Alig pislogtam kettőt, már el is jött a szeptember. Az a két hét napsütés már csak egy szép álomnak tűnt, ahogyan a suli komor épülete felé sétáltam a borús ég alatt. Bár, még nem esett eső, néhány napja az időjárás tett róla, hogy ne feledjük: hamarosan fog.

Így, utolsó évre új osztálytermet kaptunk, csakhogy keresgéléssel tölthessük az első napot. Eléggé meglepődtem, amikor a régi teremben egy teljesen másik osztályt találtam. Nem én lehettem az első, aki tévesen ment be hozzájuk, mert még fel sem fogtam, mi van, máris a fejemhez vágták, hogy "rossz terem!". Köszi, és akkor hová menjek? Ja, hogy nektek az mindegy csak el? Ne féljetek, lesz idén is gólyabál!

Beletellet egy kis időbe, amíg egyáltalán találtam valakit az osztályból a folyosón bóklászni. Tőle megtudtam a teremszámot, az már egy másik kérdés, hogy nem tudtam, merre keressem. Ez az átka, ha eddig mindig házhoz jött a tanár, mi pedig egész nap egy teremben voltunk. Öt perccel csengetés előtt végre célba értem és már jöhetett is a következő sokk.

Más volt a berendezés is, mint eddig, így új helyet kellett találnunk magunknak.

Az eddig megszokott három helyett a mostani termünk négy padsorra volt osztva, de az ablakok ugyanúgy a jobb, az ajtó pedig a bal oldalon volt. Chris és Josh valahol az ablakhoz közelebbi középső sorban találtak helyet, a vége felé. Természetesen a leghátsó padokat rögtön lefoglalták, aztán jöttek a terem szélei. Ez a mostani messze nem a legjobb hely volt, de járhattunk volna sokkal rosszabbul is.

A tavalyi év folyamán úgy a négyesünk egész stabilan összeállt, mondhatni külön kis klikk lettünk, néha kiegészítve Bellával és Kathleennel, aminek én nem örültem túlzottan, de ezzel egyedül voltam, úgyhogy igyekeztem jó arcot vágni hozzá. De szerencsére ők idén valahol tőlünk messzebb, a fal melletti paldsor végében foglaltak helyet néhány másik lány társaságában. Lehet, hogy úgy döntöttek, idén átrendezik az erőviszonyokat, vagy ki tudja, mi jár abban a csinos kis fejükben.

A két fiú az előttük lévő padra dobta le a táskáját, nyílván nekem és Bennek - aki még nem érkezett meg - foglalva a helyeket. Jól meg voltunk négyen, de azért megiscsak én Bennel jöttem ki a legjobban, ők ketten pedig egymással.

- Ez meg kicsoda? Mióta van nekünk afrikai osztálytársunk? - kérdezte csodálkozást színlelve Josh, amint hallótávolságon belül értem hozzájuk. Afrikai, ez most komoly? Valami szellemesebbet vártam. De szinte hiányoltam volna, ha nem tesz valamelyikük megjegyzést újdonsült bőrszínemre.

- Mondja a rák - feleltem visszaadva nekik a táskákat. Fordítva leültem az egyik székre ezzel elfoglalva a padot. - Amúgy köszi a helyet.

Chris elröhögte magát, Josh pedig a karján vöröslő bőrre pillantott. De nem csak az égett le, hanem mindene az orra hegyétől kezdve a lábszáráig.

- Ez még visszabarnul - hitegette magát. - Aztán már együtt leszünk barnák.

- Persze. Néhany nap és úgy fogsz kinézni, mint egy zombi - mondta neki Chris és ez sajnos egyértelmű volt. Csoda, hogy még nem kezdett el mostanra hámlani.

- Hát, a michigani eszkimók bőre már csak ilyen - tettem hozzá.

- Nem mindenki lehet olyan déli Isten, mint egyesek - vágott vissza.

- Látod, kellett neked az én terepemre jönnöd. Egyébként milyen volt Florida? - kérdeztem tőle, mire minden sérelme egy varázsütésre elszállt és lelkesen mesélni kezdett. Még akkor sem zavartatta magát, amikor Brown bejött a terembe és már kezdte volna a szokásos év eleji dolgokat.

