Romania szemszöge

Drága Húsz!

Gyakrabban írok, ezt valószínűleg nehéz lenne nem észrevenni. Úgy telnek be a te lapjaid a kétharmadig mint más feljegyzéseim annak az évszázad felén. Hasznos volt téged választani erre az évszázadra mivel tudtam hogy az előző után csak még őrültebb lesz a világ helyzete, ezért több oldalas üres könyvként te voltál itt a legjobb döntés. Viszont ha tudtam volna hogy mik lesznek, könnyen lehet inkább fel is hagyok akkor az írással. Most vagyok pár nap békességben és magányosságban szinte visszasírva régebb napokat és mégis itt írok neked. Szinte... illik ez ide? Mégiscsak örülök hova sodort a sors, de a mellékhatás hogy a sok bajtárs mellett ott a minket összehozó veszély, ami mindig mintha rizikósabb vagy félelmetesebb volt... Tudod te is, egyszer én már feladtam egyszer egy esetért, most a tehetetlenség az ami itt riaszt, ami miatt hitetnem kell csak egy kicsit magamnak hogy minden rendben. Ezért van hogy minden reménysugár az én legnagyobb örömöm ilyenkor, ezért van az hogy nem akartam hátra hagyni a többieket. Azzal hogy mellettük vagyok talán biztonságosabb, lassacskán tudnánk úgyis felfedezni több reményt amíg nem elég ahhoz hogy vége legyen mindennek. Azért mégis mentem vissza ide, hátha igaz az is hogy csak ennyi elég lesz nekem ahhoz hogy összeszedetten hamarabb tudjunk cselekedni. Holnap elolvasom ismét az itteni gondolataimat és meglátom mi válik be nekem.

Ahogyan olvastam immár harmadszorra, rájöttem hogy az én éjjeli gondolataim nem a leginkább megérthető forrás amit választhatok ha megakarom oldani az újabb gondjainkat. Józanabb, érzésektől mentes valódi logikus elme itt az ami jobb segítség. Ezt akarhatják ők is, tudják ők is hogy én nem vagyok ilyenhez nagy segítség.

Eldöntöttem hogy már nem is fogom megérteni magamat, nappalimban leülltem a kihűlő cserépkályha elé valami másba mélyülni. A pára körülötte ürítette jobban ki a fejemet amióta leöntöttem még egy húsz perce az olvasás előtt... Ha azt fogadnám el hogy tehetetlen vagyok, talán jobban érzem magam ha a végére mégis tudok hasznos lenni. 
Napok óta nem kerestek, ennyire nem hiányozhatok?
Vagy nekem kéne inkább értük kinyúlni előbb?... De abban legalább biztos vagyok hogyha bármi olyan van, azért felkeresnek mégis. Ennek így kéne lennie, ha eddig nem lett volna így, nem lettünk volna összezárva annyi ideig...


- Wallachia, még most ébredj.

Tehát elaludtam a sok aggódásba. Maradhatna ez így egy ideig, legalább lenne okom nem túlgondolni.
- Nincs más lehetőség, még most menj, közelebb vagy  bárkinél. - a vállaimat a hang markolászta, erőltette hogy hallgassam tovább. 

- Győzz meg engem jobban, ne engemet nyomassz. - tűrtem tovább a tenyerének nyomását. Ujjai voltak neki, érzetre nagy karmos körmei is, más vésődtek a húsomba egyre jobban.

- ... Igazán tehetetlen vagy már...-


Ordítás riasztott fel álmomból, a váratlanságában a kályha lábába vertem bele a fejemet. Mégsem az volt ami fájt, a vállamon a nyomás ott maradt még az elmémen túl.
A szomszédból jöhetett a hang is az erősségéből vélve, viszont senkire sem emlékeztetett igazán. Amire hasonlíthatom az valamiféle meggyőzöttnek volt még az emlékemben ilyenféle hangja. 
Nahát, ha nem erről beszéltek még... így gondoltam rögtön ahogy felkelltem a földről. Már remélni tudom csak hogy mégsem így lenne, hogy csak az ilyen véletlen egybeesés lenne.

Mindenesetre első utam ezért rögtön vissza Hun otthonába esett volna, ha nem látnám meg a Semmibe lépve hogy a többiek is mind az ajtóból lesik a hang forrását. De nem is csak ők voltak, a környező ajtókból ki-kikukucskált pár szomszéd, Serbia távolabbról engem kezdett szemezni szúrósan, mintha én lettem volna aki felriasztotta őt.
A legjobbb tippem így nem volt már valószínű, nem is próbáltam feléjük megindulni. Mégis... Csak nekem szóltak, muszáj annak a hangnak számomra fontosnak lennie. 
Elkezdtem a Semmiben körözni végül, mindent beleszámítva, feszülve hogy hátha lemaradok még ennél is jobban. Végére legjobb lehetséges válasz már csakis anyám tudott lenni, így végül ott álltam meg. Nem is olyan fontos ő nekem, de kitudja, lehet ez a másik fél felé is működik álmokban.

