Fel-alá járkálok a szalonban, annak ellenére, hogy a kimerültség kezd eluralkodni rajtam, a lábam már nem bírja úgy a súlyom mint általában. Verejték csorog végig a gerincemen és a halántékomon. A sarokban álló ventilátor alig mozgatja a levegőt ebben a viszonylag nagy helyiségben, alulmarad a kánikula elleni csatában. Kócos, koszos hajamat hajgumi híján ép kezemmel fogom fel, hogy szellőzhessen a tarkóm. Amikor már elviselhetetlenül zsibbad a karom, egy nagy sóhajtás kíséretében leengedem magam mellé, a fekete tincsek pedig megzabolázatlanul hullanak vissza a vállamra és a hátamra.

— Van — a torkom teljesen ki van száradva, ezért köhintek egyet, majd újból nekivágok — Van valahol egy női mosdó?

— A szoba végében van egy ajtó, ott benyitsz, elfordulsz balra, és jobboldalt a második ajtó — darálja le monoton hangnemben a választ, még csak egy pillantásra sem méltatva. Remélem nem én vagyok az egyetlen, akit ilyen szinten semmibe vesz.

— Kösz — morgom kicsit talán udvariatlanul, de kit érdekel, valószínűleg úgy sem fogok többet találkozni vele. Így hát elsétálok egy rakás tetováló szék mellett, és megállok az ajtó előtt. Eléggé be van ragadva, többször is megpróbálok benyitni, végül a vállammal nekifeszülve sikerül átjutnom a másik oldalára. Két folyosó találkozásánál kötök ki. Jobboldalt egy lépcső visz fel az emeletre, ahol nagy valószínűséggel a tulajdonos lakik, előttem egyetlen ajtó van kábé öt méterre, baloldalt pedig még két ajtó, amiken pálcika emberkék jelzik, melyik nemnek fenntartott illemhelyiségbe vezetnek. Végighúzom a kezemet a bordó tapétán, ahogy a vécé felé veszem az irányt. Sarah egyik kedvenc színe a bordó. Imádná ezt a falat.

A mosdó igényes és tiszta, ami nem igazán lep meg a szalon kinézetéhez képest. Gyorsan a csaphoz lépek, és megengedem a hideg vizet, majd a kezemből tölcsért formálva kezdek inni. Jólesik a hideg folyadék, lehűt és felfrissít. Minimum fél litert megiszok, mire úgy érzem, a szervezetem nem áhítozik még többért. A ruhámba törlöm a szám, aztán megvizsgálom a sebesüléseim a tükörben. A liftes nő egy gyönyörű lila foltot hagyott maga után, halkan felszisszenek, ahogy megpróbálok hozzáérni. Érdekes, pont ugyanott van és pont ugyanolyan a sötét duzzanat, mint amilyet az egyik orosz bázison szereztem.

Sok fura és sorsdöntő dolog történt már az életemben. Ha a születésemtől nézzük, árvaházba kerültem. Rájöttem, hogy mutáns vagyok, egy hétig szökésben voltam, megismertem Sarah-t. Rá pár évre örökbe fogadtak, pont amikor már nem vágytam rá. Elkerültem a Hydrához, egy tucatnyi magánakcióval keresztbe tettem már ennek a szervezetnek, aztán nem is olyan rég hetekig fogva tartott a Shield, ahonnan most sikerült megszöknöm. Mindegyik momentum fontos volt az életemben, mégis az az egy történés változtatott meg bennem gyökeresen valamit, amire ez a fájdalmas sebesülés emlékeztet.

~*~

Már vagy tizenöt perce bolyongok a rideg és sötét folyosók végeláthatatlan labirintusában, és még mindig nem találkoztam senkivel. Kezdem úgy érezni, rossz helyen járok, ráadásul kicseszett hideg van. Folyamatosan ráz a hideg, miközben megtorpanok egy újabb elágazásnál.