- Patel, nem zavarja, hogy itt vagyok? Wright, maga pedig forduljon előre. - Ezt a kimért hangon való magázást soha nem fogom tudni megszokni. Elég sok üres hely maradt még a teremben, de ez nem volt szokatlan az első nap főleg ilyen nehezített körülmények között.

Brown már nagyban belemerült a jól ismert tudnivalók ecsetelésébe, mikor  megérkezett egy srác és azzal mentegetőzött, hogy nem találta a termet. Brown tartott neki egy fejmosást, hogy utolsó évre már nem ártana megkomolyodnunk. Alig foglalkozott vele valaki. Közben rezegni kezdett a mobilom. Ben írt, hogy mégis hol a francban vagyunk. Megírtam neki a teremszámot, gondolva, hogy három év után ő már biztosan tudja, hol van.

Közben még páran megérkeztek, de olyan is akadt, akinek tavaly ez volt a terme és csak azért jött ide. Hogy most tényleg, mi a fenének kellett variálni? Aztán, olyan negyed körül, Ben is beesett.

- Elnézést, tanár úr. Eltévedtem. - Halk nevetés hangzott fel osztályszinten,  mert az ofő idegei már a plafonon voltak a sok későtől. Ben nem zavartatta magát, már megszokásból elindult az ablak felőli padsorba és meglepetten torpant meg, mikor észrevette, hogy a régi helyünk már foglalt. Megfordult, de nem vett észre engem, így konkrétan tett egy háromszázhatvan fokos fordulatot, mintha az bármit is segített volna rajta.

- Foster, üljön már le! - szólt rá a tök pipa Brown. Ben végre észrevett és két gyors lépéssel már ott is termett. - Hihetetlen, mintha nem is ebbe az iskolába járnának már negyedik éve... - háborgott tovább az ofő.

- Ja, csak nem ebbe a terembe - motyogta Ben, úgy, hogy már csak én hallottam. Elnyomtam egy mosolyt, mert Brown figyelmeztetően figyelt minket. - És mi ez a szar hely? - kérdezte Ben, amikor a tanár végre elfordult.

- Ez maradt - vontam vállat. Ben sóhajtott. Ez az év is jól indult. Megint gazdagabbak lettünk egy új osztálytárssal. Miközben túlestünk a szokásos bemutatkozós történeten, észrevettem, hogy Carolyn mellett ül.

Első szünetben még meghallgattam a floridai beszámoló végét, aztán Carolynhoz is odamentem. Már amikor megérkeztem kiszúrtam, hogy hol ül. A fal mellett lévő padsorban talált magának helyet a második padban. Még csak oda sem tudtam neki köszönni, mert akkor és most is elmélyülten beszélgetett az új lánnyal.

A két előttük ülő hátrament Kathleenékhez szabadon hagyva a padot, amire most elegánsan felültem a két lány felé fordulva.

- Szia - mosolygott rám Carolyn. Az új lány is felém nézett, aztán kérdőn Carolynra pillantott. Hosszú, vörösesbarna haja volt, halványan szeplős arca és zöld szemei. Úgy összességében egész helyes volt.

- Sziasztok - köszöntem én is. - Emma, ugye? - kérdeztem tőle.

- Igen - felelte a lány. - Te pedig... ?

- Jamie. Carolyn barátja - feleltem.

- Ó - vonta fel meglepetten a szemöldökét. - Mióta... ? - kezdte a kérdést köztem és Carolyn között kapkodva a fejét.

- Mi nem... - szólt közbe Carolyn megkezdve a mentegetőzést.

- Csak barát-barát vagyok - egészítettem ki. Nem mondom, hogy nem jöttem zavarba. Hát ez sem volt egy kellemes kezdés. De nem tudtam, hogyan fogalmazhattam volna világosabban. Talán egy többes szám segített volna, de nem tudtam róla, hogy Carolynnak lett volna-e más barátja rajtam kívül. Pedig most úgy tűnt, tévedtem, mert ők ketten ahogy láttam úgy beszélgettek egymással, mintha már régi barátok lennének.

- Ti... ismeritek egymást? - kérdeztem kis kínos csend után témát váltva. Carolyn bólintott.

- Együtt jártunk általánosba - mondta.

- Tényleg?

- Igen. Csak nem nagyon tartottuk utána a kapcsolatot - felelte Emma.

