Egy kis szösszenet, amit szeretnék kiadni magamból. Szeretném ha mások is megimernék az Ezred tagjait, akiken egyébként a karakteralkotást gyakoroltam. Hogy jól sikerült-e, azt már döntsétek el ti :).

Ez valami fenomenális! Komolyan! Miközben Ksenyát elvezették a kihallgató szobába remek rálátása nyílt a nyomozók által használt táblára, ahová mágnessel erősítették fel a nyomokat, a gyanusítottak fotóit és... igen! A fantomképeket.
Ksenya sosem hitte volna, hogy valaha is látni fogja a sajátját, de a helyzet még az elképzeltnél is sokkal komikusabb volt.
A fantomképeknek általában van egy közös tulajdonságuk. Méghozzá az a megfejthetetlen ábrázat, amit a kedves rajzoló a papírra alkot. Olyan... semmilyen. Az alany bambul előre, mintha csak úgy... elvegetálgatna. Még a legkeményebb sorozatgyilkosok is teljesen ártalmatlannak néznek ki rajtuk. Persze ez nem gond, az arcvonalakat kell nézni, nem az arckifejezést.
De Ksenya, valami különleges személy lehetett, de talán csak az oroszokkal kivételeznek a kedves amerikai kollégák, mert az ő szája a grafitrajzon bizony mosolyra húzódott. Nem is akármilyenre, tipikus huncut, kikezdős vigyor volt, az a levakarhatatlan fajta.
A mellette ballagó egyenruháshoz fordult:
– Azért érzed az iróniát, nem? – intett a fantomkép felé.
A rendőr nem szólt, csak szó nélkül a kihallgatóba vezette.

***

– Ezred.

– Ezred?

– Igen, Ezred.

– Mint, "évezred", vagy ilyesmi? – rágcsálta a tolla végét a szőke, középmagas rendőrnő.
Arca meglehetősen vékony volt, koponyáján csak úgy feszült világos bőre. Szája vékony, füle elálló, szeme megfejthetetlen színű.
– Nem, mint a katonaságban – magyarázta Ksenya teátrális karlendítések közepette.

Kettejükön kívül még egy harmadik tag foglalt helyet a szobában, a gyanusítottal szemben, és ki tudja, hányan figyelték a beszélgetést a sötétített üvegen keresztül.
– Neve?

– Sacha Chervyakova – diktálta be szemrebbenés nélkül a hamis információt.
A harmadik fél, egy férfi, értetlenül nézett rá.
– Pardon, lehetne mégegyszer?

– Sa-cha Cher-vy-a-ko-va.
Miután látta, hogy a pasas még mindig nem érti, elétolta a hamis személyijét, hogy másolja ki abból.

– Tizennyolc éves? – tanulmányozta hangosan az iratot a rendőrnő.

– Igen – csak egy évet hazudott plusszba – De ha már én bemutatkoztam, talán maguknak sem ártana.

Ksenya hátradőlt a kényelmetlen fémkeretes székben. A két rendőr egymásra nézett.
– A nevem Eloise Stephenson, az úr pedig Fenton Walsh nyomozó. Gondolom tudja miért van itt Ms. Chervo... Cherve... Sacha. Szólíthatnánk Sachának?

– Csak egészen nyugodtan – felelte a lány, miközben elkezdett billegni a székkel – De nem, fogalmam sincs mit akarnak tőlem. Viszont kíváncsian várom, ezúttal mit varrtak a nyakamba.

– Mint említettem, informatikusainknak sikerült a maga fantomképéhez kapcsolni egy kódnevet. Méghozzá az Ezredest...

– És mint említettem – vágott közbe Ksenya – informatikusaiknak csak azért sikerült ez a lehengerlő teljesítmény, mert hagytam magam. Igen, én vagyok Ezredes. Az Ezred nevű csapat irányítója.

– Maga, mind a csapatán kívül, mind azzal együtt kismillió bűntettet követett el. Voltak köztük enyhébbek és súlyosak is. Ne higgye, hogy ezeket bűntetlenül megúszhatja.

– Mire gondol?

– Hackelésekre. Zömében. Komolyabb rendszereket, adatbázisokat, valamint fontos emberek magángépeit törte fel. Eladta az információkat, vagy zsarolt velük.

