Most, hogy ezt elmeséltem, térjünk vissza a jelenbe. Majdnem három év telt el azóta, amióta megismertem Sarah-t, és a barátságunk azóta egyre szorosabb lett. Már nem egymás, hanem a közös titkainkat őrizzük, együtt élünk túl a betondzsungelben, egy ezer éves épületben, ami egyszerűen csak a „Mrs. Andersen csodás árvaháza” névre hallgat. Kicsit sem egocentrikus. Egyébként, ha engem kérdeztek, Mrs. Andersen összekeveri az árvák neveltetését a rabszolgatartással/kereskedelemmel. Vagy csak éppen az utóbbi már illegális, ezért nevezi az előbbinek. Minden esetre itt élünk mi, Sarah és én, meg még egy jó pár gyerek. Engem a többiek sosem érdekeltek, egyedül csak Sarah tud elviselni, ezért az időm java részét vele töltöm. Sarah-t pedig csak én tudom elviselni, ezért tökéletes duót alkotunk.

És az, hogy ez alatta a három év alatt mennyi minden történt velünk, egy külön történet lehetne, amit egyszer talán elmesélek. Addig viszont érjétek be a jelenlegi énemmel.

Óriási csattanásra kelek. Lassan megfordulok az ágyamban és résnyire nyitom a szemem. Sarah áll a csukott ajtó előtt ledermedve, fél keze a kilincsen, nyaka teljesen behúzva.
— Te meg mit csinálsz? — morgom némileg artikulálatlanul, félig az édes (vagy épp keserű) álmok világában járva. Úgy látszik, nem igazán érti, amit mondok, vagy nem is érdekli, mert némán áll ugyanúgy, mint egy másodperccel ezelőtt. Egy darabig bámulom, aztán újból lehunyom a szemem. Abban a pillanatban Sarah hangosan kifakad magából.
— A francba már, Leah! Most mindenkit felkeltettem miattad! — A hangja nem dühös, sokkal inkább csalódott.
— Ez elég érdekes — pillantok rá a takaró alól — tekintve, hogy te csapkodod az ajtót, mint valami idióta.
— Csapkodja a franc! Az a nyamvadt huzat volt, ami nem lenne, ha nem nyitnád ki éjjelente az ablakot!
— Hohó, nyugalom! — ülök fel csigalassúsággal az ágyban. — A hónap nehéz szakában vagy, vagy mi? — emelem fel mindkét kezem védekezően.
— Neeem, dehogy — húzza el az e betűt a végtelenségig. — Csak meglepit akartam neked csinálni titokban, de felkeltél és így már nem lesz jó.
— Mégis milyen alkalomból? — a kérdésem hallatára Sarah értetlenül néz rám.
— Elfelejtetted a szülinapod? — kacag fel a kelleténél hangosabban. A fogszabályzó szépen végezte a munkáját, a fogai már katonás rendben állnak.
— Pedig azt hittem, hogy átaludtam az egész nyarat, olyan hideg van — húzom nyakig magamra a takarót.
— Azért van ilyen hideg, mert még csak — rápillant a karórája digitális kijelzőjére – öt óra van. Na meg, azért mert kinyitottad az ablakot lefekvés előtt.
— Öt óra?! Képes voltál ilyen korán felkelni? — majd, hogy szemléltessem is, nagyot nyújtózva ásítok egyet.
— Igen — bólogat hevesen. — de, csak mert tényleg meg akartalak lepni. Kellett nekem itt hagynom a táskát! Abban van a lényeg.
— Ugye tudod, hogy ha valamit hazudtál volna, akkor simán meglepetésként ért volna?
— De én nem tudok hazudni. Össze-vissza makogok, mint egy beszédfogyatékos. Abban te vagy a profi.
— Köszönöm a bókot — vigyorodok el önelégülten. — Mondd, mit kell még előkészítened a meglepetésből?
— De kíváncsi a kis tizenhárom éves! — lép oda hozzám, és vigyorogva belebokszol a vállamba. — Tulajdonképpen már csak a táska kell, úgyhogy egész nyugodtan velem jöhetsz.
— Ajj — fekszek vissza az ágyba, a fejem búbjáig magamra húzva a takarót. — Majd kelts fel egy óra múlva. Úgyis nyolckor van ébresztő, lesz még két óránk.
— Nem, nem — húzza le rólam az ágyneműt. Hiába kapok utána, túl lassú vagyok, egy mozdulattal lerántja a földre.