- Kicsi a világ - mondtam. Nem maradhattam ott velük túl sokáig, mert már meg is szólalt megint a csengő.

A második órában mindenféle végzős dolgokkal foglalkoztunk. Köztük, megtudtuk, hogy majd télen lesz egy bál a végzősöknek, ahová párokban kell majd mennünk. Szuper, még egy nyűg, amivel foglalkozni kell. Úgy voltam vele, ezen majd ráérek később rágódni. Végtére is, még csak szeptember van. Nem értettem, miért nem lehetne csak szépen csendben elvégezni a sulit. Minek ez a sok hűhó köré?

Azt hittem már soha nem lesz vége a napnak. Ez az évnyitó mindig is csak tömény időhúzás volt, semmi értelmét nem láttam soha.

Mikor végeztünk, egyébként is megvártam volna a következő buszt Carolynnal, mint mindig, de most főleg, hogy mindenkit egyszerre engedtek szabadjára. Egy félreeső helyen várakoztunk. Emma nem messze tőlünk beszélgetett néhány másik lánnyal, de időnként összemosolyogtak Carolynnal.

Nem kellett sokat várni, hogy az első busz megérkezzen és minden diák egyszerre induljon el felé.

- Ti nem jöttök? - kérdezte Emma visszafordulva, mikor észrevette, hogy mi ketten nem indultunk el a busz felé a tömeggel együtt.

- Mi... - kezdtem a magyarázkodást, de Carolyn félbeszakított.

- Megyünk - jelentette ki és határozott léptekkel elindult Emma után.

- Megyünk? - Nem értettem, mire fel ez a hirtelen hozzáállás változás. De ez nem az utolsó alkalom volt, hogy nem vártuk meg a következő buszt. Sőt, többet nem is tettünk így. Suliban is egyre kevesebbet beszéltünk, mert Car szinte mindig Emmával volt.

Olyan... furcsa érzés volt az egész. De ez talán nem is a megfelelő szó. Jó, lehet, hogy féltékeny voltam egy egészen picit, de valójában az bosszantott, hogy nem akartam féltékeny lenni. Próbáltam meggyőzni magam, hogy erre egyáltalán nincs okom. Emma Carolyn régi barátja volt és ez így neki is jobb volt, mert mégiscsak lány és szüksége van lány barátokra. Meg úgy alapjaiban véve nem változott köztünk semmi. Azt sem értettem, miért ragaszkodom hozzá ennyire, hiszen nekem voltak más barátaim is rajta kívül, neki pedig végre - tényleg végre? - lett valaki más is.

Ez van - mondtam magamnak, amit mindig is gondoltam, hogyha olyasmi történt, amin nem tudtam változtatni. De most nem segített.

Ilyen furcsa érzések közepette tengettem el az első hetet, de aztán otthon anya még rá tett egy lapáttal a nyomott hangulatomra.

Mi még azon kevés család közé tartozunk, akik hétvégenként együtt ebédelnek. Nincs olyan, hogy előbb szeretnél enni vagy még nem vagy éhes vagy a szobádban akarsz enni egyedül, ott kell ülni az asztalnál délben és ez szent és sérthetetlen. Na persze, nem mintha bánnám, sőt: bizonyos szinten örülök neki.

Az első szombaton sem volt másként: apa és én szép engedelmesen az asztalhoz mentünk, amint kész lett az ebéd. Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor észrevettem azt a bizonyos félmosolyt anya arcán, ami csak akkor kerül oda, amikor valamit forgat a fejében. És az általában ránk nézve nem volt túlzottan jó.

De az igazi sokk akkor ért, amikor észrevettem a tányérom tartalmát:

- Saláta? - Na jó. Ez most meg mi akar lenni? Nem ám olyan jó kis salátára kell gondolni, ami bőven meg van rakodva a hústól kezdve a sajton át mindenfélével. Nem. Az a zöld növény volt előttem töménytelen mennyiségben.

Óvatosan, mintha attól tartanék, hogy valami fertőző dologhoz nyúlok, megpiszkáltam a villámmal. Valami pirosat láttam a levelek alatt. Talán paradicsom. Csupa zöldség.

