Vezlania szemszöge

- Türelmetlenkedést még most fejezd be kishölgy! - hallottam máris előre ezt a mondatot. Vagy talán csak képzeltem ezt, már nem tudom tudni igazán.

Amióta ez már így van azóta megy az hogy bennem megragadnak a mondatok. Talán elsőnek ijesztőek lehettek nekem, talán hogy rutinos lett hogy ezeket hallom mikor közelben vagyok.

Leginkább ilyen péntekeken szokott, ami Slo érkezését jelenti számomra már három hete, vagy valami hasonló idő, nem nagyon akarom számolni. Kicsit nehéz is, az előző életemből jönnek a deja vu érzések gyakran, még így nevezte ő ezeket. Sokszor többet érzek és sokszor csak ismétléseket, így már csak ezen is agyalnom kell. Eléggé rosszul áll nekem minden, hallottam ezt is egyszer még tőle amíg magányában este dörgölte Egrest.

- Nohát, hát nem is tervezel azért már jönni sem hozzám? - talán valódi volt az előző mondat is. Ezt már nekem kéne megnéznem.

Felkapaszkodtam a kis falak mellett megtartva a lépcsőkhöz annak hajlatáig hogy kikukucskáljak, szóltak e hozzám. Nem sokat tudtam onnan látni, csak a híres kék és vörös tincsek a nagy fekete bundával.
- Hát te mit leskelődsz ott aztán? - hajolt fel rám, a szemeimbe egyenesen nézve.
- ...Romania, szólított még engem az előbb Transylvania? - hajoltam feljebb ezúttal.
- Könnyen lehet, engedi a vizet már. - üllt fel az ágyról.
- Úgy. - haladtam meg ismét lejjebb.
- Hm. Így. - nézett el oldalra. Ilyen szűkösen kis éppenhogy beszélgetések közöttünk lehet az oka hogy annyira csendesnek írnak le általában a többiek, még hetek után is hogy jobban vagyok képes erőltetni a hangszálaimat. Pedig szerintem nem is én vagyok itt aki rövidre vágja, inkább csak nem lehetek olyan jóban Romaniával mint gondolom azt valójában.
- ...Mit gondolsz te Erdélyről? - ülltem le a szék utolsó fokára.
- Gondolok? - figyelte minden mozdulatomat.
- Mit érzel iránta? - én is csak figyelni tudtam a térdeimet erre. - Mármint barátok vagytok, de azontúl van még valami más amit te hozzáadnál hogy ezt mást jelentsen szinte...?

- ...Elismerést. - döntötte meg a fejét csak egy kis gondolkodás után. - Vagy lehet valami féle megbecsülést.
- Azt eltudom könnyen hinni neked. - mosolyogtam. - Érdemes is, akár érdemes felnézni egy olyanra mint ő.
-

Te mire gondolsz, szerinted neki is van valami amit nekem tartogat? - mélyülten nézett bele a szemeimbe ahogyan kérdezte.
- Nos... Én azt nem tudhatom igazán. - Transylvania csak leírta nekem eddig azt amit én tudtam róluk ugyan, ennyit mondtam csak ezért. - Ő ismert téged az utóbbi ezer évben, te viszont... Igazán csak most ismerted meg talán.
- Meglehet valóban hogy nincs neki semmi amit bennem meglát, én már csak szokatlan vagyok ennyi idő után. Amit tudok képzelni hogy... A koromat tartja nagyra. - fonta össze a karjait csak egy enyhe mosollyal, de csak amolyan, kelletlen mosoly volt. - Ezzel megkereshetném Ardealt, de mégiscsak... Menj csak te hozzá el még, biztosan keres még ha nem keresett eddig.

- Ez igaz lehet, a fürdőben leszek akkor, biztos ott van. - ...Ezt szokták mondani gyermekesnek tőlem ha ilyet teszek, így félúton erre ráeszmélve megtorpantam és hátranéztem rá még visszafordulva. Romania már nem figyelt rám, csak visszaüllt az ágyra és maga elé bámult tovább. Esetleg nem is kéne most hozzá többet szólnom mégsem.

