Hungary szemszöge

Meglehet tisztább az úgy még nekem is ha fényt gyújtok itt, így nyúltam a táskámhoz, habár csak gyufám volt, volt itt pár deszka még, egyiket csak megtudom kövön égetni.
Nem is tartott sokáig hogy az égjen vagy hogy elégjen, annyit viszont még a sziklák árnyékai között láttam hogy felismerjem a zajongót. Még ahogy ő is meglátott, engem nézett még lépések között, majd a többi szikla közé szublimálódott egy rövidet rohanva csak hogy eltűnjön.

- Hékás! - szóltam még vissza megindulva az irányába, de még visszahőköltem. Hiszen nem akartam elveszni ennél is jobban, meg azért gondolom ő nem tervezett nekem segíteni sem ha elmenekült. Bár igazán ki tudhatja már... Eurasia meggyőzni akarna talán inkább mint bántani, követőjének meg aztán...

- Ne hagyj itt még... - álmos hangja Lithuaniának szólt hozzám hátulról ezúttal most.
- Nem volt tervemben. - fordítottam oldalra a fejemet résnyire látva őt jobbról. - De nem hagynám meglógni hagyni Voltriát sem.
- Indulhatunk tovább ha már így éber lettem. - tápászkodott feljebb a falakba kapaszkodva, minden mozdulatára fémes rozsdás súrlódások könyörögtek több pihenésre.
- Hagyjad csak, nem kell tovább haladni még, ráérősben vagyunk. - legyintettem csak le, majd felnéztem a sziklák és falak végéig.
- Igenis kell, hiszen félted őt, és én is őket mind. - fogta meg a vállamat eközben, amitől csak elhúzódni és undorodva nézni rá mikor már az utolsó parázs is kihűvösödött sötétet hagyva maga után az egész helyen.
- ...Hát ez aztán egy rövid darab lehetett. - forgatta a fejét újabb fényforrást keresve. A falak mentén voltak repedések, kövekből épültek mikor idejük volt, a sziklák is onnan jöhettek még a környezetből. Így lehetett volna fent olyan rés is ahonnan fény szűrődhetett be.
De eddig egy hónap alatt sem találtunk még. Mélyen lehetünk, igazán ősi romos és kiútra nem vezető hosszú katakombákban talán.

- A fényforrásunkkal óvatosabbnak kéne lennünk. Kicsit kár hogy ezzel én lehetek csak megszabva hogy mikor mennyit adok mivel így lehet most már csak úgy húsz szál gyufa nálam hátra. - nevettem csak, könnyítve a helyzetünkön így számomra. Nehezen tudtam még a felkelésemet felfogni öt perccel ezelőttről, így csak amolyan fáradt lehetett, mégis csak egy kicsit mindig tud segíteni, csupán nem mindig jut eszembe ezt tenni... Az ébredések is általában mindig vontatottak voltak itt, annyira rémálom szerű az annyi idő után is hogy itt ragadtunk egy neszes éjjel után, az tud csak kiugrasztani ha hallom ugyanazokat a lépteket, vagy ha múltban megszokott reggeleimet mutató álmomból váltok át ridegbe.

- ...Hungary, te megérezted? - hangja Lithuaniának visszhangzott ahonnan mi voltunk akkor.
- Megéreztem...? - nem értettem hogy mit hallott tőlem amitől ez jutott az eszébe.
- Vannak holmijaid összepakolva, és is sikerült neked idáig tartanod magadnál. - suttogta szinte bizalmatlanul felém. - ...Csodálkozom hogy mi volt az ami ezt meghagyta neked.
- ...Bárki is az aki idehozott minket, Eurasia utasítását követi már csak.
- Nem mondod a nevén... - jegyezte meg.
- Mocsok egy név amit kitalált, de azért illő is mégis. - megindultam tovább egy irányba. - De ő félelmet tervezhet hozni ránk, nem szenvedést.
- Nos, azért valahogyan sikerült mind a kettőt. - mögöttem a nyikorgás bizonyította csak hogy ő is követ a hangokból. Sajnáltam egy kicsit őt talán, habár ezt egy kicsit máshogyan nevezhetném, amit nem lehet szavakkal megmondani jobban.

- Félni? Minek itt félni? Esett bármi bajunk? - figyeltem a lábam alatti kövekre vsak hogy másra koncentráljak.
- Tudom jól hogy téged is a tudatlanság riaszt meg, kérlek bízz bennem ennyire hogy ilyet bevállalj. - ezeket a szavait ezzel a lendülettel hogy meg is ismételtem magamnak, el is vetettem. Helyette ismét előre néztem, majd hallgatóztam. Nem lehetett ugyanis Voltria messze még ettől, ezt nem engedtem el ugyanis ugyanilyen könnyen feledésbe meríteni.
- Shhh... Ha így erről arrafelé figyelmezek... - lassan a legközelebbi falhoz lapultam a fülemet tapasztva. Léptek tovább már csakis előre haladtak... Majd a jobb oldalam felé... A lábaim alól, még a lábaim is rezegtek, bár gyanús hogy ezt csak én éreztem így hogy tudtam honnan jön a hang.
- Hun, arrébb! - húzott el Lithuania a faltól hátrébb.
- Ugyan miért...? - néztem fel csak erre, majd oldalra. Talán érteni tudtam az okát, omladozó köveket hallottam visszatérve az itteni zajokra.
- Vagy úgy. Erősen nyomom a falat. - figyeltem meg. - Esetleg akkor üreges a fal túlfele.
- Akár. - szűkszavúan Lithuania ennyit tudott mondani a fal tetejét bámulva velem a mozgásokból ítélve. - De bánj finoman vele.
- ...Még maradjunk ezen a környéken. - ajánlottam fel. - De te mit gondolsz?
- ...Talán csak egy hetven métert tettünk meg eddig. De legyen hát. - sóhajtott. - Hátha tényleg ezzel előrehaladunk.