Apa is hasonlóképpen reagált és kérdőn rám nézett. Csak egy értetlen pillantással tudtam válaszolni. Egyszerre fordultunk anya felé, aki látványosan próbált minket figyelmen kívül hagyni. Végül apa szólalt meg először:

- Drágám, ez nagyon vicces, de most komolyan; ez micsoda? - intett mindkét kezével az előtte púposodó zöld levélkupac felé.

- Az ebéded - felelte anya, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

- Ez? És hol van ebben valami ehető? - emelte fel apa a tányérját és nézett be alá, mintha ott találna választ a kérdésére. Csak egy rosszalló pillantást kapott feleletként. Ségélykérően nézett rám, de csak megvontam a vállam. Anya is rám nézett, kicsit furcsálva, hogy én még csak nem is tiltakozom. Felesleges is lett volna, ezt a csatát már ő nyerte... de attól még nincs vége.

- Miért? - csak ennyit kérdeztem. A furcsa tekintet eltűnt és elégedettség vette át a helyét. Ez már nem jelentett jót.

- Áttérünk az egészséges életmódra - jelentette ki.

- Hogy mit csinálunk? - kérdeztük apával egyszerre. Szóval ezt az őrültséget hosszútávra tervezte.

- Több zöldséget és gyümölcsöt fogunk enni és minden nap mozgunk valamit. - Ezt a szöveget tuti, valami újságból magolta be. De legjobban az az "és" akasztott ki a mozgás előtt.

- Több zöldet. De ez csak zöld - emelt fel egy salátalevelet apa a tányérjáról. - Nem vagyunk mi nyulak! És mi ez a mozgás dolog?

- Tulajdonképpen - szóltam közbe - , most múltam tizennyolc, elviekben már nem... - inkább be sem fejeztem, mert két dühös tekintet belém folytotta a szót. Ennyit az adu ászomról.

- Amíg a mi házunkban élsz, azt teszed és eszed, amit mi - mondta apa. Ez valami nagyon prózai atyáskodás akart lenni, de ez nem az ő stílusa volt.

- Ne már, azt hittem, mi egy oldalon állunk! - méltatlankodtam.

- Igen, ezért nem hagyod, hogy egyedül szenvedjek - felelte. Most ez komoly? Na ezt majd még valahogyan visszakapja, garantálom. Megadóan legyintettem, aztán reménykedve ismét anya felé fordultam.

- Nem kaphatnánk valami engedményt? - vettem elő a "kérlek ne tedd ezt az egyetlen fiaddal" - nézésemet. Anyai szíve enyhülni látszott és amikor elgondolkodva apára pillantott, aztán vissza rám, már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Jól van - mondta végül - , elég ha csak az egyiket csináljátok. - Hát, ez is több a semminél. - Saláta vagy mozgás? - tette fel a nagy kérdést. Tiszta mátrix beütése volt csak nem tabletták közt kellett választani és a válasz sokkal egyértelműbb volt:

- Mozgás - vágtuk rá apával egyszerre. Ilyenkor nagy az egyetértés.

- Néhány kilométer kocogás egy nap, mi az nekünk? - fűzte hozzá apa oldalba könyökölve.

- Sima ügy - mondtam. Anya egy "na persze" pillantással nyugtázta a helyzetet. - Akkor - fordultam ismét apa felé - , rendelünk egy pizzát? - kérdeztem tőle vigyorogva.

- Aha. De én választok - egyezett bele rögtön. Anya csak a fejét csóválta. Szerintem ő már akkor tudta, hogy ez nem marad így sokáig. Másnap délelőttre be is iktattuk az első futást. Nem mondom, hogy nem nagyzolva indultunk el, de akkor még nem gondoltunk, hogy fél óra múlva zihálva szembesülünk a ténnyel félúton, hogy még valahogyan haza is kell majd jutnunk.

- Néhány kilométer - álltam meg lihegve - , mi az nekünk, mi? - kérdeztem vádlón egy lámpaoszlopnak támaszkodva.

- Hogy hagyhattuk ennek a nőnek, hogy ekkora hatalma legyen felettünk? - Mintha nem is a feleségéről beszélt volna, hanem valami sötét nagyúrról. És mi ez a többes szám? Mintha nekem olyan nagy beleszólásom lett volna. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, amire haza vonszoltuk magunkat.

- Ez hülyeség volt - mondtam, amikor már végre valahára az ajtón belül voltunk.

- Az - helyelt apa.

