Érdeklődve nézek végig a turkálóban szerzett napszemüvegem lencséje mögül a kis társaságon. Valami nem kerek nekem. Nem igazán tűnnek gyilkosoknak, mintha csak néhány jó barát nyaralni indult volna valamerre messzire a szülőktől, hogy egy kicsit szabadnak érezhessék magukat. Bármi is legyen a valóság, a tény, hogy a rendőrség a nyomukban van, bizonyára óvatossá tette őket, ezért is okozott nagy balhét, amikor Alex (a srác aki kihúzott a pácból) egy idegennel jelent meg. Történetesen velem. És most, amíg a háttérben meghúzódva figyelem az eseményeket, addig a kis csapat nem éppen halkan vitatkozik. Annyi baj legyen, ebben az üres raktárépületben maximum csak néhány hajléktalan hallhatja meg őket véletlenül. A téma pedig természetesen én vagyok, úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék.

— Normális vagy, Wilder?! — címzi megmentőmnek egy nála majdnem egy fejjel magasabb, izmos, és meglehetősen jóképű fiú. Idegesen összeráncolja a szemöldökét, tekintete bárkit visszavonulásra késztetne. — Csak úgy összeszedsz egy random csajt az utcáról?! A tévé és az internet tele van a mi arcunkkal! És képzeld, nem azért, mert megnyertük az America's got talentet!

— Segítségre volt szüksége! Én csak...

— Akkor segíts neki, ha már annyira nagylelkű vagy, de ne hozd ide! Elment az eszed!?

— Őt is üldözik, ahogy minket! Ezért gondoltam, hogy csatlakozhatna hozzánk! — Feszült csend telepszik az üresen tátongó épületre. A kiabálás keltette visszhang lassan elhal, csak a távolban búg fel egy mentő szirénája. A tisztességes távolságban mellettem álló lány, aki inkább úgy döntött, hogy kimarad a balhéból, összerezzen a hang hallatán.

— Ez csak egy mentőautó — vetem oda félvállról a csapat valószínűleg legfiatalabb tagjának, miközben egy másodpercre se veszem le a szemem a többiekről.

— Te most szórakozol?! — csattan fel a kissé gót stílusú ázsiai lány, miközben fenyegetően lép egyet Alex felé. — A nyakunkra hozol egy bűnözőt!?

— Miért, ti mik vagytok? — csatlakozok én is a beszélgetéshez, keresztbe font karral, fél szemöldökömet felvonva teszem fel a kérdést. Mind az öt szempár rám szegeződik, plusz még a mellettem álldogáló lányé is. A srác, aki majdnem leharapta Alex fejét, megindul felém, akár a bika a matador felé, dübörögve, fújtatva, készen állva a harcra. Én viszont nem azért tanultam egy évig a Hydránál, hogy ennyitől megfutamodjak. Felkészülök a verbális, vagy akár fizikai küzdelemre, viszont az alacsony, rövid lila hajú lány, aki jócskán kivette a magáét a veszekedésből, közénk áll, és a fiú felé fordulva kezdi őt nyugtatgatni. Nem hallom mit mond, mert szinte suttog, és még messze vannak ahhoz, hogy tisztán értsem. A srác végül bólint, majd a kis csipet-csapat együtt indul el, és áll meg előttem.

— Ki vagy? — kérdezi eléggé barátságtalanul a gót csaj.

— Egy lány, akinek jól jönne egy fuvar.

— Hívj taxit — morgolódik a barna hajú srác, összeráncolt homlokkal méreget.

— Nagyon elmés — forgatom a szemem, a hangom csöpög az iróniától. Komolyan mondom, ha ezzel ölni tudnék...

— A rendőrség üldöz? — szólal meg hirtelen a lány, aki eddig a háttérből figyelt némán. A szavak súlya egy másodperc alatt ránk nehezedik, az ismeretlenek feszülten várják a válaszom.

— Nem — bököm ki végül.

— Akkor?

