- FLOWER! - szűrődött át egy nagyon mérges és bosszúra (avagy mogyorókrémre) éhes kiabálás az ajtóm deszkáin át.
Az éles felszólítás váratlanul ért húsz percnyi csöndes ücsörgés után a szobámba, miközben szorgosan körmöltem a leveleket, törtem a fejem a jó kívánságokon és vagdostam a csomagoló papírt az Egyiptomból hozott szuveníreknek, hogy még mindenki iskola kezdés előtt megkaphassa. Nem tudom miért volt fétisem a határidő betartása, hisz személyesen sokkal praktikusabb lett volna odaadni, hisz az... udvariasabb vagy nem is tudom... sokkal kedvesebb.
Jó erre nincs jó szó, az illedelmi etikett ezt részesíti előnyben, de egyszerűen képtelen voltam tűrtőztetni magam. Muszáj volt mindenkinek kiáradozni magam arról, hogy nekem milyen extravagáns, hiperszuper szünidőm volt, ezt egyszerűen a varázslatos Egyiptom megérdemli hogy minden lehetséges barátomnak minél előbb megdicsérjem. Na... meg persze ha valakinek nem tetszik a kis ajándéka amit a fáraók otthonából hozok neki, van időm arra visszajelzést kapni, és felkészülni milyen bocsánat kérést ötleteljek ki amiért nem sikerült beletrafálni az ízlésébe.
Szóval igen, én az otthon megmaradt nyalánkságok felzabálásán kívűl igenis hasznossá teszem magam.
Ahelyett hogy ebben a tikkasztó, verőfényes napsütésben lemenjek a nemrég Fredék által felfedezett helyes kis erdei tóba csobbanni egyet, vagy süvíteni a seprűmön a smaragdfüvű rét felett, én itt ülök, verítéktől ragyogó homlokkal, átizzadt ruhákban, felemás zokniban, és a pukkasztó hőségben folyamatosan körmölök egy nyúzott pennával, miközben körülöttem szétszaggatott papírfecnik, megszáradt Magifix szalagok és egy kissé rozsdás olló hever, avagy a totális de megszokott, Flower-féle káosz.
Ja... és egy apróság...
Fred Weasley áll a szoba ajtóm túl oldalán és lendületesen püföli öklével a deszkáit, miközben felháborodva kiabálja a nevem.
Hm. Csak egy szokásos augusztus tizennyolcadika az Odúban.
Az ajkam nem tudja eldönteni felszisszenjen, vagy huncut mosolyra ránduljon, miközben szemeim a kiabálásra megrándult kezem által húzott csúnya tinta csíkot vizslatták felbosszantott tikkeléssel.
Habár kettőnk közül talán Fred jogosabban van feldúlva...
Mégiscsak megijesztett, de szegénynek minden oka megvan rá hogy így zargasson...
A nyakamon minden izom kidagadt, az állkapcsom begörcsölt, az ajkaim pedig olyan erősen egymásnak préselődtek mint két hal a konzervben ahogy kárörvendő kuncogásomat visszatartva könnyem majd kicsordult az erőlködéstől, kezemet leejtve finoman kiengedtem ujjaim közül a fehéres de kosztól besárgult lúdtoll pennát.
Kockás zokniba bújt bal lábamat kicsit odébb lengettem, majd mikor kitapintottam lábujjaimmal az üveget, lassan tolni kezdtem, rúgni nem akartam mert a kiürült befőttes henger bizony hamar elárult volna. Nem mintha mondjuk Fred nem tudta volna hogy én állok a dolog mögött... de azért mentem a menthetőt. Hogy a bizonyíték mellettem álljon. Mondjuk Molly mindig nekem hisz, és habár nem kevés lelkiismeret adaggal adományozott ezzel meg (mondjuk nem volt pofám annyiszor visszaélni vele), de ha néha engedtem a lelkemben randalírozó kisördögnek, néha a fenébe is, jól jött.
Felvettem a legártatlanabb arckifejezésem, hatalmasra tártam szemem, és ajkamat egy pimaszul értetlen félmosolyra húztam.
Letámaszkodtam az asztalra, és szép lassan feltoltam magam, mint egy diplomatikus politikus a beszéde előtt, persze a tekintélyes tartásom pánikszerű ötletelésre bírta agyam fogaskerekeit, hogy magyarázzam ki magam abból a helyzetből hogy utoljára nálam látták Molly házikészítésű mogyorókrémjét?
Tekintve hogy tizenkét (vagyis két napja tizenhárom, húh valaki a Kamrában ezt szóba hozza, el sem hiszem hogy megélem a tizeshármast) a második legtorkosabb vagyok a családban az ikrek után, ez elégnek is bizonyul mint bizonyíték ellenem.
Csak is az utóbbi évek kihágásai miatti tökélyre csiszolt kimagyarázási kézségemben bízhatok, remélhetőleg az elég is lesz.
Szépen megkerültem a széket, majd egy szusszanással ugrottam egyet, mielőtt a szobám közepére hányt ruha kupacon átbucskáztam volna.
Nyikorogtak a deszkák a lábam alatt, miközben mentő indokon rágódva az ajtó felé osontam, ami belerendült egy újabb rajta csattanó öklön.
Még mindig tehetetlenül rágcsáltam a szám kiszáradt szélét, semmi épkézláb érv nem ugrott be, miközben vesztembe oldalogva az ujjaimat a kilincs hűvös fémjére fontam.
Lenyomtam, a zár kattant.
Ahogy sejtettem, ahogy az ajtó lassan kicsusszant a keretéből, ott állt teljes valójában Fred.
A magas fiúra, hiába voltam én is átlagon felüli, nyakamat szegve kellett felnézni, habár nem nagyon törtem magam, mert miután a haragtól káprázó íriszekbe bambultam, menten ingert éreztem hogy lesüssem a tekintetem.
Aztán miután átgondoltam hogy egy hiteles hazugsághoz meggyőző testbeszéd is kéne, mély levegőt vettem, és egyenest, ártatlan, őzikeszerűen elkerekített szemekkel felvettem egyenest a szeplős fiú engem vizslató pillantásával a harcot, akinek lenőtt haja copfba volt fogva a meleg miatt, de egy elszabadult vörös tincs így is bekunkorodott a szája elé, és a bikához hasonló, feldúlt zihálása miatt az a fürt mókásan táncolt ide-oda a levegőben.
Karjai szaporán hullámzó mellkasa elé voltak szorítva, miközben bal lábával türelmetlenük kopogott. A kézfeje szélén éktelenkedő piros foltok sem kerülték el figyelmem. Elég erősen püfölte az ajtómat.
Miközben ráncba szaladt homlokán számoltam zavaromban a szeplőket, ártatlan mosolyomat ha lehet szélesebbre de azért őszinte hatásúra húztam, hogy azért távol maradjak az árulkodó, feszengő vigyortól, majd a sarkamon hintázva kedvesen félre billentettem a fejem, és mézes-mázas hangon megszólítottam.
