A napfény kitartóan ostromolja az arcomat, ellenállást nem tűrve hatol át a szemhéjamon, erőszakosan beférkőzve magát az álmatlan alvás végtelen sötétjébe. Artikulálatlanul morogva húzom a fejemre a takarót. Pár perc múlva azonban már alig kapok levegőt a paplan alatt, ezért idegesen rúgom le magamról. Nem hiszem el, nem bírok rendesen aludni, amikor tegnap annyira elfáradtam. Tegnap. Az emlékek egyszerre villannak be, a sziget, a tőr, a fájdalmas ordítások, a mobilház repülő ajtaja.

— Dylan! — ülök fel hirtelen az ágyban, a gyomrom pedig abban a pillanatban kilöki magából a tegnapi ebédem maradékát a fehér szőnyegre. Úgy látszik szokásom hirtelen felpattani valahonnan, miközben elkiáltom magam.  Lassan, fintorogva állok fel. Nem igazán tűnik a hely egy cellának, vagy bármi másnak amibe a foglyokat szokás zárni. A kávébarna falak és a nagyrészt fehér bútorok barátságosan néznek vissza rám. Talán megmentettek.

Tompa fájdalom hasít a fejmbe, ahogy a két ajtó közül a közelebbihez vánszorgok, és benyitok rajta. Egy fürdőszobában lyukadok ki, itt is az a meleg barna szín dominál, mint a hálóban. A két kezemet a csapnak támasztom, és szinte már belehajolok a falon függő tükörbe.  Az arcom kissé sápadt, így még inkább kitűnnek a zöld szemem alatti karikák.

Ahogy a lila táskákat figyelem, eszembe jut, hogy régen nem aludtam ennyit egy huzamban. Ennek örömére ásítva nyújtózok egyet. Abban a pillanatban két dolgot veszek észre. A fehér pólót, ami tökéletesen passzol rám, és kifejezetten emlékszem, hogy nem ez volt rajtam az éjjel. A másik pedig a két csuklómat átölelő, fémesen megcsillanó karperecek. Volt már rajtam hasonló, Dylan aggatta rám büntetésből, amikor egyszer nagyon kihúztam a gyufát. Most is erről lehet szó, különben mi értelme lenne blokkolni az erőmet?

Kissé rendbe szedem magam az ott talált cuccokkal, megfésülködök és megmosom a fogam, miközben azon agyalok, mit fogok mondani Dylan-nek.

Tuti kiakadt, amiért nem hallgattam a gerlicepárra, és mert harcba keveredtem Anthony Kibaszott Stark-kal. Alig tudom elhinni. Simán fémhulladékot csinálhattam volna belőle, az a támadás amire akkor készültem, kiütötte volna. De hiába magyaráznám ezt Dylan-nek, csak a magáét fújná. Hirtelen fájdalmasan hasít belém a kérdés: Dylan él még egyáltalán? Persze, hogy él, nyugtatom magamat. Ő a legjobb ügynök akit ismerek, mi baja lehetne?  Akármi.

Miután sikeresen kétségbe ejtettem magam, a torkomat folytogató sírást visszatartva teszem a kezem a szobából vezető kijárat kilincsére. Végül leküzdve a félelmemet kinyitom az ajtót. A döbbenettől elpárolognak a feltörni készülő könnyek, a reggeli fáradtság köddé válik, a szemem pedig tányér nagyságúvá gúvad. Egy másodpercre elmúlik a fejfájásom is, majd amikor végre sikerül feldolgoznia az agyamnak a látványt, bevágom az ajtót, és hátamat nekidöntve lecsúszok a földre.

— Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz — hajtogatom magamnak a fejemet fogva. Egyszerűen nem akarom látni az óriási SHIELD logót. Képtelen vagyok rá.

— Miért nem zártak be? — agyalok hangosan, miközben a kezdeti sokk után próbálom lefejteni magamról a blokkoló szerkezetet. Mind hiába, az makacsul simul a kezemre. Kezd büdös lenni a szobában, de nem tehetek  ellene, nem találtam semmit, amivel feltakaríthatnék magam után.

Végül ez űz ki innen, baljós gondolataimat félre téve kimerészkedek. Direkt nem nézek a szemben lévő falra, úgy indulok el. A folyosó széles, de teljesen kihalt, mintha egy szellemváros egyik épületében járnék. Több helyre is megpróbálok benyitni, de olyankor a bilincsen (gyakorlatilag nem az, de mostantól így fogom hívni) lévő kis kijelző pirosan felvillan egy csipogás kíséretében. Az ajtó természetesen ilyenkor mindig zárva van, ezért kénytelen vagyok egyenesen tovább haladni.

Végül egy liftnél lyukadok ki. Sokáig tétován állok, majd határozatlanul megnyomom a hívó gombot. Az ismerős csipogás újból megüti a fülemet, de most a piros helyett zöldbe vált át a kijelző egy pillanatra. A lift megérkezik, én pedig belépek az üvegből készült kabinba. Odabent nincsenek gombok mint otthon, csak egy monitor, amin egy nő sziluettje jelenik meg mellkasig, benne a Hydra jelképével, alatta pedig egy kérdőjel. Értetlenül ráncolom a homlokom, de amikor elindul a lift lefelé, kinézek az üvegen keresztül.

