A változatosság kedvéért esőcseppek halk kopogása kísérte a szobámban szóló halk zenét. Kezdtem egyre jobban gyűlölni ezt az időjárást ahelyett, hogy már megszoktam volna. Egy unalmas hétfő délután volt, egy átlagos hét elején és egy idegesítő vihar kezdetén.

Az egyetlen dolog, ami feldobott az az volt, hogy Carolyn is velem volt a szobában. Szegény, lassan már utált otthon lenni. Azt mondja, hogy a szülei már minden apróságon összevesznek és egyszerűen nem bírja hallgatni őket, ezért vagy nálam vagy Emmánál töltötte a délutánjait. De olyan is volt, hogy mi mentünk át hozzá, mert olyankor a szülei tűzszünetet tartottak, merthát nem illik mások előtt kiteregetni a szennyest. Egyébként a szülei nagyon kedvesek voltak és ha nem tudtam volna, mi a helyzet, nem is gondoltam volna, hogy egymással ennyire nem jönnek ki. Carolynt is nyílvánvalóan nagyon szerették és biztosan nekik is rossz lehet, hogy a lányuk ilyen keveset van miattuk otthon. Ez az egész egy kellemetlen és szomorú helyzet volt és nem szívesen lettem volna egyikük helyében sem.

Ez lehet, hogy egy kicsit - nem, inkább nagyon - önző gondolat, de örültem, hogy így legalább Car többet van velem, mint általában. Mégha a bál óta eltelt három hónapban nem mondtam el neki semmit és nem is tettem semmit szilveszteri fogadalmam ellenére. Egyszerűen csak... nem volt elég bátorságom. Szégyen, tudom, utálom is magam érte. Már arra is gondoltam, hogy megpróbálom kiverni a fejemből ezt az egész hülyeséget, de nem ment. Annyira szerencsétlen vagyok, meg sem érdemelném, hogy egyáltalán legyen bármi közöttünk, ennyi időhúzás után.

Már vagy számtalanszor megkérdezte, hogy nem megy-e az agyamra. Én pedig vagy ugyanennyiszer biztosítottam, hogy egyáltalán nem - sőt! Ennek ellenére azt láttam rajta, hogy nem hisz nekem és néha kellemetlenül érzi magát amiatt, hogy a nyakamom lóg.

Nem is tudta, hogy mi ketten Emmával közben egyfolytában azon agyalunk, hogy hogyan tudnánk neki könnyebbé tenni ezt. A leghasználhatóbb ötletünk eddig az volt, hogy elmegyünk vele valahová, mert akkor legalább eltereljük a gondolatait és ő sem érzi tehernek magát. Gyakran Ben is beszállt a dologba. Egyrészt én hívtam, hogy azért ne egyedül legyek már mindig, mint fiú, másrészt biztos vagyok benne, hogy Emma is mondott neki valamit ennek az egésznek a mivoltáról.

Kevés rendesebb emberrel találkoztam eddig náluk, de megvolt az a sanda gyanúm, hogy Emma valahogyan tudja, hogy közben én milyen idióta helyzetbe kevertem magam. Egyszer bebizonyosodott, hogy ez nem csak gyanú. Hogy a fenébe jönnek rá mindenre a nők? És akkor - vagy szerencsére? - Car miért nem vesz észre semmit, amikor minden más ilyesmi neki sem kerüli el a figyelmét? Ezt sosem fogom megérteni. És megkértem Emmát is, hogy ne beszéljen róla Carolynnak, mert majd én szeretnék.

- És mégis mikor? - kérdezte enyhe roszallással. Már igazán megtanulhattam volna, hogy a lányok az ilyesmit nagyon komolyan veszik. Főleg hogyha egy barátnőjükről van szó.

- Nem tudom - vontam meg a vállam és szándékosan lejebb vettem a hangomat. Mégiscsak a suliban voltunk és Emma hangneme felért egy enyhe fejmosással. Még szerencse, hogy ismertem annyira, hogy tudjam, nála ez még alap állapot. - Azt sem tudom, hogyan fogadná - mentegetőztem.

- Lehet, hogy egész jól - felelte Emma sokat sejtetően.

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem éppen abban a pillanatban, amikor megszólalt az óra kezdetét jelző csengő.

- Jamie, te néha anyira hülye tudsz lenni - állt fel Ben székéről, amin az elmúlt néhány percben ült. A barátja termen kívül volt, mert éppen a büfét fosztotta ki Chrisszel.