- Szervusz - integettem bágyadt kis legyintgetéssel. - Mi járatban? - tettetettem a teljes sült bolondot, hátha a tudatlan szerep kiment a csín csávájából.
Fred felemelte arcához a kezét, majd fejéhez érintve az ujjbegyeit masszírozni kezdte a halántékát. Kicsit elhúztam a szám, ahogy láttam hogy orbitálisan átlát a hazudgálós kis jópofizásomon, mintha csak üvegen át szemlélné a gondolatot amit el akarok rejteni előle.
- Ezt te tudod a legjobban te torkos kis majom... - ingatta sóhajtva a kobakját, csálé copfjából pedig kezdett vészesen kicsúszni a hajgumi. Sajnáltam, kínszenvedés lehetett olyan hajjal, ami pont nem elég hosszú ahhoz hogy rendesen össze lehessen fogni, de ahhoz igen hogy bepáljon a nyakunk tőle, mert rátapad a melegben. Mondjuk a fiú még latolgatja, hogy félévkor levágatja, de én hősiesen tartom magam lebeszélési hadműveleteimhez, mert szerintem sokkal... felnőttesebb ezzel a művészi kis lobonccal, amit ráadásul poénból felborzolni is lehet, megbosszulva ezzel azt az időszakot, amikor kiskoromban ők csinálták mindig ezt, mint a kisfiús kis nyírással amivel Molly szokta megajándékozni. Na mindegy.
Elfókuszálva a rakoncátlan vörös fürtökről, művészi ügyeséggel döbbenten karikára tátottam ajkam, és méltatlan fejrázással néztem a fiúra.
- Fogalmam sincs miről beszélsz... - vontam meg flegma hanyagsággal a vállam.
A fiúból hatalmas, megelégelő sóhaj szakadt fel. A türelme fogytán volt, a hazugságom pedig bevehetetlen.
- Te tudod a legjobban Flo... - sziszegte.  - És remélem hogy nem faltad fel az egészet, mert...
- Hányszor mondjam hogy már vissza vittem! A spájzban van, a szokásos helyén, visszarakva az aszalt szilvás kosár mellé, jobbról a harmadik polcon! Vonszold a gyanúsítgató sejhajod oda, és vedd ki! - vágtam a szavába, végleg belátva hogy taktikát kell váltani, mert egyértelmű szemtanúnak próbálom beadni a lehetetlent. Hisz ő vakkantott utánam rosszallóan mikor az egész üveg mogyorókrémet a karjaimba véve felcsörtettem az emeletre. Összeszoruló gyomorral gondoltam az íróasztalom alá bedugott, nagyon is üres és üresre is nyalt befőttes hengert, de azért továbbra is elhivatottan meredtem vissza Fredre.
Neki ravaszság csillant szemeiben, majd fejét oldalra szegve olyan sokatmondó mosollyal ragyogtatott meg, hogy menten nyitott könyvnek éreztem magam az átható és mindent tudó tekintettől. Lelkiismeretfurdalásom úgy tört magának utat bennem, mint egy forró gejzír.
Karba font karral megemelte állát, és huncut kuncogás tört fel mellkasából, ahogy a vállam felett a szobámba pislogott.
Nagyot nyeltem, és mindjárt hatszáz helyett csak öt kitüntetés fért volna el mellkasom előtt, annyira szégyellve húztam össze magam, mint az eleség kamrába beszabadult s rajtakapott kutya.
- Téged ismerve - búgta olyan cseles hízelgéssel, amitől menten én is nevetségesen összetörpülőbe kezdtem látni a saját mentegetőzésem. - inkább a szobádban néznék körül először. - kacsintott.
Letaglózva konstatáltam hogy vesztettem.
Tudtam hogy a vég itt van, mostmár ha bemegy a szobába, másodpercek kérdése és kárörvendve feláll, kezében a kiürült üveggel, majd azt megkapom a magamét. De akkor is emelt fővel kihasználom az időt ami megmaradt, menteni itt nagyon nem lehet mit, ha bemegyek és gyors elintéznivalóra hivatkozva kicsempészem a néhai mogyoróvaj sírját, vagy nem engedem be, több mint saját magam alatt vágnám ki a fa utolsó csonkját is.
Elárulnám magam csúnyán.
Úgyhogy szerzek magamnak menekülési időt, azzal hogy szívélyesen beengedem.
Olyan fukar magabiztossággal rántottam a vállamon, hogy majd kificamodott a flegma megmozdulásban.
- Ha razziát akarsz tartani, csak hajrá - incselkedtem pimaszul, a vállamon egy szöszt piszkálva teljes nyugalmat erőltetve magamra, a világ letermészetesebb viselkedésével. - Nincs mit rejtegetnem. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
Fred egy kicsit meghökkent magabiztosságomon, de rögtön utána felém nyújtotta a kezét, majd ujjaival úgy oldalba csiklandozott, hogy menten utat adtam neki, vihogva csapódtam oldalra az ajtó keretnek. A sarkam pedig őrülten fájt, mert a kitérés miatti ugrásba csodálatosan bevertem a küszöbbe, a szálkás fa simán felszántotta a puha bőrt, még a gyapjas zoknin (igen, én nyáron is azt hordok) át is.
Egy pillanatig ártatlan mosollyal a képemen farkasszemet néztem a fiúval, aki utána egy kviddicsezőt idéző, balerinát megszégyenítő pördüléssel sarkon fordult, és körbe hordozta a tekintetét a szobámban.
Ennyi se kellett nekem, egy lépéssel, nagy lépéssel előre nyújtottam a lábam, majd a recsegő deszkalap ellenére viszonylag halkan elosontam az ajtóból.
Lábujjhegyen araszolva végig surrantam a folyosón, remélve hogy a hirtelen mozdulat és Fred háttal nekem eltöltött ideje elég lesz arra, hogy észrevétlenül biztos távolba meneküljek.
Elhaladtam a hálószobák mellett, majd a fürdő mellett is, ami félig nyitva volt, és egy sámlin Ginny ült, derékig érő vörös haját egy mályvaszínű kefével ápolva, a roxforti indulót dúdolva.
Szívem olvadt meg, ahogy láttam a lányt végre teljesen nyugodtnak, és nem azon szorongani, ami alig két hónapja érte őt egy koszos csarnok kellős közepén vízbe és vérbe fagyva...
Ezen elmerengve reszkető gyomorral az ajkamba vájtam a fogam, és fejemet ingatva igyekeztem elterelni az akkor megélt borzalmakról a gondolataim.
Mindeközben gyors huppanásokkal siettem lefelé a lépcsőn, saját érdekembem alulról a negyedik fokot rutinosan átszökkenve, ami úgy nyikorgott mint párzási időszakban a kóbor kandúr macska, majd gondolataimba merülve mentem tovább.
Finom toppanással átléptem a társalgóba vezető boltíves kis nyílást.
