A feszült csönd már hosszú percek óta kényelmetlenül ránehezedik az ismeretlenbe nyújtózó, magányos utat taposó autóra. Fortyogva bámulok kifelé a semmibe, a száraz, haldokló növények, a meredek domboldalak és az ég különböző árnyalatú fekete pacákká mosódnak össze ahogy nagy sebességgel elszáguldunk magunk mögött hagyva a tájat. Megmozgatom a csupasz lábujjaimat. Mindjárt megfagynak és leesnek a lábfejemről, de eszem ágában sincs megkérni Tony-t, hogy kapcsolja be a fűtést. A talpamon lévő apró vágásokba, sérülésekbe kosz került, és most kellőképpen irritálóan csíp. Nem is a fájdalom intenzitásába, sokkal inkább abba őrülök bele, hogy egyáltalán van, és folyamatosan érzem.

Nemrég fürödtem meg, és olyan jó volt újra teljesen tisztának érezni magam, de amikor menekülés közben felrobbantottam azt az oszlopot és leszakadt az emelet egy része, ugyanoda lyukadtam ki. Mindenemet ellepi a por, a hajamból már a harmadik vakolatdarabkát halászom ki. A kezemet a pólómba törlöm, a tenyerem elmosódott szürke foltot hagy az anyagon. Az arcomat is meg akarom szabadítani legalább egy rétegnyi kosztól a nyolcból, amikor lassítani kezdünk. Felkapom a fejem és kinézek a szélvédőn, de a kocsi lámpáinak fénye nem világít semmire előttünk, ugyanúgy elveszik az éjszakában mint eddig.

– Tony? – nézek most rá értetlenkedve. Az arckifejezését elnézve nem sok jóra számíthatok.

– Ne... NeneneneneNEEEE! Miért pont most hagysz cserben? – kiáltja kétségbeesetten a járműnek Stark miközben lehúzódik az út szélére. Gyorsan kipattan a sofőrülésről és a motorház felé indul, közben hirtelen felindulásból a kerékbe rúg. Egy nagy sóhaj kíséretében nyitom ki én is az ajtót. Oldalra fordulok az ülésben, lábamat a szikkadt, tűző naptól megsárgult fűre teszem. A térdemre könyökölök, nagy levegőt véve megdörzsölöm a fáradtságtól vöröslő szemem. Egy darabig csak félkómásan üldögélek elernyedt végtagokkal, aztán komótosan Stark után battyogok.

– Kell egy lámpa. A kocsiban van – mutat Tony pontosan oda ahonnan körülbelül tíz perce indultam meg gyök kettővel, de persze ahelyett, hogy előbb szólt volna megvárta amíg odavánszorgok hozzá. Szemforgatva fordulok vissza. – De mintha élnél kölyök!

– Szívesen – csapom bele a kinyújtott tenyerébe a keresett tárgyat egy kis kutakodás után. Választ persze nem kapok.

A földön üldögélve piszkálom a nadrágom szárát. Mögöttem kiszáradt cserje és haldokló gazfal, előttem Tony Stark könyékig elmerülve a meghibásodott járműben, fogai közé szorítva az elemlámpát. Egy darabig csak figyelem ahogy próbálja megtalálni a probléma forrását, aztán felemelem a fejem. Épp egy apró, kósza felhő kúszik át az égen. Egyedül van. Teljesen egyedül. Lassan beúszik a hold elé, az pedig kísérteties, homályos fénnyel ragyog át rajta. A holdat nem lehet csak úgy ilyen egyszerűen eltüntetni. Átlát a hazugságokon. A felhő sötét titkai most lelepleződtek.

