Transylvania szemszöge

Az összes holmim felett egy égő gyertyával egy lelket sem sikerült felébresztenem. Szokatlan, de meglehet ez csak azért lehetséges mivel fárasztó napunk volt a tegnapi, mégpedig pont azzal hogy a legidegesítőbb és fárasztóbb dolog távozott.
Nem tudom tudják-e hogy én is most terveztem lelépni egy időre, de minden esetre írtam nekik, gépelten és papíron is.

Régi válltáskámat is megvilágította, úgy is hogy nagyon az árnyékokban volt az mindig temetve, egyszerűen csak nagyobb dolgok voltak szükségesek mindig mint amekkora egy átlagos ilyenbe férne. Na de nem most, ő ezalkalommal hasznos lesz, más nem is kell az útra csak egy szűrőkulacs az első világháború idejéből illetve pár jegyzetem és találásom, újakhoz is felkészülve.

Csoda hogy létezik még nálam szűrőkulacs, a legtöbbet elégették a háború után hogy rossz emlékeket hordozott magával. Lényegében ezzel hosszabb távra tudsz a Semmiben lenni szünetek nélkül, mivel kiszűri a levegőt alaposabban mint a tüdő tenné önmagában, hogy csatákban ne csak szomszédokat tudj támadni. És én ez alkalommal... Kutatás céljából nagyon délre fogok tartani, amibe beletelhet egy negyed óra. Ezt ezért használnom kell ha nem akarok belesni balkáni országokhoz, mégha azóta több oxigén is van idefent. Serbia véleménye nem is tudom milyen lehet rólam azután ami Májusban történt.

Szóval ezt bölcsen kellett használnom, öreg darab volt és egyébként sem kifejezetten nagy távra tervezett.
Nem is volt csoda hogy az első szippantásával vele nem levegőt pumpált a szervezetembe, hanem inkább egészen tömény port.
Emellett az összes jegyzetemet nem hozhattam, nehéz lett volna azzal mind közlekedni. Tervemben se volt, de válogatnom még most helyben kellett. Feszengetett engem a néma csend is, a sötétség. Mintha már csak kergetni akarnak kifelé, sürgettetnek engem oda ahol mindig világos és zúgás van. Nem is terveztem maradni, csak legyintettem nekik hogy várjanak, még az ajtón is ki kell lépnem hozzá.

Viszont az ajtóban mégis megtorpantam. Egy rossz érzés követett el az ajtóhoz, aki azt súgta meg hogy veszély van itt, és bajban vannak az én társaim. Még kellett átnéznem hogy mind megvannak-e. Biztosra csakis így tudok menni, máskülönben rosszul lennék a tudattól hogy cserben hagytam őket.
Mégis látszólag mindenki megvolt, békében és nyugalomban. Mégha ez így volt, magam után be kellett zárnom az ajtót hogy én magam is megnyugodjak. Remélem Hungary nem bánja meg hogy egy két órára bezárva vannak mert előttem a pulton hagyta a kulcsait. Bármikor képes is lenne átjutni végülis, a saját otthonát képesek az országok gondolattal formázni, ők már csak ilyen szerencsések.

Az utam már csak másért volt idegörlő, ugyanis ahhoz az országhoz tartottam akit nem merik zargatni a környékbeliek. Eléggé öreg viszont, sok olyat tudhat ami nekem kelleni fog, mégpedig az ősökről. Ha több szájból hallanám, talán Eurasiát is megismerem bennük... Az amit eddig tudunk nem sokat segít még hogy egyszer már nem lesz több sem mint a legkisebb nép.
És szerintem ez az ország a legközelebbi akitől ilyet tudhatok. Az akinek nagy eséllyel máris megtalálhattam a távolban az otthonát.

A Semmiben gyorsabban evezve tiszta volt, ajtaja nagyobb a többinél, szélső kis kapualakú oszlopai fenékig végigfaragva. Fenékig, szinte túl a Semmin nyúl, csupán egyszerű illúzióként is talán, de fokozta bennem csak a vágyat hogy minél hamarabb eléérjek.

