TOP OF THE MORNING TO YA LADDIES! 🖐️🍀

Egy nagyon hosszú kihagyás után visszatértem, itt az új fejezet. Eredetileg át akartam írni az egész sztorit, és el is kezdtem, viszont volt egy beszélgetésem ami ráébresztett arra, hogy nem kell az első sztorimnak tökéletesnek lennie (meg igazából a többinek sem). Szóval tessék lássék, itt a folytatás, jó szórakozást hozzá!

Itt egy kis összefoglaló azoknak, akik nagyon régen olvasták az előző fejezeteket és már homályosul bennük az emléke:

Leah Eastwood egy gyermek mutáns egy árvaházban él legjobb barátnőjével Sarah Watson-nal. Tizenhárom éves korában örökbe fogadják, ám nem egy átlagos családhoz kerül. A Hydra veszi a szárnyai alá, és már egy éve tanulja az ölés mesterségét edzője unokaöccsével, Oliver-el, amikor ráveszi mentorát, Dylan Johnson-t, hogy elmehessen vele egy veszélytelennek tűnő őrködésre egy szigetre. A Bosszúállók rajtuk ütnek, Leah a Shield-hez kerül, ahol megismerkedik Tony Stark-kal. Nagy nehezen sikerül megmenekülnie az ellenségtől, de eközben a Hydra árulónak kiáltja és körözni kezdik, csak úgy mint a Shield. A lány egészen Malibu-ig menekül ahol viszont elhagyja a szerencséje, és ismét a mi milliárdosunkba botlik. Főszereplőnk se perc alatt a Stark rezidencián találja magát, ahol egy kis nyugalomra lelhet mielőtt visszatoloncolják Washington-ba. A vörös koponya emberei azonban nem tétlenkednek, benyomulnak a házba, hogy elkapják Leah-t.

~***~

– Kezeket fel! – vágódik ki a zuhanyfülke ajtaja, az elemlámpa erős fénye megvakít, ahogy az arcomra irányul a csóva. A blokkolók kissé lejjebb csúsznak a csuklómon, amikor felemelem a kezem. Lassan kilépek a fülkéből, kiráz a hideg ahogy a csupasz talpam a nedves csempéhez ér. Tony is követi a példám, hallom a lépteit, miközben próbálom elűzni a szemem előtt úszkáló színes foltokat.

– Megvan a negyvenhatos és Stark. – Ez a másik hangja. – Nincs szükség erősítésre. Vettem – teszi hozzá egy kis csend után.

– Na indulj meg szépen – int a közelebb lévő ügynök fegyverével a kijárat felé. Engedelmeskedve elindulok előtte, azonban miután átlépem a küszöböt megfordulok és rávágom az ajtót. A férfi felkiált, én pedig a kilincset megragadva nekifeszülök a fának, próbálva minél inkább szétzúzni a lábfejét. A Hydrás vaktában próbál visszavágni lyukakat lőve a fába, a rostok repkednek a folyosón. Gyorsan elugrok, majd meglepetten nézek a kezemre. Benne maradt a kilincs. – Te kis mocsok! – üvölti ellenfelem miközben lassan kinyílik az ajtó és bicegve megindul felém, fegyverét rám fogva. – Leszarom, hogy élve kellesz nekik, kurvára leszarom! Most kiloccsantom a – Nem hagyom, hogy végigmondja, a képébe vágom a fémtárgyat, aztán rátaposok az érzékeny lábára. Válaszul ismét felüvölt, meglendíti a gépfegyverét ami elől kitérek. Oda rúgok ahol a legjobban fáj, de nem érek el akkora hatást mint reméltem. Megragad a hajamnál fogva és hátraránt. Felszisszenek, többször is rávágok a könyökhajlatára mire sikerül elérnem, hogy elengedjen. Sikerül elcsakliznom a fegyvert, amit egyenesen a homlokára fogok.

– Térdre – A hangom megremeg az egyenetlen légzésemtől és vadul kalapáló szívemtől. – Mondom térdre! – szólok rá határozottabban mire lassan térdre ereszkedik, kezét a tarkójára helyezi. Átnézek a férfi fölött a fürdőbe. Tony abban a pillanatban üti le a másikat, aki összeesik előtte. Felém fordítja a fejét majd óvatosan bólint. Én is kiütöm az én ellenfelem.

