Csend van. Ilyenkor, alkonyatkor a végtelen mezőkön a tücskök hegedülése a legnagyobb zaj. Anya gyerekkoromban sokat mesélt növényekről, rovarokról és kisebb testű állatokról, hiszen itt, ahol élek nap mint nap találkozok efféle élőlényekkel. Így, tizenkét éves koromra megismerem a legtöbb növényt látásból, a legtöbb bogarat hallásból, ahogyan a tücsköt is. De ma valami szomorút játszik, tisztán hallani. Holnap lesz a nap, ami Panem mind a tizenkét körzetét izgatja, de ez nem afféle boldog, sejtelmes izgalom. Nem. Ez az a negatív fajta, ami félelmet és féltést kelt az emberekben.

Sok-sok évvel ezelőtt Panem tizenhárom körzete fellázadt az országot irányító Kapitólium ellen. A lázadást sikerült visszaszorítani, a Tizenharmadik Körzet viszont eltűnt a föld színéről. A Kapitóliumnak, hogy soha többé ne legyen merszük a körzeteknek a lázadáshoz, ki kellett találnia valamit. Nos, azt hiszem, a céljukat elérték. Mindenki retteg attól a naptól, amikor minden körzetből kisorsolnak egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és egy lányt, hogy részt vegyenek az Éhezők Viadalán. Idén is el fog érkezni ez a nap, csak ne lenne ilyen közel! Holnap, olyan rossz kimondani: holnap. És mivel betöltöttem a tizenkettőt, ezen a húzáson az én nevem is benne lesz a gömbben. Ezen gondolkozom, mikor egy fecsegőposzáta repül el fölöttem. Annyira gondolataimba merültem, hogy elfelejtettem elénekelni nekik a dalt, amit aztán elfütyülnek a munkásoknak, ezzel a munkanap végét jelezve. Az apám is a földeken dolgozik, gabonát termel. Az ember azt gondolná, hogy itt mindenki termel magának, abból ellátja a családját és bőségesen élnek. De ennek pont az ellenkezője igaz. A Kapitólium minden körzetből begyűjti az ott kitermelt árut, csak egy keveset hagynak meg, így a legtöbb körzetre nagy szegénység jellemző. Van néhány körzet, az Első, a Második és a Negyedik, ahol valamivel gazdagabban élnek, de ez sem fogható a Kapitólium végtelen gazdagságához.

Amint megláttam a madarat, elénekeltem neki a dalt, amit mindig is szoktam, aztán elindultam haza. Mi van, ha most énekeltem utoljára? Mi van, ha ez az utolsó hazautam? Mi van, ha holnap már nem otthon alszom? Nem szabadna így hozzáállnom a dologhoz, de ezek a gondolatok mégis beférkőznek a fejembe. Minden évben végigkövetem a tévén a Viadalt, egy ilyen törékeny, gyenge lánynak, mint én, aligha lenne esélye a húszas éveikhez közeledő, erős és minden fegyverrel bánni tudó Hivatásosokkal szemben. Igen, vannak „hivatásos" versenyzők a gazdagabb körzetekből, akik egész életükben arra készülnek, hogy megnyerjék a Viadalt, és legtöbbször ez sikerül is nekik. Még sokáig gondolkodtam az esélyeimről, és az előző Viadalokról, amíg álomba merültem.