A Zerkalo-tó legendája

A világ megállíthatatlanul forgott körülöttem, bár fájdalom terén nagyobb csapásokra számítottam. A szemem végig nyitva tartottam, halálfélelemnek nyoma sem volt lelkemben, a jelenet inkább a gyerekkoromra emlékeztetett. A felhőtlenségre, a sodródásra, amikor még a környezet alakította létem és nem fordítva. Gyerekként csak áramlottam az eseményekkel és ezzel semmi probléma nem is volt. Úgy gondoltam az idő kimeríthetetlen és az én oldalamon áll: nem fogott közre, nem fullasztott meg, nem tartott sakkban a jövővel vagy a múlttal. Egy másodperc erejéig eltűnődtem, vajon lehetne még valaha szövetségesem?

A gravitáció törvényei alapján kisvártatva meg is érkeztünk a hegyoldal aljára. Szédültem, így egy darabig még hátamon fekve maradtam, ám Olga felpattant, leporolta magáról a sáros havat és csak nevetett felettem. Én hitetlenkedve néztem vissza rá, magyarázatot vártam.

- Kiszámíthatatlan vagyok és mindig talpra esek, akárcsak egy vadmacska. Ne engedd, hogy kiismerjenek és számítsanak a következő mozdulatodra! – vázolta fel.

- Arra nem metaforáltál még, hogy kiszámíthatatlan helyett inkább veszélyes és felelőtlen lennél? – vágtam vissza dühösen. Elvégre ne menjünk el a tény mellett, hogy sokkal rosszabbul is járhattunk volna ezzel a kis kitérőjével.

Egy percig úgy tett, mint aki elgondolkodik, aztán hátat fordított nekem és a távolba mutatott.

- Az igazat megvallva nem, soha nem jutott eszembe ilyesmi. Kitartóan vallom, hogy mindig megéri feszegetni határainkat, de nem is ez a lényeg, mert ha meglátod hova hoztalak, máris megbocsátod bűneim.

Ezzel határozottan nem értettem egyet, azonban nem kezdtem felesleges vitába, inkább feltápászkodtam és szó nélkül odaálltam mellé. A látvány valóban lenyűgöző volt: egy hatalmas tó pihent előttünk, az a félig befagyott mélytürkiz, amelyet a sínekről is észrevettem korábban. Így közelről egyszerre tűnt sokkal élőbbnek és sokkal élettelenebbnek. Van ennek értelme?

Éppen kifejteni terveztem ezt Olgának is, de ő megelőzött monológjával:

- Íme a Zerkalo tó, oroszul tükröt jelent. Régebben sokat jártam ide egyedül vagy másokkal és nekem elhiheted, ez a tó a város legnagyobb misztikuma. Gredovgrad mértani közepeként tartják számon és rengeteg haláleset kapcsolódik hozzá, de valamiért soha nem veszik elég komolyan, mintha csak hagynák neki, hogy csalogassa, majd végérvényesen eltűntesse az ide tévedő embereket. Számos sötét legendát hallottam már róla, azt állítják minden madarat elnyel, amelyik inni szándékozik belőle de a legismertebb a „Tükör-tó mítosza". Mindenki csak suttogva meri mesélni és csak jó távol innen, nehogy véletlenül felbőszítse a tó szellemeit. Senki nem tudja miért, de soha nem fagy be teljesen, mintha valami a mélyéről mindig mozgásban tartaná, pedig senki nem látott még benne életet. A felszínen sem.

Az imént hallottak erősen felkeltették az érdeklődésem és rutinszerűen elővettem táskámból a naplóm, hogy lejegyezzem bele: „a tavi legendák felkutatása". Mire leírtam a mondatot Olga már ott is termett mellettem én pedig ösztönösen eltakartam előle az egész füzetet, mintha egy féltve őrzött kincs volna. Ezt nem igazán értette.

- Ez mi? Eddig nem mutattad. Napló? Mi áll benne? – tudakolta, de én csak hárítottam.

- Nem fontos, csak a teendőim listája, szeretem a rendszerességet – magyaráztam neki, de úgy tűnt azért sem akarja annyiban hagyni a szokatlan reakcióm boncolgatását.

- És ezt rejtegeted előlem úgy, mintha csak a szüzességedet akarnám elvenni? Most komolyan, miket írsz bele?

Reagálni sem volt időm, mert azonnal folytatta.

- Megvan! Hah! Rólam írsz benne. Rólam írsz benne? Dehát rólam csakis csodálatosan elképesztő dolgokat írhatsz bele, akkor miért kell így titkolni? Vagy talán nem? Rossz dolgokat írsz rólam, Lina? – szegezte nekem a kérdést összehúzott szemekkel és erősen számonkérő hangsúllyal.

Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam a hirtelen jött szituációban.

- Nem, semmi negatívat nem írok sem rólad sem másról, Olga, pusztán nem szeretem mások elé tárni a személyes gondolataim – magyaráztam neki.

- Más szóval titkolózol előttem. Megértettem én, csak tudod nagyon nem ezt várnám tőled Lina, miután ennyi mindent köszönhetsz nekem.