– Gyerünk, működj, működj! – Úgy hallom Tony kezd megőrülni. Már éppen megjegyezném, hogy a szó ide nem elég, de amikor vissza nézek rá  az elemlámpának könyörög, nem a kocsinak. Eszeveszetten ütögeti, de az nem akar újra életre kelni. Olyan jót szórakoznék rajta, ha jelenleg nem lennék ugyanabban a helyzetben mint ő. Egy darabig még próbálkozik, végül feladva a reményt, dühösen vágja a susnyásba a szerencsétlen tárgyat, de ahelyett, hogy halkan puffanna a talajon, fémesen csattan valamin, nagy zajt csapva az éjszakában. Egyszerre kapjuk tekintetünket egymásra Stark-al.

– Mi volt ez? – kérdezem tőle úgy, mintha tudná a választ.

– Talán valami szemét – legyint hanyagul.

– Valószínű. – Pár másodpercig némán bámuljuk egymást, aztán egyszerre indulunk meg arra amerre eldobhatta a lámpát. A végén négykézlábra ereszkedve kutatunk, eredménytelenül tapogatózunk a sötétben már vagy öt perce, amikor Tony végül talál valamit.

– Megvan! – kiált fel diadalittasan, miközben kissé felegyenesedik, a földön térdelve nézegeti azt a valamit amit felfedezett.

– Mi az? – botladozok izgatottan mellé azt remélve, hogy az a tárgy fog minket kihúzni a csávából.

– Egy fémtábla. Mintha lenne rá valami írva. – Tony felpattan, majd a kocsihoz sétálva a fényszóró elé tartja a táblát. Én továbbra is a földön térdelve fordítom utána a fejem.

– A három pálma – olvassa fel hangosan. – Van egy szálloda a közelben. Ott talán tudunk segítséget kérni.

– Az a tábla talán már ezer éves – rázom meg a fejem feltápászkodva. – Lehet, hogy csak a hűlt helyét találjuk – dörzsölöm meg a szemem.

– Jobb mint a semmi közepén a csodára várni, kölyök. – Bármennyire is fáj, de egyet kell értenem vele. Egy gyors csatát vívok le magamban, hiszen ha üzemel az a hotel, ki tudja mennyit fogunk elidőzni ott, most pedig minden másodperc számít. Viszont így még csak egy helyben toporgunk, ami még rosszabb.

– Jólvan – adom meg magam. – És annyira fájna, ha a keresztnevemen szólítanál?

– Fantasztikus – csapja le ki tudja hány ezredjére figyelmen kívül hagyva a mondandóm a motorháztetőt, a táblát pedig visszahajítja a bozótosba. – Most pedig segíts tolni a kicsikét. A tábla szerint nincs már messze A három pálma.

– Persze majd mindjárt! Tudod ki fogja tolni azt a szart. Én nem az biztos.

– Hé, vigyázz a szádra kölyök!

– Menj a picsába – mormogom az orrom alatt már csak azért is. Száz százalék, hogy én nem fogok azzal az autóval szenvedni. Túl hosszú éjszakám volt.

~***~

Körülbelül öt percig toltuk a kocsit, amikor megkérdeztem pontosan mit írt az a tábla, mennyire van messze a hotel. Amint meghallottam azt a bizonyos távolságot, egyszerűen csak abbahagytam a járművel való szenvedést, és most önelégülten battyogok Tony mellett, aki látszólag mindjárt összeszakad. Kevés vígasz ugyan, de vígasz így látni és ez kiül az arcomra is. Lazán a nadrágom zsebébe bújtatom a kezem, a talpamat mardosó fájdalom és a kimerültség ellenére pedig könnyedén lépkedek a langyos úton, csak, hogy még jobban felhúzzam.

– Na jó – torpan meg egy idő után, mire én csak pimaszul felé sandítok. – Elegem van. – Nem válaszolok, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy feleslegesen beszéljek. A fehér felező vonalon álldogálva nézem végig amint betolja az audiját a bokrok közé, majd megpróbálja minél jobban eltakarni. Kihátrál az útra, és beletúrva még mindig olajos kezével a hajába szemléli remekművét. Pár másodperc múlva leesik neki mit is csinált, reményvesztetten bámulja mocskos tenyerét. Azt hiszem Tony mostanra eshetett át egy bizonyos határon, és már semmi sem számít neki. Már nem dühöng, csöndben elfogadja a helyzetet, gondolván "Jöhet bármi, kit érdekel csak jussunk már valahova valahogy." Pont mint én. Mindketten átestünk ezen a határon.