– Ne már Sarah, add vissza, fázok! — ám az áhított hőforrás helyett egy pulcsit vág hozzám. Kelletlenül belebújok és felhúzom a cipzárt, miközben a szememmel végigkövetem, ahogy Sarah odasétál a saját ágyához, és a földre veti magát.
— Vegyél hosszúnadrágot is, az udvarra megyünk — mondja, miközben félig eltűnve az ágy alatt kotorászik. Belebújok egy kényelmes melegítőbe, majd keresztbe elterülök a saját fekvőalkalmatosságomon, és fejemet lelógatva bámulom, ahogy a barátnőm kutakodik. Végül előránt egy hátizsákot, majd ő is kitolat a kincsesbányájából. Gyorsan felpattan és leporolja magát.
— Akkor indulhatunk? — Némán bólintok. — Oké. Menjünk. — Vállára véve a táskát elindul az ajtó felé. Én is követem, csak némileg lassabban, bennem nincs annyi energia hajnali ötkor, mint benne. Még mielőtt lenyomná a kilincset, hátrafordul hozzám.
— Vigyázz, nehogy becsapja a huzat az ajtót! — vigyorog rám pimaszul, aztán kilép a csöndes folyosóra. Én még utoljára visszanézek a puha párnámra, és a földön heverő kényelmes takarómra, majd nagyot sóhajtva Sarah után eredek.

Rengetegszer lógtunk már ki a takarodó után, vagy az ébresztő előtt. Mondhatni profik vagyunk a dologban. Az is rásegít a dologra, hogy a lányok páratlanul vannak, ezért természetesen én kaptam külön szobát. Aztán amikor jóba lettünk Sarah-val, megkértük az igazgatónőt, hogy hagy költözzünk egy szobába. Mrs. Andersen megengedte, gondolván Sarah jó hatással lesz rám. Nos, tényleg hatással voltunk egymásra, de nem úgy, ahogy az igazgatónő elképzelte. Egyre többször lógunk ki, és egyre kevesebbszer kapnak rajta, így hát egyáltalán nem félünk, ahogy ellopózunk a lányok hálószobáinak ajtajai előtt. Már éppen bevennénk a folyosó végi bal kanyart, amikor egy testbe ütközünk.
— Jé! Mrs. Annyira szeretem a gyerekeket, hogy egy kannibál törzsnek ajándékoznám őket! Micsoda véletlen! — kiáltok fel, kissé túljátszva a meglepettséget. — Mit keres itt ilyen korán, elhagyta a fiatalságát, és azt keresi? Itt nem találja meg, valahol a tizenhatodik században keresse.
— Nem gondolja, hogy egy kicsit pimasz Ms. Eastwood? Ha így folytatja, egész nyáron a vécéket fogja takarítani!
— Ugyan, Mrs. Andersen, legalább annyira vagyok pimasz, mint ön szexi ebben a bokáig érő hálóingben, meg a rózsaszín bolyhos papucsában. — Az igazgatónő fakó, az idő során összeaszalódott bőrén még inkább elmélyülnek a ráncok, ahogy összehúzza a szemöldökét. A cigitől megsárgult fogait összeszorítva vicsorog. Én vigyorogva, teljesen ártatlan nézéssel állom az övét, mire megemeli a csontos kezét, de még mielőtt elcsattanhatna a pofon, a háta mögött álló nő közbevág.
— Khm. Mrs. Andersen, nem mutatna be minket a lányoknak? — A hangja kellemes, szinte simogató. Biztosan énekelni is tud. Az igazgatónő egy másodperc alatt rendezi az arcvonásait, majd széles mosolyra húzza keskeny ajkait.
— Természetesen. Ms. Watson, Ms. Eastwood, ők itt Mr. és Mrs. Jackobs. Biztosan emlékeztek rájuk, itt voltak a múlthéten. — Mrs. Andersen egy másodperc alatt úgy váltott át Mr. Grey női változatából (persze a szexet kihagyva, marad az erőszak) egy kedves, aranyos nyugdíjas nénikévé, aki keménycukorkát osztogat az unokáinak, hogy kiráz a hideg.
