Az első néhány másodperc kitörölhetetlenül, színpompás tűzijátékként vésődik az agyamba. Minden érzékem ezerrel működik, a látvány, a szagok, a tapintás szinte hanyatt lök. Az aranyfényben csillanó kézmosó elvakít, a hideg, átmetszően tiszta víz jéggé fagyasztja a kezem, az édes hegedű muzsika kishíján könnyekre fakaszt, a színes katedrálüvegen betűző késő délelőtti nap sugara infravörös lámpaként melegíti hátam. Nehezen viselem, de keményen tartom magam. Azután mindez megfakul, a szokásos érzéktartományba szelídül, és én megkönnyebbülten felsóhajtok, a feladatomra koncentrálok.

Lemosom a szappanhabot a kezemről. Kisebb és finomabb bőrű a sajátomnál. Ami érthető. Az alany 46 éves, fehér bőrű, túlsúlyos, háromszor szült, sokat nem remélhetek a testétől sem erőben, sem fürgeségben. Az itteni körülmények között viszont kiemelkedően jómódú, ami valójában mellékes körülmény, inkább csak érdekes. Valószínűleg ennek a ténynek tudható be a ruhájából áradó erős vanília illat.

A tekintetem felfelé, a tükör keretét díszítő virág girlandra siklik. Bár tisztában vagyok vele, nincs időm bámészkodni, azért néhány másodpercig elgyönyörködök a keretre faragott, festett rózsabimbókban és pillangókban. A barna, vörös, sárga, csupa meleg földszínben. Tetszik, bár megmosolyogtat a cicoma. Könyörgöm, ez egy mellékhelyiség, ahová pisilni járunk, de hát ez a szecesszió. Szerintem gyönyörű, bár tudom, helytelen irányzat, mert nem hasznos. A haszontalanság tobzódása, jelentette ki a művészetek és irányzatok oktatója, én meg nem szóltam közbe, hogy de legalább szép. Már megint mélázom, figyelmeztetem magam.

Figyelmem visszafordítom a kezemre, elzárom a csapot, vagyis az óramutató járásával szemben ütközésig csavarom, mert az érzékelővel rendelkező, önszabályozó vízcsap még az álmokban se létezik ekkoriban, vagyis a tisztálkodást lezáró mozdulat egyben semmissé is teszi a tisztálkodás eredményének nagy részét, de ezt most tényleg hagyjuk. Nem nyitott szívműtétre készül az alany, csak a mellékhelységben mos kezet, ami a xx. század elején még igencsak tiszteletre méltó tevékenység.

Megtörölközöm, majd kiegyenesedem. Mindössze másfél percem marad akklimatizálódni. Az ugrás mindig a lehető legközelebb történik a támadásponthoz, és a lehető legrövidebb ideig tart. Az itt töltött 28 perc 119 perccel rövidíti meg az életem. Persze, csak akkor, ha Smith267 nem öl meg most. Ami nem valószínű, de Queen szerint ez az eshetőség nulla egész kettőszáz ezrelék valószínűséggel bír, ami elég kevés, de mégsem nulla. Pont nulla egész kettőszázezrelékkel több a nullánál. Jó, kicsit izgulok, ez az első küldetésem, ezért locsognak a gondolataim.

És ebben a pillanatban leszakadt az álmennyezet. Smith akárhány nem vacakolt diszkrét előbújással, egyszerűen rám ugrik. Megkönnyebbök, hogy nem férfi, hanem nő – ezt az apróságot, hogy a soros Smith fiú vagy lány, Queen nem tartja fontos momentumnak, úgyhogy hallgatott róla –, nálam vagy fél fejjel magasabb, vékony, hajlékony, jó izomzatú. Valószínűleg képzett gyilkos. Normál körülmények között esélyem se lenne legyőzni, ám őt legyengíti a transzformáció, hogy a teste atomjaira bomlott, na jó ez erősen durva közelítés, de maradjunk a nagyvonalú atom megnevezésnél, majd újra összeállt. Az én testem viszont épp és sértetlen, még a maga 46 évével is. Ráadásul én számítok az érkezésére, míg neki lövése sincs, hogy én tudom, hogy ő jön. Kicsit sajnálom Smith akárhányat. Szar ügy, hogy kora primitívségét ő szívja meg.

Smith-nek hosszú kés villan a kezében. Az autentikus lőfegyverek megismerésére nyilván nem volt ideje, ezért kést hozott, hisz a kés, az kés, mindig, minden időben szükséges elvágni valamit, ha mást nem, egy almát a reggelihez.