- Most arról beszélsz, hogy akár meg is halhattunk volna tíz perccel ezelőtt lezuhanva erről a szikláról hála neked? – szúrtam neki oda.

- Eddig úgy gondoltam, hogy őszinték vagyunk egymással. Éppen az imént avattalak be a titkos legendáinkba és ez a viszonzás. Lefogadom azt is beleírtad a naplódba, hogy mi elől menekültél ide, amit velem sosem osztottál meg. Már ennek intő jelnek kellett volna tűnnie...

Ebben tévedett, de azért válaszoltam.

- Dehát rá sem kérdeztél erre amióta ismerjük egymást – hárítottam.

- Rendben, szóval megtartod magadnak. Ha ilyen ügyesen boldogulsz egyedül is, rám semmi szükséged, nem is értem eddig miért volt. Engedelmeddel tovább állok innen, rám itt semmi szükség – mondta, majd meg sem várva válaszom, határozott léptekkel a tópart mentén az erdő felé vette az irányt.

A magány jege

Először fel sem fogtam mi történt az imént. Az egész nem illett bele a képbe, Olga csak fogta magát, itt hagyott és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar vissza szándékozik térni...

Tessék, hát itt vagyunk. Ha hallgatok akkor a legelső megérzésemre még a kis faluban oroszországi életem legelején, most mindez meg sem történik. Itt állok Gredovgrad istenverte közepén, pedig ugyanazt kellett volna tennem, amit akkor a faluban: az ellenkező irányba távozni és vissza sem nézni. Ha ő ennyivel lezártnak tekinti a kapcsolatunk, én miért gyötörném magam rajta? Pedig régen még igen sokszor tettem, ha pár évvel ezelőtt tartanánk, most földhöz vágtam volna magam és addig sírok, amíg ki nem önt az előttem szunnyadó tó, de sem időm, sem energiám nincsen már ehhez hasonló gondolkodásmód táplálására. Már nem az évekkel ezelőtti énem vagyok és ő sem én, hála az univerzumnak.

Az Olga nélküli továbbállásra vonatkozó elhatározásom stabilan élt bennem, de mielőtt felálltam volna a kis padról, utoljára még végigpásztáztam a fagyos tavat magam előtt. Ki tudja mikor jutok ide vissza legközelebb. Talán soha. Talán örökké itt kellene maradnom és akkor minden rendben lenne. Olyan csendes és nyugodt volt, amilyennek mindig is akartam tudni az életem. Régen, mikor még nem volt megfelelő megküzdési stratégiám, gyakran az is eszembe jutott, milyen drasztikus módokon érhetném ezt el. Azóta jó pár önfejlesztő könyvön átrágtam magam, szóval ilyen mentalitás régen nem veszélyeztet, így hitetlenkedve elmosolyodtam ezen, majd késztetést éreztem rá, hogy odamenjek végigsimítani a víz felületét a múltbéli énem vígaszának elnyeréséért. Veszíteni nem veszthetek vele semmit, végül is a múltról beszélünk, ami már nem él eredeti mivoltában, ám igényli a folyamatos gyógyítást.

Lépteim megfontoltak és óvatosak voltak, lassan guggoltam le a jeges tó széléhez és ahogy felnéztem te jutottál eszembe. Az, hogy egészen biztosan készítenél pillanatnyi látóteremről egy fotót. Én nem ismertem a fotózás művészetét, de ismerlek téged és tudom, hogy gyönyörűnek láttad volna, amit én láttam ebből a pozícióból. Tudom, hogy amit kivételesen különlegesnek találsz, azt szereted megörökíteni. Hozzá kell tennem, neked könnyebb dolgod lett volna itt, nem bántotta volna ennyire szemed a végtelen, vakító fehérség. Az enyémek világoskékek, neked pedig a legsötétebb barnák, amit művészként valaha láttam. A sajátomat akár két színből megoldom, de a te kávébarnádat sosem sikerült tökéletes árnyalatra kikevernem. Ebben is ellentétek vagyunk, de dacolva ezzel, amióta először láttalak, azóta csak fekete kávét iszom és étcsokoládét eszem.

A tó felülete mindeközben hideg és kemény volt ujjaim alatt. Olyan hideg, amelyet soha nem éreztem ezelőtt. Megmagyarázhatatlanul húzta lelkemet magához, egyre beljebb a középpontja felé. Már mindkét tenyerem alatt éreztem hívogatását, nyughatatlanul bizsergett, de szentségtörésnek éreztem volna felületére tenni lábaim. Talán elegendő lenne, ha csak testem egy részét ráfektetném. Ugyan ki akadályozhatna meg benne? Azt vallom igazi kiváltság, ha táplálhatjuk lelkünk akaratát. Ez önzőség lenne? Néha elkap az érzés, hogy borzalmas ember vagyok, máskor túl jónak tartom magam erre a világra.

A jég elég vastag volt ahhoz, hogy megtartsa testem súlyát, fél oldalammal feküdtem rajta, mintha a bizalom és bátorság sosem szállt volna el belőlem.