- Emma, tudsz valamit? - kérdeztem reménykedve, de a lány már el is indult a saját padja felé.

- Egy hónapot kapsz, James. Aztán kitálalok - mondta még menet közben, aztán hátat fordított nekem.

- Emma! - szóltam utána, de ennyi erővel a falnak is könyöröghettem volna.

Ez úgy körülbelül két hete történhetett. Vészesen fogyott az időm, és amit Emma egyszer kijelent, azt komolyan is gondolja. De egyértelmű, én vagyok a legnagyobb hibás, hogy ennyi idő után még mindig nem tettem semmit.

Car ugye most is épp nálam volt, az ablak elé húzta az íróasztalomtól a széket és azon ülve rajzolgatott elmélyülten a vázlatfüzetébe az új színesceruzáival. Valamivel el akartam foglalni magamat, már csak azért is, hogy ne kelljen Carolynon agyalnom - ami közvetlenül mellette egyenlő a lehetetlennel - és éppen rámjött a rendetrakhatnék - ez körülbelül úgy ezer évente egyszer történik meg és elég egészségtelen állapot - , úgy döntöttem, hogy újra rendszerezem a lemezeimet, mert miért is ne? Hát, nem kis fába vágtam a fejszémet, tekintve, hogy a városban maximum Carolynnak volt még ennyi cd-je rajtam kívül. De erre nem gondoltam, amikor belekezdtem.

A vége persze az lett, hogy a lejátszómat letettem a földre magam mellé, ahol már kisebb hegyeknek megfelelő lemezkupacok vettek körül és úgy öt percenként cserélgettem a lejátszóban a cd-ket, mert rengeteg olyat találtam, amit már nagyon rég hallgattam és jó lett volna megint. Így persze nem haladtam semmit a pakolással, de legalább elvoltam. Hát igen, kupit azt tudok csinálni.

Vagy egy órája ülhettünk így csendben a szoba két végében, amikor a vihar még jobban rákezdett és még jobban beborult. Ilyen tipikus, házban ücsörgős délután volt. Nemsokára azon kaptam magam, hogy már alig bírom kivenni a borítókon a címeket a kevés fény alatt.

Nagy nehezen feltápászkodtam a földről és kikerülve lemezekből álló barikádomat elindultam a villanykapcsoló felé. Eddig fel sem tűnt, mennyire elgémberedett a lábam, csak amikor majdnem sikerült orra buknom, mert nem éreztem a talajt a talpam alatt.

- Látod még egyáltalán, hogy mit rajzolsz? - kérdeztem hunyorogva Carolyntól, miközben felkapcsoltam a lámpát. Carolyn felnézett a vonalak közül és mosolyogva megvonta a vállát. Egészen addig a bizonyos estéig, amikor bekattantam, fel sem tűnt, milyen szép, amikor mosolyog.

- Pont most fejeztem be - tette le az ölébe a füzetet és megnyújtóztatta a hátát. Oda mentem hozzá és felvettem a rajzfüzetet. Az utcánkat ábrázolta, ahogyan ablakból látni. Azt gondolná az ember, hogy az esőt nem lehet színessel lerajzolni, de Carolynnak még ez is sikerült. A fényeket a csillogó aszfalton gyönyörűen megcsinálta, és a szomszéd virágai is élenkebbnek tűntek. A kép egyszerűen azt üzente, hogy az eső csupa szép és jó dolog.

Kinéztem az ablakon és szembesültem vele, hogy a valóságban ez közel sincs így. Már olyan régóta esett, hogy a lejtő utcán megállás nélkül folyt a víz, mint egy aszfaltszínű folyó. A virágok lekókadtak a rajtuk összegyűlt víz súllya alatt, néhány le is tört, ahogyan a szél cibálta őket.

- Soha nem fogom megérteni, hogy mit szeretsz ebben ennyire - tettem le a füzetet az asztalomra és az ablakpárkányra könyököltem. Az ég hangosan dörgött, mintha csak a szavaimat akarná alátámasztani.

- Miben? - állt fel Carolyn is és mellém támaszkodott.

- Az esőben. - Az vízcseppek lassan csordogáltak végig az ablak üvegén fénylő csíkot hagyva maguk után.

