SOFIA
________________

Az előadások előtt lázasan keresgéltem a könyvtárban. Még mindig féltem a Latin miatt, ezért kicsit izzadva futottam az utolsó könyvespolc felé. Mivel kevesen voltak a könyvtárban, ezért fokoztam az iramon. – Csak el ne késsek – sziszegve pillantottam a karórára, ami azt mutatta, hogy kettő óra múlt három perce. – És már el is kést... - de nem tudtam befejezni, mert az utolsó könyvespolc mögűl kilépett valaki, én pedig olyan szinten összeütköztem vele, hogy mindketten hanyatt vágódtunk a földön. Miközben én a fejemet fogva azt suttogtam, hogy „miért" addig egy olyan válasz érkezett, hogy „nem tudom". Sziszegve és fájdalmas arckifejezéssel ültem fel a padlón és kíváncsian pillantottam a fiú szemébe, aki hírtelen kinyitotta hatalmas mogyoróbarna szemeit és a tekintetembe fúrta a tekintetét. Mit sem törődve vele nyeltem egyet és elpirulva pattantam fel. – Ilyen még nem fordult elő velem – fél vállán jobban megigazította a táskáját, közben megigazította a kapucnis pulcsijának a kapucniját. Miközben a könyvet keresgélve mögé sétáltam, kíváncsian fürkésztem a tarkójára varratott angyal szárny tetoválást.

- Nem fájt? – kérdeztem a könyvek közt keresve. A Latin könyv, ami nálam van, az nem jött be, ezért megígértem Ashernek, hogy keresek magamnak egy magazint, ami Latinul van. A könyvtáros néni azt mondta, hogy magazin nincsen, viszont hátul van egy különleges növényeket, virágokat és állatfajokat tartalmazó Latin könyv. Mivel a könyvtáros néni tapasztalt volt, elmondta, hogy sok hallgatónak meggyűlik a baja a Latinnal és nagyon sokan szoktak olyan alap könyvek felé fordulni, ami elsősorban ismeretterjesztő, mert így könnyebben rájuk ragad a nyelv. Így könnyebb lesz tanulni a Latint is és utána folytathatom a könyvet, amit először kivettem.

- Nem csak meglepődtem.

- A tetoválásra értettem. A tarkó körűl nagyon vékony a bőr.

- Nocsak! – nézett végig rajtam. – Nem más egyetemre kellett volna menned?

- Nem! – léptem el tőle. – Egyébként bocsi – néztem végig rajta.

- Én bocsi!

- Miért is... - de nem tudtam befejezni, mert ekkor felemelte a kezét. Az ujjai közt az igazolvány tartóm volt. Annyira meglepődtem, hogy a lábam a földbe gyökerezett. – Kieshetett a farzsebemből – suttogtam, miközben közelebb lépett és a szemembe nézve átadta. A tekintete ismerős volt! Ki ez a fiú!? Magas és sportos alkatúvolt. Biztos voltam abban, hogy régen sportolt valamit, mert a pulcsiján egy 9es szám volt. – Köszi! – fürkésztem az arcát. Markáns vonalak és szimmetrikus arccsontozat. Az ajka puha volt, az arca ívelt és puha. A szemöldöke tökéletesen kiegészítette a formás arcát. Nem mintha érdekelt volna, de azt hiszem, hogy találkoztam a fiúval, akire minden lány rá fog szállni.

- Nincs mit – lépett oldalra sziszegve.

- Te is ide jársz?

Ekkor a hatalmas nagy mogyoróbarna szemeivel szétnézett.

- Basszus! Tényleg! – bólogatott, mire elnevettem magam. – Szabolcs vagyok!  Te pedig...

- Mennem kell! - léptem oldalra egy lépést. – És kösz, hogy észrevetted – mutattam fel az igazolvány tartómat. Az igazolványaim azért voltak mindig nálam, mert mindig fel kell mutatni a kollégium portájánál a belépőkártyámat a szoba számommal ellátva.

