- Neked meg mi történt a hajaddal? - markolt bele másnap reggel a hajamba Ben és húzta maga felé, alighogy megérkeztem. Igen, ezt a vitát Carolyn nyerte. Már fogalmam sincs igazából, hogy hogyan sikerült elérnie, de a lényeg, hogy gazdagabb lettem egy kék hajtinccsel.

- Hé, ne már! - szabadítottam ki magam és egy megszokott mozdulattal visszarendeztem emberi formába azt a fekete szénakazalt a fejemen. - Carolyn történt - ültem fel a szokásos helyemre a padon. Ben elvigyorodott én pedig szándékosan kerültem a tekintetét. Úgyis tudtam, mit látnék benne és ezt a következő kérdése is alátámasztotta:

- Jártok? - kérdezte kaján mosollyal az arcán.

- Nem - vágtam rá rögtön. Saját magamat is megleptem ezzel a hirtelen tiltakozással, bár nem értettem, miért hisz' ez volt az igazság.

- Pedig mindenki ezt hiszi - folytatta Ben. Nagyon nem akart leszállni a témáról.

- Higyjenek, amit akarnak. - De tényleg. Soha nem érdekelt mások véleménye, akié meg igen, az úgyis tudta mindig az igazságot. - Megszerezted már a házit? - tereltem inkább a témát a táskámban kotorászva. Ben szó nélkül a kezembe nyomta a füzetét, de az arcáról nem tűnt el az a fránya vigyor. Inkább csak még szélesebb lett. Unottan másolni kezdtem valami töri jegyzetet, ami a nagy lyukakból és hiányosságokból ítélve már vagy a fél osztályon végigjárhatott előttem. Hát igen, néha kimarad az életemből a házi megírása.

- Sokat lógsz vele. Előbb vagy utóbb...

- Veled is sokat lógok... - Na jó, ez nem volt épp a legjobb ellenérv. Ekkora támadófelületet sosem szabad hagyni egy tizennyolc éves srácnak.

- ... és mégsem jártok - fejezte be helyettem a mondatot, bár nem egészen úgy, ahogyan én akartam, az imént megérkező Chris. Épp eleget hallott eddig, hogy rá tudjon világítani a lényegre. Ledobta a táskáját és felült a saját padja tetejére, a lábait a székére támasztva.

- Még jó, hogy nem - dobta meg őt Ben az első kezébe eső tárggyal: a tollal, amivel éppen írtam. Chris félrehajolt, így a toll az előtte lévő padban ülő Bellát találta el.

- Ne már, most komolyan pont ezt kellett eldobni? - méltatlankodtam. Ben csak röhögött. Nem is vártam mást tőle.

Bella ingerülten felvette a tollat és ilyen "ez meg most ki a fene volt?!" nézéssel fordult hátra. Jó barát lévén rögtön Benre mutattam. Ő pedig rám. Bella összevonta a szemöldökét, aztán felénk hajította a szerencsétlen tollat, ami egy fájdalmas reccsenés kíséretében landolt kettőnk között padon, aztán folytatta az útját a terem vége felé. Nem tudom, kire célzott, de volt egy tippem és örültem, hogy nem talált.

- Ennek meg mi baja van? - kérdeztem egy másik íróeszközt véve elő.

Ben megvonta a vállát.

- Lány - jött a mindent megmagyarázó válasz. Ezen nevetnem kellett. Ebben legalább egyet értettünk. Gyorsan lefirkantottam még néhány sort, csak hogy legyen valami a füzetemben, aztán visszaadtam Bennek a sajátját.

A nap további része különösen unalmasan telt. Meg a másnap is. Az egész hét. Ilyen tipikus utolsó tanítási napok, amikor már alig csinálunk valamit, de azért be kell mennünk szenvedni még egy kicsit. Az évzáró szinte megváltásként ért, bár maga az ünnepség felért egy kínzással.

Viszont utána jött az igazi felüdülés. Két hónapra visszautaztunk Louisiana-ba. Ragyogó napsütés, vagy ezer fok, tengerpart; minden, ami kell. Régi haverokkal lazulás a régi helyeken néha megszakítva egy-egy kötelező rokonlátogatással. A nagybátyám vett egy nyaralót a parton nem messze New Orleans-tól és két hetet voltunk ott is, rendszeresen átmászkálva a "Zene Városába".

