Romania szemszöge

- ...Hol vagyunk egyébként? - beszélt megszeppenve Ardeal. A fény beszűrődött kettőnk közé az árnyékból, de csak az arcából kellett egy kicsit felnéznem hogy tudjam a választ rögtön.
- ...Otthon. - motyogtam csak magam elé végignézve a falakon, majd a falak mentén a nagy díszes kapura. - ...Ott. Ott lettem felnőtt.
- Mögötte? - kérdezte Transylvania.
- Mögötte. - ugortam le a konyhaasztalról, habár semmi sem volt látható belőle. - Jut eszembe, én még eddig ülltem ott.
- Én ugyan nem bánom, én kezdtem először. - lépett előre. - Ez a hely hatalmas. Viszont figyelnünk kell, mert a mi házunk kisebb ennél.
- A mi...? - kérdeztem volna vissza, de ő folytatni kezdte;
- Mivel látszólag ha nem is látjuk, még a konyhában vagyunk tehát. Limitált az emlékedben való mozgásunk, és emlékezni kell mi merre van. De ugye mozoghatunk a falakon keresztül itt?
- Annak lenne értelme, nem? - mentem oda a kis zsákutca legközelebbi falához megkopogtatni. Azonban az valóban kopogott vissza nekem mint valami aljas nevetésként az arcomba.
- Remélem ezzel nem törted be az ajtóját a kedvenc szobámnak. - nézte csak a próbálgatásomat Ardeal.
- ...Hogy akkor... Tehát ez itt pont így... Mindegy is. - lehet nem vagyok a legjobb tájékozódásban. - Meglehet kell nekem segítség a tákékozódásban.
- Na. Akkor te itt a hátam mögött követsz, és megmondod merre tartsak, ez így működik? - mondta a tervet Ardeal részletesen a csípőjére rakva a kezeit.
- Működnie kell végülis... - suttogtam a tarkómat masszírozva. - Akkor előre csak!

- Csak azt furcsállom hogy még nem láttam Wallachiát itt... Talán kikerültük máris? - tartott meg Transylvania ki a zsákutcából.
- Itt vagyunk a kapu előtt, nemde? - kérdeztem erre.
- Hát... Nekem úgy tűnik végülis. - vonta meg a vállait kérdően ránézve a kapura.
- És ha te az utcára kinézel, a napóra mennyit mutat? - hajoltam ki a válla mögül.
- Úgy talán... Hét-nyolc reggeli órát? - követett engem ezzel a mozdulattal. - Időre mentetek?
- Ha mentünk valaha, igen... - bólintottam sutyorogva a füléhez. - Volt egy nép aki minden fél óra elteltekor harangozott a városon át.
- És ti akkor mikor...? - következtetett.
- Fél nyolckor mentünk csakis, addigra mindig kész voltam a reggeli teendőkkel. - hajoltam jobban. - Előrébb mehetnénk?
- Itt már a fal melletti szék van, vigyázz magaddal! - figyelmeztetett Transylvania egy kis lépéssel előrébb a falakhoz szorosan állva hogy pont belássam a főtérnek az elejét.

- Bármelyik pillanatban fél nyolc lehet. - jegyeztem meg. - Tehát én lehetek az Moldovával a kapuban ahogyan résnyire van nyitva.
- Hallani is hallunk itt talán? - vsendesült el Transylvania velem együtt... Egy kis városi moraj talán... Voltak népek az utakon a falakon belül, így ez nem lehet nagy meglepetés nekünk. Csupán sokkal halkabb volt a mi fülünk képességeihez képest.
- ...Biztosan ez is emlék alapján működik, mint ahogyan látok is. Még jó hogy nekem a szag itt már tompa volt... - tettem hozzá mellékesen.
- Miért, milyen szagok voltak? - én erre a kérdésére csak csendben figyeltem tovább igyekezve nem visszagondolni.