– Jól vagy kölyök? – kerüli ki Stark az eszméletlen testeket.

– Hát persze, már úgyis honvágyam volt, erre meglátogatnak a régi haverok. Édesek, nem? – kezdem el átkutatni a Hydra ügynököt, hátha találok valami hasznosat.

– Nekem kicsit túl sok, úgy érzem, hogy megölnek a szeretetükkel. – Halványan elmosolyodok miközben felegyenesedek.

– El kell tűnnünk, vagy hívni erősítést. Nem tudhatjuk mennyien veszik körül a házat.

– Le kell mennünk a műhelybe, ott talán meg tudom oldani a páncél problémát – indul meg gyors léptekkel a lépcső felé Stark, miközben felkattintja az elemlámpáját. Kissé lemaradva követem, azonban hirtelen valami fekete koppan előttem a padlón.

– Gránát! – realizálódik bennem egy másodperc alatt, miközben odébb rúgom a tárgyat. Tony gondolkodás nélkül ugrik oda, hogy elrántson, de abban a pillanatban a robbanás nagyot taszít rajtunk, és az üvegkorláton keresztül a földszintre zuhanunk. Fájdalmasan felnyögök ahogy kiszorul a tüdőmből a levegő, a bal fülem olyan hangosan sípol, hogy belefájdul a fejem. Minél inkább próbálom kinyitni a szemem, annál mélyebben hasít bele a homlokomba egy éles balta, de ennek ellenére nyitva tartom, várom, hogy a könnyektől homályos világ kitisztuljon előttem. Egy sötét folt jelenik meg a látómezőmben, értem nyúl és nagy erővel felránt a földről, de a térdeim összerogynak akár egy marionett bábúnak. Az erős kar szilárdan tart, amint fájdalmasan megemelem a fejem, hogy rájöjjek ki az. Minden olyan zavaros, az agyam képtelen utasításokat leadni a mérhetetlen zajtól ami egyre csak feszíti a koponyám, a szemem képtelen fókuszálni, ide-oda kapkodom a tekintetem. Talán csak nekem tűnik így, de sok időbe telik mire ki tudom venni az ismerős kék íriszeket. – Oliver? – A hangok éles karmukkal felszakítva a száraz torkom másznak fel rajta, de azt már nem hallom pontosan mi hagyja el a megrepedezett ajkamat.

– J...ra lát.. Le...... wood – lök nagyot rajtam, én pedig tehetetlenül esek vissza a szilánkok közé. Mond még valamit, de nem értem, talán nem is nekem beszél. Valaki megérinti a karom, mire mintha hirtelen kirántottak volna a víz alól.

Elmúlik a fejfájás, a fülem abbahagyja a sípolást, a látásom kitisztul. Mintha a zuhanás meg sem történt volna. – Jó, mi? – guggol le elém Oliver teljesen az arcomba hajolva, miközben a mellettem álló lány visszahúzza a kesztyűjét. - A te helyedre jött a bázisra. Gyógyító ereje van.

– Oliver – mondom miközben fel akarok tápászkodni, de ő a mellkasomra téve a tenyerét visszanyom.

– Nem kell a süket duma Leah – rázza meg a fejét, szőke csapzott haja a homlokába hull, az épületet átkutató katonák lámpáinak fénye, és a sötétség félelmetes táncot jár az arcán. – A Hydrának köszönheted az életed. Mindened amid van. Ha ők nem lennének egy mocskos lyukban rohadnál! És te elárultad őket. Egy hálátlan picsa vagy. Milyen kár, pedig akkora potenciál volt benned – simít végig az arcomon, de gyorsan ellököm a kezét magamtól. Most az életben először nem esik jól az érintése.

- NEM vagyok áruló - szűröm át a fogaim között - Nem együtt működtem a Shield-el, hanem megszöktem. Igen, egyedül, és tudod miért? Mert a drága Hydra cseszett segíteni nekem!