— Mindenkinek vannak titkai — fordulok a szőke lány felé, aki a veszekedés során csak néha bökött be valamit, de akkor aztán jó hangosan. — Például, hogy te — mutatok rá — nem vagy ember. — A kijelentésemre a társaság megdöbben, egy emberként tesznek egy lépést hátra, szemük elkerekedik. Vicces látvány.

— Ezt meg honnan veszed? — kérdezi ijedten a szöszi.

— Látom az energiád — kapom le hirtelen a napszemüvegem, ami kéken világító íriszemet eddig eltakarta. — Nem emberi. Sokkal erősebb. Szinte vakító.

— Olyan vagy, mint Molly — bámul rám meghökkenve a lila hajú.

— Molly?

— Az én lennék — emeli meg kissé a kezét a lány, mintha csak jelentkezni akarna. A legfiatalabb tag bátortalanul rámmosolyog, a következő pillanatban pedig az ő szeme is felvillan. Csak nem kéken, hanem sárgán. Mindenkit lecsekkoltam, kivéve őt, de most, hogy jobban megfigyelem, őt sem átlagos energia lengi körül.

— Szóval — csapom össze a tenyerem — befogadtok, vagy most mi lesz? — A baráti társaság félrevonul értekezni, ezúttal a mutáns lány is csatlakozik hozzájuk. Sokkal halkabban beszélnek, alig tudok elkapni néhány mondatfoszlányt. Végül Alex felém pillant, és barátságosan int egyet.

— Gyere csak! — mosolyog rám. Miközben a többiek elindulnak a kisbusz felé, ő bevár. Csak akkor szólalok meg, amikor mellé érek.

— Köszönöm.

— Nem tesz semmit — Igazítja meg a szemüvegét. A nagy kánikulában jobban izzad az ember mint kéne, ezért a szemüveg is jobban csúszkál. Tapasztalatból tudom, a napszemcsi se igazán marad meg ilyenkor a helyén.

— Elmagyaráznád, hogy ki kicsoda? — fordulok felé, holott tisztában vagyok vele, hogy a neveket úgy sem tudom elsőre megjegyezni. De másodjára se mindig.

— A srác Chase, — kezd bele a bemutatásba — a szőke lány Karolina, a lila hajú Gert, a lány, akinek világított a szeme Molly, a fekete hajú pedig Nico.

— A gót csaj? — kérdezek vissza, holott ő az egyetlen aki fekete hajú. Alex készségesen bólint, aztán mivel odaértünk a kisbuszhoz, betessékel a járműbe. — Remélem egy hulla sincs bent.

— Haha. Nagyon vicces — csukja be az ajtót Alex, majd beül az anyósülésre a másik fiú mellé, és nekiindulunk a nagyvilágnak.

— Három nappal később —

— Ez jó, ez jó! — kiáltok fel körülbelül már a harmadik számnál, miközben a rádió felé nyúlok, hogy felhangosítsam. A sofőr szerepét betöltő Chase azonban hirtelen mozdulattal a kezemre csap, mire összeráncolt szemöldökkel nézek rá.

— Én autóm, én szabályaim — mondja halálos nyugalommal, egy percre sem levéve tekintetét az útról.

— Ja, tényleg, el is felejtettem. Hiszen tisztességesen loptad, ugyebár — sandítok felé, aztán egy villámgyors mozdulattal a gomb felé nyúlok, és felhangosítom. Elégedett vigyorral az arcomon dőlök hátra, és a lábaimat keresztben felteszem a műszerfalra.

— A csaj többet nem ülhet elől — morogja kelletlenül Chase. Hát igen, ilyen kevés idő alatt nem lehet elnyerni egy csapat tini rokonszenvét, és ha már itt tartunk, a bizalmukat még kevésbé. De ez így van rendjén, hiszen én sem bízok jobban bennük, mint három nappal ezelőtt. A zenét viszont ennek ellenére is szeretem.

