| HÉTFŐ|

SOFIA

- Nem hiszem el, hogy Asher ezt csinálta veled! Mi vette rá? - Kinga együttérzően simította a vállam és húzta el a száját. Ő helyettem is bosszankodott. Én teljesen kikészültem lelkileg. A bosszú helyett mérhetetlen nagy fájdalmat éreztem. Az első kapcsolatom szakítással ért véget. Miért büntet engem az isten? Mit vétettem?

- Nem gondoltam volna, hogy ilyet csinálna velem. Minden szép volt köztünk - az ölembe csúsztattam a kezem majd hangosan felsóhajtottam. - Csalódtam benne, Kinga! Hatalmasat csalódtam benne - öleltem át a térdem amire az államat támasztottam.

- Nem akartam elhinni az üzenetet amit írtál nekem - ült mellém az ágyra. - Azt hittem, hogy szórakozol - nevetni akart de nem tudott poénkodni. Kinga is szomorú volt. Ő volt a legjobb barátom. Átérezte a fájdalmamat. Ezért pedig hálás vagyok neki.

- Köszi, hogy elhoztad a táskámat - pillantottam a sarokban heverő cuccaim felé. A kezem ökölbe szorítottam, az ágyneműt ujjaim közé húztam, hogy visszafogjam a sírást. - Nem hiszem el, hogy szakítottam Asherrel! Vége! Ennyi - tártam szét a karomat sírva. - Nem akarom elhinni - fújtam ki.

- Hány hétig is jártatok? - húzta be a nyakát.

- Két hónapig! De tényleg nem az számít! Amit éreztem iránta az felbecsülhetetlen - biccentettem oldalra a fejem. - Nem az számít, hogy mennyi időt töltöttünk együtt. Inkább az emlékek! Az emlékek amik bárcsak ne lennének! Minden sokkal könnyebb lenne. Nekem legalábbis biztos.

- Hjaj drágám! Nehéz lesz őt elfelejtened.

- Benet Asherről beszélünk! Valószínűleg ő már túltette magát rajtam - nevettem fel gúnyosan.

Halk kopogásra kaptuk fel a fejünket. Azt hittem, hogy apa kopogott de végül anya lépett be az ajtón. Becsukta maga után és leült az ágyam másik oldalára.

- Hogy vagy, Sofia? - simította meg a térdem.

- Ó pompásan - néztem a szemébe.

- Tudod, ilyenkor a legjobb orvosság a csoki - nyújtott át nekem egy tábla csokit.

- Kösz anya - vettem el és azonnal kibontottam.

- Szívesen - nézett rám. - Egyébként...

De nem tudta befejezni mert hangos dörömbölésre kaptuk fel a fejünket. Valaki türelmetlenül kopogott a bejárati ajtón. Kérlek, csak ne ő legyen!

- Sofia! Sofia, nyisd ki az ajtót! - Asher türelmetlenül szólított. Kingára néztem aki a körmét kezdte el rágni.

- Elintézem. Itt az ideje elintézni - egy utolsó kockát megettem és a lépcső felé sétáltam. Azt hittem, hogy elég gyors leszek, de apa megelőzött. A falhoz álltam, hogy látótávolságon kívül legyek.

- Uram, mielött bármit is mondana, hallgasson meg!

- Menj a házamtól! - utasította őt apa.

- Megértem azt, hogy dühös. De nekem beszélnem kell Sofiával - kérte őt hallkan.

- A lányom nem kíváncsi rád! És, hogy őszinte legyek én sem vagyok az. Menj haza! Nem látunk szívesen - apa beakarta csukni az ajtót de Asher megfogta.

- Adjon nekem egy esélyt. Mindent elmagyarázok! Én szerelmes vagyok a lányába! Őrülten szeretem!

- Viszlát Asher - és ekkor apa becsapta az ajtót, a zárat pedig bezárta. - Mégis mit képzel? - tárta szét a karját. - Azt hiszi, hogy van már esélye nálad?! - nézett rám indulatosan.

Ekkor felfutottam a lépcsőn és beléptem a szobámba. Az ablakhoz sétáltam, majd a párkány szélére térdeltem. Asher nem ment haza. A járda szélére ült, a kezét összekulcsolta maga elött. A lámpa halvány fénye megvilágította a könnyektől nedves arcát. A kezével percenként megdörzsölte a szemét a fejét néha megrázta.

- Úgy néz ki mintha tényleg sajnálná a dolgot - húzta el a száját Kinga.

- Valóban, Kinga? Valóban? - ültem le az ágyamra szomorúan. - Számomra ő már senki. Elveszítettük egymást.

- Ő veszített el egy lányt aki szereti őt - ült le anya a székemre.

Kingával egymás szemébe, majd anya szemébe néztünk. Szegény nem értette, hogy ma lányos estének kell lennie. Egy kis idő után tette fel a kezét, a száját szégyenlős mosolyra húzta. - Értem én! Azt hiszem, hogy megyek. Jó csacsogást - sziszegte.

- Szeretlek anya - pillantottam utána.

- Szólval mit szeretnél csinálni? - sétált Kinga az asztalomhoz. - Nézhetnénk filmet - vette az ölébe a Notebookomat. - Valamilyen vígjátékot?

Egy legjobb barátnő dolga az, hogy ved együtt sírjon, és szídja a pasit aki megbántott téged.

- Nemis tudom. Talán a vígjátékhoz nincsen most kedvem - rántottam meg a vállam.

- Akkor csak beszélgessünk és zabáljunk csokit - evet meg egy kocka csokoládét. - Brigi miatt van minden! Már tizedikben egy ribanc volt - rázta meg a fejét.

- Már év elején utált engem pedig nem is ismert.

- Sajnálom Sofia. Ez most tényleg nehéz lesz neked - sütötte le a szemét.

- Nembaj! Hiszen a szerelem fáj, igaz? - mosolyra húztam a számat de sírás lett belőle. - Mindig az kapja a pofont aki nem érdemli meg - temettem az arcom a takaróba.

Másnap reggel a konyhába botorkáltam. Egy rózsaszín köntöst burkoltam a testemre a hajamat a fejem tetejére felfogtam. Azt hiszem, hogy mi lányok megérdemeljük néha azt, hogy pihenjünk. Ehez nem kell más csak egy köntös egy csoki és egy ágy.

- Kérlek, mond azt, hogy nem maradsz itthon - tette le apa az újságot.

- Pedig de! Itthon maradok - nyitottam ki a konyhaszekrényt.

- Sofia, mennyit aludtál az éjjel? - nézett végig rajtam.

- Talán egy órát. Vagy fél órát - tettem a bögrémet a pultra. - Ilyen állapotban nem tudok iskolába menni. Nem akarok! - néztem rá könnyes szemmel.

- Megértem! De akkor sem hiányozhatsz - csóválta a fejét. - Ez így nem helyes!

- Tehát iskolába akarsz küldeni ilyen állapotban?!

- Persze, hogy nem....

- Köszi apa - készítettem teá amit majd sírva fogoj meginni az ágyamon ülve.