikkal. Már nem is tartottam csöppet sem a másiktól, habár bölcsebb lett volna, mint az utánam kiáltozó bátyámat faképnél hagyni és követni egy baljós, nálam kétszer nagyobb fenevadat a sűrű erdő szívébe.
S az önfeledett szaladás közbe már fel is találtam magam, hogyan teperem le a versenytársam.
Egy ugrás, ügyes tapadással bemértem oldalra fordítva fejem egy kivételesen vaskos törzsű tölgyfát.
Két ugrás, és ügyesen átlendültem a terebélyes növény göcsörtös gyökerei felett, ami elválasztott tőle, halk puffanással a tövébe érkezve.
Harmadik ugrás, és elemeltem melső lábam az avarból, nedves mancsomról egy levél hullott alá ami rátapadt harmat vizes talppárnáimra.
Majd a hátsó lábaim is elhagyták a talajt.
Közeledtem a fa felé, amire kéreg darabokat letörve csattant rá a lábam, amiket követett három másik, oldalasan teljesen ráguggoltam a törzsre, majd azzal a mozdulattal el is löktem magam tőle, oldalra rántva a fejem.
Előre törekedve orrommal lassan az egész testem követte a kobakom, és oldalt fekve siklottam a levegőben, levágva a maradék távolságot köztem és a másik állat közt.
Ám nem számítottam ki eléggé a vetődést, mert ő is pont akkor kanyarodott jobbra, így mikor már épp kinyújtózhattam volna a landoláshoz, közelebb volt mint hittem.
Felrántottam a fejem, hogy legalább ne az orrom találkozzon a csontos bordákkal, így teljes mellkassal csapódtam a másik félnek.
Ő azonnal megdőlt, a lendületem miatt kibicsaklott alóla a lába, és dőlni kezdtünk együtt.
Teljesen elveszett az egyensúly, éreztem hogy kifut belőle a levegő és meglepett nyösszenést ad ki.
Ahogy a testén hevertem, amint az állam végigcsikarta a földet, a hátsó felemet tovább vitte a lendület, és egy kiadós nyakcsigolya roppanással átbukfenceztem az állat felett, majd a hátamra puffanva csúsztam még egy métert, magam előtt kotorva a piszkos avart egy nagy kupacba.
Mikor megálltam, hiába szédültem, azonnal lendületet vettem, és hasamra gördülve a leterített félre pislogtam, gallyakkal bántott államat egy hideg kövön nyugtatva. 
Azonnal ki is szúrtam, habár egy nagy adag pislogás előzte meg a szemre vételt, mert a fejemről kavicsos por pergett az íriszeimbe.
Megráztam a fejem, majd a titokzatos állatra meredtem.
És teljesen ledermedtem a döbbenettől, mikor láttam, hogy ő már össze is szedte magát, és fenséges ágaskodással szakítja meg a napfátyolt ami bevetül az erdőbe, ahogy lerázza magáról a port, és szőrtincseibe ragadt leveleket és terméseket.
A farkamat behúzva lapultam bele még jobban a friss erdei avarba, mikor hallottam ahogy izomköteg mancsai lecsattannak a talajra.
Bátorkodtam szemeim felvezetni rajta, egészen még a tekintetünk nem találkozott.
És akkor rándult igazán görcsbe a földbe passzírozott gyomrom, mikor láttam, hogy megindul felém. Lassú, fenséges léptekkel, mint egy herceg a vörös szőnyegen.
A levelek engedelmesen ropogtak mancsai alatt.
Mikor elém ért, valósággal zörgött az avar alattam, ahogy reszkettem. Mit akar? Minek követtem? Most aztán megiszod a hülyeséged levét Flower Idióta Black...
A füleimet hátracsapva meredtem rá.
Tekintete azonban magához ragadott, és még le is nyugtatott, egyrészt valami furcsa, ismeretlen okokból adódó büszkeség, elismerés izzott fel azokban a viharszín szemeiben.
