Kate az irodájában állt és tanácstalanul nézett ki az ablakon. Gyönyörű, új irodát kapott. A négy fal közül egy üvegből készült. És gombnyomásra elsötétült, hogy ne lehessen belátni. A négyszög alakú szoba közepén állt a kanapé, előtte egy kávézóasztal és két nagyon kényelmes (és elég menő) fotel. Az üvegfallal szemben (a kanapé mögött) egy az egész falat beterítő polc állt, egyelőre még üresen. Az íróasztalt az egyik rövidebb fallal párhuzamosan rakta. Nagyon várta már, hogy le vehesse a sötétbarna bútorokra terített fehér lepedőket. De előtte még ki kell festeni. A vödröket, már előre felhozta Hollyval, és a három falra is ráírta filctollal, hogy szürke meg matrózkék.

-       Dr. Quinn? – kopogtak, és Tony nyitott be. Nyomában a többiek.

-       Rendben üdv mindenkinek! – Kate összecsapta a kezeit, és lelkesen nézett végig a társaságon. – Gondolom már tudják, hogy hétfőnként mindig csoportos terápia van. Ha úgy tetszik csapatépítés. Utána minden nap ketten jönnek, három-három órára.

-       Előre szólok doktornő, hogy nekem nagyon zsúfoltak a napjaim. – szólt közbe Tony.

-       Tudtam, hogy ezt fogja mondani Mr. Stark. – legyintett Kate. – Ezért fél évre előre egyeztettem időpontot a titkárnőjével.

-       Melyikkel? – ráncolta a szemöldökét Tony.

-       Számít az? – vont vállat a kérdezett – Kezdjük is a csapatépítést. Három óránk van, úgyhogy nincs időnk lustálkodni! A project neve: Segítsünk Dr. Quinn-nek kifesteni az irodáját.

¥¥¥¥

Holly úgy döntött, hogy Katievel ebédel. Szóval hozott a konyháról salátát és sülthúst. És remélte, hogy lakótársa egyszer az életben bevállalja az egészséges étkezést. Az iroda ajtaja mellett lévő kis lámpa még pirosan égett. Tehát tartott a kezelés. Így udvariasan elővette a telefonját, és elfoglalta magát, amíg ki nem vágódott az ajtó.

-       Ezt a baromságot! Ki a fene mondta, hogy a festés erősíti a csapatot? – hörgött Tony.

-       Csak azért, mert te nem tapétáztál. – mosolygott Natasa és Clint. Ők egymás hátát veregetve távoztak.

-       Nem is tettünk fel tapétát. – ráncolta a szemöldökét a Kapitány. Utána jött Sam Wandával és a járógépes Rhodey, a végén pedig Dr. Benner többször is kezet rázott Katievel, és nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyivel jobban van.

-       Te mi a fenét csináltál velük? – kérdezte, mikor bement az irodába.

-       Kifestettek. – vont vállat Kate.

-       Hogy vetted rá őket? – nevetett Holly és lerakta a kaját az asztalra.

-       Fury kötelezte rá őket. – Kate az iroda sarkába rakott dobozokra ült, és a határidő naplóját kezdte nézegetni.

-       Nincs benned semmi szégyenérzet? – Holly a falat kezdte el nézegetni. Tényleg szép lett.

-       Nincs. – vont vállat Kate – Jövő héten nálunk festenek, aztán berendezik a nappalit. Úgyhogy addig találd ki milyen szobát szeretnél!

¥¥¥¥

Kedd reggel 10 óra

Kate a szépen kifestett irodában ült, a teljesen új székében, az alig használt íróasztala mögött, és gyűlölte magát. Pedig olyan gyönyörűen indult a reggel! Időben felkelt és elment futni. Aztán zuhanyozni és öltözni. Csakhogy a fürdőből kifelé megbotlott a küszöbben (még nem szokta meg, hogy nagyobbat kell lépnie). És egy hatalmasat esett, hasra terült a hálószoba padlóján. Káromkodott egy nagyot, és megpróbált felkelni. De nem tudott rá állni a lábára. Nem esett pánikba, csak megpróbálta újra. De ahogy ránehezedett a bokája összecsuklott alatta. Ekkor egy még nagyobbat káromkodott, és a földön kúszott el az elsősegély dobozig.

Azt húzta fel, amit Holly előző este kikészített neki: Farmer, fehér ing és a fekete bőrdzsekije, egyszerű mégis tiszteletet parancsoló, na meg az öt centis sarkú bokacsizma, ami így utólag belegondolva nem tűnt bölcs választásnak. Az irodába érve jutott csak eszébe, hogy elfelejtette megcsinálnia haját, pedig muszáj lett volna, mert már alig lát ki a frufruja mögül. Ha már látás: Otthon maradt a szemüvege.