A napfény arany glóriájában fürdő szőnyegen szórakozottan csak a zöld mintán lépegetve szórakoztattam magam, nézve az ezüstös zoknimon csillogó fény szikrácskákat. Odébb pöccintetem egy fekete holló tollat nagylábujjammal. Elvoltam a jelentéktelen kis hülyeségeimmel, mit ne mondjak.
Valósággal sikoltottam ijedtemben, mikor a nappaliba beérve egy hang szólított meg, ami kegyetlenül tépett ki az elmepalotámban való kalandozásból.
- Héj Flower! - értek el fülemhez a szavak, amik túl hirtelen szabdaltak utat maguknak a tudatomhoz, így nagy adag port örvénybe hívva megpörögtem tengelyem körül a sarkamra billenve, és ijedt hadonászással a hang felé kaptam az arcom, loboncom ostorként csapdosta a kipirult bőröm. A tavasz óta nagyot nőtt, langaléta, minden Weasley közül a legszeplősebb taggal, a lángvörös hajú Ronnal találtam szembe magam, aki értetlen fintorral méregetett, hogy ugyan mitől ijedezek én össze-vissza. Pár percig gyanakodó szájhúzással méregetett, aztán mikor úgy ítélte eleget bámult értetlenül, közölni kezdte, miért szólított meg, beletörődve abba, hogy a nyugtalan lépcső és közte való fejkapkodásomnál nagyobb figyelmet nem fog kiérdemelni. - Van pár perced? - tudakolta, a jácint cserepekkel gazdagon megpakolt dohányzóasztal mellett állva, tornacsukájával annak a lábát rugdosva, kezével egy vezetékes (a kagyló alakú izé miatt én csak tésztának hívva) telefont tárcsáját matatva meredt rám.
Én élesen a felfelé vezető fokok felé toltam a fülem, erősen koncentrálva meghallok-e egy dühös dübörgést lefelé baktatni, a kikötődött bakancsfűzők ciccegésével kísérve, finoman rázva a fejem sietős hadarással fogadott öcsémre pislogtam.
- Tekintve hogy körülbelül öt perc maradt hátra az életemből, mielőtt Fred megtalálja az elpusztított mogyoróvajat a szobámban, most nem igazán érek rá... - vakartam meg a tarkóm gondterhelt heherészéssel.
Ron értetlenkedő hunyorgással oldalra billentette a fejét, és úgy méregetett, miközben én mint egy ijedt nyúl vizsgáltam szakadatlan az emeletre nyíló lépcsőfordulót.
Aztán semmit sem értő grimasszal megkocogtatta a telefon mattfeketére festett hátulját, elnyitotta csokimaszatos ajkait, és kimondta a döntő indokot.
- De most hívnánk fel Harryt, mert azt írta múltkor hogy ma ráér mert Durseyék golfozni mentek... habár nem tudom, mert ma egész Nagy-Britannia nyugatibb részén esőket mondanak, azért megpróbálhatjuk... - magyarázott össze-vissza, de én már megvéve szeltem is át a szobát.
Harryvel eddig egy levelet váltottunk még a nyár egy korábbi szakaszában, az is egy köszönő levél volt az ő részéről, amiért küldtem neki mindenizű drazséból azt a kiadást amibe csak jóízűt találni, úgyhogy nagyon is érdekelt hogy ityeg neki a fityeg, mi újság vele mostanság, meg hát azóta hogy együtt majdnem fűbe haraptunk alig két hónapja egy gyilkos szörnyeteg miatt, és újra karöltve szenvedtünk végig egy élet halál küzdelmet Voldemortal, a világ legveszélyesebb feketemágusával, és azért az ilyen "apróságok" összerázzák azért az embereket.
Úgyhogy nagyon felcsigázott már legjobb barátom hogyléte, meghogy kicsit átdiskuráljuk ki hogy viseli, dolgozza fel a történteket. Ron igazán megvett az ajánlatával, fejemet akaró Fred ide vagy oda.
Plusz... ha Fred látja majd hogy komoly hívást folytatok Harryvel, biztos kapok egy kis időt hogy életben maradhassak, és csak egy jóleső beszélgetés után a legjobb barátommal kelljen vezekelnem.
Lelkesen odaléptem Ron mellé.
- Te tudod hogy működik? - kérdeztem a zsinórt csípve az ujjaim közé, szórakozottan játszadozva a tekercs alakú műanyaggal.
- Aha... - nyögte bizonytalanul Ron, mire fejemet ingatva felvontam a szemöldököm, jelezve hogy biztatóbb válaszra vártam volna azért. - Apa megmutatta párszor... - mondta megint eléggé gyenge hangon, de azért hősiesen felöltötte azt az arckifejezést mintha értene hozzá.
Felemelte a tészta alakú kagylót a telefon tetejéről, majd a számokkal teli bonyolult tárcsának au egyik lyukába dugta az ujját. Elkezdte forgatni, mire a szerkezet kattogva megindult, majd visszazöttyent eredeti helyére.
- Mhmmm.... - mormogtam az orrom alatt kelletlenül.
- Valahogy így... - bizonygatta hol biztonytalan győzködéssel a fiú, miközben szeplői mögött vörösebbre pirult a bőr, mint a főtt homárra hasonlító lobonca.
- Ha te mondod... - hőköltem hátrébb szám sarkát rágcsálva. - Legalább meg van Harry száma? - vetettem oda karjaimat leengedve, úgy méregetve a telefont, mint ami menten felrobbanhat.
Ron szemei elkerekedtek, és hirtelen nagyon összeszorította a száját.
Aztán kinyitotta, de közben elnyűtt inge alját babrálta, és szemét egy pillanatra sem vette le a rojtokról amiket ujjaival tépkedett a viseltes anyagra.
- Hát.... - az elnyújtott vinnyogás mindent elmondott, ezért fejemet látványosan megcsóválva hátra tettem a kezem, és ujjaimat a gatyám farzsebébe dugva már ki is tapintottam a cetlit, amit mindig magamnál tartok. Pontosan ezért. - Lehet hogy a farmeremben maradt mikor anya kimosta... - malmozott ujjával zavart köhécselés közepette, annyira görcsösen, hogy csodáltam hogy nem lett izomláz a kézfejében.
A lehetet az agyam azonnal biztossá konvertálta.
- Gondoltam - néztem fel a plafonra tettetett gúnnyal, csipkelődve előrántva a kezem, és Ron felé nyújtva a fecnit. - Ne aggódj, elraktam. - szegtem rá a fejem, szememmel kacér élcel kacsintva.
Ron valami hálálkodásnak gondolt motyogást eregetett csupaszeplő orra alatt, majd kitárt ujjaival felém nyújtotta markát, amibe kuncogva beleejtettem a számmal telefirkált papírkát.
Aztán elfordult, hálásan véve a paradicsomszínű arca elé vetődő hajtincseket, és ujját egy gyors mozdulattal újra a tárcsa egyik lyukába dugta, majd erőteljesen megforgatta. Én odaléptem hozzá, majd válla felett elhajolva figyeltem a műveletet.
