Nyugalmatlan Megérzések 1/???

Romania szemszöge

Vissza kell még mennem. Bármit is gondolnak a többiek, ez nem biztonság érdeke már többé. Ezért Ardeal az egyetlen akivel megosztottam a tervemet, és más nem is lesz.

Hajnal lehet, csend van már csak azoknak a vitáknak zajai helyett. Összes dolgomat már elraktam, csakis Húsz volt hátra. Egy kicsit el is gondolkodtam, hátha érdemes lenne, de inkább későbbre halasztottam, jobban esne nekem ott az írás. Itt talán fel is ébresztené a többieket, csak megkérdeznék hova készülődnék én olyan sietősen.

Még hogy a legkevesebb esély legyen arra hogy ébredezzenek miattam, többet nem is kutakodtam tovább. Maradtam Ardeal otthonában és azon keresztül haladtam a sajátomhoz. Így az út nem lesz hosszabb vagy rövidebb, és ezt az ajtójában megerősítettem ahogy recsegett magam alatt az elöregedett padló. Nem hallottam másokat utánam, a Semmi zúgása volt már ami a füleim bírtak megérteni miközben ott álltam szótlanul.

És azután még álltam tovább a kapuban. Mintha nem kellett volna egyáltalán elindulnom, egy izmom sem mozdult. Saját döntésem lenne mégis... Miért van hogy mégse akarok ebben a pillanatban elmenni innen?

Majd egy reccsenés ismét mögülem ütőtte meg a fülemet. A fejem rögtön hátra lendült ezzel ahogyan elsuhanni láttam fehéres a kis folyosó közepéről. Még kellett nekem bámulnom rajta többször is mire észre is vettem a hang tulajdonosát, szőkén és sápadtan a háló ajtójából éppenhogy kitekintve, figyelve engem. Látta is hogy nézni kezdtem, láttam benne a szemében hogy ismer, és én is szentül megvoltam győződve arról hogy ez csakis Ardeal lehet.

Fordultam is vissza amint ő elment a hálóba, ott viszont már teljesen eltűnt hogy lássam továbbhaladni. Ezzel rögtön belémeresztette az aggodalmat, már egyre beljebb léptem minden egyes szálló gondolatommal.
Itt kell maradnom most már. Rossz megérzések szállták meg a fejemet és csak félteni tudom Ardealt. Hiszen mégse lehetett volna ő...? Végig békésen szuszogott mindezek előtt, láttam mikor felszedtem a holmimat, máskor a reccsenés sem volt, csupán a kapuban...!

Máshogy nem is voltam képes nézni a helyzetet. Látnom kellett Ardealt, de amikor az ágyhoz értem ugyanaz fogadott mint a legelején, az volt csak a különbség hogy nem terveztem már hátrahagyni őt Vezlaniával egyedül.

Mindezek után legjobbnak tűnt ismét az ágyba lefeküdni, de eszembe sem jutott hogy ezek után képes lennék aludni, helyette is folyamatosan ugyanolyan haszontalan módon magam elé meredtem és újra és újra lejátszottam az emlékeimet. Miért is lovagolok ezen annyit én hár tudhatnám. De az utóbbi időkben sosem csaltak meg a megérzéseim. Lehet pontosan emiatt is hangosabban mozgolódtam az eltervezett helyett amit Ardeal érzékelhetett, lassan láttam ahogy éledezik az álmából mellettem. Nem akartam igazán ezt vele tenni így csak csendben reméltem a visszaalvását, egy rövid idő után simogatni is kezdtem a hátát még több nyugtatásért, de talán neki nem ez volt a terve. Egy ideig tűrte ezt ő, de aztán csak azért mégis hozzám kezdett el beszélni;

- Hát nem akartál volna elmenni? - motyogta az orra alatt az ágyát bámulva kábán.
- Itt kell lennem veled. Nem hagyhatlak hátra ezen az estén. - mondtam neki továbbra is simogatva őt.
- Már hogyne lehetne, megbeszélted velem, tudom hogy szeretnéd még egyszer látni az otthonod. - nézett fel rám bíztatóan.
- Valami aljas van a levegőben most Ardeal, inkább kéne vigyáznom rátok. - magyaráztam el kicsit részletesebben a döntésemet neki. - Legfőképpen téged. Akarnak téged és nem tudom kik akarnak, de nem hagyhatlak itt egy ilyen csekély ok miatt.