Egy újabb lépése már ezúttal hosszan húzódott el, lassan de biztosan nyikorgása nyugodott amíg végül le nem érkezett a földre egy utolsó halkulót csengett a mai napra is.
- Bár tényleg jutnánk valamire... - számból vette ki a szót szinte, habár nincs sok amit még tettem volna hozzá.
- Úgy érzed te, hogyha akarunk haladni előre akkor előre is kell menni, nemde? - a talajra ülltem én is vele együtt.
- ...Én csak örülnék ha tudnánk minél hamarabb kijutni. - Ezt ennyi idő alatt már rengetegszer mondta el nekem, mint valami kiút a kérdéseimből
- Igen ezt mind ketten akarjuk, ez remélem neked tiszta hamár el is ismételtem én is ennyiszer. - kicsit már ennél idegesebben válaszoltam neki ezúttal. - Megeggyezünk abban hogy követjük ezt a falat?
- ...Meg van beszélve. - minden mondatával egyre halkabban beszélt csak felém.
- Na várj csak, ez megér egy újabb tüzet... - mormogtam csak az orrom alatt erre, majd a földet elkezdtem tapogatni pár száraz szálkás fadarabért. Nem egy bajos dolog ez itt sem, körülöttem rögtön egy egész jó kétmaroknyi összegyűlt a legkisebbekből, aztán meg a gyufáért nyúlni nem volt nehezebb ennél.

- Igazán nem kell ez most. - folytatta Lithuania a halkuló hangjával az ő megszokott szerénységét.
- Jó lesz ez, legalább befűt az itteni hideghez. - dörzsöltem tovább a gyufát a skatulyának oldalához amíg fel nem szikrázott.
- Hun... Igazán nem kell. - ismételte meg.
- ...Legyen ez egy lángnyi remény neked. - néztem fel rá ahogyan a lángok egyre nagyobbak lettek a térdem előtt. - Egy kisujj eskü erre esetleg még? Hogy beleadunk mindent magunk igényeit is figyelve.

- ...Te nem kedvelsz ennyire. - figyelte ahogyan én cselekszek.
- Szerinted én nem kedvellek, ugyan... Honnan veszed? Bárhogyan is lenne az ahogyan én gondolkodok feléd, mégis kell egymással ilyen időkben gondolni. Ha már csak mi vagyunk egymásnak. - szép gondolkodásaim csakis ebben a pillanatra hatottak rám, célom is ezekkel inkább bíztatást akartam magamból kiszorítani még egy kis időre.
- ...Hát akkor legyünk biztosak és gyorsak egyszerre. - nyújtotta ki nekem a kisujját mosolyogva. Nem igazán tudom látni hogy bízik bennem-e vagy sem. Őszintén, én magam is így érezhetnék inkább, jobban örülne neki Poland is.
- Biztosan megvannak még, velük van a húgom! - jobb kisujjammal belekapaszkodtam az övébe még rárázva. - Tudod volt idő amikor még én voltam aki tőled félt.
- Valóban volt? - ezt a kérdését kicsit elnevette közben.
- Volt hát! Hát aki pár évszázaddal ezelőtt európát uralta... Simán! - folytattam csak támasztva magamat hátulról.
- Az egy kicsit túlzás... Polanddal csak talán az egynyolcadát sem... - javított ki engem.
- Jól van na, de nagyok mellett vacsorázhattál! Ő felsége nagyfejedelemség... - frocliztam vele rájátszásként, majd egy kicsit elmélyültem nagyobb ok nélkül.
- ...Valami bánt még? - érdeklődött egy pár másodperc után felőlem.
- Csak,- Csak jó lenne ismét. valaki mellett elaludni. Cs- Csak Már annyi ideje vagyok nős hogy... Elképzelhetetlennek tartom már az egyedüllétet. Még ha gyakran ez is volt rám a jellemző. Szokatlan, de megtudod érteni. - rebegtem csak mert nehéz ilyeneket kimondani.
- Én itt vagyok...! - ajánlotta fel a helyét mellettem erre.

- Nos hát-
- Undorodsz tőlem. Megértem ha ez van. - Ez a gond vele, mindent megért. Nincs okom haragudni rá egyszerűen. Ami van mégis az puszta irigység, amit senki sem tudja igazán mennyire jellemző is rám... Csak az a két személy aki most elérhetetlenek tőlünk.

- Tudod mit, - pattantam rögtön fel ezekkel a gondolatokkal megtartva felé. -  csak azért sem lesz neked igazad.
És ezzel el is terpeszkedtem mellette kényelmesbe.
- Érdekes egy barát vagy te Hungary... - dőlt meg egy kicsit felém meg nem törve mosolyát. Én csak csendben maradni tudtam közben, a tüzet tovább figyelve. Éreztem ugyan hogy  Lithuania majd vigyázni fog ránk az éjjel ezúttal. És érzem hogy a kettőnk közül annyi érzelem után is én lehetek a valódi álszent. Jó az amíg még, amíg Lithuania csak az én tűztől vörösesre sütött arcomat látja csak... Jó az ha most én is csak a lángokat figyelem...

1300 szó.

Kíváncsi vagyok, vajon tudom publikálni a részt?
Jelszavat ugyan nem tudok, de ja-
Wattpad csinálja hogy azért ne maradjunk mindig bejelentkezve-

De ez egyébként egy érdekes rész, nemde?
Más vonal azta-
És egészen sikerült elkezdeni, csak-

A kérdés hogy tudom-e folytatni...?

A Nyeh legyen veled!