Viszont igazam lett azzal hogy hamar jött a fél nyolc. Talán még két perc csendes nézelődésbe tellett hogy meglássam a népet a kis haranggal, disznót vadan és sebesen lovagolva ütővel kongatva az utcákon át.
- Lehetne mással is sietni. - figyelte Ardeal.
- Mással? Itt ez volt a leggyorsabb ha egy nép vagy... - emlékeztem, miközben a beharangozó a kapuhoz kezdett nagy sebességgel haladni. A kapu viszont nem állította meg, a résnyire tárt kapu ugyanolyan sebességgel csapódott ki pillanatokban hogy mögötte aztán a nép eltűnjön.
- A megszokott rendszer már csak rendszer marad...! - vonta meg a vállát anyám a kapu oldalába húzódva velem, Wallachiával.

- Uramatyám, a szívem megolvad. - figyelt minket Transylvania.
- ...Valóban? - nehezen kérdeztem ezt tőle furcsálva.

- Fiam, emlékezz tehát miket mondottam néked. - sétált tovább anyám az utcára. - Még a következő harangszóig vagyok itten melletted. Sokat kell majd egyedül lenned, így csak önállóan! Legjobb lehetne ha csak megvárnál engem egy rejtett sarkban, s ahányszor keresnek, ne próbálj a társaságukban lenni, capisce?
- Moldova is sokkal gyönyörűbb volt ekkor... - csodálattal figyelte Ardeal minden mozdulatát az emlékemnek, mintha valami isteni nem látott esemény történne. - Hallani hogy hallgattál is rá, megmaradt legbelül benned valahol minden szava...
- Moldova... - nehezen jött már a számra a neve. Erőltetve éreztem magamat a környezetében hogy ne nevezzem így. Anyámnak is nehezen ha tehetem, azóta főképpen hogy a korkülönbség érződni kezdett köztünk.

Csak tetszett neki a felnőttlét, mégha nehezen is volt ott meg felnőttként a helye. Szeretett szigorú és törődő lenni, szerette hogy komolysággal is vehetik őt mert mellette vagyok ott mint akit ő maga hordott ki.
Most úgy hangozhatok mint aki lenézi őt, pedig korán sem így van. Csupán ez is egy elmélkedése volt az én hosszú serdülőkoromnak, és Transylvania elálmélkodását tartom túl nagyra felé ahhoz képest hogy nincsenek is közel egymáshoz.
- ...De még hogy az egy hónapos Wallachiáért odavagy... - motyogtam a fogaim között őt követve.
- Ugyan már, én szeretem a gyerekeket. - ezt egyébként valóban könnyen eltudom róla képzelni. - Ha valaha én is anya lehetnék, hasonlóan viselkednék mint ő...
- Mint az én anyám? - néztem nagyot ismét rátekintve a válla fölött az én kiskörű múltbéli családomra, mielőtt az utca nem lett tele káosszal és viharzó porral.

A kapun rohant át egy fekete díszes paripa lovasával együtt, utánuk porzott az út, előlük a népek ugrottak el, majd az térnek a közepénél megálltak, és a lovas végignézett a riadt népeken át az egész váron is akár az ő nézésével.
- Őt ismered? - takarta a fényt a kezével Transylvania előrébb lépve.
- Nevének hallására mindenki felismerné... - sóhajtottam a tér legnagyobb házának teraszára nézve, sejtve hogy mi fog bekövetkezni.
- ...Krisztus előtti második században vagyunk, tehát a legjelentősebb személyek közül lehetne... - elmélkedett maga elé halkan susogva.
- Mi folyik idekint? - hallatszódott visszhangozva az egyetlen hang aki szólalni mert akkor fentről.
- Valaki a birodalmába érkezett meg. - érkezett egy válasz ugyanonnan.
- Nos és ugyan? - tisztább volt már a hangja a terület tulajának.
- Csend áll önnek is, de ő maga, a vendég kereshet valakit... - nézett ki az ablakon a földesúr válaszolója.
- Valóban talán nekem kéne mennem meglátni mit tehetek... - lépett ki a teraszra sisakját igazgatva, lenézve a lovasra. - Na nézd csak, a Hun! Vagyis az Anti-Hun, ha különbséget teszünk...

