Holly valami olyat tett, amit az 5 éves SHIELD pályafutása alatt még egyszer sem: Reggel nyolckor felkelt és kávét főzött. Aztán kiszellőztetett a konyhában és kiengedte azt a kismadarat, amit a beköltözésük óta (három napja) már legalább ötször bezártak a fürdőbe.

Majd nekiállt reggelit csinálni. Mert most már erre is volt ideje! Soha nem tagadta, elsők között szavazott arra, hogy a New York állambeli bázist nyissák meg a SHIELD ügynökei előtt is.

Sokkal kényelmesebb volt most, hogy nem kell a fél országon átrepülnie, ha behívják New Yorkba. Ami elég régen volt már...

Elmélkedve kavarta be a palacsinta tésztát. Mikor is járt utoljára New Yorkban? Mármint dolgozni. Annyira nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy félbehagyva a reggelit elindult a szobájába, hogy megnézze a naptárját.

Mivel az épületnek csak a legfelső szintjén laktak a Bosszúállók maradt további három az ügynökök és az ott dolgozók irodájának, három edző és eligazítóteremnek, és egy labornak. Ettől alig két kilóméterre voltak a lakótömbök. Tehát végül is mégiscsak lakásuk lett. Konyha, nappali és két háló. Még külön fürdő is volt! Ami Katie mellett a hosszútávú túlélés kulcsa.

A szobába érve (ami jelenleg egy matracból, egy üres gardróbból és legalább tíz különböző méretű és formájú dobozból állt) elkezdte feltúrni a cuccait, hogy megkeresse a naplóját. Éppen a harmadik doboz tartalmát borította a padlóra mikor megjelent Katie az ajtóban. Szürke mackónadrágban és egy kinyúlt fehér pólóban, amin mini pingvinkék csúszdáztak le befagyott vízesésekről. Abszolút felnőttes.

-       Hány óra van? – morogta Kate és félrehúzta a frufruját a szeme elől, hogy lássa barátnőjét.

-       Fél kilenc. – válaszolta Holly és könyékig eltűnt egy újabb dobozban – Hah! Megvan! - Diadalmasan emelte fel a fekete kis noteszt, de Kate már nem figyelt. Még hallani lehet, ahogy káromkodva végigrohan a lakáson a konyháig, ahonnan futott a fürdőbe útközben felhajtva egy egész bögre kávét.

-       Jézusom Holly! – kiabálta – Gyere gyorsa! Vissza jött a madár!

-       Fogd meg és tedd ki az ablakon! – csak hangosan üvöltve tudták egymást megérteni, mert Katie már becsukta az ajtót.

-       Nem merem! Nagyon csúnyán néz rám!

-       Katie az egy madár! Nem akar bántani! – közölte Holly és nekiállt visszadobálni a cuccait a dobozba.

-       Dehogyisnem! – ellenkezett Kate. – Gyere tedd már ki! El fogok késni! – Ezután Holly valami nagyon csúnyát mondott, de azért felkelt és nagy léptekkel elindult Katie fürdője felé.

¥¥¥¥

Kate nem mert rákérdezni, mibe került az ENSZ-nek elintézni, hogy James Barnest még lefagyasztva hozzák el New Yorkba.

Kicsit ijesztő volt. Már két teljes éve aludt. Ha felébred azt hiszi majd, csak egy perc volt az egész. Aztán majd szépen eszébe jut minden. Minden. Elmosolyodott a gondolatra, hogyan fog reagálni, ha megtudja mit tervez azzal a vörös kiskönyvvel, amiről ő is csak annyit tudott, hogy egyedül azzal lehet irányítani. Érdekes lesz, annyit szent.

Már legalább öt perce nézett farkasszemet a nyugodtan alvó Barnesal. Meglepően jólképű ahhoz képest, hogy lassan százkettő lesz. Jól áll neki, ha éppen senki nem turkál az agyában.

-       Már nem sokáig lesz ilyen nyugodt. – mondta egy nagyon is népszerű hang mellette. Mikor oldalra fordította a fejét nem kisebb személy, mint maga Amerika Kapitány állt mellette.

-       Steve Rogers. Nagyon örülök. – mosolygott és kezet nyújtott.

