Hát igen.
Ha az életben akartok egy jó tanácsot, akkor lehetőleg ne egy felsebzett tenyérrel vessétek magatokat a harmadikos tanév nehézségeibe.
Elég volt csak három napig flangálni vele, az eltűnése olyan felüdülést okozott, mintha már hetek óta keserítené meg az életem, és még voltak utórezgései is.
Hiába tudtam turmixgép módjára vagdalni a tatu nyelvet bájitaltanon, hiába körmöltem mágiatörténeten olyan szorgosan hogy már az izomláz miatt kellett magamon hagyni a kötést, és hiába pótoltam teljes erőbedobással a házi feladatokat, annyira, hogy szinte felperzseltem a papírt a penna hegyével, voltak dolgok, amik még egy jó ideig kísértettek a sérülés miatt.
Kezdjük Malfoy gyanakvó pillantásaival, amit minden Mardekárral közös órán bőséggel megkaptam a kellemetlenséget okozó adagot. A késes incidens óta olyan gyakran igyekezett hozzánk lepakolni a cokmókját, hogy már két lüke gorillája, Crak és Monstro is szemöldöküket ráncolgatták a szőke szokatlan viselkedésére, és ha ők valamire gyanakodni kezdenek, na arról már jó, hogy az egész világ nem tud, olyan egyértelmű.
De a kis görény nem tágított, minden bájitaltanon nevetségesen feltűnően fészkelődött közelebb hozzám, és hegyes állát is a normálisabbnál többször forgatta felém, a látóteremben éktelenkedő fehér folt, a felém néző arca lassan megszokott lett, ezért vagy annyira beleerőltettem a figyelmem a recept könyvbe vagy a lé kavargatásba, hogy ki tudjam zárni, vagy egy óvatos pöcintéssel egy jól kis hajfüggönyt teremtettem a tekinteteink közé. Vagy mindkettő.
De hiába, magamon éreztem azokat a sunyi, rossz akarattól csillogó szemeket, és máris kezdhettem félni, mert a lebukás, hogy Malfoy szagot fog, akármennyire is eltöröltem a bizonyítékokat, annyira megrettentett, hogy majdnem pótoltam a beforrott sebet egy újabb hasítással, ugyanis olyan görcsös mozdulatokkal vagdostam a mérges-zeller gumót, hogy csak idő kérdése volt, mikor bukkan fel a már kész kupacban egy-egy ujjam.
Úgyhogy igen, az éjjel-nappalos jelleggel való félelem továbbra is marasztalt vendég maradt, mellé pedig betársult egy potya-utas, ami nem más volt, mint Hermione sértődöttsége.
Igen. Azon az estén, mikor olyan haláli büszkén betoppantam a klubhelységbe az éjszaka közepén, és minden alibim kivérzett, kénytelen voltam kitálalni neki, hisz őszintén... Hermionét átverni? Előbb fog Piton cukorrózsaszín talárban tangót járni...
Úgyhogy szépen, töviről hegyire elmeséltem a tervet, hogyan és mennyi ideig dolgoztunk rajta, hogyan jutottunk le, és pontosan hogyan is tüntettük el a vágást, mintha holmi papírra vetett firkát radíroztunk volna ki. Természetesen voltak részletek, amiktől megkíméltem az amúgy is szívbaj szélén álló boszorkát, mint például a majdnem lebukás szakasz, amikor Piton konkrétan egy pihegésre volt attól, hogy észre vegyen minket.
Vagy az ikrek titokzatos térképét, amiről szintén hallgattam, egyrészt mert ahogy Hermione egyre vörösebb és dagadóbb arcát elnéztem, még az is lehet puszta kézzel cibálja ki Fredéket az ágyból, hogy elkobozza és cafatokra átkozza azt. Legalábbis ellenséges fintora és szétharapdált ajka elég felhívás volt arra, hogy ne nagyon kísérletezzek olyan információk tovább adásával, amitől a lány annyira kifakad, hogy kő kövön nem marad ebből az áldott kastélyból. Belőlem meg annyi se.
Miután a történet végére értem, Hermione valósággal úgy nézett ki, mint egy paradicsom, ami lenyelt egy bombát.
Vörös fejjel felült az ágyban, és olyan fintorral mért végig, hogy hirtelen a nevem sem tudtam szégyenemben.
- Neked teljesen elment az eszed? - fortyant rám fojtott hangon, én pedig hatszor térdre borultam Merlin előtt, hogy Parvatiék ott aludtak tőlünk egy egy szobányira, mert így a lányt legalább vissza tartotta valami a felbőszült tajtékzástól. - Piton professzor szobájából lopni? Az éjszaka közepén? Flower ez... - az idegességtől csak hápogni tudott, miközben saccogaltam, puszta körömmel szaggatja szét a baldachinos ágyam függönyét, ha most odahátrálok, és bebújok mögé, miközben úgy teszek mint aki nem hallja.
Áh, helyette csak annyira futotta, hogy megalázkodva ostromoltam pillantásommal a cipőm orrát, egészen addig, amíg Hermione monológja annyira belegázolt az igazság érzetembe, hogy megjött az inger a visszavágásra.
Keserűen felemeltem a tekintetem, és csípőre illesztett kezekkel, életemben talán először, Hermionét a saját kardjával, az okoskodással győztem le.
- Miért, és te talán nem loptad meg Pitont tavaly a százfűlé főzetünk miatt? Hm? - rázogattam kihívóan a hajam, miközben undok diadalt éreztem, amiért kivételesen nekem van igazam.
Persze, azért az igazért meg is kellett harcolnom, ugyanis Hermione döbbenten is, de még ezt a labdát is visszaütötte.
- Az más volt! - prüszkölte. - Létfontosságú volt, és közös megegyezéssel csináltam! - húzta fel az orrát sértett gőggel.
- Mi számít közös megegyezésnek? Az ikrek tudtak róla... - vontam meg a vállamat, miközben legbelül sértetten konstatáltam, hogy ezek szerint a vágásom ellátása nem létfontosságú ügynek számított. Nem önsajnáltatásból, hanem  ha valamelyik tanár előtt lepleződöm órán, füstbe megy minden addigi áldozatom és küzdelmem Hagridért, meg azért na... csúnya elfertőzödés lett volna belőle. Hozzáteszem, még egy hétig rá eléggé megnehezítették az éjszakámat a hőemelkedések, hisz a sebbe került betegségeket már nem érte el a főnixkönny. - Egyébként is... Ha tudtál volna róla, szerinted engedted volna, hogy megtegyem? - böktem oda.
- Nem, de talán okkal nem engedtem volna egy ilyen eszement hülyeséget! - fújtatta, bennem pedig elszakadt a cérna.
Értem én, hogy Hermione mennyire okos meg következes, de egyrészt valamikor a kockázat igenis megéri, lásd most, másrészt meg nem értem, miért kell neki minden elhatározásomra áldást adnia? Nem a főnököm, még csak nem is valami prefektus vagy hasonló. Ha lebukok, nem őt, hanem engem rúgnak ki, akkor meg minek pampog ha már úgyse tudja visszaforgatni amit csináltam.
Ezért most rajtam volt a sor, hogy kétszeresére fújjam magam mint egy vipera, majd kihadarjam magamból az idegességemet.
- Sikerült vagy nem? - mordultam fel, majd nagy levegővel erőt vettem a saját kioktatásomhoz. - Ha a fertőtlenítő miatt vagy úgy oda, mondtam, hogy megadom az árát. Egyebként is, nem vagyok mugli orvos, de annyit még én is tudok, hogyha hetekig alkoholos lében áztatom a kezem, jobb esetben is hónapok kérdése mire begyógyul kezelés nélkül, addigra meg az egész tanári kar kideríti mi történt. És ne... - mutattam rá egy erőszakos mozdulattal a lányra elhallgattatás képp, mikor láttam hogy nyílnak az ajkai egy olyan dolog érvelésére, amit már napok óta átnyálaztunk vele, miért rizikós. - ne gyere azzal, hogy ezért lett volna egyszerűbb a gyengélkedőre menni, mert nagyon jól tudod, ha megtehetném, már rég mentem volna. Lényeg, hogy az ikrekkel tökéletesen urai voltunk a helyzetnek, seb volt nincs, és ha most nem haragszol, lefekszem aludni, mert elég forgalmas estém volt, és ha így folytatjuk a fél tornyot felverjük, és nem véletlen intéztem fű alatt a dolgokat, hogy Hagridnak ne származzon baja belőle. Amúgy is, ugyebár ez - emeltem fel a tenyerem, ami hihetetlen felszabadító mód végre nem lüktetett eszeveszetten. - nem létfontosságú ügy, így azt hiszem négy kimerítő napig pontosan elég volt foglalkozni vele. Jó éjszakát! - vetettem oda, és örömmel fordultam el, magamba zárva az este jutalmaként Hermione döbbenten leesett állát, és a csöndet, ami beállt közénk miközben magamra rángattam a pizsamámat. Jól esett végre, hogy most nem én vagyok akinek a fejére olvassák a hülyeségét, akármennyire is elborult ötleteket villogtattam meg az elmúlt napokban, mert a seb mentes tenyerem a bizonyíték rá, hogy tökéletesen megérte.
Meg hát, Hermione kiokításai után azt hiszem egészségesnek könyvelhető el a büszkeség amit éreztem, hogy végre nem én vagyok, akit helyre kell tenni mint egy neveletlen kutyakölyköt (ha-ha, találó).
Így aznap este egyrészt a terv sikeressége miatt, másrészt a szócsata nyereségem miatt elégedetten vackoltam be Vadócot ölelgetve a paplanom alá.
Cserébe kivívtam magamnak ezzel, hogy Hermione még napokig pikkelt rám, feltűnően kimért volt és kétszer olyan csúnyán nézett rám órákon, mikor én mondtam meg helyette a korrekt választ, főleg Remus óráin, amire immár két griffendéles diák készült rá elméletben egyszerre, én és Hermione, aki a megfelelési kényszer és magolás mánia miatt, én pedig a varázslények miatti szenvedélyemből kifolyólag, hogy villoghassak Remusnak azzal, mennyire rajongok a témáért amit tanít, és egyben buzdítva és lelkesítve őt, hisz olyan jó volt látni, mennyire kivirult a roxfortos itt léte óta.
Az órái hamar a diákok egyik kedvence lett, ugyanis végre dadogás és önfényező hazugságoktól mentes oktatásban lehetett részünk, ráadásul olyan témákat veséztünk ki, ami mindenki érdeklődését felcsigázta.
A mumusok után nem volt megállás, a különféle fenevadak bemutatása fokozódott, és mindenki tudása bővült az izgalmasabbnál izgalmasabb szörnyetegek nevével.
A riogató mumus barátunk után a rőtsipkásokról esett szó: ezek a csúf, kicsi, koboldszerű lények olyan helyeken ólálkodnak, ahol valaha vérontás történt. Vártömlöcökben és elhagyatott csatamezők gödreiben leselkednek az arra tévedőkre, hogy jól elagyabugyálják őket. A rőtsipkások után pedig a kappák következtek, amik úgy néztek ki, mintha majmok lennének, épp csak szőr helyett élénk türkiz pikkely borította őket. Undok víziszörnyek, akik abban lelik örömüket, ha úszóhártyák kezükkel jól megszorongathatták a gyanútlan fürdőzők nagy lábujját.
Remus annyira le tudta kötni a nebulókat, élükön engem is, hogy már meg is feledkeztem a szekrénybe zárt Sirius-hasonmásom esetével, és mindig az első padból nyújtózva, szinte nyálcsorgatva ittam magamba a szavait, vagy épp egy röpke mosollyal vagy csak az ő számára láthatóan felmutatott hüvelykujjal jeleztem, hogy ügyesen csinálja ezt a tanárosdit.
És ezt laikus értelemben is elhihetitek, ugyanis nem csak azért viselkedtem így, mert Remus régi jó barátom volt.
Az SVK láthatóan megugrott a népszerűségi listán, sőt, a mardekárosokat leszámítva minden diáknál a kedvenc tantárgyak élére ugrott, és a zöld kígyók is csak azért nézték le, mert Malfoy úgy tett, és hát mint a főkolompos a bunkóságban, ráadásul elég nagy tekintélynek örvendő, meghunyászkodva minden háztársa helyeslő mormogással tűrte, mikor a nyelvét Remuson köszörülte:
- Nézzétek meg, hogy néz ki! - jegyezte meg folytott hangon, bármikor elhaladt mellettünk a professzor, a maga foltos taláros, elnyűtt táskás valójában. - A régi házimanónknak is jobb ruhái voltak. - először még úgy ahogy megtűrtem balhé nélkül az ilyesfajta megjegyzéseit, de mikor már kezdte egyre bátrabban szidni a tanárt, akkor egyszer osztatlan sikert aratva elsétáltam mellette, és csak foghegyről odavetettem.
- Tudod Malfoy - emeltem meg a hangom annyira, hogy a zöld címeresek és a saját házam tagjai figyelmét egyaránt magamhoz ragadjam. - ezért szokás mondani, hogy az alma belülről rohad. - utaltam arra, hogy summás, rá szabott ruhákkal még egy sóhajnyival sem lesz több emberileg Remusnál.
És hiába förmedt utánam piros arccal, hogy az apám miatt erről inkább én tudnék mesélni, bármennyire is heves volt a görcs amivel a torkom reagált, a griffendéles társaim mosolya és Dean Thomas felém emelt tenyere amibe félénk vigyorral belecsaptam, azonnal eloszlatta a Malfoy okozta szégyenérzést.
Jól esett újra a társaim elfogadásában részesülni, még ha ehhez az is kellett, hogy újra fitogtassam egy csípős megjegyzéssel a közéjük tartozásom.
A vörös oroszlánok részéről végre először azóta, hogy Sirius kiszabadult a nagyvilágba, nem a lánya voltam, hanem egy közülük.
És ez mérhetetlen boldogsággal töltött el. Eltűnt a vágás, az attitűdöm kifejezetten javult a társaim szemében, Remus karriere szárnyal mint egy hipogriff...
Már kezdtem azon nevetgélni, hogy milyen békésen egyenesbe jöttek a dolgok, ugyanis a tavalyi éveinket nézve ez igencsak meglepő helyzetnek bizonyult, így akaratlanul is megörültem a kisebb rossz tényezőknek is, ugyanis valahol mélyen tartottam attól, hogyha minden túl tökéletes lesz, egyszer csak ismét a harmadik emeleti csapóajtónál vagy a vérrel kifestett falnál találjuk magunkat.
Aztán szépen lassan a mérleg átbillent.
Nem kellett félnem, a dolgok tökéletes ívben indultak romlásnak.
Először is, hiába álltak mellém Harryék miután kifejtettem nekik miért pikkel rám Hermione (Ron ráadásul akkor tudta meg először az egészet, így ő duplán fel volt spannolva), akkor is fájt a lány elutasító viselkedése, mellette Malfoy a beszólásos incidensem után kétszer olyan tolakodó gyanakvásban részesített, mellé pedig a Remus tartotta órák népszerűsége ahogy nőtt, úgy romlott számunkra a bájitaltan minősége is párhuzamban.
Piton az utóbbi időben különösen bekeményített, s azt sem volt nehéz kitalálni, hogy miért.
Eleinte minden órán levert a víz ideges fintorát és felhúzott orrát látván, a gyomrom pedig úgy dobálta magát mint egy ugróegér a hasamban, hisz mindig attól tartottam, lebuktunk, és kiderítette hogy én voltam aki aznap este meglopta. A kezem remegett aprítás és kavarás közbe mikor elsétált az asztalomnál, és minden egyes szavára úgy kaptam fel a fejem, mintha közvetlen a fülembe ordított volna. És ha ez nem lett volna elég, Malfoy gyanakvása irántam így még inkább nőtt, hisz így, hogy bájitaltanon mindig rám akaszkodott, idő kérdése volt, mikor veszi észre a tetőző paranoiám.
Így a fenyegetés duplájára nőtt, és már nem telt el úgy óra, hogy ne kellett a heves izgalomtól a verejtékes tenyerem a taláromba törölni, vagy a piszkos titkom szégyenét nyeldesve tűrni, mikor Piton fekete szeme átsiklott rajtam.
És habár a félelmem nem hagyott alább, kiderült, hogy Piton megromlott hangulata nem annak tudható be, vagyis nem nagy mértékben és remélhetőleg egyaltálan nem annak, hogy jártunk nála, hanem az iskolát széltében-hosszában bejárta a törtenet, miszerint a mumus az ő alakját vette fel, és hogy Neville belebújtatta őt a nagymama ruháiba.
A házsártos professzor "valahogy" nem találta viccesnek az esetet. Egyrészt mert ő...nos ő, másrészt pedig így lett ürügye fokozni a Griffendél iránti gyűlöletét.
Már Remus nevének említésére is vészjóslóan villogni kezdett obszídián fekete szempárja, és még a szokásosnál is igazságtalanabbul bánt a dundi harmadikossal.
És ha bár az én szívem minden egyes alkalommal megszakadt amikor csak láttam, hogy omlik össze a fiú a tanár becsmérlő megjegyzéseitől és hogyan csillan meg egy kósza könnycsepp a szeme sarkában, és bármennyire is felképeltem volna magam ezért, de minden egyes alkalommal, mikor Piton rosszkedve ismét egy Nevillre tett megjegyzésben teljesedett ki, valahol oldodótt a görcs a gyomromban, mert így tudtam, hogy nem a főnix könnyes incidensünk lepleződött le.
Szóval igen, a bájitaltanon igencsak fülledt volt a hangulat, ám messze nem ez volt az egyetlen óra, ahova nyomott szívvel érkeztem meg.
Még csak most volt "szerencsém" összeismerkedni az új órákkal, de ebből az egyiken majdnem letépte a kezem egy hipogriff Malfoy ostobasága miatt, a másik... a másik meg hát, sok megközelítésből is taszított.
Igen, talált süllyedt, a fojtogató, fűszerszagú toronyszobában tartott jóslásóra valahogy sehogy sem tudta magát a szívembe lopni.
Nyomasztottak a kusza ábrák, és ködös szimbólumok, meg hiába tűntek zagyvaságnak, volt egy apró tényező, ami nem hagyott nyugodni.
Az pedig a fekete kutya volt.
Az elmúlt napok mind akörül forogtak, hogy a sebet hogyan tartsam titokban, és közben hogyan robotoljam végig a napot anélkül, hogy aléltan esek össze az egyik tanóra kellős közepén, miközben a kötésemet igazgatva latolgathattam, mikor vérzek el teljesen.
S amint ezt a problémát sikerült orvosolni, hirtelen kezdtek visszatérni azok az aggodalmaim, amiket addig félre kellett tennem. Például a Zordó is, amit Trelawney kiolvasott a teáscsészénkből.
Alapjáraton nem adtam volna a bogaras asszonyság szavaira, hisz szilárdan élt bennem az első benyomásom róla, hogy egy komplett eszelős, aki mindenbe rossz ómeneket lát.
De hogyan tudná feledtetni velem akármi is a teafüvembe látott rémképet, hogyha több minden köt a fekete kutyához, mint azt bárki gondolná. Egyrészt a titok, amit azóta őrzök, mióta az eszemet tudom, és tudván mennyi minden múlik rajta ha kiderül, így az ilyen dolgok akaratlanul is mregrémisztenek.
Aztán a nyári emlékek. Szerettem volna azt hinni, hogy kusza álom volt az a hatalmas, ordas fekete jószág amit először a tónál majd az Odúnál láttam, szinte beleőrültem abba, hogy saját magamnak bizonygattam: ez nem jelent semmit. Talán rosszul emlékszem, és nem is kutya volt, hanem farkas.
Hisz kutyához képest akkora volt, hogy ez az elmélet még meg is állná a helyét, ha nem lenne a fekete kutyával már a második aggasztóan egyértelmű egybeesés.
Így hát a hasamban tomboló görcs újra és újra fészkelődni kezdett, amikor ismét felforrt agyvízzel és fűszeres tűztől ködös elmével kellett tűrnöm Trelawney óráit.
Aki, mintha az első órán ránk hozott frász nem lenne elég, minden egyes alkalommal, ha Harryre vagy rám nézett, szeme megtelt könnyel, és ajkait úgy biggyesztette le, mintha nem a csomós, ázott fűbe képzelt formák baljós jelentése járna a fejében, hanem mintha máris a temetésünkön kéne részt vennie.
Ezért nem csoda, hogy irtóztam tőle, és nem csak azért, mert lyukat égetett a tarkómba a hatszorosára nagyított szeme, amivel szánakozva mustrált, hanem mert tényleg olyan komolyan vette a dolgot, és nekem meg akkora súllyal bírt a dolog ami összeköttetésben állt a megjósolt fekete kutyával, hogy frusztrált a tudat, hogy a nőszemély talán sejt valamit. Valamit, ami rám nézve nem jelent túl sok jót.
Hiába gondoltam humbugnak ezt a tantárgyat, voltak olyan egybeesések, amik nem hagytak nyugodni.