Már sötétedett, körülöttem a táj egyre csak szűkült, a fenyők baljós árnyékokat vetve hajoltak rám, összezárva a fejem felett szétterülő csillagos eget. Nehezebben tudtam tüdőm levegővel megtölteni, de tisztában voltam vele, hogy nem ölhetnek meg. Innen a nagy vakmerőség. Na meg onnan, ahogy a jég egyszerre elsötétült. Egybefüggő, végtelen feketeség lett. Pontosan olyan fekete, mint az ónix. Mint a szemei. Jobban megfigyelve már nem csak metafora volt, ahogy egyre beljebb kúsztam, a jég úgy elevenedett meg alattam. Már nemcsak gondoltam rá, de láttam is fekete szemeit alatta. Némán ugyan, hiszen egy egész jégtakaró választott el tőle, de ezer közül is felismerném. Határozottan valóságos volt. Megpróbáltam megemelni kezem és olyan közel tenni hozzá, amennyire csak tudtam, de nem szólt hozzám. Élő volt, eleven és határozottan rám várt. Én pedig rá. Mindvégig tudta ezt? A jég már nem volt hideg, forró lett és égette ujjaim. Mindig megmentett és most is húzott, belülről feszítette szét bordáim. Ha még ennél is közelebb mehetnék, csak rá kell tennem a fülemet is, akkor talán... „Sss". Igen, ő volt az, már hallottam. A suttogása a forró, fekete jég alatt valóságos volt, behatolt a lelkembe és reménnyel töltötte meg. Tudtam, hogy ettől is közelebb kell jutnom ahhoz, hogy élesebben lássam őt és ott is volt. A jég alól nézett rám a féloldalas mosolyával és elmosódva bár, mint egy rég átélt lidérces álomkép, de így is több volt, mint amit legutóbb ígért. A jég forrt alattam és eddig nem is tudtam megszólalni. Mit mondhatnék neki? lenne egyáltalán értelme bárminek, vagy mindennel teljesen tisztában van? Érzi, amit én érzek? Kérlek, mondd, hogy érzi, és akkor nem kell beszélnem. Most már biztonságban vagyok, olyan álmos lettem. Alattam a talaj hasadékokba burkolózott, de tudtam, hogy ő vigyáz rám. A jég halk, szinte alig hallható reccsenéssel válaszolt gondolataimra. „Reccs, reccs". A repedések egyre sűrűbben keresztezték arcát és a pillangó effektust juttatták eszembe. Mindig is szerettem ezt az elméletet. Egy apró pillangó szárnya megrebben elmémben és máris káosz tör ki. Minden jelentéktelennek tűnő döntésed, rezdülésed, gondolatod továbbgyűrűzik az elkerülhetetlen végkifejlet felé. A jég mindkét irányba megreped, de te csak az egyik ága felé indulhatsz el. Honnan tudod, hogy az az irány lesz a helyes döntés? Talán, ha a meditáció alapelveként teljesen elengedem most magam a tó felszínén, leereszkedhetek hozzá és egybe tudunk olvadni. Igen, ez lehet a megoldás, csak hagynom kell, át kell engednem az irányítást, már nem küzdök, nem is kell. A világ forogni kezdett, én pedig egyre mélyebbre zuhantam oda, ahová nem is lehet zuhanni, csak merülni. „Reccs, reccs". Alex, hiszen csak ő számít. Megtanította, hogy én vagyok a pillangó és a vihar is egyszerre. Én rebbenek, én pusztítok és én fekszem utána romjaimon. Nekem kellene újjáépíteni is? Talán csak így érhetem el, akkora csapást kell mérnem, ami elég nagy ahhoz, hogy megtalálja őt.

A következő pillanatban azt éreztem, hogy valaki megragadja karom. Hát megtörtént? Megcsináltam? Végre a jó irányt választottam? Messziről mély, eltorzult hangok sértették fülem. A szavak jelentései elvesztek fejemben: „siessünk" „kihűlés". Ki beszél? Ki az? Ő az? A szemhéjam túl nehéz volt, nem szerettem volna még felkelni. Minden reggel ezt éreztem egész életem alatt: én nem tartozom ide. A testem most túl könnyű lett, megemelkedett, de mintha nem is én lettem volna. Biztosan a saját testem érzem? A szél beszélt hozzám, de egy szavát sem értettem meg, aztán jöttek a fények. Belehasítottak nyugalmamba, egyszer vörösen, aztán kéken villogtak. Biztosan a jég csillog így. Azt is hallottam, ahogy becsukom a szemeim aztán monoton zúgást, talán ő jött el értem. Milyen autóval járhat mostanában? Eljönne értem egyáltalán?

Menekvés vagy csapda?

