- Hát nem csodálatos? Hogyan lehet, hogy mindvégig itt éltünk mellette és még csak nem is tudtunk róla?

Nem mindvégig, anyám, csak hét hónapja... Én nem láttam semmi "csodálatosat" csak egy öreg világítótornyot, aminek a faláról már máladozott a fehérre meszelt vakolat és a Huron-tó köves partját. Unottan félrerúgtam egy kavicsot. Legalább anya jól érzi magát. Ennyi értelme már volt eljönni ide.

Céltalanul sétálgatni kezdtem a parton és közben azon gondolkodtam, hogy egy hete ilyenkor egy bowling pályán voltam és mennyivel jobban éreztem magam. Apa sem lelkesedett jobban nálam ezért a "családi napért" és nem sokkal később csatlakozott hozzám. Anya épp azzal volt elfoglalva, hogy mindenáron lefotózzon néhány kóbor sirályt, amik szerencsétlenségükre épp erre jártak.

Gyenge szél fújt, de az állandóan. A nap már félig lement és narancsszínbe vonta az egész köves partot. Így utólag belegondolva egész idilli volt minden, csak akkor éppen valamiért olyan "semmihez sincs kedvem"- hangulatom volt, így nem dobott sokat rajtam ez a kis kiruccanás.

Rajtunk kívül csak egy valaki volt itt, de ő a part másik végén üldögélt és innen esélytelen volt kivenni, hogy ki lehet. Apával percekig sétáltunk szótlanul egymás mellett, közben azon gondolkodtam, anya vajon mikor veszi észre, hogy mi szép csendben otthagytuk őt.

- Furcsa, mit nem művelnek magukkal manapság a fiatalok - törte meg apa a csendet.

- Te meg miről beszélsz? - néztem rá értetlenül. Egyáltalán nem vágott ide a téma.

- Láttál már ilyen színes hajat? - intett valahová elénk. Arra néztem és egy ismerős alakot pillantottam meg. Egy nagyobb kövön ült, térdeit felhúzta maga elé és rájuk hajtva a fejét nézte a szél fodrozta vizet.

- Igen. Ismerem őt - feleltem. Ennek, most komolyan, mennyi volt az esélye? Hát pont ennyi. Kis város ez a Smiths Creek.

A haja kócos volt és az arcába is belelógott, de láthatóan nem zavarta vagy csak nem törődött vele, a nagyját pedig hátrafogta rózsaszín fejhallgatója.

- Mindjárt visszajövök - mondtam apának és előre siettem a lányhoz.

- Car? - szólítottam meg, mikor mellé értem, de rögtön leesett, hogy a fülestől biztosan nem hallotta. Finoman megérintettem a vállát, mire összerezzent. Meglepetten felkapta a fejét és körülnézett. Mikor észrevett, sietve felállt, leporolta a nadrágját és a nyakába csúsztatta a fejhallgatóját.

- Jamie? Mit... hogy kerülsz te ide? - kérdezte egyszerre zavartan és döbbenten, közben a táskájába süllyesztett lejátszóval babrált, hogy megállítsa a zenét.

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled - mosolyodtam el. - Anyának meséltem a nashville-i kirándulásotokról és ő is elrángatott minket egy "családi napra"... - elhallgattam, mert észrevettem, hogy a szemei sírástól vörösek és az arcán még mindig csillogott néhány nedves könnycsepp. - Carolyn? Történt valami? - kérdeztem tőle. Szipogva megrázta a fejét.

- Csak... kijöttem egy kicsit levegőzni. Nincs semmi baj... - erőltetett mosolyt az arcára, de közben végig a cipőm orrát bámulta.

- Azt látom.

Carolyn felnézett, de nem rám, hanem valahová a hátam mögé.

- Nekem most... mennem kell - mondta - , mert... kérlek, ne haragudj! - Azzal, sarkon fordult és szinte elrohant. Én pedig, immár második alkalommal csak álltam egy helyben és néztem, ahogyan elmegy. Lépteket hallottam a hátam mögül, de nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, apa áll mögöttem.

- Ki volt ő? - kérdezte.

- Carolyn - mondtam még mindig egy kicsit értetlenül az imént történtek miatt és megfordultam.

- Miért szaladt el? - szólalt meg ismét kis szünet után, miközben elindultunk visszafelé a parton.

- Nem tudom - feleltem. Valahol egy kicsit rosszul esett, hogy nem mondta el, mi bántja. Lehet, hogy ez önző gondolat, de én vagyok elvileg az egyetlen barátja. Talán csak az idő és a hely nem volt megfelelő.

- Tudod - rántott vissza apa a gondolataimból a valóságba - , a nők furcsák - jelentette ki teljes komolysággal, amitől majdnem elnevettem magam. Anyára pillantottam, aki időközben feladta a madarak hajkurászását és minket kezdett keresni.