— Merre vagy, Dylan? — Végül a megérzéseimre hallgatva balra megyek tovább. Bakancsom tompa kopogása betölti az üres teret, lófarokba rendezett hajam lépteim ütemére leng oldalra. Néha nem tudom elkerülni, és egy kövér vízcsepp épp a fejem tetejére pottyan a sok helyen beázott, penészes plafonról. Ugyanannyi helyközönként hideg fényű lámpák világítják meg az utat, de több mint a fele halványan pislákol, a végét járják, és szinte minden hatodik már nem is ég. Kellett nekem elcsatangolni Dylan mellől.

Ez a bázis sokkal másabb, mint az otthoni. Először is vagy tízszer nagyobb, másodszor pedig olyan különös, szívszorító érzést kelt bennem, mintha egy horrorfilmben én lennék az utolsó áldozat. Még egy kereszteződés. Elnézek balra, majd jobbra is, de megint csak ugyanazt látom mint eddig. Semmit. Lehet, hogy örökre elvesztem, és itt fogok szomjan halni, vagy megfagyni. Talán le kéne ülnöm, és megvárnom amíg nem jön erre valaki. Már biztosan keresnek.

Ezt az ötletet kivitelezve a falnak támaszkodva le is ülnék, azonban egy különös érzés hasít belém. Kellemetlen bizsergést érzek a hátamon, ami végigfut fel a tarkómig, és le a kislábujjam hegyéig, összeszorítja a torkom, és futásra késztet. Valaki figyel, és biztos vagyok benne, hogy nem segítséget akar nyújtani. Pár másodpercre ledermedek, az izmaim megfeszülnek, a szervezetemben egyre növekvő adrenalin beindítja bennem a harcolj vagy menekülj ösztönt. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne gazellaként rohanjak előre, mindenféle épeszű gondolatot mellőzve. Legszívesebben Dylan után kiáltanék, de hangom pillanatok alatt elveszne a folyosórendszer mélyén.

Nagyobbakat és szaporábban lépve tovább indulok. Próbálok váratlanul és sűrűbben kanyarodni, miközben a vadul kalapáló szívem kezdi megrepeszteni a bordáim. Még mindig csend van, az én lépteimen kívül nem hallom másét, csak a fülemben lüktető vért, és az egyre hangosabb légzésem. A következő elágazásnál minden tétovázást mellőzve kanyarodok le jobbra, és végre megpillantok egy ajtót. Egy másodpercre hátra nézek. Nem jön utánam senki. Talán csak a képzeletem játszik velem?

Mindenesetre megkönnyebbülök, amikor kitárul előttem az ajtó, én pedig amilyen gyorsan csak tudok, átlépek a küszöbön, majd becsukom magam után. Lassan hátrálok befelé a sötét szobába, miközben a szememet végig a katedrált üvegen tartom. Hirtelen egy árny jelenik meg a folyosón, mire kővé dermedek, ijedtemben még levegőt venni is elfelejtek. Egyre nagyobb lesz az árnyék, ahogy közeledik. Kirajzolódnak az alak széles vállai és erős karja. Megáll az ajtó előtt. Megragadom az első dolgot ami a kezem ügyébe kerül, és teszek egy lépést előre. Lelkiekben felkészülök a támadásra, Dylan tanácsai végigpörögnek az agyamon, mégis olyan félelem lesz rajtam úrrá, ami megbénít. A kilincs lassan lenyomódik. Talán nem leszek képes harcolni. Talán nem is kell. De ha mégis, talán nem fogom úgy megúszni mint otthon. Lehet, hogy csak egy figyelmeztetést kapok. Viszont lehet, hogy az a figyelmeztetés egy jobbegyenes lesz a szemem alá. Résnyire nyílik az ajtó, és egy fekete bakancs orra jelenik meg. Magasan a fejem fölé emelem a rögtönzött fegyverem.

A következő pillanatban orosz kiáltások hangja söpör végig az épületen, mire a fenyegető alak rohanva megindul a baj forrása felé. Nagyot sóhajtok, kifújom minden félelmem, miközben enyhén remegő kézzel becsukom az ajtót. Nem tudom miért voltam ennyire megijedve, hiszen egy Hydra bázison vagyok. A hatodik érzékem mégis azt súgta, sőt, inkább üvöltötte: Menekülj! Most viszont már nincs veszély, ezért az eddig befeszült izmaim most ellazulnak. A lábam is elernyed, kénytelen vagyok nekidőlni a falnak, miközben próbálom visszaállítani a légzésem normál tempóba.