De minden véget ér egyszer - a jó dolgok különösen hamar - és már megint az autóban ülve találtam magam, majdnem húsz órányi úttal mögöttünk és hulla fáradtan. Amikor megérkeztünk, valami nem volt rendben. De a jó értelemben. Nem fogott el az a szokásos "jaj ne!" - érzés, mint mindig, akárhányszor kiszálltam a kocsiból Smiths Creek-ben.

Kellett néhány perc, amíg rájöttem, mi a furcsa: sütött a nap! De nem ám az a hébe-hóba sütő, mondvacsinált napsütés; konkrétan meleg volt. Persze közel sem járt a Denham Springs-i kánikulához de most először nem húztam a számat az itteni időjárás miatt.

- Nem fog sokáig tartani. Még egy-két hét és vége - közölte velem a szomorú hírt Carolyn. Hallotta, hogy visszajöttünk és megkérdezte, nincs-e kedvem találkozni. Már hogyne lett volna! Azt a helyet már ismertem, ahová akkor jár, amikor szomorú. Most kértem, mutassa meg, hova megy, amikor jó kedve van. Oda mentünk, ahol szilveszterkor találkoztunk; persze nem tudtam kihagyni azt a poént, hogy biztosan azért ez a "boldog helye", mert itt támogathatott fel először egy részeg kamaszt. De természetesen már előtte is ez volt a kedvenc helye a városban.

Kiderült, hogy valójában nem is egy park volt, hanem egy kisebb erdő széle. Még jó, hogy pont itt nézte a csillagokat akkor. Ki tudja, hogy különben hol ébredtem volna az újév első napján. Szerencse. Vagy a sors. Amelyik jobban tetszik, James.

- Azt hiszem kezdek hozzászokni - tereltem vissza a gondolataimat az időjáráshoz. A fűben ültünk egymással szemben. Mintha hirtelen szóltak volna a természetnek, hogy: "Hahó! Nyár van, kapd össze magad!", minden zöldellet az élettől, virágok nyíltak körülöttünk és még a madarak is csiripeltek. Carolyn kételkedőn nézett rám. Belegondoltam, hogy alig egy hónap múlva ezek a levelek elsárgulnak, a virágok elhervadnak, a madarak pedig elhalgatnak. És jön az a szörnyű eső, amit már egyenesen meggyűlöltem az elmúlt egy évben. - Nem, azt hiszem mégsem - módosítottam az álláspontomon. Carolyn elmosolyodott.

- De most még jó idő van és minden szép. - Ezzel egyetértettem. Mégsem álltam meg, hogy megjegyezzem:

- Látod, nekem csak néhány hét jut. - Carolyn kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte.

- Én még csak pár hétig tudom élvezni az időt. Aztán jön a hideg, az eső, a hó... és a hangulatomnak annyi. De neked mindig minden szép. Ha esik, ha havazik, ha fúj a szél, te mindig látsz benne valami szépet - még mindig kicsit kérdőn nézett rám, de tudtam, hogy érti, miről beszélek.

- Mert az élet szép úgy, ahogy van. Csak meg kell tanulni észrevenni - mondta. Annyira furcsa volt, hogy pont ő mondja ezt. Ő, akit mindig bántottak, akinek meghalt az öccse és magát hibáztatja érte, akinek a szülei folyton veszekednek. Képes meglátni a szépet egy viharban, egy bántó szóban, még néhány fűszálban is, amik az aszfalton keresztül törtek utat maguknak a napfény felé.

- Hogy csinálod? - kérdeztem teljes csodálattal. Igen, csodáltam őt.

Nem felelt, helyette az ujjait figyelte, amikkel szórakozottan tépkedte a fűszálakat. Egy fél perccel később lassan megvonta a vállát.

- Nem tudom én csak... olvastad az Élet Játékát? - mondta végül. Tettetett értetlenséggel néztem rá.

- Olvasni? Az meg micsoda? - kérdeztem. Egy rosszallónak szánt mosollyal megdobott a markában összegyült fűvel. - Nem, nem olvastam - ismertem be nevetve.

- Mindegy, valahogy úgy. Csak máshogy. - Elnevette magát. - Na ezt most jól megmagyaráztam.

Elmosolyodtam és hanyatt dőltem a fűben. Most tényleg olyan jó volt minden és még csak keresni sem kellett benne a szépet. A nap szinte - de csak szinte! - tűzött, ezért lehunytam a szemeimet és élveztem a meleget.