Nem tudtam követni, ezért csak reményt tudtam az iránt táplálni hogy csináljuk, és nem egy random muglit hívunk fel azzal, hogy "szia Harry! Kész már a mágiatörténet leckéd?" és hasonló finomságok amivel szegény varázstalan lelkeket befizetjük egy szívrohamra, vagy gutára. Mondjuk a legtöbbjük nem venné komolyan, de a mágiaügyi minisztériummal azért vigyázni kell, ha túl sokat zúdítasz egy muglira a titkokból mint azt a körülmények megszabják, sok érintettnek, köztük neked is, komoly komplikációk adódhatnak... mindegy kedvesem, ha mugli vagy, annyit mondok felejtés átok.
A gyomrom görcsbe rándult, félve hogy Ron tényleg tudja-e mit csinál.
Mire azonban aggodalmaskodó kifogáskodásba kezdhettem volna, Ron rámarkolt a tészta-fonra, és sietős mozdulattal a füléhez rántotta, így a görbe dolog olyan volt, mintha a fiú arca fele egy fekete keretbe lett volna foglalva.
A vállam megfeszült, én pedig komolyan reszketni kezdtem, hogy lehet e ebből komoly bajunk, hogy tudatlanul csörgetünk rá, lehet teljesen random emberekre. Vagy hogy elrontottuk-e most a készüléket. Vagy egyáltalán mi a megáldott griffkarom történik.
Elkerekedett szemekkel mustráltam a két kézzel mókás izgalommal hevesen a tészta-fonba kapaszkodó Ron elfehéredő markát. Várva a következőt.
Aztán hegyező fülem valami nagyon szokatlant észlelt.
Ron kezei felől halkan bár, de felcsendült egy mély, reszelős hang, ami udvariatlan morgásként szólalt fel.
- Tessék, Vernon Dursley beszél.
A szemeim felcsillantak, és olyan izgalom lett úrra rajtam, hogy azt hittem menten akkorát ugrok egy álltó helyembe hogy kilyuggattom fejemmel az Odú csúcsos tetejét.
Hát működik! Tényleg lehet hallani a másik ember hangját a telefonban! És még egyes varázslók lenézik a muglikat! El sem hiszem!
Hát de ez is mágia könyörgöm Merlin ráncos számtáskáira!
Örömteli ujjongással Ron mellé ugrottam és kismacska módjára gyerekes hajlongással kapdostam a kagyló után, amit sajnos Ron égimeszelő alkata miatt aligha értem el, de azért minden tőlem telhetőt megtettem.
- Működik! - visítottam egy ugrás közepette, mellkasom a pattanás közbe úgy Ron hasának ütközött hogy mindketten hátra tántorodtunk, de én energikusan hadonásztam tovább. - Tényleg hallani!- tapsikoltam. - Halló! Ott van Harry? - formáltam kezemből tölcsért, odaillesztve a számhoz és úgy kiáltozva a másik vonalba. - Had beszéljek vele Rooon! - hisztiztem a fiú cipőjének orrára taposva.
Fogadott testvérem azonban szorosan rámarkolt a tészta-fonra, majd akkora levegőt vett hogy hordónyira dagadt a mellkasa, majd úgy kieresztette hangját mint egy oroszlán.
- HALLÓ? - üvöltötte bele a kagylóba olyan kitörő hangorkánnal hogy a fülem sajgó sípolással kénytelen volt válaszolni neki. - HALLÓ? HALL ENGEM? - rikoltotta ha lehet még erőteljesebben, miközben én hitetlenkedve a fülemre tapasztottam kezem, és úgy hátráltam addig, még a fenekem az asztal sarkának nem koppant. Szerintem nagyon is hallotta őt a másik fél, így még Walesben is hallották na mindegy... - HARRY POTTERREL SZERETNÉK BESZÉLNI! - tagolta ordítva a szavakat.
Én magam elé emelve a kezem, szélmalomként hadonászva, a kitátott számra majd a fülemre mutogatva igyekeztem némán a torka szakadtából hadováló Ronnak a tudtára adni, hogy szerintem nem feltétlenül kell úgy üvölteni a telefonba mint a fába szorult féreg, Arthur is pont ezt mondta hogy ez a telefon lényege...
Ám elkéstem, a kagylóból recsegve tört fel egy nagyon bedühödött vadkanra emlékeztető ordítás, amit az artikulátlanul való dühöngés miatt jóformán alig vettem ki.
- KI BESZÉL? - bömbölte szintén mostmár, dühre gerjedve minden bizonnyal Mr Dursley. - KI MAGA? - a durva vakkantásra annak ellenére hogy mérföldekkel odébb voltam, megrezdültem.
- RON WEASLEY! - válaszolt Ron, aki láthatóan magabiztosabb lett, abba a tévhitbe élve hogy tényleg ordítani kell, nem is sejtve hogy a bácsi a méregtől vakkantott akkorákat, úgy, mintha ők ketten egy stadion két végében állva próbálnának beszélgetni egymással. - HARRY EGYIK BARÁTJA VAGYOK AZ ISKOLÁBÓL!
Megélegelve a fiú feje felé ágaskodtam, ujjaimmal kitartóan kapdosva a kagyló után.
- Ron! - szóltam figyelmeztetően. - Szerintem nem kell ennyire ordítani! Arthur is azt mondta hogy ez pont olyan mintha valakivel egy helységben lennél. Hall téged úgy is ha nem ordítasz úgy mint egy medve, jó? - zsörtölődtem, ahogy a fiú direkt lábujjhegyre tolta magát, hogy ne érjem el.
Végleg kifogyva a türelmemből, hatalmasat toppantva megemeltem karom, majd behajlítottam és lendületesen gyomorszájon könyököltem Ront.
Ő erre kifulladva a szuszból végre abba hagyta az üvöltést, és rekedt szusszanással görnyedt össze.
Nekem sem kellett több, bal karomat a fiú markába tolva lefejtettem a kezét a telefonról, a jobbommal pedig megragadva a kagylót, kirántottam a tészta-font az ujjaiból.
Becses áhítattal a saját arcomhoz emeltem azt, mintha egy porcelán babát dédelgetnék, és most én szóltam bele, egy pazar sasszével kitérve Ron utánam kapdosó kezei elől.
- Szép napot Mr Dursley uraság! - locsogtam bele lelkesen a kagylóba, számhoz préselve az alját, biztosra menve abban hogy hall, és remélve hogy a mézes-mázas udvariasság kompenzálja Ron bömbölését. - Harry Pottert keresem. Flower vagyok. Az egyik barátja a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolából, Harry biztos mesélt róla... - kotyogtam volna izgatottan, felcsigázva szorongatva a műanyagot, de hirtelen egy éles ricsajtól hasított fájdalom a dobhártyámba, ugyanis a bácsi olyan hangerővel vágott a szavamba, hogy ijedten az asztalra hajítottam a fejemtől el a tészta-font.