Másrészt pedig... mint a forró gejzír tört magának lelkemben egy érzés, ami furcsa bizsergésként cirógatta végig minden porcikám.
Ezer százalékban biztos voltam benne, hogy láttam már valahol ezt a szempárt. És ugyanilyen perspektívából, alulról láttam akkor is. Mintha egy csöpp kölyök lennék, aki egy bölcs szülőjére vagy mentorára bámul fel így. Vagy akárkire akit tisztel.
Nem értettem az érzést. Nem tudtam honnan ered és miért.
Annyit tudtam, hogy nem kell tőle félnem...
De hogy is félhettem...?
Azok a meleg gondoskodással rám tekintő szemek megigéztek nem megrémisztettek...
Percek teltek el, és én csak szemeztem a fenséges fekete árnnyal.
Hagytam hogy a fémszürke szemek a lelkemben olvassanak mint egy kinyitott könyv lapjaiban.
Hagytam... hagytam és csak viszonoztam, észre se véve, hogy egyre közelebb van hozzám, egészen addig még fényes orrából áradó meleg lehellet végig nem ölelte az én pofám.
A látóterem betöltötte az írisze, amiben a világ összes vihara tombolt, egy írisz, amibe a világ összes fémjét egybe olvasztották.
Az idő végtelenné vált...
Majd mintha ketté törtek volna egy botot, ez a pillanat is úgy hasadt darabokra, ugyanis távoli csörtetés hangzott fel, és riadt hang ami az én nevem kiáltozta.
A kutya arra kapta fejét, majd egy utolsó mély pillantással ajándékozott meg, a benne sugárzó meleg törődés és érzelem örökre emlékezetembe vésődött.
Majd gyorsan átugrott egy facsemetét, és pár alatt el is halt a rohanása, olyan gyorsan távozott.
Hiába könyörögtem némán hűlt helyébe belebámulva hogy jöjjön vissza.
Utána kiáltani akartam, de a kutyaként és a történtek sokkja alatt állva csak erőtlen vinnyogás szakadt fel belőlem.
Reményveszetten kuporogtam a földön, és szűköltem, amíg az egyik bokorból zajt nem hallottam.
Reménytelve odakaptam a fejem.
Fred ugrott elő belőle, és én a mai napig bánom és utálom magam azért, mert ez csalódást váltott ki belőlem, mert egy pillanatra haragudtam Fredre, mert nem a fekete kutya volt.
Letérdelt mellém és a vállamra tette a kezét.
A nevemet ismételgette és kérdezgette jól vagyok-e.
Hogy mi történt? Mi volt ez? Hogy gondoltam hogy csak úgy elrohanok? Nagyon nagy veszélynek tettem ki magam, tudom-e?
Hiába támogatott vissza az Odúhoz, ismételte el az összes kérdését, egyikre sem tudtam válaszolni, pedig én is számtalanszor feltettem magamnak.
De csak ugyanoda vittek vissza gondolataim.
Egy hatalmas, fekete kutyához és egy hurrikántól habaros égbolt színű szempárhoz.

                             ******

Idegesen trappoltam oda az utazóládámhoz, és a mellkasomhoz szorított ruhakupacot hanyagul belehánytam a meglévő tetejére.
Odamentem a fiókomhoz, majd minden zokni párt és alsóneműt szintúgy beletettem, majd lehajolva megragadtam egy rojtos sál végét, és kirántottam, majd magamat átkozva visszapakoltam azokat a pólókat amik így kiestek a csomagból.
Odasétáltam az éjjeli szekrényemhez, majd finoman megragadtam a képet amin Bill és én vagyok rajta, még tavaly előtti karácsonyra kaptam, majd gondosan a kezemre egyengedett sálra raktam, és jól bebugyoláltam, majd úgy tettem a ládában lévő cokmók tetejére.