Amint beesett az ajtón levágta magát a székébe lehámozta a csízmáját, és felrakta a lábát az asztalra. Rettenetesen nézett ki. Kék és zöld foltok és kezdett dagadni. A fekete merevítő, amit már legalább tíz éve hordott szorította és nyomta. Fájt. Annyira, hogy mikor kioldotta a fűzőt, ami összefogta a merevítő két oldalát majdnem hangosan felkiáltott. Aztán összeszorította a fogait (vigyázva, hogy ne tegye tönkre a fél órás smink mesterművét) és összehúzta a két madzagot, olyan szorosra, mint azelőtt volt, hogy kioldotta. Aztán még kétszer olyan szorosra. Majd letette a lábát és megpróbált ráállni. Irtózatos fájdalom ütött belé, és hangosan felkiáltott. Majd gyorsan a szájára csapot. Óvatosan húzta fel a cipőjét, és körözni kezdett az asztal körül. Meg lehet szokni. És ekkor robbant be Tony Stark. Természetesen kopogás nélkül.

-       Tony? Már ennyi az idő? – nézett az órájára. Remek az első páciensem azt látja, hogy az orvosa köröz az asztala körül. Csak így tovább Kate!

-       Szeretném, ha előrre tisztáznánk, hogy nekem semmi bajom. – Tony zsebre tette a kezét és sétálgatni kezdett a szobában.

-       Akkor miért van itt? – kérdezte Kate, és megpróbált két (szinte már nevetségesen) hosszú lépéssel eljutnia az egyik fotelig, majd gyorsan levetette magát.

-       Mert mindannyiunknak ide kell járni. – morogta Tony.

-       Ha kötelezően itt kell töltenie ezt a három órát, akkor akár le is ülhetne. – javasolta Katie a tőle telhető legnagyobb kedveséggel. Tony grimaszolt egyet, de azért levágta magát a kanapéra.

-       Mennyi idő van még hátra? – ültében forgolódni kezdett, az órát keresve.

-       Két óra, ötven perc és húsz másodperc, ami már ketyeg. – sóhajtott Katie az órájára nézve. – Javaslom töltsük el hasznosan.

-       Nincs miről beszélni. – motyogta Tony.

-       Valóban nincs? – eljött az ideje, hogy a kezébe vegye az irányítást – Akkor nem is szeretne beszélni a szüleiről? Pepperről? Vagy Amerika Kapitányról és a Tél Katonájáról? Esetleg a maguk kis polgárháborújáról?

Tony egy fájdalmasan keserű mosollyal nyugtázta, hogy Dr. Quinn bizony mindenről tud.

-       Szerintem akkor sincs miről beszélni.

-       Rendben akkor én választok témát. – ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez – Kezdjük a szüleivel. – Tony horkantott egyet, és a halántékát kezdte el masszírozni.

-       Milyen emlékei vannak az apjáról?

-       Ch! Ez nevetséges! – Tony a hajába túrt és hátradőlt, de azért válaszolt – Sose mondta, hogy szeret vagy, hogy büszke rám. Még csak azt se, hogy szép volt Tony, így tovább!

-       És mit érez most, hogy tudja hogyan haltak meg. – Tony nagyot sóhajtott, de nem mondott semmit.

-       Ugyan már Tony! – Kate előre dőlt ültében – Higgye már el, hogy jobb lesz, ha kimondja!

-       Nem attól lesz jobb! – szájalt vissza Stark.

-       Hát mitől? Attól a napi fél liter whiskytől, amit megiszik? Az alkohol csak tüneti kezelés. Mellesleg pusztítja az agysejteket.

-       Szerencsére nekem több van, mint egy átlagembernek. – kacsintott Tony. Kate sóhajtott és leírta magának, hogy Türelem, egészségesen egoista!

-       Az alkohol akkor sem megoldás. – zárta le a témát.

-       Dehogynem! – Kate vett egy hatalmas levegőt és az egészségesen szót átjavította aggasztóan-ra.

-       Térjünk vissza a szüleihez. Haragszik rájuk? Netán zavarta, hogy...

-       Nézze hálás vagyok neki. – szakította félbe Tony – Ha apám nem lenne én valószínűleg a sírban lennék. A világ meg nagy pácban. – Remek! Új téma!

-       Miért hiszi, hogy az egész világot magának kell megmentenie?

-       Mert senki más nem fogja. – mondta Tony olyan csendesen, hogy abban sem volt biztos a szavak elhagyták-e a száját.

-       Dehogynem! Talán kicsit fájni fog, amit most mondok: de nem csak maga védi a világot. Ez csapatmunka Tony.

-       Nem vagyok csapatjátékos. – fintorgott a géniusz.

-       Jobb, ha beletanul mert, ha rajtam múlik igenis az lesz. És most térjünk vissza az apjához!

További kemény, szócsatákkal és egy kis közelharccal (kiderült, hogy Tony napszemüvege dioptriás, így Kate megpróbálta elvenni) eltöltött óra után megállapodtak abban, hogy a jövőben visszatérnek az apa-fiú problémára. Jöhetett a következő: Pepper.