- ...Teljes mértékben hiszek neked. - mosolyodott csak el egy kis elmélyülés után. - És nem naivitásból és hiszékenységből amit tőled szereztem, pusztán eddig is segített mindannyiunknak a te álmaid.
- Éreztem hogy valami ehhez hasonlót fogsz mondani. - azt gondoltam ezzel a válasszal már visszafekszik végül, de megint csak felülmúlta az elvártakat és egy hirtelen öleléssel meglepve engem folytatta a beszélgetést.

- Akkor hát... Ami a te reggeled lesz felügyelés lesz felettünk? - kérdezgetett tovább.- Nem tetszik ez neked talán? - érdeklődtem hátha neki más ötlete lenne.
- Aludtál e egyáltalán eleget, táskásak a szemeid mint valaha láttam volna eddig nálad. - lazított az ölelésből hogy ismét végig nézze az arcomat.- Ehhez nem kellhet válasz, úgy hiszem. - lehet nekem erre elbúsulhatott az arcom, mivel eltorzult neki is.
- Igaz, biztosan készültél az utadra, mindezek amiken átmegyünk már elég nyomasztó. Van nálam is hogy a szemeim könnyesen és dagadtan nyílnak ki reggel. Rajtad csak szokatlan volt, bocsánat hogy nem erre gondoltam először, csak... Még én is most éledek fel.

- Semmi gond,- ...ezen nem szükséges mit bocsánatot kérni. - félúton a mondatomban fentről hallottam mocorgást, így a hangerőmön gyengítettem és úgy folytattam tovább; - Tőled meglep hogy ezért bocsánatot kérsz ha más nem is.
- Ez is tény, valóban nem szokásom ez. A tegnapi kis ivászat megereszti az érzéseim mértékét... - nagysokára az ölelést elengedve felüllt az ágyában velem együtt.
- El is felejtettem tényleg, megérkezett Slovakia eközben hogy én távol voltam. - emlékeztem csak vissza. - Lemaradhattam egy- és másról.
- Igazából elmesélhetem neked mik történtek akkor ott, de én is nagyrészet megkésve tudtam meg, na és persze, nem is a legérdekebbek, csak azok a megszokott retardált dolgok amik Slovakiával jönnek. - ezzel a felvezetéssel nekem csak jobban sikerül felcsigáznia az érdeklődésem.
- Mindenképpen mesélj róla. - kértem őt elég szűkvaúan.

- Legyen hát... - és Ardeal mesélni kezdett; Mesélt a furcsa bábokról amit még karácsony környékén, és ahogyan sok darabja átjogosult Vezlaniára, mesélt arról is még hogy Egres mit gondolt Slovakia betoppanására Ardeal helyén és hogy ezért a bokáját pihentetni kell. Hallottam tőle hogy őt azért keresték mivel furcsa írásokat találtak egy furcsa új ajtóval, amiről Hun írása csal fényképről tiszta volt nekem is, pontosan úgy mint mindenki másnak. Sokat is segítettek ezek a történetek, lassan szinte meg is feledkeztem az én riadalmaimról, bár a fejem kis csücskében mégis ott volt, piszkálva csak azt továbbra is. De nem messze tőle egy kis másik szikra remény is ahogyan olvastam Hungary üzenetét. Erre volt szükségem már a kezdetektől hogy az ősz elindult ennyi aggodalommal.