Egy szempillantás alatt lett a világ fényes körülöttem, aztán a szemem nyitásával párhuzamosan fokozatosan szürkült. Egy plafon. Egy hosszú lámpa. Igen, most már határozottan egy plafont láttam magam felett a végtelen csillagok helyett. Mi történt? Végül meg tudtam érinteni őt a jég alatt? Az utolsó emlékem, hogy próbáltam. Emiatt nem tudom most mozdítani a kezem? Ott maradt vele? Ő most nincsen itt. Nem látom és nem hallom. Nem. Határozottan nem jártam sikerrel. Mit kellene tennem? Arra gondoltam - bár nem láttam még tisztán pontosan mi vett körül - hogy fel kellene kelnem, ezért lendületet vettem, de ekkor egy meleg, puha érintés megakadályozott benne.

- Nyugodjon meg, Lina – szólt rám egy idegen női hang. Ki az? Honnan tudja a nevem? Miért tudja a nevem? A szüleim azok? Bármi mást, csak őket ne. Éreztem, ahogy a pánik azonnal végigfut gerincemen és beférkőzi magát agyamba, hogy rohammá fejlődhessen. Nem vihetnek vissza, nem mehetek haza, még csak most jöttem, egyáltalán itt vagyok még? Szóltak a szüleimnek? A rendőrség az? Melyik világban vagyok? A jég valóságos volt? De, ami a legfontosabb és amit muszáj voltam hangosan is kimondanom:

- Hol van Alex? – még engem is meglepett hangom erőtlensége, szavaim elvesztek a falak között, szinte csak suttogni tudtam.

Hangokat hallottam. Valaki talán válaszolt, de nem értettem tisztán, ezért újra megpróbáltam:

- Hol van Alex? – elhaló hangom ezúttal még az előző próbálkozásnál is gyengébb volt és ekkor már teljesen biztos lettem benne, hogy a választ sosem kapom meg.

Az idő egyszerre telt gyorsan és mintha állt volna egyhelyben, de mintha a környezet kezdett volna fokozatosan élesebbé válni. A fölém ágaskodó sötét fenyőket most felváltották a fölém hajlongó elmosódott árnyékok, majd később tiszta emberi alakok. Rájöttem hol vagyok: egy ütött-kopott, piszkoszöld falú kórteremben tértem magamhoz isten tudja mennyi idő után. Nem tudtam ki hozott be, de a nő, aki az ágyam szélén ült nővérnek tűnt és kitartóan mosolygott rám nyugtatásképp. Nem bíztam benne, általában nem bíztam a kórházi dolgozókban. Csak bámultam rá. Ahogy arra számítottam, kisvártatva megszólalt:

- Már jó kezekben van, Lina. Szólítson csak Elenának. Pihenésre van most szüksége, de hamarosan minden rendben lesz.

Göndör barna haja volt és kerek, sötétbarna őzikeszemei, amelyekkel most lenézett rám.

Észre sem vettem, hogy magyarul szólt hozzám, mert közben elöntött a düh. Elképesztő. Egyik fontos kérdésemre sem adta meg a választ, pedig ő is pontosan tudja mire vagyok kíváncsi. Ráadásul hazudott. Hogyan lehetne minden rendben, mikor a tó, a jég, Alex... Mind ott voltak egy karnyújtásnyira tőlem egy pillanattal ezelőtt és csak arra vártak, hogy újra elmerüljek. De nem mondtam ki. Nem mondtam ki semmit, még nem volt itt az ideje. Előbb információt gyűjtök, mert mindennek az információgyűjtés az alapja. Engedelmesen bólintottam és némán hagytam, hogy a nő rutinellenőrzést tartson rajtam.

Alig vártam, hogy magamra hagyjon végre, miután meggyőztem róla, hogy határozottan aludni fogok. Látszólag nem volt szobatársam, így szabadon garázdálkodhattam titkok után kutatva. Haladjunk a kör közepe felől. Kinyitogattam a fiókokat majd a szekrényeket a termen belül, de semmi érdemlegeset nem találtam néhány tiszta ágyneműhuzatokon kívül. Lehet, hogy orvosok, minden esetre ügyesen csinálják. Ahányszor csak jártam kórházban, minden esetben tudtam rejtélyeket halászni már a kórtermemen belül is, gyakorlott voltam, de ez a hely kifogott rajtam, azonban ami még ettől is jobban nyugtalanított, azok az indokolatlanul masszív rácsok voltak az ablakaimon, határozottan földszinti szoba létére. Valóban indokolatlan lenne?

Újabb felfedezésre váró rejtély. Nekem viszont nem volt időm várni. Semmi nem indokolta, hogy itt tartsanak. Sebem nem volt és a kimerültségen kívül egyéb defekt jele sem mutatkozott rajtam. A táskámat nem találtam, vagy a tónál maradt, vagy elzárták a recepción, de a ruháimat vissza tudtam venni magamra. Távozásom gondolata kifejezetten jó kedvre derített, de mikor kiléptem a folyosóra azonnal el is illant. Két szúrós tekintetű orvossal és a már említett nővérrel találtam szemben magam. Még ekkor is próbáltam fejben pozitív maradni: elképzelhető, hogy csak az elbocsátásomat jöttek rendezni és már itt sem vagyok. Hamar kiderült, hogy közel sem jártam az igazsághoz. Visszatereltek a szobámba és leültettek az ágyamra. Nagyon pontos megérzésekkel vagyok megáldva és ott akkor sírni lett volna kedvem, pedig még senki nem szólalt meg hármuk közül.