Mikor ezzel végeztem, rácsaptam a fedelt a hordozó tetejére, és azzal a mozdulattal rá is ültem, mert csak így tudtam rendesen becsatolni.
Ujjamat a kis fémhez tettem, majd erősen összenyomtam, míg egy halk csattanás nem jelezte hogy sikeresen lezártam.
Ám mihelyst felálltam, még mindig volt egy kis rés a láda és a teteje közt. Amin nem lepődtem meg, most a szokásosnál is hanyagabbul pakoltam össze, mert siettem.
Ugyanis az utolsó napokban változott a terv, egy apró baki miatt el kell utaznunk a Foltozott Üstbe, még holnap és az utolsó pár napot ott töltjük, mert Harry is jelenleg ott tartózkodik, mert felpuffasztotta a nagynénjét.
Jó, tudom ez így egyszerre soknak hangozhat, úgyhogy had kezdjem a legelején.
Egész jól alakultak a napok.
Már a helyzethez képest, ugyebár.
Eseménytelenség, ez a szó illett a legjobban a rejtélyes kutya legutóbbi felbukkanása óta.
Ő sem mutatkozott, és mivel Fred volt olyan kedves, nem szólt Mollyéknak az erdőben üldözős incidensről, viszont cserébe ő tartott prédikációt arról, hogy Arthurék nagyon sok munkát fektetnek a biztonságomba és abba, hogy minél többet javítsanak a helyzeten, annak ellenére hogy ők nyelik a legtöbb sarat a Black ügy miatt, és mégis nekem igyekeznek a lehető legjobb körülményeket megteremteni. Úgyhogy ezt lehetőleg viszonozzam legalább annyiban, hogy amíg egy gyilkos, aki nincs kizárva hogy engem keres, szabadlábon garázdálkodik, én kedvemre vetődöm a sötét erdőbe kutyaként, így nemcsak Siriusnak tűzök ki hozzám egyenest vezető céltáblát, de mivel mostanában mindenhol minisztériumi aurórok cirkálnak hogy a nyomára bukkanjanak, nagyobb a veszélye annak is, hogy az egyik meglát átváltoz(va)ni, és akár ki is csapathatom magam a Roxfortból, vagy Arthurékat küldöm az épp megüresedett cellába, Sirius helyére.
És Frednek teljes mértékben igaza volt.
Nem játszhatok a tűzzel, főleg most.
Éppen ezért az önvezeklés lett a hátramaradt nyári programtervem címe, miszerint hagyom hogy emésszen a felelőtlenségem bűntudata, de legalább a folyamatos önmarcangolás elvette az időm és a figyelmem arról, hogy a misztikus lény keresésére induljak.
Csendben szenvedtem, néha még reggelizni és ebédelni is lelátogattam, de javarészt túrkáltam egy kicsit az ételben, majd egy fél pohár víz után visszasunnyogtam a szobámba.
A fiúknak egyszer volt bátorságok kviddicsezni hívni, én meg udvariasan mondtam hogy játszanak nyugodtan nélkülem.
Hiába kukucskáltam ki a függönyömön, nem láttam elsuhanó seprűket.
Bűntudatom határtalanná nőtt.
Hogy vagyok én ahhoz, hogy a saját lelki nyűgjeim miatt az ő szórakozásukat, a visszamaradt nyarukat elemésszem a saját hülyeségeim éterével.
Természetesen ez felnyitotta a szemem mekkora egy önkomplexusos mártír vagyok, ezért meg aznap este ölemben a köpköves készletemmel odaslattyogtam a többiekhez, hogy mit szólnának egy menethez.
És amikor már kiosztottuk volna a zafírkék üveggolyókat a játékhoz, Arthur robbant be a szobába, lecsapva elénk a Reggeli Próféta friss számát, és mondta hogyha átolvastuk, menjünk el szépen pakolni mert holnap hop-porral megyünk szépen az Abszol útra, és onnan fogunk utazni a King's Crossra is.