Dúdolva, a ritmust ütve az ujjaimmal bámulok ki a lehúzott ablakon. A menetszél kellemesen simogatja a bőröm, belekap az apró hajszálakba, amik megszöktek a hajgumi fogságából. Bekúszik az orromba az óceán és a nyár illata, kacagva végigszánkáznak a légcsövemen, majd megtöltik a tüdőmet. Itt azonban nem ér véget az útjuk, a mellkasomból kiindulva szétáramlanak fel a fejem búbjáig, és le a lábujjam hegyéig, különös izgatottsággal elöntve. Ez csak a város hibája lehet, Malibu egyszerűen gyönyörű. Egy olyan helynek tűnik, ahol mindig süt a nap, az italok jól be vannak hűtve, a véred pedig egyfolytában pezseg. Ez a hely maga a nyár, a szabadság. Szívesen élnék egy ilyen helyen. Kár, hogy csak átutazóban vagyunk. Azonban hirtelen belém hasít a felismerés: én nem hozzájuk tartozom. Bármikor leléphetek, és le is kell lépnem. Hiszen szökésben vagyok, nem társulhatok huzamosabb ideig.

— Srácok — fordulok hirtelen hátra, de a hangos zene miatt csak a mögöttem ülő Karolina hall meg. — Srácok — kezdek bele újra, miután egy ideges mozdulattal rácsaptam a rádió kikapcsoló gombjára. A többiek egy emberként kapják fel a fejüket, Nico unottan, Alex és Molly kíváncsian, Gert semleges arckifejezéssel néz rám. Halkan köhintek egyet, és belevágok. — Mindent nagyon köszönök. Hogy vállalva mindenféle kockázatot magatokkal hoztatok. A befogadtatok szó túlságosan erős lenne ide, hiszen minden egyes pillanatban minimum egy szúrós szempár kísért figyelemmel...

— Bökd már ki mit akarsz — fonja keresztbe a karját Gert, a kiejtett hangok mögött szemtelenül megbújik a gyanakvás. Ahogy körbepillantok a társaságon, mindenki mástól ugyanezt kapom: abban a pillanatban, hogy elkeztem beszélni, mindenki valami olyasmire kezdett gyanakodni, amire ha rájönnék, lehet nevetőgörcsöt kapnék.

— A lényeg a lényeg, — vágok bele megint egy kis szünet után — úgy érzem ebben a városban kell szétválnia az útjainknak.

— Honnan tudjuk, hogy nem sétálsz el az első rendőrségre? — teszi fel a nyilvánvaló kérdést Karolina.

— Nem tudom rémlik-e, de én sem éppen azért menekülök, mert ki akarnak tüntetni példás magaviseletért.

— Ha te is bújdosol, miért nem maradsz velünk? — néz egyenesen a szemembe Molly. Egészen meghökkenek. Ők, vagy legalábbis ő azt akarja, hogy maradjak még. Miért? Nagyot sóhajtok.

— Egyedül a legjobb menekülni. Nincs aki hátráltasson. Nincs kötődés, nincs probléma.

— Szóval elkezdtél hozzánk kötődni? — vonja fel fél szemöldökét Alex, szája sarka felfelé görbül. Talán ő az egyetlen aki bármiféle bizalmat táplál irántam. Tényleg, kötődnék hozzájuk? Nem. Még nem.

— Hol tegyelek ki? — szólal meg hirtelen Chase.

— Ahol meg tudsz állni — mondom, miközben előre fordulok. A srác csak bólint, és lehúzódik az út szélére. Még mindig érzem Alex tekintetét a hátamon, fészkelődnöm kell tőle. — Sziasztok — köszönök el, miközben felveszem a napszemüvegem, és a baseball sapkám, amit tegnap... fogalmazzunk úgy, szereztem.

— Sok sikert, Leah — Hallom meg hátulról Gert hangját. Hiába nem kedveli egymást két ember, ha mindketten átélik ugyanazt, képtelenség nem kedvesnek lenni a másikkal legalább egy kicsit.