Egy szigorú tekintetű, magas, bajszos és menthetetlenül orosz kinézetű férfi kezdett bele elsőként a magyarázatba, kezében az elengedhetetlen akta pihent. Gyanítottam ő lesz a főorvos.

- Jó napot Lina. A nevem Dr. Ivan Szergejevics Ivanov, az intézmény igazgató főorvosa vagyok. Tudom, hogy kevés tájékoztatást kapott a jelenlegi helyzetéről, de most megpróbálom érthetően összefoglalni a szituációt és válaszolni a kérdéseire (lássuk mennyit talál el belőlük magától). Jelenleg a „Csendes Ház" Pszichiátrián tartózkodik (várjunk, hogy hol?) mert úgy tűnik az utóbbi időben olyan helyzetbe került, ami nemcsak Önre, hanem mások jólétére nézve is veszélyes lehet. (hogy hol?!) A körülmények és átfogó vizsgálatok alapján úgy döntöttünk, (hogy hol?!) hogy szüksége van egy biztonságos helyre, ahol meg tudjuk figyelni és megfelelő segítséget kaphasson. (hogy hol?!)

Semmi másra nem tudtam gondolni.

-Hogy hol?! – tettem fel a kérdést immár hangosan, de Dr. Ivan folytatta:

-Nem arról van szó, hogy bajba keveredett vagy rosszat követett volna el, de vannak, akik aggódnak az ön mentális állapota iránt (mégis kik?) és valószínűsíthetően Ön is észrevette, hogy néha nehezen tudja különválasztani a gondolatait és az érzéseit a valóságtól, de nem kell aggódnia. Itt a lehető legnagyobb biztonságban van és lesz időnk kideríteni mi az, amiben segítenünk kell. Ehhez azonban fontos, hogy megossza velünk pontos érzéseit, hogy együtt dolgozhassunk a megoldáson. Ő itt Dr. Viktorija Krasnova, az intézmény vezető pszichiátere. - mutatott jobbjára

- Ha tudni akarja a pontos érzésem az, hogy a legkevésbé sem tartozom ide. Már régen nincsenek mentális problémáim, mert képes voltam megoldani őket magamtól is.

- Lina, a befagyott Zerkalo tavon találtunk magára szinte fagyhalál közeli állapotban. Tisztában van azzal, hogy mi történt ott?

Én tisztában voltam, de másokat kizárt, hogy beavatok. Nem fedem fel titkaim senki fia előtt, úgy határoztam inkább meghallgatom a saját feltételezésüket a történtekről.

- Nem igazán emlékszem semmilyen kirívó történésre. Felvilágosítanának? – vontam őket kérdőre, mire a szigorú tekintetű, vörös hajú pszichiáternő lekapta fekete keretes szemüvegét és maga elé mosolygott, mint akinek az imént igazolódtak be számításai.

Talán éppen ezért lépett egyet előre és vette át a szót Dr. Ivantól.

- Dr. Viktorija Krasnova vagyok, a Csendes Ház vezető pszichiátere. Azért vagyok itt, hogy segítsek feltérképezni mentális terheltségét most és az elkövetkezendő időszakban egyaránt, ami az előzetes információk alapján különös figyelmet igényel, de biztosíthatom, hogy mindent megteszünk majd azért, hogy megoldhassuk a problémáit. Itt titkoknak vagy félrevezetéseknek helye nincs, hiszen ezek csak hosszabbítják a bent tartózkodása idejét. Ezt maga sem akarhatja, hiszen fiatal még, Lina és ne feledje: az időnk értékes és nem áll senki oldalán. Amennyiben nem emlékszik, felvázolnám pontosan mi történt a tavon múlt éjjel.

Bólintottam.

- A jelentések szerint, amikor éjjel 2:30-kor kiérkeztünk Ön a befagyott Zerkalo tó felszínén tartózkodott, hangosan kiabált és egy Alex nevű személyt keresett. A járókelők úgy hitték, hogy valaki a vízbe eshetett ezért értesítették a mentőket és a rendőrséget. Mire megérkezett a segítség Ön zavart állapotban, a kihűlés szélén volt és nem reagált a környezetére. Az emlékezetkiesés, amit elmondása alapján jelenleg is tapasztal gyakori ilyen helyzetekben, különösen, ha az események erős érzelmi megterheléssel jártak. Az ilyen jellegű részleges amnézia a trauma feldolgozásának része lehet. Az eset után a munkatársaim ide, a Csendes Ház pszichiátriai intézetbe szállították Önt megfigyelésre. Kap pár napot pihenésre, regenerálódásra, adminisztrációs teendők elvégzésére és az intézménnyel való megbarátkozásra, de utána bele is kezdünk a terápiás ülésekbe, amennyiben beleegyezik és kinyilatkoztatja, hogy saját akaratából tartózkodik nálunk.