- Emlékszel, mit mondtam tavaly nyáron? - kérdezte Carolyn. Az élet szép, csak meg kell tanulni észrevenni. Hogy is felejthettem volna el? Azóta már egyszer-kétszer újra előkerült, de még mindig nem sikerült a lényege szerint gondolkodnom.

Mintha már ezer éve lett volna az a délután. Eszembe jutott, hogy aznap is volt egy tökéletes alkalmam megcsókolni őt. Csak akkor még csak eszembe sem jutott. Gondolatban fejen vágtam magam. Eddig tényleg vak voltam. És hülye, ahogy Emma is megmondta. Sóhajtva figyeltem, ahogyan az üveg bepárásodik a lélegzetünktől lassan eltakarva az utcát előlünk.

Carolyn felé fordultam, aki az esőt nézve várta a válszomat. Itt volt mellettem, mégis annyira elérhetetlen volt. Borzasztóan féltem, hogy egy meggondolatlan tettel elriaszthatom magamtól. Annak a célzásnak az ellenére, amit Emma húzott el az orrom előtt, én egyszerűen még mindig nem láttam semmi jelét annak, hogy ő is hasonlóan érezne.

- Áztál már el? - kérdezte, szórakozottan rajzolgatva az üveget borító párába, amikor már hosszú ideje nem válaszoltam az előző kérdésére.

- Ki nem? - kérdeztem vissza. - És nem volt túl kellemes.

- Nem úgy - törölte le az ablakot Carolyn és felém fordult. - Szándékosan. - Furcsán nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott. - Menjünk ki - mondta váratlanul.

- Oda? - vontam fel meglepetten a szemöldökömet és intettem ki az ablakon, ahol éppen egy villám hasította ketté az eget.

- Aha - mosolyodott el szélesebben és elindult a szobám ajtaja felé. Nem mozdultam az ablakpárkány mellől, hitetlenkedve figyeltem, ahogyan kimegy a szobából aztán hallgattam a lépteit, ahogy a lépcsőn tartott lefelé. Tényleg komolyan gondolta.

És neked ez a lány tetszik... nem százas. Én sem vagyok az, mert azon kaptam magam, hogy már el is indultam utána. Nagyokat pislogva néztem végig, ahogyan magára kapja a cipőit és sürget, hogy tegyek én is így. Amikor kis vonakodás után elkészültem, kinyitotta az ajtót és gondolkodás nélkül kiment az esőbe.

Ott álltam az ajtóban az ajtófélfának dőlve és figyeltem, ahogyan egy pillanat alatt elázik. A haja már teljesen vizes volt és a ruháin pedig sötét foltokban terjedt lefelé a nedvesség, közben úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek. Ezt szerettem benne a legjobban; hogy számára olyan dolgok okoztak örömet, amik más embernek önszántából eszébe sem jutott volna megtenni és meg is csinálja nem törődve vele, hogy mit gondolnak mások. Azon kaptam magam, hogy magamban elmosolyodok, miközben Carolyn még mindig arra várt, hogy utána menjek.

- Ne kéresd magad - tárta szét a karjait, mint aki élvezi a nyakába zúduló vizet. De, mint már mondtam, ez valószínűleg így is volt. - Nem vagy cukorból!

Vetettem egy utolsó, vágykozó pillantást a sarokban álló esernyőm felé, aztán vettem egy nagy levegőt és én is kiléptem a záporozó vízcseppek közé. Mintha egy vödör vizet öntöttek volna a fejemre. Nem is, inkább egy egész káddal. A hajam egy pillanat múlva már nedves tincsekben tapadt a homlokomhoz. Éreztem, ahogyan a ruháim is átáznak. De a legrosszabb a szél volt. Úgy éreztem, mintha egészen a csontjaimig átfújna rajtam és amikor először megéreztem, még a fogaim is összekoccantak.

Carolyn csak mosolyogva figyelte, ahogyan magam köré fonom a karjaimat és behúzom a nyakam, mintha az olyan sokat segítene rajtam.

- És most? - kérdeztem. Itt fogunk álldogálni egy helyben és megvárjuk, amíg jéggé fagyunk?

- Sétáljunk - indult el Carolyn a kertkapu felé. Vonakodva követtem, aztán végül egymás mellett lépdelve tocsogtunk az utában, amit az előbb még a jó meleg szobából néztünk. Az agyam egyre csak azt mondogatta, hogy: "fuss! keress valami fedett helyet!", de Carolyn lassú, kellemes sétatempót diktált.

