Kezdem elveszíteni az időérzékem. Nem tudom, mióta vagyok itt, a kihallgatásokkal teli napok összefolynak az álmatlan éjszakákkal. Most is csak fekszem az idegen ágyban, a plafont bámulva merülök el gondolataim mély tengerében. Oliver és Dylan jár a fejemben. Dylan vajon túlélte az összecsapást? Miután nem találtak a szigeten, elkezdtek keresni? Tudják, hogy itt vagyok? És ha tudják, meg fognak egyáltalán menteni? Oliver jól van? Ha Dylan esetleg... Persze nincs így, de ha mégis... Akkor Oliver teljesen magába roskadna, és ki tudja milyen őrültségeket csinálna. A túl sok kérdőjel nagy probléma, amit csak akkor lehet megoldani, ha megszökök innen. Csak egy ujjlenyomat kellene. De mégis hogyan szerezzek? Vágjam le Coulson ujját?

Magam is meglepődök, amikor komolyan elgondolkodok ezen az opción, de végül fejemet rázva kelek ki az ágyból. És most? Kinézek az ablakon. Két épület között megpillantom a horizonton felbukkanó napkorongot, ami halvány narancssárgára színezi az ég alját. Alszik az egész város. A nagy és kicsi épületek egyszerre szuszognak, együtt álmodják meg a jövőt. A fény hamarosan be fog kúszni az utcákba, szépen lassan át fogja szőni Washingtont, majd lágyan az emberek fülébe súgva kezdi ébresztgetni őket. Ma is biztosan kánikula lesz.

Szememet dörzsölve odabattyogok az íróasztalhoz, és lehuppanok a székre, majd felkattintom a kislámpát. Ceruzát és papírt ragadok. Nagy levegőt veszek, majd kifújom, aztán rajzolni kezdek. Kirajzolok magamból mindent, az összes érzésem és gondolatom. Amióta kaptam egy köteg A4-es lapot, meg íróeszközt, csillapodtak az érzelemkitöréseim. Nem akármilyen játékot játszok a Shield-el. Éppen most fogtunk bele egy komoly póker meccsbe, ahol az érzelmek nem ülhetnek ki az arcra. Ezért elég gyengén indítottam, viszont mostmár egyre inkább nyeregben érzem magam.

Ahogy a vonalak egyre szaporodnak, úgy tisztul ki a fejem, én pedig egyre inkább beleélem magam, a kezem már szinte magától mozog. Az asztal fölé görnyedve alkotok, minden eltűnik körülöttem, csak én vagyok és a rajzom. A kép kezd kialakulni, majd pedig egyre valósághűbb lesz, mígnem az egész maga lesz a valóság.

— Hé, kölyök! — Csak egyvalaki hív így. Gyorsan felkapom a fejem, mire Tony Stark-al találom szembe magam. Mióta álldogálhat itt?

— A kis milliárdosunk nem tudja, hogy kell kopogni? — lövelek felé egy szúrós pillantást, miközben hátradőlök a székben.

— Nem volt aki megtanítsa, hogy legyek úriember — vonja meg a vállát hanyagul. Érdekes, amikor utoljára láttam, akkor öltöny volt rajta, és ugyanolyan lazának látszott mint most, amikor csak egy sima fekete pólót visel. — Te balkezes vagy?

— Nem, csak úgy poénból fogom ebben a kezemben a ceruzát, mert annyira jól néz ki — kezdek el hevesen hadonászni a bal karommal. Tony közelebb lép az asztalhoz, majd rápillant a rajzomra.

— Amilyen nagy a szád, olyan tehetséges vagy — mondja, majd maga felé fordítja a papírt, és tüzetesebben kezdi vizsgálni. A mondat beszólós részét elengedem a fülem mellett, a dícséretet hallva azonban megenyhülök. Motyogok valami köszönömfélét, mire rám néz és elmosolyodik. Ez az első olyan mosoly itt, ami konkrétan nekem szól, és teljesen őszinte. Szinte szíven üt ez az apró gesztus. — Kik vannak rajta?

— Kitalált karakterek — vágom rá gondolkodás nélkül. Természetesen hazudtam, Dylan és Oliver van rajta, a régi irodaépület tetején ülnek, egymás hátának dőlve. Oliver a fejét az ég felé emeli, lehunyt szemmel élvezi a nyári zivatart, míg Dylan a kabátjával védi magát az esőtől. A valóságban is így tennék.