- ITT NEM LAKIK SEMMIFÉLE HARRY POTTER! - jött a válasz reszelős morgással, s miután a karcos falapra ejtettem a kagylót, azután is tisztán hallottam Mr Dursley szavait, olyan beleélve üvöltött. - FOGALMAM SINCS, MIFÉLE ISKOLÁRÓL BESZÉL! SOHA TÖBBET NE TELEFONÁLJATOK IDE! HAGYJÁTOK BÉKÉN A CSALÁDOMAT! - riadtan össze húztam magam, szívem a torkomban dobogott, én pedig szégyenemben majd elsüllyedtem a szőnyegen.
Ezután elnézést kérve fel akartam kapni a tészta-font, de egy sípoló hang hallatszódott, ami ha jól emlékszem azt jelenti, hogy az illető letette a telefont, vagyis nem óhajt velünk tovább beszélni.
Gondterhelten a hajamba túrtam, ami így ezer helyett tízezer felé állt, és Ronra pislogtam, aki dermedtem nyeldesve visszatette helyére a kagylót.
Pár percig csak letaglózva habogtunk mindketten.
Egyrészt mert túlságosan a hatása alá kerített a durva bánásmód. Másrészt pedig tudtuk, hogy mi bizony nem rossz számot kerestünk.
Nagyon is Harry házába érkezett a hívás, épp csak Mr Dursley vette fel.
És ebben a kalamajkában a legnagyobb baja Harrynek adódik majd, hiszen kit fog megregulázni a szilvaképű, kurta nyakú, gőgös bácsi, ha nem történetesen őt?
A jól ismert bűntudat ismét keserű ízként járt át, éreztem hogy röstellve akkorára igyekszem szégyenemben összehúzni magam, mint egy annál is és annál is apróbb porszem.
Hányingerem lett, ha csak arra gondoltam mekkora bajba kevertük Harryt. Jól megnéztük már magunknak tavaly amikor szöktettük ki a fiút a Privet Drive pokolból, hogy nem épp egy jámbor teremtés. Rácsot szerelt Harry ablakára, és tizenegy évig egy lépcső alatti gardróbban sínylelte. Nem csoda hogy szegény srác már rég lemaradt alattunk növésben. Bele sem mertem gondolni, mit kaphatott ezért a kis incidensért...
Hát nem túl sok jót, ebben biztos vagyok... és persze a mi hibánkból...
Olyan nagyot nyeltem, hogy az egész lakás visszhangzott bele. Komolyan, még a deszkalapok is neki álltak nyekeregni a a nyögve-hangtól...
Jó, azt azért már nem. Habár recsegtek ám az öreg falapok, csak épp nem miattam... vagyis közvetett úton igen, mert hogy pontos legyek Fred vágtázott lefelé a lépcsőn, és pontosan azért mert egymagam felzabáltam az egész üveg mogyorókrémet, és ennek az árát kísérelte leverni rajtam.
Úgyhogy, igeeen, végülis én okoztam a recsegést...
Ami egyre hangosabb lett, a csálé tetejű kis kunyhó csak úgy dülöngélt bele, sőt a rozoga szerkezet miatt még egy régebbi családifotó is megingott a szögére függesztve, alóla pedig sűrű vakolat pergett ki.
A lépcsőfokok morgása pedig még vészjóslóbb lett.
És végül ahogy azt sejtettem, a fokok végénél ki is bukkant a szétzilált, lángvörös copf, egy szeplős arc amit feldúlt fintor torzított el, és két hosszú kar, ami olyan haragosan hadonászott, hogy féltem hogy leborotvája a képeket a falakról.
És persze az irdatlan hosszú lábak, amivel hatalmas ugrásokkal célba vett.
- Flower! - sziszegte összeszorított fogsora mögül az életemre törő Weasley fiú, miközben én berogyasztott térdekkel és védekezően magam elé emelt tenyerekkel úgy hátráltam előle, mint gladiátor a rá szabadított medve elől. Eközben Ron bamba értetlenséggel kapkodta köztünk az arcát. - Te kis... alávaló, torkos... bandita! - fújtatott Fred, és úgy trappolt felém, mint aki menten a számba akarna taposni azzal a méretes porréteggel borított, szakadt orrú bakanccsal.
És a haragtól szűkre húzott szemei is ennek a szándéknak adtak nyomatékot.
Bűntudat ide vagy oda, az életem azért kedvesebb volt annál hogy röstellve a kardomba vagyis Fred halálomra szomjazó karjába dőljek.
Úgyhogy jobbára rábíztam az életem a spontanentalitásomra.
Megemeltem a karom, majd egy félkört leírva velük meglengettem őket, és ez a lendület kellően elég volt ahhoz hogy a másik irányba pördüljek, és egy nagy lábemelés után kilőjek sprintbe mint a puskagolyó.
Rutinosan elrugaszkodtam, majd egy nagy terpesszel átugrott Molly hímző sámliját, majd egy tompa érkezés után lélekszakadva átszlalomoztam a nappalin, egy nyaktörő mutatvánnyal, ahogy felpattantam a kanapéra, és a támláját megragadva átlendültem felette, így szabaddá vált előttem a terep a kijárati ajtó felé.
Nem haboztam, rohanni kezdtem az életmenő nyílászáró felé, amin keresztül a konyhán vezetett az út.
Ahol a mosogatónál épp Molly ténykedett, kontyából elszabadulva repkedtek ki a vörös tincsei, miközben őmaga ételfoltoktól színes kötényben görnyedt egy tányér felé, és szivaccsal dörzsölt egy makacsabb maszatot.
A szálas darabka súrlódását elnyomták a lábaim durva trappolásai, és Fred dulakodó morgással megspékelt rohanása, amire már az asszony is felkapta kérdőn kerek babaarcát, amit értetlen grimasz torzított el, ahogy ránk esett pillantása. Mondjuk teljesen megtudtam érteni...
A nagy menekülés közepette Molly felé kaptam a fejem, mire a dús loboncom súlya miatt megnyekkent a nyakam, de azért hősiesen egy bocsánatkérő pillantást lövelltem felé, lázasan kutatva indokok után amiért az általa úgy szeretett csöndet ilyen otromba kergetőzéssel zavarjuk meg.
Végül jobb híján odavinnyogtam egy viszonylag tökéletes érvet:
- Kimegyek a mai levelekért! - horkantottam eszeveszett futamodástól kifáradva, ami viszonylag úgy ahogy helyet is állt, mert a házban minden csemete túl lusta volt ahhoz hogy becibálja azt a pár kis borítékot csak én nem, de én meg a nő iránt érzett örök hálám miatt meg a csirke kakit is szívesen lapátoltam ha ezzel hozzájárulok köszönetem kinyilvánításához, ezért a mai levelek még mindig behozatalra vártak a fém ládikóban, nekem meg igazán szükségem volt egy jó kis alibire hogy kijuthassak a házból, ahol a felfedezett, nyoma veszett mogyorókrém miatt minden Weasley ivadék az életemre tör majd.
Rendben, kicsit gyanús lehetett a túlzó lelkesedésemben való kiáltozás és az hogy Fred csörtetett utánam dühödt szitokszavak közepette, de a szándékom megvolt.