- Hé, te oda fent, nagyfejű Római hol az én bátyám?! - kiáltott fel erre a lovas neki mogorván.
- Ugyan őn néked minek? - emelte fel a tenyerét az úr kérdően a vállát vonogatva. - Mintha te ugyanannyi joggal rendelkeznél itt felette mint én magam felette. Még ha egyrangúak lennénk, én úgy kotornálak ki innen háborgatva azokat akik igenis fizetnek hogy éljenek nálam.
- Itt van hát, együtt az ő drága jegyesével... - gúnyosan vigyorgott csak a földesúrra paripájával kocogva egy kört még, véletlenül sem akarta hogy megmozduljunk akkor.
- Miért is ne lenne itt, hát nálam keresi a kenyerét! - kuncogott csak. - No, én megadom néked azt hogy még most távozz önmagad, ha a Hun találkozni akar veled, találkoztok a kapuban ahonnan jöttél is be. Bár látva a felszereléseden nehezen hiszem hogy családi vendégségbe indultál ide első sorokban...
A földesúr ezt nagyon szórakoztatónak találta ezt, viszont már visszadereng, ez nekem nem így esett akkor. Megvoltam rémülve, és ezt Ardeal is látta Wallachia arcán.
- S ha én kifizetem a díjat? - ajánlotta fel a lovas szelídebb mosollyal vállat vonva. Erre lefagyott az arca mindenki másnak, szerteszét nézve.
- ...Mivel fizetnél te? - próbált magabiztosan válaszolni erre a földesúr.
- Itt az én táltosom, ugyanolyan nemes mint a többi itteni. - vetette fel leugorva a hátasról.
- ... Ez olyan ajándéknak tűnik amit sok rokona ajándékozna... - a csendben ez a motyogás is tisztán visszhangzott. - Hát, mit gondoltok, ezért meddig maradhat nálunk?
- Hun... Rokonom lehet? Akár... - gondolkodott tovább Transylvania.
- Ő a Hun Birodalom lesz egyszer még... - válaszoltam neki amennyit tudtam.
- De akkor lehet én még látok többet... Több népet-... Akár őt... Nem mintha nekem nagy szám lenne ez annyira...! - hebegte Ardeal.
- ...Nem tudom Ardeal... Ha valaha fel tudnád ismerni én magam megmutatnám ha láttam valaha. - félek ezzel őt nagyon lelomboztam...
- ...Tehát akkor nem is történt ezen túl semmi különös. Magadra maradtál egy békés helyen amíg Moldova vissza nem tért... - nem i s sejtettem volna hogy ő képes lett volna arra hogy engem lelombozzon kár egy ilyen mondatával. - Akkor végülis még körbenézek talán...

Csakis az új harangozás volt még ami segített abban hogy visszaemlékezzek mindenre ami azután nem sokkal történt. És nem is szomorít ez, csupán... Újra felmerül bennem a tudatlanságom a történtekkel akkor. Pedig meglehet nem is a legrosszabb pillanatai voltak az életemben, tényleg csak hogy én még azt a mai napig nem tudom megérteni...
- ...Oh, pocsolya van itt, az előbb nem is láttam. Csaknem esett a cselekmény előtt itt? - motyogta Transylvania.
- Bárcsak. - válaszoltam megkésve.
- Hm? - nézett nagyot rám tudatlanul.
- Csak bárcsak békés lett volna az a hely ahol vártam rá. - ismételtem meg kiegészítve.
- Csaknem, mégis... Történt valami? - tippelnie sem kellett ezt, ezzel a mondatommal csak a bővítését akarta tudni tőlem finoman kérdezve.
- ..Meglehet neked itt lesz a válasz amit akartál ezzel az egésszel. - nem volt kedvem kifejteni egy olyat ami nem az én körömből van, inkább csak felnéztem a nagy falnak az egyik ablakába. Ott volt négy gyerek még kinézve belőlük figyelve anyámat nevetve, mögöttük az erdő és rét volt minden állati zajjal.
- ... Szerintem a víz növekszik...? - lépett el Transylvania. - Ez lenne az vagy talán csak...