— Nagyon realisztikusak — jegyzi meg hangosan a véleményét, miközben felegyenesedik az íróasztal mellől. — Viszont a doki már vár rád, úgyhogy uzsgyi! — kezd el mozgásra ösztönözve mutogatni, mire megragadom a papírt, és kihúzom azt a fiókot, amibe a többi alkotásom tettem. Legfölül egy Carter ügynökről készült rajz van. Fúriaként ábrázoltam. Büszkén elvigyorodok, mire Tony kíváncsian kezd el kukucskálni.

— Ez a kedvenc rajzom — adok neki magyarázatot, aztán a köteg tetejére rakom az újonnan készült képet, majd becsukom a fiókot. — Egyébként — kérdezem, miközben felállok és nagyot nyújtózok, amitől végigropog a hátam — miért mindig te kísérsz a doktorhoz?

— Mert Dr. Bowden-en kívül én vagyok az egyetlen, aki még nem utál.

— Ami késik, nem múlik — jegyzem meg pimaszul, miközben kiropogtatom a nyakamat is. A helytelen testtartás átka.

— Abban biztos vagyok — válaszol, és tetőtől-talpig végigmér, mintha már a kinézetemben is lenne valami, ami irritálja a Shield-eseket. Egyenlőre úgy tűnik, ő immunis rá. Végül egy mozdulattal lekapcsolja az éjjeli lámpát, és elindul kifelé. Észre se vettem, hogy már nincs szükség rá. A nap magasan jár a színtiszta égen, bevilágítva az egész szobát. Hány óra lehet?

Hirtelen észbe kapva Tony után loholok, majd amikor utolérem, a kezemmel próbálom kifésülni a kócos hajamat, mivel Stark nem hagyott időt arra, hogy összeszedjem magam.

— Milyenek az új ruhák?

— Már kérdezted — forgatom a szemem.

— Valóban? És mit mondtál?

— Tényleg érdekel? — fordulok felé kételkedően, szemöldököm az egekbe szökik. Első alkalommal is akkor kérdezte meg, amikor éppen a telefonjába merült valamiért, a válaszomat szerintem meg se hallotta.

— Nem igazán — veti felém csak úgy közönyösen, mintha nem éppen egy faragatlan tuskó lett volna, hanem csak az időjárásról beszélgetnénk.

— Gondoltam — morgom jól hallhatóan, miközben belépünk a liftbe. Az előző szoba egy emeleten volt az orvosival, de miután idegemben szétzúztam, egyel följebb kaptam újat, hogy közelebb lehessek a félszemű irodájához. A panelen ezúttal már nem egy sziluett jelenik meg, hanem a képem, alatta a nevemmel. Valamit csak mondanom kellett nekik, szegények annyira próbáltak kihúzni bármilyen információt belőlem. Ezért megadtam néhány személyes adatot. Inkább legyek benne az adatbázisukban, minthogy a Hydráról mondjak nekik bármit is.

A lift nem sokkal később megáll, mi pedig kiszállunk belőle, és folytatjuk utunkat az orvosi felé. Még mindig nagy előszeretettel bámulnak meg, néhányan elképednek, mások pedig ellenségesen pillanatnak rám, amikor tekintetük a tetoválásomra vándorol. Én ilyenkor kihúzom magam, és vigyorogva vonulok végig a folyosón, csak úgy mint most. Néhányukra rá is köszönök, mire elkapják a fejüket.

— Én itt megvárlak — mondja Tony amikor odaérünk, miközben zsebre vágja a kezét. Én csak bólintok, aztán benyitok a rendelőbe. Dr. Bowden (a babaarcú orvos) éppen a székén ül, miközben egy vastag könyv sorait falja. Akkor sem vesz észre, amikor közelebb megyek, és a halk köhintésekre még csak a füle botját sem mozgatja. A doki előtt van egy asztal, amin egy csomó személyes dolgon kívül ( egy kulccsomó teli különböző kulcstartókkal, egy MP3 lejátszó, egy kép, amin a menyasszonyával áll a Niagara előtt, és még sorolhatnám) van egy nagy köteg orvosi lelet is. Megragadom a stócot, és a magasba emelem, aztán visszaejtem az asztalra. Dr. Bowden összerezzen, és reflexből becsapja a könyvet.

— Reggelt — biccentek kurtán.

— Szia Leah. Sajnálom, hogy nem vettelek észre, de nagyon beleéltem magam — teszi le magunk közé az irományt, aminek a fedeléről hangosan leolvasom a címet.

— Trónok harca?