Viszont ahogy hátradőlök, megnyomok egy kapcsolót, mire a lámpák felkapcsolódnak a helyiségben, én pedig egy tágas irodában találom magam. A koszos folyosók után, mintha csak egy új világba csöppentem volna. Ízléses tapéta borítja a falat, amin szebbnél szebb csendéletek lógnak, nagy részük olajfestmény. Az egyik góréé lehet a szoba, úgyhogy jobbnak tartom, hogy gyorsan elhúzzak innen, azonban megakad a tekintetem az egyik képen.

Hitetlenkedve indulok meg a festmény felé, a bakancsommal összemocskolva a lakkozott, sötét fa parkettát. Hosszú percekig megigézve bámulom a vászont. Annyira ismerős ez a színhasználat, minden ecsetvonás, szinte látom magam előtt, ahogy a művész lépésről-lépésre megalkotja az egészet. Olyan, mintha ÉN festettem volna. Arra viszont csak emlékeznék. Úgy érzem muszáj megérintenem, tudnom kell, ez a valóság-e, vagy csak az agyam kattant rosszul, azért látom benne magamat. A bőröm bizsereg, ahogy óvatosan végighúzom az ujjaim az alkotáson. Nem képzelődök, ez az én stílusom. Már biztos vagyok benne.

A kezem a keretre vándorol, a rajta megült porban négy vékony csíkot húzok, miközben az elmém elcsendesedik. Különös nyugalom jár át a kép láttán, boldogság árad szét bennem, mintha a sötét alak csak egy távoli emlék lenne a Hydrával együtt, és én egy teljesen átlagos lány lennék. Egy átlagos családban. Talán a levendula színű energia teszi, amivel a festő feltöltötte a képet akaratán kívül (amit persze csak én láthatok). Ez is annyira ismerős.

El akarom venni a kezem a festménytől, ám a ruhám ujja beleakad valamibe. Nagyot rántok a karommal, mire a szövet sercegve megadja magát, és ketté hasad. Ezzel egyidőben egy fura kattanás üti meg a fülem, a következő pillanatban pedig már el kell hajolnom az ajtóként kivágódó, nagy sebességgel érkező festmény elől. Egy titkos rekesz lapul meg a csokor virágot ábrázoló alkotás mögött. Egyedül egy pendrive árválkodik benne. Hirtelen különös késztetést érzek arra, hogy megnézzem mi van rajta. A sors akarata volt ez, de a sors miért akarná, hogy megtaláljak valamit, amit aztán semmire sem használok? A Hydra emberei között amúgy sincsenek titkok, igaz? Mielőtt azonban az adathordozó után nyúlnék, automatikusan a bejárat felé sandítok.

Ijedtemben felsikoltok, amikor észreveszek egy férfit az iroda másik felében. Fekete haja a széles vállát verdesi, érzelemmentes, acélszürke szeméből a halál vicsorog rám vissza éles fogsorával. Egy arcizma sem rándul, ahogy határozottan elindul felém.

— Hé, hé, nyugi! — hőkölök hátra, miközben nagyot nyelek, kiszáradt torkomban fájdalmasan folyik végig a nyál. — Én csak — nekihátrálok egy könyvespolcnak, a rajta pihenő porcelán szobor nagyot csattanva érkezik a padlóra, darabjai messze repülnek a becsapódás helyétől. Csak egy pislantásnyira kapom el a fejem, mire visszanézek, a férfi már közvetlen előttem áll, az acélkar pedig kivédhetetlenül indítja meg a támadást felém. Egy kis időre minden elsötétül, aztán amikor eltűnnek a hangyák a szemem elől, már a küszöbön vagyok, a Tél katonája éppen kifelé taszigál az irodából. Élettelenül felé nyúlok, szabadkozni próbálok, de egy hang sem jön ki a számon. Amikor észreveszi, hogy magamhoz tértem, nagy erővel nekitaszít a folyosó falának, robotkeze a nyakam köré fonódik. Azonnal fuldokolni kezdek. Egyik karommal felé nyúlok, megpróbálom elérni az arcát, a másikkal az ujjait akarom lefejteni a torkomról, de hiába. A tüdőm lángokban áll, reflexszerűen kapok a levegő után. Mintha borotvapengék és tűk szúródnának bele, hasítanák szét a légcsövem, csupán a rongyos cafatok maradnak utána. Egy idő után már nem érzem a kezem, élettelenül lóg mellettem. Beletörődve hunyom le a könnyek áztatta szemem, a fájdalom megszűnéséért könyörgök. Valaki mond valamit. Ő az. Nekem beszél. Oroszul szól hozzám. Nem tudok oroszul. Nem tudok oroszul. Nem tudok oroszul! Még beszélni sem tudok!