Nem értettem. Egyáltalán nem értettem az egészet. Dr. Viktorija szavai minden mondattal egyre távolibbnak tűntek. Ez nem én vagyok. Soha nem volt emlékezetkiesésem. Az elmondottakból szinte semmi nem rémlett, ezért erősödött a gyanúm, hogy csak blöffölnek. Hogyan is bízhatnék egy orosz elmegyógyintézetben? Talán csak kellett nekik egy jó ürügy, hogy behozzanak. Emlékeztettem magam, hogy bár Alex most nincsen itt, de azonos véleményen lenne velem: mindenek előtt ki kell derítenem, pontosan mi folyik itt és valójában miért tartanak bent, ehhez pedig a lehető leghitelesebb alakításomat előszedve lelkes együttműködést kell színlelnem. De mi van akkor, ha mégis igazat mondtak?

- Rendben, beleegyezek mindenbe. Nagyon hálás vagyok az információkért és a segítségükért, de szeretném kicsit egyedül átgondolni a történteket - reflektáltam az elhangzottakra, amivel úgy tűnt sikeresen meggyőztem őket, mert utána magamra is hagytak.

A pszichiátria misztikuma

Az imént elszenvedett beszélgetés után szélsebesen kavarogtak a gondolataim. Összeszorult torokkal az első dolgom volt kinyitni a naplóm. Szürreálisan nehéznek tűnt mikor kivettem táskámból és a lapjai... mintha mázsás súlyokat kellett volna mozgatnom. Teljesen tiszta oldalba akartam kezdeni, de az előtte lévő pár lapot egyelőre üresen hagytam. Az elmondottak alapján oda még lesz mit pótolni a későbbiekben.

Mielőtt kimentek volna az orvosok, még a kezembe nyomták a Végtelen Lelkek Kódexét, amiben tulajdonképp az intézmény házirendjét, valamint ismertetőjét találtam. Ezt ildomosnak véltem naplóm első tiszta oldalára bemásolni, hogy mindig magamnál tarthassam biztonsági okokból.

Egy idézettel kezdődött: „Az emberi lélek mélyebb, mint bármely tó vagy tenger."

-Grigorij Raszputyin

A Csendes Ház Elmegyógyintézet az idő próbáját kiállva emelkedett a sziklák fölé, ahol a csend beszél leghangosabban és amely az ide érkezőknek nem csupán gyógyulást kínál, hanem egy utazást is a tudatalatti legmélyére. Egy egyedi, személyre szabott utat, amely nem vezet vissza a kiindulóponthoz, csak a végtelen Univerzumba és onnan tovább. Épületünket 1890-ben emelték, eredetileg Alekszej Ivánovics Vorkonov gróf magashegyi kúriájaként, azonban különc arisztokrata révén gróf Vorkonov megszállottja lett az emberi elme és lélek kutatásának. Különleges spirituális jelentőséget tulajdonított az épületnek és közvetlen környezetének, ezért 1893-ban átalakítatta pszichiátriai intézménnyé, amely azóta is sikeresen állja az Univerzum körforgását lelki, fizikai és mentális támogatást egyaránt nyújtva az ide érkezők számára.

A Csendes Ház Elmegyógyintézet házirendje:

Nagy tisztelettel üdvözöljük intézményünkben, ahol a testi és lelki gyógyulás érdekében kérjük, tartsa be az alábbi szabályokat.

1. NAPI RUTIN ÉS IDŐBEOSZTÁS

Ébresztő: minden reggel pontban 6:00 órakor. Kivételt képeznek ez alól a gyengélkedő betegek az orvosi szárnyban, náluk az ébresztés 8:00 órakor történik.

Reggeli: 7:00-8:00 a központi ebédlőben.

Ebéd: 12:00-14:00 a központi ebédlőben.

Vacsora: 18:00-19:00 a központi ebédlőben.

Lámpaoltás: 22:00 után minden páciens köteles a saját hálószobájában tartózkodni. Amennyiben az éjszaka folyamán halk suttogást vagy lépteket hallanak a folyosóról, maradjanak a szobáikban. Az éjszakai őrjárat része a biztonsági protokollnak.

2. TERÁPIÁS FOGLALKOZÁSOK

Intézményünk nagy hangsúlyt fektet a lelki megbetegedések minél szélesebb körű megismerésére és célzott kezelésére. Ezt számos osztályunk biztosítja, mint az Alváskutatási- a Kognitív rehabilitációs- az Alternatív- a Szociális reintegrációs-, valamint az Árnyékszemélyiség kutató osztály.

A bentlakók kötelesek részt venni a napi személyre szabott terápiás üléseiken, aminek pontos időpontját a kezelőorvos határozza meg. Ezek az Egyéni Terápiás Szobában zajlanak, amely egy diszkrét, hangszigetelt tér a személyes konzultációk számára.

Megjegyzés: Lehetőség van úgynevezett csoportterápiás ülésen is részt venni, ahol a többi pácienssel közösen zajlik a foglalkozás a kör alakú Csoportterápiás szobában. Ez fakultatív jellegű foglalkozásnak számít, feliratkozás alapján működik, azonban a kezelőorvos szükség esetén kötelezővé teheti.