– Igen, és? Ha megvan minden bizonyíték, akkor miért nem csuknak le? – abbahagyta a billegést hogy az asztalra könyökölhessen.
Fejét megtámasztotta a tenyerében és nagy, kék szemeivel szuggerálta a szemben ülőket.

– Bűntetteiért összesen akár húsz évre is lecsukhatják. Minimum – kezdte Walsh nyomozó – De hajlandóak vagyunk vádalkut kötni.

– Ó, milyen nagylelkű...

Walsh szigorúan nézett rá. Ha így összehúzta a szemöldökét, nézett ki vagy harmincnak. Egyébként Ksenya maximum huszonötnek tippelte volna. Vékony, magas, hosszú kezekkel és lapátnyi tenyerekkel. Arca ovális, szemöldöke feltűnően dús. Szeme hideg, szürke fényben játszik, de lehet, hogy csak ebben a megvilágításban. Orra egyenes, hegyes és hosszú, füleiben rengeteg fülbevaló díszeleg. Határozottan nem helyes a fickó.

– Amennyiben feladja a csapatát, elengedjük a büntetését. Megúszhatja néhány óra közmunkával és egy rövidke háziőrizettel – Walsh nyomozó beszéd közben a zsebében turkált, majd mikor végzett az asztalra rakott egy bilincset – Ellenkező esetben már a fogkeféjéért sem mehet haza.

Ksenya keze alig észrevehetően megremegett. Húsz év... basszus! Vénlányként jönne ki.

– Feladni a csapatom? Sajnálom az lehetetlen. Még magam sem tudom a valódi nevüket. Csak kódneveket ismerek, de azokat valszeg maguk is.

Újra hátradőlt a székben, karját keresztbe fonta maga előtt.
Ms. Stephenson, aki talán egy húszassal lehetett idősebb a kollégájánál, igyekezett szigorú ábrázatot ölteni. Mivel a homlokát feszülő bőre miatt csak mérsékelten tudta ráncolni, nem volt valami félelmetes látvány.

– Azt csak tudja, hogy néznek ki? – kérdezte.

– Persze. Ugye itt vagyok én, Ezredes. Alacsony vagyok, de vékony és iszonyatosan szexi – kezdte nevetve a felsorolást.

A két rendőr csak a szemét forgatta.

– Jaj, nincs humorérzéketek.
Lássuk csak... ott van például Mágus. Belevaló csaj, átlagos magasságú, gesztenyebarna hosszú haja van és állandóan dumál, mint akinek szófosása van.. Bármiről képes locsogni, de soha semmi értelmes nem hagyja el a száját. Kedvenc filmje a Szemfényvesztők és nagyjából olyan szinten csinál bolondot egyenruhás kollégáikból – kapcsolt szószártyár üzemmódra Ksenya.

Sue-Mary, vagyis az imént említett Mágus koránt sem volt ilyen. Kezdve azzal, hogy iszonyatosan magasra nőtt. Legalább fél fejjel magasabb a csapat összes tagjánál, Ksenyánál pedig egy egésszel. A hosszú haj se stimmel. Sue büszkesége a vállig érő frizurája, amit mindig más színűre fest. Jelenleg királykék, de ez bár ez akármelyik pillanatban megvtozhat. Szereti a lehetetlen árnyalatokat, pompázott már mustársárga, ibolyalila, űrlényzöld, acélszürke, narancssárga és piros színekben is.
Arca hófehér és ezer szeplő tarkítja. Szeme jégkék, szinte már szürke színben játszik, orra pisze és mindkét oldalon van gödröcskéje.
Eredeti hajszíne épp úgy titok, mint a személyazonossága. Persze nem az Ezred tagjai előtt. Végül is, ki szállna be egy olyan bandába, amelyiknek nem ismeri a tagjait?