Itt kint nem volt annyira sötét, mint amennyire bentről tűnt annak. Senki nem volt az utcán rajtunk kívül, csak néhány kocsi húzott el néha felverve az úton összegyűlt vizet. A pulcsim máris teljesen megszívta magát és az ujjából csöpögött a víz.

- Még mindig nem szép - jegyeztem meg, amikor már néhány utcán végigsétáltunk. Carolyn oldalvást rámsandított, aztán hirtelen beleugrott egy pocsolyába lefröcskölve mindkettőnket. Dermedten torpantam meg.

- Mi az? - kérdezte megjátszott értetlenséggel.

- Tudod jól, mi - rúgtam bele a pocsolyába visszafröcskölve. Hát, ez hiba volt, mert így a cipőm is átázott, ami az utolsó száraz pontnak számított rajtam. Carolyn elnevette magát.

- Nem - felelte és ismét belelépett a pocsolyába.

- Át fog ázni a cipőd - jegyeztem meg tetetett roszallással

- Már megtörtént - fröcskölt le megint.

- Ne már! - tettem egy lépést hátra, de nem értem vele túl sokat. Csak közelebb kerültem az úthoz, ahol pont most kellett elhúznia egy kocsinak, nyakig felfröcskölve rám a vizet. Hallottam, hogy Carolyn megint elneveti magát.

Morgolódva távolabb léptem az úttól és tettem egy sikertelen kísérletet, hogy kicsvarjam a felsőmből a vizet.

- Ne mondj semmit. Csak menjünk tovább - mondtam a járdát bámulva. Carolyn még mindig mosolyogva elindult előre és direkt belelépett minden pocsolyába.

- Próbáld meg élvezni - mondta.

- Ugyan hogyan? - Minden ösztönöm az ellen volt, amit csináltunk. Carolyn megállt és szembe fordult velem.

- Gondolom nem keresztbe tett kézzel szoktál sétálni - fogta meg a karjaimat és szétszedve őket leengedte a törzsem mellé. - És ne feszülj be ennyire - tette a vállamra a kezeit és finoman lejjebb nyomta azokat. - Engedd el magad.

Olyan aranyosan magyarázta, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Persze nem volt az, mivel a hidegtől kezdve az érintésén át rengeteg minden elvonta a figyelmemet.

- És ne csak a cipőd orrát bámuld - tette hozzá felemelve a fejemet. Kétkedve pillantottam rá, aztán látványosan körülnéztem az utcában. Az út végét alig láttam a vízfüggöny mögött, de tudtam, hogy a végében ott van egy buszmegálló. A házakat a gyér fény szürkére festette, az utat szegélyező fák ágai lekonyultak a rajtuk összegyűlt víz súlya alatt.

Visszanéztem Carolynra és tanácstalanul megvontam a vállam. Megrázta a fejét és inkább tovább indult tudva, hogy úgyis követem.

Megpróbáltatam úgy menni, ahogyan mondta, nyugodtan, mintha csak verőfényes délelőtt lenne, de ez nehéz feladatnak bizonyult az arcomba ömlő esőtől. Egyre többször dörgött az ég is.

- Belénk fog csapni egy villám - mondtam ki a legpozitívabb gondolatot, ami épp az eszembe jutott.

- Dehogy fog! - nevetett ki Carolyn.

Percekig sétáltunk még tovább, de ahelyett, hogy megszoktam volna, egyre inkább zavart a hideg és az eső.

Már vagy negyed órája kint lehettünk, az arcom és a kezeim már érzéketlenné fagytak. Hogy miért nem nyáron jutorr Carolynnak eszébe elázni? Mondjuk, elvileg, most is tavasz volt. Ennyi erővel akár télen is kijöhettünk volna.

A vihar most már teljesen tombolt, az ég is teljesen beborult, a közvilágítást is felkapcsolták már néhány perce. A villámok egyre sűrűbben világították meg az eget és a velük járó dörgések sem maradtak már nagyon le tőlük.

Nem messze előttünk egy buszmegálló körvonalai kezdtek kirajzolódni. Amikor elmentünk mellette, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy beállok alá, de mégsem tettem. Ha már eddig kibírtam, nem most fogom feladni. Már mentem is volna tovább, de meglepetésemre Carolyn beállt a fedél alá. Kérdőn néztem rá.