Néma csöndben sétálunk tovább. Ő a fűben vonszolja magát, én továbbra is a felező vonalon egyensúlyozok.

– Nem kéne az út közepén menned.

– Hmm? – tökéletesen értettem mit mondott, de ezt a hangot könnyebb volt kipréselni magamból, mint egy normális mondatot.

– Gyere le az útról.

– Nem jár erre senki. Maximum egy ördögszekér ütne el.

– Ez nem a vadnyugat kölyök. Ha az lenne, már rég megskalpolt volna egy apacs indián, vagy szitává lőtt volna a helyi sheriff. Nekem pedig nem kéne bébicsőszt játszanom és rég megszabadultam volna tőled.

– Milyen kedves gondolat – dörzsölöm meg a kiszáradt szememet. Stark erre válaszul lehúz az út szélére. Most kivételesen nincs kedvem ellenkezni.

Minden egyes lépéssel egyre nehezebbek a végtagjaim, a blokkoló karpereceket kilókkal súlyosabbnak érzem, csuklómat erősen húzzák a föld felé. Nem tudom mióta sétálunk, de az idő mintha maszlagossá válna akár a sár, én pedig beleragadtam és most úgy folyok le a homokórában lassan és nyúlósan.

– Nézd – böki meg a vállam Tony. Kicsit oldalra támolygok, nem mintha annyira erős lett volna, csak nincs kedvem megállítani magam. A karom kissé oldalra lendül, lábam esetlenül lép kettőt. Miután újra stabilan állok, lassan felemelem a fejem. Egy földút kanyarodik el jobbra, átvágva a cserje-falat. Előtte egy hasonló tábla áll mint amit találtunk, a Három Pálmát hirdeti, a fehér nyíl pedig élesen jobbra kanyarodik. Amint lefordulunk, rögtön észrevesszük az épületet és az apró szemekként felvillanó fényeket. Mázlink van.

A hotel előtti fa terasz lépcsőjén egy lány üldögél. Fejét a korlátnak támasztja, szőke haja a vállára omlik. Nem vesz észre minket, épp egy kék borítójú könyvbe ír. Egyik lábát kinyújtóztatja, bokáját kecsesen megforgatja miközben egy kissé sötétebb tincset a füle mögé tűr.

Öhömm – köszörüli meg a torkát Stark amikor megtorpanunk a lépcsők előtt. – Szia. – A lány felkapja tekintetét az írott sorairól. Szeme azonnal kitágul, rózsaszín tolla kicsúszik a kezéből. Nem csodálom, eléggé gázul nézhetünk ki. Néhány kínos másodpercig hallom ahogy kattognak a fogaskerekek, aztán hirtelen felpattan, egy deszka megbillen a talpa alatt.

– Csak nem baleseteztek? Te jó ég, azonnal hívok valakit!

– Várj! – állítja meg Tony a lányt mielőtt beviharzott volna az épületbe. – Igazából csak lerobbantunk, körülbelül fél kilométerre innen. Kéne néhány szerszám, hogy megjavíthassuk a járgányt és már itt sem vagyunk.

– Ó – értetlenség ül ki az arcára, kissé gyanakodva mér végig minket tetőtől talpig majd vissza, miközben elhesseget arca elől egy molylepkét. Az szemtelenkedik még egy kicsit, aztán visszaröppen az ajtó feletti ragyogó villanykörtéhez, ami társaival együtt idevonzotta őt. – Ettől függetlenül – a bejárat felé mutat – bemegyek szólni a szüleimnek – azzal megfordul, fejét összezavarodottan megrázza, aztán eltűnik a hotelben.