Az újságban pedig nem más állt, mint hogy az ifjú Harry Potter megszegte a kiskorúak bűbájhasználatára vonatkozó szabályrendszer Merlin tudja melyik paragrafusát, miszerint iskolán kívül tilos a varázslás, muglik szeme láttára.
Mint ahogy azt később kifejtették nekünk, Harryt provokálta a nagynénje, ezért önakaraton kívül léggömbbé puffasztotta a nőt, akit nem emlékszem már melyik város kéménye körött keringve találtak meg a hatóságok. Na... bezzeg Harryt kicsapással fenyegetni és a levegőben vinnyogó haszontalan, rosszindulatú rokonát megtalálják, de apámat képtelenek kézre keríteni. Pompás, mondhatom...
Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter már tavaly is villogtatta a szegénységi bizonyítványát a szememben, mikor Hagridot alaptalan vádak miatt az Azkabanba vitette.
Hiába tisztázta Harry nevét, ez a minimum volt az elbaltázott húzásaiért. Persze ezeket a gondolatokat megtartottam magamnak.
Aztán hogy hogy jövünk mi ahhoz, hogy Harryvel ez történt: miután az ominózus Marge Dursley zeppelinként végezte (teszem azt Harry vallomása alapján jogosan), a fiú a csomagjával együtt a vakvilágba indult feldúltságában, és végül a Kóbor Grimbusz (amolyan utcán rekedt, nincstelen és fuvartalan varázslók és boszorkák járata. Ingyen van, de a testi épséged nem garantált, és sok rossz szándékú csavargó is megfordul ott. Luxus ellátás reményében ne utazz ott ha a varázsvilág tagja vagy, én inkább végső megoldásnak javasolnám) szedte őt össze, és vitte a Foltozott Üstbe.
Hála az égnek hogy arra járt a busz, és ő találta meg Harryt, mielőtt Sirius tehette volna...
Mivel az Azkabanból meglógott, apámnak már nem okozhat nehézséget besurranni egy fogadóba, ezért a védtelen fiú (habár Caramel ott tartózkodik vele, Arthur megnyugodna ha a közelébe lehetnénk) érdekében tüzetesen utazunk mi is oda. Onnan pedig minisztériumi kocsik fognak a pályaudvarra vinni minket.
Ezt a felhajtást pedig már nem fejtette ki nekünk egyik Weasley szülő sem.
Dióhéjban ennyi, szóval most ezért sürgök-forgok a szobámba ennyire, ezért sietek a pakolással, mert elég késő este talált ránk a hír, annak ellenére hogy Reggeli Próféta tehát reggel kapjuk meg, és én lefürdeni is szeretnék, pedig holnap korán kell kelnem, sőt egy órával korábban, mert Vadócot minden évben időigényes a ketrecébe tuszakolni induláskor.
Elgondolkodtam rajta, hogy meg előző este összeszedem, de ahogy az ágyam közepén szétterülő, álmosan nyújtózó és álmában halkan doromboló állatra néztem, nem lett volna szívem ahhoz hogy kihasználjam a védtelen szunyókálást és úgy induljunk el, hogy ő az egész éjszakát a számára túl kis méretű ketrecébe tunkolva töltötte. Még jó hogy megyünk az Abszol útra, legalább tudok venni neki új hordozókát, mert ezt kinőtte.
A holnapi kergetőzés gondolatára halványan megráztam a fejem, és gúnyosan húzva szám nézegettem a takarómon szétterpeszkedő ifjú hiúzt.
Épp egy hatalmas ásításán eresztettem meg egy félmosolyt, amikor kopogás hangja szakította félbe a szobámban uralkodó csöndet.
Ütemes ujjak doboltak az ajtóm fadeszkáin, én pedig bizonytalanul pislogtam az irányába.