Molly úgy-ahogy, a félig felvont szemöldökös fejcsóválással csípőre téve kezét végül legyintett egyet, mire a szappanos víz lecsepegett kezéről egyenest az alatta ételmaradékokat csipegető Vadóc fejére, aki erre riadt nyervákolással az asztal alá vetette magát, de rám hagyva legyintett, és visszatért a tányér suvickolásához.
- Rendben drágám, megköszönöm a segítséged! - mondta végül egy erőteljes tálka perem vakarás közepette.
Nekem sem kellett több, lelkesen az ajtó felé futottam, megragadtam a kilincset, majd úgy téptem fel, mint a gyantát a lábról, és kezemet a fára tettem és kilöktem.
A szemem azonnal élesen hasogatni kezdett, ahogy a friss, smaragdszínű pázsiton ugráló napsugarak elvakítottak.
Persze ez nem állított meg, lüktető fejjel rohantam tovább.
Átsuhantam a küszöb felett, majd a zoknim alatt sercegő fűvel átszeltem a kertet, nagy szippantásokat véve az édes virág illattal dús levegőből, amibe friss levél és erdő-illat, nedves moha és avar vegyült... csodálatos volt.
Egy szippantás erejéig el is felejtettem hogy üldöznek, úgy nyargaltam gondtalanul, kitárt karokkal és szaporán lélegző tüdővel, mint egy szabad mén szelleme a pusztán.
Márcsak a zoknit kellett volna levennem, és az élvezetek netovábbja teljes lett volna ha a friss fű csiklandozta volna a talpam...
Aztán miután a pázsiton trapicskoló talpaim gondtalan hangját egy durva bakancs csattogása zavarta meg, ráébredtem, hogy még mindig üldöznek.
Ezért hunyorogtam pár nagyon erőset, hogy a szemem hozzászokjon végre a napkorong arany fátyolához, majd pár nagyobb lépéssel tempósabb rohanásra kapcsoltam, mert olyan hosszú, nyurga lábakkal mint ennek a trógernek itt mögöttem, két másodpercnyi megerőltetésbe sem került volna utolérni és grabancon kapni.
Az utolsó pár méteren komolyan minden kakaót beleadtam, és már a saját menetszelem tépte a hajam, de szerencsésen odaértem az életemet megmentő postaládához, közbe odébb rúgtam egy szeder ültetvény dézsmáló kerti gnómot, majd egy utolsó hatalmas vetődéssel megérkeztem.
Kezeim hatalmas csattanással cuppantak rá a hűvös postaláda fémjére, amit okosan egy szilvafa alá, árnyékba ültettünk, hogy ne forrósodjon fel, és lehetőleg ne legyen pörkölt ragu se a tenyerünkből se a bele kerülő levelekből.
A felsőtestemmel a rozoga kis tákolmányra roskadtam, ami kicsit ugyan megbillent, de valamilyen csoda miatt hősiesen állt tovább földbe gyökerezett... tartó rúddal?
A vállam felett zihálva hátra csaptam a fejem, mire egy nagy adag haj tódult a számba, de szálas, ingerlő érzés ellenére sietve Fredre kiáltottam.
- EGYH P-PHILLANAT! - szuszákoltam köhögve, ujjamat az ajkaimat eltorlaszoló tincsekbe akasztva, és kihúzva onnan. Öklendezve hátbavertem magam, majd a térdemre támaszkodva a fiúra néztem. - Kiszedh-kiszedhem a leveleket, utánha úgyh büntethsz megh ahogy akarszh... - ziháltam kétségbeesetten, kikönyörögve magamnak még néhány percet az életemből. Hjajj... de az az isteni mogyorókrém akkor is megérte no!
Fred lefékezett, majd nagyon hitetlenkedve karba fonta a kezét.
Ő a gyér ajánlatomon méltatlankodott, én meg azon, hogyha én majd kiköpöm a tüdőmet, ő pedig olyan nyugodtan lélegzik mint egy jógamester, akkor egytől tízig terjedő skálán mennyire igazságtalan az élet... száz?
- Na létszhi... - egyenesedtem fel, tettetve hogy ez a kis menekülés nekem ugyan meg sem kottyant, de a légcsövem továbbra is égve könyörgött hatalmas levegő kortyokért. - Ne bánts... - néztem rá könyörgő pofival. - Lehet hogy vannak minisztériumi levelek is... ugye nem akarod hogy Arthurnak baja legyen belőle hogy nem értesült valamiről időben, mert két sült bolond összetépte őket hadakozás közbe? - húztam szám sarkait egy szó szerint fájdalmas vigyorba, mind a létező és nem létező fogam is kivillogtatva.
Fred egy percig összehúzott szemekkel méregetett, majd akkorát sóhajtott, hogy még egy méterre is meglibbentek a hajfürtjeim tőle.
Elnyitotta ajkait, majd...:
- Tisztázzunk valamit Flower... - kezdte komoran összevonva szemöldökét, mire én kínosan feszengve hátráltam egy lépést, de azzal csak azt értem el, hogy a postaláda sarka a gerincembe fúródott, ezért halkan felszisszentem. - Borzalmas kis manipulátor vagy, ettől függetlenül imádlak. - röhögött fel, mire rosszabbra számítva azonnal a lábujjhegyemig elvörösödtem, de azért én is szégyenlős kacajba kezdtem, vállam finoman rángatózott. Óvatos mosollyal néztem a fejét hátra vető, önfeledett hahotában kitörő fiút, akinek lángvörös haján táncot lejtett a nap sárga fénye. Aztán nagy nehezen lecsillapította a nevetését, és rám kacsintott. - Úgyse bántanálak, tudod. Csak halálra csiklandoználak.
Hátra hőkölve rákvörösből olyan sápadt arcszínt vettem fel, mint egy hóval fedett rét, és akkorára tátottam a  szám mint egy hal.
- Inkább a halál... - mondtam víztől leverve.
Fred erre még hangosabban és önfeledetetten kezdett nevetni, az egész környék attól visszhangzott ahogy a térdét csapkodta.
Én csak szégyenkezve átkaroltam magam és tüntetően ráfintorogtam, de láthatóan őt ezt nem nagyon hatotta meg, tovább görnyedezett a kacagástól.
Kényelmetlenül elfordítottam  fejem, és durcásan köhincsélni kezdtem.
- Na jól van... - nyúlt felém kitárt ujjakkal, majd a fejem búbjára simította azt... és erőteljes mozdulattal sikálni kezdte a fejem, amitől az egész loboncom annyira égnek meredt, mintha önkéntesen rágcsáltam volna kábeleket. Dühösen felcsattantva elütöttem a kezét és sértődötten elléptem. - Nyisd ki a ládát ha már idáig ki kergettelek Blöki.
Aztán kuncogott még egy sort azon hogy ismét vérig sértetten fújtatok és nyelvet öltök rá.
