Ó ne!

Hát őszintén szólva nem erre számítottam. Még el sem kezdődött a párbaj, de a mutáns rám küldte az egész házat. Mire egyet pislogtam, a nyári lak romjai alá temetve találtam magam. Alattam a föld, felettem töb tonnányi anyag. Rám jön a köhögési inger, de a tüdőm össze van nyomódva, így fájdalmas, félig visszatartott krahácsolás lesz belőle. Próbálok kicsi levegőket venni és nem bepánikolni.

Megerőltetve magam előre nyújtom a kezem a sötétbe. Folyamatosan áramoltatom magamon keresztül az energiát, és amikor a középső ujjam hegye hozzáér valamihez, az felvillan, az energia pedig vékony kis érhálózatként kezdi átszőni a romokat. Úgy folyik egyre előrébb, úgy úszik be a kis résekbe, akár a vér kering bennem. Sejtelmes kék fénybe borít mindent. Először éppen csak izzanak a gyorsan rohanó csíkok, aztán egyre inkább világítani kezdenek, míg nem vakító fénnyé növik ki magukat. Akkor behunyom a szemem, és koncentrálni kezdek. Érzem, ahogy az idő lelassul, és pont abban az egy századmásodpercben, amikor a szívem egy nagyot dobban...

Egy óriási robbanás rázza meg a hotel telkét. A nyomás megszűnik, öklömmel nyomom fel magam a földről. Kócos hajam az arcomba hullik, két kézfejem feltöltődik energiával, az ujjaim között elszökik néhány kis foszlány. A házból nem maradt más, csak finom por, ami most kéken ragyogva hull alá, elrejtve az emberek szeme elől engem. Körülöttem egy nagy körben a talaj feladva magát hasadt meg, kisebb-nagyobb repedések vesznek körül.

Lassan elül a por, a külvilág pedig beszivárog a látókörömbe. Az emberek a földön hevernek, néhányan eszméletlenül, néhányan halkan nyöszörögve próbálják összeszedni magukat. A mutáns előttem remegő karokkal négykézlábra áll, halántékából vér csordogál. Magabiztos mosoly ül ki az arcomra.

– Adjak egy kis időt? – döntöm kissé oldalra a fejem, ahogy azt figyelem miként próbál meg feltápászkodni.

– Felvágós – köpi felém, fogai közül halvány piros nyálpöttyök fröccsennek a földre. Vissza kell fognom a kényszert, hogy felnevessek, éppen meg akarom kérdezni, hogy még mindig csalódott-e bennem, de valami olyan gyorsan csapódik az oldalamnak, még felkiáltani sincs időm.

Métereket gurulok nagy sebességgel, hiába próbálok fogást keresni, nem tudok miben megkapaszkodni. Az oldalam égni kezd, fájdalom nyilal a combomba. Amint megállok, küldök egy energia löketet a föld felé, ami visszalök két lábra. A mutáns eközben eltűnik a szemem elől, hevesen kezdem kapkodni a fejem az ellenfelem után kutatva.

– Kölyök! – hallok meg a távolból egy rekedtes kiáltást. Mire arra fordulok, a felém repülő szikla már vészesen közel van. Kitérek előle, egy centire suhan el az orrom előtt, majd pedig automatikusan felrobbantom, az apró kavicsok szétszóródnak a tikkadt füvön. Még mindig az ügynököt keresem, amikor a kis kövek lassan, remegve levitálni kezdenek. A rohadt életbe. Egyszerre indulnak meg felém. Rohanni kezdek, egyre gyorsabban kapkodom a lábam, ahogy a kövek is gyorsulni kezdenek. Farolva vetem be magam egy Shieldes páncélkocsi mögé, hátamat az oldalának vetem és egy pillanatra lehunyom a szemem. Gondolkozz, gondolkozz.

– Jól vagy? – ragadja meg valaki a két vállam és enyhén megráz. Tony térdel velem szemben, ijedten hajol az arcomba.

– Elvesztettem a mutánst – lihegem. – Fogalmam sincs mit csináljak vele.

– Semmi baj, ha meglesz könnyen ki tudod ütni egy nagy energiahullámmal.

– Nem tudok nagyobb energiát felszabadítani! – bukok ki, a szívem egyre hevesebben ver. – Nem adhatom le az összes energiát ami felgyülemlett bennem, azt nem bírná a szervezetem! Kell egy külső hatás, ami gyorsan át tud áramolni rajtam! – Azt hittem ez sokkal egyszerűbb lesz az erőmmel, de ha nincs célpont, cseszhetem.

– És a ház, amit lerobbantottál magadról? – kérdi, miközben az egész oldalamon végighúzódó horzsolást kezdi vizsgálni.