– Mágus elég feltűnő jelenség – fojtatta a rendőrök amítását – Metalos a csaj, folyton csak fekete ruhákban jár. Tudják, van az a hosszúszárú szaggatott nadrág, kis lánccal a zsebrésznél. Eskü még én is felvenném, ha nem néznék ki úgy benne, mint egy víziló harisnyában. Emlékszem, az egyik akció után, amikor vissza kellett öltöznünk az álruháinkból, összecseréltük a csomagokat és így egymás ruháit kellett felvennünk - mert ugye, persze külön helyen voltunk, nem tudtunk cserélni. Úgy lógtak rajta a ruháim, hogy még "boyfriend style"-nak sem ment el. Rajtam meg még a fekete halálfejes póló is feszült... nekem nagyobb a méretem itt elől. Ha érti mire gondolok – nézett a feszült rendőrnőre, bár Stephenson nyomozó nem büszkélkedhetett túl nagy idomokkal, megránduló arcizmairól rá lehetett jönni, hogy érti mire gondol a gyanúsított.

– Elég a dumából! – csattant fel Walsh nyomozó, akinél láthatóan elszakadt a cérna.
Eddig tűrte a Ksenyából feltörő szóáradatot. Egészen idáig szótlanul, keresztbe font karral ült a székén, szürke szemét le sem vette az oroszról. De egyszer mindenki türelme elfogy.
– Ez nem traccsparti! Ez egy kihallgatás és megköszönném, ha ennek megfelelően viselkedne Charvakova!

– Chervyakova – javította ki a lány hanyagul, továbbra sem a körülményeknek megfelelő magatartással.

Walsh két ujja közé szorította az orrnyergét, majd pár pillanat múlva intett Ksenyának, hogy folytassa.

– A csapatban van még a híres-neves Idomár...

– Elnézést, de... az az Idomár? – szakította félbe Stephenson nyomozó, kollégája nem túl nagy örömére.

– Igen, az. A Kutyakekszes Idomár.

Na ez már Walsh figyelmét is felkeltette. Miféle kutyakeksz? Ki ez az Idomár?
Új volt a kapitányságon, nem ismerte a régebbi sztorikat, nem úgy Stephenson, akinek a hír hallatán még jobban megfeszültek az arcizmai.

– Elnézést, de én nem tudom kiről van szó – szólt közbe a férfi, mire a Ksenya háta mögötti sötétített üvegen elkezdett kopogni valaki.
Stephenson egy intéssel lerendezte a rendetlenkedőt.

– Nem ismeri? – mosolyodott el Ksenya – Ez szinte hihetetlen. Mindenki ismeri a sztorit. Jesszus, hogy nekem hányszor elmesélte! Jobban unom, mint a Despacito-t.

– Mégis milyen sztorit? – nézett segélykérően munkatársnőjére, de mielőtt az megszólalhatott volna, Ksenya közbevágott:
– Idomárt egyszer majdnem elkapta két járőr, amíg fegyvertelen volt.  Tudniillik, ő nagyon jó fegyverforgató, bármilyen egyszerű tárggyal meg tudja védeni magát, legyen az seprűnyél, vagy... nem tudom, lámpabúra. Bár az utóbbira még nem volt példa, azt hiszem. Szóval ő nagyon kreatív gyerek.
De éppen akkor nem volt nála más, csak egy csirke ízesítésű kutyakeksz...

– Ugye nem? – temette a kezébe az arcát Walsh nyomozó.

– De bizony! Egyetlen jutalom falattal látta el a bajukat – nevetett az orosz lány.

Stephenson nyomozó, aki már elég kellemetlennek találta a helyzetet közbe szólt:
– És hogy néz ki?

– Nos, ő a legmagasabb a bandában. Barna haja van és olyan zöld szeme, hogy szinte rikít. Iszonyat vékony, egyszál bél az egész gyerek. Ezt eltakarandó folyton lenge ruhákban jár, de ettől csak úgy néz ki, mint az óvodás az apja cuccaiban.

Kamu, kamu, kamu! Minden egyes szó!
Walter Thimoty Henderson széles vállú, edzett fiú volt, tipikus német külsővel. Szőke haj, kék szem. Magasabbra nőtt ugyan Ksenyánál, de nála ki nem? Arca keskeny, hosszúkás, tincsei mindig a homlokába lógnak. Füle enyhén eláll, de ez csak akkor zavaró, ha az apja neki esik nullás géppel a hajának. Egyébként alig látszik.