- Igen, azok.

Hétfőn, akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá: "mi volt a baj szombaton?". De a válasz ugyanaz volt: "semmi". Úgy döntöttem, lehet, hogy jobb is lesz, ha nem firtatom tovább a témát. Bármi is volt az, Carolyn biztosan csak túl akarja tenni magát rajta és elfelejteni.

De én valahogyan éreztem, hogy nem kis dologról lehetett szó, egyébként elmondta volna... vagy nem. Akárhogy is, Carolyn igyekezett ennek az ellenkezőjét mutatni. Néha összeszedte magát és odament másokhoz beszélgetni szünetekben, sőt, gyakran őt hívták el. És tényleg eljött a következő bowlingozásra is. Azonban, nem tudták elkerülni a figyelmemet a napok, amikor vörös, kialvatlan szemekkel érkezett az iskolába és az egész napját a fejhallgatója társaságában töltötte. Az a találkozás a világítótoronynál, mint egy árnyék telepedett kettőnk közé és nem tűnt el, bármennyire is szerettem volna.

Viszont, egyik nap az utolsó héten, Carolyn szokatlan jókedvvel lépett be a terembe, dobta le a táskáját az első padba és jött hátrébb hozzám.

- Van kedved eljönni velem suli után a lemezboltba? - kérdezte lelkesen. Ja igen, még egy pozitívum, egyre többször jött ő oda hozzám beszélgetést kezdeményezni, ahelyett, hogy megvárta volna, amíg én megyek előre.

- Neked is szia - mosolyogtam rá. - Persze. De mi ez a vigyor? - mutattam az arcára, mire még szélesebben elmosolyodott.

- Kijött az American Authors új albuma - felelte, mire akaratlanul is elnevettem magam, hogy emiatt van ennyire bezsongva.

- Mi az? - kérdezte.

- Semmi - mondtam és reméltem, értette a célzást, mégha nem is szántam teljesen annak.

Végül, így találtam magam azokon az utcákon sétálva, amerre a szilveszteri kalandom során is jártam, mellettem a boldogan lépdelő Carolynnal, aki egy pillanatra sem vette le a tekintetét a What We Live For - ról.

Június beköszöntekor örültem, hogy már végre otthon hagyhatom a kabátomat. Már elég volt csak egy pulcsi. Hát igen, a természet valamit nagyon félre érthetett, mikor azt kértem, legyen már végre nyár, ugyanis életem eddigi legnagyobb és legtovább tartó szélviharával ajándékozott meg.Vagy csak Smiths Creek-ben szimplán ilyen a nyár. Reméltem, nem.

Carolyn csak akkor pillantott fel a cd-ről, amikor megérkeztünk a házukhoz. Most jött volna az a rész, hogy én elköszönök vagy ilyesmi, amikor megszólalt:

- Nincs kedved bejönni? - kérdezte. - Meghallgathatnánk együtt - emelte fel a kezében szorongatott lemezt.

- Oké - egyeztem bele. Megtört a jég.

A kapu nyita volt, azonban, amikor Carolyn lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, az zárva volt.

- Furcsa - mondta, miközben a táskájában kezdett keresgélni - , apa ilyenkor már itthon szokott lenni. - Megtalálta a kulcsát és elfordította a zárban. Nem maradt időm körülnézni a kis előtérben, ahová beléptünk, mert Carolyn már el is indult felfelé egy lépcsőn, ami a helyiség végéből indult. Nem kellett kérdeznem, tudtam, hogy a szobájába megyünk.

Valami ilyesmire számítottam. Volt ágy, íróasztal, egy kis fotel, könyvespolc, mint minden átlag szobában. Viszont, ami feldobta, az a dekoráció volt. Az egyik szekrény tetején mindenféle színes italosüvegek sorakoztak, amikben szárított virágok díszelegtek. Néhány elő növény is volt színes cserepekben, amik az íróasztal szélén álltak. A polcok és az asztal széleit kupakok és nyitófülek borították, ami így furán hangozhat, de előben nagyon jól nézett ki.

A fal eredeti színét lehetetlen lett volna megmondani, mert minden egyes négyzetcentiméterét rajzok borították. Egyik sem volt színes közöttük, kivéve az ajtóval szemben lévő falat borító kis posztereket, amiket az újonnan kijött lemezekhez szoktak adni. És persze elmaradhatatlan volt az ezek mellett lévő lejátszó és egy nagy cd-tartó.

Mire felocsúdtam az első rácsodálkozásomból, Carolyn már a lejátszóhoz ment és kivette a benne lévő lemezt. Kíváncsian néztem át a válla felett, hogy lássam, mit hallgatott legutóbb.