– Minél többet beszélsz, annál undorítóbb vagy. Alig várom, hogy visszavigyünk a bázisra, és kiszedhessem belőled az összes titkod egy harapófogóval és egy késsel – húzza széles, őrült vigyorra a száját.

– Te beteg vagy – motyogom ledöbbenve.

– Megvilágosult Leah, megvilágosult! A Hydra isteni céllal teremtetett. Hogy felemelje az olyanokat mint mi, a szörnyeknek nevezett különleges embereket. És ha valaki az útjába áll ennek, nem érdemel mást, csak amit te fogsz kapni – ragadja meg a karom mire automatikusan ökölbe szorul a kezem. – Ha pedig a kínzás nem segít, majd meglátjuk, hogy a kis Sarah barátnőd fájdalmas visítása fog-e.

– Sarah-t hagyd ki ebből! Semmi köze sincs ehhez! – néhány katona felénk kapja a fejét, de egyáltalán nem törődöm velük.

– Egy másik egység már elindult érte. Egyébként is, hozzád köze van, nem?

– Baszódj meg Oliver Johnson! – Egy lövés dördül el odakint. – Ez meg mi volt? – csúszik ki akaratlanul is a számon miközben ökölbe szorul a kezem.

– Éppen most lőtték le Tony Stark-ot a szikláról. Olyan kiszámítható és szánalmas vagy néha – sóhajt egy nagyot megrázva a fejét. – Hiába mondod, hogy nincs szükséged szülőkre, az apakomplexusod minden egyes alkalommal beüt amikor valaki szépen néz rád. És akkor levakarhatatlan vagy.

– És veled mi van Oliver? – szétvet az ideg, úgy érzem mindjárt felrobbanok, de a hangom hűvös marad. – Mitől vagy ekkora tapló? Bizonyítani akarsz? Hogy nem vagy egy szörnyeteg ahogy az anyád mondta? Hát ki kell, hogy ábrándítsalak. – A srác arca azonnal elborul, elindít felém egy jobb egyenest, de fél kézzel elkapom az öklét. – Ez nem az edzőterem. Nem nehezítenek az értelmetlen szabályok. És ha azt hiszed, ilyen könnyen hagyom Sarah-t elfogatni, nagyot tévedsz. Rossz emberrel kezdtél Oliver Johnson. Egy egyszerű tinédzsernek tűnök, de ha feldühítesz barátom – húzom közelebb a kezénél fogva – akkor akkorát robbanok, hogy az egész világ beleremeg. Te leszel az egyik első ember aki majd megtanulja: Ne baszakodj Leah Eastwood-al. – Az adrenalin vagy az energia cikázik az ereimben? Mintha éreznék valamit, a blokkolók felforrósodnak, és akármi is feszíti a bőröm, elő akar törni.

Éppen akcióba lendülnék, amikor kivágódik a bejárati ajtó.

– Kezd uncsi lenni a buli, azt hiszem mi lelépünk srácok. Ellenvetés? – kérdezi szemöldökét felvonva a frissen szerzett fegyverét lazán tartó Tony Stark. Oliver arcára nézve röhögés tör fel belőlem, miközben megindul a golyózápor.

– Azt hitted ilyen könnyen kinyírhatsz minket? – üvöltöm túl a tucatnyi gépfegyver ropogását. A srác elszánt tekintettel néz a szemembe, és tudom, hogy azt üzente: "a játszma elkezdődött." A következő pillanatban pedig nagy szelet kavarva elteleportál.

Gyorsan bevetem magam az egyik folyosóra, hátamat a falnak vetve lesek ki az előtérbe. Mindenki Tony-t lövi, de ő kitart, szintén egy menedékből szedi le sorra a katonákat, viszont még így is túl sokan vannak. Oliver pedig egyszerűen eltűnt, ami nagyon nem tetszik. Minél előbb le akarok lépni innen, ezért lehunyom a szemem és nagy levegőt veszek, felkészülök a csatatéren való átrohanásra. Magamban elszámolok háromig, és a lábam az izgalomtól hajtva épp megindulna, amikor... Elhallgatnak a fegyverek. Értetlenül forgatom a fejem, keresem a hirtelen csönd okát. Tony éppen Oliver-el dulakodik az ajtóban, de Stark akárhányszor be akar vinni egy ütést, Oliver vörös köddé válva elteleportál. A Hydra-sok készenlétben tartva pisztolyaikat figyelik az eseményeket, de lőni nem mernek, Oliver akárhol felbukkanhat. Gyorsan az egyik kiterült katonához lopakodok és elveszem a fegyverét meg egy gránátot, majd visszarohanok a fedezékbe. Félig kihajolva fogom rá a fegyvercsövet a verekedőkre. Ha ezt most elcseszem, lehet megölöm Tony-t.

