- Naruto, vigyázz!

Hirtelen, egy kérges ág nyújtózott ki a fák közül, indás gallyaival gyengéden körülfonva a testét, és óvatos sebesen elemelte a közelemből őt. Mi tagadás teljesen meglepődtem.

Hiszen a fák nem mozognak, és nem beszélnek, mégis ámulattal néztem a démoni lényt, ahogy tőlem próbálja védeni Narutot.

-Ez egy ember! Ha hozzád ér eltűnsz!

- Tudom.. és köszönöm. – Naruto hihetetlen nyugalommal és szelídséggel kezelte le a többi démon féltő gondoskodását, ahányszor csak meglátták őt velem sétálni az Isten Hegyen.

- Embergyerek, ne érj hozzá! – Fenyegetésnek nyoma nem volt a hangjában, inkább úgy éreztem, mintha a démonok kifejezetten szeretnék az ő társaságát. Kicsít irigy voltam rájuk, hogy ők folyamatosan a közelében lehetnek, míg én csak nyaranta találkozhatok vele. Nagypapa már megjegyezte, hogy örül a látogatásaimnak. Ilyenkor sosem érezte egyedül magát, annak ellenére, hogy időm zömét tőle távol töltöttem.

Néha rákérdezett merre jártam, ilyenkor minden alkalommal szerényen csak annyit mondtam, hogy sétáltam az erdőnél.

Olykor a fejét csóválta, hogy mindig ugyanazt a választ adtam neki. Volt egy alkalom, amikor hosszan figyelte minden mozdulatomat, majd megkérdezte minden rendben van e. Utólag megtudtam, hogy a faluban azt pletykálták, hogy egy démon megigézett, és a hatalmába kerített, hogy megszerezhesse a lelkem.

Magamban kicsit aggódtam, hogy papa elhiszi- e ezeket a dolgokat. Féltem, hogy eltiltana a sétáktól, és azt nagyon nehezen viseltem volna.

Narutot tisztelték a démonok, mert egy különleges helyen állt a társadalmukban. Annyira szerettem volna megfogni a kezeit, vagy csak egy puszit adni az arcára, de ez a kívánságom hiú ábránd maradt. Nyolc éves lehettem, és már értettem, hogy többiek nagyon féltik őt az emberektől, ám az évek múlásával egyre jobban bíztak bennem.

Tudták, hogy nem akarok neki ártani.

- Hinata! Hol vagy? – nézett körül a démon, mit sem sejtve, hogy én a feje fölött, a lombok takarásában lapítok és a megfelelő pillanatra várok. Egy hirtelen lendülettel előrebuktam, hogy meg ijesszem, de a lendülettől a ruhám a gravitációnak engedelmeskedve, lepelként borul a fejemre.

- Uaaa.. ! – Még a ruhám leple alól is hallottam, hogy megijedt, aztán halkan kuncogott. Szerettem a nevetését hallani.

- Mit csinálsz?

- Csak meg akartalak ijeszteni – feleletem, amikor végre sikerült magam egyenesbe tornászni a faágon. – Ha velem vagy levennéd a maszkot? – Kérésemre gondolkodás nélkül az arcához emeli a kezét.

- Persze, de miérT?

- Csak azért, mert.... –RECCS – Waiiiiii !!! – Az ág, amin ültem hirtelen megadja magát, és elválik a fától. A pillanat tört része alatt jutott el a tudatomig, hogy mi történt. Lezuhanok a fáról! Fájdalmas lesz.

Mielőtt szorosan behunytam a szemeimet, még láttam megvillanni Naruto kezeit alattam.

Aztán hatalmas nyekkenéssel cuppantam bele a füves talajba. Még szerencse, hogy nemrég esett az eső, és fölpuhult a talaj. Azt hiszem nyakam törtem volna.

Sajgott mindenem, és csillagok táncoltak a szemeim előtt.

- Oupsz. – Sóhajtott fölöttem valaki. Fájdalmamat leküzdve kinyitottam résnyire a szemeimet, és fölpillantottam. – Ez ijesztő volt. Jól vagy?