Fürdőben hallottam a csobogást és koppanós talpú lábak lépteit, ahogyan az is hallotta az én topogásomat a hideg kövön, így be is fordult gazdájával az ajtó oldalába engem látni

- Itt vagy hát. - jelentette ki az ajtókeretet fogva.
- Itt. Tehát szólítottál? - feszítettem ki magam ő elé hintáztatva magam a talpammal.
- Megeshet hogy tettem, esetleg te magad voltál aki ezt a cselekvést megszokta tőlem. - kiismert engem jobban mint én magamat, ez egy kicsit az orromat bökte.
- Kérlek ne szórakozz velem. - ereszkedtem ki magamat ismét.
- Na, kölyök akkor vetkőzz, lassacskán már aludnod kéne mikor még van mit tennünk! - hívott beljebb a fürdőbe
- Hát nem csak fürdeni kéne? - fanyalodott el a képem hamar erre.
- Az ne legyen a te gondod, én oldom meg neked. - néha kívánom hogy megértsem a beszédét, habár sokan mondták hogy én még a jobbik vagyok abban hogy ővele kevesebb gonddal társalogjak.

Én pedig mégiscsak tudom megérteni az országokat elég jól, nem is mintha kellene nekem vagy elvárnák tőlem. Csupán bennem van hogy olvassak az arcukról,

- Lassacskán szinte élsz ismét. - vizsgálta a visszavarrt skalpomat, a vállamat dörgölve. - Igazán kezdessz. Ahogyan csak remélted.

- Azt se tudom mi az amit nem tudtam. - a figyelmem már csak a lábaim közötti habos vízre terelődött át.
-

...Őszintén és igazán sajnálom. - indult meg a csövekhez, rájuk terített törülközőkből választott, majd visszafordult felém.
- Kicsit jobban esne nekem is ha tudnám azt amennyit te.  Segítene mindkettőnknek.
- Egyszerűen tudtok így tiktokat is elfedni akár... - folytattam még. - Hiszen, ha akarjátok, a múltam darabjait egyszerűen tudjátok rejteni, szinte akár eltűntetni is... Néha nem tudom mennyire bízhatok még a többiekben is ezért. Remélem hogy ugyanolyan minden ahogyan volt, csak mostmár nem is tudom hogy az emlékeim szerint volt az ami... Akár lehet ti teljesen mások vagytok mint azok akiket bennetek meglátok...
- ...Gondolom sokminden mégis csak megmaradt. Ugyanannyira tudsz szokatlan lenni te csimóta. - dörgölt csak bele a hajamba, majd a törülközőt a vállaimra terítette. - Remélem azért nem feltételezel rólunk ilyet.
- Rólad sosem igazán. - tápászkodtam fel a . - Nem is akarok. Csak... Megteszem, tudod.
- Lábaidat azért rázd le mielőtt kilépsz. - figyelmeztetett még tartva engem.
- Vajon Romania most már aludhat ekkor? - gondolkodtam tovább.
- Talán még kérnél tőle valamit? - kérdezett vissza erre.
- ...Végülis, igen... De nem fogom akkor zavarni. - bámultam a lábaimat csak. Ahogyan a víz csöpögött rólam a földre, már elfoglalt engem jobban mint hogy készülődjek tovább, esetleg szárítkozzak vagy megmozduljak. Igazán álmos lehetek eszerint.

És maradtam is még, akkor is mikor már melegen és szabadon ágyban fetrengtem. Fetrengésből megtaláltam aztán egy nyolc percig kellemes helyzetet, megszorongattam még egy  közeli párnát, figyelve a fényt ami konyháből kiszűrődött.

Transylvania már túl nagy hatással lehet rám. Szinte anyám lehetne igazán, habár én inkább szívesebben néznék rá máshogyan. Valahogyan mást akarok szülőmnek hinni, mégis annak kell lennie mint amit Romania elmondhatott. Tisztelem azt ahogyan mások gondjait is igyekszik intézni és mégis valamennyire önző is tud lenni. Vagy azt hogy mennyire is képes, csak azért mert elszánt, annak ellenére hogy természetes képességeiből kevesebbet kapott a sorstól.
Én is keveset kaphattam eddig ugyancsak a sorstól, lehet együtt tud érezni velem. És ha ez így van, így nem is kaptam keveset a sorstól, csak elkezdte kiosztogatni lassacskán vele kezdve.