Megvetem a lábam, minden idegszálam megfeszül, rohamosan emelkedő pulzussal várom a jó lehetőséget.

– Gyerünk már, gyerünk már – motyogom miközben becsukom a jobb szemem. Egy izzadtságcsepp folyik végig irritáló lassúsággal a halántékomon. Egyszerűen lehetetlen elkapni egy olyan pillanatot amikor nincs mozgásban. A karom kezd zsibbadni, a kézfejem remegni, egy a copfomból kiszabadult hajszál pedig csiklandozza az orrom, de nem merek megmozdulni, nehogy elszalasszak valamit. Olyan gyors, alig bírom követni Oliver mozgását. A szőke áll nyerésre, aki hirtelen egy kést ránt elő a semmiből és Stark torka felé suhint vele. Abban a pillanatban meghúzom a ravaszt, a levegő megakad a tüdőmben miközben a golyó kettéhasítja a leharcolt ház feszült légkörét. Talán épp most ölöm meg Tony Starkot.

~***~

Egy magányos kandúr nyávog keservesen párja után az árvaház udvarán. Az ablakpárkányon ülök hátamat a keretnek támasztva, a könyvem már hosszú percek óta az ölemben pihen, a tekintetem pedig a távolba mered. Ilyenkor éjjel mindig ezt csinálom, hagyom, hogy a langyos levegő simogassa az arcom, átengedem magam a fájdalmas elvágyódásnak. Képzeletben szárnyalok, el a messzeségbe egy ismeretlen helyre, ahonnan már nem akarok tovább menni. Felnézek az égre, a csillagok barátságosan hunyorognak le rám, a dagadóban lévő hold pedig eszembe juttat valakit a hideg kék ragyogásával.

– Hol vagy most Leah? – suttogom a telken zizegő fáknak egy nagy sóhaj kíséretében. Olyan gyorsan tűnt el az életemből, annyira hirtelen hogy időm sem volt felfogni. Az üres ágykeretre nézek. Mintha soha itt se lett volna, csupán egy zavaros, édes álom lenne, hogy ő itt van nekem, hogy van családom. De most felébredtem, viszont a valóság hiába csattant nagyot az arcomon, még mindig várok rá. Néha úgy érzem, még visszajön, máskor pedig szidom magam a naivitásom miatt. A virágágyásban ciripelő tücskök minden nap megkérdezik: "Mit gondolsz róla?" Ma éjjel fogalmam sincs mit érzek. Olyan tanácstalan vagyok, kétségbe esett, tehetetlen. Az ágyam alatt pihenő táskára gondolok. Ott van amióta Leah elment, csak az indulásomra vár. Minden van benne ami a szökéshez kell, egész sok pénzt is sikerült összekapargatnom. De megérné? És ha közben Leah itt keresne? – Miért keresne? – hasít a fejembe a gondolat. Mi értelme lenne? Itt hagyott, azt ígérte, hogy barátok maradunk de soha többet nem jön vissza. Már nincs ami ide kössön, a láncaimat elvágták, akkor miért ne szárnyalhatnék?