És így, hogy nem volt láz és vérveszteség okozta kimerültség, ami azonnal ágynak nyomott este, így nem egy éberen átforgolódott éjszakáról tudok beszámolni, amikor a hosszú, fehér agyaras pofa és fekete bunda, olyan fekete mint a csésze alján bomladozó fűszer kísértett álmaimban, ráadásul a nyáron történtek is folyamatosan egy beakadt lemezként emlékeztettek a baljós jelekről.
És a gond az volt, hogy a helyzetemet egyedül Harry érezte át. Ron és Hermione csak leintettek, nem vették komolyan, még a diáktársainkból meglepően többen is mély tisztelettel, sőt egyesek már valóságos hódolattal tekintettek a karkötőkkel és nyakláncokkal teleaggatott tanárnőre.
Ráadásul sajnos a kört griffendélesekre tudjuk szűkíteni.
Egyre többször fordult elő, hogy Parvati Patil és Lavender Brown ebédidőben felkeresték a toronyszobát, s ilyenkor mindig roppant titokzatos arccal tértek vissza.
És emellett szokásukká vált, hogy kettőnket, leginkább Harryt, ugyanis engem továbbra sem mertek megszólítani, mintha a létezésemet logikai összefüggés kötné apám szökéséhez, fojtott hangon szólították meg, mintha egy haldoklóhoz beszélnének.
És így is rettegve tértem nyugovóra, mert az álmaimban, mint valami rémséges őrszem, ott állt a fekete kutya, és hidegszürke szemeivel engem nézett, kísértett, belekúszott a gondolataimba és kiüldözhetetlenül lopakodott félelmet hozva a szívembe. Beárnyékolta a napjaimat, mint valami ormótlan, fejem felett lebegő, lesújtani vágyó bárd. Úgyhogy Trelawney viselkedése és egyes nebuló társaim ellenséges fellépése felém nem segített a helyzetemen, főleg, hogy az igyekezetemet, hogy megbékéljek azzal, hogy életem megkeserítője, egy gyilkos akivel minden akaratom ellenére összekötésben vagyok, szabadlábon ólálkodik, romba döntötték.
Úgyhogy a jóslatok, az elhidegült kezelés mód szépen lassan kezdett belülről felőrölni, minél inkább ki akartam zárni, annál jobban magába szippantott az aggodalom, és mellé még társult az is, hogy Damoklész kardjaként ott kacsintgatott rám a Piton ellen elkövetett lopás esete is, hogy ne adj isten napvilágot lát az ügy.
És akkor nem csak én leszek nyakig a csávában. Hanem olyanok is, akik ha bajba kerülnek, sose bocsátom meg magamnak.
A szívem egyre nehezebb lett a benne gyarapodó sötét kis titkoktól és a sötét jövendölésektől való rettegéstől.
És csak hogy biztosan bélyeget nyomjon a sors a rossz kedvünkre, nem csak a jóslástan volt azon új órák egyike, amit csalódásként éltünk meg.
A legendás lények gondozása, amit azóta tanulni vágyom, mióta Charlie mesélt róla a harmadikos éve után, hamar elvesztette a diákok belé vetett reményét, és a fenevad-szeretetemmel bármennyire is álltam hozzá a legunalmasabb feladatokhoz is olthatatlan lelkesedéssel, ahhoz már én se tudtam őszinte jó képet vágni, hogy az eseménydús első óra után egy másik végletbe csapott át az egész.
Hagrid teljesen elvesztette az önbizalmát, s most hétről hétre a világ legunalmasabb állatai, a futóférgek gondozását gyakoroltatta velünk.
- Kinek jut egyáltalán eszébe gondozni ezeket? - bukott ki mérgelődve Ronból, mikor újabb órát töltöttünk el azzal, hogy egy rozoga faasztalt körbe állva mindenki markába fogva egy lábas, nyálkás kis havert igyekezett lekönyörögni a torkukon egy újabb adag saláta levelet.
- Minden lény ugyanolyan becsülendő és megérdemli a törődést! - róttam meg, miközben magamat is meglepve, hogy csúszómászó undorom ellenére mennyire ellenvetéstelenül tűröm meg, hogy hideg, nyirkos lábaival tapicskolja végig tenyerem vonalát a kis féreg. Mutató ujjammal óvatosam cirógattam a lény vékony torkát, hogy lemenjen a szájába tömött saláta adag. Életemben először gondoltam őket aranyos teremtésnek, szóval valahol jó volt az óra izgalmainak alább hagyása, mert pont arra segített engem is rádöbbenteni, mint amire Ront is figyelmeztettem. - Egyébként is... - néztem rosszallóan összehúzva a szemem a fiút, aki erőszakosan nyomott ujja hegyével egy nagy falatot saját futóférge szájába. - rosszul csinálod. Csak akkor add neki a következő adagot, ha a harmadik gyűrűnél jár már az előző, különben sérülni fog a nyelőcsöve. - vettem ki kezéből a zsenge, zöld leveleket, ugyanis Ron példánya már valósággal vissza köpdöste a szájába erőltetett salátát.
- Nem is vagyok meglepve - hallottam meg egy gúnyos hangot mögülem, mire döbbenten fordultam az irányába, ahol a szomszédos asztalnál Malfoy grimaszolt rám sunyi mosollyal, saját futóférgét unottam elpöckölve az útból. - Mindenki a saját súlycsoportját tartja a legnagyobbra, ezért ilyen szoros a barátságod a férgekkel, nemde, Black? - vihorászott, a mellette álló Crack talárjába törölte a nyálkát a csúszómászó testéről.
A mérgem keserű visszaszólásként marta a torkom, de mikor már nyitottam volna szám, hogy veszekedésbe kavarodjak az undok kis görénnyel, Hagrid mély baritonja törte meg a kettőnk közé ékelődött feszültséget.
- Öt pont a Griffendélnek, Flower hozzáértő megjegyzéséhez. - szólt az óriás, mire meg is feledkezve a mardekárosról, olyan leesett állal fordultan Hagrid felé, hogy az összes salátafej befért volna a számba, ami előttünk sorakozott.
A vadőr mosolyogva kacsintott, én pedig dagadó kebellel téptem le még egy levelet az ujjaimat bökdöső féreg számára. S nem csak a dicséret miatt.
Hanem mert Csikócsőr félre ment akciója után most először láttam büszkének a saját óráján Hagridot.
Ha a megszólalásommal ennyit elértem, nekem már megérte Malfoy csipkelődése is.
És hogy ne érje szó a ház elejét, hogy folyton arról panaszkodok, hogy mennyi kiábrándulást hozott a harmadink évünk kezdete eddig, említenék még valamit, ami segített abban, hogy elterelje a figyelmem a bennem fortyogó aggodalmakról.
Október elejétől kezdve ugyanis olyan elfoglaltságom akadt, ami bőven kárpótolt az élvezhetetlen vagy minősége vesztett tanárókért és a minden napjaimat beszennyező fájdalmakért: közeledett a kviddicsévad kezdete.
És hát ebben az évben jó okom volt tűkön ülve várni az edzések kezdetét, hisz bármennyire jó élmény volt ez akkor is, mikor nem voltam még a csapat tagja (mint a sport megszállottan lelkes rajongója, akár néző, akár játékos vagyok, túlfűt a versenyszellem, és látni a vörös taláros játékosokat a győzelem felé suhanni, már segített várni a versenyek kezdetét), más volt úgy visszatérni az idényhez, hogy most szerves tagja voltam a csapatnak, hisz tavaly Fred és George, habár igen megkérdőjelezhető módszerekkel, de segítettek bejutni a csapatba, ha egyenlőre csere játékosként is, sokkal felvillanyozóbb volt, és mikor Oliver Wood, a vörös oroszlánok csapatkapitánya egy csütörtöki napra szezonnyitó taktikai értekezletet hívott össze, és személyesen jött oda az ebédlőbe közölni, hogy számít rám is, mert ugyanolyan értékes szerepet töltök be, nem akartam elhinni.
Aznap az este hátralévő részében levakarhatatlan vigyorral róttam a folyosókat, és még jó néhány napig felhőtlen jókedvvel jártam-keltem, akármennyire is bő volt a lista a dolgokról amiktől tartottam, az ilyesfajta megtiszteltetés örömét nehezen mossák le rólam.
A kviddics kiskorom óta hatalmas szerepet tölt be az életemben. Egy csodálatos sport. A pályán én nem Black lánya voltam, hanem egy griffendéles egyenruhás sportoló, akinek fütyül a közönség, mert hozzá tesz ahhoz, hogy dicsőséget szerezzenek. Jó, nem azt mondom, hogy olyan jó játékos lennék, de ha van valami, amibe szívem lelkem beleadom, na az a kviddics.
És szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire boldoggá tesz, hogy Oliver látja ezt bennem. Hogy Oliver EZT látja bennem, és nem Flower Blacket, Sirius lányát.
Ezért tisztelem nagyon a tagbaszakadt, szigorú kapitányunkat, mert egy igazi sportember, aki félre teszi a személyeskedést, és mindannyiunkat egyenértékűként kezel a pályán, nem a neved a fontos neki, hanem a munkád amit a győzelembe fektetsz bele.
És hát, nem arról volt híres ám, hogy szánalomból engedje a kupáért harcba szállni az embereket, ha valakit Wood a csapatba fogad, az bizony tudhat valamit.
Nem akarom, hogy egoistának tűnjek, de ennyi teher mellett igenis jól esik végre azt érezni, hogy valahol ura tudok lenni a helyzetnek, és vagyok annyira kitartó, hogy a jutalmam lehessen az, hogy aktívan ki vehetem a részt az idei idényben.
Úgyhogy kitörő lelkesedéssel voltam jelen a gyűlésen, sőt, a gyomrom liftezni is kezdett, mikor megláttam, hogy rajtam kívűl csak a csoport szilárd, állandó tagjai vannak jelen, tehát tényleg bekerültem a belső körbe. Dagadt a májam, és valahogy a megrovó bűntudat most nem tudta elnyomni a büszkeségem.
Kihúzott háttal, a hideg ellenére egy rossz szó vagy szemrebbenés nélkül foglaltam helyet George és Harry között az alkonyba borult kviddicspálya fűtetlen öltözőjének egyik padján, ölbe ejtett kezekkel, és elszánt arccal figyelve Oliver Woodot, aki fel-alá járkált a szűk helységben, nagy tornacsukája ütemes visszhangot kopogott a kopott csempéken, és olyan elszánt kapitány hatását keltette, amire teljes szívvel felnéztem.
A termetes, tizenhét éves fiú most kezdte a hetedik, vagyis utolsó évét a Roxfort falai közt. Kimondatlanul is ott függött a levegőben, de Oliver rátett egy lapáttal a távozása riasztó közelségére, mikor felénk fordulva, végig hordozva rajtunk pillantását, hangjában komor elszántsággal így szólt:
- Ez az utolsó esélyünk, hogy megnyerjük a kviddicskupát - jelentette, ujjait tárgyilagosan összetéve maga előtt. - Nekem legalábbis ez az utolsó, mert az év végén elmegyek. - meredt a távolba bús-nosztalgikus félmosollyal, én pedig még merevebb izmokkal húztam ki magam ültömben, hisz mint csapattag, akinek lassan búcsúztatnia kell egy társát, letaglózott a helyzet súlya. Meg akartam adni a kellő tiszteletet, hisz neki lehetek hálás első sorban, hogy adózhatok a kedvenc sportomnak és a házamnak a játékommal, hisz semmi nem kötelezte őt, hogy hallgasson Fredékre. - A Griffendél hét éve nem volt bajnok. Tény, hogy az elmúlt két évben minden összeesküdött ellenünk... - szorult ökölbe a keze, és az arcára kiülő csalódástól megremegett a szám sarka. - előbb az a sérülés, aztán tavaly lefújták az egész bajnokságot... - nyelt egyet, miközben mindenki egyet értően felsóhajtott. Nekem pedig elszorult a torkom. A tavalyi évet semmilyen szempontból és senki nem tudná jó fényben feltüntetni. - De az is tény, hogy a miénk messze a legjobb csapat az egész iskolában - folytatta, öklével a tenyerét bokszolva, s a régi megszállott fénnyel a szemében, amivel, gyanítom azért (is!!!) lett olyan népszerű kapitány.
- Van három feltartóztathatatlan hajtónk. - mondta elismerő mosollyal Oliver, miközben sorban rámutatott Alicia Spinnetre, Angelina Johnsonra és Katie Bellre, akik összekarolva egy lelkes vigyort váltva nyugtázták a védő szavait.
- Van két kijátszhatatlan terelőnk. - biccentett az ikrek felé mogyoróbarna tincsei mögül.
- Jaj, ne, Oliver, mindjárt elpirulunk - szabadkozott tettetett zavarral a Fred-George kórus, én pedig oldalra pislogva, látva ahogy idióta mozdulatokkal legyezgetik magukat, horkantva fojtottam el egy nevetést.
Oliver pedig bármennyire is ráncolta bozontos szemöldökét hogy megőrizze komoly, tekintélyt parancsoló ábrázatát, nem tudta leplezni felfelé ránduló szájsarkait. Hiába, ennek a két tökkel ütöttnek nincs akadály ha megnevettetésről van szó, legyek az a komolytalan jómagam, vagy az elszántság bálványa, Oliver Woods.
- Van egy fogónk, aki eddig minden meccset megnyert nekünk! - harsogta a kapitány aztán, és dühödt büszkeséggel meredt Harryre, aki félénk mosollyal igazított egyet szemüvegén, miközben Oliver mosolya már inkább volt vicsor, de szigorát nézve ez igenis nagy szó, ezért elismerő félvigyorral a vállammal megböktem a cikeszkapónkat. - És ha ez nem lenne elég, itt van nekünk egy tehetséges hajtó palánta is, akinek talán nagy változásokat hozhat ez az év kviddics szempontjából... - állapodott meg a pillantása rajtam végül, miközben sejtelmesen hozzám intézte szavait.
Ledöbbenve meredtem vissza rá, leplezetlen meglepettséggel, és leesett állal.
Fogalmam sem volt mit akar mondani, és már akkor előre éreztem hogy lángba borul az arcom a rám irányult figyelem miatt.
- Ugyanis - kezdett bele Oliver a szemembe nézve, amitől akaratlanul is nagyot nyeltem. - Angelina és Alicia bármennyire is kiemelkedően tehetséges hajtók, jelezték felém, hogy idén az RBF vizsgák miatt több figyelmet szeretnének fordítani a tanulmányaikra, amit teljesen megértek, de mivel már előre láthatóan kapásból két meccsünk is van, ahol lesz egy hajtó hiányunk - nézett a lányokra, akik sokat sejtő mosollyal bólogattak felém, amitől csak még jobban zavarba jőve kezdtem babrálni egy tincsemmel és még mindig nem értettem mire megy ez ki. - a tavaly nyújtott teljesítményed alapján Flower, úgy ítéltem, te lennél a legalkalmasabb a megüresedett posztokra. Ezért ha nincs ellenvetésed, megkérnélek, hogy mostantól mind a három alkalomra járj el edzeni, mert már nem csak pótjátékos értékével bírsz. - vándoroltatta át a pillantását végül rám.
Miután ezek a mondatok elhangzottak, azt hittem rosszul hallok.
Nem bírtam kinyögni semmit, csak teljesen ledöbbenve, mereven előre hajolva és padlót súrló állal úgy meredtem rá, mintha kísértetet látnék.
Azt hittem álmodom. Nem, ez nem velem történik meg, valaki csípjen, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen...
Én...? Mint teljes értékű játékos egy igazi kviddics meccsen...?
Félve, hogy talán hirtelen felébredek a baldachinos ágyam matracába süppedve, Vadóc ülepével a képemen és ez az egész elillan mint egy múló délibáb, körbe néztem, pillantásommal unszolva minden játékost, hogy ugyan erősítsenek meg, hogy ez nem álom, mert ez túl szép és megtisztelő ahhoz, hogy elhiggyem.
Ám a három hajtó lány biztató bólintása, ha az nem is lett volna elég valóságos, na az ikrek reakciója már egyértelműen az volt.
- Megmondtuk Flo, hogy főnyeremény vagy ebbe a csapatba! - bokszolt  levegőbe olyan heves lelkesedéssel Fred, hogy majdnem leesett a padról.
- Ezt nem akarom elhinni... - motyogtam még mindig sokkhatás alatt állva, miközben olyan megilletődve bambultam magam elé, hogy valósággal kiugrott a szívem ijedtemben helyéről, mikor megéreztem George karját a nyakam köré fonódni, miközben ezt mondja:
- Pedig jobb ha elhiszed, sokkosan nem lehet meccset nyerni! - rántott egyet karján, mire a felsőtestem az oldalának koccant, ő pedig magához szorítva tenyerét a fejemre csúsztatva és úgy összeborzolta a hajam, hogy pár percig úgy hagytam a szemembe tóduló hajzuhatagot, hogy rákpirosra sült arcom szégyenemben elrejthessem leendő meccstársaim elől.
Utána nagy nehezen összeszedtem a megmaradt kevéske büszkeségem George akciója és a hitetlenkedős leszereplősem után, és kezemmel hátra simítva a szélrózsa minden irányába meredő hajzatomat Oliverre néztem, és még mindig lángra gyúlt orcával elmotyogtam egy "köszönöm"-öt.
Az ikrek még füttyögtek meg tapsoltak egy sort, amire még inkább zavarba jőve elkezdtem fürkészni az egyik betört körmöm, főleg mikor Harry és a hajtók is kuncogva bekapcsolódtak.
A szívem olyan hálásan és izgatottan vert, hogy alig bírtam csillapítani, és mindig nem akartam elhinni a mondottakat.
Oliver azonban egy intéssel elhallgatta az ünneplő forgatagot, majd felém biccentett, aztán folytatta, én pedig immár nem csak feszes tisztelettel, de ereimben tomboló, kicsattanó boldogsággal és tettre készen ráncolva homlokom hallgattam tovább.
- Plusz itt vagyok én - tett pontot a kinevezésem miatt félbe maradt csapat felsorolás végére a fiú.
- Te is baromi jó vagy, Oliver - szólt George, eltúlózva egy tölcsért formálva két kezéből kiabált a kapitánynak.
- Betonkemény őrző - tetézte bólogatva Fred.
Oliver bármennyire is híres volt a komolytalanság nem-tolerálásáról, autómatikusan kihúzta magát, és meg jobban bezsongva folytatta.
- Kétség sem fér hozzá - emelte fel mutató ujját bemelegedve a szónoklatba, miközben nem kevesen mosolyogtunk össze a szavak burkolt utalásán, ami egyrészt a monológ folytatása, másrészt egy rejtett egyet értés volt a saját fényezésére. - hogy az elmúlt két évben a mi nevünknek kellett volna felkerülnie a kviddicskupára. Mióta Harry beszállt a csapatba, a zsebünkben érzem a bajnoki címet. - most ismét Harryn volt a sor a pirulásra. - Eddig mégsem sikerült megszereznünk, s ha idén sem győzünk, az utolsó esélyünk is elúszott...
Senki sem javította ki, hogy ha ő elmegy, akkor is tud a Griffendél kupanyertes lenni, de mint becsületes, elszánt sportember, tudtuk mennyire fontos Oliver számára az idei eredmény.
Hangjában olyan elkeseredés csendült, hogy még Fred és George is lehervadt mosollyal, együttérzőn néztek rá. Én pedig néma, elszánt pillantással igyekeztem üzenni neki, hogy ha rajtam múlik, nem hagyja úgy itt a Roxfortot, hogy nem fogja kezébe a kupát, amin a Griffendél szerepel.
- Ez az év a miénk - jelentette ki Fred, és összehúzott szemeiben győzelem éhes lelkesedés ragyogott fel.
- Megmutatjuk nekik, Oliver! - szabadkozott Angelina, mire George ábrándos és egyetértő vigyorral nézett a lányra, nyilván ez inkább a hajtónak mint Olivernek lett címezve, én pedig sokat tudóan kuncogtam majd vihogva tűrtem, hogy fogadott bátyám a bordáimba bökjön.
- Sikerülni fog! - erősítette meg Harry.
- Idén az oroszlánoké a kupa! - kontráztam én is, én a szívem egyetértően dobbant fel.
Megfogalmazódott bennem a szilárd elhatározás, hogyha ilyen nagy esély adatik meg arra, hogy a saját házamat képviseljem idén egy meccsen, mindent beleadok, hogy ne okozzak csalódást Olivernek. Méltón akarom viselni a rám szabott kinevezést.

******

A csapat minden tagja elszánt lelkesedéssel vetette bele magát a heti három alkalommal tartott alapozó edzésekbe. Az idő nem a mi javunkra játszott, mind egyre hidegebbre fordult, s a napok is egyre rövidültek, de nem volt annyi sár, jeges szél vagy eső, ami elhomályosíthatta volna lelki szemeim előtt a kviddicskupa ezüstös csillogását.