Majd ő is követte az én nézésemet. Az ablakból a gyerekek ekkor elkezdtek rohanni az ablakból hangosan topogva a földet verve.
- Ők fontosak? - kérdezett még többet
- Én visszamennék a jelent látni. - a füleimet kezdtem lefogni, szemeimet becsukni, megmondtam neki inkább az őszinte gondolatomat hogy értse a viselkedésem.
- Ugyan miért? - fordította a fejemet felé, meglepődve rajtam mikor kinyitottam ismét a szemeimet. - ...Hát miért akartad hogy pont ide érkezzünk...?
- Csak úgy gondoltam hogy- ha neked talán többre vezet mint nekem akkor vezetett... Talán a járvány az ami tette ami történt, talán tőle én magam is szedtem össze, én nem tudom, szóval kérlek, ne kérdezz csak erről! - dörgöltem a szemeimet. Körülöttünk ugyanúgy elmosódott minden más is.
- Azoktól a gyerekektől? - fogta meg az arcomat, mire csak bólogatni tudtam. - ...Utolsó kérdésem volt ez, bocsánat!
- ...Ugyan, ez nem volt nekem olyan amit nem tudtam megválaszolni, - viszont ez is csak az én saját gondolatom. Nem tudok erről az egyről többet mondani...
- ...Még akkor annyit hogy visszamehetünk-e? - próbált finoman fogalmazni nekem. Kicsit talán ezt szórakoztatónak tartom, biztosra veszem hogy más állapotban a gyengédség nem lenne hátránya.
- ...Mehetünk... - hagytam meg neki ismét szétnézve. A könnyeimtől a táj homályos lett, viszont cselekmények történtek ugyanúgy mögöttük. Még egy kicsit kellett csak nekem nyugodnom, de Transylvania egy öleléssel oldalról támogatott is ebben.
- ...Meglehet le is maradtál róla, így csak előre elnézést kérek ezért...! - szólaltam ismét meg.
- Hát elmeséled akkor, nem lehet olyan vészes... - Ha tudok mesélni valóban nem lehet..

A kép tisztulni kezdtett, mire éles lett ismét, már a gyerekek mentek is el tőlem rohanva hurcolva egyiküket maguk után.
- Nos... Innen kicsit nehéz lesz... Esküszöm hogy... Nem hiszem hogy ez az én hibám volt! - javítottam magamon.
- Kik ők egyébként? - furcsálta Transylvania.
- Ők... Úgy hiszem a latinok voltak. Viszont... Akit visznek, aznap este őt nem nyílvánították élőnek... - kerestem a szavaimat. - Én tényleg nem tudok erről sokat, ők csak hozzám jöttem, szavakkal nevezték anyámat majd ez történt vele...
- ...Megnézhetjük azt is? Az estét, értem én. - egészítette ki.
- Én akkor máshol voltam... De ha te akarod, maradhatunk...
- Maradjunk, ha semmi más különös nem történik addig, én figyelem a történéseket, hátha az akkori korból is megtudok többet.

És így is tett ahogyan szánta azt, és csak mégtöbb kérdéssel látott el engem.Volt itt „Ételt kellett-e akkor gyakran ennetek?”, „Van-e olyan nép akit a gyerekkorod után sosem láttál ismét?”, „Ismertek-e téged mindannyian az ittlakók?”, „Ki ő?”, „Vannak e látogatók erre?”. Sokmindenre én sem emlékeztem, mégis tudtam őt elégedetté tenni minden válaszommal. Kicsit szenvedni tudok ezért hogy ő maradjon elégedett.

