- Sajnálom, Haesoo-sshi, de az egyetem nem adhatja meg a támogatást olyan kutatásra, ami nincs megalapozva. Tudhatná az eljárást, hiszen jövőre végez...

- De itt a bizonyíték, hogy igenis van alapja! Nézze csak meg, nem hamisítvány! - könyörögtem, felmutatva a cetlit, ami gyakorlatilag az egyetlen kézzelfogható bizonyítékom volt. Én is tudtam, hogy nevetséges volt még a puszta gondolat is, hogy ennyivel meggyőzök egy neves tudóst, de sosem adtam volna fel, ahogy semmi mást sem, ami érdekelt. Hong professzor sóhajtva rápillantott úgy huszadjára az öreg papírra és újfent megcsóválta a fejét. Ismert már engem, tisztában volt vele, semmit nem adok fel elsőre és századszor sem, sőt, nagyon ritka, amikor én egyáltalán feladok valamit, szóval már előre láttam, ő lesz az, aki meghátrál és végül valahogy elintézi nekem, amit akarok.

- Nézze, ez a pár soros jegyzet nagyjából negyven-ötven éves, bármelyik diák benne hagyhatta annak idején akár szórakozásból a könyvben egy kutatás folyamán. Ez itt semmit nem bizonyít és ezzel maga is tisztában van. Húsz éve dolgozom ezen az egyetemen, és, bár nem kifejezett specialitásom a három koreai királyság, de teljes bizonyossággal állítom, semmiféle Heeyeon nevű történelmi alak nem létezett, nemhogy még hercegnő. Az uralkodókról szóló feljegyzések nagy figyelemmel készülnek, a történészek kiemelt részletességgel foglalkoznak velük, kizártnak tartom, hogy kihagytak egy ilyen fontos személyt, főleg, ha az maga Gyeongsun király leszármazottja. Erről nem nyitok vitát!

- De... - tovább feszítettem a húrt. Legjobb ismereteim szerint akkor tudjuk kifogni a halat is, ha lefárasztjuk. Apámnak eddig bevált.

- Hagyd, Soo-yah... - Taehyung a vállamra tette a kezét és próbált lenyugtatni, de felesleges volt; színészkedtem, cseppet sem voltam ideges, azt leszámítva, hogy tegnap óta sírva tudtam volna fakadni, annyira idegesített Heeyeon titka. Abszolút hittem abban a lelkem mélyén, hogy egykor élt, hús-vér hercegnő volt és nagy tetteket vitt véghez, amiket az ostoba, hímsoviniszta disznók eltakarítottak az útból.

- Ha elfogadnak egy tanácsot... - a dékán körbenézett, nem hallja-e valaki, majd olyan halkra vette a hangját, hogy bele kellett másznunk az aurájába és megcsapott minket a jól ismert szag, amit akkor érez az ember, mikor egy dohos vár alagsorában sétál. - Nem tőlem tudják, de van a történelmi múzeum Gangnamban... az igazgatót Kim Seokjinnek hívják és igazi csodabogár, az előző igazgató fia, nem rég vette át a múzeum vezetését. Él-hal a rejtélyes és titokzatos eseményekért, és leginkább ő maga intézi a kutatásait. Ha meg tudják nyerni a rokonszenvét és elérik, hogy megbízzon magukban, akkor támogatni fogja az ötletet nem kevés pénzzel. Sajnos az egyetem ebben nem partner ilyen megalapozatlan esetek kapcsán.

- Ezt miért is mondta el, ha nem hisz a szedett-vedett mendemondákban, amivel a hallgatói zaklatják? - villantottam rá a győztesek tipikus ördögi mosolyát. Bevált a tervem, nem hiába ismernek őrült nőszemélyként. Nekem olyat még senki nem merészelt mondani, hogy nem. Hon professzor felvonta a szemöldökét, majd mikor rájött, hogy tőrbe csaltam, elnevette magát és megcsóválta a fejét. Sárgás fogai világítottak a folyosói félhomályban és a szeme alatti karikák sem voltak valami biztatóak. Csak remélni mertem, hogy Taehyunggal soha a büdös életben nem fogjuk a személyi higiénét a munka mögé sorolni.

- El sem hiszem, hogy megint átvágott.

- Ilyen ez a popszakma, professzor úr. Szóval? Miért segít, ilyen nagylelkűen, ha kudarcnak véli a munkánkat?

