Csípte a köd a szememet. Nem láttam semmit. Halottam, hogy valaki, vagy inkább valami fut mögöttem. Mégjobban rágyorsítottam. Rohantam át az erdőn amilyen gyorsan csak tudtam. A levelek tépték a ruhámat, csapkodták az arcomat, de nem volt időm ezzel foglalkozni.
Az egész napom olyan mintha csak egy álom lett volna. Egy rémálom. Igazából remélem, hogy tényleg csak az, és amikor reggel felébredek, már nem is fogok emlékezni erre az egészre.
Pedig minden úgy kezdődött ahogy szokott. Felkeltem, suliba mentem, elkéstem, unatkoztam órán, és ilyesmi.
Aztán egyik szünetben egyedül szerettem volna lenni, így bevonultam a wc-be, gondoltam ott senki nem fog zavarni. Szépen lekuporodtam egy sarokba és gondolkodtam. A néma csendet léptek zaja szakította meg.
- Félisten szagot érzek.- Szólalt meg egy mély, durva, érces hang.
- Itt van a közelben.- Mondta egy másik. Ez a hang kicsit magasabb volt, de még ez sem közelítette meg a normál emberi hangnemet. Életemben nem hallottam még ilyen ijesztő hangot. Mintha valami teljesen földöntúli lény beszélne. Nem nagyon értettem, hogy ez kinek szól és, hogy mi az egyáltalán hogy félisten, de nem nagyon érdekelt, így nem keltem fel hanem maradtam a helyemen. Ekkor valami hatalamas berugta az ajtót aminek a ripityára tört darabjai a falnak csapódtak. Két óriási, kb 3 méter magas lény tornyosult felém. Az egyik hatalmas bunkósbotot tartott a kezében. Felém lendítte. Sikításra tátottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ott tátogtam, mint egy partra vetett hal, amikor valaki megragadta a csuklómat és elhúzott. Kirántott az ajtó darabjain, kitörte a legközelebbi ablakot és kiugrott rajta, velem együtt.
Szerencsére nem estünk nagyot. Ekkor ránéztem a melettem álló alakra, akinek hála megmenekültem, de nem hittem a szememnek. Mr. Watson volt az a mitológia tanárunk. Ő egy 170 centi magas, göndör barna hajú, a negyvenes éveit taposó férfi. Soha nem kedveltem különösebben és ő sem igazán engem, így eléggé meglepett, hogy pont őt látom magam mellett. Ám nem volt több időm ezen elmélkedni ugyanis berobbant az ablak és kiugrott mellénk a két hatalmas monstrum amik megtámadtak a vécében.
Odapillantottam Mr. Watson felé, hogy ő is látta-e, bár ezt lehetetlen volt nem látni. Ám amikor odapillantottam egy 1m hosszú bronzkard csillant a kezében. Kard?? Hogyan került az hozzá? Az iskolába nem hozhat be feltűnés nélkül egy ilyen tárgyat. Ám jelen pillanatban nagyobb problémáink is voltak ennél, ráadásul még jól is jöhetett, ha nem vagyunk mindketten fegyvertelenek.
- Lám-lám csak kis szatír.- Nézett rá az egyik óriás nevetve. Micsoda, szatír? Mit akar ez jelenteni? Ám jelen helyzetben nem ez lepett meg a legjobban, mivel akkor láttam csak meg, hogy az óriásnak mindössze csak egy szeme volt, az is a homloka közepén. Küklopszok, jutott az eszembe. Ekkor már túl voltam a szimpla félelmen. Már rettegtem. Hogyan lehetséges ez? Hiszen a küklopszok nem léteznek. Mr. Watson egy térképet nyomott a kezembe.
- Látod azt az x-et rajta? Az a félvér hegy. Ott van a Félvér Tábor. Felirmsered ha látod. Muszáj eljutnod oda. Én addig feltartom őket. Ha odaérsz mondd meg Kheirónnak, hogy én mindent megtettem. -Mondta le se véve a szemét a klüklopszokról, és közben erősen markolta a bronz markolatú kardját.
Hogy micsoda??? Félvér Tábor?? Ki az a Kheirón? És mi az a szatír? És a klüklopsz? Miért adja nekem ezt a térképet Mr. Watson? Mit akar tenni? Ugye nem egyedül kell mennem?
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejembe, amikor Mr. Watson rámkiabált.
- Siess már!
- De...mi?...én...
- Menj!! -Ekkor támadásba lendült én meg elkezdtem futni. A sírás kerülgetett. Az óriások indultak volna utánam, de Mr. Watson feltartotta őket. Egészen ügyesen harcolt ahhoz képest, hogy azok az óriási monstrumok kétszer akkorák voltak mint ő, és ketten voltak ellen.
Futottam amennyire csak a lábam bírta, és megpróbáltam eligazodni azon a térképen amit Mr. Watson adott. Amikor ránéztem az elején azt hittem, hogy valami vicc. Egy rossz vicc. Mindenféle furcsa krikszkraksz volt rajta, egyedül az alfát ismertem fel ami még az év eleji matekóráról maradt meg. Egy pillanatra elvettem a tekintetem, és amikor újra ránéztem a térképre már nem azokat a furcsa betűket láttam, hanem értelmes szavakat olvatam össze. Ez mégis hogyan lehetséges?
Nem volt időm gondolkodni, futottam tovább amikor egy sűrű rengeteghez értem. Már közel voltam a táborhoz. Vagy legalább is a térkép szerint. Ekkor egy óriási üvöltést hallottam, és hatalmas léptek zaját. Rengett a föld a óriási test alatt. Úgy éreztem menten elájulok, a küklopsz rohant felém őrült tempóban. Ahhoz képest, hogy meglehet 1 tonna úgy futott mint a szélvész. Testét horzsolások borították, és nyakán vastag heg húzódott. A másikat nem láttam, ez kicsit megnyugtatott.
Nem tétováztam tovább, belevetettem magam az erdőbe.