— Igen — bólogat hevesen. — Elképesztően jó, neked is el kell olvasnod — simít végig a borítón.

— Nem olvasok hobbiból — indulok el a már ismerős vizsgálóasztal felé, majd fel is ülök rá.

— Kár — biggyeszti le az ajkait, miközben utánam jön. Magunk felé fordítja a lámpát, aztán egy ollóval elkezdi levágni a kötést a tenyeremről. Elég nehezen megy a dolog, mivel a géz beleragadt az egyik gyógyuló félben lévő vágásba, amit ahogy kiszedett belőle, a var is lejött róla. A vér kiserken a sebből.

— Éppen ezt akartam elkerülni — motyogja szinte érthetetlenül. Az ollót egy tálba teszi, amiben fertőtlenítő oldat van, majd egy csipesszel megfog egy gézlapot, és a kezemre rakja. — Szorítsd oda. — Szó nélkül engedelmeskedek neki. Egy darabig csöndben várakozunk, mindketten a tenyeremet vizslatjuk.

— Egyedül jöttél? — kérdezi meg végül, hiszen általában kísérgetnek az épületen belül a bilincsek ellenére is, amik megakadályozzák, hogy olyan helyre menjek, ahová nem szabadna.

— Nem — rázom meg a fejem. — Stark odakint vár.

— Érdekes — mondja, aztán odébb hesegeti a bal kezem, amivel odanyomtam a kötszert, és elveszi onnan. Amikor elégedetten konstantálja, hogy a vérzés ilyen gyorsan elállt, nekilát a már jól bevett procedúrának.

— Micsoda?

— Mi micsoda? — válaszol értetlenkedve.

— Mi olyan érdekes?

— Ja! — kap észbe. Szerintem nem is akarta hangosan kimondani az előbbit, ezért lepődött meg annyira, amikor visszakérdeztem. — Mr. Stark nem rajong a Shield-ért, és ez fordítva is igaz. Most mégis minden nap bejár, ami elég furcsa. — Nem mondok semmit, csak nézem, ahogy kicseréli a másik kötésem is — Ezzel is megvolnánk. Mehetsz — enged utamra a doki.

— Dr. Bowden! — fordulok vissza az ajtóban. Ő már újra a könyvét bújja, úgy pillant fel rám.

— Igen, Leah?

— Kaphatnék szikszalagot?

— Szikszalagot?

— Igen — bólintok határozottan. — Ki akarom rakni a rajzaimat a falra.

— Csak nem kezdesz berendezkedni? — húz ki egy fiókot, és fél kézzel beletúr. Gyorsan a keze ügyébe akad a tárgy, amit felém dob. Ívesen repül a levegőben, az ép kezemmel sikeresen elkapom.

— Úgy is fogalmazhatunk — süllyesztem zsebembe a ragasztót, aztán elindulok vissza a szobába.

Tony éppen telefonál amikor kijövök, csak akkor teszi le, amikor már kiszállunk a liftből.

— Szeretnék beszélni Coulson-nal — vágok egyenesen a közepébe.

— Én pedig szeretnék inni valami töményet — feleli kapásból. Milyen más válaszra is várhattam volna Tony Stark-tól? Úgy döntök, hogy inkább ignorálom amit mondott.

— Szólnál neki? — kérdezem amilyen kedvesen csak tudom, még egy műmosolyt is az arcomra erőltetek.

— Nem vagyok postagalamb, kölyök — jegyzi meg szarkasztikusan.

— Akkor mire használod azt a repülő fémhulladékot? — próbálok őszinte érdeklődést csempészni a hangomba, hogy még hitelesebb legyen ez az egész.

— Az a "repülő fémhulladék" — rajzol idézőjelet a levegőbe — egy több milliárdos, mesterséges intelligenciával ellátott páncél, — megtorpan az ajtó előtt, és szembe fordul velem, úgy magyaráz tovább — amivel emberéleteket mentek.

— Másokét lehet — teszem csípőre a kezem — de attól még a tiéd nem lesz jobb tőle. — Abban a másodpercben lefagy az arca, meredten néz rám, az előbb hallottakat emészti. — Hát igen, ez a nagy hátránya, ha híres vagy: mindenki tud rólad mindent — Miután sikeresen sebet ejtettem az egóján, szó nélkül bemegyek a szobába.

~**~

Szinte biztos vagyok benne, hogy a beszólásom után Tony cseszett szólni Coulsonnak, ezért is lepődök meg, amikor kopogtatnak, és ajtót nyitva az ügynök áll velem szemben.

