A szerdából nem sok mindenre emlékszem. Reggel megdöntöttem a lázrekordomat majdnem negyven fokkal, így gondolom nem meglepő, ha azt mondom, alig fogtam fel egyáltalán, mi történt a közelemben.

Annyira biztosan emlékszem, hogy anya egész nap itthon maradt, mert a szó legszorosabb értelmében életképtelen voltam. Sőt, mintha az aggódás nyomait is felfedeztem volna rajta, mert egyszer sem szólt be vagy oltott le, pedig kettőnk közt ez a fajta csipkelődés már napi szintű volt.

Car átjött délután, de nem maradt sokáig, mert túl sok mindent nem tudtunk egymással kezdeni, így inkább hagyott pihenni.

Nem úgy, mint csütörtökön. A hét közepén a betegség jól ismert hullámvölgyeiben éppen úgy voltam, hogy "jobban" ez alatt a kis hőemelkedést kell érteni, de minden más, mint a köhögés meg orrfolyás, maradtak.

Már enyhén elegem volt a fekvő helyzetből, így néha tettem egy-egy kört a házban vagy éppenséggel a szobám különböző ülőalkalmatosságain szenvedtem. Éppen megint az ágyam volt soron, amikor Ben és Carolyn megérkeztek.

- Hú, haver, jó szarul nézel ki - köszönt Ben és már le is vágta magát a babzsák fotelembe.

- Neked is szia - feleltem az érzékenyt játszva, de nem tudtam elnyomni mosolyomat.

- Ha láttad volna tegnap... - fűzte hozzá Carolyn és felült mellém az ágyra hátát a falnak döntve, mint én.

- Jobb is, hogy nem látott, évekig hallgathattam volna, milyen nyomorék módon készültem éppen kihalni - jegyeztem meg.

- Az biztos - röhögött fel Ben. - Kár, hogy nem tudtam jönni. Emma elrángatott arra a hülyeségre, hogy bevágódjunk az ofőnél, bár nem értem minek... - kezdett panaszkodni.

- Hová? - kérdeztem, mert úgy éreztem, valamiről rendesen lemaradtam ez alatt a két nap alatt.

- Az osztálykiránduláson van még néhány szervezni való és most is abban segít neki - kezdte magyarázni a helyzetet. Nem tudtam válaszolni, mert ekkor megcsörrent a telefonom félbe szakítva a beszélgetést.

- Emma az - mondtam furcsán a többieknek, mielőtt felvettem.

- Ben nálad van? - kérdezte Emma semmi köszönés nélkül. A háttérzajból ítélve éppen az utcán lehetett és elég sietősen haladhatott, mert nehezére esett menet közben beszélni is.

- Aha - feleltem megpróbálva nem fennakadni azon, hogy miért rajtam keresi Bent.

- Oké - mondta és már le is rakta. Furcsán néztem a telefonomra, aztán Benre pillantottam.

- A te telóddal mi van? - kérdezem.

- Lemerült - vont vállat. - Ki van akadva? - érdeklődött.

- Egy kicsit - feleltem. Már éppen rákérdeztem volna, mi történt, de ekkor csengettek a bejárati ajtón.

- Na, ez gyors volt - mondta Ben meglepődve és már fel is állt volna, hogy beengedje a barátnőjét, de már hallottuk is, ahogyan a zárt ajtó gondját Emma magától megoldja és már felfelé tartott a lépcsőn.

- Te komolyan otthagytál? - jött be a szobámba és most sem foglalkozott ilyen apróságokkal, mint köszönés, ahogyan a telefonbeszélgetésnél sem.

- Most miért? Dög unalom volt - szorított helyet Ben az egyébként egy személyes babzsák fotelben helyet Emmának. Akarmennyire is tűnt idegesnek, Emma kérés nélkül leült a barátja mellé es egy csapásra el is szállt az indulata nagy része. Ben lazán átkatolta a vállát és vigyorogva belepuszilt a hajába. A nemtörődöm és a precíz. Akaratlanul is elmosolyodtam őket nézve.

- Egyébként sem voltál nagy segítség - tette hozzá Emma sóhajtva, hogy az övé legyen az utolsó szó.

- El tudom képzelni - nevettem el magam, miközben láttam magam előtt, ahogyan Ben próbál megszervezni valamit. Felőle akár egy sátorban is ellakhatnánk két napig - Amúgy minek ez a nagy pörgés az osztálykirándulás körül? Nem csak április elején lesz?

- Holnap elseje - mondta Carolyn, aki eddig csendben figyelte az eseményeket mellettem ülve.