- Erdély... - motyogtam csak, nem mintha kimondani szántam volna bármit is, gondolataim szólaltak meg előbb mint én.
- ...Valóban, nekem is pihennem kéne inkább... - visszhangzott a folyosókon át. Majd pedig a léptek hallatszódtak közeledve, az árnyak látszódtak egyre nagyobbnak.
- Te hívtál...? - az ajtó nyekeregve nyomta el Transylvania hangját ahogyan hozzám beszélt.
- Csak kicsúszott a számon... - ülltem fel gyorsan a térdeimet felkarolva.
- ...Na és azzal mi van hogy élénk vagy ennyire? - nézett rám gyanakodva, viszont szintén olyan kedvesen mosolyogva.
- ... Romania még tegnap este mellém elfeküdt még... És mesélt nekem mivel szintúgy látta ahogyan nehezen tudok aludni...
- ... Oké tudod ez az elején elég rosszul hangzott még de igazán-!... Igazán aranyos ez tőle.

Szóval elaludtam közben és eléggé zavar ez most. - nevettem fel. Nem csak hogy szolgált nekem és ennyivel sem tiszteltem meg, még hogy ez olyannal is történik aki megtesz rengeteget ezért, és én is igyekszem szintúgy...
- Ezért?
- Hogy kedveljük egymást. Vagy valami hasonló lehet. Igazán nem tudom, csak nagyon erősen érezhetem belül hogy erre megy ki a mi közös játékunk. -
- Romaniát tudod bonyolult kedvelni. Nem egy jó személy, csak sokáig próbál az lenni. Tud néha meggondolatlan lenni, hiszékeny, borzalmasan kanos és néha talán még önző is, de az mindig is igaz lehetett rá hogy megpróbálja megkedveltetni magát másokkal. Ezért nem is lehet rossz személy. Csakis egy személy.
- Csak úgy mint te.
- Mint én? Én nem vagyok hiszékeny!
- De hiszel benne. És biztosan nála is így van, mivel én is ezért hiszek benned.
- Nem hiszem hogy ez így működne mindenkinél... Azért ez egy szép gondolat. - simogatta meg a fejemet, majd ismét kérdezett; - Mond bánnád azt hogyha én fejezném be neked a történetet Rares helyett?
- Bánnám-e , még örülnék is! - bíztatni akartam már csak ahogy ezt kimondta, vissza is bújtam rögtön a nagy fölső párna takaró alá.
- Na hát, hogyan is volt az...? - ült neki Transylvania.
- Oh, igaz, ezt biztosan nem tudod, kifejezetten újat szerettem volna, amennyit eddig hallottam mesékről ismerősek voltak. - jutott az eszembe ez még.
- Ezt eltudom képzelni. - ez lehet még olyan amit én nem érthetek.
- ...Azt mesélte Romania, hogy volt még egy új család, kiknek frissen született egy fiuk, viszont ő sosem aludt, nem is kellett neki. Majd az udvari uralkodó kérésre cseréltette a saját gyerekével őt ezért a képességért, de kellett életben tartani mindkettőt ha úgy esik. Oh, és ez a kicserélt éber azt az időt amit alvással töltötték az emberek ő tanulásra használta mellesleg. Idővel ez a kettő fiú pedig egymással szemben állt mindig és egymással csesztek ki ahogyan tudtak, és ez is végig kísérte őket azon is ahogyan az aludni nem tudó még több tudásért először magában kezdett vándorolni. Aztán... Azt hiszem egy barlang bejáratánál elbitte őket valami.
- Nos, ezzel lehet könnyen dolgozni. - hallgatott végig engem, majd a hátam mögé elnyúlt és az oldalához húzott. - Bármi is vitte őket az útja felfelé tartott velük, nagy karmos mancsokkal tartotta meg őket, és csak egy nap elteltével értek talajra, és csak akkor látták a hatalmas turulok anyját aki vitte őket eddig fel az ő költőfészkébe. A turulok anyja akkora volt, mint ahogyan magasságban akár mindannyiunk egymás felett, szélességben pedik mint az én saját otthonom. Őket hozta még a legfrissebb fészeklakóinak őket ételként. Természetesen egyikőjük sem akarta ezt a sorsot maguknak, így mikor a turulok anyja közelebb került hogy hallja őket, kis hezitálás után csak kijelentette „Hát legyen csak, ha feltudtok mutatni bármit amit én eddig nem láttam vagy hallottam, és szereztek más vadat, megmaradtok mind a ketten egy más napra.”