Alaposan megnézem a házaspárt. A nő vékony, törékeny alkat, bőre világos az arcvonásai kecsesek. Félhosszú szőke haját behullámosította, így omlik a vállára. Égővörös rúzs, és halvány szemfesték van az arcán, semmi több. Fehér, csípőig érő vászonkabátját a hozzá való övvel kötötte meg a derekánál. A kabát alól kilóg egy fekete A-vonalú szoknya, amihez bőrszínű harisnyát húzott fel, végül pedig egy egyszerű fekete tűsarkút vett fel, így kábé a férjével egy magas, aki szorosan mellette áll. Fekete haja tökéletesen be van állítva hajzselével, téglakeretes szemüvege mögül, zöld szeme értelmet sugároz. Öltönyben és lakkcipőben van, zakóját a maga előtt összekulcsolt kezében tartja. Vagy esküvőre mennek, vagy olyan gazdagok, hogy mindennap járhatnak ilyenben. Egyáltalán nem ismerős egyikőjük sem múlthétről, de mintha a nővel találkoztam már volna. Az a különös mosoly a szája sarkában. Olyan lenéző. de nem nekem szól az a mosoly, hanem Mrs. Andersen-nek. És a szemei. Azt a kék szempárt már láttam valahol.
— Nem ismerősek — rázom meg a fejem végül. Sarah egyetértően bólint.
— Nem is lényeg, angyalom. — Ha Andersen még egyszer így hív, kitekerem a nyakát. — Hanem, hogy ők lesznek a szüleid. — Abban a másodpercben megfordul velem az egész árvaház. Sarah-ra pillantok, aki kővé dermedve áll mellettem, a hátizsák két pántjába kapaszkodva, mintha az segíthetne neki, hogy a valóságban maradjon. Végül felém fordítja a fejét, és a szeméből rögtön kiolvasom: „Ugye ez csak egy vicc?”

A lágy esti szellő friss illatot fúj be a nyitott ablakon keresztül. Az éjszaka királya kiteljesedve magasodik apró, fényes alattvalói fölé, akik pislákolva hódolnak be uralkodójuknak, a tiszta, fekete égen. Még az egyszerű Földi tücskök is neki adják elő csodás szimfóniájukat, az ablak alatt végighúzódó virágágyásban megbújva. a szobát egyedül a telek mellett lévő utcai lámpa világítja meg, és annak a pár autónak a fényszórója, ami nagy néha elhajt az úton. Odakint minden olyan nyugodt, idebent mégis vágni lehetne a feszültséget. Sarah egész nap nem szólt hozzám. Nem sírt, nem őrjöngött, nem tört össze, egyszerűen csak nem szólt hozzám, ami sokkal rosszabb, mint az előbbiek, mert így nem tudom, mi zajlik le a fejében. Utálom, ha csöndben van, mert ilyenkor magába folytja az érzéseit, nem tudok neki segíteni. Most is csak fekszik az ágyában, és az éjjeli lámpáját bámulva kapcsolgatja azt. Egy másodpercre fénybe borul az egész szoba, aztán minden sötét lesz, megint fénybe borul, és megint sötét lesz. Végül nem bírom már tovább, félbehagyom az egyik pólóm hajtogatását, és leülök az ágya szélére. Rám néz, várja, hogy megszólaljak, de a torkomon akad a mondanivaló. Többször is kinyitom a szám, de végül mindig becsukom, tátogok, mint egy partra vetett hal.
— Tudtam, hogy előbb-utóbb ez is eljön majd — kezdi végül ő suttogva, miközben lekapcsolja a kislámpát. — Csak nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. — Itt egy pillanatra elcsuklik a hangja, de gyorsan össze is szedi magát. — Én tényleg boldognak akarlak látni, és megérdemelsz egy családot, ráadásul Mr. és Mrs. Jackobs nem is akármilyen szülők lesznek, mégis gyűlölöm őket. — Azt hiszi, nem látom, hogy sír, de az utcalámpa félig megvilágítja, így észre veszem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán. — Utálom őket, mert elvesznek tőlem, és tudom ez önző gondolat, de nélküled nem tudom, hogy éljem túl ezt az egészet. — A hangja remeg, végül keserves zokogásba kezd. Gondolkodás nélkül magamhoz húzom, és megölelem.
— Soha senki nem vehet el tőled, Sarah, ezt jól vésd az eszedbe. Szükségem van rád, te vagy az egyetlen ember a világon, aki szeret engem. — Letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról. — Minden nap meg foglak látogatni, még ha a világ végére is visznek. Ott leszek, majd amikor kellek, sőt még akkor is, ha nem.