— Nektek is — szállok ki a kisbuszból, majd becsapom az ajtót. Még visszaszólok a letekert ablakon keresztül. — Remélem egyszer majd összefutunk egy kevésbé szerencsétlen helyzetben.

— Ki tudja mit hoz az élet — kiált ki Alex. Ez a végszó, a jármű elhajt, én pedig nagyot nyújtózok, próbálok életet lehelni az elgémberedett tagjaimba. A forró levegő hirtelen megcsap a kellemes menetszél után, ránehezedik a mellkasomra amitől nehezebben tudom venni a levegőt.

Amikor Dylan azt mondta, hogy menekülnöm kell, annyira elveszettség érzetem volt, most mégis örülök, hogy a magam ura lehetek. Hosszasan lehunyom a szemem, majd az ösztöneimre hallgatva megindulok egy irányba. Miközben a cipőm talpát koptatom a járdán, és próbálom kerülni az emberek tekintetét, azon  gondolkodok, miért jött ilyen hirtelen a gondolat, hogy nekem most le kell lépnem. Talán mert már nyomasztott a társaságuk, a feszültség folyton ott volt a levegőben, a bizalmatlanság pedig szorította a szívem. Úgy látszik most telt be a pohár, és egy pillanatig sem bírtam tovább. De ahogy kiszálltam a kisbuszból, megkönnyebbültem (már amennyire egy ilyen helyzetben meg lehet). Egy gonddal kevesebb. Ezzel valószínűleg ők is így vannak.

Alig sétálok öt percet, amikor egy éjjel-nappaliba boltok. Hosszasan tipródok a kis épület előtt, azon gondolkodok, bemenjek-e. Végül elszánom magam, ha másnem, feltérképezem a helyet és visszajövök. A bejárati ajtó fölé szerelt szélcsengő adja tudtára az itt dolgozónak az érkezésem. Lassan körbepillantok. Néhány polcsor, néhány hűtőszekrény és a kasszapult, ami mögött életunt, középkorú pasas ül, szinte lefolyik a székről. Kivörösödött arccal hajol a kis ventilátor elé, miközben kínkeservesen próbál úgy tenni, mint akinek nem esik nehezére a légzés. Rajta kívül csak én vagyok itt, egy félhangos jónapot után elkezdek lassan járkálni a polcok között, mint aki egyszerűen nem tudja mit is akar.

Rövid idő alatt bejárom a helyiséget, kiszúrom a kamerákat, amik egyértelműen csak elrettentés céljából vannak felszerelve, és megfigyelem mi látszik a kirakatból. Ahogy elsétálnék az egyik hűtőszekrény előtt, rájövök, hogy igazából egy hideg italra lenne szükségem. Megtorpanok hát, és a nem éppen nagy választékot kezdem bámulni, hosszas töprengésbe kezdek.

Halk csilingelés üti meg a fülem. Újabb vásárlók. Valami morgolódást is hallok, valószínűleg az akar a köszönés lenni. Én közben már döntöttem, magamhoz is veszek egy másfél literes mentes ásványvizet. A cukros üdítőktől úgyis csak megszomjaznék. Hátat fordítva az űdítőknek el akarok indulni a kassza felé, de egy símaszkos, bicskát szorongató férfiba ütközök. Nagyot sóhajtok. Még egy púp a hátamon. Kissé kihajolok mögüle. Két sor között pont látom, ahogy egy másik alak nekem háttal fegyvert fog a kasszásra, aki a súlyfelesleggel járó lomhasághoz képest egész gyorsan pakolja a pénzt egy hátizsákba.

— Én nem akarok balhét, oké? — mondom a maszkos haveromnak, miközben ökölbe szorítom a kezem. — De a tenyeremet nem nézheted meg.

— Be van kötözve — állapítja meg a mély, rekedtes hang.

— Nem azt — rázom meg a fejem. — A másikat.

— Ez valami vicc? — Kezd el forgolódni értetlenül a férfi, valamiféle kandikamerát keresve.