- Ne már... komolyan? - kérdeztük Bennel szinte egyszerre. Kérdőn pillantottan barátomra. - Hogy lehet, hogy te is csak most tudod meg? Nem ezt "szervezted" ? - értetlenkedtem. Ben vállat vont.

- Nem nagyon figyeltem - mondta egyszerűen.

- Ennyire? - fokoztam a helyzetet most már nevetve.

- Mondom, hogy unalmas volt - felelte Ben is röhögve. Na ez volt az a pont, amikor mi ketten szakadni kezdtünk a nevetéstől, Emma pedig a szemét forgatva nézett Carolynra.

- Fiúk. Annyira tipikus - mondta, mire Carolyn is elmosolyodott. Örültem, hogy a legjobb barátom eljött meglátogatni meg minden, csak a mellkasom már kiszakadni készült a röhögéstől és lassan átcsapott köhögésbe. Ez is elég tipikus... - gondoltam fuldoklás közben.

- Hé, jól vagy? - tette Car a vállamra a kezét.

- Megmaradok - köhintettem még egy utolsót, aztán a kézfejemmel megtöröltem a szemeim, mert rendesen be is könnyeztem.

- Ők bezzeg mindig segítenek egymásnak - intett felénk Emma visszafordulva Benhez. - Te is megtehetnéd néha - tette hozzá, bár a hangjában több csipkelődés volt, mint szemrehányás. Ben ismét vállat vont. Ő már csak ilyen, és ezen nem nagyon változtat semmi, ezt Emma is jól tudta.

- Próbáltam is, de nem ment. Ez van - felelte.

- Meg ha már minket hoztál fel példának - szólaltam meg kissé rekedten - , szerintem én nem segítettem olyan "hű de sokat" Carolynnak.

A három, egyszerre rám szegeződő tekintetből ítélve nem sikerült jól fogalmaznom. Hát igen, ez elég sután jött ki, Bent akartam védeni, erre leoltom saját magamat.

- Dehogynem - mondta Ben és Carolyn egyszerre. - Azzal kezdted, hogy szereztél neki egy új fülest - folytatta Ben. - Aztán - és ezt még egyszer mondom, sajnálom, hogy így volt, Car - , megvédted tőlünk amikor még szemetek voltunk vele.

- Én pedig olyan sztorit is hallottam, hogy kiosztottad Bellát, hogy megvédd őt - tette hozzá Emma.

- Ja tényleg, hát az óriási volt! - nevetett fel Ben, ahogyan eszébe jutott a jelenet. - Bella feje konkrétan úgy nézett ki utána, mint ami mindjárt felrobban.

- Azért nemcsak én tettem érte - szóltam közbe, mielőtt még szentté avatnak. Carolyn fenvonta a szemöldökét.

- Talán a legtöbb, amit érted tettem az volt, hogy megmentettelek az unalomtól úgy tíz percre szilveszter hajnalban, amikor egyedül leittad magad valahol Lousiana-ban - mondta elmosolyodva. - És egy évvel előtte pedig hazajutni segítettem - fűzte hozzá.

Hát, nekem nem egészen ezek jutottak az eszembe, és furcsálltam, hogy Carolyn nem látja, hogy igazából azzal segített sokat, hogy felnyitotta a szememet jó pár dologgal kapcsolatban. Nem utolsó sorban azzal, hogy az élet nem habostorta, mégis szép.

- Miért csak olyan helyzetek jutnak eszedbe, amikor én éppen nem voltam magamnál? - tettem fel a költői kérdést merengve, miközben elmosolyodtam az egy évvel ezelőtti szilveszter emlékén. - Mondjuk, azt be kell ismerni, aznap este biztos felejthetetlen látványt nyújthattam.

- A legjobb az volt, amikor a buszsofőrt kezdted el ölelgetni - nevette el magát Carolyn. Elképedve néztem rá.

- Meg akartam ölelni a sofőrt? - kérdeztem hitetlenkedve. - Erre én miért nem emlékszem?

- És meg is tetted - felelte Carolyn, aztán elgondolkodva folytatta. - Aztán búcsúzóul meg akartál csókolni - nyújtotta még tovább a sztorit. Hát most aztán még jobban ledöbbentem.

- Komolyan? - kérdeztem vissza. Carolyn bólintott. - És te gondolom visszautasítottad ezt a fantasztikus ajánlatot... - mondtam óvatosan.

- Viccelsz? Messziről pia szagod volt - felelte zavartan beletúrva a hajába.