Aktuális munkatársaink (legalább egy éve itt dolgozók):

Dr. Ivan Szergejevics Ivanov – igazgató főorvos

Dr. Nikolai Dmitrijevics Ivanov – rezidens orvos

Dr. Viktorija Andrejevna Krasnova – vezető pszichiáter

Dr. Milena Jurjevna Karpova - pszichológus

Anastasia Boriszovna Pavlova – vezető ápoló

Elena Alekszandrovna Sokolova – ápoló

Maria Rodionovna Kuznetsova – művészetterapeuta

Tatjána Nyikolajevna Vorobjova – spirituális tanácsadó

Dmitry Andrejevics Volkov – személyi edző

Polina Ivanovna Osztrova – szakácsnő

Tihon Andrejevics Lebegyev – éjszakai biztonsági őr

3. KÖZÖSSÉGI TEREK HASZNÁLATA

Társalgó: A kényelmes ülőhelyeivel, könyvekkel és társas játékokkal felszerelt helyiség a recepció mellett található. Itt a páciensek pihenhetnek és beszélgethetnek.

Könyvtár: A pszichiátria nagy könyvtára gazdag könyvgyűjteménnyel rendelkezik. Minden nap 8:00 és 20:00 között áll a bentlakók rendelkezésére. Kérjük, az itt található könyveket ne vigyék az épületen kívülre és ne írjanak bele!

Megjegyzés: a könyvtár leghátsó ún. "fekete" polcai az Elzárt Részleghez tartoznak, kizárólag előzetes személyzeti jóváhagyással és felügyelet mellett látogatható, ahonnan könyvet kivinni tilos!

Művészeti szoba: Két részre osztott helység. Első fele a festőállványokkal, agyagozó asztalokkal és egyéb művészeti eszközökkel felszerelt tér, ahol a bent lakók kreatív tevékenységekben vehetnek részt. A terem hátsó része színjátszó szobaként funkcionál kis színpaddal és egyéb színjátszáshoz használatos felszerelésekkel, amely lehetőséget nyújt drámafoglalkozásokra és előadások megtartására.

Zeneszoba: Egy régi zongorával, hegedűkkel, dobokkal, furulyákkal és fuvolával felszerelt terem, ahol a páciensek zenélhetnek vagy hallgathatják mások játékát.

Meditációs szoba: Nyugodt, csendes tér párnákkal, ásványokkal és füstölőkkel, amely a relaxációt és a belső béke megtalálását segíti elő.

Konditerem:  Alapvető fitneszeszközökkel felszerelt terem, amely a fizikai aktivitást és a rehabilitációt szolgálja.

Megjegyzés: csak a kijelölt személyi edző felügyelete alatt vehető igénybe.

Ebédlő: Tágas, jól megvilágított helyiség két vagy több személyes asztalokkal a Társalgó mellett, ahol a kötelező napi étkezések zajlanak. A személyzettől napközben könnyű harapnivaló vagy tea elkészítése is kérhető.

Csendes szoba: A szabályszegőket egy hangszigetelt, steril helyiségbe helyezik határozatlan időre, ahol csak a saját lélegzetvételük hallható. Kapnak egy tollat és egy füzetet, amibe jegyzetelhetnek, folyamatos megfigyelés alatt állnak.

Szabadtéri helyiségek:

Udvar: Gondozott külső terület, közvetlenül az intézmény mögött helyezkedik el padokkal, sétányokkal, gyümölcsös és virágos kertekkel. Közepén megtalálható az ún. Sárkánykő, ahova a bent lakók elvonulhatnak meditálni vagy imádkozni. 10:00 – 16:00 között lehet igénybe venni.

Megjegyzés: a külső kapun kimenni, az intézet területét elhagyni szigorúan tilos és életveszélyes!

4. SZEMÉLYES TÁRGYAK HASZNÁLATA:

Az intézmény igen korlátozott szabályok szerint engedi a személyes tárgyak használatát. Elvünk úgy tartja, amire a bent lakóknak szükségük van, arról kérvényt nyújthatnak be, majd hivatalos úton berendeljük számukra és felvesszük a leltárba a többi használati eszköz közé. Minden ide érkező táskáját és ruházatát alaposan átvizsgálunk. Kizárólag olyan személyes eszközök maradhatnak a továbbiakban a pácienseknél, amelyek használata biztonságos, megfelel az előírásoknak és/vagy nélkülözhetetlen az egyén jólléte érdekében.

Megjegyzés: kérjük, ne hozzanak be saját tükröket az intézetbe. A fürdőszobákban és folyosókon elhelyezett tükrök elegendőek a mindennapi szükségletek kielégítéséhez. Ha a tükrökben olyan dolgokat vélnek látni, melyek egyértelműen nem illenek bele a valóságba, kérjük haladéktalanul jelezzék kezelőorvosuknak vagy a legközelebbi szociális dolgozó felé.