Majd ott előtte még gondolkodni kezdtem. Ugyanis tényleg egy öregebb országról volt szó, általában ezek nem kedvelik ha mások akarják a társaságukat mint hogy ők akarják másukét. De legyűrtem ezt még a gondolattal hogy legrosszabb esetben elküld a [^^"]csába, legeslegrosszabb esetben megerőszakol, de ez közel sem lehetségesebb mint hogy valami csak hasznomra válik.

- Szép napot...! - nyitottam be az ajtón minél halkabban beszélve. - Beléphetek?
- Gyere csak be! - jött a válasz meglepően kedves hanggal a távolból. Talán nem is volt szükséges nekem ilyesmin agyalnom és minden rendben fog menni.

A hely is kellemes volt, egy tágas hosszú tiszta, mégis szépséggel  tömött tér sok zománcozott üveggel a falain, mindenféle szőnyegekkel a földön és gyertyákkal a legtöbb létező sarkon. Ő maga is egy gyertya előtt volt asztal mellett üllve az arcát tükörben nézve.
- Transylvania, sosem sejtettem hogy valaha személyesen látlak majd! - szólalt meg ismét még az arcával babrálva, bár nehezen hiszem hogy valóban látott volna engem meg csak hogy megszólított.
- Bocsásson meg, de nem gondolom hogy engem fel kéne tudnia hogy ismerjen. - jöttem elé ki nagysokára az álmélkodásomból.
- Óh dehogynem, apád mesélt rólad még mikor csak megszülettél! Szőke haj és türkiz szemek, ha ő látta volna őket nyitva... - dőlt hátra a székében sóhajta. - ... Transylvania. Aki az erdők között született, nővérével a névhordóval.
- Hát még az apám is... - tettem csípőre a kezemimet.
- Mi az hogy az apád is! Mint az én unokaöcsém, mondanám! De nem csak ő tőle tudhatok rólad, volt egyszer egy barátom még aki sokat mesélt rólad! - folytatta még. - Hogy belássam, sok személyről hallottam mielőtt találkoztam volna vele. A nővéred, nos... Ő vele pont nem így vagyok, találkoztunk még mikor csak egy vad kölyök volt. Messziről szólt az ő hírhedtsége...

- Erre lesz szükségem... - suttogtam magamban, előkotorva papírt és tollat.
- Interjú lenne talán? Jól van az, én nem bánom. - ropogtatta meg az ökleit, majd nyújtózkodott.
- Ahogyan akarja meglátni, de őszintén, csak beszélgetni szerettem volna. - vontam meg a vállamat kicsit visszafogottan beszélve talán.
- Nem szükséges szerénynek lenni, csak üllj le elém ahogyan csak jól esik! - nyúlt hátra egy székért ahogyan ropogtak a csontjai. 
- Oh nincs rá szükség, igazán, ülök inkább a földön az jobb is nekem mintha kitöri a hátát. - tiltakoztam illemtudóan.
- Nem-nem, én aztán fitt vagyok, évtizedeken át fizettem napi masszázsért az összes testrészemre! - pillantott még hátra rám sandán. - Csak mond miről szerettél volna velem beszélni.
- Nos... nem tudom magát mennyire érintheti ez. - kezdtem ahogyan leereszkedtem a szőnyegre törökülésben. - Az utóbbi években... Szabadabb lábon voltam és ezekben az években velem együtt jött valaki, aki... Talán akár magával egyidős lehet. De ő közel sem olyan szenves velünk, csak gondot okozott ahányszor megjelent. Esetleg magának, ha ismerős a név hogy „Eurasia”...
- Cseng. - válaszolt a kérdésemre. - Említették őt nagyon régen még. Nem jónak kezelve. Mint a rosszat hozó gyilkos, amolyan metaforaként. A betegség ami elvitte rengeteg testvéremet... Meglehet létezik ő.
- ... Meghaltak? - kérdeztem szűkszavúan a földet figyelve.
- ...Meg. De amíg testüktől távol vannak, ugyanúgy élnek feljebb mint mi eljuthatunk. - gondolkodott a térdeire támaszkodva.
- És ők az ősök? - csak tovább tudtam érdeklődni hogy megcsillant a fény.
- Hm. Ős... Rég hallottam hogy így megneveznek. - nevetett. - Ha te az ősökről akarsz tudni kérdezhetted volna rögtön már, tudod!
- Tehát...? - álltam ki az előző kérdésem mellett.
- Azok, ők azok. Mind ahányan testvérek vagyunk ősöknek hívtak a népek... - állt fel a székből. - Gyere, kövess engem. Biztos vagyok benne hogy érdekelt.