Meg hát, nem csak a győzelemre vágyás hajthatatlan izgalma miatt vetettem bele magam széles mellkassal az edzésekbe, persze ez volt az első és legnagyobb szerepet betöltő ok.
De a kviddics egyfajta menekülés volt. A mindennapjaimban ért nehézségek, gondok, fájdalmak elől...
A terhet, amit Trelawney ómenei, a fekete kutya dilemmája, Malfoy kekeckedése és a könny lopás mázsás titka rakodott a vállamra, azt az edzések során ráztam le magamról.
Ahogy a Nimbuszom erős nyelét marokra fogva, előre görnyedve mint egy fűben lapuló ragadozó, élvezve hogy a hideg szél a hajamat táncoltatja és pirosra marja az arcom, ahogy a tenyerem már zsibbadt a sok elkapott passz miatt, és a kielégítő érzés, ahogy az általam hajított labda átlendül a hatalmas póznák karikáin, hogy aztán a hajtó társaim egy "szép volt" vagy "ez az Flower!" megjegyzés kíséretében elkapják, és folytatódjék az intenzív játék... ez volt a Roxfortban azon csodás dolgok egyike, amire azt mondom, igen, ezért érdemes élni, itt lenni... ezért megéri Flower Blacknek lenni.
Legyen akárhány átázott edző ruha, megrántott ujj (igen, ahogy heti három alkalommal kíméletlen edzés terv szerint űztem a kviddicset, én is mindenkivel együtt rendszeres látogató lettem Madam Pomfreynál, de a harmadik alkalom után, már megtanultam és megszoktam, hogy ez sajna az állandó kviddicsezők foglalkozási ártalma) és csatakos lobonc, imádtam.
A hónom alatt a kvaffal körözve a levegőben, magam alatt hagyva minden gondom, és átadni magamnak a száguldásnak és a játék örömének...
Egyszerűen mikor úgy szárnyaltam szabadon a pálya smaragdzöld pázsitja felett mint egy szabad madár, még azt is elfelejtettem, hogy Sirius Black lánya vagyok. A póznák közt szlalomozva, passzokat adva és izzadtan, esőtől és verejtéktől csatakosan, sajgó végtagokkal de olyan üde lélekkel mint egy gondtalan kisgyerek lepacsizva a csapattársakkal, én csak egy belevaló griffendéles kviddics játékos voltam.
Olyan öröm volt, hisz minden álmom volt a házam csapatában játszani, hogy már ettől úgy éreztem, képes lennék megváltani a világot, és nem fognak kifogni rajtam a sötét jövendölések handabandái és apám rám vetett koszos árnyéka, mert én igenis kiteljesedem és küzdök azért, hogy ne egy Black, hanem teljes értékű griffendéles lehessek.
Legalábbis kellemes vigasz volt ezt mondani.
- Öröm téged végre ilyen felüdültnek látni Blöki! - koccintotta nekem a vállát Fred, miután egy különösen szélviharos edzés után egyik este átfázva, dermedt végtagjaimat a bő pulóverem bolyhos ujjába rejtve siettünk a Dáma portréja felé.
Arcomhoz emeltem a kezem, és a szúros szöszök miatt, fintorogva visszafojtva egy prüszkölést, ráleheltem átfagyott ujjaimra, miközben megmozgatva őket latolgattam, hogy ennyire megkövülve hogy nem törtek le, mikor egy Hoosh-duplabukóval elkaptam Katie passzát. Nagyot szólt, mikor a tenyerembe csattant, és még mindig bizsereg a kézfejem tőle. De megérte, ilyen szép bedobást és együtt-munkát remélem a versenyen is viszont látok majd magamtól.
Ezen töprengve ujjammal finoman a fülem mögé igazítottam egy széltől gubancos tincset, majd Fred kérdését egy fülig érő vigyorral válaszoltam meg.
Négyesünk csevelye és lépteink koccanása vidáman visszhangozta be a terebélyes folyosót ahol végig vonultunk, majd utoljára átdörzsöltük tenyerünkkel melegítést óhajtó testrészeinket, majd lendületesen bepördültünk a dáma portéja elé, már a gondolattól is felmelegedve, ahogy eszünkbe jutott a rózsaszín ruhás díva mögött ránk váró, kandallóban táncoló, melengető lángok, és hogy nem csak a falakra erősített fáklyák lágyan villogó, ránk vetülő fényével kell beérnünk.
- F-fortuna major... - vacogtam oda a termetes nőnek, aki egy zsebtükörbe épp loknijait igazgatta ujjaival.
A jelszóra kedvtelenül kitárult keretéből, én pedig megkönnyebbült sóhajt engedtem szabadjára, ahogy megláttam a puha kárpittal bevont foteleket, megéreztem a komfortos helységből áradó, ujjaimat felmelegítő hőt.
Nem is cicóztam sokat, előre vetődve megragadtam a padló szegélyt, és előkotorva minden lendületet ami azóta bennem van, hogy a mai edzésen elrúgtam magam a talajtól, meglendítve lábam felugrottam a kerekded, vörös és arany színekben pompázó szobába, s miközben felegyenesedtem és pár sepréssel eltávolítottam a rám tapadt port, már indultam volna, hogy levágjam magam fáradtan az egyik szofára, ám ekkor megláttam valamit, ami annyira megkérdőjelezhető volt számomra, hogy Harry mikor bemászott, lefejelte a sarkam, ugyanis elfelejtettem elállni az útból, de még a lábamnak koccanó keménység se zökkentett ki a döbbent bambulásból.
Ugyanis a klubhelységben az ablakig nem lehetett ellátni, mert annyi diák tolongott bent, hogyha egy tűt elejtenek, sose ér le, biztosan megakad két összepréselt karon vagy egymásnak koccanó csípőn.
Mindegyik évfolyamból jelen voltak, de csak a harmadikosoktól felfelé voltak azok, akik leginkább a jobb szakaszba gyülekeztek szinte egymásra mászva, és a sok fej erdejétől nem is lehetetett látni, mire gyűlnek annyira. Olyan volt, mint egy felnagyított méhkas: kétszer akkora testek hemzsegtek egymásnak és a hangzavar is olyan volt, hogy a fejem válaszul kimerült fájdulással reagált.
Körbe néztem, lábujjhegyre állva nyújtogattam a nyakam, keresve a forrását az izgatott sokaságnak, de épp annyira jutottam, mint Harry, aki feje búbját dörzsölve tápászkodott fel mellettem, és ugyanolyan értetlen arccal vizsgálgatta a tömeget, mint én.
Döbbenten megráztam a fejem, kócos hajam pedig  nagy hullámokban csapdosta a hátam.
Végül a tűzrakás előtt sorakozó fotelekre siklott a pillantásom, ahol Ron és Hermione ültek épp egy-egy asztalra leterített pergamen felé görnyedve, és pennájukat sűrűn megmártva nagy, íves vonalakat húztak és nagy gombócokat satíroztak. Minden bizonnyal Sinistra professzor órájára elkészítendő csillagtérképet szerkesztették.
Ezért, mivel felcsigázott minket az, hogy vajon mi csigázta fel a griffendéles társainkat, jobb ötlet híján átslattyogtunk az finom szövésű szőnyegen, és megálltunk buzgón rajzolgató barátaink mellett.
Ron leginkább csak találomra mázolt egy csíkot a lapjára, és nyújtózást színlelve igyekezett fél szemmel a lány munkájába lesni, aki pedig feltűnően sokszor kotorta göndör hajfüggönyét a saját papírja elé. Csak a szokásos. Ron lusta, Hermione pedig nem enged a szigorú erkölcseiből.
A szórakozott megállapítás után végre megszólaltam.
- Sziasztok - mondtam, miközben lehajolva dobtam egyet a vállamon, így a táskám pántja lecsúszott, a cokmókom pedig az asztal mellé puffant, így megkönnyebbülve, hátamat masszírozva egyenesedtem fel. - Mi történt? Mi ez a csődület? - intettem fejemmel az egymást taposó nebulók felé, miközben hol Hermionéék arcát lestem a válaszert, hol grimaszoltam egyet a hangzavarra.
- Az első roxmortsi hétvége - felelte Ron, és pennáját megemelve egy ütött-kopott, törött keretű hirdetőtáblán lógó pergamen felé bökött, telepermetezve így munkáját tinta cseppekkel. - Október végén lesz, Halloweenkor. - mondta, miközben megnyálazva ujját elkezdte dörzsölve eltávolítani a pettyeket, de ezzel csak azt érte el, hogy jól elmaszatolta a Plútót.
Nekem a falu hallatán görcsbe ugrott a gyomrom, és a pillanatnyi örömöm azonnal elillant, mihelyst eszembe jutott McGalagony tilalma még az érkezésem estéjén.
- Szuper! - hangzott fel egy derült hang mögülünk, oda fordulva láttam, ahogy a nyomunkban bemászó Fred Roxmorts említésére egy ragyogó vigyorral oda kocogott hozzánk, tenyerét dörzsölve vagy az átfagyott ujjai, vagy a lelkesedése végett. - el kell mennem Zonkóhoz; kifogytam a bűzpatronokból. - nézett ránk cserfes mosollyal és úgy vonogatva a vállát, mintha a patronok nem Frics hergelésére kellenének neki. Csak az vette volna be az ártatlan viselkedést, aki nem ismeri annyira mint én, hogy lássa a kék szemeiben megcsillanó komisz fényt. - Oda el kell velünk jönnöd, Flo! - ragyogott fel az arca, és izgatottan előre nyúlva megragadta a vállamat. - Annyi mindent meg akarok mutatni Roxmortsban! Zonkó Csodabazárjában lehet kapni a legjobb szikravetőt, és nemrég dobták piacra a tanár-biztos javító pennát... és a Mézesfalásba meg a Hét Seprűbe! A vajsör valami isteni és van egy könyvesbolt is, ami annyira nem érdekes de Georgeal gondoltuk mennyire odavagy az időpazarló könyvekért ezért... - kezdett bele az izgatott hadarásba a fiú, és olyan gyermekded lelkesedéssel ömlött belőle a szó, hogy alkalmam és kedvem sem volt félbe szakítani, és máris keserű gombóc nőtt a torkomba, ha csak arra gondoltam, mennyire le fogom most törni mindkettőnket egyaránt.
Szinte sírhatnékom támadt, mikor már előre felvéve a végtelenül megbánó ackifejezést, remegő kezekkel megpaskoltam a fiú kezeit.
- Öhm... Fred... - vágtam a szavába, s már annyira fájt így előre is amit mondani készültem neki, hogy a többi lelkesen eldarált helyet már fel sem fogtam, amit rám zúdított.
Fred mosolyogva harapta el  mondatot, várakozásteljes mosolya arról árulkodott, hogy azt hiszi a lelkesedését akarom osztani vagy rá kérdezni valamire.
Látva ezt, a szívem még jobban összefacsarodott, és gondterhelten a plafonra emeltem tekintetem.
- Van egy kis apróság... - húztam el a szám sóhajtva. - Amiről eddig nem szóltam neked... - emeltem kezem a fejemhez, majd gondterhelten megmasszíroztam a homlokom.
Fred vigyora már nem volt olyan széles, és a szemében káprázó izgalom helyett gyanú csillant.
Nagyot nyeltem. Ez nehezebb lesz mint gondoltam.
- Mi lenne az...? - siklott le a vállamról a karja, amit gondolkozva kulcsolt össze hasa előtt.
- Én... - mély levegőt vettem, majd a legrosszabbra készülve gyorsan kinyögtem. - Nem mehetek le Roxmortsba.
- Mi? - kerekedtek el a fiú szemei, mire eddig bírtam, és bűnbánóan lehorgasztottam a fejem. - Miért nem? Azt ne mondd, hogy tanulnod kell, mert lenyelem a gurkót... - morogta.
- Nem nem nem! - ráztam a fejem, kezemmel hadonászva nyomékosítva az ellenkezést. - Nincs az a házi, ami miatt lemondanám Roxmortsot. - próbálkoztam egy halvány mosollyal oldani a hangulatot, mert Fred mellkasa már így is szaporább ritmusban emelkedett. - Úgy értem, egyáltalán nem mehetek. Nem érvényes az engedélyem. - magyaráztam.
Fred értetlen fintorral oldalra billentette a fejét.
- De hát anya neked is ugyanúgy aláírta... - tárta szét a kezét hitetlenkedve.
Ajkamat rágcsálva behunytamna szemem, majd fájdalmas arccal ismét a fiúra néztem.
- Igen... - csaptam össze a tenyerem tanácstalanul. - Igen, de aznap este McGalagony behívott az irodába, és közölte, hogy érvénytelennek tekinti az engedélyem.
- Már miért tenne ilyet? - csapott a combjára felháborodva. - Csak mert nem a vér szerinti gyereke vagy? Ekkora... - zsörtölődött összefonva maga előtt karjait.
- Neeem, egyáltalán nem erről van szó, isten ments, dehogyis! - emeltem meg a tenyerem csitítóan a fiú mellkasa felé, miközben éles hanggal igyekeztem benne tartani az olyan átkozodásokat, amiktől szegény házvezető tanárunk olyanokat csuklana... - Csupán nem akarja, hogy amíg Black szabadlábon jár, addig olyan helyekre menjek, ahol megtalál... - magyaráztam finoman tagolva, mert láttam Freden, hogy egy rossz szó, és megnézhetem magam, ahogy össze veszek vele.
Akkor tudatosult bennem, hogy ezek szerint ő nem is tudja, hogy végül az egész engedélyes ügy azért bukott ki, mert nem Molly írta alá a papírt. Messze nem.
De mivel már így is olyannyira fel volt dúlva mint egy bölénybika, úgy ítéltem, ettől a részlettől megkímélem.
Fred alátámasztva ezt a gondolatom, bosszúsan felhorkant.
- Persze, mert egy országszinten körözött gyilkos első dolga lesz egy olyan helyes keresni téged, ahol azonnal elkapják a minisztérium dementorai. Jogos... - ráncolta a homlokát gúnyosan Fred.
Az idegessége szépen lassan, mint egy rossz kór, átragadt rám is, és úgy kezdtem megítélni, hogy a viselkedése kicsit önzőnek viszonyul.
- A kastélyt és az Odút leszámítva szinte sehol se vagyok biztonságban tőle! Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád mit tett apám! - förmedtem rá, mire Harry, Hermione, Ron de még a mellénk érő George is kínos köhincséléssel úgy tett, mintha valami nagyon más kötné éppen le, legyen az házi, egy edző talárra ragadt sárrög vagy a szőnyeg felkunkorodott sarka, amit hirtelen nagyon fontos lett a Weasley ikrek egyikének vissza igazítania. Hálát adtam amiért mindenki más a hirdetménnyel van elfoglalva, a helyzet kezdett így is nagyon kínossá válni. - Szerinted valakit, aki megölt tizenkét ártatlan embert muglik szeme láttára, meg akadályozza majd, hogy valamelyik roxmortsi sarkon rám rontson? - fogtam suttogóbbra, de így az egész csak rosszabb lett, mert úgy sziszegtem mérgemet visszafojtva mint egy felzaklatott kobra.
Szürreális volt pont nekem ilyen nyíltan és ennyi ember előtt apámról nyilatkozni, de sajnos akkor ez nem tartott vissza vagyis nem eléggé. A suttogás még mindig nem a legjobb megoldás.
- Ez akkor sem te lennél - vetette oda kimérten Fred, s ez a hűvös, tartózkodó stílus annyira arcon csapott, hogy akkor is több önbizalmam marad meg, ha üvöltözni kezd velem. - Nem úgy ismerlek, mint aki hagyja, hogy Sirius Black árnyékában kelljen élnie. Szerintem te csak a vitát akarod megnyerni, mert egyszerűen már Black puszta gondolatától megijedsz, és hagyod, hogy olyan dolog miatt kényszerülj félelemben élni, ami fele annyira sem veszélyes mint te beleképzeled! - szűrte fogai közt, majd a végére belejött, s olyan dühös átéléssel vágta a fejemhez a szavakat, hogy mindegyik felért egy kés döféssel.
Elkerekedtek a szemeim, és szinte égettek a szavak, amik ajkaiból jöttek és a szívemet ütlegelték.
Hátra tántorodtam, mintha pofon vágott volna.
Tényleg ez a véleménye...? Hogy én apám emlékét csak arra használom, hogy nekem legyen igazam és fitogtassam mennyire én vagyok itt a szerencsétlen áldozat...?
Annyira fájt a viselkedése, hogy minden bizonnyal olyan elborzasztó arcot vághattam, hogy menten megbánta, mert kezét a szája elé kapva elsápadtan pislogott rám.
- Flo.... - szólított meg, s gyengéd suttogása ellenére, a beállt, kínos csöndbe ordításnak hangzott. Felfoghatta mennyire súlyos vádakkal dobálozott, ugyanis szemét villám gyorsan végig hordozta a veszekedésünk fültanúin, akik most már nem leplezték a döbbenetüket, nyíltan, tátott szájjal meredtek kettőnkre. - Blöki... nem úgy értettem, sajnálom... - emelte felém reménykedve, békítően a kezét, de én azonnal egy határozott lépéssel elhúzódtam, mire az ő ajka is tehetetlenül megremegett.
- Igen... - motyogtam magam elé, kétségbeesetten remélve, hogy tényleg nem úgy értette. - persze... nem úgy... - dadogtam, miközben megsemmisülten roskadtam a kanapéra, a rugók pedig helyettem is keservesen nyöszörögtek.
Fred ajkai elnyíltak egy újabb szabadkozásra, ám ekkor George lépett mellé, és határozottan belemarkolva fivére vállába elráncigálta onnan, feldúlt grimasszal jelezve, hogy ez nem épp a megfelelő alkalom a magyarázkodásra.
Magamon éreztem Harryék firtató, ledöbbent pillantását, és legszívesebben köddé váltam volna.
Égő arccal hajoltam le, majd kitúrtam a táskámból egy üres pergament meg egy pennát, és ingerült mozdulatokkal neki láttam a térkép szerkesztésnek, ám a vonalak olyanra sikeredtek, amilyen a hangulatom is volt: zavarosak, élesek.
- Flower... - hallottam meg Hermione finom szólongatását. - Szerintem tényleg nem úgy értet...
- Hagyjuk! - csattantam fel, mire mindenki összerezzent, ezért bűntudatosan halkítottam magamon, és a munkámba temetkeztem. - Csak hagyjuk. - leheltem magam elé összetörve, majd folytattam a rajzolást.
Szerkesztettem, áthúztam, feldúltan satíroztam, majd pár perc múlva ismét meghallottam Hermione hangját.
- Biztos, hogy legközelebb már ti is lejöhettek. - szólt vigasztalóan, miközben orrát felhúzva figyelte, ahogy olyan ingerülten nyomom a papírra a tintás tollhegyet, hogy a Jupiter átszakad. - Előbb-utóbb elfogják kapni Blacket, hiszen már látták is valahol.
- Annyiban igaza van Frednek, hogy Blacknek van annyi esze, hogy ne próbálkozzon Roxmortsban. - vélekedett Ron. - Kérdezd meg Harry McGalagonyt, hogy legalább te nem jöhetsz-e mégis velünk. Ki tudja mikor jutunk legközelebb...
Kösz, Ron - dörrentem rá gondoltaimban, ám a Freddel való hadakozásunk annyira letört, hogy nem volt erőm hangosan a fejéhez vágni.
- Ron! - ripakodott rá helyettem is Hermione. - Ne legyél ekkora tahó! Harrynek az iskolában kell maradnia, és Flowernek is. Legalább nem lesznek egyedül!
- Ők lennének az egyetlen olyan páros, akik nem jöhetnek velünk! - makacskodott Ron, de a fülén látszó pír, és hogy már mind a kettőnkről beszélt, azt árulta el, legalább megbánta hogy engem figyelmen kívűl hagyott. - Kérdezzétek meg McGalagonyt, az nem kerül semmibe.
- Nekem személyesen mondta meg, hogy nem enged le - forgattam ujjaim közt pennámat egy lemondó sóhajjal.
- Én is inkább hagyom. - dőlt hátra Harry. - Legalább Flower nem marad egyedül a kastélyban. - fűzte össze tarkóján a kezeit, mire én csak egy végtelenül hálás arckifejezéssel letettem magam mellé a fehér tollpihét.
- Köszönöm Harry, sokat jelent, de egyáltalán nem haragudnék ha megkérdeznéd McGalagonyt, Roxmorts tényleg egy nagy lehetőség. - szóltam szelíd mosollyal.
Hermione már nyitotta is a száját, hogy tovább vitatkozzon velünk, de ekkor egy vörös villanás cikázott felénk a klubhelység padlóján, és Csámpás már oda is ugrott a lány ölébe, lapos pofáját a combjához dörgölte, miközben büszke dorombolással mutatta felénk a friss szerzeményét, egy jókora döglött pókot.
Ron sápadt arcára azonnal kiült az iszony.
