SOFIA
__________________

Másnap reggel fáradtan nyitottam ki a szemem. A tegnap történtek rányomták bélyegét az estémre. Utoljára anyukámmal beszéltem telefonon. Miután letettük próbáltam elaludni, de a gondolataim zakatoltak. Nem tetszett, hogy Asher füvezett. Nem tetszett, hogy nem vett komolyan. És az sem tetszett, hogy ez a Kíra a volt szerelme. Tudomásul vettem, hogy a múlt az már nem fűződik a jelenhez. Azt is tudtam, hogy Asher mindennél jobban szeret engem. Viszont összezavarodtam. Összezavart az, hogy Kíra veszélyt jelent a kapcsolatunkra, és zavart az, hogy Asher füvezni kezdett. Reggel felöltöztem és azonnal az egyetem felé vettem az irányt. Az egyetemen található téren kevesen voltak, sokan csak karikás szemekkel és kávékkal a kezekben beszélgettek. A tekintetemmel kiszúrtam Szabolcsot, aki egy haverjával beszélgetett. Lopva néztem végig a zöld és egy számmal ellátott pólóján, és a fekete farmerén. Ő is észrevett engem, mert oldalra biccentette azt a tökéletes arcélét, és résnyire összehúzta a szemét. Nem köszöntem neki, inkább belöktem magam előtt az egyetem óriási ajtaját és a tágas folyosón megálltam a hirdető tába előtt. A professzornak igaza volt. Már kora reggel ki volt tűzve egy színes sárga és kék plakátra a projectmunka. A szememmel csak gyorsan végig futottam a sorokat. Elővettem a telefonomat és lefényképeztem azt. Egy kicsit ránagyítottam a képernyőre, és ekkor vettem észre egy furcsa dolgot, amit hallkan felolvastam. – Minden kedves hallgató válasszon magának egy társat, akivel együtt elvégzik a projektmunkát! A közös munka lényege az együttműködés. Ma 15:30ig írják fel a B terem ajtaján található lapra a társuk nevét. Ne feledjék! A projekt csak akkor elfogadható, ha az közös munka alapján készült! – némán felsóhajtottam, majd megkerestem Asher nevét a névjegyek között. A harmadik csörgésre vette fel. – Szia! Van kedved jelentkezni velem egy projektre?! – a válasz csak lassan érkezett. Először sóhajtott, utána pedig ásított egyet.

- Életbe vágó? - kérdezte végül. – Tudod, hogy nem vagyok az a fajta, aki...

- Engedjük el! - szitkozódva tettem le a telefonomat és az ajkamat piszkálva oldalra biccentettem a fejem. Kit ismerek Asheren kívül? Pontosabban kit ismerek, aki szintén tanulja a latint? Kit ismerek, aki okos és remélhetőleg jó project társ lenne? Mosolyogva sétáltam ki az egyetem ajtaján, és azonnal megindultam felé. Nem számított rám, ezért miközben a haverja mondott neki valamit, addig udvariasan feltette a kezét, és fél testtel felém fordult. Szabolcs azonnal köszönt nekem.

- Jóreggelt Sofia!

- Jóreggelt! – pillantottam a haverjára is, aki szintén köszönt. – Mivel nem hozzánk jársz, így azt feltételezem, hogy te a haladó csoportban vagy!

- Jól gondoltad!

- Oké! És azt szeretném kérdezni, hogy... - apró szeplők voltak a szeme alatt. Miközben felénk sütött a napfény kiemelte az alakját, és a mogyoróbarna tincsei arany barnának tűntek. Lassított felvételben láttam, hogy mosolyog. Az ajka mellett mély nevető gödrök jelentek meg. A másodperc töredéke alatt ráztam meg a fejem. Nem tudom, hogy ezt miért figyeltem meg! A lényeg, hogy mondjon igent a projektre! – Azt szeretném kérdezni, hogy lennél -e a társam egy izgalmas projektben!

- Biztos, hogy nem! – nevette el magát zsebre tett kezekkel. Ekkor a haverja hozzám hajolt.

- Szabolcs régen egy amerikaifocicsapat kapitánya volt! Nehéz lesz őt rávenned a mókára! - hm... tehát a sport miatt van ilyen izmos és szálkás mellkasa! Még a pólón keresztül is lehetett látni a formáját. Te jó ég! Mire gondolsz?!

- Bármit megteszek!

- Miért pont én?

- Azért, mert mást nem ismerek az egyetemen! – suttogtam feszülten. – Szóval örülnék, ha igent mondanál! – Szabolcs sziszegve vakarta a tarkóját, közben a fejem felett az egyetem felé pillantott. A mosoly lefagyott az arcáról, a szemöldökét ráncolta, az ajkát barátságtalanul összeszorította. Mivel nem tudtam, hogy mit lát, ezért hátra pillantottam, de csak azt láttam, hogy valaki belépett az egyetem ajtaján.

