Törökülésben foglalok helyet az óriási felfordulás közepén. A sűrű, rubinvörös vérem kezd csöpögni a fogvatartó bilincsem alól, de a jobb kezembe nyilaló fájdalmat szinte már meg sem érzem. Mindennel megpróbáltam lefeszegetni magamról a szerkezetet, így vágtam meg magam.

Aztán a kétségbeesés átváltott dühbe. Üvöltve döntöttem fel az íróasztalt, vágtam falhoz a forgószéket, szaggattam fel a matracot a tükör egyik szilánkjával, ami egykor a megcsonkított ruhásszekrény része volt. A fiókjait szana-szét dobáltam, az egyik ajtaját pedig letéptem a helyéről. A polcon sorakozó könyveket egy mozdulattal lesöpörtem, rájuk tapostam, rugdostam őket, letéptem a borítójukat, a lapokat apró cafatokra szakítottam. Leszaggattam a függönyöket, majd amikor észrevettem a sarokban lévő kamerát, az első dologgal ami a kezem ügyébe akadt, ledobtam, és kihajítottam a folyosóra (ami mellesleg már nem volt üres, de mit foglalkoztam én vele).

Végül a méreg hirtelen elillant, fájdalmas üresség lett úrrá rajtam. És most itt ülök, fejemet lehajtva, sötét hajam függönyként ereszkedik elém. Ők ezt nem érthetik, számukra ez egy biztonsági óvintézkedés, de nekem olyan, mintha elvettek volna egy darabot a lelkemből, és lámpásba zárták volna. Nem érzem a bennem pulzáló energiát, nem látom, ahogy végigfolyik a vezetékeken, vagy körülveszi az embereket. Mintha megvakultam volna. Erőszakkal kitéptek belőlem valamit, a helyét bedig úgy hagyták, ami már ilyen rövid idő után is magába kebelez. Emiatt egyik pillanatban őrjöngve ugranék bárki nyakának, a másikban pedig csak összekuporodnék, és elmerülnék a depresszió mocsarában. Pont mint most.

Háttal ülök az ajtónak, de hallom ahogy belép valaki.

- Gyere kislány, át kell vigyelek máshova. Hogy tudtál szétzúzni egy szobát? - teszi hozzá az orra alatt motyogva. Lassan feltápászkodok, és már indulnék is, de a tudatomba hasít egy gondolat. Miért kéne engedelmeskednem? A foglyuk vagyok. Hiába burkolják rózsaszín virágos csomagolópapírba, ami a dobozban van attól még ugyanúgy rohadni fog.

- Hé! Hallasz? - egyre közelebb jön hozzám, a tükör szilánkjai ropogva morzsolódnak össze a talpa alatt. Én továbbra is háttal állok, és kifelé bámulok az ablakon a városra, amit már sikerült felismernem. Washington, D.C.

Hirtelen egy kéz nehezedik a jobb vállamra. A bal kezemmel megragadom a csuklóját, a jobbal pedig a a felkarját, majd egy rúgással rásegítve áthajítom magam elé. Nagyot reccsen alatta az egyik fiók. Gyorsan felé rúgok, de elkapja a lábam, és leránt a földre. A szabadon lévő talpam a képébe nyomom, de bármilyen erősen is tolom el magamtól, nem akar elengedni. A Shield-es valami fegyvernek használható dolog után kezd tapogatózni. Én is körbenézek, és észreveszek egy meglehetősen vastag enciklopédiát, ami valahogy megúszta az ámokfutásom. Egy mozdulattal megragadom, és rávágok vele arra a kezére, ami a bokámat fogja. A következő pillanatban üvöltve enged el, én pedig a földön kúszva kezdek hátrálni. Véletlenül beletenyerelek a szilánkokba, akaratlanul is felkiáltok. Közben a férfi feltápászkodik, és fájós kezét dörzsölgetve megindul felém. Két lépéssel előttem terem, hirtelen felránt, és ököllel a gyomorszájamba vág. Ha nem tartana, összegörnyednék a fájdalomtól. Hosszú másodpercekig csak kapkodom a levegőt, nem bírom átgondolni a következő lépést. A férfi elkezd kifelé rángatni, mire észhez térek. A fenszi karkötőmmel rávágok a már fájós alkarjára. Az ügynök újfent elenged, túlságosan is el van foglalva a másik kezével. Én kapásból gyomron rúgom, mert hát ugye kölcsön kenyér visszajár, majd fejbevágom egy másik fiókkal, mire eszméletét vesztve a földre zuhan.