Az ajtaja nem volt zárva, még csak éppenhogy behajtva. Szokatlan volt a hely, csakis a falak maradtak meg még az én itt töltött időmből mielőtt saját otthont szereztem magamnak, volt is már vagy ezer év azóta ha nem több. Sőt, igazából több is, az én ezredik születésnapomat már az én hálómban töltöttem el, simán lehet már el is telt vagy még ötvennel több év is azóta.
A falak viszont mégis ugyanolyan katakombához hasonló omló kő és homok, ajtó csakis a fürdőre ráállítva csavarok nélkül, minden mást kapuk választottak el. Valami megmaradhatott nekem itt az új otthonomhoz amihez hasonlíthat, itt is egy folyosóból nyillott ki minden más szoba, míg a legvégén a nappali volt, régebben még a kamránk de Moldova nem volt azóta sem tehetős még csak országként sem. Gyanakszom még a földesúrnak fizetős időszakban én hoztam a legtöbb kenyeret a házhoz, így az is maradhat ugyanolyan üres egy kisebb teremként mint ahogy legutóbb láttam. 

- Itthon vannak...? - haladtam tovább a folyosón a szobákba utamon belesve. Kételkedtem volna hogy nem lennének, így a gondolataimat igyekeztem hangosabban kifejteni.
- Gyere már erre...! - szűrődött ki a hang a folyosónak a leghátsó végéből visszhangozva.
- Ugyan valóban innen jöhetett volna... - motyogtam tovább sietve el az otthon végébe. Egyre mélyebben fény sem volt már felkapcsolva, így még egyszer kérdeztem hogy tudjam pontosabban merre van. - Mihez kellek most egyáltalán Moldova?
- Érzem a mocskot a kezem alatt, ezek felvertek itt mindent. - a nappalinál már a földről hallottam a hangját így valamiféle fényt kezdtem keresni a falon. 
- Merre van itt kapcsoló, vagy... akármit is használsz. - tapogatóztam a kapu körül. 
- Szerinted én vezetek áramot a kövek közt, ne legyél [^^"]lye fiam! - oktatott ki egyre dühödtebben. - Ott az ablak a Semmibe a bal falnál, vagy ha más nem az olajlámbát megtalálod a komódon a kapu mellett.

Közelebb voltam egy függönyhöz akkor már, így azt kezdtem el húzni amíg csak egy csík a Semmi fényéből be nem szivárgott hogy visszaforduljak. A szoba másik sarkában üllt Moldova sok levert holmi között és egy hosszú sávnyi vérrel a kapuig elhúzva.
- Kik voltak itt? - néztem szét tovább a szobában. 
- Akárkik is voltak elég gyávák voltak aztán. Polcba verték a fejüket és el is rohantak vissza a Semmibe. - nevetett fel gúnyosan erre. - Annyi port vittek magukkal, egy segítő kéz jó lenne a takarításban. 
- Hagyjad csak, nem vészes ez. - húztam ki jobban a függönyt, majd felé indultam meg felsegíteni. -  Besegítek azért, ennyin ne múljon.
- Sőt, inkább tedd meg te magad. - húzta vissza magát a sarokba a kezemet eltaszítva tőle. - Szerintem képes vagyok elvérezni már, mindegy felállni ezért.
- ... Csaknem tőled jön ez a... - térdeltem le elé a kezeit megfogva és végigtapogatva őt. A ruhái alhasától lefelé áztak vörösre.
- Ne érj hozzám, csak fájdalmasabb. - sziszegte a fogai közt megvetően. - Annyit kértem csak hogy mossál fel utánam és a holmijaimat rakd fel a polcokra. A kis terítőnek és hamutálnak a dohányzóasztalon van a helye, minden más teljesen mindegy. 
- Itt haldoklassz és te ezzel foglalkozol inkább, azok elvitték magukkal az eszed is? - feleseltem vissza keresve a forrását a folyásnak. - Az én szemeim előtt te nem fogsz erre utasítani, előbb oldom ezt meg.
- Hé-hé-hé! - emelte fel a hangját erre. - Ezt lehet te nem tudod felfogni fiam, de én ország vagyok már, nem tudsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem. Amint a testem újra járható lesz én bármikor visszatérhetek. Csak addig ne hagyj engem szenvedni az isten szerelmére és majd lehet ez a második célod, így érthető voltam?