Hirtelen Sarah borostyán írisze jelenik meg előttem.

~*~

Elfehéredő ujjakkal szorítom a mosdókagyló szélét. Egy a lámpa fényében megcsillanó vízcsepp folyik végig a fehér zománcon, majd tűnik el a lefolyóban. Hosszú másodpercekbe telik mire rájövök: nem víz volt, hanem könny. Halkan szipogva törlöm meg az arcom a már amúgy is koszos ruhámba. Kissé túl erősen teszem ezt, és amikor a lila folthoz érek, hangosan felszisszenek. A fájdalomtól még több könny csordul a szemembe, csak rontok a helyzeten. Úgy fordulok meg, hogy közben véletlenül se nézzek a tükörbe. Valamiért az ember nem szeret a saját szemébe nézni, ha szenved.

Bebattyogok az egyik fülkébe, és levetem magam a lehajtott fedelű vécére. Az elcseszett életem keserű ízét érzem a számban, miközben letépek egy kis papírt, és kifújom az orrom.

— Legalább nem tört rám a roham — motyogom magamban rekedtes hanggal. Vagy talán már túl is lennék rajta? Nem tudom, különös érzés mardos, de ez valami más. Egy rendes élet hiánya, ami után kimondatlanul is vágyakozom. Hiszen egy tizennégy éves árva lánynak a Hydránál kéne kitanulnia az ölés mesterségét? Nem hiszem. A gyerekkoromnak annyi, és ezen semmi nem változtat. Azt mondták, felnyitották a szemem, rávilágítottak valamire, egy célra, ami túlmutat mindannyiunkon, és amiért mégis nekünk kell harcolnunk. Bárcsak újra vak lehetnék.

Az önsajnálat emésztőgödréből az ajtó csukódás hangja rángat ki. Automatikusan megemelem a lábam, és talpammal nekitámaszkodok a fülkének. Az ismeretlen illető megköszörüli a torkát, amiből rájövök, hogy egy férfi van idebent. Egyesével benyit az összes vécébe. Lépteinek mély hangja egyre erősödik, aztán amikor megáll az előtt a fülke előtt, ahol én vagyok, és megpillantom a lábfejét, egy nagyot rúgok az ajtóba. Az váratlanul kicsapódik, a férfi pedig felüvöltve hátrál el. Szó szerint kirobbanok az illemhelyről, ám hideg zuhanyként ér, amint megpillantom az ellenfelemnek vélt ember arcát.

— Dylan?

— Scheiß drauf, Leah! — kap egyik kezével a vérző orrához, miközben a másikkal a térdére támaszkodik.

— Bocsi — húzom be a nyakamat, és visszalépek toalettpapírért. — Szakmai ártalom — mondom, miközben felé nyújtom az összegyűrt, legalább egy kilométernyi papírt.

—Jó tanárod lehet — jegyzi meg némi fájdalommal a hangjában, aztán nagy levegőt vesz, és egy mozdulattal visszarántja a kissé eldeformálódott orrát. Meg se nyikkan, csak a homlokát ráncolja egy darabig, majd elveszi tőlem a rögtönzött zsebkendőt, és elkezdi törölgetni a véres kezét.

— Azt azért nem mondanám — fonom keresztbe a karom, miközben követem Dylan-t a csaphoz. A vécépapírt a sarokban lévő kukába hajítja, aztán megmossa az arcát. A világos pirosra színeződött víz kis örvénnyé alakul, amit addig figyelek, amíg a szemem láttára nem fogy el. — Példának okáért, egy tanárnak az a dolga, hogy vigyázzon a diákjára. Mégsem jött el értem, amikor a Shield fogva tartott.