— Beszélni óhajtott velem, Ms. Eastwood. — A szokásos szettje van rajta, azt viszont még mindig nem értem, miért kell épületen belül napszemüveget hordani.

— Igen, pont jókor jött — tessékelem beljebb. Az íróasztalhoz lépek, és elő veszem a rajzaimat, majd körbefordulok. Hosszas gondolkodás után felállok az ágyra, a lapokat pedig leteszem magam mellé. Coulson mindezt szó nélkül nézi végig.

— Segítene? — halászom elő zsebemben lapuló, átlátszó szikszalagot, és felé nyújtom.

— Csak ezért hívott? — kérdezi, de azért odajön, és elveszi tőlem a ragasztót. Lehajolok az egyik rajzomért, és a falat kezdem pásztázni.

— Természetesen nem. — Megtalálom a megfelelő helyet, és idaillesztem a rajzot. — Lenne oly kedves? — Coulson letép egy kis csíkot, és odaadja. Csak akkor szólalok meg, amikor a lap mind a négy sarka rögzítve lett. — Sokat gondolkodtam, — lehajolok a következő rajzért — és arra jutottam, hogy hajlandó vagyok megosztani a birtokomban lévő információt bizonyos feltételek ellenében. — Felkerül a második alkotásom is.

— Mégis mik lennének azok a feltételek? — nyom a kezembe még egy darab szikszalagot.

— Azt akarom, hogy védelmet nyújtsanak nekem a Hydra ellen, és, hogy soha többet ne zaklassanak. Rendes életet akarok élni.

— Ezt meg kell beszélnem az igazgatóval, de amint jutunk valamire, értesítem.

— Rendben — bólintok egy aprót. Pár másodpercig várom, hogy elmenjen, de aztán leesik: tulajdonképpen én tartom fel. — Menjen csak — intek az ajtó felé. — Biztosan van még ezernyi dolga. Csak kérem tépjen még le párat, hogy tudjak haladni. — Miután mind a tíz ujjhegyemre kerül egy csík ragasztó, Coulson elhagyja a helyiséget. Alig állom meg, hogy ne kezdjek el örömömben ugrálni, ugyanis ehhez a szobához is jár egy csini kamera. Szótlanul folytatom hát amit eddig csináltam, és amikor már csak két szikszalag darab marad, bemegyek a fürdőbe. Itt nincsen kamera, ( hál' Istennek) de ha feltűnően sokáig vagyok bent, vagy valami gyanúra adok okot, két gorilla kopogtat be hozzám. Volt már rá példa. Hogy ezt most elkerüljem, megnyitom a zuhanyt. Kegyetlenül izgulok, a lábam elkezd remegni, ezért leülök a földre. Végül nagy levegőt veszek, és a ragasztót a bilincs képernyőjére teszem, mire az zölden felvillan, és enged a szorításon. Szinte el sem hiszem, hogy bevált, legszívesebben elsírnám magam. Megismétlem ugyanezt a másik bilinccsel is. Hát ez nem igaz... Egy zseni vagyok! Leírhatatlan nyugalom jár át, ahogy újra megérzem a sejtjeimben pezsgő energiát. Próbaképpen összedörzsölöm a tenyerem, mire a szikrák elkezdenek pattogni, majd felállok, és a tükörbe nézek. A zöldes árnyalatú íriszem a már ismerős, neon kék színben világít. Sokkal jobban érzem magam, mintha már nem lenne olyan sápadt a bőröm, és kissé halványodtak volna a szemem alatti karikák.

Gondolatban még nem jutottam el eddig a pontig, ezért is átkozom magam, ahogy fel-alá járkálok a fürdőben, és próbálok kiagyalni valamit. Coulson bármelyik pillanatban megjelenhet, miután azt kamuztam, hogy hajlandó vagyok beszélni, úgyhogy gyorsan kell cselekednem. Mi lenne, ha csak simán kisétálnék? Őrültség, de akár be is válhat.