Kérésére én is felálltam és az útját figyeltem, a szoba oldalában lévő hosszú levezető lépcsőjében és után, sok ajtó és kapu mellett elhaladva, követve őt egy megtelt rövig folyosóig.
- A régi világunkat nem lehet elmagyarázni, csupán tapasztalni, és látni kell. - gyújtott gyertyát a sarokból, majd sorban végig a folyosón egyesével egy-egy zománcozott képnél gyújtotta a többi gyertyát, közben beszélve. - Az ősök... Nagy urak voltak ők, de meg is érdemelték. Mindahányan hátramaradtunk tőlük eredetünk, mind amit tudunk miattuk tudjuk. De az hogy ősök, kicsit pontatlan megnevezés. Ami illőbb az ha mi csak ősnépeknek hívjuk.
- Ősnépek? - furcsáltam.
- Hát ők meg kiktől lennének? - legxintett megkönnyebbülten. - Az ő elődjük a valódi ős. Ősatya és Ősszüle akik az ősök.
- A szüleitek?
- Szüleink. De messze nem olyan a létezésük lényege hogy minket neveljen. Nem tudunk semmit se róluk. Léteztek, léteznek. Csupán hallani őket. Ahogyan mostmár a legtöbbünket lehet ahogyan nem kellett volna megíródnia.
- Ha halottak... Mitől haltak meg, ha nem ez volt a terv hogy tesznek?
- ...Az ősnépek... Őket letámadta egy hirtelen megjelent betegség, mindez megtörténhetett volna bárkivel. - itt inkább hallgatni kezdett, miközben felém fordult a folyosó végén. - Ahogyan már megmondtam neked.
- ...Nem is fogom erőltetni hogy beszélj nekem. - suttogtam.
- ...Valójában inkább kéne neked tudnod minthogy én hallgassak. - gondolta át, végignézve a zománcozott üvegeken amiknél csak meggyújtotta a gyertyákat. - Ugyanis ez a betegség közted van.

A másik oldalon elkezdett ismét sétálni, folytatva a beszédét; - A betegség az első ország hibája. Ha az országok nem léteznének, mind ők élnének...! De a sors így hozhatta, hogy még az országok saját faját is oltsa ki... Unokaöcséim és unokahúgaim mind követték őket lassú hosszadalmas és fájdalmas örök álomba. Ők... Sokan halva és élve mind szenvednek a mai napig... Csupán egy volt közülük, akinek a betegség nem hozta ezt a befejezést. A családja elfogadhatatlanul szokatlan volt... Ez sok fájdalom lehetett neki, de ez járhatott a szerencséjére hogy még mindig él közöttünk, ritka darabként mint aki megélte azokat a korokat.
- Ismerem véletlenül? - kezdtem gyanakodni.
- Hát nézz csak fel, és látni fogod. - irányította a gyertya fényét az üvegablakhoz. A kinti Semmi fénye is hirtelen jobban fénylett tőle, megtöredezett néhol a színes ablakon is. Egyszerű volt az alakzat benne, három evilági személy volt rajta egymás alatt, felettük két tenyér. Az egyik egy szőke fiatal lány volt, alatta a melleinél egy szőke kis alvó fiúgyermekkel, kezeinél neki az üveg szilánkosra törve, de egyhelyen még. Alattuk egy barbár forma volt sokkal távolabb, mögötte egy kapuval és körülötte vadrózsákkal. Természetesen tudtam hogy bevált a megérzésem.