- Mi az? - kérdezte megint ugyanazzal a megjátszott értetlenséggel, mint az előbb. - Kezdek fázni - mondta a karjait maga köré fonva, de nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el azon, hogy húzhatja az agyamat.

- Jaj, te szegény - álltam be mellé ironizálva. - Nehogy megfázz itt nekem - karoltam át a vállát, mintha csak melengetni akarnám, de szerintem nekem sokkal jobban esett a mozdulat, mint ő azt hitte. Én egyből nem fáztam már, a puszta közelségétől sem. Carolyn nem húzódott el. - Nem is tudom, kinek az ötlete volt, hogy a szakadó esőben mászkáljunk - tettem hozzá.

Carolyn válaszként csak mosolygott és átölelte a derekamat, egy bocsánatkérő mozdulatnak szánva. Az agyam azon része, ami folyton az "új évi fogadalmomon" pörgött örömében ujjongott.

Az eső borzasztóan hangosan kopogott a megálló műanyag tetején és a lefolyó víz függönyként vett körül minket, elválasztva a külvilágtól.

A lefolyó vizet nézve, akaratlanul is előjött az a bizonyos gonoszkodó-énem. Egyszer már jól jött, hogy hagytam érvényesülni, hátha most is bejön.

Carolynra sandítottam, aki még mindig engem ölelt a fejét a mellkasomra hajtva, közben erőt gyűjtöttem ahoz, amire készültem.

- Nem vagy cukorból - mondtam neki. Na így kell elrontani egy szép pillanatott. Carolyn rám nézett, de az arcán ezúttal valódi értetlenség tükröződött. Zavartan öszevonta a szemöldökét.

Egy hirtelen felindulásból felkaptam az ölembe, bár a mozdulat közel sem sikerült olyan lovagiasra, mint azt elképzeltem, tekintve, hogy nem vagyok egy sportember és még életemben nem kaptam még senkit sem csak úgy fel. Ez történik, ha én is összekeverem magam egy ponyvaregény szereplővel. Meg hogyha hagyom az időnként előtörő idétlen énemet érvényesülni. Abból általában csak káosz lett. Na de, a büszkeségem nem engedte, hogy letegyem.

- Jamie, mit művelsz? - nevetett fel Carolyn. A nyakamat átkarolva kapaszkodott belém, ezzel jóval megkönnyítve meggondolatlan dolgomat. Nem feleltem, csak vigyorogva beálltam vele a buszmegálló tetejéről lezúduló víz alá. Akaratlanul is összerándult, ami miatt muszáj volt már végre letennem. Felvennem is hülyeség volt. Viszont ő nem engedett el és behúzott maga mellé. Én meg már azt gondoltam, ennél nem lehetek vizesebb.

Egyszerre léptünk ki oldalra, vissza a zuhogó esőbe. Carolyn még mindig átkarolta a nyakamat, közben még mindig nevetett. Azon kaptam magam, hogy kisimítok egy kósza, rózsaszín tincset az arcából és a füle mögé simítom. Az arca kipirult a hidegtől, gyönyörű, kávébarna szemei mosolyogtak.

A kezem nem állt meg, végigsimítottam a vállán, aztán a hátán, végül megálltam a derekánál. A felsője teljesen átázott és vizesen simult a tenyerembe. Carolyn abbahagyta a nevetést és félénken közelebb lépett mire a másik karommal is átöleltem.

Még szerencse, hogy az az előző pillanat elszállt, mert ez ezerszer jobb volt. Az arcunk csak néhány centire volt egymástól. A hideg levegőben a lélegzetünk gomolygó páraként leveredett össze és szállt tovább a széllel.

Lassan Carolyn felé hajoltam, a szívem a torkomban dobogott. Szinte hihetetlen volt, ami éppen történt. Éreztem, ahogyan összefonja a karjait a nyakam mögött és egy kicsit lábujjhegyre emelkedik. És ennél ezerszer jobban éreztem azt, amikor az ajkaink összeértek.

De még csak nem is teljesen, mondhatni alig, amikor is szétrebbentünk. Időm sem nagyon volt felfogni, hogy mi történt.

Nem először fordult elő, hogy a Smiths Creek -i időjárás ellenem volt, de ma egyenesen keresztbe tett. Ugyanis, a majdnem (vagy fél?) - csókunk pillanatában egy szó szerint eget rengető csattanás-dörrenés rémisztő keveréke harsant, amit olyan éles fény követett, mintha az egész ég egy nagy vakuvá változott volna egy pillanatra. Amikor pedig vége lett, az összes fény kialudt az utcában.