— Megígéred? — kérdezi szipogva, a könnyeivel küszködve.
— Kisujj eskü — tolom el kissé magamtól, majd a könnyfátyolon keresztül, ami elhomályosítja az egész világot, a sírástól vörös szemébe nézek, és felemelem a kisujjam. Sarah remegő kézzel akasztja az ujját az enyémbe, majd pár másodperc múlva, újból egymás nyakába borulva kezdünk el bőgni.

Reggel ugyanakkor jönnek értem, mint amikor tegnap megjelentek. Sarah még alszik, fel akarom kelteni és elbúcsúzni tőle, de Mrs. Andersen nem engedi. Nincs rá semmilyen indoka, egyszerűen csak élvezi, hogy szenvedni lát. Igaz, az évek során én is sokszor keresztbe tettem neki, de ahogy egy pillanat alatt élettel telik meg az addig rideg szempár, amikor kijelenti, hogy már pedig Sarah nem fog felkelni, undorító.

Egy szót sem szólok, miközben az igazgatónő kiterel az árvaházból. Mr. és Mrs. Jackobs már a kocsiban ülve várnak. Még nem is tudom a keresztnevüket. Lassan elindulok az autó felé, majd kinyitva a hátsó ajtót bevágom a hátizsákom az ülésre. Még utoljára visszanézek az öreg épületre. Régen bármit megadtam volna ezért a pillanatért, de miután megismertem Sarah-t, ez a hely lett az otthonom. Sarah. Szó nélkül otthagytam. Békésen alszik az ágyában, abban a hitben, hogy amikor felébred, még ott leszek. Vajon mit fog gondolni, amikor felkel, és hűlt helyemet találja? Könnyes szemmel ülök be az autóba. Mr. Jackobs elfordítja a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, mire a motor felmordul, mielőtt azonban kihajtanánk az útra, letekerem az ablakot, és bemutatok a kapuban vigyorogva ácsorgó Mrs. Andersen-nek. Az arckifejezése némileg kárpótol azért a kínkeserves tíz évért. Végül a kocsi megindul, és elhagyjuk az árvaházat. Hátradőlök és előveszek egy zsebkendőt, amivel megtörlöm a szemem, majd érdeklődve kezdem el méregetni az anyósülésen helyet foglaló nőt, akit hamarosan anyának kell majd szólítanom. Elképzelem az új életem, Leah Jackobs-ként.  A saját szobát, egy nagy íróasztallal, aminek fiókjai tele vannak szülői szemek elől elrejtett, nem éppen fényesre sikerült dolgozatokkal. A valamilyen világos színűre festett falakat, amiket az osztály fotók és a különböző alkotásaim fognak tarkítani. A nehéz hátizsákot, amit majd fáradtan fogok lehajítani egy hosszú nap után, hogy aztán a nappaliban üldögélve, forró csokit kortyolgatva tárgyaljuk meg egymás napját újdonsült anyámmal. A sarkon befordulva azonban hirtelen eltűnnek a nő finom arcvonásai, a haja befeketedik és megrövidül, az arcán borosta nő. Gyorsan lekapja magáról a szűkössé vált felsőjét, ami alatt férfiruha van, és a lábánál kezd el matatni.
— Végre! — sóhajt fel megkönnyebbülten a sofőr, miközben leveszi a szemüvegét. — Már nagyon nyomta az orromat.
— Te csak meg se szólalj, amíg nem vettél fel tűsarkút — szólal meg társa kicsit sem nőies hangon, majd az említett lábbeli a mellettem lévő ülésen landol.
— Máskor majd én leszek a nő, ígérem — röhögi el magát az előttem ülő férfi, és egy fekete paróka követi a tűsarkú példáját.
— Mi az Isten?! — pattanok fel elfeledkezve arról, hogy egy autóban ülök. A fejem nagyot koppan, ahogy a kocsi tetejével ütközik, majd azzal a lendülettel vissza is ülök a helyemre.
— Jobban szeretem, ha Dylan-nek hívnak — fordul hátra a nőből lett férfi, és rám kacsint.
— Dylan Johnson?! — kiáltok fel elkerekedett szemekkel.
— Személyesen — fordul előre vigyorogva. — Ez az „úriember” pedig itt mellettem Noah Tanner.