Hirtelen pattanok fel az ablakpárkányról, a kemény fedelű könyv nagyot csattan a szú rágta parkettán. A félhomályba burkolózott szobában az ágyamhoz rohanok, és kirángatom a hátizsákom alóla. Heves mozdulatokkal tépem fel a cipzárt és remegő kézzel ellenőrzöm, hogy minden benne van-e. Amikor meggyőződöm róla, hogy semmi sem tűnt el, izgatottan kapom fel a rongyosra hordott farmerdzsekim és kapkodva húzom fel a neve nincs sportcipőmet. Addig akarok cselekedni amíg dolgozik bennem az adrenalin és elnyomja a félelmeimet. Megpróbálom laza kontyba kötni a hajam, de a hajgumi többször is kicsúszik, végül inkább úgy hagyom, nincs idő a hajammal szórakozni. Most azonnal le akarok lépni. Fél vállamra kapom a táskám, lekapcsolom a gyér, meleg narancssárga fényű éjjeli lámpát. Egy darabig nyugtalanul toporgok a sötétben az ajtó kopott kilincsével szemezve, a parketta halkan nyikorog a talpam alatt. Hevesen kapkodom az épület régi szagával átitatott levegőt.

– Most vagy soha. – kukucskálok ki erőt véve magamon a folyosóra. A szebb időket megélt viktoriánus kori épület kong az ürességtől. Csak a sötétség űz minél távolabb a nemes múltú épülettől, el az omladozó falaktól amiket átitatott a történelem, messzire a hálószobákban alvó gyerekektől, akiknek nem adatott meg a világba való tartozás teljes egészében. Halkan, de gyorsan haladok a folyosón, minden egyes megtett méter után hevesebben ver a szívem. Nehézségek nélkül jutok el a padlásfeljáróig. Ott megtorpanok és kihalászom a táskám kis zsebéből azt a kulcsot, amit hetekkel ezelőtt "elhagyott" a gondnok. Nem volt belőle nagy probléma, hiszen ki akarna feljutni egy árvaház padlására?

Sokszor kell próbálkoznom mire a sötétben beletalálok a kulcslyukba, de végül kattan a zár, az ajtó pedig éles hangon megnyikordul, amint kitárom azt. Ijedten kapom hátra a fejem, göndör tincseim az arcomba csapódnak. Lélegzet visszafolytva fülelek, hogy vajon meghallotta-e valaki az éjszakai némaságban szinte fülsüketítő zajt. Sietős, de nehéz léptek visszhangoznak a folyosó végéről. Gyorsan bevágom az ajtót, egész testemben remegve próbálok betalálni a kulccsal a másik oldalon is. Itt még annyit sem látok, mint a folyosón, ezért nagyon nehezen megy. Az ügyeletes a túloldalon rohanni kezd, a szabad kezemmel elkezdek a kulcslyuk után tapogatózni. Sikerül megtalálnom, az ügyeletes már félúton járhat, ezért sietősen be akarom zárni, de kicsúszik a kezemből a csomó, fémesen csörömpölve zuhan a földre. Azonnal térdre vetődök és kutatni kezdek utána. Sehogy sem akar a kezem ügyébe akadni, a léptek pedig egyre hangosabbak lesznek. Már szinte az ajtó mögül hallom a tompa dobogást, amikor gyorsan felpattanva a lépcső felé kezdek rohanni. Az első lépcsőfokban megbotlok, de sikerül vaktában elkapnom a vaskorlátot. Hangosan lihegve trappolok tovább, amikor az ügyeletes egyszerűen tovább fut. Megtorpanok fél úton felfelé, pár másodpercig csak némán állok, aztán megkönnyebbülten, és sokkal megfontoltabban indulok tovább.

A padlás titokzatos sötétségét csak a túloldalon lévő ablakon át beszűrődő utcai lámpa fénye töri meg. Átszökik a nagy fa ágai közt, beszivárog az üvegen keresztül és sápadt fénybe burkolja az ősrégi dobozokat és bútorokat. Porszemcsék kavarognak a fénycsóvákban, óvatosan kinyújtom a kezem az egyik felé és egy darabig bámulom, ahogy a falevelek árnyai táncot járnak a tenyeremen. Óvatosan lépek egyet, a fa élesen megnyikordul alattam, talpam nyomot hagy a rétegnyi koszban. Az egész padlás zsúfolásig van, egy folyosót keresek az elfeledett régmúlt labirintusában. Éppen csak át tudom préselni magam a tárgyak között, próbálok minél kevesebb zajt kelteni. Araszolva haladok, de az ablak mindig egy kicsit közelebb van, három méter, kettő, már csak egy karnyújtásnyira...