Puffogva kipöcköltem a láda tetejét, és bedugtam a kezem, majd görcsös mozdulatokkal kicibáltam a meglepően vaskos levél kötegeket.
Gyanakodva végig mértem az ujjaim közé fogott papirosokat. Csak nem...? Megjöttek a roxforti értesítők?
- Fogd csak meg! - nyomtam Fred kezébe egy számlát, majd ujjaim közé csíptem pár szórólapot és azt is a markába toltam, aki meglepetten, de azért vállát vonogatva tartotta őket.
A szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam a mélybordó pecséttel ellátott, míves betűs borítékokat, mindegyikünk nevével rajta.
Azt hittem visítani kezdek örömömben.
- Úram Merlin, Fred! - ujjongtam fel a mellkasomhoz ölelve a leveleket, miközben a boldogság úgy áradt szét bennem, mintha valaki injekcióval belém fecskendezte volna.
- Most melyik? - élcelődött fejét billegtetve a fiú, mire meglendítettem karom és vállba boxoltam.
- Megjöttek! - mondtam határtalan boldogsággal, éreztem ahogy az arcom  a napnál is ragyogóbb vigyorba öltözik, miközben kezemet előre tolva meglóbáltam Fred orra előtt a borítékokat, aminek hátulján az iskola neve szerepelt cifra kézírással. - A roxforti levelek Fred! Itt vannak! Húhh... - visongtam, az arcom pedig a szívem hevesen növekvő pulzusával párhuzamosan pirult ki az izgalomtól. - Alig várom hogy lássam a tankönyv listát! Te is? - ugráltam hiperaktívan, bezsongottan remegő ujjakkal pöckölgetve a saját levelem pecsétjét.
A lelkem táncolt bennem, akárhányszor csak magam előtt szeretett kastélyom száz tornyát, ahogy viseltes falakkal felénk magasodik, a robosztus ódon falak, a sejtelmes porba vont tantermek, a barátságos klubhelység meleg kandallója és családias foteljeinek ölelése, a fényűző vacsorák és ünnepségek, a hatalmas kviddics pálya, a barátaimmal való randalírozás és a varázslás... Hagrid és a délutáni tea partik...
Hacsak ez eszembe ötlött, hogy alig egy hét, és ezeknek újra gondtalanul részese lehetek...
Abba sem bírtam hagyni az ugrálást, Fred feje pedig finoman billegett, ahogy próbált követni.
Egészen addig, még ki nem szúrtam egy borítékot, amin nem az Odú kiskorú lakóinak neve, sem a Roxfort neve vagy címere nem szerepelt.
Helyette egy feltünően formaias és dőlt betűs írással annyi állt: Remustól F.B.-nek.
Úgy bezsongtam, hogy a szívem kalapálását már szinte óriási kongként hallottam a saját fejemben.
Meg is feledkeztem a roxforti levelemről, mind egy szálig Fred felé nyújtottam, a lapok neki nyomódtak a mellkasának, ő pedig csak döbbent arccal átvette őket.
Gondolkodás nélkül megcsíptem a levél sarkát, majd egy erőteljes rántással letéptem.
Beletúrtam a két papiros közé, és egy pergament tapintottam ki.
Izgatottan előrántottam, de a sárgás lappal együtt valami nehézkes is kicsusszant. Fényes csíkkent kiesett a papírból, majd suhanás után aprócska puffanással a fűbe esett.
Azonnal lehajoltam érte, és markomba zártam, majd felegyenesedtem, és lassan szétnyitottam az ujjaim.
A tenyerem vonalas közepén pár fűszállal tűzdelt dobozka hevert.
Kis hatszögletű fedele volt, bírorszínű, és apró, ezüst szegecsek díszítették. A tetején egy skarlátvörös rózsát ábrázoló motívum kanyargott kecsesen.
Elámulva méregettem a furcsa hozományt, amit aprócska ezüst csatt zárt el.
Nem tudtam az eredetét. Soha nem láttam, hallottam róla...
Viszont ez a tudatlanság mégjobban felborzolta a kíváncsiságom, ezért az orrom elé emeltem a levelet, és olyan mohón kezdtem falni a betűket, hogy abban sem voltam biztos Fred szólongatását képzeltem, vagy valós volt...

Kedves Flower!

Remélem jól telik a nyarad, és élvezted Egyiptomot. Láttalak ám titeket a Reggeli Prófétában, és mit ne mondjak, a sok állpletyka és elkeserítő hír után igazán szívderítő volt a te arcoddal találkozni a lapokban.
Óh! Biztosan érdekel mi az a kis apróság amit mellékeltem neked. Igazából nem az én ajándékom, én csak kérésre kerestem fel és adtam oda neked. Tudom hogy sokat fog veszíteni az értékéből a te szemedben, ha azt mondom édesapád volt a hunyó, de kérlek ne szabadulj meg tőle. Értékesebb dolog rejlik bennne mint hinnéd. És nem vagyoni, eszmei szempontból. Édesanyád is szeretné ha nálad lenne.
Úgyhogy boldog születésnapot!
Sajnos... most nem voltam abban a helyzetben... nem fogok hazudni, téged sose tudnálak becsapni, anyagi helyzetben hogy ajándékkal lephesselek meg, úgyhogy igyekeztem ezzel kompenzálni, hogy amint tudtam, odaadtam neked.
De nem lesz ám sokáig így.
Jövő nyárra tőlem kapod a legdrágább meglepetést, legyen az akármi, ugyanis találd ki, idén ki fogja nektek a sötét varázslatok kivédését, mint új roxforti tanár oktatni!
Ugye milyen furcsa? Hah... szeptembertől akármikor összefuthatunk a folyosón, és órán kénytelenek leszünk hanyagolni a tegeződést... és... egy kicsit azért ironikusan mókás hogy pont én és pont ezt a tantárgyat, mint vérfarkas...
Na mindegy. Remélem sikerült kellemesen meglepni téged!
További szép nyarat, legközelebb a Roxfort expresszen találkozunk!

Ölel szeretettel: Remus

Leplezetlen meglepettséggel engedtem le a kezem, a lap sisteregve siklott és hajlott rá a kézfejemre a menetszélben.
Egy pár percig csak döbbenten meredtem magam elé, és csak mint egy kőszobor, mustráltam az előttem a lágy szellő sóhajában hullámzó puha fűtengert, és néha a zöld szálak közt föl-fölbukkanó kamilla vagy margaréta virág apró szirmait.
A döbbenet rá telepedett minden izmomra és porcikámra, nem tudtam megmozdulni.
- Mi... mi az Flo? - hallottam meg Fred hangját, majd egy kéz súlyát éreztem a vállamon, amitől meglepetten rándultam össze, és az államat a vállamra támasztva hátra sandítottam a fiúra. - Minden rendben?
A kérdés hatására éreztem hogy úgy húzódik egy fülig érő vigyorba az ajkam, mintha valaki madzagot kötött volna a két sarkához, és rántották volna meg.