— Most te számonkérsz engem? — vonja fel fél szemöldökét, majd megtörli magát a fehér törölközővel, ami a falra szerelt tartóról lógott. Csak most tűnik fel az új hege. Egy rövid, ferde vonal, ami beleszánt a jobb szemöldökébe, egy milliméteren múlott, hogy ne a szemébe találjon.

— Fogalmazhatunk így is.

— Nos, — hajítja vissza hanyagul a törölközőt a helyére, és tesz egy lépést felém — a Hydrának nem szokása mentőexpedíciót szervezni egy besúgó miatt.

— Tessék? — rázom meg a fejem, holott jól értettem mit mondott, csak éppen nem akarom meghallani. Nem lehet, egyszerűen lehetetlen, hogy árulónak higgyenek. Ez csak valami ízléstelen vicc. Dylan hangja túlságosan nyugodt, a testtartása pedig egyáltalán nem ellenséges. De akkor miért ijeszt meg ennyire?

— Már annyiszor mondtam, hogy vékony kötélen táncolsz. Annyit botladoztál a múltban, de csodával határos módon mindig volt aki elkapott. Ezért most, hiába lehet, hogy meg sem ingott a lábad, eldöntötték helyetted a show kimenetelét, és elvágták a kötelet.

— Miért? — kerekednek ki a szemeim. Csak ennyit tudok kinyögni, holott a gondolatok gejzírként törnek fel az agyam legmélyéről, a szavak mégis megrekednek bennem. Képtelen vagyok kimondani, megkérdezni, hogy az vár-e rám, mint a többi téglára.

— A Bosszúállók nem öltek meg a szigeten. Ez már okot ad a gyanakvásra, de könyörgöm, Leah! A Shield-től nem lehet csak úgy megszökni! — Még egy lépéssel közelebb jön, így már előttem áll. — Ráadásul a múltban sokszor tettél keresztbe nekünk, és nem egyszer kaptak rajta Rumlow irodájában kutakodni.

— Szerinted is áruló vagyok? — nézek mélyen a szemébe. Néma csönd telepedik közénk, csak a félelemtől vadul lüktető szívem hallom, ami készül kiszakadni a mellkasomból. Akaratlanul is szaporábban veszem a levegőt. A kimondott szavak nagy súlyként nehezednek ránk, hosszú óráknak tűnő másodpercekig nyomaszt a kérdés, amire nem biztos, hogy hallani akarom a választ.

— Nem tudom, mit higgyek — mondja végül a tőle egyáltalán nem megszokott, határozatlan hangon, miközben lehajtja a fejét, és zsebre vágja a kezét. — De ha most az életében egyszer nem nehezíted meg a dolgolat, és velünk jössz, akkor kitalálhatunk valamit, és talán — itt elhallgat egy kicsit, de még mindig nem néz rám, nem tud, vagy csak nem akar — talán nem ölnek meg. — Elkezdek hátrálni. Minél messzebb akarok lenni ettől az egésztől. A Hydrától, a Shieldtől, Dylan-től, és Oliver-től. A sebektől és megtört lélektől. A félelemtől. A haláltól. Ettől az élettől.

— A talán nekem nem elég — torpanok meg hirtelen. Dylan erre gyorsan felkapja a fejét, én pedig olyat vélek felfedezni a szemében, amit eddig soha: fájdalmat. Ám ez csak rövid ideig tart, a pillanat töredékéig, amíg eltévedt tekintetünk véletlenül össze akad. Aztán mindketten elnézünk.

— Menekülnöd kell majd — mondja, miután újra legyűrte a kettőnk között lévő távolságot, és tétován megragadta mindkét vállam. — Mindenki elől. Nem lesz helyed a világban.

— Már egy éve nincsen — suttogom elhaló hangon. Dylan Johnson pedig ekkor olyat csinál, amit soha életemben nem néztem volna ki belőle. Magához húz, és a karjaiba zár. Egy darabig csak mozdulatlanul állok, annyira spontán, annyira szokatlan ez a gesztus, és egyszerűen nem értem, mivel érdemeltem ki. Egyszerre telik meg fájdalommal és könnyebbül meg a szívem, végül nem bírom ki, hogy ne viszonozzam az ölelést. El is felejtettem már, hogy milyen ha szeretnek.