Elzárom a csapot, aztán várok még egy kicsit, végül visszamegyek a hálóba. Amíg az ügynökre vártam (vagy inkább reménykedtem, hogy jön) átöltöztem, és rendbe szedtem magam, így csak az ajtó mellé hajított cipőt kell felvennem. Amikor ez megvan, a torkomban dobogó szívvel lépek ki a szobából, és indulok meg a lift felé. A kikapcsolt bilincsek kissé lötyögnek a kezemen, minden lépésnél mormolok egy imát, nehogy leessenek. Próbálok természetes maradni, de úgy érzem magam, mint egy farkas bőrbe bújt bárány egy falka közepén. Eddig nem zavart ha megbámultak, sőt, viszont most mintha nem a vörös koponyára tapadnának a szempárok, hanem az üzemen kívülre helyezett blokkolókra. Égetnek a tekintetek, átfúrják a hátam és a mellkasom, miközben én éberen figyelem, mikor ránt valaki fegyvert. Észrevétlenül a nadrágomba törlöm az izzadt tenyeremet. Amikor már majdnem a folyosó végén vagyok, hirtelen megtorpanok. A karkötőm. Tuti, hogy valahova elrakták a nálam talált cuccokat, itt kell lennie valahol az épületben. De megéri kockáztatni a szabadságom? Itt van egy karnyújtásnyira a lift, csak be kéne szállnom. Nekem azonban már csak az a karkötő maradt Sarah-ból. Túl nagy a dilemma, némán örlődök magamban.

— Hová, hová, Ms. Hydra? — A megszólítást hallva kikerekednek a szemeim a döbbenettől, a testem megfeszül. Ha eddig nem is, mostmár tényleg mindenki engem néz. Túl sokat toporogtam.

— Sharon — fordulok meg fogcsikorgatva. — Oda ahova a király is gyalog jár. Van vele valami probléma?

— Ha jól tudom, a szobádban is van vécé — fonja keresztbe a karját, miközben számonkérően összeráncolja a szemöldökét. Ki ő, az anyám?

— Biztosan eldugult, amikor lehúztam rajta a fejednek kinevezett labdát — húzom el a számat.

— Örülök, hogy szinpatikus vagyok. Én is legalább annyira kedvellek, mint te engem. Azt hiszem a legjobb lesz, ha elkísérlek — indul meg felém határozottan, mire tiltakozva kezdek hátrálni.

— Tudom, hogy egy évezreddel fiatalabb vagyok nálad, de azért nem kell kézenfogva kísérgetni. Megoldom magam is.

— Nem úgy tűnik. Már azon is meglepődtem, hogy nem hordasz pelenkát — ragadja meg a kezem, mire én reflexből kirántom a szorításából. A blokkoló fémes csörömpölést hallatva ér földet, az idő pedig hosszú másodpercekere megáll körülöttem. A döbbent csöndet még egy légy zümmögése sem töri meg.

— Biztosan rossz méretet kaptam — vonom meg a vállam szórakozottan, majd mielőtt a kis szőke észbe kaphatna, megindítok egy bal horgot. Célba is ér, ellenfelem állkapcsa füllel hallhatóan megreccsen. A következő pillanatban egy rakás ügynök támad le, akár csak egy focimeccsen. Mozdulni sem tudok, minden végtagomra jut minimum öt ember. Nagy levegőt veszek, és benntartom. Ahogy Dylan tanította: "Engedd szabadjára az erőd, de ne felejtesd el vele, hogy ő szolgál téged." Felkészülök rá, magadban elszámolok háromig, aztán robbbantok. A belőlem kiáramló energia méterekre lök el mindenkit tőlem, a tárgyak megremegnek az emeleten, a plafonról finom vakolat hullik alá. Már hallom az épület másik feléből erre tartó Shield-eseket, ezért amilyen gyorsan csak tudok, feltápászkodok. Kissé megszédülök, ahogy a lift felé botorkálok, a hívógombot sem találom el elsőre.

— Gyere már, gyerünk, gyerünk! — sürgetem a felvonót, miközben egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom. Kiáltások vegyülnek a futó léptek egyre hangosodó zajába. A liftajtó végre csilingelve kinyílik, ám egy nő áll a túloldalt, aki azonnal rám szegezi a fegyverét. Egy lépéssel ott termek előtte, és kicsavarom a kezéből a pisztolyt, majd két vállát megragadva a gyomrába térdelek. De nem hagyja magát csak úgy megveretni. Egy jobb egyenessel bemos a szemem alá, amitől majdnem visszazuhanok a folyosóra. Rögtön utána felém rúg, de elkapom a bokáját, és egy nagyot rántok rajta. Nem esik egy hátast, ahogy vártam, de a tűsarkúja a kezemben marad.

— Szép darab. Csodálkozom, hogy a nők nem rángatják le rólad— pillantok a nálam maradt lábbelire, aztán azt is a pisztoly után hajítom, és újból nekiesek. Közben már a többi ügynök is megérkezik az emelet másik oldaláról.