- Pedig milyen kár... - húztam el számat. Carolyn válaszként csak megfogta a kezem és rám mosolygott. Ben mindeközben értetlenül kapkodta köztünk a fejét.

- Ti nem akartok már végre összejönni? - tárta szét a karjait választ követelve.

- Már megtörtént - jegyezte meg Emma, aki eddig szinte vigyorogva nézte az eszmecserénket. Na hát ekkor kitört a káosz. Mármint Ben fejében. Lassan összerakva, hogy egy kicsit lemaradt, rólam Carolynra nézett, majd végül vissza rám.

-Mi? Mikor? Hogyan? És nekem mikor akartad elmondani? - kérdezte vádlón.

- Hát... ööö... - próbáltam keresni valami elfogadható magyarázatot, de csak azon tudtam agyalni, hogyan maradhatott ki Ben ebből. - Kedden - mondtam végül. - Hétfő délután óta tart, kedden akartam elmondani, csak lebetegedtem. - Kurta magyarázat volt, de az igazság. Benen látszott, hogy nem nagyon békélt meg.

- Részleteket akarok - követelte, mintha csak kárpótlásért folyamodna, amiért kis baráti körünkből ő értesült utoljára. Nem volt mit tenni, elmondtunk neki mindent. Na jó, majdem mindent. A csöpögős részek nagyja kimaradt.

A délután maradék része is hasonló hangulatban telt. Csak később esett le nekünk, hogy akkor az a kirándulás, amiről elterelődött a téma, tulajdonképpen most hétvégén lesz. És én nem tudok rá menni. Még egy ilyen pocsék időzítést!

Persze, ők hárman többször is felajánlották, hogy itt maradnak velem, és én ugyanennyiszer utasítottam vissza őket. Ezt nem kérhettem sem várhattam el tőlük.

Eltelt a csütörtök, aztán a péntek is ugyanígy. Utána eljött a szombat és a vasárnap. Amikor éppen nem lázas voltam, akkor szétuntam az agyam. Hétfő délelőtt már az asztalon heverő lemezeimet is nagyjából elpakoltam és vártam, hogy végre véget érjen a tanítás és valaki átjöjjön szórakoztatni engem.

Persze a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, mint azt vártam. Mint kiderült, ez alatt a két nap alatt rendesen folytak az események és ha tudom, hogy ez lesz a vége, akkor könyörögtem volna nekik, hogy ne menjenek sehová és maradjanak itt velem. Főleg Carolyn. Az pedig még gyönyörűbb volt, ahogyan megtudtam, mi is történt tulajdonképpen.

Hát, akkor kezdjük is. Hétfőn, még mit sem sejtve gyógyulgattam, amikor megérkezett Ben. Egyedül. Na, itt már kezdtem gyanakodni.

- A többiek? - kérdeztem a nyakamat nyújtogatva, hátha a válla felett még látok mást is jönni, de hiába. Ben zavartan behajtotta maga mögött az ajtót.

- Öhm... ma nem jönnek - mondta. Érezhetően nem volt felkészülve magyarázattal. Rosszat sejtve vontam fel a szemöldökömet.

- Hogyhogy? - kérdeztem. - Történt valami? Car még egy üzenetet sem küldött péntek óta. - Ben idegesen a hajába túrt.

- Figyelj, ezt jobb lesz, hogyha vele beszéled meg - mondta óvatosan. Értetlenül ráztam meg a fejem.

- Micsodát?

- Car ki van rád akadva egy kicsit. Nagyon - harapott az ajkába, aztán hozzátette: - Figyi, ezt tényleg nem tőlem kellene megtudnod... - Pedig mennyire jó lett volna, hogyha akkor elmondja, mi a fene folyik itt és nem Carolyn szembesít vele!

- Na jó, ebből elég, mi történt? - szegeztem neki a kérdést, mire kelletlenül belekezdett.

- Volt valami balhé szombat este a lányok szobájában - kezdte. - Bella és Kath már megint bekavart valamit, Carolyn meg elhitte - mondta tömören. Még mindig nem értettem semmit.

- Mit mondtak? - kérdeztem egyre türelmetlenebben.

- Nem tudom - felelte őszintén Ben. Hogy lehet, hogy nem tudja!?

- Emma nem mesélte el? - faggattam tovább.

- Ő... nem volt ott - sütötte le a szemét, mintha ez az ő hibája lett volna. Mint kiderült, ez részben így is volt.

- Nem volt ott Carolynnal? - ismételtem meg majdhogynem vádlón.