- Tudtad, hogy a Rascal Flatts Nashville-ben alakult? - mondtam, mire a lány összerezzent és majdnem eljátszottuk ugyanazt az állbavágós jelenetet, mint a lemezboltban.

- Tényleg? - kérdezett vissza miközben visszatette a Me And My Gang - et a helyére.

- Aha. - Betette a What We Live For - t és elindította az első számot, amiről az album a nevét kapta. A falat borító képeket kezdtem nézegetni, miközben Carolyn valahogyan varázsolt helyet a többi között és felragasztotta a cd-hez járó plakátot a többi mellé. A rajzok nem különböztek azoktól, mint amiket a rajzfüzetben is láttam, sőt, valószínűleg egytől egyik onnan kerültek a falra.

- Nem látom a kosárpalánkot - jegyeztem meg, miután végzett a ragasztgatással. Sokáig nem válaszolt, már kezdtem azt hinni, hogy nem hallotta.

- Nem tettem ki. Elrontottam. - mondta végül.

- Kár.

- Megesik. - Egyik lábát maga alá húzva leült az íróasztalnál lévő székre. Én állva maradtam és tovább nézelődtem.

- Rengeteg rajzod van.

- Hát, valamivel el kell tölteni a tesiórákat - felelte.

- Tényleg, egyébként miért nem kell tesizned? - kérdeztem.

- Asztmás vagyok.

- Értem...

Meglepetten vettem észre, hogy az én szánalmas fűszálkezdeményeim is ott vannak a többi rajz között.

- Te ezt kitetted? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Miért? Nekem tetszik - nevette el magát. Elmosolyodtam. Még két szerencsétlen vonal is tud neki tetszeni

- Terveztél mára, valami különlegeset? - kérdeztem szórakozottan. Nyílván nem vágta volna a fejemhez, hogy menjek már el, mert dolga van, de más téma nem jutott eszembe.

- Csak hajfestést. De azt majd később - vont vállát Carolyn.

- Át akarod festeni a hajad? - kérdeztem meglepetten.

- Dehogyis - nevetett- Csak kifakult a pirosom - fogta meg az érintett tincset.

- Ja, oké. Szeretem a hajad. - Carolyn halványan elpirult.

- Tényleg?

- Aha. Felőlem, akár most is megcsinálhatod - tettem hozzá.

- Itt előtted? - jött zavarba.

- Miért ne? Engem nem zavar - hecceltem még egy kicsit. Carolyn habozott, aztán nem sokkal később megszólalt: - Jó, de akkor te is kapsz egy ticset. - Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek.

- Nem - vágtam rá szinte rögtön.

- Na, csak egy kicsi tincset - piszkált Carolyn.

- Nem - valami találó válaszon kezdtem gondolkodni, amikor észrevettem egy színes foltot a fekete-fehér falon. Közelebb léptem és észrevettem, hogy valójában egy fénykép volt. Egy tíz év körüli kisfiú volt rajta. A kezét felemelte, mint, aki nem akarja, hogy lefotózzák, de nem sikerült a mozdulat, mert az egész mosolygó arca tisztán látszódott. Félelmetesen hasonlított Carolynra, az egyedüli különbség az volt, hogy neki szőkésbarna haja volt. Már épp megkérdeztem volna, ki ő, amikor lent a bejáratiajtó hangos kattanással kinyílt.

- ... ugyanúgy a te lányod is, mint az enyém! - hallattszódott fel egy férfi felemelt hangja.

- Akkor sincsen semmilyen jogod a nap közepén mindenki előtt a munkahelyemen számon kérned azért, amit te rontottál el! - jött egy nő haragos válasza. Az ajtó hangosan becsukódott.

- Neve is van! Carolyn, nem pedig valami... - Ez volt az a pont, amikor Carolyn felállt a székéről és becsukta a szobaajtót.

- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett - mondta komoran, hátát az ajtónak döntve. Erre nem tudtam semmi épkézlábat felelni, ezért inkább nem mondtam semmit. Carolyn leült az ágyára, felhúzta a térdeit maga elé és átkulcsolta őket. A csend egyre jobban kezdett elnyúlni köztünk és kínossá válni, ezért inkább rákérdeztem a fényképre.

- Ő kicsoda? - intettem a kép felé. Carolyn kis szünet után válaszolt.

- Az öcsém - felelte, hangjában furcsa szomorúsággal. Éreztem, hogy nem kéne firtatnom tovább a témát, de valamiért mégis megetettem.

- Mi történt vele? - kérdeztem. Mert hát nyílvánvalóan történt valami.

- Meghalt, még évekkel ez előtt - felelte, próbálva közömbösnek maradni, de nem sok sikerrel.

- Hogyan történt? - ültem le mellé az ágyra. Képzeletben jól pofon vágtam magam a tapintatlanságom miatt.