- ...Úgy véled én előbb tudnék neked szolgálni mintsem téged megmenteni...? - kezdtem én is nagyon feszült lenni az ő kéréseiből. - Tudod te kiknél voltam egy évszázad alatt? Tudod milyen helyzetekben voltam azóta hogy én itt hagytalak? Azt hiszed hogy ismersz, felhívnál ahányszor ráérsz és néha látogattál az utóbbi évtizedekben mikor te is békésebb időkben voltál, de ez alig pár nap ha az egész életemet egy évként nézném végig...

Bár én lehetnék neki érthető. Jobb lett volna ha nem is kezdek neki kiönteni mindent, ugyanott lennék egy kevésbé szárazabb torokkal. Megálltam ugyan a beszédben, de hamar rájöttem miért kezdtem is bele.
Hiszen nem is hiszem hogy évezredek hitvallása nála változna.
Csupán magam miatt kezdtem, eddig észre sem vettem ugyan, de... Nyomasztott voltam miatta ezidáig, hogy én elkülönültem tőle a sok más bajjal, a drámával, költözésekkel, amit hozott nekem egy másik hárpia. Igen, ez... ez a magánbeszéd lehet csak egy jobb Romaniává tett engem amit ugyanígy elengedek mint hogy eddig nem jutott eszembe.

- Hívom a legjobb segítséget akit ismerek. Utána foglalkozz bármivel, mérj össze bennünket, kritizálj, szedj össsze korhelyeket, vagy, szerezz bármit ami szerinted előrébb visz- teljesen mindegy nekem!-...  amíg nem előttem teszed és úgy tudom hogy hálával tudnál tartozni nekem ha nem lennél ennyire...

Ekkor vettem észre hogy úgy mondom ezt mintha a szavak üresek lennének, így inkább visszafogtam a többit. Meglehet mégsem esik jól ez, habár nem is tudom eldönteni mi az ami ebben nem tetszik, csupán... Érzem. Elfogyok a szavaimban ahogy beszélek...
Kelj fel most Romania, nekem van itt dolgom.

Oh hogy itt még a gondolataim is visszhangoznak egymásban. Mi történik itt, most őrülök meg végre?

Az akaratunk hogy kínt lássunk nem segít, hagyd hogy én vigyelek tovább innen.
 Ki lennék én itt, ki vagy mi?  Te nem vagyunk mi, te nem vagy más sem, sem álmaimban, éberen engem most gondolatok közt zargatsz munkámban, és nem vezetsz nyomra sem mint ők.

Túl sokat szolgált a te megfáradt lelked. Elérted ezen pillanatokban hogy külön utakra térjünk, te és mi. Mert én vagyok Romania elméje, az aki tudni tudhatja mit ők akarnak, de nem aki akarja tudni ők mit akarnak. Tested gyenge, lelked kimerült, a sok megtorlástól mit mind a múltban közel és távol tettek veled. 

Csak várd a segítséget, és pihend magad ki. Pár napig még dolgozok és Ardeal szavára visszatérünk mi mint felvilágosult érző lények.

 Riasztóan mondod mind ezt, ebből nem kérek.

Azzal hagyod magad meghalni amint az esély jön. Ha lelked nem kíván létezni, adott esetnél test és én sem fogunk.

Látod te is, riasztó mit Eurasia tud és mi nem. Több is lehetünk és visszaépíthetlek ezzel. Kitaláljuk mi, én tudom hogy mi tudjuk majd. Jobb lesz majd ha tudsz magadra támaszkodni mikor mi kapaszkodunk másokba, hogy majd mikor idő lesz, visszafizessük hálával mit mi köszönhetünk társainknak.

Wallachia vagyunk, Romania vagyunk, BP vagyunk, Rares Tepes vagyunk. Jók vagyunk mi, és megbízhatóak...

1682 szó.

Csodák csodája, ez a rész ismét kétharmad évbe telt. Nem is akarom mondani ezért mennyire érzem magam mocsokul, hiszen ez alkalommal nem is egy 12000 szavas részt írtam. Ráadásul a következő rész amit elkezdtem nem is nagyon...tetszik hogy szépen mondjam... Egészen kínosra sikeredett, jobb vagy rossszabb irányban, amíg tart éppen,( kb. 800 szó) de igyekszem azon is, hátha mégis lesz belőle valami.



A Nyeh legyen veled!