- Tessék, azt gondolom ez hasznos lesz ha többet akarsz tudni. - nyújtott elém a földről a sok holmi közül egy kis fedeles dobozt. - Ha jól emlékszem ez... Biztosan húgomtól van. Csak vedd el, ez számomra kevesebb értéknek számít.
- Hát mi ez? - vettem el a kezeiből.
- Vigyázz a tartásával, folyadék van benne. - szólt még hozzá.
- A kérdésem áll még...
- Könny, hogy pontosabb legyek. Húgomnak ez volt az Erőssége, tudod. Utolsó napjaiban találtuk ezt meg benne még, emlékekben lehet úszni ezzel. Két személy két szemébe dörgölve a másik mintájával bármilyen emlékébe el lehet jutni, ha közösen gomdolnak ugyanarra az emlékre.
- Fertőzőnek hangzik őszintén... És bonyolultnak...
- Hidd el, ez biztonságos, és elvekben bárkivel működik.
- Még magával is?
- Ments meg engem ne hozz ebbe bele!... Mégis ha én ország is vagyok már, ősnép vagyok még valamikorról. Ha bármiben érintkezek más országgal, nos... Nagy esély lehet hogy én nem maradnék sokáig egyik sem. Csak keress mást aki abból a korból van, ő megfejthet veled többet, hidj csak nekem. Én téged beengedtelek... Tudom nem vagy ország, de a tenyereiden, arcodon, mindenhol...! A faj mintája van.
- ...Értem. - szorítottam a dobozt magamhoz. - Akkor vigyázok rá, és soha többet nem térek vissza. És felkeresem azt a valakit.

Ezzel fordultam ki a folyosóról visszaintve enyhén, mikor még visszaszólt nekem ő.
- Visszatérhetsz. Én örülnék. - mosolygott. - Nem beszélek sok személlyel. És te értessz hozzá Transylvania.
- ...Maga is jó a traccspartiban. - vontam vállat mosolyogva vissza.
- Tudod így tegezhetnél is hogy ismersz jobban...! - tette a csípőjére a kezeit.
- ...A viszont látásra, Greece. - indultam meg ismét, mire ő integetni kezdett nekem az oldalból látva.

Csaknem kiléptem az ajtóból mikor ismét csak meglegyintett az aggodalom. A Semmi üresen zúgott, nyomasztóan futott körülöttem agyát vesztve, ami csak kiabált felém hogy valaminek nélkülem kellett történnie, csak siessem gyorsan vissza annak a Hungary otthonába.
A Semmiben sokszor bízok, jogosan zúg mindig üresen, változóan üresen. Nem is tudtam volna ballagni csak mellette, hát még mikor az ajtója Hunnak nyitva lengett a Semmi nyoma után olyan üresen és letörötten mint annak tája. Még annál is töröttebben mint volt, a fele ki volt szerencsétlen sokat látott ajtónak. Ami viszont nem volt üres az a hangok belülről neki, harcias ordítás messze süvöltött át, hogy mind a környéken kinyitották a saját otthonukat csak hogy lássák mi és kinek a vére folyik itt el ilyen hangzavarban. A felém nézett rövid bámulás csak fokozta bennem hogy lépjek valamit, hát az ajtón tettem ezt a lépést...

Csak kívánni tudtam hogy baj nincs sok, de csupán annyi kellett hogy belépjek csakhogy lássam a kárt és mindaz a káosz ami odabent zajlott, most megzavarva elszakítva... Kicsit kevesebben... Ürességet hozott az érkezésemmel a csendet letelepedve...

1875 szó.

Hehe...úgy emlékszem hosszabb volt a rész, de talán az utolsó három mondat eltűnt.

Viszont ezt a részt az év első napján írtam így csak lusta vagyok utánanézni hogy mik voltak azok-

Szóval ja, most ne posztoltam az év eleje óta, viszont most naponta igyekszem az ezalatti idő alatt összegyűlt írásaimat publikálni-

Köbö' négy részre számíthattok ezzel együtt... Igaz szintén nem olvassa ezt senki-
De azért-...

A Nyeh legyen veled!