Nyilván be kellett engednem, bárki is az, éppen csak vaciláltam, ki az és latolgattam kivel mennyi erőm van beszélni.
Mert mostanában általában mindenki Sirius Blackról jött fel hozzám társalogni, az meg nem éppen meríti ki nálam a kellemes témák fogalmát.
A második kopogtatásnál már felocsúdtam.
- Szabad... - leheltem oda halkan, erőtlenül, kezemet a homlokomhoz emeltem és gondterhelten végig szántottam a hajamon.
Kíváncsian lestem, ahogy a kilincs szép lassan lekattan, majd az ajtó kicsúszik a keretéből.
Egy lángvörös, hanyag copfba fogott hajkorona és egy hihetetlenül szeplős arc dugta be magát a résen.
Kérdőn oldalra billentettem a fejem, és úgy bámultam Fredre.
Ő is bámult rám, majd vállával neki támaszkodott az ajtónak és finoman belökte azt.
Aztán felegyenesedett, és rögvest le is hajtotta a fejét, mert annyit nőtt, hogy majd' szét fejelte a keretet.
Három nagy lépéssel már bent is tudta magát a szobámban.
- Szervusz Flo - állt meg mellettem, fel oldalt lebillentve a fejét, hogy lásson, barátságos mosolyt villantva rám köszönt. Megpróbáltam a lehető legkevésbé hamiskásabb vigyoromat rávillantani, és fejemet felszegve pislogtam rá, egy apró biccentéssel viszonozva a köszönést. Ő előre billent sarkán, majd hátra, majd zavartan megköszörülte a torkát. Akkor kínos ürüggyel érkezett ide. Remek. - Hogy állsz a pakolással?
Válaszképp körbe néztem a kiürült szobában,  tárva nyitva álló, kirámolt szekrényre és csupasz íróasztalra pillantva, kezemet magam elé tenyérrel felfelé kitárva, és mutatva a teljesen cokmók mentes helységet válasz gyanánt.
- Egész jól... - mondtam az államat dörzsölve, hogy azért rendes válasszal is elássam a fiút. - Holnap még vár rám egy óra kergetőzés Vadóccal hogy a ketrecébe parancsoljam, de a nagyja kész van.
Fred megengedett magának egy halvány mosolyt, majd háta mögött összefonta karjait, és zavartan hintázni kezdett újra sarkain.
Mindjárt gondoltam hogy valami komolyabb téma következik, az iménti olyan felvezető bájcsevej volt.
Összefontam mellkasom előtt a kezem, és egy várakozás teljes pillantással végig mértem, jelezve hogy mondhatja.
Ő nagyot sóhajtott, ahogy kifújta a levegőt, megpördült és helyet foglalt az ágyamon.
Eltátotta ajkait, majd pontosan arról kezdett el beszélni amire számítottam, épp csak nem akartam.
- Hogyan bírod? - kérdezte, finoman kerülgetve magát a lényeget, mint macska a forró kását.
Rögvest tudtam mire gondol.
Túl fájdalmas lett volna kimondani, hogy hogyan is bírom, mi a véleményem arról hogy kevesebb mint egy hónap és szembe kell néznem azzal ami a Roxfortban vár.
Hanyagul megrántottam a vállam, remélve hogy a flegmaság elvesz a sírhatnékomból.
- Úgy ahogy eddig... - érkezett tőlem a tömör válasz, és erőtlenül az ágy másik végébe zuttyantam, amire a rugók egy hangos nyekkenéssel, Fred pedig egy apró dőléssel reagált.
A fiú nagyot sóhajtott, látszott hogy nehezére esik engem ezzel zargatni. És megtudtam érteni, ez egyikünknek sem a kedvenc témája, főleg hogy az iskolához hátra maradt idő aligha pár nap.
Egy ideig gondolatait rendezve bámulta a falam, majd hatalmasat sóhajtott ismét, és végül nagy nehezen lefordította az arcát felém.