- Te meg mit csinálsz? - Húzódott mellém Carolyn.

- Napozom - feleltem és a tarkóm alá kulcsoltam a karjaimat egy nagyon elégedett mosoly kíséretében.

- Most jöttél vissza Louisiana-ból! Ennél barnább már nem is lehetnél - dőlt le mellém ő is.

- Na mibe? - kérdeztem incselkedve.

- Ez a kis Smiths Creek-i nap rajtad már nem sokat változtat - jegyezte meg.

- Lehet - nyitottam ki résnyire a szemem és hunyorogva felé fordultam. - De rajtad még igen - tettem hozzá. Carolyn is felém fordult, az arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy most azt mérlegeli, megsértődjön-e vagy sem. Mikor úgy döntött, hogy igen, felültem és elővettem a legbűbájosabb mosolyomat. - Ugyan, nehogy komolyan vedd! - mondtam félig nevetve.

Carolyn arcáról eltűnt a rosszallás. Lehunyta a szemeit és visszafordította a fejét az ég felé.

- Téged? Soha - mondta halvány mosollyal az ajkain.

- Hé! - böktem egy kicsit oldalba az ujjammal, mire összerándult. Ettől a mozdulattól akaratlanul is előjött az a bizonyos gonoszkodós énem - Csak nem vagy csikis? - kérdeztem

Mintha megnyomtak volna rajta egy gombot, olyan gyorsan pattantak fel a szemei és ült fel, kezeit a hasa elé kapva. - Nem vagyok.

- Aha - mondtam neki kételkedve. - Már késő - találtam rést karjai védelmén. - Elárultad magad.

- Ne, hagyd abba! - Nem tudtam komolyan venni a tiltakozását úgy, hogy közben annyira nevetett, hogy vissza kellett feküdnie a földre és közben próbált eltolni magától. Az egyik karjával valahogyan kiügyeskedte, hogy lehúzzon maga mellé, ezzel néhány pillanatra levegőhöz jutva. De nem sokáig.

- Jamie!

- Ugyan, bosszút állok a hajamért! - Még percekig "kínoztam" tovább. Sikerült lefognia az egyik karomat, de neki ehez szüksége volt mind a két kezére. Ugyanekkor, közben próbált még mindig távolabb húzódni tőlem, így valahogyan úgy fordultunk, hogy fölé kerültem.

Végül, úgy döntöttem, megkegyelmezek neki és abbahagytam. Azon kaptam magam, két karommal a feje mellett támaszkodom és ez a pozíció, amibe kerültünk, már bőven túllépte az illendőség határait. Amikor egy zavarba ejtő pillanatra az orrunk össszeért, elvörösödtem és sietve felültem.

Carolynnak egy kicsit tovább tartott összeszednie magát, mint nekem. Végül, ő is felült, de még mindig egy kicsit rendezetlenül vette a levegőt. Ekkor eszembe jutott valami.

- Jó ég, tényleg, te asztmás vagy! Ne haragudj! A fenébe, jól vagy? Teljesen kiment a fejemből - na most jöttem aztán végképp zavarba, amikor Carolyn ezen nevetni kezdett.

- Nyugi, megmaradok! Csak a portól jön elő, attól is csak annyira, hogy megússzam a suliköröket - mosolygott.

- Kis simlis. Én meg már azt hittem, mentőt kell hívni - mondtam megjátszott rosszallással. Ettől csak még elégedettebb lett a mosolya.

A délután maradék része is hasonlóan jó hangulatban telt és mondhatni csüggedt voltam, amikor visszaindultunk a városba, mert már kezdett lemenni a nap.

Nem mehettünk sokat, még bőven a fák között jártunk, amikor valami hitelen csapkodni kezdett a fűben néhány lépésre Carolyntól.

- Ez meg mi volt? - torpant meg a lány és a zaj forrását kezdte keresni. Kétségbeesett csipogás ütötte meg a fülünket.

- Egy madár! - hajolt le a földön vergődő állathoz. Óvatosan a tenyerébe vette és felemelte. Kíváncsian közelebb léptem és szemügyre vettem az egyre rémültebb madarat.

- Eltört a szárnya - állapítottam meg a nyílvánvalót. Ehez aztán nem kellett túlságosan magas végzettség. - Elég csúnyán - tettem hozzá elhúzva a számat.