Egyedül egy ruhásszekrény és egy íróasztal között kell átverekednem magam, hogy az ablakhoz érjek. Amikor ez megvolt, óvatosan megérintem az üveget, apró csíkot húzok a porban. A keret eléggé be van ragadva, többször is meg kell rántanom, hogy kinyíljon, de végül csak én kerekedek felül. Óvatosan teszem át az egyik lábam a párkányra miközben két kézzel megkapaszkodom. Egy darabig próbálgatom, hogy mennyire stabil helyre léptem, óvatosan ránehezedek a fél lábamra, aztán amikor nem történik semmi teljesen kimászok az öreg padlásból. Lassan átkapaszkodom a fára és átmászok arra az ágára ami kilóg az utcára. Már csak egy ugrás választ el a szabadságtól.

Tompán puffanva érkezek meg a szétrepedezett betonra, majd gondolkodás nélkül, elszántan indulok meg egy ismeretlen irányba. A távolból még egyszer visszafordulok, látom ahogy fura alakok rohannak ki a kapun. Összeráncolom a szemöldököm azon gondolkodva vajon kik lehetnek és mit akarnak ilyen későn, de végül enyhén megrázom a fejem. Már nem az én dolgom. Azzal végleg hátat fordítok a leharcolt árvaháznak, és minden terv nélkül hagyom, hogy elnyeljen az éjszakai város sötétje.

~***~

A golyó egyenesen Oliver lábába fúródik, akinek összecsuklik a lába, de még mielőtt a földre eshetne eltűnik a vörös köd kavalkádban. Nincs sok időm gondolkodni, kibiztosítom a gránátot és elhajítom aztán rohanni kezdek a kijárat felé. A gránát robban, majdnem levisz a lábamról, egy az emeletet tartó oszlop összeomlik az egész házat beterítő porfelhőt kavarva. A szemcsék beszöknek a szemembe és a torkomba, azonnal köhögni és könnyezni kezdek, közben a Hydra katonák vaktában lőnek a semmibe. A fegyverek megállás nélkül ropognak, én fulldokolva rontok keresztül mindenen, remélve, hogy jó irányba tartok. Hirtelen valaki határozottan megragad, majd rángatni kezd, pár pillanat múlva pedig megcsap a friss levegő.

– A kocsiba! – kiált rám Stark miközben lök rajtam egyet. A könnyeket kitörölve a szememből rohanok az autó felé, majd feltépve az ajtót beugrok az ülésre, utánam Tony a kormány mögé, és gázt adva elszáguldunk a Stark rezidenciáról.

– Ez mégis hogyan történhetett meg?! – üvölti teljesen kikelve magából a kormányt csapkodva Tony miközben kiérünk a városból, így az épületeket és a fényeket felváltja az üres aszfalt út és a magányosan rajta végigszáguldó sportautó fényszórója. Nem tudom, hogy nekem szánja-e a szavakat vagy sokkal inkább magának de nem is érdekel. A könyökömre támaszkodva bámulok ki az ablakon a semmibe, gyakran a visszapillantó felé sandítok, de senkit nem látok magunk mögött haladni. Máris úgy érzem, hogy vesztegetem az időt, hiszen még azelőtt a nyomorék előtt meg kell találnom Sarah-t. De mintha azt mondta volna, egy egység már elindult érte. A francba, itt toporgok az idétlen Shield-el, amikor Sarah-nak igazán szüksége lenne rám. Valahogy meg kell szabadulnom Stark-tól, vagy rávenni, esetleg manipulálni, hogy elvigyen New York-ba. Már csak azt kell kitalálnom miként fogom ezt elérni. Kocsival is körülbelül másfél nap átutazni az egész államokon, ezért jó lenne, ha a szökést ki tudnám zárni. Viszont ha sokáig fűzögetem, elkések. Talán már most elkéstem.

– Hallasz kölyök? – rángat vissza a valóságba Tony éles hangja. – Hozzád beszélek!

– Hmm? – fordulok el az ablaktól de nem nézek rá, képtelen vagyok teljesen rá figyelni.

– Mi ez az egész? Mit csináltál és miért az én házamat kellett ezért szétszedni? – Annyira tipikus. A háza a legnagyobb problémája, mintha nem lenne elég milliárdja a felújításához.

