Már megint esett az eső. Mint két éve ilyenkor, már megint zuhogott az a fránya eső. Akkor éppen ez volt a legnagyobb gondom, de azóta rengeteg minden megváltozott. Akkor kipakoltam a holmimat a dobozokból, most pedig Carolynnak segítettem összecsomagolni.

Óvatosan, hogy ne szakítsan el a papírt, még egy rajzot leszedtem a faláról. A dobozolással már végeztünk, a szobája már szinte üres volt, csak a maradék néhány kép árválkodott a falon. Kiderült, hogy narancssárgára van festve, bár ez a rajzoktól korábban nem látszott.

- Ez az utolsó - mondtam csendesen, levéve a jól ismert félresikerült fűszálakat. Carolyn odajött mellém és elgondolkodva figyelte, ahogyan ezt a rajzot is beleteszem a kezében tartott mappába. Lassan becsukta a fedelét és végigsimított rajta.

- Hát, ennyi - emelte fel a fejét és körbenézett a teljesen lecsupaszított szobán.

- Meg nem mondanám, hogy a tiéd volt - követtem a pillantását. A szoba közel sem emlékeztetett a korábbi tarka, zsúfolt állapotára, ahol minden szegletben volt valami különleges. Carolyn aprót bólintott és felvette az ölébe a másik két, már betelt mappát.

- Te összepakoltál már? - érdeklődött, hogy elterelje a gondolatait a szobáról, amiben álltunk.

- Igen - feleltem felvéve az utolsó dobozt is, ami a padlón árválkodott. A sors iróniája: ő ma elmegy az USA egyik leghidegebb sarkába, mi pedig holnap hajnalban indulunk Lousiana-ba a nyár hátralevő részére.

Minden további szó nélkül lassan kimentünk a szobából. Carolyn tétovázva állt meg a küszöbön és vetett még egy bánatos pillantást a narancssárga falakra, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Határozatlanul előre ment, kifelé a házból, mintha csak menekülne az elfojtott érzései elől.

Leérve a lépcsőn az anyukája már ott várta őt vörös szemekkel, arcán végtelen szomorúsággal. Carolyn letette a mappákat az utolsó lépcsőfokra és szorosan megölelte őt. Nem akartam megzavarni ezt a meghitt búcsúzkodást, inkább kivittem a dobozt a ház előtt álló kocsihoz, ahol az apja várakozott indulásra készen.

Segített betenni a csomagtartóba a többi mellé, közben Carolyn is kijött a házból és a feje fölé tartva színes esernyőjét mellém lépett, felfogva az eddig a fejemre zúduló vizet. Szinte észre sem vettem, hogy ázom, mert ennél sokkal mélyebb dolgok kavarogtak bennem éppen.

- A kocsiban megvárlak - köszörülte meg a torkát Caroyn apja és elköszönve tőlem, beszállt a járműbe. Amint kattant az ajtó zárja, Carolyn hevesen magához ölelt, kis híján elejtve az ernyőt.

- Nem akarok elmenni - suttogta elcsukló hangon, miközben egyre csak kapaszkodott belém.

- Tudom - feleltem csendesen, miközben erős dèja vu fogott el attól, ahogyan csurom vizesen ölelkezünk. Csakhogy ez a pillanat most sokkal szomorúbb volt, mint az a délután.

- Mi lesz velünk? - húzódott el kissé, hogy a szemembe tudjon nézni. Ez volt az a kérdés, ami már bennem is jó ideje motoszkált, de nem mertem hangosan kimondani.

- Még találkozunk. - Ez volt a legpozitívabb gondolatom, de nem segített túl sokat.

- Mikor? - simította félre Carolyn a kék tincset a hajamban. Jogos volt a kérdés, a két hónapos beszédszünetnek köszönhetően nem nagyon fogalalkoztunk vele, hogy egymás közelében jelentkezzünk főiskolákra, bár még nem derült ki, hogy hová vettek fel minket. Addig is, egész nyáron az Államok két végében leszünk... kivéve egy napot.

Az egyik karomat kiszabadítottam Carolyn öleléséből és elővettem a zsebemből a két jegyet és megnéztem rajtuk a dátumot.

- Pont egy hónap múlva - feleltem felpillantva és halványan elmosolyodtam látva a Carolyn arcára kiült zavart. Előrébb hajolt és kíváncsian vette jobban szemügyre, mit szorongatok a kezemben.

- American Authors? - kerekedett el a szeme, mire felé nyújtottam az egyik jegyet. Lelkesen elvette tőlem és a mai nap először végre elmosolyodott, miközben elolvasta a többi együttes nevét is, akik aznap ott lesznek azon a fesztiválon. - És a Bastille is! - kapta a szája elé a kezét és teljesen meghatottan nézett rám. Ez volt az a két zenekar, akik lemezei közt variált, amikor először találkoztunk a lemezboltban. - Ezeket mikor szerezted?

- Miután kibékültünk - vontam vállat. Carolyn szűnni nem akaró mosollyal nézett ismét a jegyekre, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg a kezében tartja az egyiket.

- Köszönöm - ölelt meg végül, ezúttal tényleg nem foglalkozva vele, hogy az ernyő már rég elmozdult a fejünk felől. Halkan nevetve visszaöleltem. Carolyn nem sokkal később hátrébb húzódott, de csak azért, hogy megcsókoljon. Még közben is mosolygott, én pedig úgy éreztem az egész világ körülöttünk forog.

Az eső egyre csak kopogott a mellettünk parkoló kocsi tetején, aminek a motorja hirtelen járni kezdett, szétrebbentve minket. Carolyn szájáról lehervadt a mosoly, ahogyan eszébe jutott, miért is állunk most itt. Elkomorodva megigazította az esernyőt felettünk és megfogta a kezem.

- Akkor... - pillantott oldalvást az autó felé - , egy hónap múlva - kezdett bele a búcsúzkodásba. Így, az ő szájából hallva ez a hónap valami végtelen hosszú időtartamnak tűnt. Nem feleltem semmit, csak még egyszer utoljára hosszan megcsókoltam. Olyan volt, mintha nem akartuk volna, hogy vége legyen, mert ez most egy ideig tényleg az utolsó volt.

- Vigyázz magadra - kértem suttogva, amikor már tényleg ideje volt elszakadnunk egymástól.

- Te is - fogta meg a kezem és lassan elindult az anyósülés felé. Átvettem tőle az ernyőt és fölé tartottam, miközben kinyitotta az ajtót és beült.

Nem nagyon nyújthattuk már tovább a dolgot, már csak egy-egy sablon "sziá"-ra futotta és savanyú mosolyokra, mielőtt becsuktam a kocsi ajtaját.

Aztán már csak fájó szívvel néztem, ahogyan az autó végiggördült az eső áztatta utcán, hogy beforduljon a sarkon és eltűnjön a szemem elől. Még hosszú percekig álltam ott némán meredve a most már üres utcára, mielőtt végre erőt vettem magamon és elindultam haza.

Az eső egyre jobban zuhogott és lassan kezdett átfordulni viharba. Azon merengtem, Észak Dakota csak hideg vagy esős is? Reméltem, egyedül az előbbi, mert az esernyője nálam maradt.

Az egyetlen színes folt ebben a szürke városban.