Első nap az új suliban. Nem mondom, hogy nem voltam feszült. Az eső ma is esett, ahogyan az egy szeptemberi hétfő reggelhez illik. Utáltam inget hordani, de az évnyitó ünnepségre előírt ruhadarab volt a fehér ing fekete nadrággal és az iskola egyennyakkendőjével.

Az iskola kívülről ugyanolyan volt, mint bármely másik. Egy nagy, szürke, szögletes épület. Sok fehérbe és feketébe öltözött diák tartott épp felé, az arcukról körülbelül ugyanannyi életkedv sugárzott, mint az enyémről: semennyi.

Ahonnan jöttem, ott késő augusztusban normális állapot volt a negyven fok körüli hőmérséklet, és a kánikula gyakran egészen szeptember végéig-október közepéig tartott. Itt most még csak szeptember eleje volt, én mégis szorosan húztam össze magamon vékony kabátomat. Mi lesz így velem télen?

Mikor beléptem az épületbe, szinte elzsibbasztott a meleg. Hamar megtaláltam a 11.d osztálytermét. Az ajtó nyitva volt és egy osztály átlagos zsibaja szűrődött ki rajta a folyosóra. Mikor beléptem, aki észrevett az rögtön elnémult és ilyen "ez meg ki?" arckifejezéssel bámult rám.

Fiúk és lányok külön klikkekben beszélgettek. Az egyik fiúcsapatból is észrevett az egyik tag, mire felállt és elindult felém.

- Hali, új fiú! - lépett elém mosolyogva.

- Szia - erőltettem én is mosolyt az arcomra, valószínűleg egész sok sikerrel, mert a fiú így folytatta:

- Van kedved mellettem ülni? Tavaly elment egy srác, úgyhogy most szabad az a hely.

- Persze - vágtam rá rögtön. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar adódni fog egy alkalom új barátok szerzésére, ezért gyorsan kihasználtam.

- Amúgy Ben vagyok - mutatkozott be, miközben elindultunk a pad felé.

- Jamie.

- És honnan jöttél?

- Denham Springs-ből.

- Hú, hát az nem a szomszédban van - felelte. Közben engem betessékelt egy ablak melletti helyre a terem közepe tájékán, és ő maga is leült mellém. Az előttünk lévő padon két fiú ült, lábukat székeiken támasztva fordultak felénk.

- Srácok, ő itt Jamie, a messzi délről. Jamie, ők pedig Chris - mutatott a bal oldali fiú felé - és Josh.

- Délen tényleg azt hiszik, hogy minden északi eszkimó? - kérdezte Chris.

- Csak a michigan-beliekről - feleltem, mire mindhárman felnevettek. Egészen becsöngőig kérdezgettek felőlem, aztán bejött az ofő és mindenki elcsendesedett. Mr. Brown-ról csak úgy sütött a szigor, nem is csodáltam, hogy mindenki csendben maradt, miután megérkezett. Még bele sem kezdett a mondandójába, mikor nyílt az ajtó és egy színes tincsekkel tarkított barna hajkorona jelent meg benne.

Az a lány volt az a boltból. Motyogott valami "jó napot" féleséget, aztán körül sem nézve az egyetlen üres pad felé indult, ami hárommal előttem, a padsorban a legelső volt.

Kitűzőkkel és mindenféle mással kidekorált táskáját ledobta a külső székre és fejét a karjaira hajtva a padra feküdt. A hajába véletlenszerű helyeken mindenféle méretű tincseket font, a maradékot feltupírozta. Ő is az élőírt fehér inget viselte.

A tanár nem szólt hozzá egy szót sem, csak egy "van, ami nem változik" sóhajjal nyugtázta a jelenlétét.

Miután Brown begyűjtött néhány mobiltelefont, túlestünk a szokásos "hogy hívnak, honnan jöttél"-ceremónián. A lány még ekkor sem fordult hátra. Még így hátulról is sütött róla az érdektelenség.

Az ofő ezután lediktálta az órarendet, amit a lány is lefirkantott a füzetébe, aztán elővett a táskájából egy hordozható cd-lejátszót (ki használ még manapság ilyet?), feltette a fejére világoskék headsetét és visszafeküdt a padra. Brown nem szólt rá egy szót sem, és ezt furcsáltam a kezdeti szigor után. Ezt szóvá is tettem Bennek:

- Hogyhogy tőle nem veszi el a lejátszót? - kérdeztem a lány felé bökve.