– Komolyan, az ember ki sem nézné belőle, hogy egy újságpapírnál nehezebb dolgot fel tud emelni. Pedig nagyon erős, engem is elbír, nem mintha olyan nehéz lennék – Ksenya nem sűrűn dicsekedett vele, de bizony volt már rá példa, hogy a fiúnak kellett cipelnie őt, amikor terepen eltörte a lábát.
Azóta inkább hátul marad a számítógép mellett és onnan mondja az instrukciókat. Csak a legritkább esetben hagyja el a géptermet, vészhelyzet esetén.

– És van egy sebhelye, a könyökétől a válláig ér. Kiskorában, fáramászás közben szerezte. Vagyis, sokkal inkább zuhanás, mint mászás közben.
Legalábbis ő ezt állította. És ki vagyok én, hogy kételkedjek a szavában?

– Na és Elnök? – szakította félbe az elkövetkező szóáradatot Walsh nyomozó.

Na igen, Elnök. Tisztességes nevén Abraham Foster, aki történetesen Ksenya fiúja. Tizennyolc éves, független férfiember, Walter féltestvére. A csapat vezére, vagy ha úgy jobban tetszik, elnöke.
Mondanom sem kell, hogy a kódnevét Abraham Lincoln után kapta. A fiúk anyja ugyanis szerette államfőkről elnevezni a gyermekeit. Ez amolyan furcsa, családi hagyomány náluk. A nő apját például John-nak hívták Kennedy elnök után, a nagyapját George-nak.
Walter neve eredetileg Wintson lett volna, mint Churchillé, de szerencsére a kisebbik testvér apja jobban tudott tiltakozni, mint a nagyobbiké. De hát Abrahamnek nem volt menekvés.

– Ő a rangidős tag, aki kiosztja a feladatokat. Míg én távolról irányítok, hogy mi, merre hány méter, addig ő a helyszínen vezeti a csapatot. Remek stratéga, olyan nyakatekert terveket képes kieszelni, hogy eldobom tőle az agyamat.

Persze Abrahamtől eleve eldobta az agyát, elég volt csak meglátnia ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.
Jóképű gyerek, aki mellett nem tudsz úgy elmenni az utcán, hogy ne bámulnád meg. Lüke vörös haja és langaléta termete tette nem túl hétköznapi figurává. Még Sue-nál is több szeplővel büszkélkedhet, ami pedig nem kis teljesítmény. Arca arányos, szimmetrikus, szemöldöke vékony, szeme zöldesszürke.
Két éve kezdtek járni Ksenyával, aki viszont már a találkozásuk pillanatában belé szeretett. Pedig màr elsőben is ismerték egymást, hiszen ugyanabba az iskolába jártak. Sőt, a gimit is együtt kezdték, csak más szakon. Míg Ksenya az informatika felé hajlott, Abraham nyelveket akart tanulni. Spanyolt tanult, és barátnője miatt felvette az oroszt is.

– Barna fiú, göndör rövid hajjal és boci-barna szemmel.

– Boci-barna? – lepődött meg Stephenson.
Nem csoda, a furcsa kifejezést csak Ksenya használta.

– Olyan barna mint egy boci szeme. Egyébként tudták, hogy az ókori görögöknél a "tehén szemű" jelző bóknak számított? – a semmire-se-jó-de-azért-jól-hangzik féle bölcsességet Walter mesélte neki, akinek a feje tele van hasonló érdekességekkel.

A kínos csendet végül az törte meg, aki előidézte. Ksenya egy csomó haszontalan, kamu tényt zúdított a két nyomozó nyakába. Egy idő után fel is adták a jegyzetelést, azt gondolván, hogy majd visszanézik a kihallgatás felvételeit.
Nem is sejtették, hogy nem lesz ilyen könnyű dolguk.

– ... De ő meg azt mondta: hé, mintha az óvodában lennék, amire persze mind totál bedurcáztak, én meg csak forgattam a szemem, hogy srácok, nem lehetne a melóra koncentrálni, de...