Sok idő el is eltelhetett azzal hogy mindezt, virradóra lehetett a legvégére.  Egres az említésére már járkált körülöttünk amíg Ardeal felengedte őt közénk az ágyra, majd az ő boldog lihegése erre lehozta az emeletről Vezlaniát is álmos szemekkel.
- Máris reggel lenne? - nézett fel ránk  azért egy kis élénkséggel mégis csak mosolyogva ránk.
- Már a sejtéseim szerint körübelül fél hét lehet, tehát igen. - válaszolt neki a telefonja órájára tekintve Ardeal, visszafordulva felé. - Visszamehetsz még, későn is mentél el aludni.
- Semmi gond, Romania is korábban ment el aludni, nem tudtunk ezért még találkozni úgy sem. - ezzel a mondatával meg engem szemezett meg erősebben, mosolya nézésével lett szélesebb. - Nem érzem magamat fáradtnak se, pedig valóban nem aludtam sokat eddig.

- ...Gyere nyugodtan közénk, ha elalszol napközben nem árt neked szintúgy. - bíztattam csak, mire talán csak várt eddig, ugrott is fel az ágyra, átkarolva Egrest szorosan.
- Tudjátok, ilyen érzés lehet az a nyugodtság amit valaha bárki elérhet. nézett felfelé ránk amint elhelyezkedett.
- Igazán?  Te ezt ennek gondolod? -tartotta szokatlannak Ardeal a kijelentését. Én viszont éreztem hogy ezzel Vezlania a fejemben olvasott.
- Így gondolom. - bólintott erre. - Tudom hogy ez nektek lehet máshogy van,  többet megéltetek mint én, lehet kevesebb konfliktusba is estetek annyi idősen mint én. De szerintem mindig vannak  gondjai mindenkinek, akár megtudja oldani, akár nem. Nem lehet érezni hogy felszabadult vagy teljesen, pusztsa létezés is lehet teher. Az ami lehetne, az már valami más. Hogy érezhetnéd a békét és nyugalmat ha nbem lenne hozzáhasonlítható dolog?
Vezlania monológja megmozgathatta Ardealt, köpni-nyelni nem tudott először, csakis elmélkyülve magába nézni.
- Bölcs vagy, nemde? Ilyeneket mások vonnak le évezredek után, mintsem hozzád hasonlók. - nevettem fel megtörve a csendjét. - Tényleg nem lehet téged viszont hozzájuk viszonyítani, te neked is talán ugyanannnyin kellett végigmenned.
- ... Ez teljes mértékben igaz. - simogatta meg Vezlania fejét Ardeal a kis fagyása után. - De még sosem becsültelek alá mégsem, mert már attól hogy itt vagy köztünk tudom hogy te igazán képes vagy sok-sokmindenre amire sokan mások még közülünk sem.
- Az nagyobb dicsőség neked mint neked lenne. Nélküled közelében sem lettem volna ennek az eredménynek. - csukta be Vezlania a szemeit. - Köszönöm hogy betartod az ígéreteidet.
Ahogyan Ardeal arcát láttam ezt a mondatát hallani Veztől, mintha belekarcolta volna a fejébe, folytatta tovább Vezlania simogatását. Vezlania hajából az ő és az én hajamnak bevarrott tincsei kilógtak látványosan máshogyan hullámozva a skalpjából, belőlük  kilátszottak már a frissen nőtt szálak. 
- Nos, ma szeretnél e találkozni a többiekkel Vezlania? - nevetett fel Ardeal egy megkönnyebbítőt. - Mivel ha erre emlékszel, lassan talán elkezdhetnél erősebben kötődni hozzájuk.
- ... Erre...emlékszek? Érdekes... Mintha ezt...egész életemben tudtam volna. - lassacskán Vezlania már álmosságát nem bírta tovább tűrni. 
- Úgy érzem ráér ez még. - hámoztam le róla óvatosan Egrest, figyelve őt visszaaludni.
- Talán ez igaz, Slovakia nem hiszem hogy gyerekgondozásra vágyna most még amíg van egy kis élvezetünk a megérkezésében. - vigyorodott el váratlanul aztán a mondata után Ardeal. - majd az is sokkal hamarabb lesz mint gondolnánk, már órák múlva is elegünk lehet simán belőle. 
- Ahhoz előbb látnunk is kellene őt. De ahogy az előbb regélted el a délutánotokat, úgy hiszem nem felkelni még egy jó pár óráig. - gondoltam át megint csak. - Nem igazán tudunk mit tenni addig is. 
- Én elbeszéltem már a saját emlékeimet az utóbbi napról. - csitított engem le a suttogásával. - Mond el te is akkor a tiédet, máig a tegnaptól.