- Muszáj végig néznünk, ahogy megeszi? - fintorgott, miközben igyekezett annyira elhajolni a macska közeléből, hogy már jóformán eltűnt a fotel háttámlájának szivacsában.
- Ügyes vagy kiscicám - gügyögte Hermione az állat busa, vörös szőrzetét cirógatva. - Egészen egyedül fogtad?
Csámpás válaszul lassan rágcsálni kezdte a pókot, s közben szemtelenül bámult Ronra.
Megborzongtam a néhai hálólakó undok cuppogására a macska szájában.
- Csak maradjon ott, ahol szem előtt van! - dohogott Ron, miközben dúlfa-fúlva újra neki látott a csillagtérképe szerkesztéséhez. - Makesz itt alszik a táskámban. - bökött pennájával a viharvert zsákra.
Én is magam elé húztam a saját munkámat, miközben markomba fojtottam egy ásítást. A kedvem és a kimerítő edzés egyvele azt eredményezte, hogy egy forró zuhanyon majd a puha ágyam matracán kívűl semmi máshoz nem fűlött a fogam, de az asztrológia házi nem fog magától megcsinálódni, a határidő alól pedig a kviddics meccsre gyakorlók sincsenek felmentve.
Szemem sarkából Harryre sandítottam, aki szintén kelletlenül rámolta elő a térkép kidolgozáshoz szükséges felszerelését; róla is ordított, hogy szög berajzoláshoz és méricskéléshez van most a legkevesebb kedve egy szélviharos edzés után.
- Ha akarjátok, lemásolhatjátok az enyémet. - ajánlkozott Ron, azzal cikornyás farkat kanyarított az utolsó csillag köré, és egy laza mozdulattal elénk tolta a pergamenjét.
- Ezer hála... - nyögtem fel megkönnyebbülten, és eszeveszetten rávetettem magam a munkájára. Nem érdekelt, hogy összekevert pár csillagot és a távolságokat is rosszul mérte le, számomra az volt a lényeg, hogy végre kész legyek és mehessek aludni, és az is hidegen hagyott, hogy Hermione, aki mélyen elítélte a leckemásolást, rosszallóan ciccegve meredt ránk. Hosszútávon valóban nem tesz jót, de a fáradtságomat tekintve jelenleg ez volt a legcélravezetőbb megoldás.
Csámpás eközben még mindig lankadatlanul bámulta Ront, bozontos farka hegye ingott jobbra-balra.
A gyanúm, hogy készül valamire  értelmet nyert, ugyanis a következő pillanatban elrugaszkodott, majd ívesen átlendülve az asztal felett, támadásba lendült.
- HÉ! - rivallt rá Ron, mikor elborzadó arccal látta, ahogy az állat összes karmát belemélyesztette a táskájába, és eszelős mozdulatokkal szaggatni kezdte a szövetet. - TŰNJ EL INNEN, TE RUSNYA DÖG!
Dühös csatakiáltással hajolt le, majd megpróbálta a fülénél megmarkolva elrángatni a táskát Csámpás elől, de a megvadult macska nem hagyta magát lerázni.
- Ne bántsd, Ron! - sikította Hermione, szörnyülködve nézve, ahogy a fiú magasba emeli a zsákját, és rajta karácsonyfa díszként ott lógott a makacsul kapaszkodó macska.
Erre a dulakodásra már bizony mindenki felénk kapta a tekintetét, és pillanatokon belül a kis hirdető fecni helyett Ron kapott minden figyelmet, ahogy körbe-körbelóbálta a táskát és a rajta csimpaszkodó Csámpást, ami dühödt nyávogással hasította a levegőt.
A látványt nem tudtam nem lereagálni, egy percbe sem telt bele, és azt vettem észre, hogy rázkódnak a vállaim a kuncogás miatt, ahogy a nem mindennapi hadakozást figyelem.
Egészen addig tartott ez, Ron és a kezében tartott táskán lógó macska, amíg egyszer csak egy szürke, szőrös labda visítva ki nem röpült a táska ernyedt zsebéből.
Makesz tompa puffanással landolt a klubhelység szőnyegén.
- FOGJÁTOK MEG A MACSKÁT! - bömbölte el magát Ron, miután realizálta a történteket. Eközben Csámpás egy erőszakos nyivákolással kirántotta karmait a táska maradványaiból, aminek egy pántjába és egy zsebébe és rajta megannyi rojtos szakadásba fájt a feldúlt állat támadása. A vörös lény ezután átugrott az asztalon, lábával sikeresen egy macska tappancs alakú foltot hagyva a dolgozatom szegélyén, majd az időközben menekülésre fogó patkány nyomába eredt, engem pedig annyira megijesztett, hogy Makesz esetleg Csámpás bendőjében végzi, hogy megfeledkeztem ezen felháborodni.
George futott oda, és elrugaszkodva a macska után vetette magát, de elvétette, és zsákmánytalanul bucskázott a padlóra, meglepetten hasalva és markolászva a semmit.
Az öreg rágcsáló eközben megiramodott vagy húsz pár láb között végig szlalomozva, majd a szoba végébe tolt antik komód alá iszkolt.
Csámpás a nyomában topogva lefékezett a bútor előtt, behajlította görbe lábait, majd mellső mancsával dühödten kapkodni kezdett a komód alatti résbe.
Ron és Hermione fej fej mellett rohantak oda, a diákok pedig a csetepatét szórakozottan bámulva utat nyitottak nekik.
Hermione lehajolt, majd a macska derekára kulcsolva kezeit felnyalábolta és a mellkasához szorította a tekergőző állatot, Ron pedig egy ideges mozdulatsorral hasra vetette magát, és benyúlva a poros fa alá, némi kotorászás után a patkány csupasz farkánál fogva előhúzta Makeszt, majd a térdére támaszkodva felállt.
- Nézd meg, hogy néz ki! - tajtékzott, és meglengette a rágcsálót Hermione orra előtt. Makesz a komód alatti por réteg miatt, ami a hátára tapadt, még szürkébbnek tűnt, ami kiemelte szőre fénytelenségét és kilógó bordáit. - Csupa csont és bőr! Megmondtam, hogy tarsd távol tőle a macskádat!
- Csámpás nem tudja, hogy rosszat csinál! - vágott vissza szorosabban ölelve magához az állatot Hermione. - Minden macska kergeti a patkányokat!
Ron megpróbálta visszagyömöszölni megnyúlt ingzsebébe a hevesen tiltakozó patkányt, amire elégedetlen vinnyogás és csontos lábak kapálózása volt a válasz. Bármennyire is igaza van Hermionének a macska ösztönös viselkedése kapcsán, akkor is meg kéne valamennyire reguláznia Csámpást, mert sem egy új táska sem egy új háziállat nem olcsó mulatság, főleg, hogy Makesz, szegény pára egy olyan állatrajongónak mint én, tényleg elszomorítóan siralmas látvány volt.
Kopaszodó háta és kilátszó gerince valóban folyamatos stresszről és éhségről árulkodtak.
- Ez nem egy normális macska! - pirított vissza Ron, kezével szorosan ellent tartva a ficánkoló patkánynak. - Értette, mikor mondtam, hogy a táskámban van!
- Ugyan már, Ron! - legyintett ingerülten Hermione. - Csámpás megérezte Makesz szagát, ennyi az egész...
- Ezzel ellent kell mondanom - vetettem közbe, mire két villámló pillantás hárult rám egyszerre, egyrészt Roné akit eleve minden felidegesített abban a pillanatban, másrészt Hermionéé amiért kijavítottam. - Csámpás inkább murmász, mintsem átlagos macska, és azok köztudottan nagyobb intelligenciával rendelkeznek... - kotyogtam közbe, de láttam hogy hiba volt ebbe beleütni az orrom, megbánva vissza süppedtem a fotelbe, és megszégyenülve tűrtem a rám irányuló pillantásokat.
- Murmász vagy macska, kinézte magának Makeszt! - kiabálta Ron kipirult arccal, mit sem törődve a körülöttük állókkal, akik közül többen is kuncogni kezdtek a nem mindennapi csetepaté láttán. - Vedd tudomásul, hogy Makesz volt itt előbb, és ráadásul ő beteg is! - dörrent rá a lányra, szeplői csak úgy izzodtak vörös arcbőrén.
Azzal rámarkolt a reszketeg patkánytól dudorodó mellény zsebére, duzzogva átcsörtetett a klubhelységen, és eltűnt a fiúk hálószobáihoz vezető lépcsőn.
Hálát adtam, amiért én tavaly nagy nehezen Vadócba neveltem, hogy ne hajkurássza Makeszt, és ezért most nem nekem kell ezt a háborút megvívni fogadott bátyámmal. Volt elég gondom egymást gyepáló kedvencek nélkül is.

******

Ron még másnap is neheztelt Hermionéra. Egész gyógynövénytanórán alig szólt a lányhoz, akkor is csak kimért tőmondatokban, ami elég balszerencsés helyzet volt, ugyanis Harry, ő, Hermione és én ugyanazon a fürgebabon dolgoztunk. A bepállott üvegház hangulata a szokottnál is fülledtebb lett így.
Én, igyekezve kimaradni az egymásnak feszült páros csatározásából, csak némán szedegettem lefelé a növény kövér, rózsaszínű hüvelyterméseit, és ujjaimmal leszedve a makacs, tapadós héjat, egy fatálba fejtettem a fényes babszemeket, amik élénk pattogással ütődtek egymásnak az edényben. Egyenesen élveztem a levélből kibújtató, hámozós, pepecselős munkát, hisz végre teljes kihasználásban részesíthettem az egészséges kezem.
- Hogy van Makesz? - próbálkozott egy szelíd pillantással göndör hajfüggönye mögül Hermione, miközben hüvelykujjával kipöckölt egy babot a héjából.
- Reszketve kuksol az ágyam alatt - hárította a békejobbot Ron, s ingerültségében olyan ügyetlenül hajított egy marék babot a tálkába, hogy azoknak a fele visszapattant a fa csiszolt aljáról, majd szanaszét, halványbarna tűzijátékként estek a földre, majd gurultak ezerfelé az üvegház göröngyös kövén, én pedig zsörtölődve konstatáltam, hogy hiába kapdostam utánuk, mindegyik kiesett a markomból.
- Óvatosan, Weasley, óvatosan! - kiáltotta sárkánytrágyás kezét megsárgult kötényébe törölve Bimba, miután a babszemek a szemünk láttára szökkentek szárba.
Nagyot sóhajtva a homlokomra tettem a tenyerem, majd a hozzá tapadt, lenőtt fufrumat odébb kotorva megindultam, hogy összevadásszam a szétbarmolt terméseket.

A következő óránk átváltoztatástan volt, én pedig a kastélyig úgy vágtam át a sercegő, harmatos füvű pázsiton, hogy közbe szorgosan masszíroztam a derekam, ugyanis nem tett túlságosan jót, hogy az óra megmaradt részében az asztalok alatt kúsztam görnyedve, és vadásztam össze a Ron által kiborított babszemeket, amik ráadásul direkt a legkisebb sarkokba ugráltak előlem.
Mikor már McGalagony tantermének folyosóján jártam, még mindig ott virítottak a vörös lenyomatok, amiket a kő mintázata vájt a tenyerembe, miután végig kúsztam rajta. Mondjuk hálás lehettem azért hogy max egy-két óráig ott maradó, viszkető nyom és nem egy hipogriff okozta mély vágást kell elviselnem...
Bosszankodva dörzsöltem össze őket, majd magamba fordulva kullogtam tovább a folyosón. A Hermione és Ron közötti nézeteltérés csak koktél cseresznye volt a tortahab tetején.
A hangulatomra a bélyeget az nyomta rá, ami pár perccel a macska-egér játék előtt történt. Ugyanis a Freddel lefolytatott veszekedésünk minden tényezőt felülírt.
Hiába fájtak a szavai és éreztem igaszágtalannak, valahol mélyen akkor is elgondolkodtatott, hogy talán igaza van. Hisz... amióta csak megtudtam, hogy szorosabb szál köt  Sirius Blackhez mint azt legmerészebb álmaimban képzelni mertem volna, tényleg mindenemet arra építettem, mikor vissza tértem a Roxfortba. Hagytam, hogy a viselkedésemet a hátam mögött összesúgó diákok kovácsolják. Mindig megfeszülök, akárhányszor hallom a nevet, és a mai napig nem tudok szemet hunyni afelett, hogy Blacknek szólítanak.
Merlin szerelmére, még a mumus is apám képében jelent meg nekem!
De akkor is... Fordított helyzetben biztos Fred is nehezen viselné, hogy minden mozzanatát elítélés árnyéka kísérné egy puszta név miatt, mindenki egy gyilkos gyerekét és nem egy griffendéles társukat látnák benne... ha képesek egy gyilkossággal is meggyanúsítani, csak mert a rossz névvel született...
Nem várhattam el Fredtől, hogy átérezze, hiszen senki sem érdemelné hogy ilyet átéljen és tapasztalja milyen kirekesztő érzés... de Freddel rosszba lenni akkor is a világ egyik lehető legpocsékabb érzése...
Miközben én lázasan harapdálva ajkam töprengtem azon, hogyan tudnám megbékíteni, észre sem vettem a nagy csődületet, ami a tanterem előtt gyülemlett fel, így fejemet önsajnálóan lehorgasztva éreztem, hogy a homlokom valami keménynek koccant, ami kizökkentett melankólikus ábrándozásaimból.
Ijedten felkaptam a tekintetem, és Harryt pillantottam meg, aki tanácstalanul ácsorgott, és nyakát nyújtogatva kereste a hang forrását, amit én csak akkor konstatáltam.
Az előttünk tolongó sor elejéről ugyanis panaszos hangok szűrődtek hozzánk, amik élesen visszhangozták be a folyosót.
Fejemet Harry felé fordítottam, ő pedig rám emelte smaragdzöld íriszeit. Tekintete ugyanazt a tudatlan érdeklődést tükrözte mint az enyém, így vállunkat szinkronban rántva beszéltük meg néma diskurzussal, hogy utána járunk a dolognak.
Kikerülve a nebuló sereget, odaszambáztunk az elejére, ahol Lavendert Brownt szúrtuk ki, aki hátát a falnak vetve, tenyerébe temetett arccal szipogott. Mellette Parvati állt, aki fél karral átölelve barátnőjét sajnálattól eltorzult arccal magyarázott valamit Seamus Finnigannek és Dean Thomasnak, akik homlokráncolva hallgatták.
Odaoldalogtunk hozzájuk, nyomunkban pedig Ron és Hermione is megérkezett, akik látva évfolyamtársuk állapotát, végre abba hagyták a marakodást.
- Mi a baj, Lavender? - furakodott el mellettem Hermione, aggodalmas arccal nyújtva kezét szobatársa felé, majd a rázkódó vállat megpaskolva mellé állt.
- Reggel levelet kapott otthonról - súgta Parvati, ébenfekete copfját csavargatva. - Gombócot, a kisnyulát megölte egy róka.
- Oh - kaptam a szám elé a kezem együtt érzően, és én is odatotyogtam a lányhoz, és bármennyire is ki tudtam volna tekerni a nyakát a felém tanúsított igazságtalan viselkedése miatt, ezt a sérelmet egy támogató hát simítás erejéig félre tudtam tenni, ugyanis egy háziállat elvesztése bizony szörnyű dolog. Mintha a lelked egy darabkája veszne oda, hisz egyszerre veszítesz el családtagot, barátot és hűséges társat egyaránt.
- Szegény Lavender - osztotta a sajnálkozásom Hermione.
- Megelőzhettem volna! - zokogott fel olyan hirtelen az érintett, hogy azonnal elkaptam a kezem ijedtemben. - Tudjátok hanyadika van? - fordult felém, mire én csak zavartan pislogtam duzzadt, vörös szemeire és kipirult, könny áztatta orcájára.
- Öh... - adtam meg az értelmes választ.
- Október tizenhatodika! - nyávogta eltorzult arccal. - "A dolog amitől rettegsz, október tizenhtodikán következik be!" Emlékeztek? - fordult a fiúk felé Lavender lebiggyedt ajkakkal. - Igaza volt. Igaza volt! - zokogott fel újra.
Értelmet nyerve elhúztam a szám.
Így már minden világos.
Addigra az egész osztály odagyűlt, és letört képpel együttérzően nézegették a zsebkendőbe trombitáló társukat. Seamus komoran csóválta a fejét.
Én pedig fogalmam sem volt ezek után mit higgyek. Trelawney jóslatainak egybeesései túlságosan egyezni kezdtek a valósággal, és ilyenekre már nem lehetett ráfogni, hogy a bolond asszonyság csak arra utazik, hogy mindenkiből babonást faragjon.
A fekete kutyás ómenek egy dolog volt, de ezek után...
Nagyot nyeltem és éreztem hogy ökölbe szorul a kezem, és a körmöm a tenyerembe mélyed. Ez már túl sok véletlen...
Hermione azonban nem így gondolta, rövid habozás után megkérdezte:
- Te... - kezdett bele bizonytalanul, miközben végig mérte óvatosan a sírdogáló lányt. - tényleg attól rettegtél, hogy egy róka megöli a nyuladat?
- Hermione! - szisszentem rá.
Akár beteljesedett jóslatról beszélünk, akár nem, ez mindenhogy bunkóság.
- Azt nem gondoltam, hogy egy róka végez szegénnyel - felelte Lavender, és könnyes szemeiben nehezteléssel pillantott a kérdezőre. - De igenis féltem, hogy meghal. - hüppögte orrát törölgetve.
-Hát persze - bólintott Hermione összecsapva tenyerét. Kis szünetet tartva igazított egyet hajkoronáján, aztán folytatta. - Gombóc öreg nyúl volt?
-Nem - szipogott Lavender. - Még egészen pici volt! - szívszaggatóan felsírt, mire Parvati még szorosabban ölelte magához barátnőjét.
- Akkor miért féltél tőle, hogy meghal? - kérdezte Hermione elmélázva állát vakargatva.
Parvati megrökönyödve meredt rá, és még jobban magához húzta a pityergő griffendélest, mintha így megvédhetné a tolakodó szavaktól.
Hermionét azonban ez nem fékezte meg.
- Nézzük logikusan a dolgot - fordult a többiek felé a tudálékos boszorka kitárt karokkal. - Gombóc nem is ma halt meg. Csak ma érkezett meg a szomorú hír. - Lavenderből válaszul keserves zokogás tört fel, és Parvati vállára hajtotta a fejét. - És Lavender nem retteghetett a dologtól, hisz látjátok mennyire megdöbbentette, ami történt.
Mindenki ellenségességgel vegyült döbbenettel meredt a lányra, még Lavender torkából még hangosabban buggyant fel a sírás.
- Ne is figyelj Hermionéra Lavender! - szólt közbe Ron, kihívóan a pityergő szőkeség és az említett közé állva. - Tudjuk, mennyire hidegen hagyják mások állatai.
Hermione szemében olyan gyilkos fény villant, hogy azt hittem Csámpás megszállta és menten kimeresztett karmokkal a vörös torkának ugrik. Már emelte is mutató ujját a boltíves plafon felé, és már nyitotta is száját egy éles visszavágásra, ám ekkor halk kattanással kinyílt a tanterem ajtaja, és a kitáruló falapok mögött McGalagony szigorú arca és csúcsos süveg alá súvasztott szoros kontya jelent meg. Kitárta a zárat, majd félre állva egy kimért intéssel a terembe tessékelt minket.
Mindenki vetett egy utolsó szúros pillantást Hermionéra, majd betódultak a terembe.
- Mégis mi rosszat mondtam? - puffogott nekem idegesen szántva végig ujjaivval szanaszét álló haján, ami így még borzasabb lett, és a lány haragos vicsorával együtt már igazi eszelősnek nézett ki, így miközbe átléptük az ajtókeretet, igyekeztem a lehető legfinomanabban rávezetni:
- Tudod, ha igazad is van - próbáltam így békíteni azért amit mondani fogok. - egy kisállat elvesztésében akkor sem kereshetsz logikai összefüggéséket. - böktem meg finoman a kézfejét.
- Azt hittem téged nem lehet megvezetni ilyen babonás halandzsákkal - vetette oda, majd megmarkolta táskája pántját, és hátra dobva tincseit, elsüvített a terem legelső padjai felé, és levágta magát a tanári asztallal szembeni helyre.
- Nem is ezt mondtam - dünnyögtem az arcomba vágódott hajától prüszkölve, és bosszúsan figyeltem egy ideig, majd miután láttam, hogy Ron pedig a leghátsó padba hajítja le a cokmókját hogy a lehető legtávolabb legyen Hermionétól, szememmel megkerestem Harryt, aki tanácstalanul ácsorgott a terem közepén, azt találgatva, hogy akkor most ki mellé üljön le, mert az egyértelműen azt jelenti hogy annak ad igazat, legalábbis az évek során megtanultuk, hogy Ron és Hermione ilyen hajba kapásainak alkalmainál minden egyes gesztusra bele magyarázzák hogy kinek az oldalára álltunk a vitában.