Esetlenül huppanok le a lépcsőfokra, ahol nemrég még a lány üldögélt. Lassú mozdulatokkal összeszedem a tollat és a könyvet, majd lerakom magam mögé. Tony letelepszik mellém. Mindketten üresen bámulunk ki a fejünkből.

– Mi ez az egész, kölyök? – szólal meg hirtelen. – Értem én, hogy azt hiszik köptél, de így is túl nagy a hűhó körülötted. Miért kellesz mindenkinek ennyire?

– Nem tudom – válaszolom tömören, közben a szemem sarkából látom, hogy engem fürkész.

– Leah, mit nem mondasz...

– Atyaisten! – Egyszerre kapjuk hátra a fejünket. Egy kissé molettebb, mackó pizsamás nő rohan ki sopánkodva a teraszra. Amilyen gyorsan jelen pillanatban tőlünk telik felpattanunk. – Jaj, hogy néztek ki szegénykéim!

– Jó estét – kezdi Tony. – Elnézést a kései zavarásért. Tony Stark vagyok – itt a pizsamás nő megint félbeszakítja.

– Nem kell bemutatkoznod aranyom, pontosan tudom kicsoda vagy – ragadja meg nagy hévvel a kezét és erősen megrázza – A nevem Mrs. Fields. És te, kicsikém? – fordul most felém.

– Leah vagyok.

– Leah! Ismertem egy Leah-t, a legjobb barátnőm volt még tinédzser koromban. Igazi lázadó volt. Mindig visszaszájalt, legyen az egy osztálytárs vagy az igazgató – itt halkan kuncogni kezd – Mindig hencegett a neve jelentésével. Tudod-e mit jelent a neved? – Vajon számít ha válaszolok? – Erős és bátor, mint egy oroszlán. Egyfolytában azt mondogatta: "A nevem tökéletesen illik hozzám, és én is a névhez. Hiszen ki más lenne bátor és erős, mint egy oroszlán, ha nem én?" Én erre persze egyre csak legyintettem, de igaza volt, ezt tudtam én, csak hát kimondani nem akartam mert hát ugye már így is eléggé odaáig volt magától. Na de miről is volt szó? Jaj igen! Gyertek be, előkészítek egy szobát nektek, maradjatok az éjszakára, ilyenkor veszélyes vezetni.

– Mi csak néhány szerszámot szeretnénk kölcsön, és már sietünk is tovább – feleli Tony amikor sikerül elkapnia azt az egy század másodpercet amikor a nő levegőt vesz.

– Úgy hallom Bertha máris lyukat beszélt a hasukba – Jelenik meg egy férfi nagyot ásítva, majd a nő mellé lépve átkarolja a derekát. A szőke lány akivel először találkoztunk a háttérből, az ajtófélfának támaszkodva figyel. – Kérem bocsássanak meg neki – mosolyodik el fáradtan. – Jack Fields vagyok – Mr. Fields és Tony kezet fognak. – Miénk ez a hely.

– Tony Stark. – Mr. Fields érdeklődve néz rám.

– Leah.

– Nagyon örülök. Bertha-nak egyébként igaza van. Ilyenkor már ne induljanak útnak. Holnap reggel majd megnézzük azt az autót. – Tony megrázza a fejét.

– Nagyon kedvesek, de egyáltalán nincs nálam pénz. – Mr. Fields lazán legyint egyet.

– A pénzzel ne törődjön. Úgy látom szükségük van a segítségre. – Tony ismét ellenkezésre nyitná a száját, de Mrs. Fields addigra már meleg tenyerét a hátunkra téve beterelget a Három Pálmába.

– Shelly kedves, kérlek dobj össze valami kis vacsorát a vendégeinknek, amíg én előkészítek egy szobát. – A lány engedelmesen bólint, aztán elvezet minket az étteremhez.