A testen átlépve kirohannék a nyitott ajtón, azonban kitéve a lábamat a küszöbön, rögtön minimum tíz fegyver szegeződik rám. Megtorpanok, és lassan, megadóan felemelem mindkét kezem. A jobba éles fájdalom hasít.

- Bezzeg most tucatjával rohangáltok a folyosón - jegyzem meg gúnyosan. Az egyikőjük mögém kerül, belemarkol a hajamba, és letaszít a földre. A pisztoly hideg csövének érintésétől kiráz a hideg. - Hát így kell bánni egy beteggel? Már nem azért, de nemrég agyrázkódásom volt. Beszélni akarok a főorvossal. - A fegyver erősebben nyomódik a fejemhez. - Jól van, jól van. Befogom. - Hirtelen egy pár lakkcipő jelenik meg a látóteremben.

- Engedjék el, Carter ügynök, engedje el!

- Mr. Stark, nem hiszem, hogy ez a maga hatásköre lenne.

- Nem hiszem, hogy a maga hatásköre lenne ezt meghatározni - feleli frappánsan a lakkcipő, mire elmúlik a nyomás a fejemen, az engem körülálló ügynökök cipői pedig tovább indulnak, hogy folytassák dolgukat.

- Kíváncsi vagyok mit szólna ehhez Fury - mondja idegesen a női hang közvetlen fölöttem.

- Menjen csak árulkodni, Sharon. De Fury nem véletlnül nem tömlöcbe zárta a kölyköt. - A nő idegesen sóhajt egyet, majd elviharzik a folyosón.

- Valaki vigye már el a bent heverő ügynököt! Komolyan, senkinek sem jutott eszébe? - azzal leguggol elém, így látóterembe kerül az arca, és megkopogtatja a homlokom. - Fel tudsz állni?

- Fel - nyögöm fájdalmasan, miközben a tenyeremre támaszkodok, aminek következtében a bennem maradt szilánkok még mélyebbre vágnak a húsomba. Amint felállok a fogammal kezdem kiszedegetni őket. - Ast hisem kéne eds dsoki - motyogom összeszorított fogakkal, majd kiköpöm ez egyik tükördarabkát.

- Szerintem is. Gyere kölyök.

~***~

Nem értem, miért követem Tony Stark-ot, amikor pár perccel ezelőtt még senkinek nem akartam engedelmeskedni. Ez az erőmet blokkoló karperecek mellékhatása lehet. Egyszer volt már rajtam hasonló, Dylan rakta rám büntetésül, akkor is teljesen meg voltam bolondulva. Az erőm hiánya okozta hangulatingadozás tehát már ismerős számomra, mégis annyira kiismerhetetlenné tesz még saját magam szemében is.

- Miért volt üres a folyosó amikor először végigmentem rajta? - kérdezem a megmentőmtől, miközben továbbra is a tenyeremet vizslatva vadászok a szilánkokra.

- Fury nem igazán szereti velem megosztani a gondolatmenetét, de őszintén szólva nem is érdekel. - Összehúzott szemöldökkel pillantok fel a milliárdosra, mire ő nagyot sóhajt. - Azt akarta, hogy Coulsonnal és vele találkozz először.

- Csak nem féltette az embereit? - A gondolatra akaratlanul mosolyra húzom a szám.

- Ne bízd el magad kölyök. Itt bárki egy másodperc alatt elintézne.

- Főleg a szobában ájultan heverő ügynök. Meg vasember - jegyzem meg ironikusan, mire Stark elém állva megtorpan.

- Talán én emlékszem rosszul, - rakja mutatóujját egy másodpercre a halántékához - de a szigeten ki nyáladzott a porba, amíg a másik fölötte állva figyelte a jelenetet?

- Ezt sem magadnak köszönheted - veregetem meg a vállát az ép kezemmel, miközben a mosolyom gunyoros vigyorrá növi ki magát, majd meg sem várva a válaszát megkerülöm, és benyitok a mögötte lévő ajtón.