- Abszolút! - a meglepettség úgy váltott  át felhőtlen boldogságba, mintha egy léggömb lennék, amibe pumpával adagolják a határtalan örömöt.
Fred meglepetten hátrébb totyogott egy kicsit, és kissé visszahúzockodva fogadta a kitörő lelkesedésem, de azért kíváncsian oldalra billentette a fejét hogy ugyan mi az.
Nem is vártam az elmondásával, izgatottan elé léptem, felemeltem a kezeimet vállai mentén, majd a vállához érve háromszor örömtelien megpaskoltam.
- Egyet találhatsz ki lesz idén a sötét varázslatok kivédése tanárunk! - vinnyogtam olyan izgatottan, hogy a paskolás kicsit erősebbre sikeredett mint azt terveztem, így szegény fiú zavart heherészéssel masszírozta a vállát.
- Na ki? - mosolygott rám, állát szorosan a mellkasához érintve hogy lelásson rám.
- Hát REMUS! - kiáltottam akkorát, hogy a fiú vállát masszírozó ujjbegyei kulcsontján végigsuhanva a szívén állapodtak meg, őmaga pedig élesen beszívva a levegőt akkorát ugrott ijedtében, hogy a lábai puffantásától visítva odébb rohant a fűben pár kerti gnóm, apró szöszmötélessel eltűnve egy hortenzia bokor mélyén.
- Hát... - nyögte a fiú szuszogva. - Nagyon jó... - lihegte kissé összegörnyedve. - De azért a lelket nem kell kiijesztened belőlem - emelte maga elé tenyereit kuncogva.
- Jól van na! - hajoltam előre, nyelvemet kicsúsztatva ajkaimon gúnyosan ingatva a fejem.
Fred megforgatta a szemét, felemelte kezét és kitátotta száját hogy mondjon valamit, de végül összecsukta őket, mikor meglátta kérdőre vonóan felhúzott szemöldököm ami eltűnt a fufrum mögött.
- Egyébként mi az a kis dobozka? - emelte kezét maga elé, majd néhányszor zavartan beleköhincsélt párat, és témát váltott mielőtt véglegesen bevághattam volna a duzzogást.
Én azonnal elpirultan a tenyeremben izzadtságtól sikamlossá vált kis bizsu-dobozt kezdtem vizsgálgatni, megpihentetve szemem a gazdag motívumok skarlát kanyarain. Ujjaim közt sávokban kukucskált a szép kis ajándék.
Eszembe ötlöttek a Remus levelében írtak.
Odébb csúsztattam hüvelykujjam, hogy megláthassam a szép kis ezüstcsattot ami zárta.
Szinte felperzselt belülről a vágy, hogy
felcsattintsam, és azonnal megnézzem mit szánt rám az az aljas börtöntöltelék, mi az idei szánalmas próbálkozása arra hogy megszerettesse magát velem.
Nem tudtam, hogy legszívesebben ha megnéztem fantáziálni kezdjek róla és anyámról, vagy egyszerűen dobjam el, vagy eszmei értelemben dobjam el, vagyis megalázva behajítsam a fiókomba a többi tőle kapott ajándékba mint a nyakláncot vagy a karkötőt, és egyszerűen csak ne vegyek tudomást róluk... tanácstalan legeltettem szemem a titokzatos kis zárkán.
Ugyanakkor kíváncsi is voltam, hogy... anyáról sose hallottam szinte semmit, mégcsak a nevét sem tudom... elvileg ez a valami hozzá kötődik, hátha egy kicsit őt is jobban megismerhetem, habár a szememben már ott lett ítélve hogy hozzáment ehhez a szörnyű emberhez... bár ő sem tudhatta mitől lesz majd híres Sirius Black neve... hátha édesanyám megérdemel egy esélyt hogy tiszteljem, és... reménykedhessek, hogy vele még van jövőm... őt még megéri megismerni.
Elszántan a doboz köré zártam az ujjam. És szívem derülten dobbant egyet ezen gondolatokra.
Fredre emeltem tekintetem.
- Ebben itt... - kezdtem volna, ám ekkor tompa kis kattanás hallatszódott, majd a kertre néző konyha ablaka keretje felcsattant, és Molly zilált konttyal ellátott feje hajolt ki az üveg alatt cserepekben vidáman szirmaikat bontogató, lila jácintok felett mosolyogva.
- KÉSZ AZ EBÉD! GYERTEK ENNI! - emelte ki kezét, ami rétegben, pirosan fürdött paprikás fűszerben, de még így is imádnivaló látványt nyújtott.
Fredre néztem.
- Este együtt megnézzük. - böktem meg mosolyogva a vállammal.
Ő viszont zavartan beharapta az ajkát, majd elhúzva így szólt:
- Biztos vagy benne? - vakarta meg zavartan a tarkóját, mire én értetlenül oldalra billentettem a fejem. - Csakmert... - motyogta elpirulva. - ha ez ilyen... családi, magánügyes dolog akkor nem akarok így tudod... - nézett rám szégyenkezve rugdosva egy kavicsot, de én fejemet értetlen csücsörítéssel ingatva jelezve hogy nem, nem tudom. - beleavatkozni...- sütötte le pilláját.
Én erre csak elérzékenyülve odaléptem mellé, és fél karral átöleltem a derekát (a válláig nem értem fel), mire ő erre zavartan viszonozta azt.
- Butus... - kuncogtam. - te szerinted mi a Merlin teremtette polipkar vagy, ha nem a családom tagja? Rád ez... ugyanúgy tartozik. És... talán rád a legjobban...  - mondtam meleg mosollyal nézve a szemébe, mire ő eltátotta az ajkait, annyira hogy láttam a manduláját is, és még pirosabbra pirult, mint egy főtt homár.
- T-tényleg? - kérdezte totális zavarban, mire értetlenül kinevettem.
- Maradjon köztünk... - boxoltam a bordáiba, mire rekedten csuklott  egyet. - De te is igazán észre vehetted volna már... hogy ebben a szeretetteljes kis famíliában te és George álltok hozzám a legközelebb.
Az ő arca azonnal valamiféle fura kiábrándulásba váltott át, száját becsukta... és...
- Oh... - suttogta, de ami a legfurcsább volt, hogy ezt mint valamiféle csalódott hangnemben, és gyorsított is léptein a ház felé. - Persze... értem.
- Héj! - imbolyogtam utána egyensúlyomat vesztve, ahogy a nagy lábaival lendületes tempójával magával rántott. - Most mi az? Rosszat mondtam? - kezdtem azonnal aggodalmaskodni.
Az ő háta megmerevedett, viszont mikor nyakát hátra tekerve rám sandított, már széles vigyor ült az arcán.
- Mii? - nevetett zavartan. - Semmi...kviddics ebéd után?
A spontán kérdés és hirtelen téma váltás meglepett, de cinkosan vissza vigyorogtam.
- Jobban nem is szólhattál volna! - karoltam belé.
Nevetve indultunk meg a csodás illatokat árasztó ház felé, szánkat nyaldosva a paprikás csirkeragu gondolatára.