Mélyen a szemembe nézett, én pedig próbáltam a vonásait vizsgálgatva rájönni mit készül mondani.
- Tudom... - kezdte, majd halkan kiengedte a tüdejébe pumpált levegőt, aminek szele ellibbentette kócos haját orra elől. - nagyon nehéz neked ez. Hidd el, szörnyű téged így látni, és bárcsak többet tehetnénk. Próbáljuk a lehető legteljesebb átérezni... - magyarázott erős hadonászással próbálva nyomatékosítani szavait, de én egy pillanatig sem oldóttam fel, feszült vállakkal és nagyokat nyeldesve vártam azt a bizonyos "de"-t. - De... - sokat tudóan görcsbe rándult a gyomrom. - Itt vagyunk neked. Anya, apa, George, Ron, Ginny... én... még akármennyire sem hiszed, Percy is próbál a maga öntelt módján együtt érezni... - mondta, amivel napok óta először egy valódian őszinte, lehelet halvány félmosolyt csalt ajkaimra, ami nálam mostanság az önfeledett nevetéssel is felér. Ami igazán nagy kincsnek számít most, és ezt tudván Fred bátorítani kezdett saját csalfa félvigyorával, majd látva hogy nyitott vagyok, folytatta. - Ezért kérlek ne lökj el minket magadtól. Tudom, hogy fáj, de hidd el nekünk is. Hogy így látunk. Hogy ki se dugod az orrod. Anya pedig majdnem hogymár szomorúbb mint te, mert mindent megtesz hogy a kedvedben járjon, hogy mosolyogni lásson... én és George pedig minden egyes nap próbáljuk elterelni a figyelmed. Hogy mire a Roxfortba mész, legalább legyen egy békés nyarad, sok kellemes emlékekkel az egy rossz mellett és...
- Látod? - háborodtam fel fátyolos szemekkel,ereimbe felindultságot pumpált vér helyett a szívem, és a kétségbeesés hideg vízként égette a bőröm. - Elismered te is, hogy ami abban az iskolában vár, maga lesz az elítélés káosza! Apám nem érdekel, ugyanúgy utálom ha kint van, ha bent. De az emberek... a Roxfortban mindenki gyűlölettel néz majd rám, ami a legkevesebb baj, de rátok is! Harry, Hermione és...ti is az ikrekkel! Ha még az oldalamra is álltok, ugyanúgy ti is megkapjátok a sarat! Az egyetlen támaszom vagytok, nem akarom hogy ez érjen titeket is... - a végére annyira felszabadultak és ostromoltak belülről az elmúlt hét során felgyülemlett félelmek és harag érzelmei, hogy mire ezt végig hadartam egy levegővel, a szemem sarkában vaskos könny forrás szökött, és egy csepp aljasan kibuggyant csokoládészín íriszeimből, nedves árkot vájva az arcomra. A felindultságban fel is pattantam a matracról, és ideges járkálásba akartam kezdeni.
Fred viszont előre hajolt, és tenyerét a vállamra tette, finoman visszanyomott az ágyra, majd halálos komolysággal felém hajolt, és nagyon szigorúan a szemembe nézett.
- Nem mondom azt hogy nem lesz aki nekünk támad. De ha mi vagyunk az egyetlen támaszod, ne lökj el minket! Hagyd, hogy segítsünk, és ne akard hogy lássunk összeroppani, lássuk ahogy felemészt téged ez az egész! - artikulált már ő is felhevülten. Döbbent bénultságban tűrtem hogy beszéljen, még szipogni és a pulcsim alját morzsolgatni is elfelejtettem, annyira ledöbbentett hogy a mindig vidor fiúnak létezik ilyen szenvedélyes oldala is, amit ráadásul meg is mutat... csak tátott szájjal hallgattam. Letaglózott a törődése is... hihetetlen volt számomra, hogy nem érdemlem meg, mégis ilyen határozottan biztosítja hogy mellettem áll, legyen akármi...