Hát azok meg megmondták hogy egyikük még világéletében nem aludt, így a turulok anyja odafordult „Na ide figyeljen jóember, mert bizonyítani is illik. Innen a fészektől van még három szakadék, a harmadik szakadékot nehogy átugord, hanem menj annak szélén tovább, az út lesz még szélesebb is. Ott van aztán hét vár, szinte csak újabb hegyeknek néznek ki, de ha bízol bennem csak húzd meg a legközelebbi szikla csücskét és told mintha csak ajtókilincs lenne, és be is jutsz bármelyikbe. Hét legidősebb fiam lakik azokban, magadfajtáidból volt már vagy kilencven is akik esedeztek az életükért, nekik még odajutni három napig tellett hogy megépítsék ezeket, ha te valóban nem pihensz meg közben, elég lesz neked egy nap is. Ha három napon belül nem érkezel vissza, én nem fogom vissza hogy legfiatalabb sarjam gyomra marjon szét. Több mint kilencven ember szintúgy ha a lakott palotába lépett és pislogott, hét fiam osztozkodott azoknak a húsán, hiszen ők amit ti megsem hallotok, ők nekik az áthasít a falakon is, viszont számotokra hallható vagy sükítő dolgok nem több nekik mint egy egér cincogása a ti népeteknek. Ha te pislantassz vagy becsukod a szemeid, nem fogadnak téged sem szívesen. Ott ha meglátod a hétből a mást, hozd azt vissza nekem hogy mindeggyik egyenlően legyen fiaim között.”
És ezeket az utasításokat követte is az éber fiú, de még útja előtt egy zsebre való darabot a turulok anyjának a combhúsából kapott hogy éhezni ne éhezzen mégsem, majd mikor elindult, a másikhoz a turulok anyaj így beszélt; „Te pedig mutass utat nekem oda ahol más vadat szerezhetek bőven, és a te életed is tovább megmaradhat.” És így a két ifjú ember kettévált két irányba. Így lett hogy kerek egy nap alatt egy éjszakánál ért a hegyeknek tűnő kastélyokhoz. Az első kettő hegy ajtaja kinyíllott ahogyan a turulok anyja mondta meg hogy kell, kutatott bennük egy ideig hogy összehasonlította, azonban egy újabb nap után jutott csak tovább a harmadikra, el is keseredett hogy ezzel már csak azért is nehezen ér vissza a három nap alatt, éhezett-szomjazott is már erősen, habár mégiscsak a turulok anyjának combhúsát még tartogatta, hátha a végén még eléldegél egy pár napig amíg a turulok anyja meg nem találja. Így hát betért a hétből a harmadik hegybe is, ahol nem is várt többet mint ami az utóbbi kettőben volt. Sok szobába betért, szeme is már könnyezett a szárazságtól, néha meg-meg kellett állnia hogy dörgölje őket. Az utolsó szobáknál homályosan látott már, így az utolsó szoba ajtajának becsukásával egyszerre csukta be a szemét, hogy a hangját tompítsa vele. Akkor aztán...
A hangját itt hallottam teljesen megszűnni. Eddig is egyre tompult, pedig érdekesen mesélt...
Még éreztem ahogyan a homlokomat megsimogatta, majd a matrac feljebb emelkedett... Még hallgattam volna tovább azért Ardeal, miért álltál meg...?

2037 szó...

Hát, ez is tartott egy ideig... De legalább jó is lett, nemde?
Holnap pedig Május elseje, ami kettő dolgot is jelent(egyik hogy ugye szünnap).
Ha naponta sikerült volna írnom, most fejeztem volna be a könyvsorozatot.
Igen, a tervek szerint január elejéig tart ez a könyv, az utolsó meg onnantól el Május elejéig.
Az utolsó rész pedig egy epilóg, ami a nyári eseményeket mutatja be, szóval... Kicsit nagyfába vághattam a feszjémet, de igen... Lassacskán csak kivágom-

A Nyeh legyen veled!