– Azt hiszik, hogy megállapodtam a Shield-el amíg Washingtonban voltam, és kettős ügynököt csináltak belőlem. Most pedig Sarah issza meg mindennek a levét – morgom miközben egyik kezemmel megfogom a fejem. Kegyetlenül hasogat amióta eljöttünk. Túl sok gondolatom van, túl sok mindent kell feldolgoznia az agyamnak és azt hiszem elege lett. Nem csodálkozom.

– Ki az a Sarah? – Automatikusan a csuklómhoz nyúlok, de a tőle kapott karkötő helyett a blokkolóba akadnak az ujjaim. Egy darabig habozok, próbálok nem beszélni róla másoknak amióta a Hydránál vagyok nehogy bajba sodorjam. Csak Dylan és Oliver tud róla. Annak is ez lett a vége.

– A karkötőm. Elhagytam a karkötőm – mondom az első gondolatom ami az eszembe jut még mindig az ékszer helyét szorongatva.

– Mivan? – bukik ki belőle hirtelen de annál őszintébben, miközben egy pillanatra leveszi a tekintetét az útról és rám néz. – Egy karkötő? Komolyan ezen vagy kibukva?

– Egy fémlap amire "My hero" van írva és fekete madzaggal van összekötve.

– Az a tiéd? A quinjet-en megtaláltam és azt hittem egy kollégáé ezért elraktam. Valahol itt kell lennie – kezd el türelmetlenül fél kézzel kutakodni maga mellett. – Nézd meg a kesztyűtartóban. – Kapkodva nyúlok az említett hely felé, és amikor lenyitom az ajtaját a karkötő kihullik belőle. Izgatottan kapok utána, és ahogy magam felé fordítva elolvasom a feliratot máris egy kicsit erősebbnek érzem magam. – Most, hogy megoldódott életed legnagyobb problémája, koncentrálhatnánk a Hydrára? – jegyzi meg gúnyosan.

– Mi a terved Wall-e? – kérdezem miközben felkötöm a blokkoló mellé a karkötőt.

– Fogalmam sincs mi a francot csinálnak a Shield-nél, de nagyon remélem, hogy valóban nyomós okuk van tojni a fejemre, nem pedig csak behisztiztek mint a múltkor. Nem tudom elérni se Fury-t se Coulson-t pedig egész nap hívogattam őket miután rádbukkantam. De persze egyedül kell ezt is megoldanom, holott egy bajos tini hiányzott a legkevésbé most az életembe. Legszívesebben kitennélek most rögtön az út szélére, viszont már én is nyakig benne vagyok hála neked! Közben a felfegyverzett bazári majmok meg nyugodtan ülnek a seggükön! – A hosszú monologizálás folytatódik a Shield szidásával, és az enyhén fogalmazva rossz helyzetünk elemezgetésével. Egy darabig nem szólok közbe, az utamat tervezgetem New York-ba, de a hangja egyre többször szakítja félbe a gondolatmenetem és egy idő után már nem bírom tovább.

– Mi lenne, ha azt a rengeteg energiát amit beleölsz a folyamatos magyarázásba, inkább a "zseni" agyad beindítására használnád? Csak mert eddig nem nagyon sikerült lenyűgöznöd vele. – szakítom félbe ingerülten mire ő még jobban felemelve a hangját vág vissza.

– Ne haragudj, hogy most le kell rombolnom a saját kis világodat, de még az ismerőseim véleménye sem érdekel, nemhogy egy kis taknyosé aki valakinek hiszi magát azért mert szikrákat szór a szeme! Tudod mi a tervem!? Szépen visszaviszlek Fury-hoz, kiteszlek az ajtaja előtt aztán azt csinálnak veled amit akarnak, mi pedig soha többet nem látjuk egymást. – A terve tökéletes, én sem szívesen szívnék vele több közös levegőt mint amennyit muszáj, egy aprócska bökkenő mégis van. Nem megyek vissza Fury-hoz. Hazamegyek és szétrúgom az összes ember seggét aki hozzá mer érni Sarah Watson-hoz.