- Nem, mert velem volt - ismerte be. - Most pedig éppen próbálja rávenni Carolynt, hogy jöjjön ide - tette hozzá, de alig hallottam, mert egyre csak azon járt az agyam, hogy Emma hogy hagyhatta ott Carolynt egyedül Bellával. Szinte gondolkodás nélkül indultam el az ajtó felé.

- Most meg hová mész? - indult utánam Ben.

- Carolynhoz - feleltem már a kabátomat véve. Igen, kabátot április elején. Szeretlek, Michigan! Ben válaszra nyitotta a száját, de ekkor csengettek, mire egyszerre kaptunk a fejünket az ajtó felé. Kis habozással, kinyitottam. Carolyn állt a küszöbön, arcán pillanatnyi csodálkozással, hogy engem is indulásra készen talál, de ez nyomban el is tűnt, amikor észrevette Bent.

- Azt hiszem- köszörülte meg a torkát Ben - , jobb lesz, ha én most megyek - fogta meg a saját kabátját és megkerülve Carolynt, sietve el is ment.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem kezdtem el aggódni, amikor jobban szemügyre vettem Carolynt. Idegesnek tűnt és... szomorúnak. El sem tudtam képzelni, mi történhetett, hogy ugyan mit hallhatott, ami miatt dühös rám. Kezdett kicsit kellemetlen lenni ez a szótlanul álldogálás a nyitott ajtóban, úgyhogy hátráltam egy lépést, helyet hagyva magam mellett.

- Nem jössz be? - kérdeztem tőle, mintha mi sem történt volna (persze számomra így volt, mert nem tudtam semmiről), de rögtön megrázta a fejét.

- Nem szeretnél nekem elmondani valamit? - nézett a szemembe. A csalódottság, amit benne láttam, megrendített. Mintha tartott volna tőlem és úgy fürkészett, mintha most látna életében először. Túlzás nélkül, nagyon megrémített.

- Csak annyit, hogy nem értem mi folyik itt - tártam szét a karjaimat tehetetlenül. - Fogalmam sincs, mit mondhatott neked Bella, de valószínűleg egy szava sem volt igaz - mondtam ki az egyetlen dolgot, ami mentségemül szolgálhatott.

- Mindent elmondott, és Kathleen is, szóval ne add itt nekem az ártatlant! - förmedt rám olyan mérgesen, amilyennek eddig még nem láttam.

- Tudod jól, hogy mindig is kereste az alkalmat, hogy bánthasson téged, erre így bedőlsz neki? - kérdeztem próbálva megőrízni a nyugalmamat, de egyre jobban idegesített, hogy nem tudtam miről van szó. Carolyn nem felelt, csak a könnyeivel küzdve nézett végig rajtam. Teljesen össze voltam zavarodva.

- Car, kérlek, mondj valamit... - mondtam, de ekkor felcsattant:

- Ugyan mit? Azt, hogy hónapokig együtt voltatok, miközben már engem is hülyítettél? Hogy mindvégig kibeszéltél a hátam mögött? Magadtól nem emlékszel rá, miket tettél? - vágta a fejemhez. Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja és már nem sok választotta el tőle, hogy a könnyei is kicsorduljanak.

A döbbenet valósággal letaglózott. Nem találtam a szavakat, ez egyszerűen már önmagában képtelenségnek hangzott, nem is értettem, Carolyn miért hiszi, hogy igaz.

- Car, én soha... ez... baromság. Hogy találták ezt ki? - léptem hozzá közelebb, de elhátrált tőlem.

- Miért tagadod még most is? - szipogta. Kezdtem felhúzni magam, hogy egyszerűen nem hagyja magát meggyőzni az ellenkezőjéről ennek az őrültségnek.

- Miért nem hiszel nekem? Miért adsz többet az ő szavukra, mint az enyémre? - kérdeztem tőle a kiakadás szélén állva. Carolyn arca megrándult és a szemében a csalódottság egyre nőtt.

- Mutattak képeket - felelte.

- Milyen képeket? - kérdeztem talán túl követelőzően.

- Amiken Kathleennel vagy... együtt - hangsúlyozta ki az utolsó szót, mintha nem lett volna így is elég világos, hogy mire gondol. - Tudnod kellene, hiszen rajtuk vagy! - csattant fel.

- Car, ezt nem hiszem el! - fakadtam ki már én is. - Nem tudom, milyen képekről beszélsz. Meddig kell még győzködnöm téged, hogy ebből semmi sem igaz? Miért veszed be egyáltalán ezt az egészet? Azt hittem, mi ennél jobban bízunk egymásban... - az utolsó mondatot csendesebben mondtam, mert ekkor döbbentem rá, mekkorát csalódtam Carolynban. Car arcán már le is gördült az első könnycsepp, de indulatosan letörölte, mintha ezzel a sírógörcsét is eltűntethetné.