– Elég már! – csapott az asztalra ingerülten Walsh nyomozó.
Türelmetlen, az biztos. Valami ehhez passzoló kódnév kellene neki. Alexandercityben ugyanis mindenki rendelkezett egyel. Még akkor is, ha nem tudott róla. Civilek, zsaruk és a bűnbandák tagjai is.
Régen a törvényen kívüliek fejlesztették ki ezt a rendszert, hogy ne bukjanak le, de ma már, mindezek mellett inkább a megkülönböztetést szolgálja. Ha Ksenyából és Sue-Maryből nem is volt olyan sok, de rengeteg Walter vagy Eloise rohangál a városban, Idomárból és Kleopátrából viszont csak egy van.
Utóbbi épp Stephenson nyomozó kódneve, bár nem valószínű, hogy ő tud róla. De, hogy miért kapta, azt csak az a lökött tudja, aki kitalálta!

– Ideje valami másról beszélnünk – halászott elő egy papírt a dossziéjából, majd Ksenya elé tette – Mondjuk a Heaven Street hetes kirablásáról.

A képen egy vacak minőségű biztonsági kamera felvétele látszott, rajta egy alacsony fekete hajú lánnyal, aki bőrdzsekiben és térdzokniban ácsorgott. Ksenya azonnal felismerte saját magát, még úgy is, hogy szerencsére a kamerának háttal állt.
De az még így is kivehető volt, hogy gyanúsan figyelte az előtte lévő üvegvitrin tartalmát.

– A Heaven Street Seven? [ Utalás level 2000. ] Az a puccos ékszerbolt? Mi közöm nekem ahhoz?

Walsh a képre bökött, pontosabban a képen látható kövérkés, nyugdíjas nénire, akinek az arca diszkréten ki volt homályosítva.

– Ez a hölgy azonosította magát Sacha – vett elő egy újabb papírt Walsh nyomozó – És a fantomkép-rajzolónk elkészítette ezt itt – bökött a lap felé.

És valóban, a rajzról saját maga vigyorgott vissza rá, ugyanaz volt, amit odakinn a táblán is látott. De ez nem minden. A kép sajnos megtévesztésig hasonlított rá.
Ugyanazok az élénk szemek, enyhén pisze orr. Ugyanolyan kerek áll és pufi arcpárnák, keskeny homlok, vékony szemöldök, rövid, fekete haj.
És hát az a mosoly, amit Abraham például jól ismer. Ugyanezt az arcot szokta felölteni akkor is, ha megint neki lett igaza, ami valljuk be, gyakran előfordult.

– Megtévesztésig hasonlít – mosolygott Stephenson – Gerald remek munkát végzett.

Ksenya nem ismerte Geraldot, de a férfi máris ellenszenves volt számára.
*Ha pszichopata lennék, most felírnám a halállistámra.* gondolta * Szerencsés vagy Gerald! *

– Na és? – pislogott ártatlanul a lány – Talán tilos ékszerboltokba járni? Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt.

– A vitrint, amit maga olyan feltűnően nézett, aznap este feltörték és teljesen kirámolták. Ez talán véletlen lenne?

– Engem hackeléssel és komoly berendezések feltörésével gyanúsítanak, ezekről miért tértem volna át a piti ékszertolvajláshoz?

– Be kell valljam, ezen mi is sokáig agyaltunk – dőlt előre Walsh, ezzel valószínűleg a drámai hatást akarta növelni – Aztán rajöttünk, hogy a legkézenfekvőbb az a magyarázat, hogy mindezt személyes indokkal követte el.

A Heaven Street hetes kifosztása valóban így valahogy történt. A vitrinben tartott egyik karkötőt még Sue-Marytől lopták el néhány éve. A lány sokáig maga alatt volt miatta, mert különleges darab volt a számára. Azt nem kötötte a többiek orrára, hogy miért.
Aztán amikor két hete megtalálta a Heaven Street hetes kirakatában bizony nagy volt az öröm. Addig rágta a többiek fülét, hogy beleegyeztek a rablásba. Ráadásul, mivel más nem ért rá, Ksenyának kellett elmennie terepszemlére. Ez az oka annak, hogy most itt ül a kihallgató terem egyik kényelmetlen fémszékében.
Bár, még mindig jobb, mintha Sue lenne itt, Walsh nyomozó ugyanis valamilyen rokonságban állt a lánnyal. Ő már nehezebben etette volna meg vele az álnevét. (Ami egyébként Georgina Stricke.)

– Aham, ...bizonyíték? Mert tudják, az, hogy bámultam egy vitrint nem elég ahhoz, hogy lecsukjanak.