- És ő kicsoda? - nézett a kapura Transylvania.
- Az újabb alak lóháton? - követtem a nézését. - Ő még Turkey, csupán fiatalabb. Ő például gyakori látogató volt.
- Szokatlan őt mindkét tenyerével látni... - mormogta magában. - No és ott, a közeledben? - Wallachia irányába fordult. Szerencsétlen órák után is rémült volt az eseményektől, de a szívem mimdig boldogabb lett mikor őt láttam.
- Ő? Ő egy jó személy. A nevét sosem mondta el nekem többször mint mikor bemutatkozott, de... Az én szűk családomnak mindig segített időkön át amíg el nem tűnt. - Őszintén sosem mertem meg is kérdezni ismét a nevét, rémisztő volt nekem minden nép aki sokkal magasabb és erősebb volt nálam, mégha egy kedves személyről is van szó.
- Moldova fia, téged bántottak tán? - ismerte Wallachiát fel ahogyan a közelébe ért. - Hát a szüléd merre ilyenkor?
Akkor én nem tudtam mindre válaszolni akkor, csak az irányba biccentettem amerre anyám ment.
- Hát látom, magadra maradtál tehát. - majd visszafordult még ránézve. - Gyere, én majd rád vigyázok helyette is. Érkezett a kereskedő, talán őt is megérted ebben a világban.
- És te követted? - fordult felém Transylvania.
- Még szép hogy, és ez volt a legismerettebb emlékem eddig erről a napról. - jó volt ismét látni valami boldogabbat a múltamból.
- Hé, török! Mi jó maradt még nálad? - sétált Wallachiával oda Turkey mellé.
- Oh azért a gyerekért az összes jó marad számodra! - nevetett fel Turkey.
- Számára lenne, ha van rá való holmi. - vette fel Wallachiát a karjára.
- Vagy úgy, persze, csupán szórakoztam véled. - legyintette le a kezét Turkey, majd azt a derekára támasztva. - Mit tudnál kínálni ugyan viszont akkor cserébe te...?
- Nézz csak szét Wallachia, hátha valami tetszik neked. - Mutatott a ló oldalára Wallachiának másik kezével még mindig tartva őt.
- Na, de ugyan tényleg, mutasd csak mi van nálad te egyszerű nép? - kíváncsiskodott tovább Turkey.
- Nézzük előbb ő mit talál magának. - hagyta meg Wallachiára. Nem emlékeztem sok érdekes dologra akkor abból ami volt, csak egy volt ami elfoglalt a kinézetével.
- Mit fogtál meg? Nem tudom kivenni... - hunyorított Transylvania.
- ...Csak az az okarina ragadtatott el mindabból ami itt van? -
- Okarina...? nézett fel rá Wallachia.
- A hangod is akkor annyival volt édesebb... - szólt bele Transylvania.
- Vagy körtefurulya, ha néked jobban megy a szádra. Ez végülis az a féle, habár elég vacak, fából van és régi, nem is szól igazán, ingyen is viheted, én nem bánom. - akasztotta le Turkey a kezébe rakva Wallachiának.
- Szól?
- A hangszerek már csak ezt teszik, Wallachia. - majd Turkey felé fordult. - Valóban ingyen?
- Ezt? Azért vittem hogy megszabaduljak tőle, hátha valakinek megtetszik, ugyanannyit érhet néktek viszont mint nékem egy stílus az ottani világnak. Nem hasznos, meglehet viszont érddkes még marad azoknak akik nen ottan élnek. - nevetett még Turkey.
- Csak köszönni tudjuk... - örültem hogy sikerült ezt is újra látnom. Sok óra után ez boldogított egy keveset, na meg fáradtam is a sok kérdéstől, ez egy kicsit lekötötte Transylvaniát arról hogy kicsit inkább csak többet figyeljen.

- ...Lepihennék Ardeal... Már esteledhet. - sóhajtottam a földön üllve.
- ...Megértelek, itt is sötét lesz egy óra múlva. - biccentett csak csendesen figyelve tovább a történéseket mellettem.
- ...Mond, aludhatok egy kicsit? - feküdtem ki az ülésből.
- Momd te, még felébreszthetlek? - kérdezett vissza a kérdésemre.
- ...Ébressz csak, csupán kell nekem az alvás most.
- Kíváncsi vagyok, vajon álmodhatsz így...? - ezt én már csak félig hallottam meg... Máris ott voltam.