- Nem akartam elhinni nekik - felelte elcsukló hangon. - És most sem akarom, de.. - itt elhallgatott, mintha nem akarná kimondani amit akar, mert akkor valósággá válna.

- De mi? - kérdeztem egy kicsit indulatosabban, mint azt szándékoztam. El sem tudtam képzelni olyan indokot, amivel ezt a számonkérését meg tudná magyarázni.

- Tudnak az öcsémről - mondta ki végül. Az enyhe kifejezés, hogy lefagytam. Na ez már nagyon nagy gáz volt. Car ennél nagyobb céltáblává már nem is válhatott volna Kath és Bella számára. Pislogni sem tudtam a döbbenettől.

- Micsoda? - kérdeztem vissza, mert látszólag egyikünk sem akarta ezt elhinni. Pedig sajnos valószínűleg igaz volt, egyébként miért állította volna? - Car, én... esküszöm, hogy nem tőlem tudják - próbáltam tisztázni magam.

- Jamie, senki másnak nem beszéltem róla. Senkinek, még Emmának sem - most már nem törölte le a könnyeit, de nem is zokogott. Csak egyszerre dühösen és rettenetesen csalódottan nézett rám, miközben a könnyei némán folytak le az arcán. Összeszorult a szívem. Minden annyira szép volt... akkor miért kell most véget érnie egy ilyen hülyeség miatt? És még nem volt vége. Közel sem. Már az előtt fájtak Carolyn következő szavai, hogy kimondta volna őket:

- És hogyha erről tudnak... - itt ismét elcsuklott a hangja, de már nem is törődött vele, hogy összeszedje magát - , akkor valószínűleg minden más is igaz. A képek, meg a többi...

- Carolyn... - kezdtem a magyarázkodásba, bár szinte fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék - , nem én mondtam el nekik - próbáltam a szemébe nézni, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, de elfordította a fejét.

- Miért hazudsz még most is nekem? - kérdezte elgyötörten. Szíven ütött, amit mondott. Túlságosan is. Carolyn meg sem várta a válaszomat. - Sajnálom, hogy így kell véget érnie - csendesedett el - , de ezek szerint valószínűleg soha nem is volt semmi... Nem tudom, ezzel az egésszel mit akartál elérni, de borzasztóan fáj - mondta még utoljára, aztán sarkon fordult és rám csukta az ajtót. Az ajtó homályos üvegén át végignéztem, ahogyan szinte elmenekül a házunktól, de nem mentem utána. Ha neki ennyit ért, ami köztünk volt, hogy egy piti hazugság miatt véget vet neki, akkor menjen csak! Ha számítottam volna neki bármit is, akkor hitt volna nekem. És, ha már itt tartunk, fel sem foghattam, Bella és Kath mit nyert ezen az egészen.

Mérgesen csaptam a falra, mert éppen az volt kéznél. Egyébként össze tudtam volna törni bármit. Kár volt, mert a fal nyert és a csuklómba éles fájdalom nyilalt. Szitkozódva fogtam meg a másik kezemmel, amikor egy kilincs kattanása vonta magára figyelmem. Apa jött ki a dolgozószobájából és jelentőségteljesen nézett rám, ahogyan ott állok szerencsétlenül az előtér közepén a csuklómat szorongatva, az indulattól vörös fejjel.

- Ez csúnya volt - jegyezte meg, de ezzel csak annyit ért el, hogy még jobban felhúztam magam.

- Kösz, ez most baromira segít - förmedtem rá. Jó, talán nem kellett volna így beszélnem vele, de leesett neki, hogy gáz van, így elengedte a füle mellett ezt a hangnemet.

- Min vesztetek össze? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, mire megráztam a fejem.

- Fogalmam sincs - feleltem. - De tényleg.

Komolyan nem tudtam összerakni a dolgokat. Alig voltunk együtt egy hete, szinte semmit sem csináltunk még, erre vége is. Olyan hirtelen, egyik napról a másikra, hogy még mindig nem fogtam fel, hogy tulajdonképpen most éppen összevesztünk. És szakítottunk. Ebbe most tényleg nem tudtam belegondolni.

Csak két dolgot tudtam: az egyik, hogy akkor dühös voltam Carolynra, amiért nem hitt nekem azok után, amiken együtt keresztülmentünk. A másik, hogy minél hamarabb beszélnem kellett Emmával.