- Ez nem fog menni minden nap - tettem hozzá elkeseredetten. Apa bólintott.

- Saláta? - kérdezte.

- Saláta... - egyeztem bele kelletlenül.

Valahogyan feljutottam az emeletre és lezuhanyoztam, de minden mozdulat nehezemre esett. Nagy erőfeszítés kellett hozzá, hogy ne négykézláb jussak el a szobámig. A lábaim először a lejátszómhoz vittek. Már nem is voltak szándékosak a mozdulataim, annyira megszoktam már, hogy amint belépek a szobámba elindítok valami zenét. Most is így történt, aztán valósággal belezuhantam az ágyamba.

Percekig csak a plafont bámultam. Ki kellett találnom valamit, mert ez így nem volt jó. A mozgás felejtős történet, a saláta pedig borzasztó. De végtére is "csak" egészségesnek (nem mintha nem lennénk azok) kell lennünk, nem pedig vegának. Akkor valami húst talán ki tudunk könyörögni... Már gondolkodni sem volt erőm. Csak feküdtem mozdulatlanul és lehunytam a szemeimet.

Alig telhetett el tíz perc, amikor valaki csengetett a bejárati ajtón. Már félálomban voltam, de most felriadtam. Az első gondolatom az volt, hogy ajtót kellene nyitni, de aztán eszembe jutott, hogy rajtam kívül még ketten vannak itthon és valaki csak odamegy helyettem. Így is történt: hallottam, amint kattan a zár, aztán két nő beszélgetni kezdett. Ezek szerint anya nyitott ajtót és biztosan az az új barátnője jött át. Hogy is hívják? Valami R-betűs, szilveszterkor is náluk voltak. Nem jutott eszembe a neve. De ez nem is számított, csak annyi volt a lényeg, hogy én most biztosan nem kellek nekik és zavartalanul folytathatom tovább csendes kihalásomat.

Éppen ezért lepődtem meg, amikor anya szólt nekem lentről, hogy engem keresnek. Még csak nem is az volt a bajom, hogy nem tudtam ki és miért keres, hanem az, hogy meg kellett mozdulnom. Már a gondolara is felnyögtem. Összeszedtem minden erőmet és feltápászkodtam, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Kész csoda, hogy nem zúgtam le.

Azonban a legnagyobb meglepetés az előtérbe érve fogadott. Az ajtóban nem anya ismerőse állt, hanem az én színes hajú barát-barátnőm. Karjaiban egy cipősdobozt szorongatott és az egyik kezével egy zacskó nyakát is markolta.

- Car? - kérdeztem, mintha csak képzelődnék. Simán meg volt rá az esély.

- Szia, Jamie - mosolygott rám. Nem, tényleg itt van. De miért?

- Szia - köszöntem én is. Nem tudom, mennyire vághattam zavart fejet, de remélem nem nagyon. Csak most vettem észre, hogy anya is ott álldogál mellettünk és átfutott az agyamon, hogy most be kellene őket mutatnom egymásnak vagy valami ilyesmi. - Öhm... anya, ő itt Carolyn, ...

- Igen, már ismerjük egymást - szakított félbe.

- Mióta? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.

- Úgy öt perce - felelte Carolyn. Ó. Hát jó. - Mitől vagy ilyen vörös? - kérdezte. Akaratlanul is még mindig kipirult arcomhoz nyúltam.

- Futni voltam - küldtem egy sokat sejtető pillantást anya felé, aki elővette a legártatlanabb arcát.

- Te szoktál futni? - csodálkozott Carolyn.

- Nem. De nem is fogok rászokni. - Anya ezt a pillanatot választotta, hogy elnézést kérjen, mert hirtelen valami sürgős dolga támadt a konyhában. Épp időben, már nem sok választott el tőle, hogy leégessük egymást. - Mit hoztál? - hajoltam inkább kíváncsian a doboz fölé, amit Carolyn a kezében tartott. A vörösbegy volt benne, amit együtt találtunk. Egyre több meglepetés. De már meglepődni sem volt energiám. Csak egy kérdő pillantásra futotta.

- Macsek nem bírja őt - mondta Carolyn. Ez mindent megmagyarázott. Macskák... - Arra gondoltam, hogy esetleg... itt maradhatna? - kérdezte.

Egy madár. Nálam. Azt sem tudom, hogyan kell foglalkozni egy madárral.