Egyetértően bólintottam az óvatos tudakolásra, s egy pillanatra eszembe jutott, milyen ijedten ugrott alám, amikor zuhantam. Szerencsére az utolsó pillanatba mégis elhúzódott. Nem tudom elmondani, mit éreztem volna, ha miattam kellene eltűnnie. Fájdalmaimat, és sírásomat lenyelve ültem föl a földön, és bíztatóan rámosolyogtam. Ő aggódóan leguggolt mellém, és bizonytalanul végigméricskélt, igazat mondtam e.

- Naruto! Kérlek, ígérj meg nekem valamit! – Figyelmesen hegyezi a füleit. – Soha! Soha ne érj hozzám.. Kérlek.. ígérd meg. – Arcom egyre jobban megnyúlt, és éreztem, hogy szemeimet marják a keserű könnyek. Bár teljes szívemből kívántam az ellenkezőjét, vágytam, hogy barátságosan megöleljen, nem tehette. Tehetetlen elkeseredésemben utat engedtem könnyeimnek, és hosszan zokogtam. Ő pedig csak ült, és tehetetlenül bámulta.

Nem tehetett mást.

A következő nyáron..

És azután is.

Mindig meglátogattam Narutot, a hegyen.

Boldogan forogtam előtte az új egyenruhámban. Rakott szoknyám lobog a szélben, és matrózblúzom szalagját is vígan lengeti, míg én csak állok a válaszára várva. Arcom ragyogott a boldogságtól, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a szeme csillogva tapad rám.

- Nézd! Már felsős vagyok!

- Úgy nézel ki, mint egy lány.

- Mert LÁNY vagyok! - *és még azt hittem tetszem neki* Ennyire érzelmi nulla lenne? Vajon ezt most viccnek szánta, vagy tényleg nem volt számára egyértelmű a dolog? Nyáron mindig pántos sárga ruhácskában szaladgáltam.

Arckifejezésem meglehetősen bosszús lehetett, ám észrevettem egy fontos dolgot.

A szemem lassan egy vonalba kerül az övével. Igencsak megnőttem az elmúlt évek alatt, míg ő szinte semmit nem változott. Haja még mindig kócos szőke szalmakazal, szemei mélyek, mint a nyári égbolt, és a szája szegletében mindig ott bujkál az a rókafi vigyor.

Naruto lassan nő. Mármint az emberekhez képest. Míg én minden nyáron máshogy nézek ki.

Lehetséges... hogy egy napon. Idősebb leszek nála?

Ámulva csodálom őt, ahogy a nyári napsugár és a szél kedvére játszik hajával és ruhájával. Körülötte megjelent néhány lepke, hogy örömtáncukkal körberemegjék légies alkatát. Annyira csodálatos látvány, hogy a szívem is belesajdul.

Érzem, hogy minden egyes izomrostjával azt dobogja, „Bárcsak ember lenne!"

Tél van. Az égből kövér hópihék szállingóznak, örömmel töltve el az emberek lelkét, tiszta fehérségükkel álombéli tájat varázsolva a koszos városból. Álmodozásomból az osztálytársam hangja térít magához.

- Vigyázz!

- Hogy? – kérdezem álmatag hangon, s nem értem a hirtelen ijedtséget az arcán.

- Hyuuga! – Kezét nyújtja, s én vonakodva fogom meg, mikor észreveszem, hogy az út meglehetősen sikamlóssá vált a talpunk alatt.

- Kösz. – Nyögöm ki bátortalanul, ám kezemben tovább érzem a keze melegét, még akkor is, amikor már rég messze jár.

Merengve nézem a kezemet, s forró könnyek szöknek a szemeimbe. Sosem hittem volna, hogy egyetlen érintés ennyire föl zaklathat.

- Naruto. – sóhaj. – Naruto, látni akarlak. – Súgom bele fájdalmasan a hideg téli szélbe. – Bárcsak megérinthetnélek.

Szinte látom magam előtt, hogy ül a szokott találka helyünkön, és a deli hópelyhek az arcára hullnak. Édes istenem, bárcsak hópihe lehetnék. Bár aláhullhatnék a fellegekből, és már messziről őt csodálnám, hogy egyre közelebb libbenhessek a szellő segítségével, hogy végül bőrén olvadhassak el.