Árnyékkal mellettem, figyelt felülről ahogyan én még feküdtem.
- Hát, Szlávanya? - tippeltem felé fordulva.
- Ezt már tudod, nem de, kölyök? - kacagott fel. - Igen, egyértelmű, hiszen te nem gondolkodhatsz itt.
- Meglehet ezt valóban tudtam... - tápászkodtam ülésbe. - Tehát akkor te valóban léteztél.
- Őszintén, heh... Nem kell ilyen komolyra venni ezt. Még itt vagyok, hát látod. Benned is ott vagyok igazán, akárcsak akármelyik szlávban. De ha kell, én bárkinél ott vagyok. Márpedig ezek olyan idők...
- Hát tehát minden szláv szülője lehetsz... - folytattam.
- És nem is csak nekik... Fhú, számolni sem tudom, de én lehetek a világnak a valódi ősszüléje...!
- Tetszik hogy mennyire érzed a dolgokat komolynak... Nyugtatni akarsz, nemde? - döntöttem meg a fejemet elnézve Ardeal helyére.
- ...Szükségünk van rád ha mi igazán felszabadultak akarunk lenni, Wallachia...Romania... - az árnyékból érezni lehetett a mosolyt és bíztatást. - Eddig megvoltunk ugyan, majd ő kavarni kezdte a szokásosabbnál jobban a dolgokat... Ti meg beleláttatok először mielőtt bármit tett volna, így ti nekünk kulcs lettetek. Legfőképpen az akiről valóban teljesen hozzáhű szolga nem készült... Mi pedig nem tudunk ezekben többet segíteni így... Elszólunk valamit, és íme- már csak álmok voltunk neked... Nektek kell itt furfangosnak lenni.
- ...Hát ez saját érdek? - könyököltem a térdeimre.
- ...Sokak érdeke jobban illene rá. - üllt le mellém. - Nektek, nekünk, és az övé.
- Az övé?
- Ő már csak megbocsátást keres. Nem is erőt, nem elfogadást. Még ha ezt nem is tudja magának bevallani, egy célja van neki, még pedig hogy megmutassa nekünk az ő érdemét ezen a helyen - Ez már csak így lehet... Az ősatya mondta így nekem...

- Rares, éledj fel! Kell tovább megindulnunk... - húzogatta a karomat Transylvania.
- ...Hol vagyunk már itt? - néztem el napórához. Az hogy nem láttam a mutatóit már eleget mondott.
- Este van akkor... Nem aludhattam olyan sokat, kihagytam tehát anyám híres mondatát... - kicsit hiányzott ez, de talán úgy is van hogy bennem megragadt.
- „Ismerem mindenki apját, csak mond nekem kifia-borja bántott téged”? - idézett tőle felegyenesedve a hajolásból.
- Hát benned is megmaradt ez, látom. - biccentettem mosolyogva
- Felnőtt fejjel jobban koppanhatott neked. - indult meg egy irányba hívva engem.
- Felnőtt fejjel teljesen Moldova koppant nekem nagyot. - térdeltem fel követve őt, viszont nem tudtam sokáig haladni míg Transylvania meg nem állított máris. A földesúr otthona mellett a fal alatti kapunál voltunk, ő pedig mintha megakadt volna falba.

Tudtam hova próbál menni, ott a túloldalon voltak a lovaknak és egyéb állatoknak a helye, amíg a gazdájuk odabent tömték magukat, lúdtollal hánytatva maguk hogy még férjen be. Még odamentem, mivel többször is zavart ahogyan figyeltek engem a kisírt szemeim miatt, miközben kénytelen voltam egyedül maradni ismét anyámnak az új vásárlója miatt. Az állatokat akkor nekem ritkaságnak éltem meg, pedig a falon túl az erdős területeken vadak ölik és eszik egymást, annyival megvoltak sokasodva a növényeknél is többen. De azok amikkel én valóban találkozni tudtam a kiszaladásom előtt azok a háziak, akiket együttérző szokatlan kinézetű népeknek éltem meg, na meg akit most ismertem meg hogy aztán évezredekkel később köszöntsek vissza neki.