– Tony, esküszöm mindent elmondok neked az erőmről, ha kijutottunk innen, de – nagyot nyelek, soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mondani – segíts. Kérlek. – Tony most a szemembe néz, némán nézek vissza rá, ő pedig csak gyorsan bólint.

– Bízd ide, addig próbálj meg túlélni, oké? – veregeti meg a vállam, azzal elviharzik a hotel irányába. Lassan dugom ki a fejem a kocsi mögül, egy ideje már túl nagy a csönd. Talán ő is elvesztett engem. Amint előbukkanok a fedezék mögül, szinte rögtön emelkedni kezd a Shieldes autó. Egy nagyon őszinte basszameg szakad fel belőlem. Semmi baj, a túlélésben egész jó vagyok. Tizennégy évig ment, most miért változna bármi is?

Már nem is tudom mióta küzdök a láthatatlan ellenféllel. Sziklákat robbantok és járműveket térítek el a levegőben, egy pillanatra sem hagy pihenni. Kezdek kimerülni, az energia csak elhagyja a testem, de nincs miből teljesen visszatöltenem magam. A tűző nap most egyszerre tart életben és öl meg lassan.

– Gyerek, ide! – kezd el kalimpálni Stark az egyik nyitott ablakból. – Idebent va– A keret nagy lendülettel becsapódik előtte, Tony pedig eltántorodik. Rohanni kezdek az épület felé. A hotel falai megremegnek, tetőcserepek hangosan csattanva törnek szét a porba zuhanva. Olyan gyorsan sprintelek, ahogy csak tudok, az ajtó előtt viszont megtorpanok. Abbamaradt a remegés. Csak a fülemben dübörgő vért hallom és hangos lélegzetvételem.

Óvatosan nyitok be a portára. Semmi. Egyetlen repülő tárgy sem tör az életemre és Tony sincs sehol. Körbe kémlelek. Innen belátok az étkezőbe, az asztalok és székek felforgatva hevernek a maradék étellel összekent csempén. Megigazítom lecsúszott trikóm pántját, (igaz, ezen a ponton már édes mindegy lenne) és arra veszem az irányt.

Amint átlépem a küszöböt, egy ököl fogad, azonban mielőtt célba érhetne, egy széket a mutáns felé rúgok, aki így kibillenve egyensúlyából elvéti az ütést. Távolabb sasszézok tőle és támadóállást veszek fel, majd végigmérem őt.

– Ha! – kiáltom el magam hirtelen felindulásból, amikor megakad tekintetem a karján. – Tony Stark, te tényleg egy zseni vagy! – A Shieldes csuklóin ott feszítenek a blokkoló karkötők.

– Jól hallottam, azt mondtad zseni vagyok? – érkezik az ismerős hang a konyhából.

– Azért ne bízd el magad Wall-e – dörzsölöm össze a tenyerem, hogy megidézzem az energia kesztyűket. A fülem rögtön sípolni kezd, és apró, fehér bogarak másznak be nyüzsögve a szemem elé. Túl sok energia ment el a kinti harcra. Gyorsan eltüntetem a kesztyűket, mielőtt elájulnék.

– Azt hiszed, így már az erőd nélkül is elbírsz velem? – köp maga mellé az ügynök és megtörli a száját.

– Nem hiszem, tudom. De ha kételkednél, gyere csak közelebb és nézzük meg miként ér véget a táncunk – emelem fel magam elé az öklöm. Nem kell őt kétszer kérni, egyből nekem ront.

Gyorsan mozog, alig tudok kitérni az ütései elől. Próbálom húzni az időt, amíg Tony úgy nem dönt, hajlandó kijönni a konyhából és segíteni. Egyre csak nyomul előre, én meg hátrálok és védekezek, ki akarom fárasztani. Egyik pillanatban sikerül eltávolodnom tőle, így tudok egy kicsit fújni. Mindent megragadok ami a kezem ügyébe kerül és az ügynökhöz hajigálom.

– Ez most komoly? – torpan meg miután elhajol egy étlap elől.

– Szar érzés, mi? – dobom meg egy sótartóval. – Legalább mostmár tudod milyen.

– Ez fájdalmasan gyerekes – indul el újra.

– Nem gyerekes vagyok. Bosszúálló – kezdem vonogatni a szemöldököm, ahogy elhajítok egy még egyben maradt poharat. A mutáns támadásba lendül. Oldalra lépek, a lendület tovább viszi, éppen sikerül lefékeznie egy asztal előtt, de még így is meg kell támaszkodnia rajta. Mielőtt felemelhetné a tenyerét, gyorsan megragadok egy villát és a kézfejébe szúrom. Dühös üvöltés kíséretében tépi ki magából az evőeszközt. Taktikát váltok, és most székeket és asztalokat kezdek neki rugdosni miközben a szétcseszett étkezőben körözünk.