Jobb ötlet híján odabaktattam mellé, majd megkocogtatva a vállát a legközelebbi pad felé biccentettem.
Ő egyetértően pislogott rám szénfekete haja alól, majd együtt ledobtuk vállunkról a táskánkat és lezuttyantunk a székekre.
Mindketten legörnyedtünk hogy előássuk a tankönyvünket és a pergament amire jegyzetelni fogunk, majd lassan csatlakozva az elcsendesedő diákokhoz, a könyökünkre támaszkodva figyeltük, ahogy McGalagony előrántja pálcáját, majd suhint vele egyet, és a táblánál lévő kréta engedelmesen a levegőbe emelkedik és karistolva felírja a címet.
Megragadtam a tintás üvegem, letekertem a kupakját, majd belemártottam a pennám hegyét, és szorgosan körmölni kezdtem a kékben ázó írószerrel.
Harry eközben szintén írni kezdett.
Csöndben jegyzeteltünk, néha átnyúlva az asztal felett megmártva a pennánkat.
Ám miközben kanyarítottam a betűket, nem kerülte el a figyelmem, hogy Harry vállai időnként megemelkedtek majd süllyedtek, gondterhelt sóhajokat hallatott.
Amikor épp találkozott a tekintetünk, akkor pedig csalódott lemondás ült rajta, és olyan mélabúsan kuksolt ki szemüvege mögül, hogy már a harmadik mondatot rontottam el, amiért azon kattogtak az agyam fogaskerekei, hogy mi baja lehet.
A csüggedt kedve az egész órát végig kísérte, már nekem támadt sírhatnékom, amikor csak megláttam, hogy a tenyerébe, amin állát támasztotta belefojt egy újabb lemondó szusszanást, vagy épp a halántékát masszírozva mélabúsan mered a combjára, vagy olyan megrögzötten szenvedő arccal bámul ki a terem tetején lévő falatnyi ablakon a komorú szürke égboltra, hogy márcsak eső és szomorú zongora kellett ahhoz, hogy a fiú egy szomorú muglifilm hatását keltse.
Az írásom kusza és hanyag lett, és  tintás üveget is majdnem felborítottam, ugyanis a figyelmemet teljesen elterelte az, hogy görcsösen töprengtem azon, mi lelte Harryt.
- Mit gondol, Black? - zökkentett ki a letört fiú mustrálásából egy éles hang, mire riadtan ugrottam egyet a székemen, és markommal csúnyán meghajlítva a pennát meglepetésemben, pislogtam McGalagonyra.
- E-elnézést tanárnő, mi volt a kérdés? - dadogtam meglepetten igazgatva a lapomat, miközben igyekeztem kizárni az első padban nyújtózkodó Hermionét, aki már motyogta is maga elé a választ.
- Hogy a metamorf bűbájoknak öt alfajtája van? - kopogott pálcájával az íróasztala lapján türelmes kimértséggel a professzor, rám szegeződő sanda tekintetétől pedig nagyot nyeltem.
- Nem, hat... - nyögtem megszeppenten. - A folyamat bonyolultsága szerint legalábbis... - egy verejtékcsepp indult meg a nyakamon, ahogy Merlinhez imádkoztam hogy korrekt választ adtam-e.
- Helyes! - McGalagony legalább annyira ledöbbenve ejtette ki ezt a szót a száján, mint én a választ.
Hermione keze dühösen a padra sújtott ahogy abba hagyta a jelentkezést.
Megkönnyebbülten sóhajtva visszatértem a jegyzeteléshez.
Az óra ólom lábakon vánszorgott el, nem is értettem hogyan jutottunk el végre odáig, hogy a kastélyt mély kongással lengte be az óra végét jelző harangszó öblös hangja.
Teljesen kimaradt, hogy az utóbbi egy órában hogyan sikerült a pergamenem mindkét oldalát teleírni, így utoljára nyugtázva munkám, elégedett sóhajjal végig simítottam a lap szegélyét mutató ujjammal, majd megragadva táskám száját, elkezdtem hanyagul beleseperni a felszerelésem. És még csodálkozok hogy minden órai feljegyzésemre szakadtan találok rá.
- Egy pillanat! - emelte fel csontos kezét McGalagony, mikor a diákok mozgolódni kezdtek, valaki már hátára penderített táskával indult volna meg az ajtó felé. - Mivel mindannyian az én házamhoz tartoznak, nekem kell leadniuk a roxmortsi engedélyező nyilatkozatot. Akitől nem kapom meg Halloweenig, az nem mehet le a faluba, úgyhogy igyekezzenek észben tartani a dolgot. - fogta meg papírjait, majd felállítva az asztal széléhez ütögette őket, hogy kifogástalan kötegbe rendezze őket.
Komor arccal gondoltam arra, hogy apám hány és  hány szempontból tett keresztbe a roxmortsi hétvégéimnek.
Neville pufók keze eközben félénken a magasba emelkedett.
- Tanárnő én... - motyogta a fiú, kerülve az igazgató helyettes szigorú tekintetét. - azt hiszem, elvesztettem...
McGalagony vékonyra ívelt szemöldöke a magasba szaladt.
- A nagyanyja közvetlenül nekem küldte el, Longbottom - felelte a professzor, mire Neville megszeppenten bólintott. - Gondolom biztosabb megoldásnak tartotta... - köhincsélt, miközben látszott rajta, hogy igyekszik kíméletesen felvezetni, hogy egyet kell értsen Neville mamájával, a fiú feledékenységéből adódó baleseteiből kiindulva.  - Nos, ennyit akartam mondani. Most már elmehetnek.
Láttam, hogy Harry szemében reményféleség csillan, miközben ajkai kissé elnyílnak, és úgy mered McGalagonyra, majd a szeme sarkából rám pillant, és újra lelombozódva összehúzza magát, és mélabús mozdulatokkal szedelőzködni kezd.
Azonnal tudtam mi baja, és a torkom menten elszorult, ahogy megértettem, hogy én vagyok az oka.
Harry le akar jutni Roxmortsba, és a nekem tett ajánlata tartja vissza, miszerint itt marad velem a kastélyba, hogyha már én semmiképp sem tudok a faluba tartani.
Azonnal dögnek éreztem magam, amiért elvettem Harrytől ezt a lehetőséget, hisz neki ez mekkora élmény lehet, miután muglik közt nevelkedik annyi ideje, és végre alkalma nyílik megnézni egy varázslatos helyet, amit minden utcán átjár a mágia. Én meg sikeresen megfosztom ettől az alkalomtól, csak mert nekem a biztonságom érdekében itt kell maradnom.
Ritka önző alak vagyok.
- Menj, beszélj vele - súgtam oda neki, miközben vállammal finoman meglöktem, és a házvezetőnk felé biccentettem.
Harry meglepve meredt rám, majd McGalagonyra, aztán ismét rám.
- Nem - rázta a fejét, miközben folytatta a pakolást. - Nem nagy dolog. Itt maradsz egyedül és én nem akarom, hogy...  - kezdte, és látszott rajta, hogy minden erejével azon van, hogy elhitesse velem, egyáltalán nem gond neki lemondani az esélyről, hogy Roxmortsba látogathasson.
- Harry - vágtam a szavába hitetlen félmosollyal. - Nem tudsz átverni. Látom, mennyire szeretnél kijutni oda, és teljesen megértelek. Én viszont egyet csettintek, és Mollyékkal azonnal kiruccanunk ide, te viszont csak ezeken a hétvégéken tudsz falut látogatni. Egyebként sem halok bele egy egyedül töltött délutánba. - nyúltam át a pad felett, és nyomatékosítva szavaim, barátias támogatással megsimítottam a vállát.
- De... - kezdte volna, és tényleg látszott rajta, mennyire őrlődik amiatt, hogy megbánt.
Végtelenül hálás voltam neki ezért, és már csak ezért is megérdemelte hogy elmehessen Roxmortsba.
- Menj már! - ragadtam meg a talárját, és a puha szövetnél fogva a tanári asztal felé taszítottam. - Megvárlak.
Harry válla felett elérzékenyült pillantást vetett felém, és halkan suttogta:
- Köszönöm...
Bátorítóan rávigyorogtam, majd megvártam amíg mindenki más rajtunk kívűl elhagyta a termet.
Hála az égnek Hermione nem ragadt le ellenkezni, ugyanis annyira lefoglalta hogy besértődött rám és Ronra, hogy szó nélkül, lobogó talárral és lobonccal kiviharzott a teremből, majdnem fellökve a kifelé tartó Seamust.
Harry mély levegőt vett, majd félszegen elindult a tanári asztal felé, és bizonytalanul rántva egyet hátizsákja pántján megállt McGalagony előtt.
A tanárnő felnézett az éppen átolvasott dolgozatból, majd igazítva egyet szögletes szemüvegén, kérdőn meredt diákjára.
- Tessék, Potter.
Harry vállai megemelkedtek, ahogy nagy levegőt vett. Nem irigyeltem, ahogy elnéztem a tanárnő vizslató, összehúzott szemeit és szigorúan összepréselt ajkait.
- Tanárnő, a nagynéném és a nagybátyám... öhm... - malmozott ujjaivval félénken a griffendéles. - elfelejtették aláírni az engedélyem.
McGalagony orrcimpái megremegtek, de továbbra is szótlanul meredt Harryre.
- És hát... arra gondoltam hogy... - makogta, ugyanis a professzor asszony értelmezhetetlen viselkedése miatt még jobban vesztett az önbizalmából. - hogy nem lehetne-e... szóval, hogy nem mehetnék-e le mégis Roxmortsba. - bökte ki végül.
McGalagony leszegte a fejét, és pakolgatni kezdte a papírokat, miközben a talárom zsebébe rejtett kezemen imádkozva keresztbe tettem az ujjam, hátha most az egyszer előjön a szilárd külső mögé rejtett vajszíve, és megszánja Harryt. Igazán megérdemelné szegény, hogy lejusson a faluba. Nem ő tehet róla hogy Dursleyék milyen begyepesedett népség.
- Sajnom Potter, de nem - felelte végül, mire elszorult torokkal lebiggyesztettem a szám. - Hallotta mit mondtam. Ha nincs engedély, nincs kimenő. Ez a szabály.
Harry kétségbeesetten hátra csavarta a nyakát, és rám nézett. Én biztatóan bólintottam neki. Mit veszít egy utolsó próbálkozással?
- De... tanárnő - futott neki újra. - a nagynénémék... hiszen tudja, hogy muglik... nem értik az ilyen roxforti dolgokat. Ha a tanárnő engedélyezné... - hangja meg-megremegett a kétségbe esett reménykedéstől.
- De nem engedélyezem! - vágta rá McGalagony hirtelen, azzal elrúgta magát a székétől, és felállva kirántotta az asztalfiókot, és bedugta a papírokat. - Az az előírás, hogy az engedélyt csak szülő vagy a gondviselő írhatja alá. - újra Harryre nézett, s arcán különös kifejezés jelent meg. Meglágyult arcizmok, szomorúam csillogó szemek és reszkető száj... Sajnálat, netalán? - Akármi is a személyes véleményem, nem tehetek semmit - szögezte le az igazgató helyettes nyomatékosan végig seperve talárján. - Most pedig jobb lesz, ha elindulnak, mert még elkésnek a következő óráról. - nézett először Harryre, majd rám.
Sajnálattal elfacsarodott szívvel váltottam egy megsemmisült pillantást a hozzám kullogó fiúra.
- Sajnálom... - suttogtam.
- Nem kell, nem te tehetsz róla - próbált könnyed hangot megütni a fiú, és legszívesebben a nyakába borultam volna, a szavaiból kihallatszódó teljes letörtség miatt.

Már majdnem megörültem, hogy Ron és Hermione legalább addig képesek félre tenni a marakodást, amíg elmeséltük nekik Harryvel, hogy mi volt McGalagony válasza arra, hogy megpróbálta magát bekönyörögni a roxmortsi turnusba. Reméltem, hogy legalább a barátjuk, aki a lelki támogatásukra szorult, elég ok lesz nekik abba hagyni az egymással való hadakozást, de természetesen csalódást ellenben sokkal kevesebb meglepetést okoztak.
Ron mindenféle barátságtalan jelzővel illette McGalagony professzort, Hermione nem kis felháborodására, aki a tanárok iránti tiszteletről tartott szónoklatát egy "így van rendjén" arckifejezéssel koronázta meg, ami meg Ront idegesítette fel, így percbe sem telt bele, és az egész klubhelység ismét kettejük miatt lett hangos.
És ha ez nem lett volna elég, nem vonulhattunk oda mások társaságát élvezni, mert ők boldogan tervezgették mit fognak Roxmortsban csinálni, és ez olyan téma volt, amihez nem igen tudtunk hozzá szólni.
Így hát mint a két, egyetlen harmadikos páros akik kénytelenek a kastélyban rostokollni, egymás felé tanúsított keserű együtt érzéssel trónoltunk az egyik kanapén.
- Legalább a lakomáról nem maradunk le. - hajoltam a fiú felé egy vigasztaló mosollyal, de a jelenlegi hangulatomat illetően még magammal is aligha tudtam elhitetni hogy ez kárpótol, nem hogy a fiúval. - Az minden évben nagy durranás szokott lenni.
- Az... - dünnyögte maga elé olyan mélabúsan Harry, mintha nem is vigasztaltam volna, hanem halálhírt hoztam volna neki. - Szuper lesz...
Ezek után meg sem próbáltam vigasztalóan jó képet vágni, de hogy őszinte legyek, nem is akartam.
A mindenszentek előestéjén tartandó halloweeni vacsora valóban ínycsiklandozónak ígérkezett, és a pofás díszlettel és a Hagrid kertjében nevelt órási tökökből faragott lámpásokkal a hangulatról is kellően gondoskodtak, de sajnos ez nem tudta feledtetni az érzést, hogy minden fogás százszor jobban esne mindkettőnknek, egy Roxmortsban eltöltött nap után.
Én feladtam, hogy lelket öntsek Harrybe, és ahogy elnéztem, ez másnak se nagyon jött össze.
Dean Thomas például, aki ügyesen bánt a pennával, felajánlotta, hogy aláírja Mr Dursley nevében az engedélyt. Mivel azonban Harry elmondta McGalagonynak az igazságot, ez nem volt járható út.
Ron kényszermegoldásként felvetette, hogy használjuk a láthatatlanná tévő köpenyt, de Hermione nyomban emlékeztette rá, mit mondott Dumbledore a dementorok képességeiről. És ha bár Harry részéről majdnem el lett fogadva az ötlet, nálam csak a gondolata is csírában lett elfojtva. Roxmorts utcáin valóban ott garázdálkodnak azok a csuklyás borzalmak. Engedély ide vagy oda, azt a borzalmas suttogást nincs az az isten, hogy még egyszer meghalljam ha rajtam múlik. Úgy is csak akkor tűntetné el innen őket a minisztérium, ha apámat elkapják, úgyhogy ez egy ördögi kör.
Úgyhogy még egy megoldás kilőve, ami azért elég lelombozó volt. De ami a legkevésbé érte el a célját, azok Percy "vigasztaló" szavai voltak.
- Hidd el nekem Harry, nem olyan nagy szám ez a Roxmorts - mondta nagy komolyan. - Nem is értem miért csapnak ekkora hűhót körülötte. Elismerem, az édességbolt nem rossz, de Zonko Csodabazára például kimondottan veszélyes hely. Ja, és a Szellemszállást is érdemes megnézni, de ezektől eltekintve tényleg nem marattok le semmiről.
- Köszönjük Percy, igazán felemelő vagy... - morogtam az orrom alatt.

*****

Eddig minden évben élveztem a Halloween napját. Jó, első évben majdnem megölt egy hegyitroll a vécében, a második évben pedig arra kellett visszaérnem, hogy Mardekár utódja vérrel írkált a falra.
Úgy értem, a mai nap úgy keltem fel, hogy a rossz kedv már reggel rápecsételődött a napomra. Hisz elsősként alapjáraton lelkes voltam, hisz ez volt az első Halloween amit a Roxfortban töltöttem, a második évben pedig az ikrekkel együtt mentünk el a Mézesfalás raktárjába egy hosszú folyosón keresztül megdézsmálni az édességkészletet.
Most viszont úgy ébredtem, hogy a legtöbb barátom távol lesz egész nap, és az ünnepi hangulatú Roxmorts üzleteiben és kocsmáiban töltik az egész napot, hogy aztán élmény gazdagon neki ülhessenek a lakomának, ráadásul az egyetlen két ember, akiknek le adhattam volna a rendelést az nyalánkságbolt és csodabazár ügyileg, velük épp nem volt felhőtlen a viszonyom... vagyis Georgeal egészen hosszú párbeszédeket folytattunk le, de az egész hamar kínossá vált Fred jelenléte miatt, akivel csak kerültük egymás pillantását, és amikor egy légtérben tartózkodtunk, mindketten csak feszülten kerestünk bármilyen olyan pontot, ami nem a másik szempárja.
Így hát reggel nem ébredtem olyan felhőtlenül, és ha nincs ott Hermione, aki előtt meg kellett játszanom hogy nem érzem magam mennyire ramatyul, külónben még megfordul a fejében egy agysorvasztó lelkizés gondolata, akkor egész nap a fejemre húzott dunyhával duzzogom végig az időt.
De így csak szótlanul és műmosollyal kikászálódtam az ágyból, majd magamra öltöttem egy Billtől elkunyerált kockás inget, ami annyira bő volt, hogy a derekamnál egy övvel kellett megfogni hogy valahogy kinézzen, meg egy farmert (ha már elterveztem hogy jó képet vágok a mai naphoz, legalább ruha ügyileg adjuk meg a módját és ne a több napos melegítőmbe flangáljak egész nap. Gondolom ez amolyan női felfogása a dolognak...), és irigyen figyeltem Hermionét, aki egy kabátot, sálat és egy pomponnal díszített sapkát is magához vesz, hisz ő a nagyteremből egyenest indul Roxmortsba.
Mivel számítottam a folyosókon uralkodó októberi cidrire, ezért magamra kanyarítottam egy kardigánt, majd követtem a lányt a klubhelységbe, onnan pedig Harryvel és Ronnal kiegészülve kimásztunk a portrénkon, és elindultunk a nagyterem felé.
Sejtésem beigazolódott, az arcomba vágódó huzat hatására az utolsó lépcsősort már úgy tettem meg, hogy a  kardigánt összehúztam magamon, és arcomat a puha nyakába fúrtam.
A hangulatom pedig hasonló volt a nyirkos őszi időhöz, ami komorú, acélszürke felhőkkel pislogott be az ablakokon: annyira le voltam amortizálva, hogy még a kastélyban terjengő ínycsiklandó sütőtök illat sem tudott mosolygásra késztetni.
Belépve a nagyterembe éhesen kordult egyet a gyomrom ahogy a sütőtök illathoz sült kolbász és lágy tojás illata társult, és talán egy apró mosoly megbújt a szám sarkában, mikor a kutyaház méretű töklámpásokat megláttam a rájuk faragott idióta vicsorral világítani a sarokban. És akkor még a díszítést kész sem volt teljesen.
Odabaktattunk a saját asztalunkhoz, majd levágtuk magunkat griffendéles társaink mellé.
- Milyen csinos ma valaki - bökött meg a vállával George, miközben idétlenül belevigyorgott a kakaós bögréjébe.
Értetlenül felhúztam az orrom, és csak vállamat vonva horkantottam egyet. Egy elnyűtt ing van rajtam, amit övvel rögzítettem, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most szabadult egy vadnyugati utcáról. Meg végre szándekoztam az elnyűtt melegítőn kívűl mást felvenni. Kövezzetek meg, de nem értettem miről beszél.
Végül rá hagytam, majd egy odabökött jó reggelt után roskadásig pakoltam a tányérom kolbásszal, hátha a ropogósra és rózsapirosra sült hús valamelyest jobb kedvre derít. A féktelen habzsolás nálam sokszor bevállt már, miért ne alkalmazhatnám most is...?
Neki láttam, és Harryvel együtt hamis lelkesedéssel lapátolva magamba az ételt, igyekeztem palástolni rossz kedvemet. Úgy festett, nem igyekezhettünk eléggé, ugyanis Hermione vetett ránk egy szánalkozó pillantást kávés csészéje mögül (vicc, hogy mióta ismeri Trelawney professzort, már nem a kedvenc kamilla teájával kíséri a pirítósait reggelente), és így szólt:
- Majd hozunk nektek sok-sok finomságot a Mézesfalásból - ígérte. Szomorkás mosollyal fejeztem ki a hálám. Feladtam a színlelést, láthatóan nem volt hiteles.
- Igen, mindenből hozunk - bólogatott Ron, aki a kedvünkért még Hermionéval is hajlandó volt fegyverszünetet kötni, amiért márcsak azért is elismerően lötyböltem meg a serlegembe öntött töklét.
George helyeslően bólogatott.