- Sok sikert a Latinhoz – fejével aprót biccentett a kezemben tartott könyv felé. A régi könyv borítóján növények és állatok voltak. – Okos döntés. Én is így kezdtem volna... - sziszegve pillantott a könyvek felé. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem én vagyok az első, aki erre a könyvre pályázott.

- Basszus! Ne haragudj! – nyújtottam felé.

- Ide ne add te lány! Hát mit gondolsz? Vigyed csak– nevette el magát, majd feltette a két kezét, lábát oldalra téve megfordult a tengelye körül és a mély nevetőgödreivel együtt lelépett. Nyeltem egyet. Mi volt ez? Mi ez a furcsa hang a fejemben? Összeráncolt szemöldökkel ráztam meg a fejem és nagy előadóterembe siettem. Természetesen az utolsó megérkező hallgatók közt léptem be én is a terembe. A professzor már jelen volt, ezért sziszegve kerestem meg Ashert, aki a táskájával foglalta a székemet. Amikor a lépcsőn felsétáltam hozzá, lenyomtam az ülés részét és mosolyogva az ölembe helyeztem a könyvet. Asher az ajka elé helyezte kezét, majd megfogta a kezem.

- Megvan a könyv? – pillantott a szemembe.

- Itt van – kopogtattam meg a borítóját.

- Szerencséd volt, hogy nem vitték el – suttogta, miközben kényelmesen elhelyezkedett, de ekkor egy lány szeretett volna tovább sétálni. Ez olyan volt, mint amikor a moziban be kell húznod a lábad, hogy a sorban többen helyet foglalhassanak. Én behúztam a lábam, csak Asher terpeszkedett úgy, mint egy majom a kötélhintáján.

- Ne haragudj, de...- suttogta a szemüveges lány.

- Nem – vágta rá hanyagul, de ekkor meglöktem a vállát, válaszul csak duzzogva behúzta magát. Miután a szemüveges lány elsétált előttünk, Asher ismételten kényelembe helyezte magát, de ekkor jött a következő. – Vagytok még?! – csapott a combjára. Kár volt!

- Bárki is volt, most álljon fel és ismertesse velünk a jogászati szakon belül a kevésbé fontos, de még is lényegre törő, hogy a védőügyvéd... - pillantott előre. – Milyen időközönként szüneteltetheti ügyvédi tevékenységét?

Miközben Asher barátságtalan tekintettel méregette a professzort, addig sok lány Asherről suttogott. Ezt onnan tudtam, hogy fültanúja lettem egyérdekes párbeszédnek. A hátam mögött két lányt ült.

- Jaj! Ez tudom, hogy melyik srác! Tudod, hogy melyik az akinek olyan jó seg...

- Na melyik, anyukám? – fordultam hátra és vigyorogva fürkésztem az arcukat. Nem számítottak rám, ezért azt suttogták, "hogy nem fontos." – Azért mondom – sziszegve fordultam vissza a kivetítő felé, közben az ácsorgó Asher már remegett a nevetéstől.

- Van valami vicces az előadásomon? – zengett a professzor hangja. Upsz. Ez az én hibám.

- Dehogyis Haraszti Professzor úr! Kérem az ügyvéd...

- Eljátszotta az esélyét! Hagyja el az előadásomat!

- Mi?! – suttogtam Asherrel tökéletesen egyszerre. A hangzavarral teli terem hírtelen néma csendre változott. Mindenki Ashert nézte, aki feszülten ácsorgott. – Professzor úr, tudom a választ a kérdésre. Engedje meg, hogy megoszthassam tudásomat és még ennél is több tapasztalatot szerezhessek.

Ismertem Ashert. Tudtam, hogy mikor beszél komolyan. Azt is tudtam, hogy mikor bán dolgokat, illetve, hogy mikor fél a következményektől. Most minden benne volt. Félt. Komolyan vette a tanulást. Nem akart kimenni. Asher... ez az én hibám!

