-Luna! Luna!-rázta a vállamat valaki. Nagy nehezen kinyitottam a szememet és Markot láttam meg mögötte pedig Daemont.

-Ő mit keres itt?-néztem a lányra összeráncolt szemöldökkel.

-Ne aggódj! Mindent elmesélek de előbb idd meg ezt a nagy bögre teát és edd meg a szendvicset, mert már annyira ragyog a szemed, hogy az űrben is kiszúrná bárki. Elvettem a bögrét és a tányért, nagyot haraptam a szendvicsbe, és magyarázatra várva néztem Markra.

-Szóval-kezdett bele-Daemon elmesélte, hogy ő igazából nem tartozik az éj farkasokhoz. Ő eddig a szüleivel élt, onnan rabolták el Carlék.

-Hogy hívják a szüleidet Daemon?-a válaszra ledöbbentem.

-Lara és Jack Garson, híres tervezők Angliában.
Hogy micsodaaaa??? De hát azok az én szüleim! Teljesen lefagytam nemtudtam mit válaszoljak erre. Ezek szerint Daemon a testvérem??

-Öhm...biztosan én nem ismerem őket...-túrtam bele a hajamba zavartan. Úgy gondoltam nem mondom el, ki tudja milyen szándékai vannak ennek a csajnak. De anyámék mért nem mondták sosem, hogy van egy eltitkolt testvérem? Úgyérzem tennem kell egy látogatást Washingtonban, de ezúttal Mark, és legfőképpen Daemon nélkül.

-Még valami fontos amit elmondanátok?

-Nincs semmi.-hangzott a válasz egyszerre.

-Luna kijönnél egy kicsit velem szétnézni az erdőbe?-kérdezte Mark.

-Persze!-tudtam, hogy akar valamit, amit Daemonnak nem fog elmondani.
Megittam a teámat, aztán elindultunk Markkal. Átváltoztunk majd nekiiramodtunk. Mikor tisztes távolságba értünk, Mark visszavett a tempójából és gondolatban szólt hozzám.

-Luna igen komoly dologról kell beszélnünk.Már nem tetszett a dolog.

-Mi az?

-Tudod Daemonnak bevésődtem úgy, mint ahogy neked is.

-Mi van? Ilyen egyáltalán lehetséges?-Egyre dühösebb lettem erre a Daemonra elegem volt belőle. Látni nem akartam többé.

-Nyugi Lu! Lángok izzanak a szemeidben megint.

-És.....és neked is bevésődött Ő?

-Nem!-ekkor visszaváltozott. Én is így tettem. Mostmár rendesen szólt hozzám.

-Nekem csak te vagy.-közelebb lépett hozzám, átkarolt és hosszasan megcsókolt. Elhúzódott tőlem, de én visszahúztam magamhoz és újra csókolózni kezdtünk egészen addig, amíg egy hang közbe nem szólt.

-KHM!Mi jót csináltok?-jött ki a fák közül Daemon.
Azt hittem kedvelni fogom de szerintem ős ellenségem lesz... Elővettem a legjókislányosabb mosolyomat, de az ujjaimat szorosan Mark ujjai köré fonva tartottam, hogy lássa "ki az alfa nőstény a háznál".

-Egyébként Daemon te most hol is fogsz lakni?-villantottam egy mű vigyort.

-Mark még nem is mondta? Természetesen veletek, mivel én tudom hova vitték el a szüleit, ezért kell a segítségem nektek.- kacsintott Markra. Éreztem, hogy mindjárt lángolni kezd a tekintetem, de sikerült lehiggasztanom magamat. Egyenlőre...

-És mikor fogod elárulni, hogy merre is vannak?-vontam fel a fél szemöldököm.

-Marknak már elmondtam rajta múlik, hogy elmondja e neked.

-Ugye elmondod?-férkőzdtem a gondolataiba.

-Nem lehet Lu...Majd talán a későbbiekben.

-De mért?

-Mert ezt nem lehet.

-Mi az amit nem mondhatsz el az alfatársadnak?!
Mély hallgatás következett...

-Tudod mit Mark akkor cseszd meg!-azzal faképnél hagytam őket. Éreztem ahogy Daemon odalép Markhoz... Mindenáron megakartam fordulni és nekimenni, de nem tettem. Nem vagyok olyan aki sírni fog egy ilyen után. Felőlem le is válthat de egy biztos, engem már nemfog többet érdekelni sem ő, sem Daemon. Elhatároztam, hogy visszamegyek Washingtonba és kiderítem mi folyik itt. Választ találok arra, hogy kicsoda Daemon és mit akar Marktól és, hogy valóban a testvérem e. Nem is vesztegettem az időmet elmentem az első canadai vasútállomásra, és jegyet váltottam egy washingtoni járatra. Mégse állíthatok be vérfarkasként nemde? Hosszas vonatút elé néztem, így hát kényelmesen befészkeltem magamat egy kabinba és el is nyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valaki szólongat. De senki nem volt a kabinban.