Egy tipikus orvosi rendelőben találom magam. Fertőtlenítő szag csapja meg az orrom, ami végigkúszik a légcsövemen. Minden ami csak lehet fehér, az asztalok és polcok teli vannak különféle gyógyszerekkel, kötözőszerekkel, ollókkal, csipeszekkel, és még sorolhatnám. Az egyik ilyen cuccokkal megpakolt szekrény mögül egy fiatal férfi dugja ki a fejét. Először világosbarna haját látom meg, majd a borostyán szemét, ami egy szemüveg lencséjén keresztül mered rám. Pislant néhányat, mint aki nem akarja elhinni, hogy itt vagyok. Közben Tony is belép kissé keserű fejjel, fájhat neki, hogy csorbát ejtettem a bazinagy egóján. Köhint néhányat, hogy felhívja vele a férfi figyelmét, mire az felkapja a fejét.

- Mr. Stark, maga itt? - érdeklődik barátságosan, miközben elindul felénk.

- Volt néhány elintéznivalóm - feleli szűkszavúan. - A kölyök elvágta a tenyerét - bök felém, mire én a megszólításon felháborodva fújtatok egyet.

- Hát persze - terem egy lépéssel előttem, majd egy vizsgálóasztal felé kezd terelgetni. Én készségesen felülök az asztalra, majd a doki kinyújtja felém a kezét. Egy darabig értetlenül nézek rá, de aztán leesik mit akar. A kézfejemet a tenyerébe teszem, az érintése meglepően puha. Másik kezével megragadja a mennyezetre erősített, LED lámpát, és fölénk húzza. Tony kicsit közelebb jön, de a háttérben marad, úgy figyeli az eseményeket.

- Szóval te vagy a titokzatos Hydra-s.

- Van itt más Hydra-s is? - kérdezem poénkodva, de a doki nem válaszol, hümmögve nézi a sebeimet. Így közelebbről még gyerekesebb az arca.

Miután nagy üggyel-bajjal kiszedegette egy csipesz segítségévél a megmaradt szilánkokat és lefertőtlenítette a vágásokat, a legnagyobb sebet pedig összevarrta, bekötözi az immáron steril tenyerem. Én végig meg sem mukkanok, csendben bámulom hol a plafont, hol pedig Starkot, aki az egyik asztalnak dőlve keresztbefonja a kezét, és a doktor hátát nézi, mintha átlátna rajta. Nem tudom miért van még itt, mire vár, vagy mit akar tőlem, esetleg a babaarcú dokitól, de nagyon kíváncsi vagyok rá.

- A csuklódon is megsérültél, de ahhoz, hogy kezelni tudjam, le kell szedni a bilincset a kezéről - fordul Stark felé az orvos, a a mondat második felét neki intézve. Egy ideig csak feszülten farkasszemeznek egymással, szavak nélkül beszélik meg, hogy Na, most mi legyen? Végül Tony egy aprót bólint.

- Akkor elmegyek Fury-ért - mondja a doki, majd pár hosszú lépéssel eltűnik a teremből. A huzat csapja be utána az ajtót. Hosszú másodpercekig visszhangzik, visszaverődve a fehér falakról, aztán amikor ez is elhal, kínos csöndbe burkolózunk.

- Tehát mutáns vagy - töri meg végül a némaságot, miközben érdeklődve rámnéz.

- Igen - válaszolok röviden, hiszen mi mást mondhatnék?

- Rengeteg kísérletet végeztek rajtad amíg nem voltál ébren, hogy megcsinálhassam azokat a bizsukat - céloz a blokkoló karkötőkre. - Csináltam már hasonlót, de azok sajnálatos módon a Hydra kezébe kerültek. De az most nem is fontos. A lényeg, - fordul szembe azzal az asztallal, aminek eddig nekidőlt, és kezd el játszadozni az egyik ollóval - hogy különös elváltozást észleltek nálad. Egy átlagos ember vezeti az áramot, hiszen jó esteben kábé hetven százaléka víz. De te - mutat rám az olló hegyével, majd leteszi, és egy fémpálcával kezd szórakozni, amivel az emberek nyelvét szokták lenyomni. - abban a másodpercben, hogy a szervezetedbe kerül, az átalakítja, és elraktározza a sejtjeidben. Jelenleg annyi átalakított elektromos áram van benned, hogy egy átlagos négy személyes családot el tudnál látni majdnem egy hónapig. Feltéve persze ha vissza tudod alakítani. - Eddig csöndben hallgattam a leegyszerűsített tudós dumát, hátha mondd még valamit a karperecekről, vagy végre rátér a lényegre, és elmondja hova akar kilyukadni, de most kénytelen vagyok közbeszólni.