— Sajnálom — támasztja állát a fejemre. Egy kicsit még hallgatom az ütemes dobogást, ami a mellkasa mögül jön, aztán elhúzódok tőle.

— Ne sajnáld. Legalább van valami közös bennünk — mosolyodok el keserűen, mire ő csak helyeslően bólint egy aprót. — És most? — tárom szét a karom néhány másodpercnyi csend után. — Csak úgy kisétálok?

— Semmiképpen — rázza meg a fejét. — Nem egyedül jöttem, csak engem küldtek be érted, mert...

— Mert te vagy az edzőm. Logikus — szakítom félbe. — Akkor?

— Van egy hátsó kijárat. Ahogy visszaindulsz a szalonba, fordulj le balra. Csak egy ajtó lesz, nem tévesztheted el.

— Jól van. — A hangom annyira idegenül hat, sokkal magabiztosabb annál, mint ami jelenleg lezajlik bennem. Kezdek kétségbe esni, hiszen mihez fogok kezdeni odakint? Nem elég, hogy teljesen magamra leszek utalva, de még a Shield és a Hydra is keresni fog. Talán csak késleltetem azt, ami úgyis el fog jönni.

— Amint kiértél, próbálj meg elvegyülni. Először szerezz magadnak új ruhát, hozd rendbe magad. Kezeld a sebeid, és ne keveredj semmilyen balhéba. Ne vedd fel a kapcsolatot senkivel, akit eddig ismertél, idegenekkel se maradj túl sokáig. A legfontosabb pedig, hogy ne fuss — kezd bele, de annyiszor elmondta már, hogy nem tudok nem megint a szavába vágni.

— Hanem sétálj, tudom.

— Rendben. Most pedig üss ki.

— Mivan? — gúvad tányér méretűvé a szemem. Ez most komoly?

— Jól hallottad. Csináld — utasít ellentmondást nem tűrve, arcára kiül az elszántság. Dylan újra a régi.

— Utálom ezt csinálni, tudod jól — morgom az orrom alatt, miközben felnyújtózok, és hüvelykujjammal megérintem a homlokát. Senkinél nem szeretem ezt alkalmazni, mert nem mindig tudom félbeszakítani a folyamatot.

— Vigyázz magadra, Leah.

— Te is Dylan — válaszolok, aztán aktiválom az erőm, Dylan energiája pedig kezd átáramlani az én testembe. Nem telik bele néhány másodperc, és elterül a földön. Most már nincs visszaút. Magamra maradtam.

~*~

Nagyot sóhajtok az ajtó előtt állva, miközben végigsimítok a felsőmön. Nem mintha a rászáradt sarat akarnám eltünteni róla, ami a folyó partján ragadt rám. Sokkal inkább a feszültséget próbálom lesöpörni magamról elég kevés sikerrel. Elkezdem piszkálni a ruhámból kiálló fekete cérnát. Igazából nem zavar, most mégis olyan fontosak tűnik, hogy letépjem onnan. Az ujjam köré csavarom, és egy határozott mozdulattal megrántom.

Most már nincs amivel húzhatnám az időt. Ha most nem lépek ki egyedül az épületből, pár perc múlva kísérettel fogok, bilincsbe verve. Ez a gondolat cselekvésre késztet, és mielőtt elmúlna az érzés, szó szerint kirúgom az ajtót. Abban a pillanatban egy pisztoly csöve szegeződik rám, én pedig hangot adok a gondolataimnak, amik minden második szóban közösülésre szólítják fel a Hydra ügynököt, és minden mondat végén pont helyett egy családtagját emlegetik fel.

— Gyere csak el szépen az ajtóból — utasít a középkorú, kopaszodó pasas, én pedig eleget téve neki kilépek a zsákutcába, kezemet hanyagul megemelem.

— Sikerült elkapnod egy gyereket. Gratulálok — forgatom a szemem. — Becsületérmet ennek az életét kockáztató, bátor és rettenthetetlen férfinek. A világ hálás lehet magának.