- És ne feledd Flo, a mi zsebünkbe is sok minden fér, plusz megígértük hogy veszünk neked csillámpor gránátot. Nem felejtettük ám el. Igaz, Freddie? - lendítette meg könyökét, amivel egyenest fivére oldalába talált, aki erre nyakon öntötte magát kakaóval, majd köhögve arca elé emelte kezét, de a világ összes galleonjáért sem mert volna az ellenkezés bármiféle jelével élni.
- P-pontosan... - köhögte vörösre pirulva. - Köszönöm... - motyogta, miután ujjaimmal felcsíptem egy szalvétát és az asztal felett átnyújtottam neki.
- Ne aggódjatok miattunk, túl fogjuk élni, ugye? - próbáltam egy könnyed hangot megütni, miközben vállba veregetve Harryt, rámosolyogtam barátaimra.
- Ja, majd a lakomán úgy is találkozunk. - értett egyet a fiú, szórakozottan lökdösve a sótartót. - Érezzétek jól magatokat.
Jelezve, hogy én is ezt kívánom, ismételten körbe hordoztam egy vigyorral az arcomon a baráti körünkön, majd a számba tömtem az utolsó sült kolbászt is, és kiittam a serlegem, majd miután mindenki végzett, feltápászkodtunk az asztaltól.
Harryvel kikisértük Ronékat a bejárati csarnokba, aminek kovácsoltas faajtajának hatalmas szárnyánál már ott állt Frics penészfoltos kabátba bugyolálva, körülötte pedig ott tolongtak a diákok.
A rigolyás gondnok egy fatáblára erősített pergamen lapot szorongatott a kezében, és sötét gyanakvással végig mért minden eléje lépő gyereket, majd egy morcos mozdulattal pipát biggyesztett az illető neve mellé a listán.
Búcsúzóul mindenkit futólag megöleltem, még a szemét zavartan lesütő Fredet is, aki legnagyobb meglepetésemre olyan lelkesen zárt a karjaiba mikor rá került a sor, miután látta hogy a legutóbbi egymásnak ugrásunk ellenére is átkarolom, hogy azt hittem mindketten felborulunk.
Megveregettem a hátát, majd kezeim lesiklottak a válláról, és egy utolsó intéssel figyeltem, ahogy sarkon perdülnek, majd mind a négyen átvágnak a nyirkos kőpadlón Frics felé.
- Te itt maradsz Potter? - vált ki a tömegből egy ellenséges hang, Malfoy, aki Crak és Monstro előtt állt a sorban, és komiszul nyújtogatva a nyakát minket nézett. - Félsz elmenni a dementorok mellett? Nem baj, ahogy látom a futoférgek védőszentje itt marad neked.... - vihogott fel.
Harry válaszra sem méltatta, és miután ujjait a csuklómra kulcsolta és emlékeztetően rántott egyet rajta, eszembe jutott, hogy valóban nem érné meg most jelenetet rendezni Malfoyyal. Túlságosan semmire kellő ahhoz hogy Frics miatta ránk szálljon.
Így hát sarkon fordultunk, és elindultunk felfelé a márványlépcsőn, végig mentünk a kihalt folyosókon, ahol az egyetlen hang a falak közt suttogó huzat és a lépteink kopogása volt, ami így, a kiürült hely miatt kifejezetten elhagyatottabbnak tűnt, főleg hogy most mivel mára esett a roxmortsi kirándulás, szokatlan érzés volt, hogy tavaly ilyenkor mindenki ünnepi hangulatban és gumiegerekkel ijesztgetve egymást hancúrozott a folyosókon.
Végül végig kaptattunk az utolsó lépcsősoron is, majd bekanyarodtunk a Griffendél-torony bejárata elé.
A Kövér Dáma épp a vállára borult fejjel aludt, nyála eláztatta cukorrózsaszín kosztümjének vállát.
Ránéztem, majd figyelem felhívásképp köhintettem egyet.
- Jelszó? - kérdezte a hölgy felriadva, gyűrűi csak úgy csilingeltek, ahogy szívéhez kapta a kezét.
- Fortuna Major.
A portrénk feltárult, és a szemem sarkából láttam, ahogy a nagydarab festmény hölgy bosszús arccal megdörzsöli szemeit.
Harryvel megkapaszkodtunk a padlóban, majd feltornásztuk magunkat a klubhelységbe.
A térdemre támaszkodva felegyenesedtem, majd körbe hordoztam pillantásom a vörös és arany színekben pompázó helységben.
Az tele volt zsibongó első- és másodévesekkel, de itt-ott üldögélt egy-egy idősebb nebuló is: ők nyilván már eleget jártak Roxmosrtban ahhoz, hogy ráunjanak, habár így, ebben a helyzetben elképzelhetetlennek tartottam hogy valakinek nem maradt volna semmi érdekes anglia egyetlen csak mágiával bírók által lakott falujában.
- Harry! Harry! Szia, Harry! - vékony hangocska csendült, és egy lelkes másodikos, Colin Creevey szökdécselt oda hozzánk, szőke egérfrizurája alól rajongva nézett a fiúra. Tavaly is kiszúrta magának a híres túlélőt, és bízvást állíthatjuk hogy Harry egyik leglelkesebb rajongójáról beszélünk. Soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy megszólítsa, és tavaly még egy óriási fényképezőgépet is mindig a nyakában hordott, hogy a lehető legtöbb helyzetben megörökítse őt, legyen az evés, sétálás vagy lecke írás.
Egy ideig engem is sokszor nyaggatott, hisz mint Sirius Black lánya, én sem voltam utolsó a híresebb diákok ranglistáján, legnagyobb bosszúságomra. Habár tekintve a jelenlegi helyzetemet apám szökése miatt, visszasírom a másodikat.
- Te nem mentetek le Roxmortsba, Harry? Miért nem? - faggatta hadarva, miközben legszívesebben lelocsoltam volna egy vödör hideg vízzel, annyira felpörgette Harry látványa. - Figyelj... - Colin a barátai felé mutatott, akik tátott szájjal, leplezetlen rajongással pislogtak a harmadikos fiúra. - Gyere, üljetek le hozzánk, ha van kedved, habár Flower lehet tőled kicsit félni fognak...
Hitetlen és sértett arccal tántorodtam hátra, majd egy bosszús vicsorral Harry felé fordultam, hogy az ajánlat felejtős, bár örömmel láttam, hogy neki sincs más terve a visszautasításon kívűl.
- Öh... kösz Colin, de inkább majd máskor. - Harry igyekezett a lehető legkíméletesebben nemet mondani, és igyekezte rendezni arcát, amire a nyers pánik ült ki annak gondolatára, hogy Colin barátai megbámulják a sebhelyes homlokát. - Át kell mennünk a könyvtárba. Van egy kis tanulnivalónk.
Ezek után nem tehettünk mást, mint sarkon fordultunk, majd kezünket a vászonra téve kilöktük a dámát a keretéből, majd kimásztunk a folyosóra, és igyekezve, hogy minél messzebb kerüljünk Colintól, el kezdtünk szinte futni a legközelebbi lépcsősor felé.
- Ezért kellett felébresztenetek? - szólt utánunk mogorván a Kövér Dáma, de most egyikünknek sem volt ingere leállni és bájcsevellyel bocsánatot kérni tőle.
Lehangoltan kullogtunk a könyvtárba vezető szakaszon, miközben a falatnyi kis ablakokon kibámulva a hideg, őszi égboltra, azt találgattuk, vajon milyen messze járnak már a Roxmortsba induló diáktársaink.
Félúton aztán megálltunk, és finoman közöltem Harryvel, hogy nekem nem fűlik a fogam a tanuláshoz, és legnagyobb megkönnyebbülésemre egyet értett velem, így vissza fordultunk, de alig tettünk pár lépést, amikor Frics csoszogott be elénk a legközelebbi kanyarból, kezében a listát lóbálva és kopaszodó fejbőrét vakargatva. A gondnok valószínűleg végzett a roxmortsi kimenősök átellenőrzésével.
Mikor meglátott minket, ráncoktól barázdált arca csúnya fintorba torzult, és sárgás fogait kivillantva ellenségesen végig mért mindkettőnket.
- Ti meg mit kerestek itt? - förmedt ránk rekedt hangján.
- Semmit. - felelte őszintén Harry, én pedig helyeslően bólogattam.
- Semmit! - fortyant fel Frics, és állkapcsa megmerevedett mérgében. - Higgyem is el, mi? Miért nem mentetek le Roxmortsba bűzpatront, büffentőport meg parittyás férget vásárolni a többi pimasz kölyökkel együtt? - lóbálta meg a tábláját fenyegetően.
Ó, ha tudná, hogy én lennék az egyik aki ezekkel tele szatyorral térne vissza, hogyha tehetné...
Harryvel összenéztünk, majd vissza Frics táskás, vizenyős szemeibe, és szótlanul vállat vontunk.
- Na gyerünk, induljatok vissza a házatok klubhelységébe! - recsegte a gondnok, mi pedig kénytelenek voltunk eleget tenni, és olajra lépve eliszkolni a folyosón, mert Frics olyan vad hadonászásba kezdett a táblával, hogy kis híján megfejeltem menekülés közben.
Megindultunk a hatalmas kőfalak mentén, de mikor odaértünk, egyikünk se kanyarodott rá a Griffendél-toronyba vezető lépcsőre, helyette szórakozottan tovább lépdestünk egy random mellékfolyosón.
Aztán Harry egyszer csak megállt, majd rám nézett.
- Szerintem én elmegyek meglátogatni Hedviget a bagolyházba. Ha szeretnél, kísérj el. - vetette fel fekete tincseit tekergetve.
- Benne vagyok. - rántottam egyet a vállamon. - Úgy sincs jobb dolgom, és nincs kedvem Creeveyékhez visszamenni látványosságot játszani. - mondtam a szememet forgatva, Harry pedig egyetértően biccentett.  Reméltem ő pontosan tudja hol a bagolyház, habár ő vetette fel akkor ez a mininum, mert én innen a nagy csarnokig sem találnék el.
Már épp elindultunk volna, amikor egy szelíd hang csendült a hátunk mögül.
- Harry? Flower? - hallottam meg egy ismerős hangleejtést, és rögtön tudva ki a gazdája, lelkesen hátra fordultam, olyan lendülettel hogy a kardigánom lecsúszott a vállamról.
Remus állt ott, kopott nadrágjába tűrt foltos ingben, és minket mustrálva támaszkodott dolgozó szobája ajtója keretének.
A tanár körülnézett a folyosón, majd ismét ránk.
- Mit kerestek itt? - kérdezte egészen másnemben mint korábban Frics. Inkább volt meglepetten érdeklődő, mint tahó és tolakodó. - Hol van Ron és Hermione? - kérdezte nyakát nyújtogatva, és valóban jogos kérdés, mert belegondolva szinte sose látni a négyesünk tagjait különválva.
- Roxmortsban - feleltük Harryvel kórusban, színlelt közönnyel, habár mindkettőnk szeme megtelt bánattal ahogy ezt kimondtuk.
- Aha - bólintott Remus, és őszes szőkés haján végigszántva némán meredt ránk. Mikor az én arcomra siklott pillantása, bűnbánóan lesütötté a tekintetét és zavartan megköszörülte a torkát. Még mindig marta a bűntudat amiért apámnak adta az engedélyemet. Én pedig már megbocsátottam neki, ezért rossz érzés volt látni, hogy ezen őrli magát. - Nincs kedvetek bejönni? - állt félre az ajtóból, és felcsillanó szemekkel invitálóan intett nekünk. - Épp most érkezett meg a kákalag, amit a következő óránkra rendeltem.
- A micsoda? - kérdezett vissza értetlenül Harry.
- Naná! - válaszoltam vele szinkronban, és azonnal megragadtam a karját, majd vonszolni kezdtem Remus szobája felé a még mindig értetlenül hápogó fiút.
Odaértünk, és Remus nyomában beléptünk a szegényes helységbe, ahol egy szimpla tölgyfa asztal, pár könyvrakástól roskadozó vékony polc... lett volna, de most várt ránk valami más is.
A boltíves, csöpp helység jobb sarkában egy hatalmas, fürdőkád méretű üveg akvárium állt, aminek lapos falán megcsillant a széles, kerek ablakon beáramló szegényes fényű nap sápadt korongja. Az alját kavicsok és szürkés homok borította, amiből busa, magas hínárok és gazdag, élénk zöld vízinövények bújtak elő.
Az üveg falánál pedig nyálkás, zöld testű alak volt, négy hegyes kis szarv bukkant elő hatalmas koponyájából, sárga, dülledt szemekkel meredt ránk,  lábai pedig hártyás, karmos úszókban végződtek. A lény vadul fintorgott, felhúzva ráncos száját tűhegyes fogsoráról, és hosszú ujjait fenyegetően ki be hajlítgatva kaparászta az akvárium falát, miközben pofáját is hozzá nyomta.
- Vízidémon - adtam meg a tömény magyarázatot Harrynek, majd kihúztam kezemet az övéből, és gyermeki lelkesedéssel odarohantam a hatalmas üvegtartályhoz.
- Flower jól mondja - mondta Remus, miközben elfojtott mosollyal figyelte, ahogy legörnyedek a kákalaghoz, és bugyuta vigyorral ránézek. - A kappák után nem hiszem, hogy nehéz dolgunk lesz vele. A törékenységét kell kihasználni. Abnormálisan hosszú ujjai vannak, látod? Szorongatni jól tud velük, de könnyen eltörnek. - aztán nem bírta tovább, és fejét hátra vetve jóízű hahotában tört ki, mikor látta, hogy hozzányomom az üveghez az orrom, és kiöltöm a nyelvem az undok képű kis teremtésre.
A kákalag rám villantotta zöld fogait egy bosszús vicsorral, azután kezeivel evezve egyett megfordult, és hevesen lubickolva beúszott a mögötte burjánzó vízinövények közé.
- Kértek teát? - kérdezte Remus, miután az íróasztalához sétálva lehajolt, majd az egyik nagyobb fiókba hajolva kutakodni kezdett, és előrántott egy vízforraló kannát. - Épp főzni akartam.
- Köszönöm. - felelte félszegen Harry, miközben az ő szája sarkában is egy visszatartott mosoly bújkált, ahogy a kákalaggal való szórakozásomat nézte.
Én csak felé fordulva egy ártatlan vigyorral rá is kinyújtottam a nyelvem. Nem tehetek róla, imádok minden bestiát. Kivéve a Baziliszkuszokat.
- És a kákalag újdonsült barátja? - pislogott felém Remus, miközben halk koppantással letette az edényt az asztalra. - Te kérsz?
A megnevezésre kuncogva bólogattam.
A férfi előhúzta rojtos zsebéből a pálcáját, majd a kanna felé bökve finoman megkocogtatta azt. Az edényből nyomban meleg gőz gomolygott fel.
- Üljetek le - biccentett két, asztalához támasztott szék irányába a férfi, miközben hátra fordult, és a polc egyik felső deszkáján heverő poros bádogdobozért nyúlt. - Sajnos csak zacskós teám van, de gondolom, amúgy is elegetek van a csupasz teafűből. - fordult felénk egy megértő félmosollyal, miközben fémes pukkanással lepattintotta a doboz tetejét, minket meg azonnal megcsapott a tömény illat.
Harryvel gyanakodva össze néztünk, majd csodálkozó pillantásunkkal Remust is megajándékoztuk. A férfi hamiskásan hunyorgott.
- Honnan tudja? - kérdezte bizonytalanul a griffendéles fiú.
- McGalagony professzor mesélt a dologról - felelte a tanár, miközben lehajolt, majd egy szakadt fülű vászontáskából két csorba porcelán bögrét vett elő, és felénk nyújtotta. - De nem féltek, ugye? - kérdezte, miközben azonnal szemet szúrt neki, milyen gondterhelt ábrázattal veszem ki kezéből a saját bögrémet.
- Nem - rázta meg hollófekete tincseit magabiztosan Harry, én viszont már korántsem tudtam volna ezt ilyen fixen kimondani, úgyhogy csak csendben leroskadtam az egyik székre, és az ölembe téve a bögrét, ajkamat harapdálva piszkáltam a görbe fülét.
Eszembe jutott a nyáron látott, hatalmas fekete kutya, ami az álmaimban is mindig kísért azóta, hogy Trelawney megjósolta nekem egy kupac ázott fűszercsomóból a halálomat, amit történetesen egy nagy fekete kutya alakjához kötött. Aztán ott vagyok én.
Sose tudtam, hogy változtam animágussá, ez vagyok mióta csak az eszemet tudom. Pedig ha valaki, én aztán tisztában vagyok vele, a minisztériumban hány bejegyzett animágus van, és mindnek hosszú fáradalmak során sikerült tökéletesítenie ezt a mágia formát.
És mi vagyok...? Naná hogy egy fekete kutya.
Görcsbe szaladt a gyomrom, és a fullasztó érzés, amit a riasztó egybeesések miatt éreztem a napok folyamán, most ismét elhatalmasodott rajtam, és hogy ne érezzem a félelem okozta erős szúrást, kegyetlenül az ajkamba haraptam, és tűrtem az égető érzést.
A gondolataim az arcomra is egyértelműen kiülhettek, mert ahogy az ölemben lévő bögre kerek aljában bámultam a saját elhomályosodott tükörképem, két kopott orrú cipő jelent meg előttem, egyúttal egy gyengéd hang rákérdezett:
- Aggaszt valami, Flower? - Remus hangja halk és puhatolózó volt, én mégis úgy húztam össze magam és kaptam fel a fejem a férfire, mintha rám ordított volna.
Ahogy tekintetemet az ő gondoskodóan csillogó, hidegkék szemébe fúrtam, és láttam a sebhelyektől heges ajkaiban megbúvó biztató mosolyt, majdnem megrendültem, és már nyitottam is szám, hogy rá zúdítsam minden kétségem, rettegésem az engem kísértő fekete kutyát illetően, de aztán valami megállított.
Elgondolkodtam rajta, miközben kissé megremegő kezekkel a férfi felé emeltem a bögrém, és néztem, ahogy a kanna a kezében megbillen,és a halványbarna folyadék a bögrémbe csobban, hogyha a feltett kérdéseimre választ kapnék, akkor talán még jobban megrettennék. És ez épp elég érv volt ahhoz, hogy megijesszen, és becsukva a szám nemlegesen megrázzam a fejem.
Remus ellépett tőlem, de miközben Harryhez ment, hogy neki is töltsön a forró italból, láttam a szemében megcsillanó gyanút. Nem hitt nekem, és jogosan.
Óvatosan ajkamhoz emeltem a bögrét, majd nyelvem hegyét a forró vízbe dugva teszteltem az ihatóságát, és reméltem hogy a fűszeres íz elnyomja a szívemre telepedő félelmem keserűségét.
- És téged Harry? – kérdezte most a fiút, miközben az ő bögréjét is teleöntötte.
- Nem - vágta rá feltűnően gyorsan Harry, és felemelve a bögréjét ivott egy kortyot a teából, miközben a kákalag felé nézett, ami időközben kidugta rusnya fejét a hínárok közül, és csontos öklét felénk rázta. - De igen - szólt hirtelen, és előre nyújtva kezét, letette a bögrét az asztalra, mire én megszeppenten kaptam rá a fejem, Remus pedig megállt a saját bögréje feltöltésében. A fiú bedugta ujját a szemüvege lencséjéhez, letörölt egy adag gőz miatt rátapadt párát, majd elszántan a tanárra hunyorgott. - Azon az órán, amikor a mumussal harcoltunk... - kezdett bele, én pedig éreztem, hogy a forró folyadék félre siklik a torkomon a meglepettség miatt, és prüszkölve, könnybe lábadt szemekkel érzem hogy az orromon folyik ki, ugyanis élénken élt bennem a kép, ahogy a rongyokba bugyolált, koszos, csimbókos hajú Sirius felém botorkál.
Bravó, Flower, sikeresen kiérdemelted ISMÉT az anti-nőiesség címerét.
- Igen? - bólintott lassan Remus, miközben mellettem termett, és sietősen hátba paskolt.
- Miért nem hagyta, hogy én is kiálljak ellene? - kérdezte végül Harry, miután megvárta, hogy lassan abba hagyjam a köhögést, majd a számhoz emelve a kardigánom ujját, letöröljem a szétprüszkölt teát magamról.
Remus veregetése alább hagyott, és meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Azt hittem ez magától értetődik - felelte.
Harry meghökkenve fogadta a választ, még én csak komor bosszúsággal meredtem a padlón megcsillanó teacseppeket, amiket a bakancsom orrával szórakozottan kentem szét.
- Miért? - kérdezte a fiú újra, én pedig elfojtottam egy rosszalló horkantást.
Ezek szerint nem emlékszik előtte ki küzdött meg a mumussal és mi lett a vége.