Éles füttyszó szakítja félbe a csodálatos küzdelmünket. Tony áll a nyitott konyha ajtóban. Mögötte az összes tűzhely max lánggal ég, előttük gázpalackok sorakoznak katonás sorban, a föld pedig tele van locsolva valamilyen folyadékkal. Stark drámaian felemeli a kezét, amiben egy öngyújtó lapul.

– Itt a külső hatásod kölyök – kacsint rám egy széles vigyor kíséretében. Ez az idióta barom meg fogja ölni magát! Utána vetődök, de a gyújtó kattan, a karja pedig lendül. A kis láng nagy ívben repül át a konyhán, én pedig Tony felé rohanok. Kezem a csuklója köré fonódik, nagy lendülettel elrántom onnan, hogy én legyek közte és a konyha között, majd a földre lököm.

Elég homályos mi történt. Éreztem a robbanást, és emlékszem a gondolatra, hogy mindet el kell nyelnem, vagy Tony meghal, aztán azt is éreztem, amint az energia nagy része elhagyta a testem. Kegyetlenül suhant át rajtam, úgy éreztem kitépi az összes szervem, és most fájdalmasan nyöszörögve ülök fel. Stark ugyanezt teszi, csak szenvedés nélkül, úgy tűnik nem esett semmi baja.

– Élsz még? – emelem lassan magam elé a tenyerem. Még mindig kéken izzik.

– Igen. És te? – kérdez vissza. Ránézek. Annyira szeretném felpofozni, olyan szívesen repíteném el a szomszédos államba, sőt még akár az óceánon keresztül is egy  energiahullám kíséretében, hogy elmondani nem tudom.

– Igen.

– Akkor lépjünk le. – Némán bólintok, azzal egymást támogatva kibotorkálunk a nagy lyukon, amit az ebédlő oldalába robbantottam. Kicsit még zsizseg a fejem a rengeteg energiától, de legalább sikerült feltöltődnöm.

~***~

– Hé Tony, nézd! – fordulok a férfi felé, miközben ismét a semmi közepén baktatunk annyi különbséggel, hogy most a nap agresszívan szívja ki belőlünk a vizet és fogalmunk sincs merre tartunk. Stark sóhajtva törli meg verejtékező homlokát, fáradt tekintetét rám vezeti. Kissé feljebb húzom az oldalamon a trikóm, így megmutatva a csúnya horzsolást amit a hotelnél szereztem. Vagyis csak a hűlt helyét.

– Eltűnt – állapítja meg kurtán.

– Igen – engedem vissza a szövetet. – Ilyen még nem volt – rúgok bele egy halott fűcsomóba, az gyökerestül kiszakadva bucskázik odébb előttem.

– Felgyorsult regeneráció. Úgy tűnik sokkal több mindenre vagy képes az energiáddal mint hittük – motyogja maga elé. Azt hiszem inkább nem kérdezek rá a többes számra, most valahogy nem tud érdekelni milyen teszteket végzett rajtam a Shield a tudatomon kívül, amíg náluk voltam.

– Honnan tudtad, hogy meg foglak védeni a robbanástól? Akár hagyhattalak is volna meghalni és akkor megint szökésben lennék – sandítok rá.

– Nem tudtam – rázza meg a fejét. Szóval akkor lényegében most rám bízta az életét? De miért? Máshogy is megoldhatta volna. Ezt most muszáj egy kicsit emésztgetnem.

– Miért támadott ránk a Shield? – kérdésem sokáig cseng a végtelennek tűnő semmiben, mire Tony válaszol.

– Azt hiszik segítek neked. Azt hiszik áruló vagyok. – Hangosan felkacagok. Nem tudnám pontosan megmondani miért, az elmúlt hetek stressze talán így szabadul fel belőlem. Csak nevetek és nevetek, hangom messzire elnyúlik a hőségtől hullámzó levegőben. Meg kell állnom, hasamat fogva görnyedek össze, a könnyem kicsordul.

– Mi ezen olyan vicces? – háborodik fel, mire amennyire csak tőlem telik felegyenesedek.

– Semmi – törölgetem a szemem. – Semmi. Csak végre van bennünk valami közös.

– Igazad van prücsök – mosolyodik el halványan. – Van valami közös.

Heyho! Igen, még élek, nem vitt el a korona, és igen, most is magyarázok egy fejezet után, de ne ítélj el, oké?

Remélem mindenki jól van, és meg tud küzdeni a mostani helyzet adta nehézségekkel.

Mossatok kezet meg ilyenek, ha unatkoztok nézzetek Bíró Marit meg Jacksepticeye-t és olvassatok sok Retzse sztorit. (Retzse)

Ha nagyon elvetemültek vagytok, engem is lehet zaklatni, szívesen beszélgetek bárkivel.

Vigyázzatok magatokra, és ne feledjétek.....

Memento mori.

Unus Annus.

*clock ticking intensifies*