— Gúnyolódj csak — húzódik halvány mosoly a szájára. — Nem sokáig lesz már kedved hozzá — majd hirtelen megragadja a könyököm, fegyverét pedig halántékomnak nyomva kezd el kifelé lökdösni a két téglafal közti kis utcácskából. A szívem egyből felugrik a torkomba, menekülni akar, de amilyen gyorsan csak tudom, visszataszigálom a helyére.

— Pisztolyt fogva rám kitoloncolsz a forgalmas útra. Nagyszerű terv, Sherlock! Esetleg nem akarod egy hangosbemondóba beleüvölteni, hogy épp a kivégzésemre kísérsz?

— Kussolj — lök rajtam egy nagyot, mire összeakadnak a lábaim, és hasra is vágódnék, ha a férfi nem tartana meg. Szikrákat szóró tekintettel nézek fel rá, aztán amikor nem reagál rá semmit, megelégelem ezt a kis játékot, és aktiválom az erőm. Éppen akcióba lendülnék, de egy civil sétál el a zsákutca előtt. Ha lehetséges, nem hívom fel magamra a figyelmet. Fogvatartóm erősen a számra tapasztja a tenyerét. Némán, visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy a telefonjába merülő fickó eltűnjön a szemünk elől. Azonban az alak lassan oldalra fordítja a fejét, és ahogy meglát minket, megtorpan.

— Sétáljon tovább — mondja a Hydrás kissé halk, de határozott hangon. A férfi nem mozdul. — Azt mondtam, induljon tovább, vagy kinyírom a lányt! — Az idegen a telefonja kijelzőjére pillant, majd rám, aztán újra a kijelzőre, és megint rám. Hirtelen felismerés csillan a szemében. Határozott léptekkel megindul felénk, mobilját zsebre vágja, és szinte a semmiből előránt egy pisztolyt.

— Stanfill ügynök a Shieldtől. Adja át a lányt, és nem esik bántódása. — Ez most halál komoly? Mostanában úgy vonzom a balszerencsét, mint részeg embert az árok. Ha van Isten, igazán elmondhatná nekem, mi a francot művel velem, mert nekem eddig nem sikerült rájönnöm.

— A halott teste a tiéd lehet, mert az életemre esküszöm, ha nem tűnsz el, de nagyon gyorsan, lelövöm a kiscsajt! — Kezdek megijedni, ugyanis a pisztoly csöve egyre erősebben nyomódik a halántékomnak. Ez az ember tényleg képes lenne megtenni amit mond.

A velem szemben álló ügynök szemébe nézek, próbálok neki jelezni, hogy álljon készen. Ha ez nem is, a kéken felvillanó íriszem mindenképp felkelti a figyelmét. Látja, de nem reagál semmit, továbbra is ellenfeléhez beszél. Érzem, ahogy az energia átöleli az egész karom, a kellemesen simogató érzéstől nyugalom lesz úrrá rajtam. Egy darabig még kivárok, aztán egy váratlan pillanatban a Hydra ügynök gyomrába könyökölök. Az energiának köszönhetően tízszer olyan erős ütést kap, mintha simán tettem volna ezt. A nem várt támadástól összegörnyed, a pisztoly kiesik a kezéből. Gyorsan elvetődök az útból, a Shieldes kezében lévő hangtompítós fegyver pedig szinte némán végez a Hydra emberével.

— Izé, jól vagy? — vakargatja fejét fölém állva a Shieldes, nem igazán tudja, hogy mit kezdjen velem. Bilincseljen meg, és vezessen el, mint egy rabot, vagy simán beszélgessen el velem, miközben visszavisz a morgós, félszemű csávóhoz.

— Persze — támaszkodok fel a kelleténél kicsit lassabban. — Csak kell egy kis szusszanó. Fel kell dolgoznom az előbb történteket.

