Apám mindig is erős kezű uralkodó volt. Szerettem, szeretem még ha ő engem emberszámba se vesz csak mert egy ágyasától származó fia vagyok. Na de nem értem miért ilyen, hisz a bátyáim is ugyanolyan szülöttei mint én. Nem értem őket, nagyon nem. Talán tényleg igazuk van mikor azt mondják nem vagyok túl okos. Míg ők jó harcosok s minden amit apánk kíván addig én inkább az ellenkezője vagyok. Nem szeretem a durvaságot, sem az öldöklést.
Most is.. Nemrég tértek vissza egy nagy csatából melyben foglyokat is ejtettek és úgy örülnek neki mint én ha egy szép virágot látok. Követtem is őket és nem tetszett most sem amit a foglyokkal műveltek. Volt akit megvertek ha nem ment ahogy ők akarták s volt akit... akit... olyat tettek velük mindenki szeme láttára amit én soha nem tennék egy élő teremtmény ellen sem.
Ám mind közt volt egy ember, egy férfi aki minden őt ért sérelem ellenére tűrt. Nem kiabált, nem könyörgött, nem sírt, csak dacolt fivéreimmel s apámmal.
- Nézzétek csak, itt van a mi viráglelkű öcsénk Youngjae. - szólt gúnyosan Namjoon, legidősebb bátyám.
- Csak nem leskelődtél? - karolt durván át Jinyoung középső bátyám és vonszolt közelebb a többiekhez s így a kötelekkel tartott féken idegenhez - Nem gondolod, hogy ez nem szép dolog?
- Talán azt hiszed, hogy te majd tudsz hatni erre a féregre? - Mark, legkisebb bátyám kiragadott középső bátyám karmaiból s az idegen elé lökött - Na, tessék, mutasd meg mit tudsz.
- De én nem... - megijesztettek testvéreim, de az apám, ő még jobban.
- Ha nem teszed meg a szemed láttára ölöm meg. - olyan ridegen csengett a hangja, hogy abba beleremegtem.
- Én.. én nem tudom bántani. - mondtam ahogy az idegenre néztem. Furcsán csillantak szemei mikor felemelte fejét s szemeimbe nézett. Nem tudtam szólni, így csak felemeltem egyik kezem s megérintettem arcát. Furcsa, de jó érzés volt ahogy hozzá értem. Az még furcsább volt, hogy az idegen szólt hozzám.
- Mint keres a napsugár egy olyan sivár helyen mint ez? Ha az országomban lennél olyan helyen lennél amelyet megérdemelsz. - szavai nyomán arcom erős pír lepte el.
- Csak... csak hallgass rám és ígérem szabadon elmehetsz. - súgtam csak neki, aztán elvettem kezem tőle és apám felé fordultam. Életemben először próbáltam erős lenni. - Apám, add nekem őt. Ha már te nem veszed hasznát nekem segítségemre lenne. - bátyáim kinevettek, apám viszont furcsán végigmért engem. Úgy tűnt elgondolkozott.
- Rendben, neked adom ezt a semmirekellőt. De egy panasz és arra a sorsra jutsz mint az anyád. - megijesztett, de igyekeztem nem kimutatni és nem elsírni magam.
- Nesze, vidd. - lökte elém legidősebb bátyám az idegent - Aztán csak finoman. - hangja gúnytól csöpögött, emellett mosolygott is. Ijesztő.
Én meg csak fogtam a kötelet amivel meg volt kötözve az idegen. Elvezettem őt a többiek elől, el a kíváncsi tekintetek elől, egyenesen szobámba ahol megszabadítottam a kötekektől. Kicsit bénáztam ugyan, de végül csak sikerült. Fura volt, hogy nem ellenkezett. Akkor sem mikor kértem kövessen engem. A fürdőhöz vezettem mely nem volt oly fényes mint a testvéreimé, de amire kell lehet használni.
- Nézd itt tudsz mosdani. - mutattam neki a kádat - Amíg ezt megteszed hozok ruhát és ételt is, aztán megmutatom higy tudsz a határig elmenni, hogy hazajuthass. - alig értem mondandóm végére az idegen rám támadott. Lelökött a földre, fölém magasodott és mikor azt hittem meg fog ütni megszólalt.
- Miért segítesz? - hirtelen behunyt szemeim így nyitottam ki s néztem rá - Olyan könnyen végezhetnek veled, hogy levegőt se tudnál venni. - annyira más volt mint mikor a többiek előtt voltunk, de mégsem féltem, inkább csak furcsán kezdtem érezni magam.
- Csak segíteni akarok neked. Én.. én nem akarlak bántani. - a fény ami ekkor csillant szemeiben egy kicsit megijesztett, de egyben meg is nyugtatott. Olyan volt mintha elvarázsolt volna.
Le is mászott rólam, mintha csak meggondolta volna magát. Ahogy ő úgy én se szóltam, csak otthagytam őt, hogy beváltsam ígéretem. Így aztán míg az idegen tisztálkodott, reméltem azt teszi, addig én ételt kerítettem s ruhát.
Mire aztán visszatértem az idegen is kész volt. Ott állt egy szál semmiben a szobám közepén, ott ahol megszabadítottam őt a kötelektől. Meglepettségenben majdnem elejtettem mindent. De szerencsére nem így történt. Az étel a kis asztalra a ruha az ágyra került.
- Öltözz fel, egyél aztán megvárjuk a sötétedést és segítek megszökni. - nem néztem rá, direkt, nem akartam még előtte is beégetni magam s zavarba jönni se akartam jobban.
Eltelt jó pár perc mire az idegen megmozdult s megszólalt.
- Egyébként a nevem Jackson. - hangja most sokkal másabb volt, másképpen csengett.
- Az enyém Youngjae. - fura vajon ha úgy érzem, hogy ez az idegen hatással van rám?
- Nos, Youngjae, itt az ideje hogy elmeséld hogy fogsz engem kijuttatni erről az elátkozott helyről. - úgy hallottam felsóhajt - Kezdetnek felém fordulhatnál. - megtettem, lassan, de megtettem - Szóval?
- Azt nem árulhatom el, de ha nem is hiszed kijuttatlak innen. - elpirultam, nagyon is - Most inkább egyél. Szükséged lesz az energiára.
- Hát jó. - odajött, megfogott és odahúzott az asztalkához, majd lenyomott sz egyik székre - Azért nem bízok benned sem. Eszel szépen velem.
- Sose ártanék senkinek. - elég halk voltam, de az idegen, Jackson, hallott engem mert fura hangot hallatott. Elvettem egy falat ételt s megettem. S mivel nem lett bajom pillanatokkal később így az idegen is enni kezdett.
Nem tudom biztosra, hogy sikerül e az idegent elvinnem a határig s megszabadítani így, csak az a biztos hogy nem másítom meg szavam.