Egyre nehezebb szívvel viselem a távollétet, és egyre könnyebb a lelkem, ha vele lehetek minden nyáron. Ugyanakkor mázsás kőként ül lelkemen a teher, hogy mindennél jobban vágyok az érintésére.

Újra nyár lett, megint, és újra.

- Megint új egyenruha? – Kérdezte némi élcel a hangjában. – Már középiskolás vagy?

- Igen. – feleltem könnyedén. Imádtam azokat a napokat, amikor a nap csak sütött, és a szél lágyan borzolta a hajunkat, miközben ültünk a fűben, és nem csináltunk semmit.

- Már nem ugrálsz rám. – Jegyezte meg hirtelen.

- Épp elégszer kaptam a fejemre. – Torkolltam le, majd álmodozva bámultam a lustán tovaúszó pamacsfelhőket. – Alig várom, hogy 3 év múlva leérettségizzek. – sóhaj – Itt szeretnék munkát találni, hogy többször láthassalak. Ősszel, tavasszal, és télen is. Jó?

- Hinata. – Álmodozással teli szemeim kitisztultak a nevem hallatán. A hangsúly, ahogy kiejtette a nevem, olyan szomorú volt. Nem értettem miért. Leült mellém a fűbe, és fölhúzott lábára támaszkodott. Merengve bámult előre.

- Mesélek magamról. – Meglepődtem. Sosem válaszolt a kérdéseimre. Boldog voltam, hogy végre megnyílt nekem annyira, hogy magáról beszéljen, s én feszült figyelemmel ittam minden szavát az ajkáról. – Nem vagyok démon. De ember sem vagyok. Valamikor embergyerek voltam, de a szüleim elhagytak.

Előttünk a tóban lágyan ringtak a tavirózsák, s a nádasban békaporontyok kuruttyoltak, de semmi nem tudta elterelni a figyelmem Naruto szavairól. Tömény szomorúság, és fájdalom áradt belőlük. Kezdtem őt megérteni. Biztosan hosszú ideje van egyedül, a környék démonaival, s bár ők vigyáznak rá, egyikük sem lehet társa a magányában.

Más, mint ők, és mégsem ember.

- Akkor meg kellett volna halnom. De a hegy istene megsajnált és az erejével tovább élhetek. Itt maradhatok, és nem halok meg. Úgy, mint a démonok. – Nehéz szívvel hallgattam végig, s már tudtam, hogy miért mondta el mindezt nekem. Tudja! Tudja, mit érzek iránta, és el akar lökni magától.

- Hinata! Felejts el! – fáradtan sóhajt, s arcába húzza a rókafejes maszkját. – Törékeny a testem. Ha hozzám érsz megszűnik a védelem, és eltűnök. Én nem is létezem, úgyhogy felejts el.

- Naruto.. – szívem keservesen zokog, de nem akarja föladni az érzéseit. – Olyan vagy, mint a hó. Ha hozzád érek eltűnsz. – Nem láthattam az arcát. Elrejtette előlem az érzéseit, ismét. Nem volt más választásom, hát kitárom neki az én érzéseimet.

- Naruto. Egész télen rád gondoltam.. és ősszel,, és tavasszal is. – Fáradt, és fájdalmas sóhaj szakad fel bőle. – Naruto.. kérlek.. Ne felejts el engem. Ne felejts el engem !!

Percekig néztük egymást, a másikon bármilyen jelét kutatva az érzéseknek. Arra kértem ne felejtsen el engem, ne tegyen le rólam.. mégis.. tudom, hogy egyszer majd, az idő választ el minket.

- Démonünnep? – Csobbant a tóba a horgászbotom úszója.

- Nem! Démonok ünnepe. – Helyesbített a sziklán ülve, unottan markolva a saját botját.

- Mi a különbség? – sóhajtottam egyhangúan.

- Egy árnyalat.

- ??

- eddig túl kicsi voltál, de most eljönnél velem? Mindig el szerettelek volna vinni. – Szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy ezt mondta. Bár semmi jelét nem adta, hogy neki is annyit jelentene, mint nekem, talán túl hevesen reagáltam vissza.