– Ugyan, ez már csak hab a tortán – vigyorodott el Stephenson – Csak azt akartuk megmutatni önnek, hogy hogyan kaptunk el Sacha. A hackelésekért ugyanúgy elítélhetik.

– Csak, hogy volt egy megállapodásunk – mutatott rá Ksenya.

– Ugyan már! Csak nem hiszi, hogy néhány megkérdőjelezhető személyleírás elég lesz ahhoz, hogy megússza.

– Jaj, maguk zsaruk annyira telhetetlenek. Hajlandó vagyok elárulni a lopás részleteit, de csak ha TELJES amnesztiát kapok.

Ksenya elégedetten hátradőlt. Még hogy háziőrizet! Na még mit nem! Akkor is kimászik ebből bűntetlenül.
Tizenhét éves bűnöző, eddig makulátlan erkölcsi bizonyítvánnyal. Ezt nem fogja elrontani egy vacak ékszerlopásos ügy.
Walsh nyomozó a társára nézett, némán megvitatták egymás közt Ksenya ajánlatát.

– Nem – mondta ki a nő keményen.

– Ha nem, hát nem, de akkor ne várják, hogy segítsek maguknak.

Walsh a fogát csikorgatta, majd mint aki próbál megnyugodni, mélyeket lélegzett.

– Na és, mit szól ehhez? Elmondja az ügy részleteit, plusz a csapat bázisának helyét és szabadon távozhat.

Nem volt biztos benne, hogy ennél többet tudna alkudni, úgyhogy csak alig észrevehetően bólintott, és mesélni kezdett.
– A bázisunk Alexandercity külvárosában van, az Északi negyedben. Van ott egy lakópark, amit minden kreativitást nélkülözendő 117-esnek neveztek el. A harmadik utca második háza a miénk, könnyű felismerni, az a leglepukkantabb. Még a lift se működik. A második emelet második ajtaja lesz az, kulcs a lábtörlő alatt – majd elmosolyodott és hozzátette – mint a filmekben.

Stephenson lekörmölte az információt, aztán elnézést kért és kiment.
– Csak egy pillanat – mondta.

Nyilván elküldi az embereit, hogy ellenőrizzék a címet. Talán az is elmegy, aki az előbb kopogtatott. Sokan pályáznak az Ezredre, de ha azt hiszik, ilyen könnyen lebuktathatják a csapatot, nagyon tévednek. Ksenyának eszébe sem jutott elárulni a bandáját, de azért volt annyi esze, hogy magát se sodorja veszélybe.
A 117-esen lévő bázison nincs senki, ugyanis pár hete elköltöztek onnan. Ugyan pár apróság még ott maradt, de semmi kompromitáló.
Stephenson nyomozó visszatért és nyugodtan helyet foglalt. Kicsit hátradőlt, hogy a szája egyvonalba kerüljön a társa fülével, majd suttogni kezdett.
Ksenya akárhogy hegyezte a fülét, csak szófoszlányokat hallott. Olyanokat, mint hogy "...Dave már megint...", meg hogy "... folyton rendetlenkedik..." és "...Nem igaz, hogy nem bír magával...".
Semmi fontos.

– Akkor halljuk a részleteket – dőlt előre Walsh. Feljebb húzta bozontos szemöldökét, amitől olyan arcot vágott, mint aki nagyon betojt valamitől.
A lelki szemei előtt valszeg baromi menőn nézett ki, mert elég magabiztosan meredt Ksenyára.

– Oké, oké – próbálta visszatartani a nevetést a lány – De ezt még gyakorold be a tükör előtt.

Kényelmesen elhelyezkedett a széken, hátradőlt, kezét a tarkója mögé tette, a lábát pedig az asztalra. Mit sem törődve a két felháborodott nyomozóval belekezdett a mondókájába:

– A széf tartalma nem volt különösebben értékes. Két okból raboltuk ki mégis azt. Egy, tesztelni akartuk, hogy mire vagyunk képesek...

– Ironikus, hogy pont ezzel buktál le – morogta az orra alatt Walsh. Ksenya viszont nem is figyelt rá.