5. BÜNTETÉSEK

A büntetések kiszabása az aktuális szabály megszegésének súlyossága alapján történik. A büntetésvégrehajtó csakis a kezelőorvos vagy az intézetigazgató lehet, aki a következő büntetések róhatja a rendbontóra:

1. Elkülönítés a csendes szobába

2. Szobafogság a saját szobában

3. Az intézmény házirendjének hangos felolvasása csoportterápiás ülésen

4. Közösségi munkák elvégzése (mosogatás, takarítás, leltározás, kertészkedés)

5. A Csendes Ház bizottsága előtti „önreflexió"

6. Látogatási vagy eszközhasználati tilalom

7. Közösségi terek használatának ideiglenes tiltása

Megjegyzés: súlyosabb esetekben a rendőrség is közbeavatkozhat.

Még nem értem a végére, de annyira belemerültem a Kódex tanulmányozásába, hogy csak a második kopogást hallottam meg ajtómon, ami mellé már a megszólításom is társult. A fiatal, barna hajú, lágy hangú Elena nővér szólt rám, hogy ideje ebédelni és szívesen bekísér a központi ebédlőbe, el ne tévedjek.

A Kódexben már olvastam róla néhány sort és bár még mindig nem bíztam itt senkiben, minél többet tudtam meg erről a helyről, annál kíváncsibbá tett. Nem egészen értettem minden pontot és miközben az ebédlő felé haladtunk arra gondoltam, jó lenne találni egy megbízható szövetségest, aki bevezet az intézet valódi működésének rejtelmeibe. Tudtam, hogy a Kódex csak a hivatalos információkat tartalmazza. A valódi arcát kizárólag a bentlakók ismerhetik.

Az ebédlőbe lépve megállapítottam, hogy kinézete tökéletesen megfelelt a leírásnak. Hosszúkás termet láttam magam előtt tiszta, tapétázott falakkal és meglepően rendezett asztalokkal. A legtöbben ekkor már megérkeztek és hozzá is láttak az ebédhez, így elsőre zsúfoltnak és zajosnak tűnt ám érkezésemre néhányan elhallgattak és felkapták a fejüket. Kíváncsi lennék milyen gyakran érkezhet új lakó közéjük. Nem haboztam túl sokat, elfoglaltam a hozzám legközelebb eső asztalt, közvetlenül az ajtó mellett. Legnagyobb szerencsémre kisvártatva mindenki visszatért a saját ételéhez vagy beszédpartneréhez én pedig elkezdhettem őket feltűnés nélkül átvizslatni. Az legelső, ami feltűnt a sokszínűség volt. A legtávolabbi sarokban egy viszonylag fiatal, húszas évei elején járó vékony testalkatú fiú ült. Mereven, összeszorított állkapoccsal nézett le asztalára, amin étel helyett egy sakktábla hevert. Mellette egy bohém, hippi öltözékben pompázó középkorú nő monoton ritmusban motyogott valamit, de a szavak elvesztek az evőeszközök csörömpölése között. Távolabb tőlük egy fiatal lány foglalt helyet, világos bőre szinte világított a csillárok hideg fénye alatt. Nem beszélt, nem nézett senkire, pusztán egy nagyobb méretű műanyag poharat szorongatott keze között, benne szívószállal. Milyen elképesztő belegondolni, hogy itt együtt mindenki egy külön Univerzum. Feltűnt, hogy néhány asztalnál már csak maradékok hevertek szanaszét. Nem meglepő, viszonylag későn érkeztem, így elhatároztam, hogy ideje valamit ennem is. Fogtam a tálcám és megpróbáltam feltűnés nélkül telepakolni az ételpultról. Az ételek illatát és állagát inkább nem firtatnám, de az ízével talán még meggyőzhet. Már majdnem hozzáláttam az első kanál (zöldség?) levesemhez, amikor figyelmem hirtelen egy kisebb asztaltársaságra terelődött az ebédlő közepén. Nekem háttal egy talpig feketébe öltözött lány hajolt az asztal fölé, majd ökölbe szorított kezeivel hirtelen az asztalra csapott. A szavai élesek voltak, egyszerre mindenki rájuk szegezte tekintetét.

- Hányszor adjam még a tudtodra, hogy ez itt az ÉN helyem?! Mindig is az én helyem volt! – harsogta a lány, akinek félig fekete, félig vörös haja szinte lángolt a fények alatt. Vele szemben egy negyvenes éveiben járó bajszos férfi ült és unottan majszolni kezdett egy kenyeret. – Ha legközelebb is ide ülsz, én esküszöm, hogy a fejeden fogom széttörni a tálcámat! – dühöngött tovább, majd nagyot fújtatva átvetette válla felett hajának vörös felét.

Megdermedtem. Ez nem stimmelt. Volt valami kísértetiesen ismerős ebben a hangban, a laza testtartásban és az csípős stílusban, az energiákban... Az nem lehet, ugye? Mondd, hogy te sem hiszed, hogy ő...

Mintha csak megérezte volna magán szúrós tekintetem, a lány hirtelen hátrafordult, majd erősre sminkelt szemeivel rámnézett, nekem pedig leesett az állam. Igen. Pontosan ő volt az, akire te is gondolsz most.