Carolynnal mindketten felkaptuk a fejünket, de a sötét szürkületben egymást is alig láttuk, nemhogy a hang forrását.

Ott álltunk dermedten, még mindig egymás karjaiban, egy egyszerre meghitt és ijesztő pillanatban. Eddig bele sem gondoltam, hogy az emberben egyszerre ennyire ellentétes érzelmek is kavaroghatnak.

Egyikünk sem tudta hirtelen, hogy mit tegyen vagy mondjon. Először is ott volt az a fél-csók, másfelől pedig az a "miafene?" ami miatt csak fél lett.

Fogalmam sincs, meddig állhattunk így a még mindig zuhogó esőben, amikor végre megszólaltam.

- Pfú... - hát igen, ez volt a legtalálóbb szó a szituációra.

- Ez... mi volt? - tért magához Carolyn is. Nem tudtam, hogy ezt most a helyzet melyik részére érti.

- Azt hiszem, valamibe belecsapott a villám - feleltem. Az utcán lassan megjelent néhány bámészkodó is, próbálva kideríteni, hogy ugyan mi okozhatta ezt a zajt. Páran felénk is vetettek néhány furcsa pillantást, de nem foglalkoztak különösebben velünk.

Hirtelen nagyon hideg lett, újra éreztem bőrömön a vizet és a szelet. A karjaim közt Carolyn is enyhén megremegett a hidegtől.

- Jobb lesz, ha visszamegyünk - mondtam neki. Aprót bólintott, mire kibontakoztunk az ölelésből elindultunk vissza a házunk felé.

Közvetlenül mellettem ment, a vállaink összeértek. A kezünk egymás mellett lógott. Az ujjaimmal óvatosan megérintettem a kézfejét, mire bátortalanul megfogta a kezem. Az érintése jéghideg volt, mégis kellemes melegséggel töltött el, amikor finoman megszorítottam a kezét.

Bár egyikünk sem szólt egy szót sem, nem telepedett ránk kellemetlen csend, inkább valamilyen kellemes boldogság vett körül minket. Csak azért nem mosolyogtam, mint egy idióta, mert az arcom szó szerint érzéketlenné hűlt és egy kicsit még mindig annak a tényleg elég ijesztő villámcsapásnak a hatása alatt voltam, ami miatt az egész környék sötétbe borult.

Az utcánkba érve meglepetten tapasztaltam, hogy itt működnek a lámpák. Megérkezve a házunkhoz, egyikünk sem akarta elengedni a másik kezét, mégis meg kellett tennünk, ha végre a meleg házban akartunk lenni és megszabadulni nedves cipőinktől. Én azzal a lendülettel a zoknimat is levettem, amiből csavarni lehetett volna a vizet, de ez minden ruhadarabommal így volt.

Próbálva nem összevizezni az egész házat, visszamentünk a szobámba. Nem ártott volna kezdeni valamit száraz ruha ügyben, de...

- Várj, keresek neked valamit - mondtam Carolynnak miközben máris a szekrényemnél termettem valami meleg ruhadarab után kutatva.

- Köszönöm - mondta Carolyn a felsője ujját babrálva. - Hát igen, hülyeség volt elázni váltóruha nélkül - tette hozzá. Végre találtam egy kisebb nadrágot és egy még kisebb pulcsit meg egy pár zoknit is kerítettem neki.

- Egyébként is az volt - feleltem - , de megérte - mosolyogtam rá. Carolyn elpirult, miközben elvette tőlem a ruhákat. Megmutattam neki, merre van a fürdő, ahol átöltözhet. Még egy törülközőt is kerestem neki, előkotortam a hajszárítót és felajánlottam, hogy nyugodtan tegye ki a ruháit száradni a radiátorra.

Magára hagytam és néhány perc múlva már hallottam is a hajszárító ismerős zúgását. Nekiláttam én is átvedleni, aztán egy törülközővel szárazra töröltem a hajam.

Szinte zsibbasztóan hatott a ház és a száraz ruhák adta kellemes meleg. Kinézve az ablakon még belegondolni is rossz volt, hogy mi abban az ítéletidőben mászkáltunk az előbb.