- Vége a szobának talán? - néztem csak ahogyan tapogatni próbál Transylvania.
- ...Hamarosan itt kellene lennie. - eresztette le a karjait. - Remélem csak hogy nem itt, és én vagyok aki téved.
- Kiderül hogyha előre fogunk haladni tovább... - haladtam meg tovább előre. Természtesen mégiscsak nem enyém ez az otthon, így nem tudtam továbbhaladni a kapu végéig amíg be nem vertem a lábfejemet. Nem látványosan ugyan, csak volt egy is fájdalmasnak hangzó felkiáltásom.

- Kihajolni lehet azért? - vizsgálta a lábamat egy kis pillantással, majd inkább ismét tapogatni kezdett kinézve az állatokhoz. - ...Jó ez így is! Látom Wallachiát.
Nem mintha Wallachia olyan sokmindent csinált volna, elmélyült a lovak nézésében ezalatt a sok idő alatt. A kapu másik oldalában viszont az erdő felől a falhoz dőlve figyelte őt egy felnőtt férfi nép. Láttam őt akkor még, csupán akkor nem tartottam túl különösnek, csak valaki volt aki néz engem szintén, viszont láthatóan a kép így is beleégett a fejembe.

- Túl szép éjszaka ahhoz hogy ilyen kicsiként te legyél egyedül itt kölyök, nem gondolod? - lökte fel magát Wallachiához tartva. - Ennyi idősen én ilyen időben már nyugovóra térültem szüléim és testvéreim mellett. Tieid merre?
Wallachia ekkor fordult csak hozzá. Tisztán emlékszek, kicsit meg is rémültem, ismét egy erősebbnek tűnő magas férfiról volt szó, végülis.
- Várok rá. - válaszolt csak halkan Wallachia neki.
- Oh hogy te nem-e lehetsz véletlenül a Moldova rokona esetleg? A hasonlóság beüt tenálad, tán az öccse. - mosolygott rá bíztatóan.
- ...Szülém. - ezt a választ tisztán tudtam mikor kell jönnie hogy egyhangban hangzunk Wallachiával.
- ...Fiatal ő hozzá még... Én magam sem vagyok túl koros, még viszont nem lennék szüleim unokafaragója... - motyogta magába csupán.
- Maga is hasonlít, az új vendégre, aki most odabent tömi magát. - merni már mert beszélni vele Wallachia, még ha belülről érezni lehetett ahogyan bizalmatlan még benne.
- ...Sajnálom is egy aprótot hogy ez már így adódott. - sóhajtott. - Kölyök, talán segíthetnék néked, egy ideig felvigyázni rád haszon lenne párszor ha még találkozunk, nemde? Ha még most nem is, egyszer talán... Talán sikerülne itt vele... Boldogítana egy pár több század után egy hozzádhasonló vele... Ismersz itt valakit Avaren névvel megálldva?
- ...Anyám mesélt róla már. A földesurunk testvére talán, vöröses hajjal, sápadt megfáradt vékonyka testtel és kékes szemekkel, ha jól idézem fel, innen kell felfedezni a tömegben. - ezekre már nem is igazán emlékeztem, azonban azóta sikerült vele találkozni már. Mostanra ő sincsen köztünk már, lehet viszont ő is hasznos tudás lenne Transylvania számára ha vele álmodnék.
- Egy igazán gyönyörű hölgy ő, gyönyörű lelkű ha őt megismered. Ha találkozol vele, ő tudja még bíztatni édesanyád hogy találkozzunk. -
- Nem tudsz még beszélni magadról te magad? - úgy érzem most már hogy álmomban már láttam őt... Valahogyan úgy most képes vagyok ráemlékezni, egyszer én biztosan...