— Álj! Álj vagy lövök! — kiált erélyesen egy férfi, de nem lő. Nem akarja eltalálni a társát. Így telnek el hosszú másodpercek, miközben egymást püföljük az ismeretlen hölgyel.

— Most! — kiáltja el magát az ellenfelem, és el akar ugrani mellőlem, de én megragadom a ruhájánál fogva, és egy száznyolcvan fokos fordulatot véve magam elé rántom. A golyó belefúródik a mellkasába. A teste azonnal elernyed, alig bírom megtartani amíg zihálva be nem mondom az emeletet, és a lift el nem indul. Akkor aztán engedek a gravitációnak, törökülésben huppanok a földre.

— Sajnálom — suttogom magam elé, miközben a hátára fordítom a nőt, és lecsukom a szemeit. Nem tudom levenni a tekintetemet a mellkasán tátongó lyukról.

Amikor megérkezek a földszintre, meg sem várom amíg kinyílik az ajtó, hanem kirobbantom a lift üvegét. A forró, fülledt levegő megcsapja az arcom, kissé ránehezedik a mellkasomra a légkondícionált épület hűvöse után. Cikk-cakkban rohanok a folyó felé, ami elválasztja a Triskelion-t a várostól, ugyanis a hátam mögül folyamatosan lövéseket adnak le rám. A vízhez érve gondolkodás nélkül vetem bele magam. A káosz hangzavara eltompul, alig látok tovább az orrom hegyénél. A ruhám folyamatosan lehúz, mégis tovább kűzdöm magam.

Egy ideje már úszok, a karom kezd elfáradni, a tüdőm ég az oxigénhiánytól. Nem bírom tovább, amilyen gyorsan csak tudok, a felszínre jövök, ösztönösen kezdek annyi levegőt magamba szívni, amennyit csak lehet. Hirtelen egy golyó süvít el egy centire tőlem, a hangja visszhangzik a fülemben. Gyorsan lebukok. Ahogy már láttam, nincs messze a part, ez ad erőt ahhoz, hogy folytassam a menekülést. Meg persze az, hogy végre hazamehetek.

Amint talajt vet a lábam, berohanok a város forgatagábn. A nagyja hiszen még hátra van.

~**~

Egész nap bújkáltam. Eleinte nehéz volt, túl feltűnő voltam a vizes ruhámmal, és a kék-lila foltjaimmal, de a tűző napon gyorsan megszáradtam, valamint beszereztem egy baseball sapkát is. És miután kifújtam magam egy építkezési területen, az egyetlen összeköttető pont felé indultam, amit ismerek.

"Red dragon tattoo salon" hirdetik a fekete alapon vörösen izzó betűk a bejárat fölött. Nagyot sóhajtva benyitok az ajtón. Jöttömet halk csilingelés jelzi.

— Miben segíthetek? — motyogja alig hallhatóan egy vékony férfi, fel sem nézve a munkájából. Valószínűleg egy következő ügyfele kérését próbálja kivitelezni egy papírra. A haja katonásra van nyírva, a bal szemöldöke fölött, az orrán, és az állán egy-egy piercing díszeleg. Fehér trikó van rajta, így tökéletesen látszanak a nagyrészt már kifakult, színes tetoválások a karján. A tetkók nyolcvan százaléka pókokat ábrázol.

— Miben segíthetek? — ismétli meg hangosabban, miközben végre teljes figyelmét nekem szentelve felpillant. Amint leveszem a sapkám, ijedten pattan fel a székéből.

— Valaki megvert az utcán? Emlékszel az arcára? Hívom a rendőrséget — nyúl a mobilja felé. Gyorsan odalépek  elé, és megfogom a karját, miközben megrázom a fejem.

— Tetkót szeretnék csináltatni. Először egy kék sast akartam a vádlimra, de végül egy vörös farkas mellett döntöttem. — Halkan, tagoltan mondom el a betanult szöveget. Az alacsony srác arcáról eltűnik az ijedtség, helyette a döbbenet ül ki rá.

— Te — kezdi el a mondatot, de félbeszakítom.

— Igen, Hydrás vagyok — mutatom meg vállamon díszelgő vörös koponyát, azzal levetem magam az egyik székbe. — Értesítsd a tizenötös bázist. Kérd Dylan Johnson-t, és mondd meg neki, hogy a negyvenhatos tanonc életben van, és küldjön érte ide valakit.