– Üljetek le – itt kicsit elhallgat, közben egy hajgumival lófarokba köti a haját – akárhova. – Az ebédlő teljesen üres. A párnázott székek fejjel lefelé sorakoznak az asztalokon, a frissen felmosott csempét most szépen összemaszatolom. A kőkandalló mellé telepszünk le. Fogalmam sincs mit gondoljak erről a családról. Igaz látszatra nem tűnnek veszélyesnek, de a Hydrának mindenhol és mindenféle besúgói vannak. Jobb lesz ha rajtuk tartom a szemem. A lány akinek elfelejtettem a nevét, a konyhában csörög az evőeszközökkel. Mindjárt leragad a szemem, alig bírom nyitva tartani miközben megterít nekünk aztán visszasiet az ételért. Sűrűn pislogva kapkodom a tekintetem, különben rögtön leragad a szemhéjam. Tony előttem ülve, az asztalon könyökölve ugyanezt teszi.

Észreveszek egy jegyzettömböt és tollat a téglával kirakott kandalló szegélyén. Értük nyúlok, majd rajzolni kezdek, hogy lenyugtassam magam.

– Szóval mi ez az egész? – hajol közelebb Tony, könyöke alatt összegyűrődik a kockás terítő.

– Micsoda? – Nem sikerülnek az ujjai. Letépem a papírt, összegyűröm és újra kezdem.

– Tudod miről beszélek. Arról amiről odakint is. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen fontos lennél. – Szúrós tekintettel nézek fel rá. – Szóval? – Válaszul összegyűröm a második rajzom is és megint alkotni kezdek. Beszél még valamit de nem hallom, túlságosan irritálnak az irrealisztikus ujjak.

– Nézd – unom meg végül. – Nem tudom milyen teóriát raktál össze magadban, vagy mégis miféle választ vársz tőlem, de ennyi az egész amit felvázoltam. Besúgónak hisznek. Ez a legnagyobb vétek a Hydránál.

– Ehhez képest még így se akarsz semmit mondani róluk, hogy meg akarnak ölni – dől hátra kezét széttárva. – Nincs semmi logikád. Ha megmondanál néhány dolgot a Shield cserébe megvédene.

– Azt hiszed a Shield olyan szent? – húzom fel magam.

– Ezt nem mondtam. A Shield-nek is megvannak a mocskos titkai.

– És ezek a mocskos titkok fogják romba dönteni őket. Előbb-utóbb a Hydra felülkerekedik és akkor egy új korszak veszi kezdetét.

– A pusztulás korszaka? – fonja keresztbe a karját felvont szemöldökkel. – Figyelj, a Shield nem a megtestesült jóság, nem segélyszervezet és nem is Jézus reinkarnációja ül a vezető székben. De a két rossz közül ők a jobbak. Neked pedig kölyök – mutat rám – átmosták az agyad. – Eszembe jut Oliver. Ahogy őrült tekintettel szónokolt, teljesen elvakultan. Talán én is ilyen lennék? Nem, Oliver elvetette a sulykot, Stark pedig manipulálni próbál. A Shield kétszínű és megbízhatatlan. Inkább halok meg a Hydra keze által, mint, hogy a Shield emberévé váljak.

Észre se vettem, hogy őrülten firkálok, több lapot is átszaggattam az írótömbön, a rajzom helyén egy nagy fekete paca éktelenkedik. Veszekedni kezdünk a Shieldről és a Hydráról, csak úgy repkednek az érvek és a gúnyos megjegyzések. Bennem egyre inkább felmegy a pumpa, de úgy tűnik ő megőrzi hidegvérét.

– Tudod miért idegesít ez téged ennyire? Mert az igazságot hallod, és te is tudod, legbelül végig sejtetted, hogy valami rossznak vagy a része, de nem tettél ellene semmit.