- Igen! Szeretnék menni. – Kiáltottam szinte az arcába. Halk hehhenéséből arra következtettem tetszett neki a kicsattanó válasz.

- Akkor 8 kor a szokott helyen. – Már előre vártam azt az ünnepet, ám hirtelen eszembe jutott valami. Egy ünnep, ahol csak démonok vannak jelen..

- Egy kicsit félek.. – vallottam be szégyenlősen. Naruto volt az egyetlen „démon", akihez az első pillanattól vonzódtam. Vajon mit tennének velem a többiek?

- Ne aggódj. Olyan lesz, mint az emberek ünnepei. A démonok embernek öltöznek, és én melletted leszek, hogy megvédjelek. – Ámuló tekintettel bólintottam rá, s csodálkoztam, honnan tudja a habozásom indokát. Ennyire nyilvánvaló lett volna, hogy miért tétovázom?

- Ha ilyeneket mondasz.. legszívesebben rád ugranék. – mosolyogtam rá teljes szívemből.

- Én is.. – mondta halkan, mintha csak magában beszélne. – Ezt szeretném. – Vajon tudja, hogy hangosan gondolkodik? Lepődtem meg, s ismét megmarkolta szívem az a bizonyos jeges fájdalom.

Amikor elérkezett a várt este, minden csodálatos volt.

A zene hangjait messzire repítette a szél, és már az erdő túlsó felén hallottuk a mulatság hangját. Ámultam és bámultam. Mintha csak emberek között sétáltunk volna. Senki nem mondta volna meg, hogy ezek itt mind démonok, emberi jelmezben. Mindenkin könnyed nyári yukata (kimono) és geta (fapapucs) volt. Rövid hajamba egyetlen kis virágos csatot tűztem, hogy ne lógjon a szemembe a frufrum. Naruton is egy könnyű kis yukata volt, és most az arcára tette a megszokott rókamaszkot is.

- Hű, a démonok embernek öltöztek! – Csusszant ki a számon a meglepetés. Naruto mosollyal nyugtázta a dolgot.

- Bizony. Néha emberek is tévednek ide, és nem is veszik észre.

- Mint Iwa-chan.- Hirtelen megértettem a nagypapa barátjának az elbeszélését, hogy egyszer régen egy erdei mulatságra bukkant a fák között. Hát erről beszélhetett. Mégis van valami abban, amit az öregek szoktak beszélni.

- Hinata! Kösd ezt a csuklódra, elveszhetsz.

- Jó. – Álmatagon vettem el tőle egy kis piros szalagot, amit szórakozott mosollyal a csuklómra tekertem és maslira kötöttem.

- Ha, haa.. Ez olyan, mint egy randi.

- Igen, ez egy randi. – Felelte lágyan, s éreztem, hogy arcomra pír szökik. Ebben a pillanatban nagyon boldoggá tett, ez az egyszerű kijelentés. A szalag másik végét ő kötötte a saját csuklójára, és így sétáltunk egymás mellett, mintha kéz a kézben lennénk.

Tűzijáték robbant, petárdák durrogtak, „emberek" kiáltoztak, a mulatság a tetőfokára hágott, s mi csak sétáltunk egymás oldalán.

- Többé nem bírok nyárig várni. – szólalt meg elhaló hangon mellettem. – Ha távol vagy, úgy érzem, át tudnék törni emberek százain, csakhogy megtaláljalak. – Álmodozva pillantottam a kezünkön lévő szalagra, és mélyet sóhajtottam. Egyszerre voltam boldog, hogy így gondolja, és végtelenül szomorú, hogy ezt sosem tehetné meg.

Egyszer csak levette a maszkját és félresandítva elmosolyodott.

Éreztem, hogy az ereimben azonnal gyorsabban száguld a vér. Hozzám hajolt az arcomra tette a maszkot, és annak a homlokára nyomott egy csókot.

Lelkemből mély sóhaj szakadt fel.

- Tied a maszk. – Mondta nevetve. Akkor hirtelen egy keserű érzés árasztotta el a lelkemet. Valamiért úgy éreztem, hogy jövő nyáron, már nem fog ott várni ám. Valami azt súgja, hogy ez a pillanat az utolsó. Erre a gondolatra teljesen elszomorodtam.