Érdeklődőnek tűnt ez iránt így túl hirtelen, meg is hökkentem erre, majd csak ismételten újragondoltam, és azzal már nem is lehetett volna annyira hirtelen tőle. Elvárhattam volna ezt simán tőle mert alig magyaráztam meg amit nagyon nem is nagyon tudtam.
- ...Előbb vigyük vissza fel Vezlaniát. - tűnődtem el ezen még mielőtt ezt a válaszomat motyogtam neki felhúzva ölemből Vezlaniát szorosan tartva.
- Rendben van, nem bánom. - egyezett bele könnyen átengedve engem az ágyon keresztül. Nem is mintha kellett volna halkan menni vagy röviden, Vezlania mélyebben aludhatott mint előtte. Ardeal aztán követni is kezdett, talán félthetett hogy a lépcsőn végigzúdulok vele, de igazából már elég tapasztaltnak érzem magamat ezen a téren. Amikor meg a karjaim nehezedtek, fel is értem Vezlania matracáig. Az meg nem is zavarta Vezlaniát szintén a kicsit gyorsabb és zuhanósabb leeresztést.

- Ilyen mélyen bár én tudnék valaha aludni. - jegyeztem meg két lábamra feltápászkodva amint be is takartam Vezlaniát egy egyszerű lepedővel.
- ...Hm. És mondják rám hogy maternális vagyok. - kuncogott végignézve rajtam. - Rajtad eközben ez a jelző meg talán jobban is illik.
- Meglehet, de az is valószínűleg tőled eredhet. - indultam meg lefelé miközben beszéltünk tovább. - Nem látták a többiek egészen idáig teljesen de én végig melletted már észleltem ezt a tulajdonságodat.
- ....Meglehet Vezlania sokat hozott be nekünk hogy ezzel magunk is változzunk. De többet hozott és sodort minket minden véletlen amit a sors vezérelt. - gondolta tovább a gondolatomat. - Változtál te is, annyit amennyit nem vártam volna el tőled valaha ezer évvel ezelőtt. De azt feltételezem ez nálad visszafojtva történt. Segítenek neked hogy hasznosnak érezheted magadat, nem ez lenne?
Szívemből szólt ez teljesen, jobban nme tudtam volna nála ez nmegfogalmazni.
- Egészen közel állsz az igazhoz. - álltam meg a lépcső aljábanb. - Sőt, úgy hiszem ez akár segíthet nekem fizikailag is. Azok akik beszélnek hozzám álmomban, többet tudnak mint közülünk bárki is. Még esetleg nálad is.
- Mármint a megkövülésedben... Eltudnám képzelni. - motyogta az orra alatt. - Ők is voltak akik ezt elmondták neked?

- Elmondtak mit?

- Azt hogy kellek nekik.