- A holnapi napon szerezhet tapasztalatot! – egy mondat után mutatott az ajtó felé. Asher arca vörös lett. Ajkát összeszorította, majd a táskáját megfogta és egyenesen rám pillantott.

- Köszi – csak ennyit mondott, majd a tarkójára helyezte a kezét és kilépett a teremből. Könnyes szemmel elkezdtem rágni a körmömet és az üres a mellettem található üres szék felé pillantottam. „Köszi". Asher ezer éve nem beszélt így velem. A hangja mély és barátságtalan volt. A tekintetében pedig düh volt jelen. Az én hibámból küldték ki. A franc vigye el! Duzzogva dőltem hátra a székben és feszülten vártam, hogy végre vége legyen az előadásoknak.

Az előadások után én voltam az első, aki elhagyta az előadó termet, de ajtóban álltam, amikor a professzor szólított. Kihúztam magam és szigorúan az asztala mellé sétáltam. Az idős bácsi összeszedte a papírjait és táskájába csúsztatta. – Nagyon jó gondolatai voltak! Máskor legyen bátrabb! Kíváncsi vagyok az eszmecseréjére!

- Köszönöm – bólintottam.

- A jogász mesterfok képző karon indítottam a hallgatók közt egy szórakoztató projectmunkát! A célom, hogy megszerettessem magukkal a szakot! Minden év elején a professzori kar szokta eldönteni a project témáját! Természetesen a legjobb project megálmodójának a félévi vizsgájától eltekintünk és automatikusan átléphet a következő félévbe!

- Ez nagyon jól hangzik! De nem tudom, hogy a tudásom elég lenne-e hozzá! Hiszen mesterkar!

- Tudomásul vette azt, hogy ez egy 10 fél éves képzés, amikor ide jelentkezett?

- Tudomásul vettem!

- Akkor azt tudom tanácsolni magának, hogy bátran jelentkezzen a projectmunkára! Nagyon hasznos dolgokat tanulhat vele, illetve tágulhat a tudásköre!

- Megkérdezhetem a témát a project munkával kapcsolatban?

- A téma még nem publikus! Holnap teszem nyilvánvalóvá!

Igazából kíváncsi lettem a project munka miatt. Minden másodpercben az lebegett a szemem előtt, hogy ha sikerül, akkor nem kell vizsgáznom a második fél év előtt. Ezért bólintottam.

- Benne vagyok!

- Minden fontos információ holnap felkerül a honlapra de a faliújságra is! Elmehet!

- Köszönöm a bizalmat! Nem fog csalódni bennem!

Vigyorogva léptem ki a teremből és az üres folyosón keresztül a kollégium előtti tér felé sétáltam. Tekintetemmel Ashert kerestem, aki az egyik pad támláján ülve cigarettát szívott. A hallgatók közt mérgesen sétáltam felé, és álltam meg előtte. Igyekeztem nem mérgesnek látszani, de Asher régóta nem nyúlt cigarettához. -Szia!

- Szia! – kifújta a füstöt, majd hanyagul végig nézett rajtam. – Mizu?

- Mizu? Nem az egyik füves haverod vagyok, hogy így beszélj velem! – köhögtem a tömény füst miatt. – Ez füves cigi, igaz? Rászoktál? – próbáltam elvenni, de nem engedte. A helyzet komolysága miatt elnevette magát. Itt már tudtam, hogy az volt.

- Nyugi már! Ez csak sima Marlboro! – ekkor elé álltam és megemeltem az állát.

- Akkor nem lenen piros a szemed! Idióta! – megfogtam a cigit és rátapostam. – A raszta haverod adta?!

- Nem! – pislogott nagyokat. – Mondom csak Marlboro!

- Menj a szobádba, Asher! – mondtam hallkan. A barátom vörös szemekkel felállt, táskáját a vállára dobta és megállt előttem.

- Megyek! – és ekkor a fiú kollégium felé sétált. A tömény szag miatt még mindig köhögtem. Felismertem a maró illatot, ami a cigarettából jött. Azt hiszem, hogy kezdődnek a bonyodalmak.