Itt ülök egyedül,
csendben szenvedek.
Olyan értetlenül,
akár egy kisgyerek.
Szólnék, de mikor kéne nem merek.
Minden egyes perccel gyengébb leszek.

Telnek az évek, én pedig egyre jobban félek.
Úgy sem értenéd meg, mi az amiről beszélek.
Régen még volt bennem naivitás, mi mára a múlté.
Sorsom játékszere lettem és egy túl hiú ábránddé.

A fölém magasodó falak,
olyanok, akár a szívem.
Időnként mindkettőt hidegnek és törhetetlennek érzem.
Túl sokszor döbbentem már rá, hogy nincs ez így mégsem.
Lehull a lepel és színjátékká lesz az egész eddigi életem.

Csodáért fohászkodok és közben a mennyezetet kémlelem.
Képében a lelkemet felfedezni vélem.
Hatalmas repedés, tátongó üresség.
Pedig azt mondják, hogy a család a legnagyobb ajándék.

Régi szép emlékek, melyeket ámításnak érzek mostmár.
Vér a vér ellen, harc, mit álmomban sem képzeltem.
Hatalmas hiba, melyet akaratlanul is, de elkövettem.
Hiába akarsz segíteni rajtam hasztalan is próbálkoznál.

A lavinát, mely mindent elpusztít én indítottam el.
Egy gyermek, kit amikor kéne senki sem figyel.
Tudom, hogy szeretsz és mindent miattam teszel.
Érted nyelem az előtörő könnyeimet sorra el.

Olyannak mutatom magam előttetek, aki semmit nem fog fel abból, ami körülötte történik.
Hazudok, ordítok, sírok. Nem tudom mikor jön el az idő, mikor már színlelni tovább nem bírok.

Mindent és mindenkit elfelejtenék, ha nem lenne ilyen nehéz.
Ezekben a napokban a testvéri szeretet lassanként mindjobban elenyész.
Helyét csalódás és régi sérelmek veszik át, amelyeket feledni nehéz.
A családom a szemem láttára hullik ketté és miattam történik az egész.

Közeledik az a bizonyos szomorú vasárnap,
az emberek nem azt kapják majd, amit várnak.
Isten színe előtt egyesek boldogan, mások pedig majd megtörten állnak.

Gyermekkori nevetés, megannyi szoros ölelés torz emlékképpé lesz csupán.
A  tőrként belém mélyedő igazság égő sebet ejt rajtam ifjúságom hajnalán.