- ...Nem, nem hiszem hogy hogy ők voltak. Azt gondolom hogy ez csakis az én képzeletem és aggodalmsam valójában. - vallottam be ezt neki. - Csak... Ahogyan észrevettelek az ajtóban, úgy teljes testemben lefagytam, és éreztem a lánbamból felfelé egy hideg ürességet, a szívemben megállt minden ütés abban a két másodpercben.
- ...Volt bármi más okod hogy ezt érezzed egyáltalán, ennyitől csak nem lehet ennyire specifikus...? - furcsálta Ardeal a válaszomat.
- Nem is tudom. Az amennyi dolgon haladunk keresztül, tényleg lehet az a ludas. Már az eszem is csak ennyire érzékeny, de szívemből szól minden megérzésem, kérlek ezért hogy bízz bennem most is.

- ... Már megmondtam, nincs semmi kétségem benned. - mosolygott rám. - Igyekszek csupán segíteni neked minden gondodban.
- Ez tőled már elvárt szinte, nem kell ezzel is foglalkoznod. - ellenkeztem.
- Kell vagy sem, hasznos lehet azért! - emelte fel a hangját csak annyira hogy visszafogjam magamat. - ...Hidd csak el, akár ez is egy kis segítség, ez is lehet üzenet tőlük... Óvatosság és figyelmesség kulcs itt, annyit mi is tudunk ennyi idő után. Akár kevesebbet is kell törődnünk ezzel viszont ha nagyobb veszélyekre fihgyelmeztet. Gondolod hogy ez csakis te lehettél mikor Hunnak sikerült üzennie nekünk csak órákkal ezelőtt?
- Őszintén így most már én is látni tudom a gondolataid logikáját. - hallgattam végig a szövegét alaposan átnézve rajtuk fejben.
- Na hát, így éreztem ezzel. - zárta le Ardeal, de még hozzá tett többet is azért; - ...Tudtam még azt is mindemellett, ugyan nem kell neked tudnod, de másoknak is üzennek rajtad keresztül. Majd megtalálom kik azok, de ha te akarod megfejteni te jobban és részletesebben is tudhatod, hiszen te magad tapasztaltad... Csak ezt tisztáznom kellett még. Ez lehet nekem is szólhatott akár, már ha úgy is  akarnánk belelátni ebbe.