— Csak nyugodtan. Tudod, — fordul a mozdulatlanul heverő test felé, én pedig kihasználva a helyzetet, futásnak eredek. Hangos kilátásait elnyelik a dühös sofőrök dobhártyaszaggató dudálásai, amint az autók között cikázva átrohanok az úton. Amint átérek, bevetem magam a járdán tovasiető emberek forgatagába. Gondolkodás nélkül lökök félre mindenkit, amiért jobb esetben szúrós tekinteteket kapok cserébe, rosszabban pedig trágár szavakat. Néha hátra pillantok, olyankor az ügynök mindig egy kicsit közelebb van hozzám. Próbálok eltűnni a magasan fölém hajoló épületek között, elvegyülni a kánikulától kipirosodott, fagylaltként olvadozó tömegben, kiutat találni a betonrengetegben. Ne fuss, hanem sétálj, jut eszembe Dylan híres mondata. De mi van akkor ha az ellenség rohan?

A következő pillanatban két cukrász jelenik meg előttem, egy óriási tortát cipelnek magukkal, homlokráncolva koncentrálnak, nehogy leejtsék. Az egész járdát elfoglalják, kénytelen vagyok lassítani. A férfi közben vészesen közeleg, már utánam is nyúl, amikor hirtelen felpattanok az egyik kávézó elé kirakott asztalra.

— Vigyázzat! El az útból!  — kiáltok fel hangosan, miközben egyik asztalról a másikra ugrálok. A csészék és a tányérok hangosan csörömpölve törnek darabokra, a megijedt vendégek felvisítanak. Amikor elfogynak az asztalok, újból a járdán folytatom a menekülést. Az ügynök kissé lemarad tőlem, de nem adja fel, még mindig kitartóan lohol utánam. Kezdek fáradni, a mai nap folyamán annyit futottam, mint még eddig soha. A férfi utol fog érni, ha nem koptatom le nagyon gyorsan. Éppen lefordulnék az egyik sarkon, amikor egy kéz ragadja meg a csuklómat, és ránt be egy üzletbe.

— Hé! — kiáltok fel, miközben próbálom magam kiszabadítani a kezemre fonódó ujjak rabságából. Az illető mit sem törődik vele, egyenesen egy öltözőfülkébe rángat be, majd elhúzza a függönyt.

— Állj fel oda! — mutat a kis sámliszerűségre a hipster szemüveges srác.

— Mi van?!

— Csak csináld! — suttogja idegesen, aztán kikukucskál a függöny mögül. — Jön! — Nem kérdezek többet, engedelmeskedve felállok oda, ahova mutatott, és összehúzva magam a falnak dőlök. Mozdulatlanul bámulom az ismeretlen tarkóját, és próbálok rájönni, mi a fene történik.

— Mindjárt végzek, és akkor jöhet — szól ki valószínűleg az ügynöknek, aki megállt az öltöző előtt.

— Nem, nem, csak nyugodtan — feleli kissé határozatlanul, és elsétál.

— Jól van, elment — mondja egy kis idő után a sötét bőrű fiú, miközben újra felém fordul. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, és lehuppanok a sámliról.

— Ki vagy te? — teszem fel a nyilvánvaló kérdést. — És miért segítettél?

— Azért, — tolja feljebb kissé széles orrán a szemüvegét — mert láttam, hogy menekülsz.

— Hát igen — nézek bele a mogyoróbarna szemébe. — Szökevény lettem.

— Akárcsak én. Éppen ezért segítettem — nyújtja felém a kezét. — Alex Wilder.

— Te vagy az a — kerekednek el a szemeim, de Alex közbe vág, hangjában ingerültség bújkál.

— Nem öltem meg senkit! Ez a helyzet bonyolultabb, mint hinnéd. — Hosszasan elgondolkodok, de mivel segített nekem, ezért inkább nem firtatom a dolgot. Persze nem mondom, hogy hiszek neki. És ha már elárulta az igazi nevét a körözése ellenére, nekem is illik megmondanom az enyém.

— Leah Eastwood — csapok a tenyerébe. Te teljesen megőrültél Leah, mondaná most Dylan, de kit érdekel? Egy cipőben járunk a fiúval. Őt a rendőrség, engem pedig a Shield keres.... Na, meg mostmár a Hydra.

Sziasztok! Hát igen, jó sok idő telt el az előző fejezet óta, ezért úgy döntöttem, hogy hozok az írásba valami rendszerességet. Két hetente, hétvégén fogok új fejezetet kirakni, és ha jól megy, talán később még sűrűbben.

Remélem tetszett a rész 😊