- Ha elveszi tőle, akkor dúdolni kezd. - felelte. Elég furcsán nézhettem rá, mert látva az arcom elmosolyodott. - Ő Carolyn. Majd később megérted, ha megismered a többi hülyeségét is - tette hozzá, mintha ez mindent megmagyarázna.

- Miért, miket szokott még csinálni?

- Wright, nem tudom, hogy ahonnan maga jött szokás-e a tanárral párhuzamosan beszélni, de itt nem toleráljuk - hordott le Mr.Brown, mire a Chrisék előtti lévő padban felnevetett egy lány. - És a nevetgélést sem, Bride! - tette hozzá, mire az érintett lány rögtön csendben maradt. - Akkor, ha megengedik, folytatnám az órámat. Szóval, az előrehozott érettségivel és nyelvvizsgákkal kapcsolatban...

Ben oldalba könyökölt, hogy felvonja magára a figyelmem. Kitépett egy lapot a füzetéből és nagy betűkkel ráírta: "LÜKE". Galacsinná gyűrte és, mikor Brown a táblához fordult, hogy felírja rá a vizsgák időpontjait, Carolyn felé hajította. Gratulálok, ennél gyerekesebb már nem is lehetne tizenegyedikben.

A lány szinte meg sem lepődött a fejének ütődő papírgumón. Fogta, széthajtogatta és óvatosan kisimítgatta. Aztán elővette a tolltartóját és elmélyülten firkálni kezdett rá. Azt hittem, hogy ír valami sértőt, aztán visszadobja, de ehelyett magánál tartotta egészen a nap végéig.

Kicsöngetés után, mikor elmentem a padja mellett, láttam, hogy a betűket kidekorálta és mindenféle színes rajzokat készített köréjük. Mikor észrevette, hogy figyelem, összegyűrte a lapot és a táskájába dobta. Aztán hirtelen felkapta a fejét, amint megismert.

- Szia - köszönt határozatlanul.

- Szia - köszöntem vissza, de már sodródtam is tovább Bennel és a másik két fiúval kifelé a folyosóra, onnan pedig a suli előtt álló buszmegállókhoz. Nekik is ugyanaz a busz volt a jó, mint nekem, úgyhogy együtt vártunk. Mondjuk, mindenki ugyanazzal a busszal ment haza, mert itt csak két járat állt meg: egy, ami a házat közti utcákon ment végig és egy, ami a város szélére vitt és az egyik végállomása egy erdőnél volt a másik pedig egy tónál.

Ma mindenkit egyszerre engedtek el az évnyitó miatt, úgyhogy a fél suli abban a megállóban nyomorgott, mint mi, a másik fele pedig a szemköztiben. A buszra alig fértünk fel. Normális esetben a sofőrnek felszálláskor fel kellett mutatni a bérletet, de látva ezt a tömérdek diákot a megállóban, inkább kinyitotta nekünk a hátsó ajtókat is. A sok izzadt és esőtől vizes kamasz miatt egész úton úgy éreztem magam, mint egy lazac.

Mielőtt a busz nyikorogva elhagyta volna a megállót, észrevettem, hogy Carolyn még mindig ott áll és ő nem szállt fel a buszra. Egyedül álldogált egy félreeső helyen, kék fejhallgatójával a hajában, úgy nézett a busz után, mintha éppen valami másik világban járna.

Mikor leszálltam, újdonsült ismerőseim közül már csak Chris maradt velem, Ben és Josh az előző két megálló alatt leszálltak. Elköszöntem Christől és, a változatosság kedvéért a most csak szemerkélő esőben, elindultam az utcánk felé. Hazaérve felmentem még enyhén festék illatú szobámba. Új tankönyvekkel megpakolt táskámat ledobtam az íróasztalom mellé, aztán a telezsúfolt cd tartómhoz léptem. Hosszas töprengés után kiválasztottam The Beatles: Abbey Road című albumát, aztán a ruhásszekrényemhez léptem, hogy végre levegyem azt a fránya inget magamról. Miután átöltöztem, fáradtan huppantam le a babzsák fotelembe és hallgattam a zenét, csak bámulva ki a fejemből, élvezve, hogy teljesen gondolatoktól mentes az agyam.

Azonban, mégis, mikor felcsendült a Something In the Way She Moves, akaratlanul is eszembe jutott az a színes hajú lány.