Majd ezt befejezve ismét megfagyott, azt követve pedig már inkább csak maga elé bámult, kicsit kínosan sokáig már-már, mígnem hozzám fordult.
- ...De mégis. Mégis lehet hasznos neked. - szólalt meg mindezek után. - Rares, az is lehet ők előre tudják hogy engem elveszítessz és magadra kell hagynom téged.
- ...Ardeal, ez a gondolat szörnyű, ne is mondj nekem ilyen. - jelentettem ki rögtön ahogy megértettem mit próbál magyarázni. - Emlékszel is, tudod te is. Nem hagyhatlak hátra mégsem. Nem is hagyhatom hogy bárhogyan bármi úton hátramaradj nélkülem. Az csakis a saját becsületemet szegné meg ha azt az ígéretedet amit neked tettem eldobnám.
- Ne nyavajogj már! - csattant fel amitől azonnal el is csendesedtem ijedtemben hátrálva is, a lépcső korlátját megmarkolva. Erre meg lecsendesedett ő is szintén és folytatta; - Te is tudod, a sors már csak ilyen. Nem te fogod tönkretenni ha ez történne, ennyire ismerlek. De fel kell készülni bárhogyan is jönne ki a végkivitel. Kérlek ezért - bár nem várnám tőled hogy ezt tennéd - de ne is add fel az ígéretedet. Jó az hogy van nekünk amíg van még legalább.
- ...Most is csak igazad van. - figyeltem rá folyamatosan hallgatva. - Bár igazából nem is tudom miért is vitatkoznék veled bármin. De egyszer majd még megfoglak győzni egy oldalról amin én állok, ha gyakorlok és kiismerlek tovább.
_ Talán egyszer, várni fogom azt sokáig ha kell. - majd ezután körbenézett a hálóján. - És merre fogom találni Húszat?
- U-... Ugyan ez most honnan jött neked? - hebegtem meglepve, de azért megindulva a kérésére. - Nem terveztem magyarázni ezt is, belefáradtam már abba a mai nap során hamar. Hanem majd most írom le hogy mikor kell,  kéznél legyen nálad. - követett engem ahogyan mutattam az irányt az ajtóhoz ahol hagytam még Húszat a többi holmimmal . Ehhez a mondatához amit fűztem volna nem lett volna több mint csak szintén folytattam volna az ő dicsérését amit már nem kívántam, azért is már a végén akár rámpirítana, így csak odaadtam neki teljes csendben  és felcseréltem a követés szerepét. 
- Ne is féltsed Húszat, biztos helyen lesz nálam, és nem turkálok bele. - nyugtatott az ágyába ismét belehuppanva, ami segített abban hogy kevésbé féljek tőle. 
- Tehát... Segíteni tudok azért mégis valamiben? - kérdeztem kicsit még mindig szerényen, annyitől mégis félve hogy feldühítem egy rossz szóval.
- Ha szeretnéd megmutatni hol van a legutóbbi üres oldal, én nem bánom. - vonta csak meg a vállát, végigsimítva Húsz borításán, utána meg ismét kezdett figyelni a tekintetét visszairányítva rám. - Csak gyere ide mellém és állíts meg ha nem értessz egy-két szót abból amit beleírok.
Hívását sejtettem előre de mégis vártam erre a válaszra mielőtt letelepedtem volna mellé. A kezeibe odanyúltam a könyvért és a lapjait pörgettem hátulról amíg el nem értem az üre oldalakig, majd előre lapoztam még.
- Én nem bánom ha beleolvasnál, vannak benne részletesebb leírások is minden egyes álmomról. - magyaráztam meg még mielőtt bármit is kérdezhetett volna erről a cselekedetemről. 
- ...A bizalmadat megköszönném minden egyes alkalommal mikor kimutatod. - lapozott vissza az üres oldalakhoz Ardeal egy mosollyal az arcán. - De most csak lehet jobb lenne ha pihennél tt mellettem. Én már igazából valóban túl sokat társalogtam veled a tűrésig.

Én ezért a kéréséért hallgattam őt folyamatosan továbbra is minden szavát amit nekem szánt. Nem volt sok az, de tudtam hoy nem utolsó bármelyik amit írás közben is mondott. Folyamatosan... ezért csak figyeltem. Bevallom azt is, kicsit elpilledtem tőle. De annyit amennyit elvárt, abból biztosra akartam a legjobbat és a letöbbet kihozni...

Így tartott el a következő fél óra, mondjuk legalábbis annyinak. Nem tűnt többnek, ami azért furcsa lehetett azok után ahogyan kifejeztem amit összességében tettem eddig. Pedig egyáltalán nem az lenne hogy több volt az idő, reálisnak gondolom ezt, néztem is az időt néha-néha. Egyszerű szűk párbeszédek nagyritkásan az oldalán feküdve, az írását nézve. Nem is mintha olvashatatlan lett volna mint gondolhatta Ardeal, kifejezetten érthető, egyenes vonalakkal többségben mintsem folyásos írás, de folyamatosan tudta tovább és tovább karcolni a papírba, mivel - azért erősen is nyomott tollal. Láttam már párszor eddig is. Néha mégis az elején azokra kérdeztem rá kifejezések helyett. Sokat is hallottam az évszázadok során, mit ne mondjak erre...

2834 szó.

Igazából a három részből(Igen három, ez itt jövő Végzet aki már beosztotta a közel tízezer szavat három felé) ez a legelső még egészen jó, de itt leszögezem hogy ha neked unalmas, nem kell végigolvasni ezt a következő kettőt, ugord nyugodtan át, nem hozz be semmi különöset a történetbe-

A célját elérte a rész, és ez elég, plusz már elegem van abból hogy hónapok óta dolgozok rajtuk-

És nézzétek el a hibákat, eklőször írok hosszabb ideje gépen-

A Nyeh legyen veled!