- Egy vörösbegy - fűzte hozzá Carolyn bánatosan hangon. Olyan sajnálattal figyelte, hogy én már őt kezdtem szánni, hogy ennyire megérinti a dolog. Inkább levettem a tekintem az arcáról és elgondolkodva néztem a kis madárra. Nem jutott eszembe semmi használható ötlet. Kis idő után megint Carolynra pillantottam, de ő - meglepetésemre - halvány mosollyal az arcán nézett a vörösbegyre és látszott rajta, hogy nagyon agyal valamin.

- Mi jutott eszedbe? - kérdeztem tőle.

- Mindenki megérdemli, hogy szép élete legyen - mondta révetegen, még mindig a madarat nézve. Na jó, ez elég éles gondolatváltás volt, ötletem sem volt, milyen gondolatszálon jutott el idáig. Nem értettem, mire céloz, bár hasonlított a délutan egyik témájához.

- De hiszen soha többé nem fog tudni repülni. - Nem akartam kimondani, amit valójában gondoltam: valószínűleg meg fog halni.

- Ezért fogunk neki mi segíteni, hogy a maradék ideje szép legyen - időm sem maradt megkérdezni, pontosan mit is ért ez alatt, már folytatta is: - Adjunk neki nevet!

- Te meg akarod tartani? - kérdeztem.

- Miért, te itthagynád őt? - nézett rám vádlón Carolyn.

- Nem tudom. Gondolom nem - adtam ezt a szerencsétlen választ. Carolyn visszanézett a vörösbegyre.

- Te milyen nevet adnál neki? - kérdezte ismét. Megvontam a vállam.

- Fogalmam sincs.

- Ez aztán a név. - Küldtem felé egy különösen jóra sikeredett "ez most komoly?" pillantást, de sajnos nem látta. - Hagyjuk - mondta és a madárral a kezében ismét elindult a város felé. Észbe sem kaptam már meg is érkeztünk a házukhoz. Későbbre járt, mint azt először gondoltam, mert hát nyáron jóval később megy le a nap, mint szokott, ezért nem mentem be, csak a kapuig kísértem el. Csodálkozva vettem észre, hogy a kőkerítés lapos tetején egy fekete-fehér foltos macska sütkérezett az utolsó napsugarakban.

- A múltkor nem is láttam, hogy van macskátok - mondtam az állatot nézve. Carolyn követte a pillantásomat.

- Biztosan nem volt itthon. Van, hogy napokra eltűnik - mondta. Persze, a macskák már csak ilyenek. Sosem kedveltem őket túlzottan.

- Hogy hívják? - kérdeztem.

- Macska. De a barátainak csak Macsek.

- És még én vagyok fantáziátlan névadás terén - jegyeztem meg.

- Nem én neveztem el így - mentegetőzött.

- Akkor már ilyen alapon miért nem hívjuk Madárnak azt a vörösbegyet? - tettem fel a hirtelen jött javaslatot. Carolyn elgondondolkodva pillantott a kezében tartott madárra.

- Hát, jobb a semminél, amíg nem találunk ki mást...

A nap ezt a pillanatot választotta, hogy az utolsó sugarait is eltűntesse. Macska lustán feltápászkodott, nyújtózott egyet, aztán leugrott a kerítés másik oldalára.

- Akkor - szólaltam meg ismét - , majd még találkozunk.

- Köszönöm ezt a délutánt. Jól éreztem magam - mosolygott rám Carolyn. Viszonoztam a mosolyt, közben szórakozottan a vörösbegyre pillantottam.

- Én is. Majd írd meg, hogy hogy van... Madár - sikerült úgy kimondanom a "nevet" - lehet ezt névnek nevezni egyáltalán? - , hogy a lehető legfurcsábban hangzon.

- Madár... mindenképpen ki kell találnunk valami mást. De rendben. - Kinyitotta a kaput, aztán belépett rajta. - Szia - köszönönt el.

- Szia - búcsúztam el én is, aztán megfordultam és elindultam a buszmegálló felé. Mire az utcánkba értem, már jól jött volna egy pulcsi, mert hűvös volt. Igen, hűvös. Helló, Smiths Creek, mondtam már, mennyire hiányoztál?
Csak akkor vettem észre, amikor hazaértem, hogy egész úton azon gondolkodtam, mi lehetne a megfelelő név annak a vörösbegynek.