A kezeimet a radiátor felett melengetve vártam, hogy Carolyn elkészüljön. Hát, végül csak megtudta. És nem menekült el futva, ami már jó jel. Azt hiszem... Nálam szerencsétlenebb embert még nem hordott hátán a Föld. Hónapokig nyújtom a pillanatott és tessék! Ez a vége. De vége van egyáltalán?

Sóhajtva ott hagytam a radiátort és leültem az ágyamra hátalamat a falnak döntve. A hajszárító elcsendesedett és kattant a fürdő kilincse. Egy fél perc sem tellet bele, Carolyn megjelent az ajtóban, haja kócosan szálldosott, színes tincsei enyhén kifakultak. Csoda, hogy ennyi víztől nem koptak ki teljesen. Az én kék tincsem is hasonló állapotban lehetett.

A pulcsiba vagy kétszer is belefért volna, a nadrágba pedig vagy háromszor. Furcsa volt nem színes ruhákban látni őt. Zavartan a hajába túrt. Először rám nézett, aztán a babzsák fotelre, utána vissza rám. Végül, határozatlanul leült mellém az ágyra és felhúzta maga elé a lábait, ahogyan szokta.

- Köszönöm a ruhákat - mondta.

- Ez csak természetes - csúsztam közelebb hozzá.

- Mindenki azt hiszi, együtt vagyunk - kezdett bele hirtelen az elkerülhetetlen beszélgetésbe.

- Tudom - feleltem az ágytakarót babrálva. Carolyn a kezeinket nézte, amik egymástól néhány centire voltak kettőnk között.

- Ami ott kint majdnem megtörtént, én... megértem, ha te nem akartad - mondta ki egy szuszra.

Hú. Micsoda?

- Nem, Car, szó sincs erről - kezdtem a mentegetőzésbe talán hevesebben, mint azt szándékoztam. - Én mindvégig azt hittem, te nem akarnád - mondtam ki végre azt, ami már hónapok óta nyomta a szívem. Carolyn egyszerre csodálkozva és reménykedve nézett fel.

- Nem, én... nagyon örülnék neki - mondta óvatosan. Hihetetlen, hogy még ezek után is így kerülgetjük egymást.

- Én is - fogtam meg a kezét. Carolyn a szemembe nézett és boldogan elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyt és finoman megszorítottam a kezét. Hát, ezt aztán megbeszéltük.

Halk zizegés csendült fel a szoba túlsó végében, Carolyn táskája felől. Meg is lepődtem volna, ha semmi sem teszi tönkre ezt a pillanatot is. Nem megy ez ma nekünk. Carolyn a hang felé pillantott, de nem mozdult, hogy felvegye a telefont. Meg is értettem, felőlem is elmehetett volna az egész világ a fenébe, most épp Car volt az egyetlen, akivel foglalkozni akartam.

Úgy fél perc után a telefon elhallgatott, majd ismét rákezdett. Kezdett nagyon kényelmetlenné válni a helyzet.

- Nyugodtan vedd fel - mondtam két zúgás között. Carolyn megrázta a fejét.

- Nem szeretném - ellenkezett. - Majd visszahívom. - Ekkor a telefon harmadszorra is rákezdett.

- Lehet, hogy fontos - engedtem el a kezét. Carolyn felsóhajtott és az arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy neki is kettőnkön kívül most semmi sem fontosabb.

Hamar előkotorta a készüléket és vetett egy pillantást a kijelzőre, mielőtt felvette.

- Szia, anya - szólt bele a telefonba nekem is a tudtomra adva, hogy ki szakított minket félbe. Halkan én is felsóhajtottam, mert már sejtettem, hogy mire fel kapta ezt a hívást. - Jamie -nél... csak beszélgetünk... - Azok a bizonyos "hol vagy?" és "mit csinálsz?" kérdések, amik mindig a "gyere hazát" előzték meg. Nem ez volt az első alkalom, hogy valamelyik szülője hazarángatta, ami egyre többször fordult elő, amióta az a ratyi helyzet állt fent náluk otthon.

- ... nem, itt van áram... igen... jó... szia - nyomta ki csalódottan a telefont.

- Haza kell menned - törődtem bele a helyzetbe én is. Carolyn bólintott és visszasüllyesztette a telefont a táskájába.

- Elviszlek. - Nem kérdés volt, kijelentés. Na meg nem sok alkalmam volt még villogni a frissen szerzett jogsimmal. De ez most csak mellékes volt.

