Az ájult fiút katonák fogták fel s vitték ahová a herceg kérte. Ugyanis a fiú volt a kiválasztott s nem más. A katonák a teremből egy folyosón át vitték a fiút míg szolgálók nem jöttek s át nem vették. A fiú eztán egy szobába került melyben megmosdatták, ellátták sebeit s tiszta ruhát is kapott. Napok teltek el, de a fiú nem ébredt fel. Ehhez mérten a herceg ingerült volt, sokkal ingerültebb mint általában. De aztán eljött egy kissé hideg, ám napsütéses nap, melyen úgy tűnt a fiú állapota javul. Eme nap volt mikor a herceg otthagyva kötelességeit futott a beteghez.

Furcsa illatok közt ébredtem. Azt hittem meghaltam s a mennybe kerültem, hisz fehéres selyem ágyneműk közt feküdtem, arany csilogású ruhában. Feltevésem azonban hamar meg lett cáfolca mikor egy otthoniakhoz hasonlatos szolgáló jött hozzám. Kérdezett, de nem értettem őt. Furcsa volt, főleg mert mosolygott, aztán se szó se beszéd magamra hagyott. Eme pillanatot választottam arra, hogy felüljek. Sőt, merészebb tettre is elszántam magam. Kitakaróztam, hogy aztán megpróbálkozzak a felkeléssel. Siker koronázta próbálkozásom. Ezt a pillanatot választotta valaki arra, hogy berontson a szobába. Megijedtem, de úgy hogy ijedtemben a földre estem. Hallottam hogy a belépő mond valamit valaki másnak, lehet nekem nem tudom, de az biztos, hogy utána ajtó csukódott s valaki odajött hozzám sietős léptekkel.
- Ugyan napsugaram, nem szabadna még így ugrálnod. - énintette meg vállam a hang tulajdonosa.
- Kérem ne bántson. - megijesztett na, nem mertem felemelni fejem s a hang, érintés tulajdonosára nézni.
- Már miért akarnálak bántani mikor neked köszönhetek mindent, legfőképpen az életem. - ekkor egy kéz állam alá nyúlt s így felemelte fejem. Azzal az idegennel, Jackson-al, találtam szembe magam. Egészen máshogy nézett ki már. - Na mi az, csak nem elvitte a cica a nyelved? - nemlegesen ráztam kicsit fejem - Hát akkor?
- Meghaltam ugye? - furán nézett rám - Én... Engem... - eszembe jutott mi minden történt, mit tettek velem s ennek nyomán könnycseppek szabadultak el szemeimből.
- Ne sírj napsugaram. - törölte arcom - Nem haltál meg. - mosolygott is amitől meg égni kezdett arcom - A sors úgy döntött újra az utamba sodor téged. - ezután lassan mesélni kezdett nekem. Elmondta, hogy ő tulajdonképpen egy herceg, hogy hadban állt az országa apámékkal s egy rajtaütésnél fogták el őt több más társával. Aztán jöttem én s sz a rész amit már ismertem kicsit. Utána meg már az, hogy szöktetése után szerencsésen hazatért és teljes erejükkel s egy szövetségessel csaptak le apám országára és hogy a felfordulásban így kerültem én őhozzá.
- Akkor én most a te foglyod vagyok? - nem értettem teljesen amit mondott, s úgy éreztem nem is mondott el mindent.
- Dehogyis. - fura volt számomra mosoly mely arcára került.
- Akkor? - kérdeztem ám nem kaptam azonnal választ, előbb még felsegített a földről, felültetett az ágyra.
- Mondtam neked napsugaram, olyan helyen leszel amit megérdemelsz. - arcomra simított, majd rögtön ezután felkelt mellőlem. Éppen ezután nyílt az ajtó s egy szolgáló féle hozott egy tálcát tele étellel, melyet aztán az ágytól nem messze lévő asztalkára tett. Ezután meghajolt s távozott. - Egyél napsugaram, aztán ha úgy érzed jól vagy válassz valamit a szekrényből, öltözz fel s keress meg engem. - időt se hagyott hogy válaszoljak, távozott, engem magamra hagyva megválaszolatlan kérdések hadával.
Kellett jó pár perc mire meg mertem tenni az első lépést, mire fel mertem kelni s oda mertem menni az ételhez s enni belőle. Aztán újabb percek elteltével már az üres tálcával szemeztem. Bizony isten mind elpusztítottam ami a tálcán volt. Éhesebb voltam mint hittem. Ezután már nem volt túl megerőltető ahhoz a szekrényhez menni, melyet a nem is olyan idegen mondott, kinyitni aztán pedig elámulni. Csupa csillogó holmi amikhez nekem soha nem szabadott hozzá érni. De most megtettem. Jóleső borzongás futott vegig rajtam ahogy a puha anyagokon futtattam végig ujjaimat. Egy fekete ruhánál akadtam meg, amiről csak akkor derült ki, hogy nem is igazán fekete mikor kivettem a többi közül. A ruha, mint egy szép köntös, olyan volt, félig fekete s félig vörös volt miközben visszafogott arany díszítés futott végig a szegélyeknél. Nem gondolkozva sokat amellett döntöttem. Alsóneműt is találtam így még nyugodt szívvel ám mégis kapkodva öltöztem át. Hajam csak egy vörös szalaggal fogtam össze, hogy mégse úgy lógjon mint holmi kócos rongy. Nos, ezután már félve mentem az ajtóhoz, s félve, remegve nyitottam ki azt. Meglepetésemre senki nem állt kint, így ki tudtam lépni a szobából. Rögtön utána tanácstalanná váltam. Merre menjek? Két választásom lehetett csak, hisz egy folyosón voltam. Lehunytam szemeim, majd egy nagy sóhajt követően kinyitottam őket s elindultam arra ahonnét hangokat hallottam. Valami furcsa oknál fogva nem jött velem szembe senki. Ám mégis észrevettek. Szóltak is hozzám, de nem értettem. Talán ezért karon ragadtak és a beszélgetés középpontjába húztak. Meg is löktek, de nem estem el. Hogy miért? Csupán csak azért mert az én idegenem, Jackson, megfogott engem. Emelt fővel mondott valamit amit megint csak nem értettem, aztán csak rám nézett.
- Jól döntöttél. - egyik keze derekamra került míg a másik arcomra - Ez a ruha igazán jól áll neked. - majd homlokon csókolt.
Az arcom lángba borult azonnal. Nem értettem őt, sőt, kb úgy semmit sem. Ám aztán sem, hogy ismét szólt.
- Úgy nézzétek rá, úgy viselkedjetek, hogy ő itt a hercegnőtök.