- Nem csak az áramot nyelem el, hanem bármilyen energiát.

- Ó! - hökken meg az új tény hallatán, és leteszi a pálcát. - Nos, ez nagyban változtat az elképzeléseinken. - Nem sokkal később már a cipője orra hegyére bámulva kezdi újratervezni a gondolatmenetét, miközben a zakója ujját birizgálja.

Nem sok ideje jut a gondolkodásra, mert nem sokkal rá kivágódik az ajtó, és egy szőke hullámos hajú nő rohan be, nyomában a doki, próbálja megfékezni a hurrikánként betörő hölgyet. A sort a liftes ügynök zárja, nyugodtan sétál be, majd becsukja maga után az ajtót.

- Nem vehetik le róla a bilincset! - kiáltja idegesen a szőke, akinek rögtön felismerem a hangját. Ő volt az, aki a folyosón letepert. Elsőre szinte senkinek sem jegyzem meg a nevét, de az övét direkt ismételgettem magamban, újra és újra, hogy véletlenül se felejtsem el. Sharon. - A Hydra embere, nem bízhatunk meg benne, egyáltalán nem így kéne bánniuk vele!

- Nyugodjon meg, Carter ügynök. Hiszen csak egy gyerekről van szó - mondja halálos nyugalommal Coulson(?)

- Tisztában vagyok vele Coulson ügynök. - Na! Végre megjegyeztem. - És azzal is, hogy bármelyikünk kesztyűs kézzel elbánik vele...

- A kedves kis Sharon-nak, mégis csak most nagy a szája - kapcsolódok be én is a társalgásba. - Meg amikor tizenöten fogják rám a fegyvert, akkor hátulról meg mer támadni, de mondjon meg nekem valamit a Shield egyetlen gyöngyszeme - hajolok előre, miközben a térdemre támaszkodok. A hangom csöpög a gúnytól,szinte már az egész légkört marják a szavaim.- Amikor a nyitott ajtón keresztül végignézted, ahogy elverem az egyik kollégád, hirtelen a földbe gyökerezett a lábad, Dr. Szöszi? - A háttérből hirtelen elfolytott nevetés hallatszik, mire mind odakapjuk a fejünket. Tony, öklét a szája elé téve próbálja palástolni, mennyire jót szórakozik a helyzeten.

- Szóval? Várjuk a válaszod - követelem vissza magamnak a figyelmet, mire Sharon fenyegetően felém lép, de Coulson megragadja a csuklóját.

- Sharon, jobb lesz ha most kimegy.

- Nem lesz mindig valaki aki megmentsen, Hydra-s - intézi nekem a szavait, mire fülig érő szájjal a szemébe nézek.

- Alig várom már, hogy lerendezzük, Sharon - nyomom meg a nevét a mondatban. Az ügynök felszegett állal kisétál, Coulson pedig az egyik ujját a bilincsen lévő kijelzőre teszi, mire az enged a szórításon, a következő pillanatban a doki meg már le is húzza a kezemről. Hirtelen az ötlet, mint egy fejem fölött felvillanó villanykörte, ugrik be. Szereznen kell egy ujjlenyomatot, és szabad leszek.

~***~

Amikor Stark társaságában kilépek az orvosiból, ő felém fordul.

- Még nem voltunk benne biztosak, hogy működik a bilincs - pillant a jobb kezemre, amin a karkötőt kissé feljebb kellett rakni a kötés miatt. - Ezért tartottak tőled. De mostmár biztosak vagyunk a tökéletes működésében, ezért jobb lesz ha meghúzod magad, vagy elég kellemetlen lesz az idő amit itt fogsz eltölteni.

- Tony Stark mióta aggódik idegen emberek miatt?

- Én nem aggódom - csóválja meg a fejét. - Hanem fenyegetlek.

- Először Dylan is ezt mondta - pillantok rá mindentudóan.

És még a végére így utólag is szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni mindenkinek😅🎄