Mellettünk csengő nevetés hangzott föl. Egy kisfiú a semmiből bukkant elő, és az ünnepség hevében fogócskázott a többiekkel. Mellénk érve egy pillantást vetett kettőnkre.

A következő pillanatban megbotlott és nagy bukfencre készülve kiáltotta el magát.

Naruto mellette termett, és a karját megragadva megállította az esését. Mindketten föllélegeztünk, amikor a fiúcska nevetve tova szaladt. Én még búcsúzóul utána is intettem neki.

Visszafordultam Narutohoz, s észrevettem, hogy különös pillantással bámulja a kezét. Keze körül halovány kék fény kezdett derengeni. Arcán egy pillanatra értetlenség, félelem, majd mosoly jelent meg.

- Naruto? – Elmémben hirtelen megvilágosodott minden, és fejemben visszhangot vertek a szavak. „Néha.. .. az emberek eltévednek a hegyen.." – Az egy embergyerek volt? – Kiáltottam kétségbeesetten, ahogy a kezén elkezdett fölfelé kúszni a kékes derengés.

- Naru..

Szemei fájdalmasan megvillantak, és lassan bólintott nekem. Arcáról eltűnt a félelem és rám mosolygott. Miért mosolyog? Sikoltottam magamban.

- Gyere Hinata! Végre megérinthetlek. – Arcán most először láttam boldog mosolyt. Eszemet vesztve kaptam le arcomról a maszkot és egyetlen lépéssel a karjaiba vetettem magamat.

Érintése finom, puha és meleg volt. Karjai körbezártak és szorosan magához húztak.

Egyetlen másodpercre egymás karjaiba fonódhattunk boldogan, önfeledten, és szerelmesen.

Aztán a halovány derengés elárasztotta a testét, és én lassan a földre zuhantam. A kezeim közül vált csillagporrá, s én önmagam görcsösen ölelve zuhantam a földre, és elemi erővel tört fel belőlem a zokogás. Az egész testem keservesen rázkódott a lelkem kínjától.

- Szeretlek! – vinnyogtam, keservesen.

- Igen.. én is. – Derengett föl résnyire nyitott szemeim előtt egyetlen fénylő porszem, aztán a fénye kihunyt és örökre eltűnt ebből a világból.

Minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem magam, és talpra állhassak.

Remegő kézzel nyúltam a maszkjáért, és visszafojtott zokogással emeltem az arcom elé.

Egy talpalatnyi zöld.

Ez a hely..

Isten hegye.

- Hinata. – hangzott föl a nevem a bokrok közül. Meglepetésemre démonok bujkáltak a fák között. Tartották a távolságot tőlem.

- Köszönjük. – Nyávogta egyikük, akiben fölismertem azt a régi kis rókadémont. – Szerettünk volna tovább Narutoval maradni.

- De Naruto – vette át a beszédet egy apró szurokszerű démonfi - .. Végül mégis megérinthetett egy embert... – Lelkemre a fájdalom mellé egy súlyos nyugalom telepedett nyomasztóan.

- Nagyon fájt neki, hogy nem érinthet meg, de végül átölelhetett. – Fejezte be egy kísértetiesen síri hang a fák mögül, s mintegy vezényszóra a démonok elhúzódtak, és eltűntek. Nem bántottak.

Még halála után is tisztelték, hogy Naruto szeretett engem.

Maszkjának jellegzetes Naruto illata volt. Lehunyt szemmel mélyet lélegeztem, s keserű könnyek gurultak végig az arcomon.

Azt hiszem..

Egy ideig nem fogom izgatottan várni.. a nyár érkezését.

Szívem fájni fog, és a könnyeim hullnak..

De keze melege az enyémben.. és a nyarak emléke.. Örökké él bennem.

Fölemelem fejem, és üres tekintettel bámulok a kerek hold képébe. A semmiből egy apró sárga pillangó libben az arcomra. Mindig ilyen pillangók táncoltak neki, ha magányos volt.

- Menjünk.. – Szóltam otromba fájdalomgombóccal a torkomban. – Lépjünk tovább.

***

Remélem tetszett ez a rövidke kis ezer éves sztori <3