Viszont ezért a végtelen testvéri szeretetért cserébe nem engedhetem hogy kitegye magukat ennek.
Elég volt csak kitudódnia tavaly az igazi családnevemnek, és máris rám akarták kenni a merényleteket... e felett nem hunyhatok szemet, nem hagyhatom hogy velük is ilyenféle atrocitás érjen és ilyen súlyok gyötörjék őket.
- Nem hagyhatom... - szipogtam meghatva, mire a fiú döbbenten megrázta a fejét, éles pillantással követelve a magyarázatot. Nagy nehezen a szemébe néztem, majd folytattam. - Látod mire képesek a diákok, ha találnak egy potenciális pletykaforrást. Nem hagyhatom hogy veletek is az legyen mint velem tavaly. Rosszkor voltam rossz helyen, rossz névvel születve, és máris globális ellenség lettem...
Fred azonban feltette a tenyerét, belém fojtva a szót.
- És végére mi lett? Minden ember, még a taknyos kis Ernie McMillam is hősként ünnepelt, mikor arra a címre méltón legyőzted a Baziliskust, és mindannyiunk neked köszönheti hogy nyitva van még a Roxfort...meg Harrynek persze - tette hozzá gyorsan, nem is tudom, talán sejtette hogy egyedül túl nagy önmarcangoló vagyok hogy megtűrjem a dicséretet.
Azonban nekem másért kúszott fintor meggyötört arcomra.
Aminek hangot is adtam.
- Tehát minden évben marassam meg magam egy Baziliskussal, vívjak meg Voldemortal és tegyek öngyilkossági kísérleteket egy koszos alagsorban azért hogy ne úgy kezeljenek a diáktársaim mint egy rongyot? Két éve küzdök elismerésért, és mindig van valami, ami miatt újra közellenségé válok, hiába próbálom lemosni a Black név mocskát... - panaszkodtam remény vesztetten vinnyogva, tenyerembe temetve arcom, egyúttal lerázva Fred kezét a vállamról.
Ám hirtelen erős ujjak gyengéd szorítását éreztem a csuklómon, amik finoman lefejtették arcomról a kezem.
Kérdőn felkaptam a fejem a fiúra.
- Itt most nem erről van szó Flower... - nézett a fiú ismét megigéző arccal a szemembe. - Én csak azt akarom mondani, hogy előbb-utóbb, így vagy úgy mindig ráébred a világ, milyen csodálatos, erős, önfeláldozó, lelkiismeretes ember vagy, olyan, aki mögött a legnagyobb hősök is elbújhatnak. Olyan, ami a hazug Gilderoy Lockhartból, vagy az utálkozó, görény Malfoyékból sose lesz. Ezt vésd a fejedbe. - mondta szigorúan, mire nekem leesett az állam, a döbbenetbe pedig mint felperzselt papírlap a tűzben, olvadtam el.
A szívem olyan tempóban kezdett verni, hogyha megszámlálnánk hányat dobbant egy másodperc alatt, túllövök a szívroham határán is.
Az érzelmek hulláma sokszoros erővel csapott össze a fejem felett, én pedig csendben, számat eltátva belefulladok, még annyi mindent elszeretnék mondani Frednek, hálálkodni amíg ki nem fogy belőlem az utolsó szusz levegő, de addig ő csak feláll, és a bennem tomboló gondolatokkal egyedül hagyva az ajtóhoz gyalogol.
Válla felett hátrafordulva csak annyit mond:
- Na most megyek. Ha anya ilyen későn elkap, fejemet veszi. Jó éjt Flo.
Én azonban, mielőtt a kilincsre tekeredett ujjai választékot rántana közénk az ajtó képében, felpattanok, kezemet utána nyújtva kiáltok.
- Várj! - szólok gyorsan.