- Nos... - Remus a homlokát ráncolta. - Feltételezem emlékszel mekkora pánikot okozott a mumus legutóbbi formája az osztálynak - mondta, és miközben igyekezett kíméletesen kifejteni Harrynek mire gondol, a szeme sarkából óvatosan rám sandított a reakciómat lesve. - És Sirius Black után már csak az hiányzott, hogy Voldemort is megjelenjen a tanterem közepén.
Harry csodálkozva, leplezetlen döbbenettel meredt Remusra.
Látszólag a válasz is megdöbbentette, de volt egy sanda gyanúm, amivel éltem is. Nyilván neki új volt, hogy Dumbledoreon és rajtam kívűl mást is hallja gátlástalanul kimondani a rettegett sötét mágus nevét.
Én csak belemosolyogtam a teámba. Ha tudná, hogy Remus is eleinte mennyire irtózott tőle, és aztán mennyi fáradalmas munka volt, hogy rászoktassam: egy névtől csak az fél, aki hagyja hogy maga a dolog gondolata is kísértse őt mindennap.
- Ezek szerint tévedtem. - folytatta a tanár, Harry arcát fürkészve. - Mindenesetre nem tartottam jó ötletnek,  hogy két halálosan rettegett fekete mágus is megjelenjen a diákok előtt, nem hinném hogy a legjobb bemutatkozás lett volna tőlem.
- Először tényleg Voldemortra gondoltam - ismerte be Harry, miközben elmálézva rajzolt köröket a bögréje szájára. - De azután... - megborzongott. - azután eszembe jutottak azok a dementorok.
A dementor szó hallatán megfeszültek  vállaim és görcsbe ugrott a gyomrom.
- Vagy úgy - bólintott töprengő arccal Remus. - Nos ez... igazán elismerésre méltó. - Harry és én is csodálkozva meredtünk a férfire, aki ezt látva halványan elmosolyodott. - Ez azt jelenti, hogy amitől a legjobban félsz, az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog Harry.
Az említett erre nem tudott mit mondani. Ajkához emelte a bögrét, és gondolataiba merülve ivott egy kortyot.
Én pedig keserű fintorral letettem az asztalra a saját teámat.
Hirtelen túlságosan élénken csendültek fel a fejemben Fred szavai, és ettől a torkomban lévő gombóc még  fojtogatóbb lett.
- Bezzeg én a saját apám puszta emlékével sem tudtam mit kezdeni... - morogtam magam elé, mire Remus és Harry meghökkenten felém kapták a fejüket.
A tanár óvatos léptekkel átvágott a szobán és megállt mellettem.
Egy tenyér nyugtató súlyát éreztem meg a vállamon.
- És ezért senki sem kérhet téged számon, Flower. - mondta gyengéden a férfi, ám ez engem nem hogy lenyugtatott, még inkább fel ment bennem a pumpa tőle.
- De ez annyira gyenge dolog! Annyi minden más van, ami sokkal szörnyűbb, mint apám létezése, és én mégis úgy teszek, mintha ez lenne a legfélelmetesebb dolog a világon! - kifakadásomat a Freddel folytatott veszekedésünk súlya préselte ki belőlem. - Ott vannak a dementorok, akiket én...
Szavaimat kopogás szakította félbe, amitől azonnal észbe kaptam, és megkönnyebbülten vettem egy hatalmas levegőt, majd remegve kifújtam. Nem akartam Harry előtt beszélni arról, hogy hallom őket, és ha nem érkezik meg a váratlan látogatónk, csodálatosan kikotyogtam volna.
- Tessék - szólt az ajtó felé fordulva Remus.
Mozdult a kilincs, kinyílt az ajtó, és egy fekete talárba bugyolált alak jelent meg a szobában, amitől azonnal megfeledkeztem az iménti majdnem-nyelvbotlásomról, és azonnal remegve összehúztam magam a széken, és éreztem hogy a félelem egy új formája fészkeli magát a fejembe: a lebukástól való görcsös rettegés.
Piton lépett be a szobába, kezében egy sötétszürke talpas serleget tartott, amiben mintha nem is főzet, hanem tűz rotyogna, fekete füst szállt fel belőle.
Mikor meglátott engem és Harryt, megtorpant, s fekete szeme összeszűkült.
Imádkoztam, hogy ne hallja meg hangos nyelésem.
- Ah, Perselus - fogadta mosolyogva, kitárt karokkal Remus. Szürreális volt, Pitont embert ilyen lelkesen üdvözölni álmaimban sem láttam. - Nagyon köszönöm. Tedd csak le valahova. - biccentett.
A bájitaltan tanár kómotosan az asztalhoz sétált, és ahogy közelebb ért, nem bírtam tovább, és röstellve lehajtottam a fejem, miközben erősen koncentrálva igyekeztem megszüntetni a gyomromban lévő görcsöt.
Halk, koppanó hang jelezte, hogy letette a serleget az asztalra. Én nem mertem ránézni, de valami égető érzés azt sugallta, hogy végigmért.
- Megmutattam nekik a kákalagomat - mesélte csevegő hangon Remus, és az akváriumra mutatott.
A fufrum sűrű bozontja alól óvatosan felpislogtam Pitonra, akit még a sok barna tincs közül is sikerült kiszúrni.
A fekete hajú férfi egy pillantásra sem méltatta a vízidémont.
- Csodás. - szólt olyan hangon, mintha a fogát húznák. Remus a cinikus stílus ellenére sem hagyta abba az ártatlan mosolygást. - Ne hagyd kihűlni, Lupin.
Sanda tekintettel a füst pamacsokat eregető edényre néztem, és fintorogtam, mert megcsapott a szúrós, ernyedt húsra emlékesztető szag.
- Azonnal megiszom. - emelte fel kezeit engedelmesen Remus.
- Egy egész kondérral főztem. - folytatta unott hangon Piton. - Hátha nem elég ennyi. Sajnos egyenlőre viszont ez az összes, mert volt egy alapanyag, amiből... nos, kevesebb volt mint emlékeztem... - mondta, és kimérten grimaszolt egyet.
Imádkoztam, hogy ne arra gondoljon, amire én gondolok, hogy gondol. Hogy rájött. Tudja.
A homlokomon veríték cseppek araszoltak lefelé és a kezem is remegni kezdett, meg viszketni ott, ahol rácseppent a főnixkönny.
- Igen lehet, hogy holnap is megiszom egy serleggel. Nagyon szépen köszönöm, Perselus. - bólogatott engedelmesen az SVK tanár.
- Nincs mit. - felelte a másik. Fekete szemében megcsillanó fény azonnal gyanakvást ébresztett bennem, és óvatosan egy gyors pillantást cseréltem Harryvel, aki szintén bizalmatlan ellenszenvvel reagált Piton "nagylelkűségére".
A bájital mester az ajtóig hátrált, majd  majd megfogta a kilincset, és megfontolt mozdulattal a helyére húzta, és cipők kopogása jelezte távozását.
Kíváncsian méregettem a serleget, ami még mindig otromba füstfelhőt böfögött. Remus szája mosolyra húzódott.
- Piton professzor volt olyan kedves, és főzött nekem egy bájitalt - mesélte. - Nem mozgok túl otthonosan a boszorkánykonyhában, ráadásul ez egy különösen bonyolult főzet.
A serlegért nyúlt, kezébe vette, majd orrához tolta és beleszagolt. Majdnem öklendezni kezdtem a gondolatra, hisz én már ilyen távolságból sem bírom elviselni a szagát, nem hogy közvetlen közelről beleszagoljak.
Óvatosan kinyitottam a szám, és inkább azon keresztül kezdtem levegőt venni.
- Kár, hogy a cukortól elveszti a hatását - tette hozzá, majd beleszürcsölt az italba, és megborzongott, vele együtt én is, ahogy elképzeltem, hogy nem lehet sok különbség a szaga és az íze között.
- Miért... - kezdte tétován Harry.
Remus a szemébe nézett, és pár percig csöndbe maradt, miközben eddig uralkodó lelkessége most alább hagyott.
Ez a hatásszünet számomra minden kérdést megválaszolt, és már nem gyanúval telve, hanem végtelen sajnálattal mértem végig a szakadt ruhákba öltöztetett barátomat.
- Az utóbbi időben kicsit rossz a közérzetem. Ez a bájital az egyetlen hatékony orvosság számomra. - mondta finoman a tanár, miközben épp csak egy hangyapislogási időre rám pillantott szeme sarkából, hisz tudta, hogy én tudom amit Harry nem tud. - Még szerencse, hogy kollégák vagyunk Perselussal. Nem sok varázsló tudja elkészíteni ezt a főzetet.
Remus újra belekortyolt a kotyvalékba, és arcára undor és kín ült ki. Legszívesebben kiütöttem volna a kezéből a serleget, de inkább nézem ahogy elfintorodik egy rossz ízű lé miatt, mintsem tudjam, hogy hold töltekor tehetetlenül vergődik a földön, ennél ezerszer nagyobb kínok közt.
- Piton professzor járatos a fekete mágiában - szólt Harry hirtelen ötlettel.
- Valóban? - kérdezte szórakozottan Remus, és újra a szájához emelte az edényt.
- Sokan úgy gondolják... - Harry habozva az ajkába harapott, majd folytatta. - ...sokan úgy gondolják, hogy Piton professzor bármit megtenne, csak hogy ő taníthassa a sötét varázslatok kivédését.
Halványan a markomba mosolyogtam. Nem okolhattam Harryt a kétségei miatt, én is ezt tenném, ha nem tudnám Remus titkát.
Az említett kiitta az ital maradékát, és torkát köszörülve elfintorodott.
Nem irigyeltem, de inkább ettől legyen kicsit rosszul, mint más miatt  a halálán...
- Szörnyű íze van - közölte, habár ezt mi már percekkel ezelőtt megállapítottuk rajta. - Nos, Harry, ideje folytatnom a munkát. A lakomán találkozunk - mondta, mire Harryvel mindketten felálltunk, és engedelmesen az ajtó felé indultunk, miközben a fiú lankadatlan ellenszenvvel méregette az asztalra tett serleget, ami még mindig füstölgött. - Flower, viszont te kérlek maradj még egy szóra... - szólt utánam a férfi.
Megálltam, majd összenéztem Harryvel.
- A klubhelységben találkozunk - mondtam neki, mire biccentett, és lenyomta a kilincset, majd kisurrant az ajtón.
Én pedig kérdő arccal fordultam Remus felé.
- A dementorokról szerettem volna beszélni veled. - mondta mélyen a szemembe nézve.
Elakadt a lélegzetem, és igyekezve a talárom alá rejteni remegő kezem, közönyösséget erőltettem az arcomra és bólintottam.
- Találtam egy bűbájt - kezdte. - Arról semmit sajnos, hogy mi ez a képesség ami nálad jelentkezik, de azt hiszem ez segíthet.
- Miféle bűbájról lenne szó? - kérdeztem vissza azonnal.
Már mindegy volt igazából mennyire nehéz, veszélyes, csak legyen valami, valami megoldás...
Remus gondterhelten megmasszírozta az orrnyergét.
- Nagyon nehéz varázslat. A neve patrónus bűbáj. - fogott bele a magyarázatba, majd mikor én unszolóan biccentettem, hogy folytassa, belelendült. - Az a lényege, hogy megidézel egy olyan erőt, ami elűzi a dementort, és a te elméd helyett a patrónust támadja meg. Viszont még a legjobbaknak is hónapokba vagy akár évekbe telhet, mire megidéznek egy rendes patrónust, és maga a varázslat is elég kimerítő és nagy koncentrációt igényel...
- Mikor tudnám megtanulni? - vágtam a szavába.
- Flower, ez nem ilyen egyszerű... - sóhajtott a férfi.
- A dementorok suttogását hallgatni pedig még kevésbé az - emeltem fel a tenyerem ellent mondást nem tűrően. - Mikor tudnám megtanulni? - ismételtem meg a kérdést, a nyomatékosság kedvéért mindegyik szót megnyomva.
Remus hosszú ujjaival hátrafésült hajába túrt.
- Előbb utána kéne járnom pár dolognak. - csípőre tette a kezét, és szigorú testtartást felvéve jelezte, hogy ebből viszont nem hajlandó engedni. - Egy ilyen varázslat komoly... előkészületeket igényel.
Egyet értően bólogattam.
- Így hogy nem járhatok le a faluba, így nem olyan sürgős - mondtam, és azonnal megbántam, mert ahogy Remus a szájába harapott, úgy láttam még mindig neheztel magára. - de azért a vonatos eset után jó lenne bebiztosítva érezve magam.
- Teljesen megértelek. - biccentett. - És amint elintéztem mindent, azonnal kereslek és megkezdjük a gyakorlást. Persze, még mindig dönthetsz úgy, hogy...
- Rendben - zártam le a kérdést. - Keress, hogyha készen állunk. - kötöttem a lelkére, ő pedig belátva, hogy hajthatatlan vagyok, felhagyott a további győzködéssel.
- Akkor a lakomán - búcsúzott el.
Én pedig reménnyel teli szívvel bólintva suhantam ki az irodából.

- Tessék - mondta Ron, miközben mindkét keze eltűnt a nadrágja oldalában. - Ennyi fért el a zsebünkben.
Azzal előrántotta markát, és egyik kezével Harry, a másik kezével az ölembe szórta a tartalmát, rikító színes papírokba csomagolt édességek zápora hullott a lábamra. Volt ott Sav-A-Juj cukor, Fúvógumi, Csattogó-csótánycukros csoki és minden más, amit csak a tavalyi Mézesfalás raktárban tett kalandunk során volt alkalmam szemügyre venni.
- Köszönjük! - villantottam a lehető leghálásabb vigyoromat a vörösre, miközben ujjaim közé csíptem egy csokicsótány csomagolását, majd fogammal letépve a papírt a számba tömtem a bizarr nyalánkságot.
Már alkonyodott, mikor Ron és Hermione visszatértek.
Harryvel unalmunkba jobb híján elővettük a varázslósakkját amit még Rontól kapott elsőben, és miután hatodjára vertem el, el kezdtem őt taktikai tanácsokkal ellátni, mert megszántam, főleg hogy dédelgett álma volt Ront legyőzni benne egyszer, és a fiú felett, akit még a logikai zseni, Bill se tudott felülmúlni, lehetetlen küldetésnek bizonyult nyereséget aratni.
De álmodni lehet, ezért elkezdtem pár okos cselre megtanítani Harryt, amikor lassan elkezdtek visszaszállingózni a Roxmortsban tartózkodók, és a játékot akkor hagytuk végleg félbe, amikor a kinyíló portréjon két barátunk mászott be.
Élménytől felvillanyozva és kipirult arccal huppantak le mellénk a kapanéra.
- Igen, köszönjük - szólt Harry is, miközben kezébe vett egy csomag borsbogyót. - Milyen volt Roxmortsban? Mit láttatok?
Én miközben hatalmas rágásokkal küzdöttem a ragadós csokoládéval, szintén érdeklődve dőltem előre.
A lelkes beszámoló tanúsága szerint mindent. A srácok elmentek vajsört inni a Három Seprűbe, jártak a varázslófelszereléseket kínáló Dervish és Durranban, Zonkó Csodabázárában, és még sok más helyen, amit hallgatva igyekeztem nem felforrni irigységemben, miközben hálát adtam hogy az állkapcsomat összeragasztja a csokoládé, mert biztos hogy neki álltam volna sopánkodni, helyette csak halkan csámcsogva hallgattam Ron áradozását a posta baglyokról.
- Na és a postahivatal! Vagy kétszáz bagoly ül a polcokon, és mindegyiken színkód jelzi, hogy milyen gyorsan szállítja a leveleket! - mondta izgatottan, és észre sem vette, hogy gyors hajlással kitérek lelkesen hadonászó keze elől.
- A Mézesfalásba most érkezett egy új fajta karamella. Ingyen lehetett megkóstolni. - ragadta át a szót Hermione, majd bolyhos kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott két aranybarna karamellrögöt. - Nektek is hoztunk egy-egy darabkát. - mohón kinyújtottam a tenyerem, amibe Hermione nevetve beleejtette a kis darab cukorkát.
Nagy nyeléssel letudtam a csokit, majd a számba tömtem a karamellát is.
Ron eközben ismét fellelkesülten mesélt tovább.
- A Három Seprűben láttunk valakit, aki szerintünk egy emberevő óriás volt. Ott mindenféle népek megfordulnak - mutatta a magasba emelve a kezét, demonstrálva a férfi saccolt magasságát, aztán elhúzta a száját, és a szofa háttámlájára hanyatlott. - Sajnos a vajsörből nem tudtunk hozni. Nagyon finom, és egy pillanat alatt átmelegszetek tőle...
- És ti mit csináltatok? - kérdezett közbe Hermione. - Tudtatok egy kicsit tanulni? - a kérdés hallatán horkantó nevetést adtam ki, hisz jellemző, hogy Hermione ezt várta el tőlünk az itt maradásunk alatt.
Könnyen beszél, ő egész nap a faluba lebzselhetett, tanulni pedig hobbi szinten szokott.
- Nem - válaszolt Harry, miközben pulóvere ujjával letörölt egy könnycseppet, amit az erős aromájú borsbogyó váltott ki belőle. Szóltam volna neki, hogy azt nem szabad szétrágni, de épp csokiban fulldokoltam. - Lupin főzött nekünk egy teát a dolgozószobájában. Azután bejött Piton...
Harry elmesélte a füstölgő serleg történetét, én pedig csak a társalgó asztalának vörös abroszát mustráltam zavaromban, hisz Harry nyilván gyanakvással telve mondta mind ezt, mert nem volt tisztában azzal amivel én vagy Ron.
-...és képes volt meginni - könyökölt a térdére Harry, miközben hüledezve ingatta a fejét. - Elment az esze?
- Hát ha egyszer muszáj neki... Auh! - mondta Ron hetykén vonogatva a vállát, majd értetlen arccal feljajdulva a lábához kapott, amire figyelmeztetően tapostam rá az asztal lapjának rejtekében.
Nekem is piszkálta a csőröm, hogy Harry szerint Remusnak elment az esze mert iszik a bájitalból, pedig ő nem tudja milyen fontos ez olyasvalaki számára, mint a vérfarkasok... de nem szólhattam ellene semmit, hisz akkor elárulnám hogy tudok valamit, és ha tudok valamit, Harryék addig nem nyugszanak még az orrukra nem kötöm hogy mit.
Négyünk közül nyilván még Ron volt vele tisztában, hisz ő is ismerte Remust, csak hát szokásához híven nem tudta tartani a lepénylesőjét ha szükség volt rá.
Ám a figyelmeztetéssel elkéstem, Harry gyanakodva összehúzta szemét, és úgy méregette barátját.
- Hogy érted, hogy muszáj? - hördült fel. - Annyi minden kedélyjavító dolgot lehet találni, nem hinném hogy Piton büdös kotyvalékjai lennének a legjobbak a közérzetnek. - nem hibáztathattam Harryt emiatt, hisz ő valóban nem érthette a háttértörténet nélkül, miért olyan létfontosságú Remus számára az a valóban büdös és valóban kotyvalék.
- Talán beteg - elégeltem meg a vádaskodó szimatolást. - Talán elkapott valamit, amire igenis kell a gyógyfőzet, csak nem akarta az orro...orunkra kötni, mert a magánélethez tartozik. - tártam szét a karom, majd gyorsan javítottam egyet, mert ha a vonatkozást csak Harryre teszem, azzal már is gyanút ébreszthetek benne, hogy van valami Remussal kapcsolatban amiről én tudok de ő nem.
Hermione eközben futólag lepillantott a combján pihentetett kezén lévő órájára.
- Gyertek induljunk. - állt fel ruháját leseperve. - Öt perc múlva kezdődik a díszvacsora.
Az ölemből az édességet a kardigánom zsebébe tömtem (Molly ötlete volt a bő belzsőzseb mikor varrta nekem, és hát mit ne mondjak, zseniális ötlet volt, főleg most tudtam igazán hasznát venni), majd követtem Harryéket át a klubhelységen, majd ki a portrén a folyosójóra.
Mikor megindultunk, bódultan szippantottunk a sütőtökös pite illatától édes levegőből, majd meglódultunk a nagyterem felé.
Időközben, ahogy lefelé lépkedtünk a fehér márványlépcsőn, Harry ismét rákezdett Piton gyanúsítgatására.
Idegességemben rámarkoltam a korlátra, körmöm halk sistergéssel csúszott végig a kövön.
- De hogyha tényleg... - Hermione összeránduló arccal halkított hangján, majd lopva körülnézett. - szóval, hogyha tényleg meg akarta volna mérgezni Lupint, akkor miért előttetek előtt csinálta volna? - kérdezte, miközben idegesen az ujja köré hurkolt egy göndör tincset.
- Jó kérdés - bólogatott Harry.
Nekem pedig végleg elfogyott a türelmem az összeesküvés elmélet gyártások hallatán. Már komplett merénylet szövődött Piton ellen, és nem mintha annyira nagyon oltalmazni akarnám azt a házsártos bolondot, de ezt már egyszerűen nevetséges hallgatni.