- Nekem is voltak álmaim, voltam fiatal és igaz a mondás, miszerint saját hibáiból tanul az ember. Ha igazam lesz és nem találnak semmit, jó tanulópénz jár érte maguknak. Ha viszont Heeyeon hercegnő valóban élő személy volt, nos... egy olyan történelmi áttörést fognak véghez vinni, amivel nem sok tapasztalt régész dicsekedhet. Tulajdonképpen egy életre bebiztosítják a karrierjüket. - a mondat első felén cseppet felmérgeltem magam, mert rettentően tudott irritálni ez a "ha igazam lesz" kijelentés. Ez minden idősebb, tapasztaltabb szakember részéről azt jelentette, hogy menjünk a francba, mert ők tévedhetetlenek. Ilyenkor ébredt fel bennem igazán a bizonyítási vágy. Láttam magam előtt a saját önelégült képemet és a tanáraim dühödt tekintetét.

- Akkor fel fogjuk keresni Kim Seokjint.

- Mindjárt gondoltam. Mellesleg, Haesoo-sshi...

- Igen? - fordultam vissza a folyosó végéről érdeklődve.

- Maga egy igazi királynő temperamentumával rendelkezik, ami a jövőbeni karrierje szempontjából remek. Viszont lehetőleg a férfiak körében ezt ne kamatoztassa, hacsak nem óhajt egymaga megöregedni.

- Majd észben tartom. - motyogtam és tarkón vágtam Taehyungot, hogy ne vihogjon.

~~~

- Felhívtam Yoongit, hogy dobja át SMS-ben az infókat Kim Seokjinről. - magyarázta barátom, miután ellenőrizte, hogy lezárta-e az autót. - Még nincs harminc éves, de olyan szintű tudása van a koreai történelemről, mint csak nagyon keveseknek. Specialitása a Gojoseon, de minden más korszakból el tudna mondani egy regényt, lételeme a dumálás. Elméletileg nem osztogatja a támogatását akármilyen jött-mentnek, úgyhogy nagyon fel kell kötni a gatyánkat, ha arról akarjuk őt meggyőzni, mégis mi haszna lenne két egyetemista agymenéséből.

- Ne aggódj, elintézem. - vágtam rá elszántan, mire Tae megforgatta a szemeit.

- Persze, egyértelmű. Nem tudom, hogy csinálod, néha elég idegesítő.

A múzeum főtermében senkit nem találtunk, egy árva lélek sem tartózkodott bent a vitrinbe zárt, hanbokba öltöztetett bábukat kivéve, talán azért, mert eleve ebédidőben pofátlankodtunk ide. Lépteink visszhangoztak a márványpadlón, ami ebben a némaságban rohadt hangosnak hatott. Nem győztem visszafogni a trappolásomat és átkoztam magam, hogy nem inkább lapos talpú cipőben jöttem.

- Hahó? Van bent valaki? - kiabált Taehyung. Az idióta nem bírja ki, hogy ne ordítson. - Érdeklődnénk, itt van-e Kim Seokjin!

- Ki keresi? - egy fiatal férfi tűnt fel a színen, épp egy kisebb teremből lépett elő. Gödröcskés mosolya, napbarnított bőre és kíváncsi szemei voltak, na meg világosbarna, szemébe lógó frizurája. Séta közben megigazította magán csálén lifegő, mintás nyakkendőjét, nekem meg rögtön az jutott eszembe, hogy össze lehetne kötni a mellettem billegő bolonddal.

- Choi Haesoo vagyok, ő pedig a legjobb barátom, Kim Taehyung. Harmadéves egyetemi hallgatók vagyunk régészet szakon és... valaki azt mondta, Kim Seokjin segíthet rajtunk egy kutatás miatt. Nagyon restellem, de nem foglaltunk időpontot, sürgős az ügy.

- Ó! - lepődött meg. - Miféle kutatás?

- Nem olyan régen találtam egy vastag könyvet, "A Silla királyság története" címmel. Nem érdekelt volna annyira, mert csak jövő évben tanuljuk, de kiesett belőle egy érdekes cetli. Ha jól számolom, az írás típusa egyezhet a hatodik vagy hetedik századi kínaival, fogalmam sincs, kinek lehetett ekkora tudása, hogy még az erre szakosodott személyek számára is megfejthetetlen legyen. - előkerestem a kötetet a táskámból és az idegen férfi kezébe adtam a papír társaságában. Egy darabig meglepetten forgatta, tanulmányozta őket, majd elővette a telefonját és pötyögött rajta valamit.

- Seokjin hyung átment a szomszédos utcába ebédért, de írtam neki, hogy fontos, tíz perc múlva visszaér. Ó, milyen udvariatlan vagyok, be se mutatkoztam! - darálta. - Kim Namjoon vagyok, térképész. Lehetne tegeződni? Nem igazán tűn...tök idősebbnek tőlem.

- Oké! - vágta rá Tae és jól megszorongatta két kézzel Namjoon jobbját. 

Kétségtelen, hogy ez az ember egyáltalán nem olyan ostoba, mint amilyennek tűnik, sőt, van egy olyan sejtésem, hogy zsenivel van dolgunk. Márpedig ha ez a helyzet, nagyon jól fognak jönni a térképészetbeli ismeretei.