-       Katharyna Quinn. – megrázta a felé nyújtott kezet, amiben valósággal elveszett az övé. – Tegnap már találkoztunk. És én amúgy is ismerem magát. – bár magassarkú volt rajta így is egy fél fejjel a Kapitány alatt volt.

-       Járt a kiállításon? – kérdezte Steve és visszafordult alvó barátja felé.

-       Nem. – vont vállat Kate, továbbra is a mellette állóra figyelve. – Olvastam az aktáját.

-       Az aktámat? Nekem van aktám? – Steve arcán látszott az őszinte meglepetés.

-       Van bizony. – motyogta Kate és elfintorodott a hosszú olvasással és magolással töltött este emlékére. – Kétszáz oldal tömör információ. A kapitány csak elismerően füttyentett egyet.

-       És még csak nincs is pszichológiai profiljuk. – sóhajtott Katie.

-       Dr. Quinn, Kapitány! Kérem fáradjanak ki – szólt oda az orvos fel sem nézve a papírból, amit éppen olvasott.

-       Én inkább maradnék – kezdte Steve, de Kate megfogta a karját és finoman de határozottan húzta ki a folyosóra.

-       Jöjjön Steve! Menjünk.

A zárt ajtó előtt álltak a folyosón és hallgatóztak. Csend. Eltelt egy perc. Csend. Kettő. Csend. Három. Katie az órájára nézett, Steve pedig levetette magát az ajtó mellé rakott székek egyikére. Kate nekitámasztotta a fejét a falnak és leplezetlen kíváncsisággal kezdte el bámulni Stevet: Amerika Kapitány a térdére támaszkodott és összekulcsolta a kezeit. Bambán, üres tekintettel meredt maga elé.

-       Most a gyerekkorára gondol. Igaz? – mondta csendesn. Változatlanul rá nézve. Steve becsukta a szemét és fanyarul elmosolyodott.

-       Honnan tudta? – kérdezte.

-       Maga most egyértelműen stresszhelyzetben van. A többség ilyenkor felidéz egy kellemes gyerek vagy fiatalkori emléket. – Steve végre rá emelte jégkék tekintetét.

-       Utáltam magam. – motyogta. – Vézna, beteges, asztmás. – megrázta a fejét, mintha ezzel ki tudná űzni az emléket.

-       Igen tudom. Asztmarohamokkal és a fekély megmaradt hegeivel. – fejezte be Kate. Majd Steve kérdő tekintete láttán gyorsan hozzátette

-       Mint említettem olvastam az aktáját.

-       Akkor nyilván tud Peggyről. – sóhajtott a Kapitány

-       Így van. De ezt majd megbeszéljük a terápián. – mosolygott Kate.

-       Miért? – Steve hátradőlt – Miért nem most?

-       Steve, ha erre most válaszolnék nem lenne miről beszélnünk kedden az első ülésünkön. – vigyorgott Kate, és hálát adott az orvosnak, amiért minden szó nélkül kinyitotta az ajtót. Ez egy szavak nélküli kérem fáradjanak beljebb lehetett.

Katie utálta a korházakra jellemző fertőtlenítő szagot. A fehér falak és a teljesen steril, előre kikészített orvosi eszközök pedig egyszerűen ki tudták volna kergetni a világból. Ironikus, hogy te is orvos vagy Kate!

Maga sem tudta mire számított. Semmiképp nem arra, ami fogadta: Steve berohant a szobába, amint megkapta a lehetőséget. Barnes jobban viselte a kétéves hibernációt, mint azt Kate várta. Csendben ült az ágy szélén, és szó nélkül hagyta, hogy az orvos és legalább három nővér körülötte ugrálva olyan kérdéseket tegyenek fel mint: Nem fáj semmije? Ezt érzi? Hányat mutatok?

Steve egy lepedőt terített barátja vállára, és ő is azonnal kérdezgetni kezdte.

-       Hogy vagy Bucky? Szükséged van valamire? Ha akármi kén csak szólj! Rendben?

-       Mr. Barnes? – Katie kérdésére magától értetődő volt a válasz. Mégis mindenki elhallgatott és rá meredt.

-       Ki maga? – szólalt meg Bucky most előszőr. Rekedt és csendes volt a hangja. Elvégre két éve nem beszélt.