– Kettő, Mágus bolondul az ékszerekért. Gondoltuk, ez lesz a tökéletes próba lopás. A biztonsági kamerák iszonyat gagyik, ettől a felbontástól jobban golyózik a szemem, mint a hangyafocitól az üres csatornán. Tehát valakinek muszáj volt előben felkeresnie a helyet és feltérképezni a terepet. Mivel mindenkinek sikerült kihúzni magát valahogy a feladat alól, nekem kellett mennem.
Nyilván, mert ugyan ki másnak!? Most gondoljanak bele! Ha sikerül valami nem túl extrém, kreatív, de azért hihető kifogást kieszelnem, most nem engem nyaggatnak itt, hanem mondjuk Idomárt, vagy Mágust. Előrébb nem vagyunk vele, de legalább nem én szívok.

Dühösen összefonta maga előtt a karjait, de a két zsernyákból láthatóan nem sikerült semmiféle együttérzést kicsikarnia. A gondolatra, hogy rendőröknek önti ki a szívét, elmosolyodott.

– Szóval felderítettem a terepet. Bevágódtam az egyik eladó srácnál, az pedig kézségesen elregélt nekem minden hasznos infot. Annyi esze lehetett szegénynek, mint egy két hetes sonkásszendvicsnek. De szerencsére az oroszokra bukott.
Miután ezt az alantas munkát elvégeztem, nekiültünk tervet kovácsolni, ami úgy nézett ki, hogy Elnök agyal, mi meg nézzük, ahogy csinálja. Mint mindig.
Kifigyeltük, hogy egy járőrfurgon mindig ugyanabban az időpontban hajt el az üzlet előtt, pontban 23:44-kor. Ez pedig pont egybeesett a betörésünkkel.
Mit csinálna ilyenkor egy normális tolvajbanda? Átrakná a rablást máskorra. De ez nálunk nem játszott, mert Idomár csak a jövő héten ért volna rá, és hát, ki akar addig várni?
A járőrök elterelése Mágus feladata volt. Nem tudom mit csinált, talán *itt a piros, hol a piros*ozott velük, mindenesetre remekül lefoglalta őket.
Aztán jöttem én a képbe. Lekapcsoltam a riasztóberendezést, ami legalább annyira lehetett minőségi, mint a biztonsági kamerájuk – mutatott a pixeles képre az asztalon – De most komolyan, egy ilyen elit helynek csak kéne velemi biztonsági rendszer nem? Ez szánalmas, csoda, hogy eddig nem rabolták ki őket!
Jólvanna, folytatom, nyugi. Miután biztonságossá tettem a bejutást, Idomár berúgta az ajtót. Ő és Elnök még nem jártak odabenn, így én tájékoztattam őket arról, hogy mit is keresünk pontosan.
Nem mondom, egyszerűbb lett volna, ha ők mérik fel a terepet!
De mindegy, nem fontos amit én mondok. Maguknak amerikaiaknak mindig igazuk kell legyen, nem igaz?
Oké-oké, nem kalandoztam el. Szóval Elnök egy elegáns könyökmozdulattal betörte az üveget, majd egyszerűen kipakolták a vitrin tartalmát. Az ékszereket behajították a hátizsákba aztán egyszerűen kisétáltak. Én helyreállítottam a biztonsági rendszert és elintéztem, hogy a rablást leghamarabb nyitáskor vegyék észre.
Tök egyszerű, nemde?

Stephenson nyomozó mobilja adta meg a végszót a kiselőadásnak. Sóhajtva elnézést kért majd kiment. Hosszú társalgás volt, a kihallgató terem lesötétített ablakán lehetett látni az ide-oda sétálgató sziluettjét. Ksenya türelmesen várt, ahogy Walsh nyomozó is. Csendben ültek egymással szemben, néha a másikra pillantottak, de ennyi. Mintha nem is egy helyen lennének.
Stephenson nyomozó visszatértével Ksenya engedélyt kapott a távozásra, azzal a szigorú felszólítással, hogy ne utazzon el.
Az őrsről kiérve a lánynak már csak egy gombnyomásnyiba tellett, hogy a telefonja segítségével törölje a kihallgatás felvételeit. Volt bizonyíték, nincs bizonyíték.
A bűntetlen előéletű hacker megszaporázta lépteit, hogy még időben odaérjen az Ezred előre egyeztetett találkájára.