– Majd Tony Stark fogja megmondani mi a rossz? – pattanok fel az asztalra csapva, a tányérok és evőeszközök ijedten összekoccannak. Nagy hévvel megragadom az egyik kést, Tony védekezésre emeli a kezét, de én már el is hajítom a pengét, az pedig beleáll a résnyire nyitva lévő konyha ajtóba. Mögötte a szőke lány felsikkan. – Nem illik hallgatózni, ezt nem tanították meg neked?

– Jajj Shellykém, miért csapsz ekkora zajt ilyen későn? – jelenik meg Mrs. Franc tudja kicsoda – Eredj, feküdj le, mert holnap korán kelünk. – A lány gyorsan elviharzik, kerülve a szemkontaktust. – Ne felejts el fogat mosni – szól még utána az anyja. – A szobátok a másodikon van, a száznyolcas. A száznyolc az egyik szerencse számom egyébként. Erre akkor jöttem rá, amikor még annó egy egyetemi bulin – Fújtatva kikapom a nő kezéből a kulcsot, ezzel még időben véget vetve a szóáradatnak.

– Ezer köszönet – sétálok el mellette, aztán magamban puffogva felmegyek a lépcsőn.

– Mi baj van a gyerekkel? Csak nem telihold van? – hallom még a hátam mögül a csicsergő női hangot.

Komolyan elgondolkodom rajta, hogy kizárom Stark-ot a francba. Bele is rakom a zárba a kulcsot, de aztán meggondolom magam és inkább a fürdőbe lépek. Kicsi de tiszta helyiség, egy zuhanykabin egy mosdó fölötte tükörrel, egy vécé és egy törölközőtartó van benne. Pont mint otthon. Eddig kegyetlen fáradt voltam, de a lenti vitánk kissé felpezsdített, még mindig az elhangzott szavakon mérgelődve állok be a zuhany alá. Még, hogy az én agyam átmosták. Csessze meg a Shield és Stark is. Ha ők nem lennének Sarah most nem lenne életveszélyben.

Hallom az ajtó csukódását. Úgy látszik Tony-nak végre sikerült leolvasnia a számokat az ajtókról és fel is ismerte őket.

Gyorsan megfürdök az epres tusfürdővel, amit valószínűleg Mrs. Mackó pizsama hagyott itt nekünk. (Azt hiszem fejlesztenem kéne a névmemóriám.) Váltóruha híján a koszosba öltözöm vissza. Nem esik jól, de hát ez van, legalább le tudtam tusolni. Amikor kilépek a szobába, Tony éppen valamit letesz az egyik ágyra.

– Mrs. Fields küldi. – Nem mondok neki semmit, szó nélkül, rá se nézve várom meg amíg bevonul a fürdőbe. Magamhoz veszem a szépen összehajtogatott pizsamát, és a szörnyű kedvem ellenére halványan elmosolyodok. Ez az egyetlen szerencsés dolog ami történt velem az elmúlt huszonnégy órában. Gyorsan átöltözök a sarokban álló kocka tv fényénél, majd az ágyon törökülésbe ülve kezdem kapcsolgatni a csatornákat, igaz nem fog valami sokat. Arra vagyok kíváncsi, hátha benne vagyunk valamilyen formában a híradóban, de semmi. Második szerencsés dolog a mai napban. A srácokat akikkel Malibuig utaztam még mindig körözik.

Amikor hallom, hogy Tony elzárja a csapot, gyorsan leteszem a távkapcsolót és bebújva az ágyba a fal felé fordulok. Kimondhatatlanul jó érzés megint ágyban aludni. Csöndben piszkálom a csuklómat körbefonó blokkolót, miközben hallgatom ahogy Tony váltogatja a csatornákat. Egy idő után aztán beleun, és kikapcsolja a tévét. Sötétség tölti be a szobát, takaró susog, aztán minden elnémul. Csak a fülem cseng ordító gondolataimtól, de végül az álom nagy nehezen így is rám talál.