Ő lassan, vállát hanyagul indítva felém fordul, és fejét oldalra billentve rám mered. Vörös haja piros függönyként hullik szeme elé.
Én kitárom a karom, majd megiramodok felé.
Ő ijedten megemeli sarkát majd hátrébb lép, gyanakvással vegyült ijedtséggel meredve rám.
Mikor odaérek, mellkasom az övének csapom, karjaimat pedig szorosan köré fonom, lábujjhegyre emelkedve a vállába temetem arcom.
Ő döbbenten állt, dolgozta fel az eseményeket, majd elérzékenyülten a nyakába mosolyogtam, mikor éreztem hogy kezei felcsúsznak a hátamon, és ő is magához szorít, álla finoman a hajamba süppedt, ahogy azt a fejemre fektette. Hajat mostam előtte, így kicsit vizes lett az arca, de nem emelte el, gondolom a testvéri szeretet varázsa többet ért.
- Köszönöm... - mormogtam meghatottan az ingjébe.
- Bármikor... Flo. - érkezett a válasz, mellkasára dőlve éreztem hangjának mély rezgését. Tenyere finoman, gondoskodó báty szeretetével veregette a vállam.
Az elérzékenyüléstől forró könnyek árja buggyant ki szememből. Soha nem értettem hogy szerethet ő ennyire a saját húgaként. Nem érdemeltem ki semmivel, ő mégis feltétlenül teszi.
Ezt kapd ki apa.
Ezt még te sem veheted tőlem, szökj meg akárhonnan.
Mivel nem akartam hogy sírni lásson vagy eláztassam árulkodó sós árral a gallérját, gyorsan felemeltem a fejem, majd le is töröltem az arcomról a nedvességet, és amint a fiú egy utolsó mosoly kíséretében távozott a szobából, becsuktam az ajtót.
Fogadott de sajátként imádott testvérem ölelése nélkül máris hidegnek tűnt a szoba.
Ezért gyorsan az ágy felé iramodtam, de az éjjeliszekrényemen megláttam három kis csecsebecsét, ebből is az egyik ragadta meg igazán a figyelmem.
Ott volt a faragott fakutyával ellátott karkötő, amit apa adott, a tizenkettedik születésnapomra kapott szívmedál anya és apa fotójával és az idén küldött hajtű.
A szívmedál kivolt nyitva, Sirius integetett az egyik, anya kerek arca mosolygott rám a másik oldalról.
Fejemet csóválva az apámra néztem.
Ezt kapja ki. Hiába keseríti meg az életem, ezt a csodálatos, meleg családi meghittséget amit az igaziként szeretett Weasleyek adnak meg, nem veheti el tőlem soha.
- Ez van... - motyogtam kárörvendően a fekete hajú gyilkosnak, majd odasétáltam, kihúztam a fiókot és már épp sepertem volna bele a kacatokat, amikor megláttam a medál melletti karkötőt, amin a fekete fakutya állt.
Eszembe jutott a hatalmas állat, ami apám szökésének hírének napja óta kísért.
És akkor levert a víz mikor leesett valami.
Én is egy fekete kutya vagyok, animágusi formában.
Egy fekete kutya jelent meg minden egyes furcsa alkalommal.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Apám szökésének mostmár halálosan biztos hogy köze van ahhoz a hatalmas fenevadhoz. Ez kétségtelen.
Nem létezik hogy kezdek megőrülni, mert ez nem lehet véletlen.
És ki kell derítenem, hogyan kapcsol apámhoz ez az állat, és kezd bolygatni, vajon én... én miért pont egy ugyanilyen állattá tudok átváltozni.

Valami árny nehezedett a szívemre.
A múlt homályos darabkái.
Aznap este alig aludtam, nyugtalan voltam, és tudtam hogy a fekete kutya innentől kezdve az én saját lelkem démonja.
A fekete kutya egy ómen.
Egy nagyon rossz ómen, és kísért engem.