Későn feküdtem le, viszont már korán fent voltam. A munka miatt mindig ilyenkor kelek. Ez a nap viszont nem munkanap, annál sokkal rosszabb. Az emberek nem dolgozni mennek, mindenki csendben ballag a főtér felé. Már csak egy óra van a sorsolásig. A gyerekek elbúcsúznak szüleiktől, és felsorakoznak az emelvénnyel szemben. Külön a lányok és külön a fiúk. A kapitóliumiak már a színpadon vannak, a kivetítőt ellenőrzik, hogy a színpadtól távolabb lévők is követhessék az eseményeket. Gerald Moore, akit a mi körzetünkbe osztottak be, elkezd beszélni. A levegőben szinte tapintani lehet az ijedtséget.

– Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit a Hetvennegyedik Éhezők Viadalának sorsolóceremóniáján! Ne feledjék, idén talán a Tizenegyedik Körzetből kerül ki a győztes! Nézzük, idén ki kap lehetőséget, hogy rátermettségével lenyűgözze a nézőket és megváltoztassa a Körzet életét: Hölgyeké az elsőbbség!

Belenyúl az üveggömbbe, majd a több száz papír közül kiemel egyet. Széthajtogatja, odahajol a mikrofonhoz, és belemondja:

– Ruta Carter.

Páran, akik ismernek, rémülten rám néznek, mások arcán megkönnyebbülést látni. Hullasápadt arccal kivánszorgok a színpadhoz, nem tudom elhinni, hogy engem húztak ki. A felnőttek arcán a pillanatnyi megkönnyebbülést sajnálat veszi át. Némelyikük már tapasztalta, milyen lehet a gyereküket elveszíteni. Tudják, amit én is, ez számomra a biztos halált jelenti.

– Következzenek a fiúk! – mondja Moore. – Tresh Kingston!

Ugyanaz lejátszódik, mint az előbb is. Egyesek fellélegeznek, mások a fiúért aggódnak. Tresh 3 évvel idősebb nálam, és egészen jó erőben van. Talán ő megnyerheti a Viadalt.

– Köszönjük, hogy eljöttek! A kiválasztottak és hozzátartozóik jöjjenek velem! – azzal lesétál a színpadról, és átadja helyét a polgármesternek, aki elmondja hosszú, unalmas beszédét.

Minket valami nyomasztó szobába fognak kísérni, ahol egy órám lesz elbúcsúzni a szeretteimtől. Ruta, erősnek kell lenned, Ruta, nem sírhatsz – mondogatom magamnak, de olyan sokk ért, hogy ez aligha fog sikerülni.

Először anya jött, megölelt, és próbált biztatni, hogy csak pár hét és újra találkozunk. Nem akartam elszomorítani, megígértem neki, hogy mindent megteszek, hogy én nyerjek. Apa tudta, hogy egy ehhez hasonló sablonos beszélgetés nem fog sokat érni számomra, inkább valami taktikai dolgot mondott, de nem tudtam igazán odafigyelni rá. Mikor letelt az idő, hosszan megöleltük egymást, könnyes szemekkel egymásra néztünk, és elköszöntünk. Más családtagom nincs, volt egy bátyám, de ő nyolc évvel ezelőtt meghalt a Viadalban. Nekem csak halvány emlékeim vannak róla, de anyáékat nem kérdezgethettem a történtek után. El sem tudom képzelni, anyáék mit élhetnek majd át, ha engem is elveszítenek. A búcsúzás után Tresh, én és Moore vonatra szálltunk, a Kapitóliumba utaztunk. Más körzetekben egy előző győztes készíti fel a versenyzőket, de a Tizenegyedik Körzet csupán kétszer nyert, a Hatodik és a Huszonnyolcadik Viadalon, de ezek a győztesek már nem élnek. Így a mi felkészítőnk a hozzánk beosztott kapitóliumi Moore lett.

A vonatút után a Kapitóliumban bőségesen megvacsoráztunk, majd kiosztották a szobáinkat. Egy hétig fogunk itt lakni, addig tart a felkészítés. Holnap lesz a versenyzők bemutatása, amikor lovas fogatokon bevonul az összes kiválasztott. Nem gyakran, de néha kiszivárognak információk egy-egy kiválasztottról. Idén azt mondják, hogy a Tizenkettedik Körzetből érkezett lány önként jelentkezett. Ezen meglepődtem, a Tizenkettedik az egyik legszegényebb körzet, aki onnan érkezik, általában az első nap meghal. Este bemutatták az öltöztetőmet, Darent. Megmutatta, hogy milyen ruhát szánt nekem holnapra, aztán a hatalmas kádban megfürödtem, és hamar elaludtam a kényelmes, puha ágyon.