— Csaó — int felém Noah a visszapillantó tükrön keresztül. Én odébb rakva a hátradobált cuccokat középre ülök, és a két első ülésnek támaszkodva előre hajolok. Hol Dylan-re, hol pedig Noah-ra pillantok, miközben próbálom összerakni a képet.
— Valamelyikőtök megszólalna végre? — fakadok ki magamból. Végül Dylan az, aki megtöri a csendet.
— Mit szeretnél tudni?
— Mondjuk mindent? — nézek rá értetlenül.
— Tudod, nem csak te vagy egyedül különleges erővel megáldva. Rengetegen vagyunk, mindenféle „mutációval” ha úgy tetszik. Vannak fizikai képességek, tudathoz köthető, és tudás-típusú, valamint amik a fizikai tényezőket, és a valóságot manipulálják, és még sok egyéb képességek is. Én például alakváltó vagyok, Noah-nak pedig emberfeletti ereje van. Bizonyos szervezetek felfigyeltek a bennünk rejlő lehetőségekre, és alkalmazni kezdtek minket. Megtanítanak száz százalékban használni az erődet, hogy aztán az ő javukra bevethesd.
— És ebben nekem mi a jó? Kapok fizut, vagy mi?
— Ez nem olyan, mint egy átlagos munka. A hasznod pedig a folyamatos fejlődés, és a jó ügy szolgálata.
— Szóval nincs benne semmi hasznom. És ha azt mondom, hogy menjetek a büdös francba a jó ügyetekkel meg a fejlődésetekkel együtt, és nem vállalom?
— Kénytelen leszel.
— Á, szóval ilyen a szülői szigor. Csak mondjuk én ezt épp a hegedűórák kötelezésével képzeltem el. De egy családban biztosan sokszor elhangzik az is, hogy „Kislányom, márpedig te azért is csatlakozol egy veszélyes embereket alkalmazó titkos szervezethez! Ezt mind a te érdekedben tesszük! Évek múlva majd meg fogod köszönni nekünk” — jegyzem meg szarkasztikusan, a szememet forgatva. És én még vele akartam pletyizni.
— Először én is így voltam vele Leah, de meglátod, ez a dolog sokkal összetettebb.
— És mit kéne csinálnom? — váltok inkább témát.
—  Kémkedni. Beépülni az ellenséghez, adatokat lopni, rosszfiúkat kihallgatni, majd kiiktatni.
— Nem vagyok én ehhez túl fiatal?
— Az éles bevetéseket több éves edzés és gyakorlatozás előzi meg. Persze vannak kivételek, néhány őstehetségnek elég pár hónap, esetleg fél év.
— Szóval, ha jól értelmeztem mindegy mit mondok, mindenképp kémkölyköt csináltok belőlem — dőlök hátra két tenyeremet a tarkóm mögött nyugtatva.
— Pontosan.
— Remek — motyogom az orrom alatt, miközben visszaülve az ablakhoz kibámulok rajta. Ez csodálatos. Itt ülök egy autóban két mutánssal, ki tudja merre felé tartva. Az is lehet, hogy ez csak egy baromi nagy átverés, és valójában valami teljesen más dolgot tervezgetnek velem, mint amit felvázoltak. Ha mégis igaz a dolog, a "bizonyos szervezetek" mindenképpen valami illegális dolgot takarhat. Valami olyanra kényszerítenek, amiről semmit nem tudok. Ki tudja, talán valami őrült szektához kell csatlakoznom. Idegesen kezdek fészkelődni. Olyan nyugodtnak, normálisnak látszanak. Észre sem vettem, hogy közben beértünk a belvárosba, annyira lekötöttek a gondolataim. Talán most kéne megszökni, amíg elvegyülhetnék a tömegben. Vagy kivárhatnám a végét, hiszen itt az erőm ha megfutamodásra adnám a fejem. Végül a második opció mellett döntök, feszülten kezdem bámulni a magasabbnál magasabb épületeket, és olvasgatom a rajtuk álló feliratokat. Az egyik ultramodern építmény előtt elhaladva, csak a fejemet az ablakon kidugva tudom leolvasni a rajta díszelgő szimbólumot. Egy nagy a betű egy karikában.
— Na, hogy tetszik a Bosszúállók torony? — szól hátra Dylan.
— Hatásvadász — morgom kedvtelenül, miközben behúzom a fejem a kocsiba és megigazítom a hajamat, amit összekócolt a menetszél. Noah elneveti magát.