-Luna! Merre vagy? Mindenhol kerestelek! Kérlek beszéljük meg gyere haza!-kétségkívül Mark volt az.
De nem érdekelt. Nem válaszoltam a gondolataimat pedig az alfa képességemnek köszönhetően elrejtettem előle. Visszaaludtam.

Álmomban egy tisztáson voltam. Virágok vettek körül, fényesen sütött a nap. Hallottam valahonnan a víz csobogását. Elindultam a hang irányába, és egy vízeséshez értem. Hatalmas mennyiségű víz áradt lefelé a tetejéről. Egyszercsak kivállt belőle egy hullám, és egyenesen felém tartott, majd farkas alakot formált.
-Biztosan te vagy a vízfarkas a négy elem farkas közül.
-Igen Luna! Én is azért jöttem amiért a társam, a tűzfarkas. Átadom a képességemet számodra. Ez a képesség nem más mint, hogy a tekinteteddel megtudod bénítani az ellenségeidet, mintha lefagyasztottad volna az agyukat. Nagyon nagy kínt okoz nekik. Használd okosan! Azzal a farkas eltűnt, én pedig felébredtem. Még mindig egyedül voltam a kabinban, valahol félúton Canada, és Washington között. Ekkor kinyílt az ajtó, és a jegyszedő lépett be.

-Jegyet vagy bérletet kisasszony!-mosolygott rám. Még indulás előtt a kabátzsebembe tettem, így hát nyùltam is volna bele, de semmit nem találtam. Ezt nem hiszem el! Esküdni mernék rá, hogy oda tettem. Most hogyan fogom magamat kimagyarázni??

-Öhm..az a helyzet kedves jegyszedő úr, hogy indulás előtt betettem a kabátzsebembe, de most nincs ott...-hajtottam le a fejemet.

-Na jó nem vagyok olyan rég itt, de azért az ilyeneken átlátok ám, mint te!-már egyáltalán nem láttam azt a kedves mosolyt az arcán-mivel rukkolsz elő, hogy ne hívjam most azonnal a rendőröket?-tette karba a kezét.
Erre már nem tudtam mit reagálni, túl sok volt nekem ez az egész vérfarkasos, Markos, Daemonos mindenes sztori. Elsírtam magamat... Ekkor a jegyszedő srác megenyhült, és belépett mellém a fülkébe, majd átkarolt.

-Na azért csak nem lehet ilyen szörnyű a helyzet! Nyugodj meg nem hìvok senkit sem, de azt a jegyet előkéne keríteni ha tényleg elveszett.-nézett rám. És akkor beugrott! Átraktam a táskámba, belenyúltam, és nagy boldogan adtam oda a srácnak a jegyemet.

-Egyébként Samnek hívnak-tépte félbe a papírt.

-Luna vagyok-mosolyogtam rá.

-Hát örültem a találkozásnak Luna!-állt fel.

-Én is, remélem még látjuk egymást.-azzal el is ment Sam, de úgyéreztem mèg látni fogom valamikor. Az út további része unalmasan, és egyhangúan telt. Aztán begördültünk a washingtoni vasútállomásra. Leszálltam, majd el is indultam a volt házunk felé. Jó sokat sétáltam nem hiába, Washington másik szélére kellett elmennem. Mikor bekanyarodtam az utcánkba nyeltem egy nagyot. Eszembe jutott, mennyire nem szerettem itt lakni, és mennyire nem törődtek apámék velem. Na meg az éttermes és az iskolás esetre is. Uramatyám! Sky és Jack! Azóta nem beszéltem velük mióta anyámék elvittek az Örsről. Őket is felkéne keresnem. Míg ezeken gondolkodtam, már az ajtónk előtt találtam magamat. Bekopogtattam, de semmi válasz. Nem lepődtem volna meg, ha itthon lettek volna. Megpróbáltam benyitni, és legnagyobb meglepetésemre kitárult előttem az ajtó. Beléptem. Semmi sem változott azóta, mióta elmentem. Leültem az egyik nagy bőr kanapéra, és úgy döntöttem megvárom a szüleimet. Megint elnyomott az álom. Arra ébredtem fel, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Megfordultam, és szembe találtam magamat azokkal az emberekkel, akik elküldtek engem az Isten háta mögé.
------------------------------------------------
Sziasztoook! :)
Itt van egy újabb rész az eddigi leghosszabb (1123 szó) :) Lassan elérjük a 200 olvasót ezért is hozok hosszabb részeket már. 
Jó olvasást!
ui.: kérlek adjatok valami visszajelzést, hogy érdemes-e folytatnom!
MP