-       Mikor beszélt utoljára Ms. Pottsal?

-       Két hete hívott fel.

-       És mit mondott?

-       Azt, hogy jöjjek el ide, mert rám fér.

-       Mire maga?

-       Nemet mondtam.

-       Mire ő?

-       Azt mondta, hogy visszaadja a gyűrűt, ha nem járok ide.

-       Tony, ugye tudja, hogy Ms. Potts ez alatt azt értette, hogy ha nem javul akkor elhagyja? – Tony arcára kiült az őszinte meglepetés.

-       Nem mondta.

-       Tudja mi nők, szeretünk nem egyértelmű célzásokat tenni. Aztán pedig elvárjuk, hogy mindenki tudja mire céloztunk.

-       Jaja persze... Várjunk, hogy értette, hogy mi nők?

-       Maga szerint én mi vagyok? Elefánt? – hökkent meg Kate.

-       Sokkal inkább Lokira emlékeztet.

-       Stark, maga most a skandináv mitológia ördögéhez hasonlított?

-       Nem én ahhoz az idegesítő és számító UFO-hoz hasonlítottam, aki cirka két éve meg akarta szállni a Földet.

-       Kedves. – ezt mondta, de magában elmondta, hogy hogyan menjen, és hova. – Szóval Pepper. Mitől fél?

-       Hogy elhagy. Mi mástól?

-       Nem inkább attól, hogy talál valaki mást?

-       Ugyan ki találna jobbat nálam? – Kate gyorsan átjavította az aggasztóan-t kórós-ra, és válaszolt:

-       Egy olyan emberre gondoltam, aki kedves, megértő, romantikus és fele ennyire egoista.

-       És gazdag?

-       Nem feltétlenül.

-       Miért hagyna el Pepper egy nem gazdag emberért?

-       Találja ki, és a jövő héten elmondhatja. – állt fel Kate és kinyitotta az ajtót.

-       Ne már doki! Nem dobhat csak így ki!

-       Dehogynem! Viszlát jövő héten! – becsapta az ajtót, és nekidőlt. Ha továbbra is így folytatja muszáj lesz elkezdenem töményet inni. És ekkor újra kopogtak.

-       Katharyna Quinn! – rontott be Holly, paprikavörös fejjel.

-       Gyere csak be, már úgy is végeztünk. – mosolygott Kate - Nos Holly, miben lehetek a segí..

-       Megmagyaráznád, hogy a büdös francba engedték ki Barnest a kórházból? Az új karjával? – Mivel Tony távozásakor Kate becsukta az ajtót, és a falak hangszigeteltek voltak Katie gond nélkül elsétálhatott az íróasztaláig, minden egyes lépésnél egy-egy fájdalmas nyögést hallatva. Mikor meghallotta Holly meglehetősen gyors, és ideges monológjának a végét, csodálkozva fordult meg.

-       Buckyt kiengedték? Ezt nem is tudtam! – hirtelen elege lett a csízmájából, és levette. De csak a bal lábáról, így az egyik oldala öt centivel hosszabb lett, mint a másik. – És milyen lett az új karja? Tudtad, hogy Tony tervezte...

-       Persze, hogy ő tervezte! – háborgott Holly - Ezen a kibaszott bázison mindent ő tervezett! De most nem az a lényeg!

-       Hát mi? – Kate az elképesztő fájdalom ellenére, teljesen természetes hangon kérdezte, miközben leereszkedett az íróasztala mögé.

-       Az, hogy a Tél Katonája ma futás közben végigkergetett az edzőpályán!

-       Mi? – hőkölt hátra Kate. Lehet, hogy mégsem kellett volna elégetni a noteszt...? – És mit csinált?

-       Mikor utolért? Elvette a késemet, és megkért, hogy ne féljek tőle, mert nem akar megölni.

-       Huh! Hál Istennek! – sóhajtott Kate. – De akkor, mit akart?

-       Megkérdezte, hogy be tudsz-e magolni fél óra alatt egy 200 oldalas szöveget.

-       És?

-       Mit és? Azt mondtam, ha Katie Quinn ilyet tenne, akkor valószínűleg elrabolták volna az UFO-k. Merthogy már tíz éve ismerlek, de ilyenre még egyszer sem volt példa. – Katie a végtelen hála mellett enyhe sértődöttséget is érzett.

-       Azért ez nem teljesen igaz... – szabadkozott.

-       Mindegy! – vágott a szavába Holly – De legközelebb kérlek szólj, ha egy nem teljesen százas ex bérgyilkost küldesz a nyakamra. – és kiviharzott.

-       Ha jól sejtem, ma már nem csinál nekem vacsorát. – motyogta Kate és lehajtotta a fejét az asztalra.

-       Majd én megcsinálom. – ajánlotta késségesen, egy kedves férfihang, brit akcentussal. Katie majdnem hangosan felsikoltott, mikor meglátta a hirtelen oda került Víziót.