Előre döf, a mozdulat túl lassú, jobbommal kiütöm kezéből a kést, és már mögötte is vagyok, hogy fojtófogásba szorítsam a nyakát. Küzd, ficánkol, de én szorítom, míg elernyed.

Ennyi volt, vagy majdnem ennyi, a küldetés gyakorlatilag teljesítve, legalábbis az érdemi része, elégedett vagyok magammal, mit tagadjam.

Még nem veszek búcsút a századtól, maradt huszonegy percem, mert az alany tudata halott, cipelnem kell a testét a pillanatig, amikor egyébként is meghalt volna. Maradok tehát még 28 percig, míg Queen-i könyörületesen és főleg pontos időzítéssel kiránt ebből a testből és időből vissza, a saját időmbe a saját testembe.

Sietve betuszkolom az ájult Smith-et a két fülke közül a hátsóba, amiben van kulcs, vagy volt, vagy lesz, mindegy is, ezt bezzeg tudta Queen-i, rázárom Smith-re az ajtót, és már hallom is a kopogást.

– Főhercegné? Indulhatunk? Őfelsége már türelmetlen.

Női hang, róla nem tudom, kicsoda. Utána nézhettem volna, de jobb ismeretlenségben hagyni az embereket. Semmi személyes, semmi kötődés. Így is elég szar. És ez nagyon, nagyon enyhe kifejezés.

Sietve megigazítom a ruhám, mert a hófehér fodrok kissé összekuszálódtak hatalmas melleim fölött. Akit utánam küldtek, nem léphet be a helyiségbe, nem láthatja a felfordulást, amit Smith-el okoztunk. Főhercegnéhez illő módon kisétálok a mosdóból, vagyis egyenes gerinc, felszegett áll, mosoly, vonulás. És vonulok. Tudok vonulni, eleget gyakoroltam az ostobán magas cipősarkakon a járást, meg a fűzőben a légzést. Azért ezerrel dobog a szívem, mert a fojtófogást fenntartani komoly izommunka, az élettelen test vonszolása szintén. De megcsináltam. Tudom, hogy kicsit ég az arcom, érzem a bőröm forróságát, és ez nyilván furcsa látvány a többieknek. Ez ELTÉRÉS. De elhanyagolható eltérés.

A mosdóból kilépve körbenézek, és elképeszt a pompa. Láttam hologramon, de a valóságban mégis más, olyan szervekkel is érzem a környezetem, amelyről tán nincs is tudomásom. Az emberek itt annyira mások. És annyira más a világ is, amiben élnek. Ez a rengeteg ruha. A sok szín. Az embereken legalább tízszer annyi ruhaanyag adja az öltözéket, amennyi ténylegesen a testük elfedéséhez szükséges. És hozzá a semmilyen funkcióval nem bíró függelékek. Kalapok, fénylő sisakok, tollak. Ha kevésbé vagyok stréber, és ellógom a kondicionálás unalmas óráit, az ingerek tömege sokkot is okozhatna. A saját testem is túl sok, az illatomtól nehezen kapok levegőt, a kakaóvajhoz izzadtság és valami hajfixáló illata társul, ráadásul 30,67 kg-al nagyobb a tömegem a sajátomnál. 

Tekintetemmel hamarosan megtalálom a férfit, akihez tartozom.

– Ferdi! – nyújtom karom a hatalmas bajuszú, középkorú férfinak, és mosolygok. Nem túl szélesen, mert mindig biztonságosabb a középértékhez tartani. A mosolyom persze nem őszinte. Elfacsarodik a szívem, de ez természetes reakció, harcolni se érdemes ellene, csak elviselni. Huszonkilenc percet nyertem ennek a testnek, és épp egy tizedmásodperccel azelőtt elhagyom, hogy hasba lőnék. Az ugrónak nem kell átélnie az alany halálát megelőző traumát, magyarázta a koordinátorom. Épp elég lesz a többi nehézség, ami rám vár. És én nem tudom kiverni a fejemből a képeket, amivel hónapokon keresztül bombáztak, amikor a XX. századot tanultam. Rühellem ezt a korrekciót. Szívás, hogy épp ez az első. Tudom, szükséges, tudom, nincs más lehetőség, tudom, az egész rég elmúlt, csak nekem valóságos itt és most, ebben a huszonkilenc percben, nincs miért sírni, a dinoszauruszok miatt se kesergek, mégis...

Tizenöt millió ember! Ennyi embert ítélt halálra ez a néhány perc. Tizenöt millió embert ítéltem halálra ebben a csaknem félórában.

A kisebb rossz a nagyobb ellenében. Jah, hát rendben is van, de akkor is szar.