-       A nevem Dr. Katharyna Qunn. Én kezelem az egységét. És most már magát is. – mosolygott Kate és kezet nyújtott, de Bucky nem viszonozta.

-       Akkor maga orvos? – bizalmatlan volt a hangja.

-       Igen. – Katie úgy döntött, nem fárasztja azzal, hogyan diplomázott le egy teljes gyakorlati év hiányában. – És beszélni szeretnék magával. Négy szem közt. – az orvos és a nővérek megértették a célzást és elindultak az ajtó felé. Steve viszont nem mozdult.

-       Nem lesz semmi baj. – ígérte Kate – Csak egy perc az egész. – Steve arcára kiült ugyanaz a bizonytalanság, ami ott volt barátjáén is. De szért elindult.

-       Jobb lenne, ha most lefeküdne Barnes – szólalt meg csendesen Katie, amint becsukódott az ajtó.

-       Nem tudnék aludni. – motyogta – És a nevem Bucky.

-       Fél, hogy valami rosszat tenne? – mivel Bucky nem mozdult a kivizsgáló asztal széléről. Katie ült le mellé. – Hogy megint irányítanák? Ezzel? – és előhúzta a táskájából a piros kis noteszt.

Aztán sok minden történt egyszerre: Bucky tekintete sötétbe fordult Katie pedig felugrott és hátrált néhány jó nagy lépést.

-       H-honnan szerezte azt? – hörögte Bucky és felállt. Aztán megszédült a hirtelen mozdulattól, és elesett.

-       Azt akarom, hogy bízzon bennem. – mondta Kete csendesen, és látva, hogy Bucky nem mozdul közelebb lépett.

-       Mégis hogyan? Nem tudok amíg az magánál van! – remegte Bucky és megpróbált talpra állni. Nem sikerült.

-       Nagyon jól tudom. – mosolygott Kate. És kinyitotta a könyvet.

-       Kérem ne! – nyöszörögte Bucky.

-       Rendszert törölni! – mondta Kate, önmagát is meglepve a tökéletes orosz kiejtésével. Bucky kőrzött néhányat a nyakával. És öntudatlanul válaszolt.

-       Megértettem.

-       Remek. – nevetett Kate. – Nagyon jó Bucky!

-       Hogy várhatja, hogy ezek után bízzak magában? – sziszegte Bucky.

-       Egyszerű. – mosolygott Kate. Megmarkolta a lapokat a noteszben és egyetlen erős mozdulattal kitépte őket. Majd elővett egy öngyújtót és meggyújtotta a lapokat. Mikor a lángok már a kezét nyaldosták odasétált a kuka fölé, és egyszerűen beledobta. – Megsemmisítem azt, amivel egész eddig mindenki sakkban tartotta.

-       Honnan tudjam, hogy nem tanulta meg? – Bucky a jó kezével felhúzta magát álló helyzetbe.

-       Fél órája kaptam meg Furytól. Annyi idő alatt képtelen lennék bármin is megjegyezni. – mesélt Kate – Kérdezze csak a lakótársamat! – Bucky egy végtelennek tűnő másodpercig Kate szemébe bámult.

-       Hiszek magának Katharyna. – motyogta és visszaült az ágyra, hírtelen egy jóleső fáradság tört rá.

-       Köszönöm. De csak Kate. – mosolygott a doktornő és elindult az ajtó feél. Éppen, hogy lenyomta a kilincset, mikor az ajtó kivágódott és hozzányomta a falhoz. Steve néhány hosszú lépéssel Bucky előtt termett és újra kérdezgetni kezdte. Nyomában az orvossal és még kétszer annyi nővérrel.

-       Ha bármiben segíthetek, kérem szóljon Bucky. – szólt vissza a válla fölött Kate és elindult az irodája felé.

****

Bucky felébredt. A kórházban feküdt azon az ágyon, amin néhány órája magához tért. Fázott, és izzadt. Lázas volt. Valószínűleg, mert rögtön a nővér távozása után kihúzta a kezéből az infúzió tűjét.

Felkelt és magára terítette a takaróját. Nem tudta mit akar most csinálni. Csak állt az ágya mellet, és próbálta kiűzni a fejéből az újra és újra odaszökő tengerkék szempárt.

-       Kate Quinn. Mit műveltél velem? – kérdezte a sötéttől.