- Itt? - kérdeztem vissza. Carolyn elhúzta a száját.

- Igen... de ha gond, akkor valahogyan megoldom, hogy...

- Nem, nem gond - még szép, nem akarom, hogy macskakaja legyen belőle - csak nem tudom, hogy kell bánni egy madárral - ismertem be. Ráeszméltem, hogy még mindig az előszobában ácsorgunk és ezen illendő lenne már változtatni. - De majd megoldom. Gyere, menjünk beljebb - vettem át tőle a dobozt és mutattam az utat a szobám felé. Szerencsémre nem volt borzasztó nagy rendetlenség, mint általában, de azért patikarend sem volt.

- Lloyd Cole? - kérdezte Carolyn, amikor beléptünk.

- Igen - feleltem a bekapcsolva maradt lejátszó felé sandítva. - Ismered? - Elég régi volt már és még senkivel sem találkoztam a korosztályomból, aki ismerte volna. Carolyn bólintott.

- Apa szereti. Sokat hallgatunk együtt zenét - mondta, és leült a babzsák fotelembe. Én közben azon kezdtem gondolkodni, hová tehetném le a madarat. Szabad hely nagyon nem volt sehol, egy szekrény tetejére pedig csak nem tehettem már fel szegényt. Majd később kitalálom. Inkább leültem Carolynnal szemben a földre és letettem kettőnk közé.

- Szóval - kezdtem - , mit eszik? - kérdeztem. Carolyn átnyújtotta a zacskót, amit magával hozott. Mindenféle mag volt benne, gondolom valami madárkaja.

- Elvittem állatorvoshoz. Ő adta. A szárnyát is helyre rakta, de... azt mondta, ne nagyon reménykedjünk. - Hát ez nem volt túl jó hír. A madárra néztem, aki egy helyben kuporgott a doboz egyik sarkában. Egy befőttesüveg tetejében volt neki vize, mellette ugyanennyi maggal, de úgy tűnt, nem nagyon nyúlt hozzájuk.

- Valami név ötlet? - kérdeztem inkább. Carolyn megrázta a fejét.

- Semmi nem jutott eszembe. Neked?

- Szintúgy - feleltem. Nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e már neki bármit is adni, hogyha tényleg ilyen reménytelen. Gondolataimból a cd-lejátszó csikorgása rántott vissza jelezve, hogy véget ért a lemez. Az ezt követő csend furcsán telepedett ránk. Carolyn felállt és a lejátszó mellett lévő polcon sorakozó lemezekhez lépett.

- Választhatok valamit? - kérdezte.

- Persze - mondtam. Néhány percig szótlanul nézegette a borítókat, végül kiválasztott egy Neon Trees albumot és elindította. Egy kicsit éles váltás volt Lloyd Cole után, de legalább a hangulaton dobott egy kicsit. Carolyn visszatelepedett a babzsákra és felhúzta a lábait maga elé. Mintha a vörösbegynek is egy árnyalattal jobb kedve lett volna, felcsipogott, amikor meghallotta az első akkordokat.

- Mire nem képes a zene - jegyeztem meg.

- Hát igen - mosolyodott el Carolyn.

Egészen az album végéig nálam maradt, közben a vörösbegyről beszéltünk, hogy miként segíthetnénk rajta jobban és nem utolsó sorban, hogy hogyan nevezzük el. Egyikben sem jártunk sok sikerrel. Végül az íróasztalomon szorítottam neki helyet az ablak alatt.

Kikísértem Carolynt egészen a buszmegállóig, aztán visszabaktattam a házba. Furcsamód kevésbé voltam fáradt, mint amikor Car megérkezett. Alig csuktam be magam mögött az ajtót, meg is jelent anya a konyha ajtóban. Karjait összevonva a mellkasa előtt támaszkodott az ajtókeretnek és sejtelmesen mosolygott.

- Szóval, ő Carolyn - mondta. Na így mesélj el bármit is otthon.

- Ne mondd ki, amire gondolsz - mondtam neki, mire ártatlanul megvonta a vállát.

- Nem gondolok semmire - felelte.

- Dehogynem - indultam el felfelé a lépcsőn, de félúton megtorpantam és visszafordultam. - Ja, és ne lepődj meg, ha találsz egy madarat a szobámban.