- Köszönöm - vette fel Carolyn fél vállra a táskáját. - És sajnálom - tette hozzá.

- Ne tedd. Majd bepótoljuk - mosolyodtam el sokat sejtetően. Carolyn halványan elpirult és elindult kifelé a szobából. A földszinten egy rövid ideig szétváltunk, amíg én elkértem apától a slusszkulcsot az autójához. A dolgos könyvelőnek már megint sikerült hazahoznia a munkáját, ezért eddig nem is zavartam őt a délután folyamán. Anya pedig még nem ért haza, így az ő kocsija nem volt kéznél. Apa hamar odaadta a kulcsokat, alig kellett indokolnom, annyira belefeledkezett a papírjaiba.

Carolyn csak két buszmegállóra lakott, így nem töltöttünk sok időt együtt az autóban. Út közben láttam, hogy sok helyen sötétek voltak az utcák és nem szűrődött ki fény a házak ablakaiból. Szóval az a villám nem csak a csókunkat, de az áramot is tönkrevágta. Mázli, hogy a mi házunk környékét ez az áramszünetesdi pont kikerülte. Már ha tud ilyet.

Néhány perc múlva megálltam Carolynék szintén elsötétült háza előtt. Az esőcsepek ütemesen kopogtak a szélvédőn, csak a műszerfal és az autó lámpáinak kintről beszűrődő gyér fénye adott halvány megvilágítást.

- Akkor, holnap találkozunk - kezdte a búcsúzkodást Carolyn, készenlétbe helyezve tarka esernyőjét.

Elmosolyodtam és bólintottam. - Jó éjt - köszöntem el én is.

Carolyn áthajolt az én oldalamra és egy gyors puszit nyomott az arcomra, mint aki fél, hogy a mozdulat közben elveszíti a bátorságát. Hálát adtam a kevés fénynek, mert fülig pirultam.

- Szia - nyitotta ki mosolyogva az ajtót és kiszállás közben az ernyőjét is szétnyitotta.

Kezemet az arcomhoz emelve vártam meg, amíg bemegy a házba, aztán indultam csak én is haza. Mikor megérkeztem, láttam, hogy már anya kocsija is ott van a feljárón. Leparkoltam mellé, aztán futólépésben a házba siettem. Nem nagyon hiányzott még egy elázás.

Viaszaadtam a kulcsot apának, és már somfordáltam is volna vissza a szobámba. Félúton járhattam a lépcsőn, amikor a hátam mögött egy női hang megköszörülte a torkát. Tudva, hogy most mi következik, megálltam és a korláton áthajolva néztem kérdőn a konyhaajtóban álló anyámra.

- Szia! Hát te itthon vagy? - kérdeztem tőle megjátszott döbbenettel csak azért, hogy piszkáljam egy kicsit. Felvonta az egyik szemöldökét. "Tudtad jól, hogy itthon vagyok" - üzente a gesztus.

- Hol voltál? - kérdezte. Nem volt számonkérő, sem megróvó, csak belement a kis kertelős játékunkba, amit rendszeresen eljátszottunk a másik heccelésére. Halványan  elmosolyodtam. " Tudod jól, hogy hol voltam" - küldtem a kimondatlan választ.

- Hazavittem Carolynt. Ömlik az eső, nem akartam, hogy elázzon - feleltem. Anya keresztbe fonta a karjait. Már megneszelte.

- Aha. Csak ennyi? - kérdezte. Megvontam a vállam és nem válaszoltam. Úgyis sejti, mi a helyzet, ezt a meccset már elveszítettem. Épp indultam volna tovább, amikor megint megszólalt: - Először egy madár, most pedig vizes ruhák a fürdőben... - jegyezte meg.

Ismét nem válaszoltam semmit, csak szélesen elmosolyodtam. És ebből már tudta. Láttam rajta. Biztosabb volt benne, mint én magam.

- Semmi szellemes válasz? - kérdezte enyhe csalódottsággal. Továbbra is játszva a megnémultat, vállat vontam. Már ő sem bírta tovább elnyomni a mosolyát.

- Mióta? - érdeklődött.

- Úgy egy órája - feleltem most már vigyorogva. Be voltam zsongva teljesen, mint egy idióta. Anya csak bólintott és visszatért a dolgához. Én pedig végre feljutottam a szobámba.

Nem nagyon tudtam nyugton maradni az este, csak egyre izgatottabban vártam a holnapot.