- ...Testvér vérét kívánja szívni a Hun. Még mennem kell amint tehetem. - bámulta a falat kevéske kis szomorúsággal. - Tudsz esetleg valamit, ami... Éles hangot ad esetleg, mint, fütyülni például?
- Fütyülni? - akkor nekem jól jött még az okarina, és ahogyan Wallachia elő is vette, látszódott a népen hogy megismeri.
- Csakhogynem szerezted azt erre? - nevetett fel. - Tudod megszólaltatni?
- Mit kell tennem hozzá? - mutatta neki Wallachia tanácstalanul.
- Látom hát. No, tanulj tőlem akkor kölyök, ha odadod nékem... - markába nyomta azonnal erre Wallachia. - Lehet nekünk nehezebb mint azon emberek odalentről, de hidd el, nem nagy ördöngőség.
Csak pár hangot fújt a nyílásába, majd máris Wallachia felé fordult. - Látod, ez így működik. Ha itt fújsz, máshol a levegő ki is távozik, megkell csak az útját változtatni az tenyered takarásával.

Vissza is nyújtotta neki, majd a távolba kezdett bámulni. - Meghagyom neked a többit hogy felfedezd önmagad. Ezt neki már meg kellett volna hallania...
- Kinek kellett? - Nem éreztem akkor ezt a kérdést fontosnak, úgy éreztem hogy úgyis kapok rá választ. Ugyan ha szóban valóban nem is kaptam meg. Csak akkor is csupán a távolban tudtam volna meglátni.
- Nem kedvelheti azt hogy egy idegen van velem együtt. - tette csípőre végül a tenyereit Wallachia felé fordulva. - Nos, hát én magam úgy látom a legelső találkozásunk itt ér véget kölyök, ha nekem kedves az életem, tovább kell menekülnöm. Visszatérni viszont fogok még, én erre szavamat tudom adni. Légy óvatos továbbra is addig, és én is tudok biztonságban érezni magamat.
- Csordul belőle az empátia... - mintha Ardeal szintúgy empátiával fordult felé. Talán ahogyan elfutott a távolba visszaintegetve Wallachiának úgy lett keservesebb is a hangja a mondata végére.
- Boldog vagy már Ardeal?

- Lassan úgyis kimosódik a szemünkből... Csak addig, maradjunk itt egy kicsit többet. - erőlködött továbbra is leüllve a talajra.
- Csak nem te is belefáradtál mindebbe? - tapogattam a falat leereszkedve mellé óvatosan.
- ...Talán... Csak, meglehet. - hunyorított Wallachia felé. - Megkedveltem ezt a világot.
- Én nem nagyon tudom kedvelni... Valószínűleg mivel ebbe a világba beleszülettem. - Csupán egyszerű emlékeimből kell szeretnem. Biztosan neked is tetszettek a te saját éveid. Úgy születhetsz hogy elkötelezve érzed magadat a gyerekkorod ragaszkodásához...

Nem tudom hogy ezeket a gondolataimat hallotta-e még Ardeal. Erős érzetem az viszont hogy ezekre tudott ennyire békésen a vállam alatt heveredett le szuszogva. Biztosan nem volt ebből még elege, de talán... Mégis meglehet hogy én nem is bánom ezt. Békés volt az életem akkor, csupán az akkori nap volt ilyen sűrű, én hibám lehetett hogy ez jutott eszembe. Dehát ez is jól végződött, nemde? Valahogyan ez a helyzet is nyugalmas mindkettőnknek... Ardeal... Remélem viszonozza még ezt nekem... Biztosan a mi közös időnk is hasznos neki...

3765 szó.

Aztarohadt-

Ez aztán eltartott egy három hétig legalább-
...De csupán jövőhéten publikálom csak azért is-
Már megakarom írni a következő részt is hogy végre ez a könyv egy kicsit jobban nézzen ki a karakterfejlődésekkel-

Frissítés: majdnem kerek egy hónapja írtam ezt a részt, legyetrk hálásak hogy ezalatt kész van még egy rész-

A Nyeh legyen veled!