- Csak egy ostoba baleset volt a világítótoronynál.

- Van köze ahoz, amikor márciusban találkoztunk ott? - bukott ki belőlem a kérdés, ami már hónapok óta nem hagyott nyugodni. Jött a második pofon. Carolyn a szemembe nézett. Láttam, hogy nagyon küzd az érzelmeivel és azon vívódik, elmondja-e mi bántja vagy sem. Vagy hogy elküldjön-e a fenébe.

- Részben - adta ezt a kitérő választ. Percekig nem szólalt meg és már kezdtem beletörődni, hogy most nem fogok megtudni többet, amikor beszélni kezdett. - Danielnek hívták. Akkor ő tizenegy volt, én pedig tizenhárom - megborzongott és szorosabban magához húzta a lábait. - Az én hibám volt az egész - ezeket a szavakat mintha csak magának mondta volna. - Egy... a partról ugráltunk a vízbe, megcsúszott és... - egy könnycsepp gördült le a arcán. Felemelte a kezét és letörölte. - Ne haragudj, csak... soha nem beszéltem még erről senkivel. Még a szüleimmel sem. És ez most így... hirtelen jött.

Már bántam, hogy ennyire erőltettem a dolgot. Közelebb csúsztam hozzá és a vállára tettem a kezem.

- Semmi gond. Megértelek. Beszéljünk inkább másról. - Láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy ne sírja el magát. Ha tényleg nem beszélt róla évek óta, akkor most elég mély sebeket téptem fel és ezért bűntudatom volt. De Carolyn meglepetésemre megrázta a fejét; már hagyta lefolyni az arcán a könnyeit.

- Ha nem találom ki aznap, hogy menjünk el fürdeni... - ekkor zokogni kezdett. Még közelebb húzódtam hozzá és esetlenül átkaroltam a vállát. - Miattam halt meg... - suttogta elcsukló hangon.

- Az nem lehet - próbáltam meg megnyugtatni. Nem tudtam, mit kellett volna mondanom erre. Egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, hogy Carolyn hibájából meghalt volna bárki is. - Ennek valamiért így kellett történnie és nem okolhatod magad miatta - mondtam végül. Carolyn átölelte a derekamat és a fejét a mellkasomhoz hajtva sírt tovább: - Annyira hiányzik - zokogta. A másik karomat is köré fontam.

Bele sem tudtam gondolni, milyen lehetett neki. Sosem volt testvérem, de borzasztó lehet elveszíteni egyet. Nem is csoda, hogy ilyen zárkózott lett. És akkor még rátett egy lapáttal, hogy szekálták emiatt. Lepergett róla minden sértés, azért, mert annál nagyobb gondjai is voltak, mint egy felé szálló galacsin. Csak gyűlt benne az évek alatt a bánat, amit, ha igaz nem osztott meg senkivel és csak tűrt és tűrt. De most, valamiért mégis itt sírt az én vállamon.

- Azóta a világítótoronyhoz megyek, ha szomorú vagyok - szipogta Carolyn percekkel később, amikor már kicsit lecsillapodtak benne az érzelmek. Tudtam, hogy ezzel arra a márciusi szombat délutánra is céloz. Kicsit elhúzódott tőlem és megtörölte az arcát. - A családunk nem önmaga azóta. És... a szüleim mostanában pedig rajtam kezdtek el veszekedni. Amiért ilyen... mondjuk ki, furcsa vagyok. Egymást okolják és nem látják, hogy ezzel csak nekem ártanak még jobban. - Felhúzta a lábát törökülésbe és úgy ült tovább felém fordulva. - Nashville-be is csak azért mentünk, hátha jót tesz nekünk egy kis levegőváltozás együtt - mondta leszegett fejjel - , de egy hétre rá már megint veszekedtek...

- ... és akkor találkoztunk a parton - fejeztem be helyette. Carolyn felpillantott.

- Jamie, megkérhetlek valamire? - kérdezte komolyan.

- Persze - feleltem.

- Megígéred, hogy nem beszélsz senkinek erről? - nézett a szemembe.

- Lakat a számon. - Hirtelen előre hajolt és megölelt.

- Köszönöm - mondta hallkan a fülembe. Visszaöleltem őt. - Olyan jó érzés volt végre beszélni róla valakinek.

Annál furcsább érzés volt végighallgatni. De éreztem, hogy valami történt köztünk aznap. Valami mélyebb lett a barátságnál. Reméltem, ő is érzi.

Elhúzódott tőlem és pár pillanatig csak csendben ültünk egymással szemben, de ez a csönd most egyáltalán nem volt kellemetlen.

- Szóval - köszörülte meg a torkát Carolyn letörölve az utlsó könnycseppeket az arcáról. - A kék jól állna - vette a kezébe az egyik hajtincsem.