- Talán azért, mert nem akarta megmérgezni - csattantam fel kitárva  a kezemet, mire mindhárman megszeppenve fordultak felém. - Ne legyünk már ennyire fogékonyak, Piton nyilván az iskolában, Dumbledoreal egy tető alatt, diákok szeme láttára mérgezne meg egy másik tanárt. - pampogtam az ég felé emelt tekintettel, majd Harry furcsállóan összevont szemöldökét látva gyorsan Ron felé pislogtam.
Kellett egy arc, egy pillantás aki megért, aki átérzi milyen súlyos de érdekfeszítő a legjobb barátaid elől eltitkolni valamit.
A vörös megértően elhúzta a száját, majd zavartan a padlót kezdte tanulmányozni.
- De Flower, te is tudod, Piton mennyire vágyik Lupin posztjára - győzködött Harry, mialatt mindannyian sóhajtva megszaporáztuk lépteinket az előcsarnokon átvágva, ugyanis a fiú a heves érvelés izgalmában kapkodni kezdte lábait. - Most mondd, hogy te nem nézed ki belőle, hogy bármit megtenne hogy megkapja. - pillantott rám a válla felett, zöld szeme kihívóan villogott rám kerek szemüvege lencséje mögül.
- Ne feledd, hogy Pitont egyszer már csúnyán félre ismertük - emeltem fel a mutató ujjam, miközben kocogva beértem Harryt, és az övéhez igazítottam a saját lépéseim.
- Ez igaz.... - motyogta mögülünk Hermione, aki Ron mellett sétálva, mögöttünk lemaradva inkább nem ásta jobban bele magát a vitánkba.
- Aztán kiderült, hogy ő akart megvédeni téged mikor Mógus leátkozott a seprűdről, és ő is harcolt ellene a bölcsek köve védelmében. - emlékeztettem elégedetten söpörve hátra a hajam, biztosra gondolva, hogy megnyertem ezt a vitát eléggé ahhoz, hogy Harry végre leakadjon a témáról.
- Nem hittem volna - kuncogott Hermione, miközben felkaptattunk a nagyteremhez vezető lépcsőn. - hogy pont te leszel Flower az, aki egy tanárt vesz a védelmébe.
- Hidd el, nem szívesem hazudtolom meg magam, főleg hogy Pitonról van szó - vontam vállat egy hanyag félmosollyal. - De ha egyszer jó okom van rá...
És ez teljesen őszinte volt. Valóban nem jó szájízzel óvom meg a Mardekár ház fejét, ezt Harry is felfoghatná, hisz nagyon jól tudja és látja, hogy én is hányszor esem áldozatául Piton epés viselkedésének.
De ha egyszer ez kell ahhoz, hogy megóvjam Remus titkát... jogos felvetés, hogy akkor miért nem hagyom, hogy azt gondoljon amit akar, legalább messzebb kerül az igazságtól.
Nos, ismerem Harryt annyira, hogy tudjam, neki állna szaglászni hogy Pitonra bizonyítsa a dolgokat, és akkor szinte biztos hogy megtud olyasmit is Remusról, amit nem kéne.
Így lesz a legjobb.
Ennek tudatában magabiztosan léptem be a nagyterembe, aminek látványa azonnal feledtette velem az iménti kis nézeteltérést.
A hagyományoknak megfelelően idén is fényűzőre sikeredett az ünnepi díszítés, nem véletlen rajongtak olyan sokan a roxforti Halloweenekért.
Tökhéjlámpások százai világítottak szerte a teremben, a rájuk farigcsált idétlen arckifejezésükön át pedig átvilágított a gyertyák remegő fénye, a félelmetes vigyort ráfestve a falakra is. Az asztalok felett igazi, élő denevérek repkedtek, cincogva riogatva pár elsőst, akiknek még új volt ezen sajátos tartozéka a nagyterem díszítésének. A viharfelhős mennyezet alatt pedig lángoló, narancsszín szerpentinszalagok úsztak lustán, mint holmi tüzes vízisiklók. Ezeknek és a töklámpásokban rebegő gyertyafényeknek a keveréke sejtelmes, élénk narancs színben fürdették meg a termet, ami így egészen olyan lett falatnyi ablakaival, mintha mi is egy óriási töklámpás belsejébe léptünk volna be.
Aminek a teteje hiányzik, ugyanis a felhőktől koszos égbolt továbbra is ott magasodott felettünk.
Végig vonultunk az asztalok mellett, majd levágtuk magunkat az ikrek mellé, és a tanári asztal felé fordulva vártuk, hogy Dumbledore a jól ismert tapsolási trükkel az asztalra varázsolja az étkeket.
Az igazgató kedélyesen csevegett a mellette ülő McGalagonnyal, néha pedig egy futó pillantást vetett a teremre, nézve a be-be lépő diákokat áthatóan kék szemével.
Aztán Remusra siklott pillantásom, aki vidámnak és egészségesnek tűnt; élénk beszélgetésbe mélyedt a kis Flitwick professzorral, aki díszpárnákkal felpolcolt székén ült.
Szemem sarkából Harryre néztem, és a sejtésem beigazolódott: ő is az SVK tanárra meresztgette szemét, utána pedig komor arccal Pitont kezdte fürkészni, aki pedig holt nyugalommal nézelődött a teremben.
Az asztal alatt meglendítettem a lábam, majd sípcsonton böktem a bakancsom orrával Harryt.
- Nyugodj már meg. - sziszegtem oda neki, mikor rám nézett. - Ha meg is akarta volna mérgezni Pitont, nem előttünk csinálta volna.
Harry elmélázva megvakarta az állát.
- Akkor is gyanús... - morogta orra alatt. - Folyton Lupint bámulja...
- Beképzeled - legyintettem.
Végül (sose fogom tudni, honnan tudta megállapítani Dumbledore, hogy mindenki megérkezett a terembe), az igazgató utoljára végignézett rajtunk, majd figyelmet kérve felegyenesedett a székéből, és csitítóan felemelte mindkét kezét.
A teremben mintha egy gombot nyomtak volna meg, az izgatott zsibongás olyan hirtelen halt el, hogy a csönd szinte fájt.
- Boldog mindenszenteket mindenkinek! - az igazgató ezüst szakállának fel-le ugrálása és a termet betöltő mély hangja jelezte hogy ő beszél. Kijelentésére tapsvihar orkán keletkezett, minden diák, köztük én is lelkesen ütöttük össze tenyerünket, hisz Dumbledore idén is elég szépen kitett azért, hogy tényleg boldog Halloweenünk legyen. - Mielőtt azonban neki látunk az ínycsiklandó ünnepi fogásoknak, lenne egy gyors bejelenteni valóm. - mondta, miután illedelmesen megvárta, még izgatottan kitapsoljuk magunkat. - Piton professzor úr tudomásomra hozta - intett az említett felé, én pedig éreztem, hogy valami nagyon erős, rossz megérzés görcsre kényszeríti a hasam. - hogy a készletéből a főnixkönnyet valaki megcsapolta. Nos, igen nehéz manapság beszerezni, ráadásul sok fontos bájitalhoz kell. Így aki tud bármit az ügyben, kérem engem vagy a professzor urat keresse fel. Habár nem hinném, hogy diák keze van a dologban, elég nehéz vállalkozás lenne, én inkább Hóborc ostoba humorára gyanakszom. Mindesetre, szerettük volna tudatni ezt veletek, továbbá felhívni a figyelmeteket arra, hogy minden kis apróság amit tudtok, segíthet nekünk, így legyetek bátrak elmondani, mert ha kiderítjük, akkor már hiábavaló a titkolózók igyekezete. De ti minden bizonnyal nem tudnátok vagy lenne okotok ilyenben közre működni. Csak ennyit akartam. - mondta, majd nem törődve a diákok zavart pusmogásával nagyot tapsolt, mire minden asztal majdnem összecsuklott a hirtelen ránehezedő, semmiből megjelenő húsos tálcák, sütőtökpürés fazekak és szószos tálkák alatt.
És hiába a sok étvágy gerjesztő illat, nekem nem a nyál futott össze a számban, hanem éreztem hogy émelyegni kezdek, és ha nem markolok rá erősen a pad szegélyére magam mellett, akkor menten hátra bucskázom a kőre.
A hasam akkora bukfenceket vetett, hogy azt hittem visszaköszön a csokoládés-karamella, és éreztem hogy az ingem nyaka a verejték miatt fojtogatóan a nyakamhoz tapad.
Meredten bambultam magam elé, és teljesen összeomlottam belül. Hermione éles pillantása ráadásul már égette is az arcom.
- Hé - hallottam meg magam mellől egy finom hangot, majd a térdemnek koccant egy másik.
Olyan ijedten rezdültem össze, hogy majdnem fellöktem egy tökleves kancsót.
- Nyugi Flo... - George volt az, nyugtatóan maga elé emelve a kezét. - Nem sejtenek semmit...
- Semmit!? - a hangom vagy hat oktávval magasabbra ugrott, szinte visítva kérdeztem vissza, majd mikor George ajkai egymásnak préselődtek,
é

szbe kaptam, de az idegességem nem csillapodott. - Akkor mégis mi volt ez? - préseltem ki a szavakat a fogam közt, miközben remegő orrcimpákkal a fiú felé hajoltam, hogy ne lehessen más fúltanúja a beszélgetésünknek.
- Ha sejtenének bármit is, nem gondolod, hogy már elővettek volna? -  kérdezett vissza a fejét ingatva.
- Idő kérdése és kiderítik! - kerültem ki a nyugtatását. - Mi van ha meglátott téged elszaladni? Vagy minket Freddel? A nagy sietésbe oda se figyeltünk, rajtunk van-e rendesen a köpeny...
- Ha bármit is tudna vagy látott volna, akkor már felkerestek volna. - szállt be most már Fred is, majd lezártnak tekintve a témát, nyúlt a merő kanálért és nagy placcsanással egy adag sütőtök pürét kanalazott a tányérjára. - Ne aggódj Flo. Miért gyanakodna ránk? - villantott rám egy pimasz felmosolyt.
Hitetlenkedve néztem rá egy amolyan "ezt most komolyan kérdezed?" arckifejezéssel.

- Jó... - sóhajtotta a mennyezetre emelve égszínkék tekintetét a fiú. - De akkor is ránk, és nem rád gyanakodna. Neked még nincs annyi priuszod. - kacsintott. 
- És ez nekem épp elég baj, hogy ti kerültök miattam nyakig a pácba! - csaptam a combomra hisztérikusan.
- Nem, mert Piton nem tudja ránk bizonyítani... - kezdett bele George, finoman, de mikor látta hogy semmit sem ér el, és továbbra is úgy fújtatok mint egy megbokrosodott ló, és közben remegő kezeimet tördelem, összenézett Freddel, majd ismét felém fordította szeplős orcáját.
- Figyelj... - mondta. - látom, sehogy se tudunk megnyugtatni, viszont van itt valami, amitől talán jobb kedvre derülsz... - válla felett cinkos vigyorral Fredre nézett, aki viszonozva azt zörgő-csörgő motoszkálással a lába mellé nyúlt, majd egy zacskót emelt fel, amit Georgenak adott, aki pedig az én ölembe pottyantotta.
Kérdőn megfogtam a szatyor fülét, majd odébb tűrve kíváncsian a tartalmába lestem.
Különféle gránátok, műegerek, szikravetők, porok voltak benne, mindegyik a roxmortsi csodabazár cikornyás Z betűjével felcímkézve.
A gyomromban lévő görcs oldott egy kicsit, épp annyira, hogy egy halvány mosolyra fussa, amit félénken a fiúk felé küldtem.
- Köszönöm... - suttogtam.
- Szóra sem érdemes, megígértük - intett le George, majd elém tolt egy húsgolyókkal teli tálat. - Viszont lenne egy dolog, amit cserébe kérünk... - emelte fel a mutató ujját.
-... hogy legalább ma ne őrlödj semmin, hanem érezd jól magad. Pitonék nem sejtenek semmit, annál mi jobbak vagyunk. A vacsora pedig nem fogja magát megenni.- fejezte be Fred, majd megragadta az edény szélét, és megdöntve a tányéromra gurított pár fasírtot.
Elérzékenyült pillantással ajándékoztam meg őket, és abba megpróbáltam belesűríteni mindent: a hálámat, az irántuk érzett szeretetemet, a sajnálatomat amiért belerángattam ebbe őket...
- Igyekszem - egyeztem bele, majd óvatosan vágtam egy szeletet a húsból, és a számhoz emeltem.
És tudod mit, Piton?
Finom volt és jól esett, legalább annyira mint amikor a főnix könny begyógyította a tenyeremen lévő vágást.

A lakoma fenséges volt, és a hangulat annyira eluralkodott rajtam és mindenkin, hogy még Ron és Hermione is kétszer szedtek mindenből, noha ők degeszre tömték magukat Roxmortsban édességgel, Harry sem pislantott már annyiszor Remusék felé, Freddel és Georgeal ismét gátlástalanul hülyültünk, egymás orrára kentük a szószt és nevettünk, napok óta először együtt, felszabadultan. Szinte teljesen megfeledkeztem akkor minden gondomról, és ismét csak egy roxfortos diák voltam, akinek nincs nagyobb gondja annál, hogy az idióta bátyjai lelocsolták töklével.
És aztán jött a díszvacsora záróaktusa, a kísértetek fergetes fellépése.
Épp a tökös pitémet habzsoltam vacogva, ugyanis a vékony ingemet hamar átáztatta a ragacsos ital, amikor a szellemek kibukkantak a falakból meg az asztalokból, ezüstös fény fátyolt vetve az először megszeppenten bambuló, majd lelkes tapsviharba kezdő diákokra. Fura alakzatokba rendeződtek, sebesen repkedtek, pár elsősre a hideglelést hozták azzal, hogy átsüvítettek rajtuk, majd a csúcspont következett, mikor is a Griffendél-torony kísértete, Félig Fej Nélküli Nick pantomim formájában előadta saját részleges lefejézésének történetét, amit még néhány mardekáros is tapssal jutalmazott.
A vidám este végére szinte minden búmat elfelejtve álltam fel az asztaltól, karomon ott lóbálva a csodabazáros csomagomat, majd telihastól elálmosodva de továbbra is lankadatlan jókedvvel elindultunk kifelé a nagyteremből, egymásba karolva, nevetve.
Még az sem tudta a kedvünket szegni, mikor az ajtóhoz érve meghallottunk egy undok kiáltást a kifelé vonuló diákok tömegén át:
- A dementorok üdvözletüket küldik, Harry! - vágta oda rossz indulatú vihogás közepette Malfoy.
- Neked is a hipogriffek, Draco! - kiáltottam vissza, mire mind az öt barátom harsány nevetésben tört ki, George még oda is bökte, "szép volt, én húgom!".
Örömmel nyugtáztuk, hogy a pofátlan kis mardekáros erre nem tudott mit mondani, mert a tömeg tovább sodorta, így mikor a szokásos úton megindultunk a tornyunk felé, az utolsó amit láttunk belőle, hogy majd megpukkadva, paprika piros arccal eszi a méreg.
Így hát még egy fokkal boldogabban vonultunk végig a folyosókon, és kacagva támogattuk fel egymást a lépcsőkön, ugyanis mindenki annyira degeszre tömte magát, hogy olyan volt, mintha ólom lábakon próbálkoznánk megmászni a márvány fokokat.
Aztán felértünk az utolsó lépcsősor tetejére is, és már puha ágyak reményében kanyarodtunk rá a portrénk folyosójára, és ez volt az estének az a pontja, ahol minden rosszra fordult. Ahol a katasztrófa ismét kíméletlenül robbant be a száztornyú kastély falai közé.
Ahol szétesett minden.
Kezdjük az elején.
A Griffendél-torony szakaszán ugyanis tanácstalanul ácsorgó diákok tömege fogadott minket, akik értetlenül pusmogva tolongtak a portré előtt.
- Miért nem mennek be? - kérdezte csodálkozva Ron.
- Fogalmam sincs... - motyogtam, végig mérve a háztársainkat, akik egy helyben toporogva zsibongtak.
Harry lábujjhegyre pipiskedett, és nyakát nyújtogatva igyekezett a fejtengeren átnézve meglelni a fennakadás okát.
Én, aki viszonylag átlagnál magassabb mérettel rendelkezett, szintén nyújtózkodva vizsgáltam a tanácstalan tömeget, de csak annyit láttam, hogy mindenki értetlen képet vág, és a portré csukva van.
- Utat kérek - csendült mögöttünk egy fontoskodó hang, és hátra fordulva Percyt láttuk meg felfelé futva a lépcsőn, miközben göndör, vörös haját hátra simítva befurakodott a diákok közé. - Mi ez a csődület? Az nem lehet, hogy elfelejtettétek az új jelszót... Szabad lesz? - tolt félre egy izgatottan sutyorgó elsős csapatot. - Iskolaelső vagyok. - hangoztatta, majd vállával odébb taszigálva két hatodikost, megérkezett a festmény elé.
Kíváncsian lestem, ő mire jut a dámát illetően.
Aztán a diákok hirtelen elnémultak, és a felcsigázott sutyorgás és motyogás után most valósággal kihalt szellem folyosónak hatott a ledöbbent csöndben a toronyszakaszunk. Végül Percy hangját hallottuk, de addigra már mindannyian majd' belehaltunk a kíváncsiságba, mert nem láttuk a prefektus arckifejezését, csak azt, hogy merev vállakkal bambul a portréra.
- Valaki szóljon Dumbledore professzornak. - nyögte megszeppenten. Itt már kezdtem aggódni, ugyanis ha Percy veszít a határozottságából, ott már komoly gondok vannak. - Gyorsan. - fűzte hozzá kimérten, ám nem kellett sokat várnia.
- Mi történt? - kérdezte Ginny, aki akkor ért fel a lépcsőn.
A lehetséges válasz nem sokára meg is érkezett, Dumbledore viharzott felénk bő talárjában, sebesen lobogó szakállal.
Tisztelettel utat nyitva léptünk odébb, és mindenki félénk csönddel nézte az igazgatót, ahogy a diák ösvényen átvágva a dámához siet.
Harry, Ron, Hermione, az ikrek és én nem voltunk restek bezárni azonnal az utat miután az igazgató elviharzott mellettünk, azonnal éhes érdeklődéssel közelebb furakodtunk.
Annyira kíváncsi voltam, hogy még az sem érdekelt, hogy a falnak préselt oldallal kell végig nyomakodnom a többieken.
- Te jó ég! - sikkantott fel Hermione, és karjaival elkapta Harryét, én pedig látva az okát, elkerekedett szemekkel roskadtam neki a falnak, és hagytam hogy a nyirkos kő eláztassa a kardigánom ujját.
A Kövér Dáma eltűnt a festményről, és  magából a békés lugasból, ahová megfestették, nagy, hosszúkás csíkok hiányoztak, helyette a barna hátszövet lógott ki. A hiányzó vászondarabok pedig színes cafatokban hevertek körös-körül a földön. Valaki brutálisan szétszaggatta a képet.
Dumbledore gyors pillantással felmérte a helyzetet, szeme gondterhelten csillant félhold szemüvege mögül, majd nyomában érkező kollégáihoz fordult; McGalagony, Piton és Remus furakodott át felé a nebulók tengerén.
- Meg kell keresnünk a Kövér Dámát - jelentette ki. - McGalagony professzor! - fordult a helyettese felé, aki szigorú arccal, merev nyakkal biccentett. - Kérem, szóljon Frics úrnak, hogy lásson hozzá a kastély átkutatásához. A Kövér Dáma bármelyik festményen ott lehet.
- Nem fog örülni, ha megtalálják! - vihogta egy huncut hang.
Felkaptam a tekintetem a hang irányába, és Hóborcot láttam meg, ahogy ott lebegett felettünk, idétlen bohóc sipkában, és csak úgy sugárzott a boldogságtól - mint mindig, ha mások bajában gyönyörködhetett.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte higgadtan Dumbledore, miközben a kísértet ezüstös fénye megcsillant szemüvegén.
Hóborc vigyora kissé elhalványult. Dumbledoreal nem mert gúnyolódni, de a behízelgő hangja épp úgy tudta borzolni az ember idegeit, mint a vihogása.
- Szégyelli magát, igazgatóságos uram. Elszaladt szégyenében. Láttam a negyedik emeleti tájképen; ott bújkált a fák között, és szívszaggattóan sírt - mesélte vidáman a kopogószellem, és a látszat kedvéért hozzá tette: - Szegénykém...
- Megmondta ki tette ezt? - kérdezte halkan az igazgató.
- Meg bizony, főprofesszor úr - susogta Hóborc, olyan hangon, mintha egy bombát dajkálna a karjában. - A Dáma nem akarta beengedni, attól dühödött így fel. - Hóborc kétrét hajolt, és a lába közül vigyorgott Dumbledorra. Hevesen remegő gyomorral vártam a választ. - Hirtelen haragú fickó ez a Sirius Black...