- Jólvan! Oké! - nyelt egyet. – Benne vagyok! Találkozunk délután a könyvtárban. Öhm... gépet hozz magaddal!

- Minden oké? – fürkésztem az arcát. – Mit láttál?

- Semmit! Akkor majd találkozunk! – megfogta magát és elsétált tőlünk. Összeráncolt szemöldökkel pillantottam felé, majd a haverjára, aki vállat vont.

- Engedd el! Néha én sem értem a viselkedését! Jó munkát a projekthez! – intett és Szabolcs után futott. Mivel ma reggel nyolckor kezdődik az előadás, ezért a telefont a fülemhez emeltem és a diákokkal együtt bementem a folyosóra. Nekünk egy „nulladik óra" kezdődött. Ezt az órát a latin tanulásra szánták. Mivel sok hallgatónak meggyűlik a baja a latin nyelv tanulásával, ezért hétfőnként az előadások előtt beszúrtak egy fél órás felzárkóztató órát. Még én is meglepődtem, hogy sokan megjelentek. Ashert másodszorra akartam hívni, mert kérdezni akartam, hogy jön-e nulladikra. De kellemes meglepetés fogadott, amikor megpillantottam őt a székén ülve. Elmosolyodtam és gyorsan mellé sétáltam. Ő a széket lehajtotta nekem, én pedig leültem mellé.

- Nem merted kihagyni igaz? – kulcsoltam össze a kezünket. Asher leplezte, de mégis széles vigyorra húzta az ajkát.

- Annyira merész azért nem vagyok! – nyomott egy puszit a számra, közben másik kezével a nyakláncát piszkálta. – Ne haragudj, hogy nemet mondtam a projektre! Nem volt szép tőlem!

- Semmi baj! Találtam egy szuper társat! – bólintottam, miközben behúztuk a lábunkat, mert időközben megtelt az előadó terem.

- Ismerem?

- Szabolcsnak hívják! Egy nagyon okos! Szerintem kocka!

- Hát ez a kocka nagyon vigyázzon a távolságra! – nevetve közelebb húzott magához, majd a hajamba puszilt. – Remélem, hogy sikerül nektek ez a projekt! Kocka Szabolcs jó tanuló?

- Azt hiszem! Kiderül! – suttogtam, miközben a professzornő is megjelent.

- Ne haragudj a tegnap miatt! Talán rosszul esett az, hogy kiküldtek a teremből! Feszült lettem miatta!

- Hibázni emberi dolog! – tettem a combjára a kezem. – A lényeg, hogy minden oké! Igaz?

- Igaz! Minden rendben van! – csókolt bele a nyakamba és mosolyogva előre pillantott, miközben megszólalt a professzornő. Akkor vegye kezdetét a latin.

Délután belöktem magam előtt a könyvtár ajtaját. A tekintetemmel a zöld póló viselő fiút kerestem, aki egy kanapén foglalt helyett, de én azonnal megtorpantam. Fekete szemüveg keretezte az egyébként is tökéletes arcát. Nem számított arra, hogy vonzanak a szemüvegek, de neki nagyon jól állt. A könyveimet a mellkasomhoz szorítottam és leültem vele szembe. – Hali!

- Hali! – köszönt fel sem nézve a lapjaiból.

- A projekten gondolkozol már? – fürkésztem az arcát.

- Nem! Ez csak egy kilépő! Holnap nem leszek itt! – összehajtotta, betette a fekete táskájába, majd előre hajolt és felnyitotta a fehér gépének a tetejét. – Kérsz ropit? – mosolygott.

- Persze! – kuncogtam. – Ide vele!

- Na! Azért nekem is hagyni! – miközben Szabolcs felnevetett, azt vettem észre, hogy azonnal megtaláltam vele a közös hangot. Furcsán ért ez a dolog, ezért kicsit visszavettem és megköszörültem a torkomat.

- Remélem, hogy jó társat választottam! Örülnék, ha menne ez a projekt!

- Én is arra hajtok, hogy vizsga nélkül lépjek át a második félévbe! – pillantott rám sunyin.

- Ajaj! Ez nem hangzott igazságosnak! – nyitottam meg a gépemen a Power Pointot. – Egyébként miben kel megcsinálni a projektet?

- Igazából csinálhatjuk weblapszerkesztőben és csinálhatjuk Power Pointba. Jóba vagyok a professzorral és azt mondta, hogy a Power Point letisztultabb és jobban szeretik! – pillantott rám.

- Akkor hajrá! – mosolyogtam és elvettem tőle a lapot, közben pedig a szemét fürkésztem, amivel a gépét nézte.