Egy nagyváros képe tárul elém. A hatalmas épületek fenségesen sütkéreznek a tűző napfényben, az ég kékjét egyetlen felhő sem töri meg. Csodálatos tájkép készülhetne belőle, gondolom magamban, amikor hirtelen megáll alattam a talaj. Megfordulok, a liftajtó pedig kinyílik. Egy középkorú férfi lép be mellém. Csili-vili öltöny, kopaszodó fej, napszemüveg. A monitoron megjelenik a képe, és alatta a neve. Phil Coulson ügynök.

— Jó reggelt — köszön meglepően kedvesen. Nem válaszolok, egyszerre ezer kérdés cikázik a fejmben, miközben kétkedve bámulom. Fogalmam sincs mit akarnak tőlem, miért kezelnek egyszerre fogolyként és barátként. — Hogy érzi magát?

— Mint egy másnapos fehér egér a labiruntusban — felelem végül barátságtalanul, mire az ügynök rám se nézve válaszol.

— Nem csodálkozom, a Kapitány jól kiütötte. — A Kapitány? Hirtelen egy párbeszéd részlete visszhangzik fel a fejemben.

— Te megöltél egy gyereket?!

—  Távolról csak annyit láttam, hogy támadásba lendül egy alak, aki akkorát vágott beléd, hogy métereket csúsztál hátra. Honnan a fenébe tudtam volna, hogy gyerek?!

— Hát ez kész! Az amerikai ideák megtestesítője hideg vérrel megölt egy tizenévest!

— Ezzel nem segítesz, Stark! Inkább nézd meg az életjeleit. 

— Megérkeztünk — zökkent ki a gondolataimból a férfi. Azt sem vettem észre, amikor újra elindult, de ezek szerint már meg is állt a lift. — Kérem kövessen. Valaki szeretne magával beszélni — azzal kilép egy teljesen ugyanolyan folyosóra, mint amilyen az előző volt. Én utána eredek, és amikor mellé érek, megszólítom.

— Egy kérdés, Mr. — Hogy is hívják? Paul? Patrick? — Mr. Ügynök. — Oldalról belátok a napszemüveg mögé, látom, ahogy rám sandít. — Ez a Pentagonban is így megy, vagy csak a SHIELD-nél van ilyen dress code? Vagy csak a szemüveg más, úgy különböztetik meg egymást? Ezért nem veszi le? — Gúnyos hangsúlyomat hallva a férfi arcára barátságos mosoly ül.

— Hasonlít egy ismerősömre.

— Jófej lehet.

— Én nem épp ezt a szót használnám — nyit ki egy ajtót, majd betessékel rajta. Egy irodában találom magam, hatalmas üvegfallal, ami a városra néz.

— Köszönöm, Phil — mondja egy rekedtes hang, ami egyenesen az íróasztal mögötti székből jön. Az illető nekem háttal ül, nem látok belőle semmit.

— Nem tesz semmit — mondja Phil (tudtam, hogy valami p betűs!) majd elhagyja a helyiséget.

— Kérem foglaljon helyet. — Valamiért van egy olyan érzésem, hogy a góréval állok szemben, minden esetre leülök az íróasztal másik felén. A gyomrom összeszorul, mintha a fejemet is erősebben feszítené a fájdalom. A szék ekkor megfordul, és egy teljesen kopasz, afroamerikai férfival találom szembe magam. Egyik szemén szemkötő, ruhája talpig fekete. Már csak egy papagáj kéne a vállára, meg egy kampó kéz.

— Nick Fury vagyok, a SHIELD igazgatója. Azért van itt...

— Mert tudok valamit? — vágok közbe. — Azt nagyon remélem.

— Most jön az a rész, amikor elmondja, hogy a mátrix körülvesz engem, hogy nem tudom milyen mély a nyúl ürege, és felkínálja a piros meg a kék bogyót? — vonom fel fél szemöldököm.

— Nem egészen. Szeretném kikérdezni magát a szigeten történtekről, és a Hydrához kerülése körülményeiről.  

— Ha azt akarják, hogy köpjek, még harapó fogóval sem szedhetik ki belőlem az információt.

— Nézze, Ms.?

— Hívjon csak Neo-nak — dőlök hátra vigyorgva.  

— Ne szórakozzon velem, nincs humorérzékem.— Az látszik is rajtad, Morpheus.  — A SHIELD-nek nem szokása a bébiszitterkedés, az én türelmem is véges — teszi hozzá.  — Viszont a gyerekek kínzása sincs napi listán, ezért...

— Ezért próbálnak megvenni kilóra? Az aranyos kis szobácskával, meg a szabadság érzetével? — kezd elborulni az agyam, előre hajolok, és az asztalra könyökölök. — Nem vagyok már három éves, aki egy nyalókáért cserébe elmegy a cukros bácsival! És ha nem beszélek, mi lesz? Azt mondja, nem kínoznak gyereket, akkor gondolom nem is ölnek. De azt sem fogják hagyni, hogy szabadon kisétáljak innen. Itt fognak tartani örökre? Ráadásul ki kell ábrándítanom magát Hukk kapitány, de nem tudok arról, min dolgozott a doki a szigeten. Az pedig, hogy lászólag nem tudnak rólam semmit a nememen kívül, maradjon is így. — Hátra tolom a széket, és felállok, majd elindulok kifelé. — Ne segítsen, kitalálok.

Mire visszaérek a szobába, a szőnyeg patyolat tiszta, és enyhe citromos illat lengi be a szobát. Valahogy muszáj lesz innen kijutnom. A végén még elszólom magam, ugyanis egészen tetszik ez a kávé barna szín...