— A legkevésbé sem — pillantok rá elszántan. — Nem nézheted meg a tenyerem.

— Na mutasd csak — ragadja meg hirtelen a csuklómat, és kifeszíti az ökölbe zárt kezem. Egy darabig nézi, aztán szinte belehajol, de nem lát semmi különöset. — De hiszen ebben nincs is — kezd bele még mindig a kezemet bámulva, de a következő pillanatban a kék energia nagy sebességgel kiáramlik a tenyeremből, egyenesen a fickó képébe, aki nagyot csattanva elterül a földön.

— Minden oké? — kiált hátra a társa, mire én még mindig jobb kezemben szorongatva a vizes palackot megindulok a két polcsor között aminek a végén a férfi áll, rám fogva a sörétesét.

— A barátja megcsúszott a vizes csempén — indulok meg lassan előre. — Azt hiszem elájult.

— A szerencsétlen — morgolódik magában egy kicsit, aztán megint hozzám intézi a szavait. — Tedd le a vizet, és szépen gyere ide. — Engedelmeskedek neki, lassan leteszem a palackot a földre, majd megindulok felé. Mostanában annyiszor voltam már ilyen helyzetben, hogy egyáltalán nem rémiszt meg. Főleg nem mert egyszerű civilekről van szó. Elsétálok egy rakatnyi csipsz és ropi mellett, és megállok a férfi előtt. Észreveszem, hogy elég bizonytalanul tartja a fegyvert. Ezt kihasználva, hirtelen megragadom a sörétes csövét, és mielőtt elsüthetné, lenyomom a föld felé, mire a tus álcsúcson pattintja a rablót. A fegyver kicsúszik a keze közül, én pedig gyorsan megragadva azt, mégy egyszer fejbe verem vele. Ennyi elég is volt neki, ott végzi ahol a társa. Ez még bemelegítésnek is kevés volt. Lassan az eladóra nézek, aki kővé dermedve áll a pult mögött.

— Mondtam, hogy abbahagyhatod? — fogom rá a kétcsövűt. — Mozgás, nem érek rá egész nap.

Miután bevonszoltam a két ájult rablót a bolt hátsó helyiségébe a székhez kötözött kasszás mellé, pimasz vigyorral az arcomon kapom fel a hátizsákot. Még mielőtt lelépnék, kiakasztom az ajtóra a "Rögtön jövök" táblácskát. Mire bárki észrevenné mi történt, már árkon-bokron túl vagyok. Igaz, nem sok pénz üti a markomat, de jobb mint a semmi. A cipőm fekete orrát vizslatva baktatok az utcán, fogalmam sincs merre megyek, a lábam és a megérzéseim visznek tovább. Addig bóklászok, míg a nap el nem kezd tűnni a házak mögött. Az ég hirtelen egy nagy vászonná alakul, a nyugaton fekvő, nagyságából egyre veszítő korong pedig a festő. Finom ecsetével narancssárgára festi az egész vásznat, majd színes csíkokat húz bele, lilát, rózsaszínt, és izzó vöröset. Így búcsúzik ő, ez az ajándéka nekünk, és egyetlen kedvesének, a holdnak, aki leváltva a művész barátunkat boldogsággal telik meg, látva a neki szánt alkotást, és ezért egész éjjel ragyog.

Hirtelen hangos dudaszó üti meg a fülem, majd a gumi csikorgása az aszfalton, nekem pedig időm sincs elfordítani a fejem, egy autó orra az oldalamnak ütközik. Észre sem vettem, hogy lejöttem az útra. Minden esetre hiába fékezett eszeveszettül a sofőr, megtántorodok, a napszemüvegem pedig a betonra zuhan, és ripityára törik. Idegesen csapok a sportkocsi motorháztetőjére, miközben a volán mögött ülő emberre nézek. Abban a pillanatban ledermedek, hosszasan nézek farkasszemet a döbbent Tony Stark-kal. Aztán kinyílik a kocsi ajtaja.