— Mit is vártunk a jó öreg Tony Stark-tól? — teszi fel a költői kérdést. Nem tudom. Fogalmam sincs mit várjak el Tony Stark-tól, mivel azt sem tudom ki az. Lehet ciki, lehet nem, de hidegen hagy. Ha lényeges az infó, úgyis meg fogom tudni.
Még egy darabig elszórakozok a feliratok olvasgatásával, hol hangosan, a többiekkel megosztva, hol pedig csak magamban. Fél füllel persze hallgatom Dylan-ék beszélgetését. Valami edzésről beszélnek, meg az edzőről. Nagyon fura neve van, először azt hittem, hogy félre értettem, de miután már vagy háromszor egymás után ugyanazt hallottam, már biztos vagyok benne. Rumlow. Egek, ki ad ilyen nevet a gyerekének? Vagy ez nem is az igazi neve? Mondjuk, még becenévnek is csapnivaló. Tuti, hogy máshogy fogom hívni. Feltekerem az ablakot, majd a kocsiajtónak támaszkodva lehunyom a szemem, és elkezdek agyalni a még ismeretlen edző új megszólításán. Nem jutok sokra, szinte azonnal elnyom az álom. Mire felkelek, a kocsi már áll, Dylan úriember módjára kinyitja nekem az ajtót.
— Remélem, te leszel az edzőm — jegyzem meg, miközben kikászálódok a szabadba.
— És mégis miért? — vonja fel érdeklődve a szemöldökét. Szorosan elé állok, alig pár centi van köztünk, aztán elszánt tekintettel felnézek rá.
— El akarlak verni, amiért bántottad Sarah-t — azzal kikerülve őt, elindulok az épület felé, ami előtt leparkoltunk.
— Ne már, egyszer már lerendeztél. Mi kell még? — szól utánam.
— Aznap rossz emberbe kötöttél bele Dylan Johnson. És most nem magamra gondoltam. Ja! — teszem hozzá. — A haverod igazán behozhatná a cuccomat, ha már emberfeletti ereje van. — azzal meg sem várva a választ benyitok az építmény grafitikkel díszített kétszárnyú üvegajtaján. Meghökkent, amit odabent találok. Egy váróterem maradványai fogadnak. A szürke csempén óriási repedések futnak végig, a régen fehér falat primitív rajzok csúfítják. A fekete szövetkanapék nagy része felborítva áll a szoba különböző pontjain, a párnáiktól megfosztva árválkodnak, amik szanaszét szakadva hevernek egy üveg dohányzóasztal közelében. Már csak a keret van meg belőle, az üveg szilánkosra tört. Mindenhol injekciós tűk vannak, még a velem szemben lévő, félkör alakú információs pulton is legalább egy tucat. Mögötte egyedül egy törött támlájú forgószék áll egymagában.
— Ne siess annyira előre! — lép mellém Dylan, mire összerezzenek. Mögötte Noah jelenik meg az ajtóban, hátizsákommal a kezében.
— Ha ez valami átverés, és azért hoztatok ide, hogy bedrogozzatok, majd jó pénzért eladjatok valami szervkereskedőnek, nagyon nem fogok örülni. — Dylan épp válaszra nyitja a száját, de Noah megelőzi, mellém állva rám vigyorog. 
— Ha így lenne, már a kocsiban bedrogoztunk volna.
— Ez igazán bíztató volt. — jegyzem meg epésen, miközben a két fiú elindul a pult melletti liftajtó felé, én pedig átlépve egy hányással átitatott fekete huzaton követem őket. Hát innen jött az az elviselhetetlen szag. Végül beérve őket beállok kettejük közé a liftbe, és az emeleteket jelző gombok felé fordulok. Összesen húsz emelet van, ebből csak az első hatnak világít a gombja. Noah van a legközelebb hozzájuk, így ő nyom rá a kívánt emelet számára. De nem csak az egyiket nyomja le, hanem mind a hatot gyors egymásutánban, fura sorrendben. Alig tudom követni a szememmel, olyan gyors. Talán 364152. Igen. Biztos, hogy 364152. Végül megnyomja a vészcsengőt, mire a maradék tizennégy szám is felvillan. Elismerően füttyentek egyet. Elég titkos lehet ez a szervezet. A tízedik emeleten áll meg a felvonó.
— Üdvözöllek a Hydránál — pillant rám Dylan a szeme sarkából. De várom már, hogy letörölhessem azt az örökös önelégült mosolyt a képéről!